Fényképi kommunikáció

Most, hogy rövid időre visszatértek az áldatlan hétköznapok, megkínállak benneteket egy kevés együttgondolkodnivalóval, melyhez az alábbiakra célzó serkentő kérdés ez volna: HÁT NEM ?

Pesövé Ofszinál olvastam valahol (kinek értelme irányultsága csak annyiban különbözik a magamétól, hogy ő nem szikét, hanem dorongot használ a társadalom testében kitapintott szellemi daganatok vallatásához), hogy kortárs művészet, mint olyan nincs, hanem csupán a nagy múltú művészet jelmezében való, nagy média feltűnést keltő világképi és ideológiai * lökdösődés modern jelenségével van dolgunk.

Annyival toldanám meg e kijelentést, hogy ha nem így volna, hanem amúgy, akkor Gréczy Zsoltnak az ő legutóbb színre került mutatványát - legalább is az u.n. "kortárs"  teória nyomdokain haladva - a kortárs vizuális művészet körébe kellene sorolnunk.

Hogy a politikusoknak mennyire nincs gőzük a művészethez, sem atavisztikus sem kortárs értelemben, azt jól mutatja,  hogy a politikai hatalom iránt szenvedélyesen vonzódó és amúgy éles eszű Gyurcsány Ferenc nem kapott rögtön az efféle értelmezési lehetőségen, hanem csak a magánéleti szamárkodások jogával mentegeti pártkatonáját.

Én persze az efféle, itt mentségül citálható "kortárs" művészet-értelmezésekkel eleve vitatkozom, mert meglátásom szerint az u.n. "kortárs művészet" alapvető művészeti hagyományainktól való elszakadásának szándékában nem egyéb, mint az eszközeiben felettébb megerősödött, mindenféle műnemben mutatkozó, de az "ecset és véső" nyelvéhez tehetséggel nem bíró ambiciózusok kommunikációs térköveteléséről van szó.

Több kísérletnek voltunk már tanúi, amikor a kommunikátor magát fotográfiák (pontosabban fényképek) virtuális valóságába belopva (régiesen: észrevétlen levétetkezés) próbál más morális és egyéb elkötelezettségű körhöz tartozó emberek gondolataiban felbukkanni. Már úgy értve, hogy arra gondol, hogy az ő képeiken való felbukkanása nyomán majd azok arra gondolnak, hogy ő arra gondolt, hogy... amiféle nyakatekerésekről egyébként - Arany Jánossal élve - mondhatjuk már bátran, hogy gondolja a fene.

Az efféle ötlet, célja legyen bár egzotikus kaland vagy csupán perverz önmutogatás, mint a most felszínre került esetben valószínűsíthető, nem sikere, hanem arra való alkalmassága alapján minősül. És az arra való alkalmasság, mint az eset mutatja, maga a siker, ugyanis, a korszerű eszközökkel támogatott (TAC **), de már eredendően is mérhetetlen végleteket mutató emberi kíváncsiság ma a legpáncélozottabb széfek falain is átlát. Lásd a tényt: nem kellett a lengén öltözött Gréczy magamutogató képeit ide citálnom. Tudja már mindenki, miről van szó: alulöltözetlen fényképi kommunikációról.

* az ideológia és filozófia összefüggéseiről majd máskor

** Technology Aided Curiosity

Liberális és liberális

Semmi tudományosság! Csak úgy, publicisztikai ajzottság levezetése gyanánt.

Az eredendő művészi alkotó attitűd liberális természetű, nem szocializálható, különösen, mert olyan adottságon alapul, mely a társadalmi környezeten átlát, azt mint a kozmikus természet egészének jelenségét érzékeli, és azt alkotó tehetségéből adódó különös módon érinti meg. Az eredendő értelemben vett művész a társadalmat is magába foglaló valóságról csupán érzéki megismerő képzeteit közvetíti, kínálja fel szabad befogadásra.

A politikai liberális szemlélet más tészta, különösen mert ez a művészeti adottságokról mit sem tudó, de individuális berendezkedési ambíciójúak társadalmi környezetbe való tevőleges beavatkozását célozza.

A politikai liberális mindenekelőtt szét kívánja dúlni az ellentmondásos, ám evidens kényszerűségek mindenkori fejleményeit, melyek a kollektív lét individuálisan korlátozó, de történelmileg nélkülözhetetlennek bizonyult, különféle összetartó architektúráiban mutatkoznak meg.

A politikai liberálisnak annyi kell a társadalmi egészből, amennyit korlátlan korszemléleti szeszélye éppen megkíván.

A politikai liberális nagy erőkkel képes - és igyekszik is - bontani a történelmileg kialakult együttélési kötelmeket, de a társadalmi környezet számára kollektíve hasznos/élhető életteret nem tud építeni a  kikezdett, lebontott, így-úgy összetartani képes struktúrák helyett.

A liberális folyvást kifelé menekül a korlátozó evidenciák közül, s ilyen formában felélni képes és igyekszik is az emberi lét tartalékait.

A politikai liberális berendezkedési hatalmat akar a számára szükségesnek gondolt vagy számára történetesen adott élettér felett, de nincs szüksége hagyományos keretekre, államra sem, csupán hegemóniára, s különösen nincs szüksége az állampolgári közösség egészére, a másként gondolkodókkal való összeférésre. (Nyugodtan el lehet innen menni!) Szüksége van természetesen a létrejött infrastruktúrára, a cselekvőerők fölötti rendelkezést biztosító hatalmi pozícióra és az ezt szolgáló  törvényekre, de a másként gondolkodó, más társadalmi  feltételekre berendezkedett többiek úgy egészében le vannak szarva.

A politikai liberális itt most is épp a történelmileg kialakult európai együttélési kötelmeket bontja. Nálunk most épp bármi áron szolidáris a kurd néppel, mindenek előtt azért - mert úgy egyébként felőle a kurd nép is le volna szarva - hogy bomlaszthassa a jelenleg nálunk regnáló, nem liberális társadalmi erőket.

A politikai liberális helyzete sajnálatos és érthető: ha országunkban volna tíz millió liberálisan gondolkodó és semennyi más igényű, milyen szép és olajozottan egynemű lehetne itt az élet - egy kis időre. 

 

A Teremtésit!

1. Hogyan fogott hozzá a Teremtő világunk teremtéséhez?

Mindenek előtt mérlegelé, hogy megéri-e,

majd, átlátván, hogy jó lesz, de sok munkával jár,

megteremté - félig-meddig a maga képére - az embert, aki viszont szapora, mindenféle, és így bír az elmeélesség iránti nagy valószínűség lehetőségével is.

Az ember aztán legélesebb eszével rögvest megvizsgálhatta, hogy megéri-e,

s átlátván a bokros továbbteremtői teendők dacára igen gyenge felszereltségét, és az azzal járó nehézségeket, fohászkodni kezdett a Teremtőhöz, a teremtésben kiindulásul szolgáló know-how értékű dokumentumok megismerése érdekében.

Ám mert a Teremtő figyelmét már a következő teremtenivaló kötötte le, az ember kénytelen volt elnagyolt beavatottsága dacára maga belevágni a továbbteremtéshez szükséges eszközök előteremtésébe.

2. Isten, az egy másik történet.

Istent az ember gondolta ki legúrhatnámabb eszével, és megteremté magából az ő Istene földi Helytartóját,

majd megvizsgálván, hogy ez megéri-e, s hogyan éri meg,

a magához kaparintott fizikai és verbális erőszak minden eszközével kényszeríté a Többiembert, hogy hordja minden szolgáló készségét Isten helytartásban megtestesült oltára elé.

A Többiember pedig ijedten leborult, és így túl későn vette észre, hogy a hisz és az elhisz között milyen veszélyes szakadék van.

Akárhonnan nézzük, most aztán elég nagy bajban vagyunk.

Konferencia a kritikáról, de mi a pi ?

Pettendi Szabó Péter rávallóan jókedélyű vizuális szösszenése hívta fel figyelmünket a facebookon, hogy nyilvános konferenciát szervezett Horányi Attila tanár úr a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata nevében, az Új Budapest Galériában - (a Bálnában) a KRITIKÁRÓL.

Horányi Attila, aki mellesleg  - saját szemfülünkkel voltunk tanúi - azt sem tudja konszenzusra érett formába csomagolni, definiálni, hogy mi volna a kép, a kép mint korszakalkotó entitás, most mekkora fába vágta a fejét! Ha persze a fentebb említett elbizonytalanodást a tanár úr kellőnél is túlságosabb olvasottságának tudjuk be, akár kalapot is emelhetünk előtte, hiszen bennünket is bizonytalanságba kergetne az ilyesmi.  Mindenesetre bátor tett, hogy most olyan szellemi bonyodalom körüljárására mozgósít, mint a KRITIKA!

Az esemény híre alatt bedobott Horányi Attila néhány tucat ajzó szót arról, hogy mi mindenre terjedhet ki egy ilyen eszme- illetve szócsere. Megütötte a mi szemünket is - kiknek még vérében is kritika csörgedez - ez a szóhalmaz, amihez a tanár úr okos óvatossággal hozzá tette, hogy legalább ugyanennyi ide vágó aspektust nem említ most, s beígérte a konferencia későbbi eszkalációját.

A szó és kérdéshalmaznak meglehetett a várt hatása, mert úgyszólván nyomban hírül kaptuk, hogy a nagy érdeklődés "következtében" megtelt az Új Budapest Galériában rendelkezésre álló hely (a félig-meddig folyvást üresen tátongó Bálnában! :-) így a regisztrációt le kellett zárni, s aki  nem tudott vagy elfelejtett regisztrálni, az majd a konferencia hangfelvételével vigasztalódhat, amit néhány hét múlva közzétesznek.

Be kell látnunk, a tematika bonyolult, hiszen a kritika teóriája ma nem kis mértékben a mind forrongóbb társadalmi-tudati állapotok allergikus pontjára, a múlttól való, megfontolatlan, de minden áron való menekülésre mutat. De legalább ekkora bonyodalmat okoz civilizációs céljaink tisztázatlansága is, viszonyunk egymáshoz és létezésünk vélt értelméhez.

Lám, a szótárakban fellelhető KRITIKA szócikkek is csak esetleírásokkal érzékeltethetik a fogalom társadalmi aurájának úgyszólván tisztázhatatlan körvonalait.

Na persze! A társadalmi lét és élet ugyanis maga a társadalmi lét és tudat permanens kritikája, szóval a visszacsatolások mérhetetlenül bonyolult visszacsatolása.

Nos, így kívül rekedten megjegyeznénk itt és most, hogy az emberi elme minden problémát maga generál magának, tehát érdemes néha zenesen reagálni.

Itt van például a PI (hétköznapi szóval illetve a háromegésztizennégy.) A PI az az elméleti mód vagy gyakorlati eset,  amikor a különösség iránti érzék nélkül való elme látványosan belezuhan az általa létregondolt geometriai szakadékba, és csak esik és esik, míg el nem fárad, bele nem pusztul, vagy esetleg meg nem jön az esze, és azt nem mondja végre: Álljon már meg a menet, hiszen egyszer élünk! Vagy ennyit se mond, csupán annyit hallat: Hahaha...

Mert csakugyan: ha egy két végénél összeragasztott madzagot zsebre teszünk, akkor tulajdonképpen egy összegyűrt kör lapul a zsebünkben. Minden madzagban ott rejlik a kör-potenciál, az értésnek felkínálkozó véges-végtelen ámokfutás csodás pályája. Zsebükben az összeragasztott madzaggal sokan káromolják a teremtőt, mert ezzel a bután kitalált szájjal nem sikerülhet azt a puha és mindenre kész madzagot szép kerekre fújni - csak mert nem tudunk egy pontból, egyszerre minden irányba fújni, miként tud még a legostobább robbanás is!

Az egyszerre bosszantó-boldogító, az elnagyolásra ördögien bújtó PI-től persze megszabadulhatunk,  ha a kör két átellenes (micsoda hülye szó ez is!) pontját nem egyenessel, hanem körívvel kötjük össze (átkör). Ekkor a kör osztva átkör = 2.

Na de má megbocsá', mi az a 2 (kettő) is - nélkülünk? Tudta jól a teremtő, hogy nélkülünk semmi, de semmi értelme nem lesz ennek a hatalmas uniketyerének.

Ha lezárásul most megkérdeznénk még, tud-e a kör a PI-ről, a kör álmélkodva visszakérdezne:

- Micsoda? Átmérő? Hányszor van meg bennem? Bennem ugyan nincs, esetleg rajtam belül vagy még inkább kívül. És ugyan mi közöm hozzá? Neki, persze, a ti átmérőtöknek lehet köze hozzám, de nekem hozzá semmi közöm, Isten a megmondhatója.

És nem lehetséges, hogy tényleg?

Persze ez is megint agyalás. Ide nekünk a művészettel!

Bizonyos David Macdonald ifjú zenész ötven tizedesig lekottázta a PI értékét úgy, hogy a billentyűk sorát számsorként tekintette. Jobb kezével szólaltatta meg a PI soron következő tört értékét, bal kezével pedig harmóniákat illesztett hozzá. Így lett a dologból zene.

Hát igen, az ember és a bal keze! Ebben áll a nagy titok :-)

https://librarius.hu/2016/06/08/david-macdonald/

Nem megosztó szándékú megosztás

A facebookba belépve Dobos Sándor barátom Materából szemünk elé terített, tónusaiban nagyszerűen hangolt, festői városképe ötlött szemembe. Elmémbe meg nyomban az, hogy hány ilyen gyönyörű ókorig és azon túlra is visszanyúló otthon-világot építettünk és pusztítottunk el az idők során!

A fotón egyetlen sárga autó segít datálni. Ember sehol. Csapongó képzelettel nagyon is aktuális most olyasmit érezni, hogy talán mindenki elhagyta azt a földet.

Messze ki kell hajolnunk civilizációs valóságunkból, hogy ím már gyeplőtlenül, de egyben földünkön és kultúránkban meggyökeresedett kollektív rendünk védelme nélkül közel hajolhassunk valakihez, aki más civilizációs háttérrel, falkában és hívatlanul földünkön portyázik. Közelről kétségtelenül egy másik emberi arcot látunk, nem ritkán még reménykedő gyermekszemet, ami mögé azonban - valamelyest az életkor magasával arányosan növekvőn - mind kevésbé látni. Lappang ott épp úgy felelőtlen kalandvágy, mint bűnbakot kereső harag. A közeli és távoli múltba nyúló történésekből nagyjából kikövetkeztethető, hogy ez a falkában idáig vergődő ember civilizációs rendünkről nem igazán kíván tudni, ám abban, hogy van oka a földönfutásra, a kis mértékű, de tendenciózusan fenyegető ökológiai változások mellett a mi civilizációnk nagyon is hibáztatható.

Mi legyen? Toleranciát mutassunk intoleranciával szemben? Ha e portyázás inváziós méreteket ölt, meghátrálunk? Ez a lehetőség erősen emlékeztet azon nomád időkre, amikor nyers erők relációi között méltóság és érték vesztetten pusztult az ember. A jelentős különbség az, hogy ma globális üzletelés tetszik elő a sorsszerűnek tűnő, humán érzelmeinkre apelláló, világot átfogó földönfutás mögül.

A civilizált erőszakerőkkel szemben tehetetlen lévén, csakugyan nomád mintákat oktrojálna ránk a vaksi ENSz? Hol leledzik ama magasabbról tekintő, kiváltságos és álságos elmék hazája? A globális bürokráciában?

megtámadva

A gondolkodás van megtámadva - ez a szalagcím volt olvasható valamikor (e sorok írásakor még csak minap) az ATV egyenes beszélgetése alatt. A téma kábé: "az MTA Szociológiai Intézetének kutatásait támadja a hatalom."

Az Intézet munkatársa, Vajda Róza volt a vendég, aki ugyebár - fentiek szerint - g o n d o l k o d i k.

Miért is kell támadni az ő intézetének "ideológia vezérelte" kutatását?

A rövid beszélgetésben bevillant tehát ez a fontos szó: ideológia, s úgy, mintha az mindenféle egyebek mellett a szabadságot meg az emberi jogok tiszteletben tartását hordozná magában. Efféle lazaságban volt tisztázva - olcsó azonosulásom lehetősége kedvéért - hogy mire irányuló micsodaként tekintett itt és most e világnézeti fogalom, ideológia, ami valójában és lényegében a filozófiai gondolkodás sajátos mellékági terméke, de kevés energiát fordít a tudomány arra, hogy tisztázza, miként különbözik egymástól az ideologikus meg a tudományos gondolkodás. Meglátásom szerint az ideológia a hatalom szolgálatába állított célirányos gondolkodás világkép-terméke. Ez a szolgálat lehet akár ösztönös is, és vezérelheti a politikai hatalom megkerülhetetlenségének tudata. A hatalom pedig ideológiával vindikál jogot magának, hogy céljai felé törhessen.

Van-e, lehet-e politikai célirány nélküli filozófiai gondolkodás az államhatalmi keretbe foglalt társadalmakban, s ha volna is ilyen, mire való volna az, mi haszna volna annak, különös tekintettel akár még a kutatási feltételek fenntartásának költségbeli realitására is? (Na jó, bevallom, szkeptikus vagyok a filozófusok pusztán tudományos buzgalmát illetően.)

Az agy járatása mindig célszerű, még a költészetben is, hiszen elménket minimum a kíváncsiság hajtja, aminek pszichés és esztétikai martaléka nyugtatja mind több kétséggel viaskodó individuális önérzetünket. A művészi "gondolaton" való osztozás, az azzal járó sikerélmény minimum annihilálja az elmúlásba való életszerűtlen belefeledkezést.

Fenntartja az emberi méltóságot, de jövőt építeni nem igen lehet vele.

Az agy célszerű járatásának szerteágazó lehetőségei között vajon hol van a helye annak a "gondolkodásnak", amire az elhangzó rövid beszélgetéssel és a szalagcímmel céloztak?

Igen, igen, kétségbe vonjuk, hogy társadalmi körülmények közé ágyazottan létezne esszenciális gondolkodás, melynek hozadéka bárki mást érdekelne, mint a gondolkodót, na és önző riválisait, és persze a hatalmi szféra jelszó-koloncokért kapkodó érdekeltjeit. Felsőbbrendű gondolkodás, minimum szép gondolkodás, ami ugye, állítólag érdek nélkül való, ami ideológiai befolyások és célok nélkül való, ami esetleg önmagáért valóan tudományos (semmi érdektől motivált terelgetés), ami tehát társadalmi vonatkozások tekintetében semmilyen, ugyan hol terem? És ugyan mit keresne ilyesmi a Tudományos Akadémián? Ha volna is, az tetszene-e bárkinek is (érdek nélkül)?

Van-e egyéb tárgya a tudományos gondolkodásnak, mint a társadalom tudati szövetében éppen érvényre emelt vagy annak szánt berendezkedési célok, na meg az irányítási koncepciókban való szerepvállalási és haszonélvezeti érdekek, melyek igaz, valós hova-célzásai a média fórumokon elhangzó beszédből igen ritkán hámozhatók ki.

Ami gondolkodás nélkül is hasznos: a társadalom funkcionális és felsőbb törvényszerűségekkel nem ritkán szembeszegülő mechanikájának hibáit és sajátosságait láthatóvá tenni. A társadalmi jelenségek vetülete, a tendenciák kirajzolt képe stb., stb., olyasféle hozadék ami talán belátásra készteti az ideológiák nekivadult szolgáit. Talán.

De tényleg: akad itt bárki is, aki áruba bocsátván agyát, társadalmi sikert remélvén, beérné kizárólag ennyivel?

miféle fortisszimó?

Mifélének mondanám ma ezt a zenét, ami a rádióban szól vasárnap délelőtt? Smetana: Blaník - szimfonikus költemény, ezt olvasom a műsorfüzetben. Smetana hat költeményből álló Má vlast (Országom) ciklusának utolsó darabja szól a Bartók rádióban. A 638 méter magas Blaník a hajdan úgy vágyott cseh szabadság elnyerésének szimbóluma - ezt egyébként - bár talán illik - nem kell feltétlen tudnom ahhoz, hogy befogadhassam a hozzá, róla komponált zenét.

Ám egy kérdés érint meg, ahogy hallgatom az égbe tornyosuló fortisszimót: Miféle hangzás volna ez, milyen jelzővel illethetném e zeneköltői végkifejletet? Érzem, mini nyelvújításra kell vetemednem.

Enyhén pejoratív sugallat kell az új szóba. Csinnadranakronisztikus, igen, ez az talán! Mai füllel csinnadranakronisztikus zene ez. Fortisszimós tornyosulása pompás zenekari hangoknak. Smetana e műben valamiféle hajdan divatos, hajdani léleknek ismerős, bombasztikus végkifejletet épít. Nekem, anakronisztikus léleknek szabadulás, győzelem, legyőzhetetlenség érzetét sugározza, ami, bizony, fontos korérzés lehetett valamikor, annak idején.

Ma más a helyzet. Kihez s miként szólhat ma ez a hangzásbéli heroikus kitörés, milyen pszichés indulatainkhoz szolgálhat aktuális attitűd-fokozóként?

Úgyszólván semmihez. Korérzéseink megváltoztak: bizony, mind inkább csinnadrattaként hatnak a régi heroikus hangzások. Egyéni lelki erők mind kevésbé, sőt, többé egyáltalán nem is fonódnak össze kollektív, hősi kiállásban.

Inkább a kollektivitás kereteit szétverő aknamunkára bátorítanak ma a fortisszimók. Nem az ilyenek, persze, hiszen nem akkordikus összhangzatok vagy hangszerek szükségeltetnek ahhoz, hanem média arzenál, modern színtér, ami trónfosztásra biztat minden honfiúi hevület, kollektív identitást teremtő önfeláldozás, minden régi, klasszikus érték uralmával szemben.

És lehetne másképp?

Ott ácsorog már klónozott sokadmagával, jelenésre várva a füttykoncertes nézőtér összeborult - mennyi gyalázatos történés után összeborult - bársony függönyszárnyai mögött a magát nagy gaztettekkel és összeférhetetlenséggel még le nem járatott poszthumán ember.

Egy kissé destruktív média csinnadratta 2012-ből

Versengők mosolya

Az emberi érvényesülés lehetséges terepe mostanában már nagyjából egyetlen egy valami: a földgolyó. Érthető ez ma már akár száz kilométeres Föld körüli magasságokban röpködőkre is. Vállalkozások, kíváncsiskodók és bombát hordozó rakéták a földkerekségen nagyjából mindenhová elérnek.

Megesett mindig hányszor, de hányszor, és megesik mind inkább a sok milliárd egyedet számláló emberéletben, hogy érvényesülési becsvágy keresztez becsvágyat. Két dudás a lehetőségek valamely kocsmájában. A világban száguldozóknak sincs kevesebb konkurenciájuk, mint az egyhelybe ragadottaknak, mert a lehetőségek felismerésében, szerzési, érvényesülési célok dolgában és minták követésében az emberiség esze nagyjából egy kerékre jár.

Más kérdés, hogy kiben mennyi kurázsi van a kigondolható célok megközelítése dolgában. Az ambiciózusak célja legtöbbször mások által is vágyott lehetőségek és javak megkaparintása, már csak azért is, mert az irigykedés indikálja leghitelesebben az érvényesülési státuszt.

Miniszterelnöki, kancellári, diktátori szék vagy pedig serleg, golden akármi egyszerre csak egynek jut. A címek és csúcsok elhódításában egy győző van, a többi versengő és címekért tülekedő címkéje a vesztes lesz.

A nagy tétekért folyó játéknak fele sem tréfa. Megfigyelheted, hogy az egyéni becsvágytól fűtött versengések szorongató pillanataiban, a győzelemért folyó küzdelemben - még a sport terepén is - milyen nehéz mosolyogni.

A versengő játékok terepe telis-tele véletlennel. Hogy ki lesz a bajnok labdarúgásban, teniszben, snookerben, azt igen gyakorta a véletlen dönti el. A véletlent pedig minden játékos szeretné ellentételezni, kudarcba fojtani akár akármi áron is.

Még szerencse, hogy az ember küzdő játszadozásaiban érvényben vannak bizonyos normák és játékszabályok, mert az eladdig teátrálisan mosolygó és gálánsan nekihuzakodó erőszakosaknak túl sok késztetésük van vadállatias külsőt öltenek, amikor becsvágyuk mások több tehetsége, teljesítő képessége meg a véletlen közrejátszása okán vagy akár a szangvinikusokénál jobb hosszú távú stratégiának köszönhetően háttérbe szorulni látszik.

A sportban vannak teljesítmény-adatokat célzó, önlegyőző versengések, és vannak ellenerő legyűrő, leginkább fizikai összeakaszkodásba torkolló küzdelmek. Elnagyoltan ezt is azt is játéknak nevezzük (olimpiai játékok.) A legyűrés terepén minden belső erő a fizikumba ömlik. Boxban, fociban erőpocsékoló luxus a mosolygás. Versengés közben még a szétválasztott térfelesek, mint például a ping-pongozók vagy a tenisz kupáért versengők sem mosolyognak. Egyetlen valakit kivételnek vennék, talán csak merő idealizmusból.

Míly szép humanista eszme volna: a küzdő játékban mosolyogni.

A tenisz menete telis-tele van csalafinta pörgésű labda és hajszoltan, elkapkodva irányított ütő véletlenszerű találkozásaival, na meg labdamenetek akár csak szellő fuvalmak okán meglepő mini-kóválygásaival. Ez utóbbi jól látható kapura lövéskor a fociban. A teniszben pontok, játékmenetek, szetek sorsát tereli az erő, a pörgető ravaszkodás és támadja a véletlen.

A nagy sztárok: Nadal, Sharapova, Murray, a Williams-ek vagy Federer - sorolhatnám még őket tovább  - játék közben sosem mosolyognak. Ám a tenisz szinte minden rangbéli magasában így van ez, ha tétre megy a játék. Ilyenkor szinte mind kedélytelen vadsággal vagy gyötrelmes daccal néz a túloldal felé. Kevés kivétellel mind-mind hördül, vicsorít, Sharapova vadmacskaszerűen, Nadal sarokba szorult, dühödt borzként inkább.

A morc Murray folyvást ordítva leteremti ingatag belső erőit, és mentális kézigránátokat hajigál sikerre jutott ütései nyomába, hogy még nagyobbat robbanjon a dolog.

Véres küzdelemben, gladiátori életveszély karmai között vergődni látszik mindenik. Még a békés lelkű gentleman, Roger Federer is szelíd-mogorván, megpróbáltatásait gondterhelten tűrve huzakodik neki újra és újra egy-egy pont megszerzésének.

Aki győzött, az aztán kitör, szélesen, boldogan mosolyog, sőt, tartalékolt gőzeit kieresztve, karjával nyűgeit messzire hajítva röhög a lelátók magasa fölött az égre, bele a szorongató kihívásokkal kísértő rossz sors fiktív képébe, a mások általi legyőzetés rémének ábrázatába.

Látok viszont valakit, aki kezdettől egészen a mérkőzés végéig képes el-elröppenteni a játszótársi kedélyt a túlfél, de még a közönség felé is:

Novak Djokovics az, pedig ő a sztereotípiák, fajtája domináns látszatai szerint utolsó csepp véréig küzdő, vad harcos kéne hogy legyen. És mégis, ő az egyetlen, aki képes nyíltan megmosolyogni a saját baklövéseit, akár leggyászosabb pillanatait is. Ő az, aki számára a játék mindvégig játék marad.

Az idealizmus azt sóhajttatja velem: jaj, de kevés az ilyen ember! Valahányszor lehangol, hogy az oly sok órányi dühödt vicsorgás után a győztes mosolya gyakorta mintha csak zabolátlan megmenekülés-kitörés, ádáz káröröm-kirobbanás, vagy a siker-orientált világ által elvárt extravertált színjáték volna.

De lépjünk csak hátrébb! Az érvényesülés nagy tétű játékai kerülnek látóterünkbe. Társadalmi vetélkedésünk kérdéses menetei - még inkább mint a sportban - nem görcsös akarástól ízetlenek-e? Hatalmi súrlódásaink, rangért, címért folyó versengésünk és jóléti becsvágyaink terepein a mosoly leginkább csak a fenyegetés, a gúny, a lenézés vagy a ravasz leszerelési szándék eszköze, a nyíltság nem vállalásának, a lapításnak hamis aurájú álcája. A fentebb színezett győzelmi kitörés pedig itt a nyilvánosság színtereitől távol játszódik le.

Az emberi világ telis-tele ínséggel és megszerezhető, elhódítható javakkal. Özönlünk ide-oda ezekért a javakért, bele egymás életterének közepébe. Talán mosolyogva, de sosem tudni bizonyossággal: együtt játszani vagy csak bármi áron felülkerekedni jövünk/megyünk.

Bizalmatlan vagyok, igen. De a senkit maguk mögé tuszkolni, legyűrni nem akaró naivak tiszta nevetését talán még felismerem.

Urak, bocsika!

Mind kevésbé kedvelem a politikusokat. A politikai szerepvállalás, bár épp a társadalmi közösség számára nélkülözhetetlen, megnyomorít - a humán közösségi ábrándok felől tekintve mindenképpen. Magyarországon pedig különösen, mert nagyon éretlennek tűnik a politikai kultúra, szinte akadálytalanul törnek felszínre az érvényesülési tülekedés, a dölyfös pöffeszkedés meg a harácsolási vágy alantas áramlatai.

Igyekszem azonban túltekinteni e mai kocsmán. Alábbi soraimban nem politizálok, hanem az értelem nagy becsben tartandó szerszámáról, a nyelvről beszélek.

A Fidesz szerint Vona Gábor után most már Hadházy Ákosnak is bocsánatot kellene kérnie nyilvánosság elé bocsátott kijelentéseiért. Tudja talán az olvasó, mit céloztak ama kijelentések: egyrészt bizonyos öregeket, másrészt a koraszülötteket.

Bonyolult vádaskodás és védekezés, szavak, mondatok csűrés-csavarása áll egymással szemben. És mintha már nem is az elhangzottakról, de nem is az öregekről, nem is koraszülöttekről volna szó: mintha politikai csatározások háttérjátékait szolgálná a szavak értelmezésén való lovagolás.

Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két tanult, magyar anyanyelvű, politikussá lett, sőt, törvényhozóvá avanzsáló (ajajj!) ember játssza nekünk a tudatlan csűrcsavarót, azaz: nem érti, miért kéne neki bocsánatot kérnie. Ők a maguk választotta szavakkal nem azt mondták, amit gondolunk, hanem amazt, és egészen amúgy értetten.

Nos, tudniuk kéne a szavakon lovagló uraknak, hogy mi is tudjuk, hogy a beszéd veszélyes, néha kétélű fegyver, mert a szónak, különösen a jelzőnek, de még inkább a szóképnek valamint a mondat egészének is stiláris értéke és mentális aurája van.

Nem mondhatom a bíró ama kérdésére, hogy jártam-e aznap a tett helyszínén, hogy járt a fene, vagy még inkább, hogy járt a f@..m, mert a válaszból kiolvasható ugyan a nem, de a piszkos szavak bepiszkolják a verbális viszonyt, nem csupán a tárgyban érintettet, hanem egyáltalán az értelmi aurát s vele a szavak célzottját, hallgatóját/olvasóját is.

A királynőtől, vagy a pápától, aki a kordon túlfeléről történetesen áldó kezét nyújtja, nem kérdezhetem, hogy mosott-e kezet, mert ez sem csupán egy tárgyszerű kérdés, nem is olcsó, sima vicc volna, hanem gesztus, ami az adott esetben rangot és presztízst sértően érint.

Ha trónja, bírói kalapácsa nem is, emberi méltósága mindenkinek van, mert az - a Méltóság - egyetlen egy, és mint ilyen, senkitől, aki embernek született, el nem vitatható.

Különösen veszélyes tehát a másokat lealacsonyítóan érintő hasonlatok és jelzők röptetése. Csak egy példát még a mondás értés bonyodalmairól: amikor valakinek - legyen az akárki - azt mondom a vele folytatott vitámban, hogy nem nézem én önt hülyének, ezzel a szóval éppen bepiszkoltam, mert a személyt kontextuális viszonyba helyeztem e rossz szóval. De még akkor is ez a helyzet, ha a vitában, mondjuk, azt a tromfot húzom elő, hogy: szóval akkor én vagyok a hülye... Az történik ugyanis, hogy a példázatként éppen zajló vitában e kijelentéssel definiáltam a hülyét mint minőséget, vagyis megelőlegeztem, hogy valakire - ha csak lehet, nem rám - ez végül rá fog ragadni.

A társadalmi viták színtere més veszélyeket rejt. Minden tényeket színező jelző szinonima-közeli viszonyban van más jelzőkkel, azaz egyéb lehetséges - sok esetben konvencionálisan használt - jelzők helyét tölti be beszédünkben. A hallgató, mihelyt meghallja szavainkat, nyomban tudja, érzi, hogy milyen más kézenfekvőbb, netán semlegesebb jelzők/szavak helyett kaptak épp ezek szerepet, s érzi, hogy mi a mentális különbség, mi az őt érintő szóhasználat gesztus értéke.

A mondat egésze is szavak aurájának tágas kontextusában nyeri el komplex, a hallgató által önmaga számára megállapított vagy társadalmi szinten konszenzusos, és már általános iskolai tanultság mentén is feltáruló mentális értékét. Még inkább így van ez az egymást követő mondat füzérekkel, a beszéd egészével. Sőt, ide hatnak még a beszéd egészének vállalt és sejthető céljai és elhangzásának, felbukkanásának társadalmi körülményei is.

Vagyis, minden mondat értelmi kicsengése minimum kettőn áll: valaki beszél, valaki meg találva érzi magát. Ha sértőnek veszi a kijelentéseinket, az a valaki, bizony, meg van sértve. Ha sokan veszik így, akkor növekszik a valószínűsége, hogy vitathatatlan a sértettség ténye. Politikai pökhendiséggel és a rivális torok teátrális szorongatásával nem lehet eliminálni a közszélnek eresztett alantas szavak vagy talán csak szerencsétlen mód meggondolatlan szóképek szennyező erejét, egyáltalán egy ezek okán előállt, sokak számára sérelmes helyzetet.

Én a nevezettek helyében - éles és fürge eszemmel - nem verbális egérutakon futkároznék, hanem szembe néznék a szavaim keltette hatással, hogy eldöntsem: kinyögök-e végre egy bocsánatkérést, akár csak egy üreset is.

Bár az is mit ér? Választás közeledtével azzal is hamar tele lehet a padlás.

Micsinál a szél

Ha valamit nem ért az ember, képes akörül hetet-havat összehordani. Nem lapáttal, na persze, hanem szája kényszeres jártatásával, csak azért, hogy a szintén nem értők fölé kerekedjék, s mire megjön a fejlődés gyümölcse, a módszer és a figyelmes ész, az érthetetlen dolgok rossz megközelítésének gyakorlata már hagyományt teremtett.

Leginkább így van ez a láthatatlannal, például az energiákkal. Az energia jelenségeit hajlamos az ember, miként a titokzatos dolgok kozmikus összességének képzelt forrását is, személyességgel felruházni. Következésképpen, például tegezni. Kezdetben ösztönösen, talán csak azért, hogy a tegezés megalázó gesztusával fogást találjunk, később meg a vereségektől visszarettent megalázkodás kinyilvánításaként, a képzeletben megszemélyesített hatalomnak kijáró tiszteletként, mert ugye, személytelen dolgoknak nincs lábuk, s akkor nem lehet kegyet kunyerálva elébük borulni.

Az energiák roppant áradatai meg csak rajzanak köröttünk. A meteorológusok tőlünk kapott kiváló műszereikkel és egyéb eszközeikkel rendre elhencegnek nekünk, hogy mi mindent tudnak a légköri történésekről. Kétségtelen, érdekes tudni nekünk is, hogy a folyvást körbe járó szoláris energia behatása nyomán mi történik a forgásban lévő Föld légkörével, hogy a különféle hőmérsékletű légtömegek egymás körül miként örvénylenek, mintha a Föld éltető gázköpenye egyetlen bonyolult és képlékeny fogaskerék rendszer volna.

Na de személytelen jelenségként mit kezdhetnénk ilyesmivel? Mi tehát a sok OMSz jelentésből azt szűrjük le, hogy a földi légkör fészkelődik, mint a bolhás eb, mintha egy hatalmas, helyzetével elégedetlen élőlénnyel volna dolgunk, akár egy hatalmas Valakivel.

A láthatatlan energiák egyik jelenségével, a széllel is így vagyunk. Minap is, például, fontos személyként érkezett a szél Miskolcra, ahol nem csupán fákat döntött ki, hanem "gallyakat szaggatott le". Mivel szaggathat bármely megbokrosodott szaggató? A kezével. E látszattal borzolja tehát idegeinket a tévé tudósító, mert ezt értjük, bizony, és tehetetlen szabadságszeretőként mellre szívjuk nagyon, hogy a szél mit csinál velünk. Így már lehet félni a széltől, vagy ha tetszik, így már lehet jókat vádaskodni.

Azt még nem merte kimondani senki, hogy a szél eszementen haragszik, de szerintem nagyon is ez a helyzet. És kimondom azt is bátran, igazságtalan, amit itt végbevisz. Mi nem csináltunk semmit. Mi az anyja izéje nem tetszik neki? Csak azért mondom a háta mögött mindezt, mert már tovaviharzott, de tessék, forduljon csak vissza, ha van pofája, és tépjen csak szét, mert igazat mondok.

De nem teszi, mert a meteorológiai eszközök magasságos képein látszik, hogy tehetetlen, hogy nem egyenes úton jár, hanem valahogy úgy, mint aki megkergült. Igen, valahol minden szél nagyobb erők igájában nyög, ráadásul olyanokéban, melyek úgyszintén be vannak csavarodva.

Kétségtelen, hogy ha a szél haragszik, nehéz belőle kiszedni, miért. Talán mert élete tavaszát, legszebb éveit nyamvadt kis szellőként unalmas sivatagi dűnék fölött fecsérelte el, vagy talán mert félreértett valamit, hogy ez az egész szél lét mire való. De lehet az is, hogy amit folyvást mondogatunk, hogy fúj, félrehallotta, mintha fujjt mondtunk volna rá.

Na de nekünk nem is ez a fontos, hogy haragszik vagy sem, hanem csak hogy azt a rengeteg kárt, ami bennünket naponta ér, tehetetlenségünkben, csekély vigaszként ráolvashassuk a fejére. Mert különben csak nyeljük és nyeljük a szégyent. Hányszor és hányszor próbáltunk már széllel szembe pisálni, és kijött-e ebből bármelyikünk is győzedelmesen?

Tudásunk mai magasában a legsajnálatosabb talán, hogy a szeleket nem lehet meggyűrűzni, hogy aztán kiderüljön, hol, merre jártak, hogy: nézd csak, ez már kétszer is megfordult az Emirátusban! És akkor legalább csúfolni lehessen, leafrikaizni, leszibériaizni, leóceánizni.

Ez se véletlenül jön szóba. Afrikai eredetű légtömegek - mondja a meteorológus, mintha a levegő születne és halna. És hozzá teszi: közelednek, aztán meg: érkeznek. A légtömeg bezzeg kap ezen, idejön, és nem tágít azután. Én óvatosabban fogalmaznék e hőtartalmaik okán ártani képes légtömegekről: erre tartanak, mondanám óvatosan, majd nyomban: de mennek is a büdös búsba, hogy forrófejűsködésüket lehűtse az a jó öreg szibériai zimankó! - és kárörvendőn dörzsölném kezemet.

Persze félő, hogy ha kitanulnék én is meteorológusnak, a felszedett tengernyi tudástól rólam is lekopna e bátor szókimondás.

NEMVILÁGOSSÁG

A magfizikusok szerint akadnak elméleti részecskék, melyek megmagyarázhatják a sötét anyagot, de itt vagyunk például mi is, ugyan nem a nagy hadron ütköztetőből, de a közelebbi valóságból, akik szintén adalékokkal és magyarázattal szolgálhatunk ilyesmire. Határozottan érzékeljük ugyanis valami sötét hogyishívják létezését.

  

Mert mi az, hogy valami sötét? Miért mondja és hogyan érti ezt az ember - akár csak  metaforikusan - még az emberre magára is? A butaság szinonimája volna? Ez a gondolatainkkal megidézhető, emberből sugárzó sötétség a butaságnál sokkal összetettebb dolog. Szoros viszonyban van ugyan a fény hiányával, s még inkább az ember látóérzékelésének ínségével, de átvitt értelme is van. A naponta beálló sötétedés, az éjszaka beállta kétségtelenül valamiféle lelki rosszként hat sokakra.

A fizikai sötétség legfőbb érzékszervünket gátolja hatékony működésében, ezért rejt. A fizikai érzékelésünk mentén  definiálható sötétség, mint fénytelenség, tulajdonképpen nem is létezik kozmoszunkban.

Az ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától, bezzeg megijed a Föld árnyékától, nyilvánvalóan azért, mert ezt az árnyékot nem veszi körül - éppen s éppen úgy - fényesség, mint testünk bárhol megpillantott árnyékát. A Föld árnyéka kozmikus valóságában ártatlan dolog, hiszen a kozmosz körötte tengernyi csillagával meg van világítva mindenestől. Amíg csillagot látsz, mindenütt ott a fény, nem csupán a szemedben, hanem a világvégi csillag és a szemed között is, áramlik szakadatlan s mindenfelé az űrben, mert forrásából szünet nélkül és gömbfelületen indul útjára a fény. Bárhová áll a képzeletbeli ember a világtérben, minimum egy fényforrás sugárzása eléri, és ez elegendő ahhoz, hogy a felszínről információk induljanak szerteszét. (Nézd már, a szkafandered, ott, lent milyen fényes!) Az asztrofotósok csodálatos csillagközi színjátékokra derítenek fényt a földi sötétségben, a fotonok kitartó összehalászása útján, ott is, ahol szabad szemmel semmi sem látható. Az ember számára valóságos forrásból láthatóvá elvont látványok ezek.

Ám ha köröttünk éppen csakugyan semennyi fény nincs, az más helyzet, emberi helyzet, és gyakorta nagyon rossz. A rossz sötét - mindenféle irányú pszichés hatással - talán az, amiben az ember benne van valami mással együtt, még hozzá olyasmivel, ami rejtőzve el is különül meg sorsszerűen össze is fonódik a sötétséggel. Lehet ez a hely egy ablaktalan szoba, de egy világítás nélküli park vagy liget is.

Az éjszakában, mikor a sötét sikátorok között átvágunk, ott lappang köröttünk az aljasság, a mentális betegség, a bűn, az áthárítás-kényszeres elégedetlenség száz fajtája. Oson utánunk, vár ránk, s támad nekibátorodottan attól, hogy nem juthatnak információhoz a potenciális tanúk. Nem juthat információhoz a látás. És ott lappang az éjszakai sötétekben a hallgatag semmi is, mint képzeletünk valóvilági élményektől hangolt, bonyodalmas kelepcéje.

Néha jól jön a sötétedés, hiszen nem is az éjszaka, hanem maga a sötétség az, ami a szerelemé, ami átadja a főszerepet a pszichés, az ösztönös érzékelésnek. A fáradt testet viszont nem a sötétség, hanem csupán az éjszaka veszi gondjába.

A sötétség rejti mindazt, aminek nem érdeke, hogy láttassék. De nemcsak rejti, ösztönzi is ezeket a rejtezőket. Bátorítja a ragadozást. Meg az aberrációt, ami embernél már nem létfenntartási tényező, hanem perverzió, a kollektív üdvű értelem uralomvesztése, az ösztön antiszociális - esetleg soha nem is szocializált - kificamodása.

Sugallhatod-e pusztán türelmes várakozásod által bárminek, ami lényege szerint sötét: légy világos! Mondhatod-e ezt, amikor az áskálódó kicsinyesség éppen az ártatlan értetlenség sötétségébe rejtőzik el? Mondhatod, persze, csak mindhiába. Mentális sötétségben lehetséges olvasatai között biluxol a dolgok konvencionális értelme. A leplezett szándékoké. Ha ekként akarod tetten érni, amakként definiálja magát.

Sötét, vagyis nem ad magáról információt. Sötét, vagyis árnyékvető labirintusaiba belefullad a vallató gondolat. Sötét, vagyis magába nyeli mindama rossz frekvenciákat, amit az ártó szándék rávetít. Sötét, mert az éjszakában startol, és szembe halad az emberi lét szervezettségének hajnaltól alkonyig csúcsra járó hatékonyságával. Sötét, mert fogékonysága tükre megvakult, nem veri vissza a fényt. Sötét, mert nem érti, mi sötét. Sötét, mert tehetetlen.

Ha el akarod kerülni e sötétség fajtákat, rá kell jöjj: magányra vagy kárhoztatva, mert ezt a sötétséget nem lehet se megbeszélni mindazzal, ami hordozza vagy ami benne van, sem bevilágítani, mert ez A Sötétség. Kerülendő. A teremtés koncepciójában talán még nincs ez az A és S, még nem minősített a sötétség.

Kezdetben talán csak simán sötétség volt, mint a létezés negációja, s bár aztán lőn világosság, e távolságból aligha mondhatunk többet, mint hogy lőn világosság is, vagyis hogy a sötétség befolyása csupán ellentételeztetett, de fel nem számoltatott. A sötétség aztán evolúciós úton nyilván meghozta a Sötétséget. Az állat még csak-csak menthető - lásd: éjjel is jól látók élelem szerzése - de az emberállat mentegethetetlen. Mi, emberállatok, ha a teremtőt merjük kritizálni, akár csak gyengécske érzékszervi felszereltségünk miatt is, joggal vádaskodhatunk, aztán marad minden annyiban. Annál is inkább, mert nálunk az elmétől motiváltan már más zajlik, mint puszta élelemszerzés.

Bár csak látásszükségletünk árnyaltságáról beszélhetnénk! Ahol a fény forrása megneveztetett, ott a sugárzás egyirányú és egyértelmű, és ott van árnyék is persze, ami láthatóan ugyancsak részletekben gazdag. A kozmikus árnyékok térben végtelennek tűnő hatalmasságok, ezek már teremtői intelemként hatnak a bennük foglyul ejtett picinyke lény számára. Az emberi lény a Földdel együtt naponta tehetetlenül belefordul e kozmikus árnyékvetésbe, amiben mesterséges fényei minden erejével is csupán pislákolásra képes. Az egészséges lélek ilyenkor alszik. De az ember javarészt többé nem egészséges. Az éjszakában ordibál, léhűt, stimulálja érzékeit, kompenzál, mulat és dühöng, rabol, erőszakot tesz.

Lámpát gyújtunk ugyan a fizikai sötétség ellen, de az ember teremtette világosságot ezerféle egymás ellen ható érdek menedzseli. Lesz világosság, ha meg tudjátok fizetni! - mondják az energiatengerek halászai. Legyen sötétség! - mondja a gonosz, és elég, ha maroknyi kővel célba veszi valaki az utcasarki villanykörtét. És akkor ott lészen máris sötétség, s a teremtő – már ha ilyesmit tudtára hozni képesek leszünk valaha is – majd széttárja karjait.

Okos fejünkkel már csak bólinthatunk, aztán iszkiri.

De hová magunk elől? Az ember teremtett voltában fényességgel és sötétséggel van határolva, talán pusztán csak az által, hogy érzékelésének átfogása nem kozmikusan határtalan. A többi fejlemény, ami mi vagyunk, jelen mentális valóságunkban.

Itt van a szenzor, az okosan feltalált, a folyvást tovább fúrt-faragott fotográfiai fényérzékelő. Gyakran találkozik a fényképező szenzor meg a sötétség, és ilyenkor megmutatkozik tehetetlensége, ami valójában az ember tehetetlensége. Elvileg, fizikailag a szenzornak nem volna sötétség az, ami nekünk sötétség. Elvileg, ám a mi létezésünk, és minden szükségletünk ránk mért és gyakorlati, így a szenzornak szükségleteink, ízlésünk és képzelgéseink (ábrándjaink?) szerint kéne látnia. A szenzort szabadjára kívánjuk engedni, ám alig tud élni ezzel a szabadsággal. Vagy mégis? Mintha az objektívnek hitt fotógép még annyit sem volna képes látni, mint az emberi szem, aminek szolgálatára - ne feledjük! - az elme bevetheti tapasztalásait.

A szenzornak nincs emlékezete, erőlködik és melegszik, hogy érzékletet csiholjon az éjszakai tónusokból. Az olcsó szoftverek csaknem belefulladnak, hogy a szenzor zagyválásaiból értelmesnek látszó vagy akár csak kedvünkre való információt faragjanak. Olcsó pénzért leginkább csak a zagyválást sikerül felnagyítani, megtetézve a fejlesztők látásigényeinkról összegyűjtött találgatásaival, meg a félig-meddig tehetetlen utómunkáló sablonok közé szorított képzelgéseinkkel.

Az egészséges és már szinte objektívnek tűnő fotográfiai leképzés, ami csakis az emberért volna, hiszen csakis az embernek kell ez, a többség számára megfizethetetlen. Mégsem mondhatjuk, hogy nincs haladás. Botorkálás az, persze, botorkálás a sötétben, de út mégis affelé, hogy a rosszat elimináljuk. Hogy beköszönthessen egyszer a menekítő, és csakis boldogító, mert fényességként ható nemvilágosság.

Igen, köszönöm... mondják sokan, hogy ilyen szó nem is létezik.

Én volnék bonyolult?

Én volnék bonyolult, amikor elmém éppen pontosan, szépen, csillagként menni próbál az égen?

Fényben, az elektromágneses hullámok rendjében, s azok törvényszerű interferencia játékaiban lakozik a világ önmagáért való, ember által felfogható harmóniája. Megfigyelései és felismerései útján az ember erre a harmóniára, a színek kombinatív rendjére elnyelető - és kibocsátó - anyagok által képes rájátszani (lásd akár: szobafestés, festészet).

Élők által keltett, tudatosan és szelektíven irányított energiák valamint eltérő számszerűségnek megfeleltethetően  méretezett/átméretezhető rezonánsok (lásd például: hangszálak, hegedű stb.) híján a világ hangzása csupán formai rend nélküli történésekről referál. A világ hangzásának ember által érzékelhető spontán harmóniája jószerével a ritka véletlen szülötte.

Nem jön itt szóba akár a látvány, akár a hangzás szándékosságára bízott, abból vagy a természet megnyilatkozásainak megfigyeléséből egyezményesen lepárolható - ám a természet felsőbb rendjére formailag nem apelláló -  kulturális minőséggel címkézett üzenet (lásd például: fizikai értelemben formátlan/formálhatatlan hordozóra ültetett vizuális vagy auditív/verbális kommunikációs gesztus.)

Nem jönnek itt szóba a fény- és hangviszonyok forrásainak ismeretében elménkben támadó - leíró vagy elvont -  képzetek. Az elme egy másik, kollektíve és individuálisan teremtett, szuverén valóság egyénre címzett foglalata.

Próbálják olvasóim a szemük felemelése nélkül, egyetlen pillantással összekötni a három pontot!

fejlődésünk csúcsa

Az ősembernek fogalma sem volt róla, hogy gondolkodik (igen, képzeld, ott voltunk :-) Mindenek előtt azért nem, mert ilyen fogalom, hogy gondolkodás akkor még nem létezett. Bátran kijelenthetjük tehát (igen, a bátorság kijelentésekhez igenis jogalap!) hogy szellemi síkon igen nagy fejlődés játszódott le az elmúlt 50 000 évben. Mindenek előtt abban, ahogyan az ember önnön elméjét mind tüzetesebben szemügyre vette.

A fejlődés csúcsa feltehetőleg az lesz, hogy az emberi elme körül - önreflektív tartalmainak köszönhetően - körbe zárul az általa teremtett u.n. virtuális valóság, azaz, bebábozódik az ész.

Hogy mi kel ki abból, elgondolni se merjük.

De nem is az a fontos, míg objektíve is létezünk, míg virágok illatoznak.

Eszköz-e a közönség?

Kissé elkésve olvasom a budafoki Dohnányi zenekar Hangoló nevű kecses periodikájában Hollerung Gábor romantikus és kortárs zeni pólusok között fogant gondolatait a kortárs zeneszerzők által megcélzott közönség nélküli értékteremtésről, minek kapcsán, azzal szembe fordulva Hollerung kijelenti, hogy "...a közönség a művészet egyik nélkülözhetetlen eszköze."

És most kérdem én így, elkésve: nem hatalmas szamárság-e ez?

Na persze, meggyőződéseim és szőrszálhasogató rutinom biztos tudatában kérdem ezt, ami - a meggyőződés és a szőrszálhasogatás - társadalmi konszenzus nélkül közkincsnek számított-e valaha is?

Mégis:

Kétségtelen, hogy a művészetnek sokasodnak az eszközei, de mire szolgálnak ezek? A propaganda például jó szolgálatot tehet, tágítva a modern művész törekvéseihez tartozó, közönségsikert hajhászó kommunikációs gesztusok hatóterét, a társadalmi siker és visszaigazolás bizonyosságaihoz juttatván a művészt, de eszközei közé tartozhat-e a közönség maga ama eredendő értelemben, hogy min fáradozik a művész - az a bizonyos, szocializációval meg nem rontott, eredendőn világba vetett elméjűnek született és születő? Mi segíti őt a valóság felfokozott érzékekkel elérhető szférái felé?

Megfigyeléseink szerint a művész eszközei valamiféle anyag megformálására irányulnak, háttérben holmi bonyodalmas esztétikaiság felmutatásának szándékával, melyek által a képzelet behatolni képes a fizikai érzékszervek által el nem érhető valóságszférába (művészi avagy érzéki megismerés.)

A közönség csupán tanúja és tovább-bonyolítója (értelmezés, individuális átélési bonyodalmak) a művekben megmutatkozó törekvéseknek. Korunkban a művész mind inkább úgy terem, hogy valaki önmagáról tesz ilyen kijelentéseket, pusztán felfokozott kommunikációs ambícióira alapozva (ami - kommunikáció - kicsit más tészta), így a "kortárs művész" alkotó tetteinek jelentős része nem is érzékeinket célozza, hanem kommunikációs feltűnősködés csupán, vagy kéretlen civilizációs diskurzusokba sodor bennünket. De ezek a lényegből való kivetkőzések mégse tévesszenek meg senkit!

A témára való rálátásom lényege:

A művészkedhetnék három feltétel megléte mellett teremtőképes/hozhat létre lényegében művészinek mondható alkotást: (1.) a ráción túli valóság iránt felfokozottan kíváncsi, különösségre fogékony emberi elme - ide értve a lelket és a szellemet, továbbá (2.) valamiféle megformálandó/intelligensen megformálható, intelligens érzéki gondolatokat magára venni képes matéria - hiszen az érzékiség a formára irányul, és harmadikként (3.) a megformáló eszközök, melyek a matériára irányuló formáló/alkotó ráhatást segítik előre.

A közönséget e három feltétel egyikéhez sem lehet betuszkolni, de különösen nem a megformáló eszközök közé, mert a művész hiába verné a közönség, a befogadó fejével a vasat, sosem tudhatná, mi sül ki belőle. A közönség fejében ugyanis a szellemileg meglehet célirányos, de különösségében nyitottan értelmezhető mű egyénre szabott értelmezése játszódik le, holmi, a művészi szándéktól gerjedelembe jött postkreativitás indul be, aminek kimenetelét a művésznek már tehetetlenül kell elszenvednie.

Hollerung Gábor kijelentése persze nem művészi tett. Hollerung kiváló karmester, és ennek nem feltétele, hogy a teória szférájában is biztonsággal mozogjon. Ezért nem úgy minősítettem fenti szavait szamárságnak, mintha művész-értékei terén lefokozni kívánnám.

Még az is lehet, mint már fentebb is céloztam rá, hogy nincs is igazam, úgy értve, hogy bár jól/értelmesen látok valamit, ám az a kutyának sem kell. Úgy pedig az igazság hitelesítő címkéje a legértelmesebb kijelentésre sem kerülhet rá.

Végezetül még az is lehet (blogom látogatás számlálója rég bedöglött), hogy csupán magamban beszéltem, ami pedig - ma már, messze túl a középkori viszonyokon - végképp ártatlan dolog.          D-Vektor

időutazás térben

Fotómütárgy és valóság

avagy a ráközelítés mint száműzetés

Az igazi műtárgy nemcsak időt álló, hanem állja a teret is.

Szerencsés esetben - a befogadó szerencséjéről beszélek - a fotó virtualitását is elménkhez méltóan intelligens matéria hordozza. Ekkor születnek a fotó műtárgy élmények: esztétikailag ajzott utazásunk az illúzió hídján, el a felszíntől, mélyebb és kikezdhetetlen igazságok felé.

Most időutazásra vetemedünk, még hozzá Bozsó András és Kovács Melinda hajdani képei kapcsán.

Nyilatkozat a tv-ben (Stúdió ápr. 1. - 2002-ben lehetett, korábban?)

Kovács elhatárolja a magáét Bozsó generációjától, ami érthető talán úgy, hogy Bozsó (szül.1960) már kiöregedett. Mindez arra enged következtetni, hogy Kovács úgy vélekedik, a szellem fejlődése harmincegynéhány éves korban a test fejlődésével együtt visszafordul. Ha nem így vélné, inkább irigyelnie kellene Bozsót. Minden esetre Kovács Melinda szavaiból olyasféle méltatás csendül ki, hogy annak ellenére, hogy Bozsó már (hozzá képest) öreg, ím, hajlandó volt vele erre a közös kiállításra. Ez a felvetés olyasmit is sejtet, hogy Kovács Melinda a biológiai ifjú volt jogán kisajátítani igyekszik a szellemi jogokat, legalábbis azt sejteti, az ifjúság szellemi rangjához méltatlan közeledés történt, holott - holmi íratlan nagy könyv szerint - a Bozsó féle öregektől ésszerű lett volna elkülönülni.

Ez előjáték. Közelítésem független volt attól, hogy a generációs dolgok hogyan állnak. 

Pusztán a kiállítást tekintettem. Sokkal érdekesebb volt ugyanis, hogy mit mondanak Bozsó és Kovács fotói - melyek a generációs pöffeszkedésről mit sem tudnak - magáról a fotóról, mint műtárgyról.

A fotók tárgyisága a médium természete szerint feltűnően virtuális. Ez nem valami kedvező vonás, kezdettől aggasztja a gondolkodót.

Először a meghívón lát az ember egy-egy 4x5 centis nagyságú képet. A nyomat hívogató, az ember szívesen közelít. Második lépésként a járdáról, az üvegfalon át pillantunk a Dorottya utcai kiállítótérbe. Húsvét hétfő van. A terem üres, az ajtó zárva. Az ember 5-6 méteres kényszerű távolságból szemügyre veheti a képeket. A látvány most is hívogató.

Aztán mégis előkerül a teremőr, be lehet lépni, s amikor a képek közelébe jut az ember, akkor jön a meglepetés, különösen Bozsó fotóira érvényes ez: a fotók - műtárgyi értelemben - nem bírják ki a közelítést.

Ezt többféleképpen lehet kommentálni.

A fotók virtuális valósága a közelítés során érzékelhetően, majd nyilvánvalóan otromba kulisszává lesz. Kiderül a fotókról, hogy bizonyos közelítéshez nincs bennük elegendő részlet. Ez önmagában nem lenne baj. Ez maradhatna a lényegnek csupán külső héja. A baj az, hogy adott felbontásuk viszonylatában túlságosan közel lehet menni a kópiákhoz. A látvány ilyenkor kikezdi saját érzéki hitelét. Bekerülünk a részletekbe, ám a részletek virtuális maszatként mutatkoznak, halottak.

Ezek a fotók nem műtárgyak tehát, még annyira sem, amennyire a fotó az lehet.

Bozsó alkotói magatartása zsurnalisztikai. Számos körülmény mellett kiválóan funkcionál, a környezetet itt azonban elvétette. Ez valószínűleg nem véletlen. Az a valószínűbb, hogy Bozsót ez a pillanatnyilag kényesnek ítélt körülmény nem érdekli.

A képzőművészeti műtárgy - eltekintve bizonyos újabbkori, fiktív matériákkal való kísérletektől - a tárgyi valóság szerves értékű része. A kő, amiből a timpanont formálták végtelen finom erezetet mutat, strukturális erőt sugároz, vagy éppen fordítva, mállik, porlad, érzéki erővel bizonygatva az eszmék szolgálatára kényszerített matéria roppant szép gyarlóságát.

A fotó ebben a vonatkozásban - tehát mint papír, ezüstoxid és egyéb, mint molekuláris, sőt, atomi strukturáltsággal felruházott matéria, szintén adhatná a valóság teljes értékű illúzióját, ami élményként nem kevesebb, nem kevésbé illuzórikus, mint amazok. Adhatná, ha a papír maga - átküzdvén magát a ráöntött, fényérzékeny emulzión - gazdag nézni valót hordozna.

A klasszikus fényképi emulzió azonban nem ilyesmi. A képi információ felbontása bizonyos technológiai megalkuvás tárgya, és nem képes végtelenségig a hordozó elfedett valódiságáért kárpótolni.

A közelítésnek abban a pillanatában, amikor a virtuális kép már alkalmatlanná lett arra, hogy valóságként hihessünk benne, Bozsó képeibe bele kellene hasítanunk, hogy a metszés mentén a semmitmondó felszín mögül kibuggyanjon a valóság, a papír szövetének gazdagsága. Ilyesmit nem teszünk. Túl nagy bennünk a tisztelet. Inkább száműzzük magunkat a vizuális értelmetlenség sivatagába.

A gyilkos pillanat persze bárki más számára elkerülhető, hiszen a néző a kiállítási szituáció általános paraméterei között nem szokott a képre szorosan rátapadni, nem nyalja, nem zörgeti, nem vizsgálja nagyítóval. Már csak önmaga érdekében, virtuális irányultságú élménye védelmében sem. Ha néha mégis túlzottan a kópia közelébe lendül, ezzel megkockáztatja ugyan a művészi tárgynak kijáró töretlen illúzió összeroppanását, de máris visszahőköl, s a kiábrándultság suhintását egészséges önvédelmi ösztönnel a "természetellenes" (valójában csupán nem konvencionális) közelség okozta, múló rosszullétként könyveli el. A virtuálisnak valósághitele a távolodással visszaáll.

A részletek - a brómezüst emulzió küldetéséből következően - előbb-utóbb minden fotón életlenséggé, materiális semmitmondássá, elmaszatoltsággá válnak. A fotográfia kezdetei óta próbál a művész lélek ezen a gyarlóságon áttörni, egyebek mellett bizonyos nemeseljárásokkal, és egyéb virtuális redukciókkal is.

Ez az út azonban mind keskenyebbé zsugorodik a másik, sztrádává szélesedett mellett. A nem műtárgynak, hanem bizonyos kommunikációs gesztus, társadalmi diskurzus és más önmagáért való agyalmány hordozójának szánt fénykép felbontása bizonyos valószínű távolság mellett kielégítő lehet. Bozsó képeivel, ha ilyesmik is, a galéria kiállító terében találkozunk. Ezek itt túl nagyok, talán mert Bozsó többet vár a camera obscura hatástól, mint amennyit az nyújt. Látószög opzimalizáló kordont kéne húzni képei elé. Ám az meg micsoda dolog?

     Persze az a kérdés is felvethető, hogy érdemi-e ez a kissé spekulatív, teóriázásba hajló agyalás a virtuális és nem virtuális matéria konfliktusáról, hiszen az említett fotók esetén hangsúlyozottan publicisztikai gesztusról van szó, s a korunkra mind jellemzőbb diszkurzív attitűd eleve arra tör, hogy maga alá gyűrje az önmagáért való művészkedést!

Ám, ha ezt érvként elfogadjuk, már le is tértünk a művészet útjairól, innentől kezdve már csak a kommunikácó értelméről és módjairól vitatkozunk. Az eszme viszont a művészet, az érzéki megismerés birodalmában nem választható el a matériától, nem verbalizálható. Műtárgy kapcsán a koncepció fontossága mellet érvelni olyan spekuláció, aminek csak alkotói taktikaként, a mű elkészültének, a siker beálltának pillanatáig van létjogosultsága. Utána szabad a vásár az érzékek számára.

Ezen szabadságában egyetlen alkotó sem gátolhatja meg a befogadót. És rakjuk félre a hangadók által diktált illemet! Az esztétikai természetű műélvezet olyasmi, ami valóságos tartalmak és az ősiségét meg nem tagadó szabad lélek spontán találkozásakor áll be. A művekre irányuló viselkedés társadalmi mintákkal szabályozható ugyan, de annak spontaneitása a befogadó elvitathatatlan joga marad. A katarzisnak semmi köze az etiketthez, trendhez, konszenzusokhoz vagy a tudat más, előre gyártott koncepcióihoz.

A magunkfajta ember olyan gyarló állat, aki igenis közel megy, ha nincs kordon, és ha a kép felfokozódó tárgyi materiális mivoltában elveszíti varázserejét, akkor kötésünk kioldódik, az ember hátra zuhan, kihűl, meztelenség-érzete támad, csalódik, szégyen és viszolygás lesz úrrá rajta. Igen, kis szégyent érez nevetségessé lett jóhiszemű közelítése, elhamarkodott katartikus hajlandósága miatt. Már émelyeg is. El innen, míg nem késő. (Esetleg hosszan hány odakünn :-)

A klasszikus műtárgyaknál ilyesmiről nincs szó. Azok atomi mélységekig bírják a közelítést, töretlen gazdag vizuális világot tárnak elénk. A festék csorog, domborlik, kuszán keveredik, tévelyeg is, a színszemcsék is eleven harcot vívnak. A szobrász kése, kalapácsa is a zúzódás végtelen gazdag, sosem ismétlődő nyomait hagyja maga után. S amikor a műtárgy - néha észrevehetetlen lassúsággal - elindul vissza a természetbe, ez a folyamat is végtelenül beszédes. A valóságos, természetes méltóságú anyagot az idő tovább alakítja, s érzékileg mélységesen fontos dolgokat mond el vele.

Kovács Melinda fotói részben állják a közelítést, az előtérbe helyezett relikviák a leképzés vonalminőségének köszönhetően tűrik a közelhajolást. A díszletek (a vizuális háttérirodalom) már jóval kevésbé. Műtárgyi értelemben Kovács technikája ugyanúgy elvérzik a közelítésben, mint Bozsó neo-archaikus mesterkedése. Az ember óhatatlanul azon kezdi jártatni az eszét: hogy a fenébe volt ennek a Kovácsnak türelme az egészhez, miközben kulisszái - a tengernyi piszmogás dacára - ennyire felszínesek, tákoltak és engedetlenek maradtak.

Mit szólna mindehhez Kerekes?

Persze távolságtartó szellemi önfegyelmünk mellett Kovács Melinda fotói is ugyanolyan asszociációs kalandot ígérnek, mint Bozsó képei. Ám akárhogy erőlködünk is, képtelenek vagyunk generációs díjakat osztogatni.

Ez volt - talán 2002-ben, és ez van ma is.

A művészkedés értelme, a művész nagysága befogadó nélkül végképp semmis. Mi pedig jövünk, közelítünk, nézünk, látunk és gondolunk. Lelkesedik, nyomakszik mindaz, aki-ami lát és gondol, aki-ami eleven.

Érdekes lenne tudni, hogy tizenöt év múltán Kovács Melinda mit gondol most a maga generációs sanszáról. De lehet, hogy nem is lenne érdekes.

Kerekes pedig már kérdezhetetlen. De hiszen, el is mondta a magáét, eléggé érzékelhetően.