Játszom ugyan
bátran a fotografikus képalkotás mára ugyancsak tágassá lett
eszközrendszerével, de végső soron mégis csak a szóbeli megformálás, az írásban
rögzíthető verbális elme-valóság embere vagyok, miként az voltam már úttörő s
még inkább középiskolás koromban is.
Amíg bent voltam a
MAOE fotótagozatának vezetőségében,
igyekeztem jótékony hatással lenni vezető társaim teoretikust súroló felbuzdulásaira,
mint amilyen például egy kiállítási koncepció formába öntése, egy
valóság-szegmens fotografikus megközelítésének irányadó vagy inkább eltévelygés-biztos
körvonalazása, vagy akár csak egy közönséges körlevél nyelvi ákom-bákomtalanítása,
és társaim súlyosabb helyzetekben éltek is szívesen fogalmazási rutinommal és
készségemmel.
Azok az idők
azonban elmúltak. A ma már konzervatív szemléletűnek számító akkori tagozatvezetők
helyébe a kulturális szférába másként beágyazódni kívánó új arcok kerültek. Az
invenciózusnak és nagyra törőnek is mondható fiatal, a rossz örökségből
dicséretesen kikeveredni igyekvő Hupján Attila vonszolja most erős vállán az
ígéretesen frissülő, de a kornak megfelelő felkészültség tekintetében még
váltig gyengélkedő tagozatot.
És mindeközben újra
és újra megesik, hogy filozofikus ismeretlenbe szökellő, gondolatvezetési
homályosságoktól terhes körlevelek landolnak e-postaládámban. E fogalmazványok a
bölcselet színezetével közelítenek, például abban, hogy milyen mélységeket
kísértsen egy-egy leendő kiállításunk. Láthatóan például szolgál ma efféle
dolgokban a narratív valóságismereti fellengzősség, amikor a szakmát tanuló fiatal
még a tanulópadi beszámolójához is teoretikus röpködést körít.
Annál többet nem
igen tehetek, hogy jajdulok egyet-egyet a jó szándék okán dicséretes, de
különösebb fotóelméleti körültekintés és mondatfűzési logika nélkül papírra
fektetett kezdeményezések olvastán, de tudom,
sajnos, hogy a kellőképpen ambiciózus vezető egyben a legokosabb is remél
lenni. Szégyen volna netán egy szürke tagtól fogalmazásbeli segítséget
elfogadni.
Így vágtunk neki jó
pár hónappal ezelőtt a Tünékeny valóság címet hordozó
kiállításnak. A felvezető filozófia olyan elmélyültséggel szónokolt a valóság
mibenlétéről, pillanatról, jelenről és időről, hogy az kifejezetten izgalmas
lett volna a 18. században, de már a 20. század eleji természettudományi és
filozófiai áramlatok között sem állta volna meg a helyét, a 21. században pedig
legfeljebb vizuális csúfolódásokra sarkallja a figyelmesen közelítőt, már akinek
van ugróberendezése ilyesmihez.
Milyen szerencse,
hogy a felszólítottak minden ilyen, sőt, bármilyen alkotásra hívó felszólítást a
maguk észjárására konvertálnak. A tagság beleérthette a körülményesen
elővezetett tematikába - megnyitó beszédében Szarka Klára is célzott erre - azt
a ma már közismert fotográfiai közhelyt, hogy az állapot valósága, amiről a kép
referál, a kattintást követő pillanattól fizikai értelemben nincs többé. Minden
a tünékenység bizonyosságává lesz, amit lefényképezhetünk. Tehát érthette úgy,
aki akarta, hogy fotóról lévén szó, akármit beadhat.
Jogos volt a
kiíráshoz csatolt elővigyázatossági intelem: lépjünk túl a képeslapokban
gondolkodáson. Ám a konceptualitás és fejlett fotótechnika korában a
fotózásnak ezer más csapdája is van. A képalkotási motiváció ma sokkal
szerteágazóbb, mint a fényképezés kezdetekor volt.
De vissza a
tünékenységhez!
Hajdani egyeduralma
idején a camera obscura a legilletékesebb volt a valóság tünékenységéről
mesélni. A camera obscurában valójában egy szemünk számára elképesztően csekély
fényességű"film" pereg a kozmikus lét visszafordíthatatlan és
megállíthatatlan történéseiről, aminek "pillanataiból" a fotografáló
kisebb-nagyobb kötegeket próbál egybe csomagolva elmenteni (az érzékenységi
küszöb fölé juttatni.)
A camera obscuránkon
kívül zajló kozmikus, de akár csak földi, fényjátékbeli vagy tárgyainkban,
arcunkon zajló történés igen gyakorta részben-egészben tartósan ismétlődő
állapot. (ott a Fujiyama már mióta!, énrám még mindig én hasonlítok leginkább
stb.) Ilyenkor a bennünket felettébb érdeklő tárgyi entitásokban egyedül csak
az atomok mocorognak szolgálati helyük iránti tisztelettel, és a
"film" számos-számtalan ugyanolyan kinézetű pillanata özönlik a lyukon
át, a valós állapot referenciájaként, azaz, ilyen tárgyiasult esetekben rögzítésre
alkalmas mennyiségű fényimpulzus gyűjthető be, és így megszülethetnek az úgynevezett
állóképek. (Egyedül Bécsi Imre merje megmondani nekem, ha ez nem így van! :-)
Ám minden csak számunkra
tartós látszat. A kozmikus valóság minden létezővé lett entitása tűnésben van. A
fotografáló ember - ha másért nem, az ember-entitás múlandóságában való
érintettsége okán - lelkileg erősen vonzódik a tünékenységhez, még inkább annak látszólagos megállításához, vagy legalább is sok minden
jut róla eszébe. Mint már fentebb céloztam rá, szerencse, hogy a többség beéri a
Tünékeny valóság kiáltvány címébe foglalt jelzői szerkezettel, s hogy az utána
pöffeszkedő összes többitől nem is zavartatja magát. És mi más ez, mint a naszcensz
alkotói szabadság birtokba vétele?
Elég lett volna tehát
az intelem, hogy a tünékenységre legyen valamilyen nem közhelyes vizuális
utalás, és a többség akkor is azt adott volna be, ami a keze ügyébe kerül, miként
az mindig is lenni szokott. Mi ugyanis - szemben azzal, ahogyan Szarka Klára
megnyitó beszédében kegyesen megelőlegezé - hagyományaink szerint nem egymást
kölcsönösen választó fotográfusok, tehát nem alkotó műhely vagyunk, hanem egy
szociális védernyő alá sereglett, ott megszorult, és csak nagyon lassan
korszerűsödő, szemléletileg heterogén, fényképezgető sokaság.
Aki szerepelni
akart, beadott tehát valamit, és innentől kezdve átvehette szerepét a kurátori
ízlés.
Hupján Attila
tagozatunk vezetője - bocs! elnöke - ügyesen építi a tagozat pillanatnyilag
lehetséges legmutatósabb imázsát, ügyesen símul a kor kívánalmaihoz, ügyesen
lavíroz a globalizálódó kulturális környezet olyan-amilyen feltételei
közepette, és ügyesen barátkozik az előmeneteli hangadókkal. Szinte biztos,
hogy érvényesülni csakis így lehet. Ha pedig kiállításunkat kezébe veszi,
abból, mint a példa is mutatja, nem akármi lesz.
Szarka Klára
fotótörténész, akit a MAOE tagozat vezetősége mostanában szerencsésnek
mondhatóan megnyer az ügyeinek, megnyitó szövegében készséggel méltatta a kiállításban
attraktívan megmutatkozó sokféleségi erőt. Okosságként megkísérelt rendet vágni
a címhez való viszonyulás rendkívül különféle megnyilatkozásai között. A
sokféleséget - az alkotók habitusára tekintet nélkül - három nagy csoportba
rendezte.
Úgy látom, fontos máris
kimondani, hogy a negyvennél is több kép
legkevesebb kéttucatféleképpen szólal, és sokszor nem is szól az objektívnek
mondott valóság tünékenységéről. Már
csak azért is ez az ennyiféleség, mert - ellentétben a kiírás állításával, mi
szerint a valóság tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége volna - létezik
egy másik valóság is, az elme
tartalmainak valósága, ami egyszerre kollektív és individuális, és ennek
köszönhetően megindulhatott a tagozati szereplők bátor ellebegése a felhívás bátorításai
és zavarosságai fölött/alatt. Jogos
minden ellebegés.
Amit nehezen
bocsátok meg, az a mesterségbeli tudás hiányossága, a közösségi értéktől mentes
gesztus és fogjukrá motívumú jelenlét. Ezeket szerencsésebb lett volna nem
befogadni, már, ha nem a más okból kedvelt nevek jelentették a fő válogatási
szempontot.
A kiállítás
figyelemre méltó bonyolultságot mutat tehát. Az összkép jóval árnyaltabb tagolást is
megérdemelne, mint amire három fiókjával Szarka Klára rövid beszédében
vállalkozhatott:
1. Akik "a
tünékenységre koncentráltak, vagyis valahogy az eltűnt időt, a változást, a
mozgást a szó szoros vagy szimbolikus értelmében akarták volna rabul ejteni az
állóképen."
2. Akik
"igazából a valóságban próbálták megkeresni a tünékenység képeit. Ezeknek
a szimbólumait, néha allegóriáit akarták megtalálni."
Szerintem, a Szarka
fiókokba együvé terelt művek sokkal bonyolultabb eltéréseket mutatnak, sem hogy
alkotóik szívesen "árulnának egy gyékényen".
Az egyik, általam itt
most leginkább kedvelt - Pfliegel Bálint által szült/épített - fotógrafikának, az
Egy magyar huszár portréjának, például,
semmi köze a tünékenységhez. Ez a kép egy vizuális fiksön. Davidlinchi remineszcenciák
bujkálnak benne. Nem szégyellném, ha rám is mondható volna ilyesmi. Ránéz az
ember, egészen közel megy (ami ilyenkor igen nagy dolog) és elismerőn bólogat. Legyen
bár itt tünékenység vagy akármi más a terítéken, ilyen magasról tenni tudni a központi
hívó szóra, már szinte megtiszteltetés! :-)
A tünékenység, lám,
gyakorta kicsúszott a kurátor markából is. Mit is tehetett: jogos volt a
felhívás fölött humorizálni, aminek én magam szinte kizárólagos teret engedtem,
amikor bepillantottam a bölcs költőiség mélységes kútjába: például, hogy
lehet-e újraélni a jelent?
Fekete István
Schwarz Füst című képe a kiállítói jelenlét másik fura kakukktojása. Bár
eredeti tárgya, a füst nagyon is tünékeny valami, valójában nem a
tünékenységről szól, hanem talán a felvezető sóder bátorító szavai nyomán
valamiféle nagyon is konstruktív továbbalkotásról.
De jól van ez így.
A tűnékenység őszinte és szófogadó szimptomatizálásai itt-ott egyenesen
unalmasak.
Találni itt olyan fotót is, ami mesterséghez való hozzáértés szempontjából kifejezetten rossz. Na persze, gesztusnak nagyon is bejöhet - már azoknak, akik a divatba jött civilizáció-fikázást, a postneoglobális ideológiai csapatépítést vagy a kulturális gáncsoskodást többre értékelik az esztétikai hova tartozásnál, vagy ha ilyen vád nem jogos, akkor, akik a nemsikerülést szeretik szemtelen bátorsággal meglovagolni.
Találni itt olyan fotót is, ami mesterséghez való hozzáértés szempontjából kifejezetten rossz. Na persze, gesztusnak nagyon is bejöhet - már azoknak, akik a divatba jött civilizáció-fikázást, a postneoglobális ideológiai csapatépítést vagy a kulturális gáncsoskodást többre értékelik az esztétikai hova tartozásnál, vagy ha ilyen vád nem jogos, akkor, akik a nemsikerülést szeretik szemtelen bátorsággal meglovagolni.
Konkrétan a Medvére gondolok, ami, mivel nagyon
hasonlít egy technikai automatizmusok okán szokványossá lett baklövésre,
bármíly bátran nagyítódik is, nem vetheti le magáról, hogy az: gyermeteg baklövés. Belesz@... na jó, kakukk beletojás ez a tagozatunk fészkébe.
Na és nem annak jele-e, hogy a
filozófiája ködéből kihajoló, vizualitás iránt jó szemű elnökünk, itt most mint kurátor, önimázsa érdekében úgyszólván válogatás nélkül dörgölőzik kulturális környezetéhez?
Tünékeny pillanatokat kiszabadítani az idő jármából, úgy nézem, senkinek sem sikerült.
Azt sem igazán
sikerült megmutatni, hogy a valóság az
idő és érzéseink együttműködésének köszönhetően bennünk állandósul.
Úgy vélem, az
alkotók inkább csak a történések velejét magukba sűrítő és formailag is
frappáns pillanatokat keresik olyannyi
megszállottsággal.
Halvány vizuális
kukk se született arról, hogy újra
élhető-e a jelen. Naná, hogy nem! A jelen, mint identitásunk tükre, egy, a
történéseinktől folyvást elváló, míg élünk, velünk maradó fiktív pont. A jelent
csak élni lehet, újra élni - badarság. Mind ama történés pedig, aminek tanúja
voltunk, fényképezőgépünk számára sem jeleníthető meg többé.
Ja, a digitális
képfeldolgozás! Na igen, annak lehetősége valóban határtalan, s ha a kurátor
erre gondolt, szólhatott volna nyíltabban.
Érdekes, hogy
Hupján Attila milyen nagylelkűen beválogatta Transzparencia című saját képét, ami lyukkamerával készült. A
rendkívül hosszú expozíciós időnek, azaz, a lassú berajzolódásnak köszönhetően
folyamatosan változtatható volt a szereplő figurák összetétele. Ez a kép
azonban lényegtévesztés. Az elmegyonnan - értsd: most maga és aztán majd maga is elmegy onnan - nem a tünékenység, nem a valóság
eltűnésének mozzanata, ugyebár!
Bocs érte, de
mágiának is elég unalmas, formaesztétikailag pedig ahogy-esik-úgy-puffan
dolognak látom. A camera obscura korlátaiból következő képi pongyolaság ma
lejárt kultusz-közhely.
Szóljak inkább
fontosabb tettekről! Erővel ragyog fel egy-két vizuális gondolat: Gáti György Műanyag és repülő.
Kiválóan megformált kép egy globálisan vágyott tűnésében (azért is) megtorpant,
drótokon fennakadt makacs nylonfoszlányról. Ha tetszik, mint az el nem tűnés, a
visszafordíthatatlanság fejlődésünk
által megidézett cinikus, rossz szelleme.
A tünékenység másik
nem konvencionális és meghökkentő tetemre hívása itt és most Tulok András Szerelmetes emléke, ami a fotográfiáinkban megtalálni és
kiállításaink által is tovább építeni remélt maradandóságról tol kiábrándító
igazságot a szemünk elé. A fotográfiai hordozók, az emulzió tünékenységének ijesztő
bizonyosságát.
A harmadik fiókról
még nem szóltam.
Megnéztem újból
azok képeit, akikkel Szarka Klára - holmi ismérvek alapján - engem egy fiókba
tett. "...valószínűleg sokat gondolkodtak, nagyon erőteljesen elméleti
oldalról próbálták a témájukat megközelíteni, szinte metafizikusan,
absztrakciókat alkotva, sőt, valamiféle varázslatot létrehozva,..."
A nagyon erőteljes
elméleti megközelítés volna talán a leginkább közös vonás? Vagy a gondolatra
törő utómunka? Minden szóba hozható
szempont szerint kilógni látszik a tizenegy névből minimum a fele, néha több
is.
A szépségre törést
nem számítanám gondolatra törésnek, például a Zsila Sándor bokeh csokrában
eltűnő kacsára gondolva.
Tünékenység varázslatot legerőteljesebben Simon
Csilla Égi jelek című alkotásán érzek,
a tünéshez már előfeketült, égi zordonsággal körülvett indákkal. De -
hálistennek! - nincs itt semmi erőteljes elméletiség.
A jó szemmel mellé
társított, Seres Géza nevével jegyzett Absztrakt
című kép megragadóan tömör látvány, de nem ad számot, így érzéki szimpátiát sem
kelt az irányban, hogy mi dolog tünékenysége volna itt a téma, s voltak-e
kreatív pluszgondolatot célzó, manipulatív beavatkozások. Azt is mondhatnám, ő
is, mint Simon Csilla, jó irányba lóg ki az átlagon felüli "agyalással" megvádolt csoportból.
Nagy István
utómunkálatai kétségtelenek, ám nem tűnnek túllépni a formajáték keretein,
különösen nem a gondolati lelemény irányába.
Fekete István
Schwarzról már írtam. Nos, ő abszolút kakukktojásossá teszi ezt a Szarka fiókot.
Baricz Kati ezúttal
mintha csak játszadozott volna egy közhelynek számító utólagos technikai
beavatkozás lehetőségével, minden nagyot gondolás nélkül.
Varga Tamás elméje
a nedves kollódiumos hiper-rajzolat mostani kultusza és az általam is tisztelt archaikus tónusokban
való gyönyörködés körül forog, nem sikerült kihámoznom képeiből a tünékenység
mivoltára adott bármiféle spekulatív választ.
Vizúr János a ravasz
címadással (Álmomban), az álom tünékenységére célozva próbálja ideillőnek
tűntetni a random erejéről ismert defókuszáló játszadozást.
Nem zárnám ki, hogy
Dömötör Mihály Zártosztálya az eltűnésnek valamiféle allegóriája volna, de ha
van is benne kreatív utómunka, vagy agyongondolás, ez dicséretére legyen
mondva, mert nem látszik.
Mandur László nem
túl bonyolult tűnődés után egyszerűen lefényképezett egy tárgyat, egy órát az
árnyékával, ami elég közhelyes asszociáció által kötődik Hupján Attila vádbeszédének
egyik központi eleméhez, a tünékenységért felelős időhöz.
Ezzel körül is
jártam csoportomat, de még nem ítélkeztem magam felett:
Az én képem az
emléktartalmak tünékenységére céloz, amitől átlagon felül szenvedek. Fotóként
semmi különös. Harsány és precíz utómunkával készült - és ne tagadjátok meg
tőlem: leleményes! - formajáték, s minek okán én legszívesebben a huszáros Pfliegel
Bálinttal fiókosodtam volna :-)
Na de a SORS, az a tünékenységet
bezzeg soha sem mutató, az mást akart.