2019. szeptember 26., csütörtök

Tünékenység




Játszom ugyan bátran a fotografikus képalkotás mára ugyancsak tágassá lett eszközrendszerével, de végső soron mégis csak a szóbeli megformálás, az írásban rögzíthető verbális elme-valóság embere vagyok, miként az voltam már úttörő s még inkább középiskolás koromban is.
Amíg bent voltam a MAOE fotótagozatának vezetőségében,  igyekeztem jótékony hatással lenni vezető társaim teoretikust súroló felbuzdulásaira, mint amilyen például egy kiállítási koncepció formába öntése, egy valóság-szegmens fotografikus megközelítésének irányadó vagy inkább eltévelygés-biztos körvonalazása, vagy akár csak egy közönséges körlevél nyelvi ákom-bákomtalanítása, és társaim súlyosabb helyzetekben éltek is szívesen fogalmazási rutinommal és készségemmel.
Azok az idők azonban elmúltak. A ma már konzervatív szemléletűnek számító akkori tagozatvezetők helyébe a kulturális szférába másként beágyazódni kívánó új arcok kerültek. Az invenciózusnak és nagyra törőnek is mondható fiatal, a rossz örökségből dicséretesen kikeveredni igyekvő Hupján Attila vonszolja most erős vállán az ígéretesen frissülő, de a kornak megfelelő felkészültség tekintetében még váltig gyengélkedő tagozatot. 
És mindeközben újra és újra megesik, hogy filozofikus ismeretlenbe szökellő, gondolatvezetési homályosságoktól terhes körlevelek landolnak e-postaládámban. E fogalmazványok a bölcselet színezetével közelítenek, például abban, hogy milyen mélységeket kísértsen egy-egy leendő kiállításunk. Láthatóan például szolgál ma efféle dolgokban a narratív valóságismereti fellengzősség, amikor a szakmát tanuló fiatal még a tanulópadi beszámolójához is teoretikus röpködést körít.
Annál többet nem igen tehetek, hogy jajdulok egyet-egyet a jó szándék okán dicséretes, de különösebb fotóelméleti körültekintés és mondatfűzési logika nélkül papírra fektetett kezdeményezések olvastán, de  tudom, sajnos, hogy a kellőképpen ambiciózus vezető egyben a legokosabb is remél lenni. Szégyen volna netán egy szürke tagtól fogalmazásbeli segítséget elfogadni.
Így vágtunk neki jó pár hónappal ezelőtt a Tünékeny valóság címet hordozó kiállításnak. A felvezető filozófia olyan elmélyültséggel szónokolt a valóság mibenlétéről, pillanatról, jelenről és időről, hogy az kifejezetten izgalmas lett volna a 18. században, de már a 20. század eleji természettudományi és filozófiai áramlatok között sem állta volna meg a helyét, a 21. században pedig legfeljebb vizuális csúfolódásokra sarkallja a figyelmesen közelítőt, már akinek van ugróberendezése ilyesmihez.
Milyen szerencse, hogy a felszólítottak minden ilyen, sőt, bármilyen alkotásra hívó felszólítást a maguk észjárására konvertálnak. A tagság beleérthette a körülményesen elővezetett tematikába - megnyitó beszédében Szarka Klára is célzott erre - azt a ma már közismert fotográfiai közhelyt, hogy az állapot valósága, amiről a kép referál, a kattintást követő pillanattól fizikai értelemben nincs többé. Minden a tünékenység bizonyosságává lesz, amit lefényképezhetünk. Tehát érthette úgy, aki akarta, hogy fotóról lévén szó, akármit beadhat.
Jogos volt a kiíráshoz csatolt elővigyázatossági intelem: lépjünk túl a képeslapokban gondolkodáson. Ám a konceptualitás és fejlett fotótechnika korában a fotózásnak ezer más csapdája is van. A képalkotási motiváció ma sokkal szerteágazóbb, mint a fényképezés kezdetekor volt.
De vissza a tünékenységhez!
Hajdani egyeduralma idején a camera obscura a legilletékesebb volt a valóság tünékenységéről mesélni. A camera obscurában valójában egy szemünk számára elképesztően csekély fényességű"film" pereg a kozmikus lét visszafordíthatatlan és megállíthatatlan történéseiről, aminek "pillanataiból" a fotografáló kisebb-nagyobb kötegeket próbál egybe csomagolva elmenteni (az érzékenységi küszöb fölé juttatni.)
A camera obscuránkon kívül zajló kozmikus, de akár csak földi, fényjátékbeli vagy tárgyainkban, arcunkon zajló történés igen gyakorta részben-egészben tartósan ismétlődő állapot. (ott a Fujiyama már mióta!, énrám még mindig én hasonlítok leginkább stb.) Ilyenkor a bennünket felettébb érdeklő tárgyi entitásokban egyedül csak az atomok mocorognak szolgálati helyük iránti tisztelettel, és a "film" számos-számtalan ugyanolyan kinézetű pillanata özönlik a lyukon át, a valós állapot referenciájaként, azaz, ilyen tárgyiasult esetekben rögzítésre alkalmas mennyiségű fényimpulzus gyűjthető be, és így megszülethetnek az úgynevezett állóképek. (Egyedül Bécsi Imre merje megmondani nekem, ha ez nem így van! :-)
Ám minden csak számunkra tartós látszat. A kozmikus valóság minden létezővé lett entitása tűnésben van. A fotografáló ember - ha másért nem, az ember-entitás múlandóságában való érintettsége okán - lelkileg erősen vonzódik a  tünékenységhez, még inkább annak látszólagos megállításához, vagy legalább is sok minden jut róla eszébe. Mint már fentebb céloztam rá, szerencse, hogy a többség beéri a Tünékeny valóság kiáltvány címébe foglalt jelzői szerkezettel, s hogy az utána pöffeszkedő összes többitől nem is zavartatja magát. És mi más ez, mint a naszcensz alkotói szabadság birtokba vétele?
Elég lett volna tehát az intelem, hogy a tünékenységre legyen valamilyen nem közhelyes vizuális utalás, és a többség akkor is azt adott volna be, ami a keze ügyébe kerül, miként az mindig is lenni szokott. Mi ugyanis - szemben azzal, ahogyan Szarka Klára megnyitó beszédében kegyesen megelőlegezé - hagyományaink szerint nem egymást kölcsönösen választó fotográfusok, tehát nem alkotó műhely vagyunk, hanem egy szociális védernyő alá sereglett, ott megszorult, és csak nagyon lassan korszerűsödő, szemléletileg heterogén, fényképezgető sokaság.
Aki szerepelni akart, beadott tehát valamit, és innentől kezdve átvehette szerepét a kurátori ízlés.
Hupján Attila tagozatunk vezetője - bocs! elnöke - ügyesen építi a tagozat pillanatnyilag lehetséges legmutatósabb imázsát, ügyesen símul a kor kívánalmaihoz, ügyesen lavíroz a globalizálódó kulturális környezet olyan-amilyen feltételei közepette, és ügyesen barátkozik az előmeneteli hangadókkal. Szinte biztos, hogy érvényesülni csakis így lehet. Ha pedig kiállításunkat kezébe veszi, abból, mint a példa is mutatja, nem akármi lesz.
Szarka Klára fotótörténész, akit a MAOE tagozat vezetősége mostanában szerencsésnek mondhatóan megnyer az ügyeinek, megnyitó szövegében  készséggel méltatta a kiállításban attraktívan megmutatkozó sokféleségi erőt. Okosságként megkísérelt rendet vágni a címhez való viszonyulás rendkívül különféle megnyilatkozásai között. A sokféleséget - az alkotók habitusára tekintet nélkül - három nagy csoportba rendezte.
Úgy látom, fontos máris kimondani, hogy a  negyvennél is több kép legkevesebb kéttucatféleképpen szólal, és sokszor nem is szól az objektívnek mondott valóság tünékenységéről. Már csak azért is ez az ennyiféleség, mert - ellentétben a kiírás állításával, mi szerint a valóság tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége volna - létezik egy másik valóság is, az elme tartalmainak valósága, ami egyszerre kollektív és individuális, és ennek köszönhetően megindulhatott a tagozati szereplők bátor ellebegése a felhívás bátorításai és zavarosságai fölött/alatt. Jogos minden ellebegés.
Amit nehezen bocsátok meg, az a mesterségbeli tudás hiányossága, a közösségi értéktől mentes gesztus és fogjukrá motívumú jelenlét. Ezeket szerencsésebb lett volna nem befogadni, már, ha nem a más okból kedvelt nevek jelentették a fő válogatási szempontot.

A kiállítás figyelemre méltó bonyolultságot mutat tehát. Az összkép jóval árnyaltabb tagolást is megérdemelne, mint amire három fiókjával Szarka Klára rövid beszédében vállalkozhatott:
1. Akik "a tünékenységre koncentráltak, vagyis valahogy az eltűnt időt, a változást, a mozgást a szó szoros vagy szimbolikus értelmében akarták volna rabul ejteni az állóképen."
2. Akik "igazából a valóságban próbálták megkeresni a tünékenység képeit. Ezeknek a szimbólumait, néha allegóriáit akarták megtalálni."
Szerintem, a Szarka fiókokba együvé terelt művek sokkal bonyolultabb eltéréseket mutatnak, sem hogy alkotóik szívesen "árulnának egy gyékényen".
Az egyik, általam itt most leginkább kedvelt - Pfliegel Bálint által szült/épített - fotógrafikának, az Egy magyar huszár portréjának, például, semmi köze a tünékenységhez. Ez a kép egy vizuális fiksön. Davidlinchi remineszcenciák bujkálnak benne. Nem szégyellném, ha rám is mondható volna ilyesmi. Ránéz az ember, egészen közel megy (ami ilyenkor igen nagy dolog) és elismerőn bólogat. Legyen bár itt tünékenység vagy akármi más a terítéken, ilyen magasról tenni tudni a központi hívó szóra, már szinte megtiszteltetés! :-)
A tünékenység, lám, gyakorta kicsúszott a kurátor markából is. Mit is tehetett: jogos volt a felhívás fölött humorizálni, aminek én magam szinte kizárólagos teret engedtem, amikor bepillantottam a bölcs költőiség mélységes kútjába: például, hogy lehet-e újraélni a jelent?
Fekete István Schwarz  Füst című képe a kiállítói jelenlét másik fura kakukktojása. Bár eredeti tárgya, a füst nagyon is tünékeny valami, valójában nem a tünékenységről szól, hanem talán a felvezető sóder bátorító szavai nyomán valamiféle nagyon is konstruktív továbbalkotásról.
De jól van ez így. A tűnékenység őszinte és szófogadó szimptomatizálásai itt-ott egyenesen unalmasak. 
Találni itt olyan fotót is, ami mesterséghez való hozzáértés szempontjából kifejezetten rossz. Na persze, gesztusnak nagyon is bejöhet - már azoknak, akik a divatba jött civilizáció-fikázást, a postneoglobális ideológiai csapatépítést vagy a kulturális gáncsoskodást többre értékelik az esztétikai hova tartozásnál, vagy ha ilyen vád nem jogos, akkor, akik a nemsikerülést szeretik szemtelen bátorsággal meglovagolni.
Konkrétan a Medvére gondolok, ami, mivel nagyon hasonlít egy technikai automatizmusok okán szokványossá lett baklövésre, bármíly bátran nagyítódik is, nem vetheti le magáról, hogy az: gyermeteg baklövés. Belesz@... na jó, kakukk beletojás ez a tagozatunk fészkébe.
Na és nem annak jele-e, hogy a filozófiája ködéből kihajoló, vizualitás iránt jó szemű elnökünk, itt most mint kurátor, önimázsa érdekében úgyszólván válogatás nélkül dörgölőzik kulturális környezetéhez?
   
Tünékeny pillanatokat kiszabadítani az idő jármából, úgy nézem, senkinek sem sikerült.  
Azt sem igazán sikerült megmutatni, hogy a valóság az idő és érzéseink együttműködésének köszönhetően bennünk állandósul.
Úgy vélem, az alkotók inkább csak a történések velejét magukba sűrítő és formailag is frappáns pillanatokat keresik olyannyi megszállottsággal.
Halvány vizuális kukk se született arról, hogy újra élhető-e a jelen. Naná, hogy nem! A jelen, mint identitásunk tükre, egy, a történéseinktől folyvást elváló, míg élünk, velünk maradó fiktív pont. A jelent csak élni lehet, újra élni - badarság. Mind ama történés pedig, aminek tanúja voltunk, fényképezőgépünk számára sem jeleníthető meg többé.
Ja, a digitális képfeldolgozás! Na igen, annak lehetősége valóban határtalan, s ha a kurátor erre gondolt, szólhatott volna nyíltabban.
Érdekes, hogy Hupján Attila milyen nagylelkűen beválogatta Transzparencia című saját képét, ami lyukkamerával készült. A rendkívül hosszú expozíciós időnek, azaz, a lassú berajzolódásnak köszönhetően folyamatosan változtatható volt a szereplő figurák összetétele. Ez a kép azonban lényegtévesztés. Az elmegyonnan - értsd: most maga és aztán majd maga is  elmegy onnan - nem a tünékenység, nem a valóság eltűnésének mozzanata, ugyebár!
Bocs érte, de mágiának is elég unalmas, formaesztétikailag pedig ahogy-esik-úgy-puffan dolognak látom. A camera obscura korlátaiból következő képi pongyolaság ma lejárt kultusz-közhely.

Szóljak inkább fontosabb tettekről! Erővel ragyog fel egy-két vizuális gondolat: Gáti György Műanyag és repülő. Kiválóan megformált kép egy globálisan vágyott tűnésében (azért is) megtorpant, drótokon fennakadt makacs nylonfoszlányról. Ha tetszik, mint az el nem tűnés, a visszafordíthatatlanság fejlődésünk által megidézett cinikus, rossz szelleme.
A tünékenység másik nem konvencionális és meghökkentő tetemre hívása itt és most Tulok András Szerelmetes emléke, ami a fotográfiáinkban megtalálni és kiállításaink által is tovább építeni remélt maradandóságról tol kiábrándító igazságot a szemünk elé. A fotográfiai hordozók, az emulzió tünékenységének ijesztő bizonyosságát.
  
A harmadik fiókról még nem szóltam.
Megnéztem újból azok képeit, akikkel Szarka Klára - holmi ismérvek alapján - engem egy fiókba tett. "...valószínűleg sokat gondolkodtak, nagyon erőteljesen elméleti oldalról próbálták a témájukat megközelíteni, szinte metafizikusan, absztrakciókat alkotva, sőt, valamiféle varázslatot létrehozva,..."
A nagyon erőteljes elméleti megközelítés volna talán a leginkább közös vonás? Vagy a gondolatra törő utómunka? Minden szóba hozható szempont szerint kilógni látszik a tizenegy névből minimum a fele, néha több is.
A szépségre törést nem számítanám gondolatra törésnek, például a Zsila Sándor bokeh csokrában eltűnő kacsára gondolva.
Tünékenység varázslatot legerőteljesebben Simon Csilla Égi jelek című alkotásán érzek, a tünéshez már előfeketült, égi zordonsággal körülvett indákkal. De - hálistennek! - nincs itt semmi erőteljes elméletiség.
A jó szemmel mellé társított, Seres Géza nevével jegyzett Absztrakt című kép megragadóan tömör látvány, de nem ad számot, így érzéki szimpátiát sem kelt az irányban, hogy mi dolog tünékenysége volna itt a téma, s voltak-e kreatív pluszgondolatot célzó, manipulatív beavatkozások. Azt is mondhatnám, ő is, mint Simon Csilla, jó irányba lóg ki az átlagon felüli "agyalással" megvádolt csoportból.
Nagy István utómunkálatai kétségtelenek, ám nem tűnnek túllépni a formajáték keretein, különösen nem a gondolati lelemény irányába.
Fekete István Schwarzról már írtam. Nos, ő abszolút kakukktojásossá teszi ezt a Szarka fiókot.
Baricz Kati ezúttal mintha csak játszadozott volna egy közhelynek számító utólagos technikai beavatkozás lehetőségével, minden nagyot gondolás nélkül.
Varga Tamás elméje a nedves kollódiumos hiper-rajzolat mostani kultusza és az általam is tisztelt archaikus tónusokban való gyönyörködés körül forog, nem sikerült kihámoznom képeiből a tünékenység mivoltára adott bármiféle spekulatív választ.
Vizúr János a ravasz címadással (Álmomban), az álom tünékenységére célozva próbálja ideillőnek tűntetni a random erejéről ismert defókuszáló játszadozást.
Nem zárnám ki, hogy Dömötör Mihály Zártosztálya az eltűnésnek valamiféle allegóriája volna, de ha van is benne kreatív utómunka, vagy agyongondolás, ez dicséretére legyen mondva, mert nem látszik.
Mandur László nem túl bonyolult tűnődés után egyszerűen lefényképezett egy tárgyat, egy órát az árnyékával, ami elég közhelyes asszociáció által kötődik Hupján Attila vádbeszédének egyik központi eleméhez, a tünékenységért felelős időhöz.
Ezzel körül is jártam csoportomat, de még nem ítélkeztem magam felett:
Az én képem az emléktartalmak tünékenységére céloz, amitől átlagon felül szenvedek. Fotóként semmi különös. Harsány és precíz utómunkával készült - és ne tagadjátok meg tőlem: leleményes! - formajáték, s minek okán én legszívesebben a huszáros Pfliegel Bálinttal fiókosodtam volna :-)
Na de a SORS, az a tünékenységet bezzeg soha sem mutató, az mást akart.

2019. szeptember 19., csütörtök

Mekkora a semmi?


Vettem egy új ÖtszázGigásVinyót, és nekiláttam bedöglött KétszázGigásVinyómról átmenteni az elveszett fájlokat.
- Nesze, mind a nyolcszáz gigát kiástam! - mondta az Adatbányászó Szoftver. 
Elsiklottam a számszerűségek eme felvillanó kollíziója felett, mert annyira örültem, hogy az elveszett adatok hamarosan átkerülnek az új Ötszáz Gigásra. Még jobban örültem, amikor gépem jelentette, hogy az összes adat ráfért. Na persze! Kettőszázasról az ötszázasra, már hogy ne férne?!
Nem volt azonban feltárva a disznóság, ami az adatvesztést okozta. Azonnal formatáltam tehát - mit formatáltam? gyökeresen lesikáltam! -  KétszázGigásVinyómat.
Nem zárhattam ki azonban, hogy a gépem fertőződött meg Valaki idekóborolt virtuális "Jóakarásával", ezért egy Makulátlan Új Gépet is vettem. Éjszakába nyúlt az installálás. Aludtam rá gyorsan egyet. Istenem, de szép is lesz viszontlátni reggel életművem gerincét képező alkotásaimat.
Másnap azonban aszonta a MakulátlanÚjGépem, hogy
- Ezen a vinyón csak egy nagy semmi van. Újraformázzuk, Főnök?
- Anyád! -válaszoltam. Nem zárhattam ki, hogy a legmodernebb kibernetika tesztelni akarja, kivel van dolga. Elő a Photoshopot! Nyitottam volna nyomban kedves fájljaimat, csak hogy azok nem voltak sehol.
- Montam, b@..meg! - jött az operációs üzenet.
Lám, az okos gép mennyit okosodott szinte egyetlen pillanat alatt!
- Ne mondd nekem - ordítottam a tasztatúrán keresztül - hogy ezen az új ÖtszázGigásVinyón nincs semmi!
- Nem is mondtam. Ezen a vinyón egy nagy semmi van, azt mondom. Újraformázzuk a vinyót, Főnök?
Az anyját már nem akartam említeni, azt ne gondolja, hogy én bezzeg fejlődésképtelen vagyok! Keresztkérdezésre váltottam:
- Mekkora az a nagy semmi, te nagyokos?
- Nyolcszáz gigabájt, Főnök!
Hűha! Ennek már fele sem volt tréfa. Előparancsoltam az Adatbányárszó Szoftvert:
- Mi a fenét mentettél Te nekem, Te adatszomorító, az én vadiúj ÖtszázGigásVinyómra?
- Már nem tudom, Főnök! Elfelejtetted a feltárást széjfelni.
Mit mondjak, megütött a guta.
Már jobban vagyok, és előkerült elmémből az eset is, amikor Niels Bohr aszonta Einsteinnek, hogy a Hold nincs ott, amit persze Einstein percig se hitt el, de jócskán megütközött, és e bohri kijelentés nyomán rájött aztán pár, a nincs ottra is érvényes tudomány-forradalmi dologra. De hogy mire, már semmi sincs... illetve bocs, csak egy nagy semmi van az emlékezetemben.


2019. szeptember 16., hétfő

Sárkányfesztivál




















Megpillantani a fesztiválozó Sárkánydombot a zebegényi Westel átjátszó magas pontja felől érkezve, valamiféle kegyelmi állapot modernitástól hajszolt pillantásom számára:
A hatalmas dombfennsíkot belepi az egyszerre vígan futkosó és békésen heverésző emberi sokaság. Messziről felismerni a különös alkalomból kiválasztódott tömény emberi jót, a békességet és szeretetet, amit vékony, feszülő zsinegek kötnek össze a magasságokkal.
A fesztivál páratlan varázsát az adja, hogy az összesereglés középpontjában egy ősi játékszer áll: a pille könnyű papírsárkány, ami által istrángra fogható a békés nyári ég.
Jelen vannak persze itt is holmi modern sárkány-alakzatok, de ezeket az aerodinamika láthatatlan igazságai általában földre parancsolják. Ezen azonban senki nem háborog. Fáradhatatlan apró futkosók rángatják, ösztökélik mafla kis sárkányaikat a magasság felé, s egészségesen vihorásznak minden kudarcon.

A felrepítés trükkjeit láthatóan kevesen ismerik. A fenti Láthatatlanban rendíthetetlenül állnak már az oda jutott (feltehetően boldog) sárkányok: a magasban húzódó erős légáramlatok a gondosan kiegyensúlyozott, könnyű szerkezeteket befogadják, s ragadnák is magukkal. A vékony pányvára fogott égiállat maga is kívánkozik feljebb és feljebb, s ha a pányva már nem enged, a kényes, kecses instrumentum lecövekelni látszik az égben. Gazdája ilyenkor kisujjára kötheti szökevényét, s maradék kilenc ujjával előkotorhatja szendvicsét, hanyatt fekve gyönyörködhet talpalattnyi égi birtokában, s tűnődhet azon, hogy milyen nagyszerű is lehetett valamikor régen gyereknek lenni.


A fennsíkot ellepő sokaság zöme sárkányával földközelbe ragad. 








 

Viszont senki nem irigy, mindenki boldog, de minimum heppi, fáradhatatlan próbálkozó, kedélyes társbérlője a dombnak. Sárkányokkal bélelt családi fészkek kerekednek. Az apa mehet talán sörért, az anya tartja a gyorsan száradó ragasztót sárkányt szépítő vagy szerelő gyermekeinek.
Nincs turbótechnika, nincs hivalkodás, könyökölés, célozgatás jóléti státuszokra. A legtehetősebb ember sárkánya is fejre áll, ha gazdája nem tiszteli a felülírhatatlan törvényszerűségeket.

Első lépések a sárkánytervezésben













Áruba bocsátott zsebsárkányok













Apa sárkányával és gyermekével















   


A békés sárkánynyájat közelíti egy békés ragadozó










 

A sárkányok törődnek környezetükkel













Sárkánybűvölés
















 

Repülni nem kívánó Bauhaus sárkánykísérlet















  

Égbe szánt vitorlás sárkányhajó
















 

Sárkány Mondrian stílusban 

Meleg sárkány a hűvösödő estében


















Gazdátlannak tűnő sárkány iramodik a távoli bokrok felé










 

Bukott sárkány













Tisztelgésem a földnek ütközött, halott sárkány előtt 

A hatalmas fennsík oldalából már kiharapdálnak holmi gazdagok, de széles homlokával még kitárulkozva pillant a Sárkánydomb a Duna feletti, páratlan naplementébe.
 






Ami a legkedvesebb az egészben, hogy ilyenkor lehet össze-vissza kattintgatni (na jó, talán csak mobillal!) A domb fölött lebegő vidám békesség elcsitítja a személyiségi jogok csaholását. Mindenki fényképez mindenkit. Remélem, rólam is készült pár eszméletlen jó kép.