Hogy is van ez?
Hiba mindenek előtt a hibázásunkban terem. Ez a
jobbakat kiküszöbölésre, a gyengébbeket pedig mellébeszélésre sarkallja.
Újabban, mióta okosak lettek, a fotógépek is tudnak hibázni. Ők azonban mellé
sosem beszélnek.
A fotografikus képi szövet hibáival mindez ideig
alig találkozhattunk. Amikor még csak az ember volt okos, a hibától sérült
lövésből nem is lett kép. Ma azonban mind több fénykép van, s a hibás fényképek
kezdenek egyenesen fotóvá
avanzsálni.
Hagyományosan (és okoskodón) közelítve entitás értékű, tiszta
fényképi hibának minősülhet akármilyen vizuális elem
jelenléte, ami a fotózás vallott vagy vizuálisan kikövetkeztethető szándékát
tekintve, akár a kép témáját vagy ábrázolási hitelességét, akár pedig a kép
formai, szerkezeti koherenciáját, vizuális szövetét s épp így az optikai
leképzés következetességét tekintve nem értelmes.
A tónus és színárnyalat dolgai a hibázás eme
megközelítésében nem játszanak! Hiba az a vizuális elem a fényreferenciák által
transzponált képi valóságban, ami a kamerán kívüli valóságban általunk
ismerhető, entitás értékű dolgok között semminek meg nem feleltethető.
Na de hol vannak már a hagyományaink!?!
A hiba kérdésébe - hagyományosan - a befogadó is
beleszólhat. Felőle tekintve: hiba minden olyan képi vonás, ami a befogadás szándékot
megzavarja, amit ő adott esetben hibaként azonosít, minősít, ítél meg. A kép
nézőjének ez a szabadsága könnyen csap át túlzásba, úgy is, hogy a képi látványt
pusztán értésig fel nem nőtt ízlése alapján pocskondiázza. Ez ellen a
képalkotó, a fotográfus semmit nem tehet, de érdekes-e ma már a szűz szem,
van-e még releváns kívülállás korunk fotográfiai kommunikációjában?
A konstruktív véletlen
Mivel az ember pillantása mögötti feldolgozó ész
működése bonyolult, a véletlen hibák megpillantásakor a képzelet akár
szárnyakat is kaphat. Ismert elméleti tétel, hogy a Véletlenben szerencsés
körülmények között jelentős konstruktív erő lakozik. Neumann János is célzott ilyesmire
játékelméletében. Néha a célszerűségek felől esetleg hibának nevezendő
jelenséget pszichés újdonságként, sőt egyenesen művészi mellbevágásként
üdvözöljük. A Véletlen közrehatásából tehát még akár magának piedesztált
követelő, jövőképes, mágikus objektum is válhat.
Kardos Sándor operatőr az idők során ismertté és híressé lett
Horus archivuma születésének hajnalán olyan eldobott, elkallódott, létezési
kontextusát vesztett fényképeket kezdett gyűjteni (a Fotex minilabor kukáiban
például) amibe az isteni véletlen ujja valami különleges módon belenyúlt. A
konvencionalitás meg a szebbnek látszódás vágya felől tekintve evidens, hogy
ilyen képek millió számra landoltak hibásként a kukában.
Hiba fogadása
Ma az elrontott fényképek már nem íly szerencsések.
Digitálisak, és legtöbbjüket nyomban kitörlik.
Pedig az emberi gyarlóság perspektíváját bolygató
teoretikus szemlélet mind inkább menedzseli a hibák jó sorsát, és a hiba érdemi
vagy érdemtelen léte kezd demokratikusan szándékfüggővé lenni. Inverz outputtal,
persze: ha nem akartál hibázni, akkor van hiba, ha viszont direkt akartál,
akkor hiba igazából sehol, sőt! Ha a gép olyannyira okos, hogy nem képes
hibázni, akkor kis handabandával akár értelmezési lukat is beszélhetünk a nézők
hasába.
A külső, befogadói megítélés ilyesmit már nehezen
képes lekövetni, mert úgyszintén függő, még hozzá körülményfüggő. A befogadó a
vizuális kínálás körülményét, például a média támogatottságot elértheti vagy
félre is értheti akár. Mind gyakoribb, hogy elérti, vagyis veszi a (nem is neki
osztott) lapot. Nem vacakolásnak, még csak nem is esztétikai
sántikálásnak, hanem egyenesen jópofának találja a hibázás gesztusát. Az
alkotás öröméből kiszorulva éldegélő ember, ha lassan is, mindenre
rábeszélhető. Semmit nem kell értenie, csak fogyasztania, ami a tekintély
szárnyán orra elé röppent.
A mai alkotói gesztusok s épp így a hibák körüli
ováció vagy fujjozás nem érinti a fotóművészeti tett klasszikus kérdéseit. Azok
már mind a retrográd
múltba nézés, a szakmai
hozzáértés dolgai.
Miért csak a fotó?
Hibázni az alkotó munka bármelyik területén
lehetséges volna, ám a vizualitás terepen szinte csak a fotó
jön szóba.
Miért pont a fotó?
Valószínűleg azért, mert egyedül a fényképezőgép
az a kifejezési eszköz, ami félig-meddig elfogadhatóan képes ábrázoló, keretek
közé rendezett látnivalót "alkotni" az ember valós idejű
kontrollja nélkül.
A fényképezőgép azonban nem tanítható meg
emberként gondolkodni, s így nem képes a véletlen hozta hibákat kijavítani. A
kép technika hibái, melyekre az ecset lecsapna, ott maradnak.
A fényképen régen a szándékkal ott hagyott hiba
úgy hatott volna, mintha a fotós hanyagsága kerülne szemünk elé, hiszen a
viszonylag bonyolult előhívódás lassú folyamatát fürkészőn figyelte, sőt, a
képi hibákat már a negatív kinagyításakor észrevette a gyakorlott szem. A
bravúros cél pedig valamikor régen a valóság lehető leghűbb referenciális
látványának megjelenítése volt.
Hiba kulturális befogadása
Néha a fotográfus helyzetét vagy figyelmét
nehezítő körülmények vezetnek hibához (tehát analóg vagy digitális, egy
mindegy.) Ilyen hiba mutatkozhat a fotó tárgyában vagy a vizuális képi hordozó
állapotában is akár, és a változó befogadási kontextus szerint különféleképp
ítéltetik meg. Robert Capának a normandiai partraszálláskor lőtt, és hibásan
laborált képein a történeti kontextus föléje nőtt a hibának. Jevgenyij Halgyej, a
TASZSZ hírügynökség tudósítójának híressé lett, 1945-ben lőtt berlini fotóján
akkor hatalmas hibának számított a győzelmi zászlót kitűző katona karján
látható több karóra, amit a hírügynökség, állítólag nyomban leretusált onnan, és az emlékezet azóta u.n. városi legendává degradált, de utólag már
szívesebben gondoljuk, hogy az a fotó az egyszerre drámai és humoros emberi
helyzetek örökigaz voltáról referált, s ez a kép már a fotográfusi életmű becses,
sőt,"mesés" darabjának számít.
Gyakrabban esik meg, hogy szerencsétlen
véletlennek mondjuk a fenti, kulturális jelentőséggel nem bíró képeken támadt
zavart, s csak később érzékeljük, hogy az sehová be nem sorolható
különösségként hagyott nyomot emlékezetünkben. A különösség
mindig lelkesíteni képes még a még oly száraz képzeletet is.
A hibává ütés
A képalkotó kreativitás terepén bármi hibává
avanzsál, ha a képalkotó szándék ekként fogadja be, és a nézői hajlandóság is
talál benne "fantáziát". A hiba a fotós tudatában visszaigazolt
fenoménné lesz, ha a képpel kapcsolatos narratív kommunikációban kulturálisan
ismertté válik az alkotó felől indított erőfeszítés, hogy általa még a hiba is értékké
lehessen.
A néző, mint befogadó kétféleképp reagálhat:
elutasíthatja a kohéziós szándékokat, azaz, hibát láthat, ha úgy ítéli meg,
hogy a fotográfus konceptuális vagy manipulatív rásegítései nem nyújtanak neki
képi - esetleg erkölcsi - élményt, vagy pedig üdvözölheti a fotográfus
szándékát, mert neki (is) tetsző gesztust lát
benne.
Ám ez utóbbi eset elkerüli az esztétikai
megítélés, a formai tetszés vagy a kulturálisan jelentőséggel bíró tartalmak
befogadásának kérdését, pedig e szempontok dominánsan és hosszabb távon játszanak közre a
megtekintésre kínált képekkel kapcsolatos kulturális
emlékezésben.
Hiba lefokozása
Ha eltekintünk a fotókkal kapcsolatos
gesztus-kommunikációtól, a specifikusan nem képi vagy tartalmilag és formailag
túl pongyolán összedobált képi behatásoktól, illetve ha nem veszünk tudomást a
kulturális környezet diszkurzív, ideológiai kezdeményezést közvetíteni akaró
viselkedéséről, ha vesszük a bátorságot és gondolatilag vagy formaesztétikailag
szervesülni nem képes, direkt csinált, álvéletlenekkel fertőzött jövevényként
tekintünk az "elrontott" fotóra, olyasmiként, ami nem alkalmas a Véletlen "üdvözlésére", nem alkalmas divatszemléleteket túlélni képes
"üzenet" hordozására, vagy ha a "mutatványt" vizuális
következetlenségbe torkolló, handabandázó feltűnősködésnek látjuk,
akkor nincs
értelme képi hibáról beszélni, akkor vagy rossz a kép, elhibázott a
szándék, vagy csak egy zárt körre tartozó játszadozás tanúi vagyunk.
Ilyenkor a kép nem hibás, hanem csupán a kiállításokra betévedők által
értelmezhetetlen másneműség dominál rajta.
Ha pedig ügyetlen manipulációról van szó, akkor a kép még csak nem is
vacak, hanem csak vizuális tolakodás, időnk meglopása. (Bár, állítólag már mind több olyan akad, aki élvezi, ha szemébe fröccsen valami csípős
szamárság.)
Képi hiba és hobbizás
Te sem voltál még képes átlépni az unalmi
küszöböt? Akkor lengessük az összetartozás, a korjelenség vagy a szemtelenség
zászlaját! Vadásszunk hibákra! Jöhet épületes hiba, figyelmet kicsit megzavaró
hiba, de akár még kulturális szemléletet romboló hiba is. Ha a
"hiba" Véletlenből fakadó, természetes dekonstrukciós elem, akkor
Éljen a természet! A véletlenszerű hiba, mint a valóság üzenete, ha felvállalja
valaki, s még teóriát is kanyarít hozzá, már nem hiba, hanem mutatvány,
ami jó kapaszkodó a karakterbéli hasonszőrűség kiválasztódásához.
Hibák felett így már lehet kórusban, valós örömmel
ujjongani az erre szakosodott "gyűjtői" közösségekben, s míg magányos
vagy alig néhányad magaddal hallatott ujjongásod erőtlenként, sőt, már-már
ostobaságként hat, az ártatlanul és önboldogítón játszadozó sokaság
valamely népszerű terepen (mondjuk, facebook: Semmit sem Akaró Fotósok
Csoportja) visszhangra talál, és abban már ott lappang a társadalmi
jelenséggé válás lehetősége. Persze az ilyen fejleményeket ügyesen kell
menedzselni, még mielőtt a gátlástalanul odaözönlő magamutogatók leszívják a
lájkolók energiáját.
Hiba és tömegkommunikáció
(ha a média mellénk áll)
Minden közös fellépésnek lehet zászlaja, s a
legambicionáltabbak sikerrel kiálthatják: utánam! És akkor már nem hobbiról van szó,
hanem izmusról, a kulturális figyelem új irányát hirdető, a
konvenciókat bátran tipró, média felkapottság és társadalmi rang felé kacsintó,
a társadalom érzékelés-küszöbe fölé magasodó jelenségről. S még ha a kulturális
plebsz kezdetben vártnál kevesebb értelmet kölcsönöz is mind e gesztusoknak, egy
izmus zászlaja mögé beállni, nagyon is lehet forradalmi remineszcenciákat
ébresztő, lázadásértékű és akár múltképes tett egy távolabbi jövőben.
Az igazán vacak képpel - ismerjük be! - arra
alkalmas helyen igenis lehet sokakat bosszantani, az ártatlan de közhelyes
értékszemléletűeket provokálni, lehet extravagáns mód nyelvet ölteni
konvencionális dolgokra. Sőt, ha jó a kapcsolatkészség, egyenesen médianyelvet
ölthetünk.
A hiba nyílt színi mutogatása felülírja a
véletlenek rossz entitás
voltát. Még tán azt is kezdik elhinni a tekintélyt sugárzó helyekre becsalt
nézők, hogy ebben az egész dömpingbe fulladni készülő demokratikus fényképezésben már csak egyetlen maradt igazán valódi, giccsesíthetetlen és
utánozhatatlan: a hiba. És
kezdjük elhinni, hogy valami ráción túlról igazoltan visszapattant kinccsel,
valami szokatlan gyönyörűséggel van dolgunk.
Ha nincs média támogatás, akkor is kitérhetünk az
olajozottan működő közöny elől a döcögő szájpropaganda kínálta akárhovába, ahol, persze,
alig jutunk többre a cselekvési szabadsággal való visszaélésnél.
A médiafelületeken lelkesen és érdemében
tudatlanul megtámogatott rossz képi minőség a kordivat szárnyán kezdi
aztán kontraszelektálódás jegyeit mutatni, és elkezd eztkellnéznisedni. A
vizuális és zsurnalisztikai média közvetítő készsége cseppet sem visz közelebb
a mind bonyolultabb szociális valóság jelenségeibe ágyazódó emberi törekvések
értéséhez. Kezdjük mégis komolyan venni, hogy mostanában ilyesmiket, hibákat érdemes
néznünk. Pedig kilóg a lóláb: a hibaistának kikiáltott képekből egyszer csak
sunyin tovatűnik a véletlenszerűség, mert ez a mágus, a Véletlen lassan
dolgozik. A minden áron, dömping szinten érvényesülni kívánó emberről a
Véletlen mintha semmit sem akarna tudni.
Pozitív kimenet
Persze be kell látnunk, demokratikusan liberális
környezetben néha mindezeknél többről is lehet szó. Egyféle szemlélet
átnevelési szándékról, az értelmes, társadalmilag vagy esztétikailag
konstruktív képi megújulásnak gátat vető konvenciók és a táguló világképünkhöz
képest beszűkült esztétikai normák megkérdőjelezéséről. Az ilyen célt szolgáló
fotó - mindamellett, hogy nem úszhatja meg, hogy esetleg érdekesen hasson - gyakorta
csak kérdő- vagy felkiáltójelként hat, és bár helyet kaphat esetleg az íródó történeti
krónikákban, a művészeteméletiekben aligha. (Ezt csak azért említem meg, mert a
legtöbb fotografikusan igyekvő nyíltan vagy titokban a művész rang felé
törekszik.)
Magam szívesen látom az újító kezdeményezést, így
a véletlen azon behatásait, melyek telibe találják a látható valósággal
kapcsolatos újraértelmezési tehetetlenségünket. Melyek - hibaként akár -
dolgoztatják az elmét, asszociációra késztetnek. Melyek arra sarkallnak,
hogy kíséreljük meg újra és újra megidézni a valóságban rejlő örök és
megismételhetetlen különösséget. Az ilyen hozzáállás azonban már társalkotó
képzeletet követel.
Hiba a Centrumban
Vigyázat! E fenti sóder mind csak bevezetés volt! - kiáltom
némán, ím már a Capa centrumban.
Mit keresek én itt? Ha romlott ösztönömnek
engedek, különösségre fogékony alkotó tehetséget keresek, ám ha engedékeny
vagyok, különösen, mert ígérik is, akkor kommunikáció képes hibát.
De mint bevezetőm nyomán már sejthető, nyitott a
kérdés: vajon felismerem?
Korábbi generációk befogadói szemlélete szerint
szocalizálódott alak volnék. Bár a vizuális értékteremtés fejleményeivel
lépést tartani remélek, nekem váltig nem szerencsés - pláne tágas kiállítási
csarnok falain - kis vacakság érzetét keltő kópiákat mutogatni. Persze, szabad,
ám a kiállítási fotókópia érdemi mérete a fotográfia történetének előre
haladtával láthatóan növekszik, s a 18x24 centi alatt maradó méret nem kedvez a
vizuális szólalásnak.
Persze ne feledkezzek meg a pillanatnyi tényről: hibáikkal
együtt élni igyekvő fotografálók kiállításán vagyok, és a tenyérnyi kis kép,
ráadásul az adys mindent kétszer mondás rám máris hibaként hat!
Ennyi azonban itt és most nekem kevés.
Megfogadtam: értő, de makacs, saját mércével mérő leszek, míg ki nem dobnak.
Fotók esetében sok olyan zavaró látványelemmel
akad dolgunk, ami a fényképezőgépi "keresés" svenkelő elmozdításával,
zoomolással, nézőpont módosítással viszonylag könnyen a kép szélén kívülre
terelhető. (A digitális utómunka lehetőségeiről most hallgatok, mert az sokak
szemében, akik fordítva ülnek a digitális lovon, szentségtörés.) Aki viszont
beterel vaksi dekonstruktív dolgokat a képbe, az szerintem (konzervatív
közelítéssel) tudatlan vagy hülyéskedik, már ha nem a feltűnési viszketegség
vakarásának egyik módjával próbál szerencsét. Aki nézet velem valamit, ami a
kép tartalma és formarendje szerint - nekem, na jó, őszinte leszek: Nekem - nem
bír felfedezés értékkel, az a képnézetés dömpingjének korában hamar elveszíti
érdeklődésemet.
Szóval kicsiny, nem hiba-léket kapott, hanem főképpen
vacak képi benyomást érzékelek most a Capa centrumban. De azt is érzem, úgy
kell ez nekem!
Kérdezhetném: az intézmény nevében rejlő márkaérték bátor
kiárusításáról volna szó?
Személyeskedve
Ugrok egyet az irodákat a bejárattól elválasztó kiállító
teremben:
A Fehér Vera képeit nem hibásnak találom, hanem rossznak,
helyenként egyenesen vacaknak. Sejtettem rendre, milyen hiba elsózását célozzák
a képek, de az eredményt rendre erőlködésnek láttam. Az amatőr időnkben már
mindenütt százszor elsütött "szerencsés" formai összeexponálás,
például, ma minden lehet, csak érdemi képi szólalás nem. Az ilyen játék ott
kezd figyelemre érdemes lenni, ha az összjáték outputja érzékeinket vagy
fantáziánkat érdemlegesen célozza. Ha mélyen fantáziám alatt talál a lövés,
visszaállok alappózba: művészeti elveim érdemi középpontjából pillantok.
Ha a képi impulzus engedékeny hangulatban talál,
néha már a félsikert is díjazom.
A Fehérnél nincs ilyen megingásom: látom, hogy a
nézhetőség klasszikus technikai követelményeit megismerte és komolyan is veszi.
Ha jól tudom, u.n. felső szinten tanult a fotóról ezt-azt. (Bakitól? Az talán
baki volt :-) A hibái azonban nemcsak hogy nem a konstruktív véletlen
szülöttei, hanem következetlen erőltetésként hatnak. Feltűnési türelmetlenség?
(lásd: a Véletlen lassúsága!) Ának (bocs, Anak) mintha nem lenne sem belső
világa, sem szerencséje, sem humora. A fényképezőgépei is túl jók. Ez az én
benyomásom.
Nagyon ambiciózus és tekintélykövetelő lehet, ha
képes volt e közös tárlaton a nyilvánvalóság küszöbe alól alig kitetsző
mértékig magába ágyazni a másik hibákkal együtt élőt, Altnőder Emesét.
Én azonban közel hajló típus vagyok, és ilyenkor
látom nyomban, hogy Altnőder Emesének láthatóan van belső világa, ami azonban
itt, sajnos, elsikkadni készül fellépőtársa zavarosában.
Altnőder Emese, felteszem, nem bízik eléggé
önmagában, itt sodródik figyelemre méltó szürreális formációival a hibaizmus
zászlója alól kiözönlő sok vacakság között. Altnőder Emese képeinek java (ne
feledjük, egyik alkotó kezével ő is a hibaizmus zászlónyelét szorongatja!) rám
határozottan figyelemre méltóan hat. Lehet, hogy máshol megkapja az őt
megillető teret, de az itteni aurában kicsit kár érte.
Itt tartottam gondolataimmal, amikor ez egyik
Capában dolgozó hölgy - mint véget nem érőn múló napjai során már
annyiszor - végigbotorkált a tágas termen, az irodák felől a kijárat felé, nem
pillantva se jobbra, se balra. Milyen igaza van, gondoltam. Kétszer én se
pillantanék oda.
Bátorítás
Ám aki még egyszer sem pillantott, az menjen el,
mert 2020. január 6-ig, hétfőig talán még látható a Capában az A hibáinkkal együtt
című kiállítás.
Peregjen rátok valami apró, de korszerű, mint
falra hányt borsó, s próbáljatok együtt élni vele, hátha jól jön még valahol!
Ha úgy jobb nektek, minket felejtsetek!
D-Vektor és Pesövé Ofszi
