Itt van ez a Hamdan
fotópályázati képenyag, ami e-küldeményként köröz mostanában levelező partnerek
között, s témái összességében felettébb nagy elevenséget mutat...
...de ne vágjunk
szavaink elébe!
Ott kezdenénk, hogy
a történések csiklandozzák a fényképezgető ember ujja begyét. Ám a
történéseknek általában nincs olyan formai értelmük, ami vizuális értékét
tekintve ne válhatna kérdésessé a síkba transzponáláskor. Nehéz történéseket fényképezni. A történések fotón
igen gyakran (háttér)információk közvetítéséből merítik értelmüket (pl. hogy
bankár úszik a vízben, nem pedig akárki.) A magára adó elhivatott fotográfus ilyesmi
nélkül oda se lőne.
Mire is volna jó
az?
Egy ok csak ez,
amiért az események fotografálásához, bármennyire profik legyenek is a
fotógépek előbb-utóbb, mindig is lényeglátás kell, legyen bár a fotográfus
amatőr vagy hivatásos.
Ami a hivatásosokat
illeti, a történések fotóriporteri megragadása lényegében nem tartozik a
művészeti tettek körébe. Egyszerűen azért, mert a művész figyelem a létezés
más, irracionális szintjeire irányul.
A jól felszerelt
kocafotós bezzeg odalő (nagy has a víz fölött!) még mielőtt gondolkodna, hiszen
ő fényképezés által élvezkedik, előszeretettel vadászgat formai poénekre.
Na persze, a
riporter is közvetíthet művészi gondolatokat - ami formai eszközök nélkül nem
lehetséges - de nem munkaköri tevékenysége lényegeként, hanem mellesleg. Vagyis,
amit általában hivatása értelmében jól csinál, az nem művész-ambíciók mentén
lesz jó, értékes.
Minden művészeti
kifejezési formának van megformálható anyaga, akkor is, ha ez az anyag sokszor
virtuális, mint például a szépírás, a fotózás vagy a filmezés esetében. Ezt a
formai szférát manapság divatos lett - talán mert könnyűvé vált - piszkálni.
Az eseményekről
referáló fotóriport nem ilyen formai ügyeskedésen alapul (World Press Photo etika!) más értékekre tör.
Mindamellett a riport kép emocionális hatása is fokozatmentes skálán helyezkedik
el a tényszerű közlés és a befogadói (nézői) psziché katartikus érintése között.
Már csak amiatt is, hogy katarzist, mint lélekformáló hatást nem kizárólag művészeti
tettek válthatnak ki. Igen gyakran az emberi lét antagonisztikus - és fotón rögzíthető - ellentmondásai
is katartikusan hatnak, például, amikor a véletlen események, mondjuk, kioltják annak az életét, aki nélkül nem
tudunk élni, vagy amikor egy növény soha nem látott egyszeri drámát/harmóniát
sugárzó szirmokat bont, vagy a deszkába vert pókhálós szeg éji ellenfényes derengésben,
hogy, hogy nem, galaktikus látszatokkal kacérkodik.
Hogy a művészettel lényegi
viszonyban nem álló riporteri munkában szüksége van bizonyos formaesztétikai
hozzáadott értékre, ez azért van és volt mindig is, mert minden vizuális kommunikációs
gesztus természetes segédeszköze a vizuális harmónia. (Néha akár inverz, azaz,
hiánya folytán megidézett formában.) A vizuál-esztétikai rend ugyanis pszichés
úton motiválja a nézőt a befogadásra, legyen a befogadás tárgya művészeti
sugallat vagy csupán történések tényének közvetítése.
A szemmel nehezen
követhető képi összefüggések fárasztják az idegeket, a figyelem vezetése vagy
szétzilálása, a hangsúlyok felszólító jellegű megjelenítése és a kompozíciós
rend nem közömbös szempontok a befogadásnál. A formai rend motiválja a nézőt,
hogy a felkínált látványnak - általában a felkínált egyéb látványok tengerében
- figyelmet szenteljen. A látás általi befogadás pszichikai ágya tehát a formai
rend, ami segít átlátni, könnyen észrevenni a látnivaló lényegét.
A Hamdan
fotóverseny összesereglett képanyaga, kiválván a képek esetleg hajdan fennállt
rendeltetésének hatóköréből, imponáló, nagyon attraktív formai jegyeket mutat.
Nagyon is nézhető. Csak valahogy....
A fotóriporterek főképp
szociális, politikai, környezet-tudatossági és más civilizációs kontextusban, közelebbről
az ilyen vonatkozású történések, emberi tettek, fejlemények terén keresik
informáló, közvetítő szerepüket. A riporterek esztétikai, érzéki megismerő
szempontból számtalan mások vagy akár önmaguk által máshol, máskor is elmondott
vizuális élményt ismételnek, új háttér kontextus okán ismétlik kompozíciós
leleményeiket, pusztán azért, mert az élet is ismétli folyvást magát.
Veszélyesen kavarog a sokaság, mindenütt vannak elsodort, félretaszított
emberek, gyakran tipikusak a reakciók, egymáshoz hasonlóan drámaiak a rossz véletlenek
stb. A riporter elkezdi formailag ismételgetni magát, hacsak nincs születetten
érzékenyítve az ember és közösségi viszonyainak mélyebb érvényű jellemzése
iránt.
Az ügyes riporter levadássza
az emberi közösségek történéseit, azok legkifejezőbb vagy esetleg adott
szempontoknak leginkább kedvező pillanatait. Ha nem fontos eseményekre, akkor
vizuális vagy esetleg közéleti kuriozitásra, egzotikumra, emblematikus tettekre
vadászik.
Az amatőrök
szaktudással jól felszerelt fényképezőgépeiktől nekibátorodva mind nagyobb
számban bukkannak fel hasonló szerepkörökben. Kéretlenül is, önmaguk
becsvágyainak, na meg mintautánzó készetetéseiknek nyomában. Ilyenformán a Hamdan képözön is lehet amatőrök és hivatásosok munkája.
Ráadásul ugyanazok
a viszonylatok kínálkoznak az amatőrnek is ember és ember, ember és környezete között, amelyek a riportert
foglalkoztatják. Témák, melyek megközelíthetőek pusztán a széptevéses szándékával is. A széptevés ugyanis formai természetű, és a jó
fényképezőgéppel sokféle módon, viszonylag könnyen lehet ennek hódolni, akár
csak egy nézőpont vagy a közelítés mértékének megválasztásával, ami kikapcsol
vagy éppen bekapcsol/hangsúlyoz látványbeli tényezőket.
A fotográfusok
valóság leíró tevékenysége mind inkább globális és párhuzamos. Mindenki utazik,
s mindenki eljuthat akárhová. Millióan kapják lencsevégre ugyanúgy ugyanazt a
látványértékű dolgot, az élővilág szereplőit, a környezeti állapotokat, a
képződményeket és jelenségeket, a személyesen még sosem látottat, vagy a
szemnek akárhányszor kínálkozót.
Összeállt pályázati
képanyagok sajátos vonása, hogy az egyéni lövések és a hasonló
varázseszközöknek köszönhető formai turbózások kölcsönösen kioltják egymás
felfedező értékét. A befogadó szeme előtt - visszatekintő publikációkban, válogató
prezentációkban, szájtok sokaságának felületén - hatalmas konglomerátummá
keverednek az egyedi erények, talán mert, ha volt is, nyoma vész az eredeti
kommunikációs kontextusnak. Első pillantásra ilyen benyomást kelt ez a Hamdan
képanyag is.
Fontos különbség
azonban nem csupán képanyag és képanyag, hanem befogadói közelítés és közelítés
között is lehet.
Bátran állítjuk
mégis, hogy a Hamdan képi benyomás sugároz valamiféle képi redundanciát. Sugároz a felszínével
valamit, csak hogy általában ugyanazt és ugyanazt, semmi újat.
Mivel a világhálón
keringő, esztétikailag „felfedező” amatőr fotók az érvelő képi szólalás (sajtó,
tévé) fórumaival nincsenek kapcsolatban, hanem csak belevillannak a cybertérbe,
közülük egyik sem mondhat többet a nézőnek, mint amit a fotógép kidobott magából.
Így van ez, akár rendezett a képi szerkezet, akár nem. Ritkán akad közöttük
feledhetetlen fotó, olyan, amely sejthetően az érzéki megismerés különösségét
hordozza magában, amely új útra terelheti gondolkodásunkat, mert közvetíteni képes
bizonyos, racionálisan tovább nem adható, ésszel le nem tudható felismerést.
A redundanciának
köszönhetően mondhatjuk, a világ szépészeti, vagy ha tetszik, turisztikai
ábrázolásának özönével szemben kezdünk ( na jó, csak mi, ti talán nem :-)
csömörbe torkollni.
A nemzetközi fotóversenyek
általában nem közvetítenek a valóságról semmiféle célzatos korképet. Ha mégis,
mind gyakrabban valamiféle ideológiai terelés vagy kereskedelmi névérték
szolgálatában állnak. Szomoríthatná ez az embert, de nem szomorkodunk.
Elkerülni a
redundanciát egyrészt olyan fotókkal lehetséges, ahol a közlés lényege
átterelődik formai síkra (pl. Sopronyi Gyula André Kertész ösztöndíj
beszámolója (Capa Központ), másrészt a vizuális elemhez társuló, egyéb matériájú,
gondolatilag innovatív felvetésekkel - zene, szöveg, tárgyi környezet
hozzáadásával.
A formai sík az,
ahol leginkább felbukkanhat a különösség, amire romlatlan elmével és lélekkel
alighanem mindannyian fogékonyak vagyunk. Dominál ez tehát a Hamdan képanyagban
is, csak picit redundánsan.
Ami a másik, az
intermediális lehetőséget illeti, az ilyesmivel próbálkozó fotóversenyek
általában sántítanak, a multimédiális kiterjesztés, például, legtöbbször ambivalens
érzést kelt, mert a képek bemutatásánál jóval szerteágazóbb feltételeket a
rendező, a kurátor általában nem uralja (hangos fotónak nincs hangja, mert
zavarná a másik hangos fotót stb. )
Ami a
megkaparintható érdemeket (plecsni) illeti, az érdemek legtöbbször belterjesek:
a résztvevők véletlenszerűen kialakult összességének, és beadványaik jelen összességének
viszonylatában dőlhet el, hogy ki jut elismeréshez. Ez persze mindegy nekünk.
Mind e fentiek okán
lehet az, hogy furcsa, ambivalens viszonyulás fogja el az embert, amikor bepillant
a Szaud-arábiai sejk, bizonyos Hamdan nevével fémjelzett fotóverseny
képanyagába.
Egészében
kijelenthető, hogy egy rakás redundáns környezeti jellegzetesség tolul szemünk
elé, a szegénységtől tárgyak egzotikus formáján át a civilizáltság más voltának
nyilvánvaló jeleiig, s mindegy, hogy profik vagy amatőrök gépéből kikerült ki.
Mintha mindenen az ügyes elkapás és a széptevés, ugyanaz az esztétikai turbózás
foga rágna, a turbószaturáció meg a HDR kompresszió.
Ez azonban csak az
ambivalencia egyik oldala.
Hogy a földi
környezetünk milyen, tudhatjuk már fotók közkézen keringő milliárdjaiból.
Az ember talán az
egyetlen, amit nem lehet végérvényesen és kimerítőn lefényképezni, mert az
ember minden kultúrában, minden élethelyzetben, szinte minden pillanatban a
maga másmilyen valóságát mutatja, és mi, néző-emberek beleéljük magunkat az ő
helyzetébe. Fűvel-fával, hegyekkel és házfalakkal ritkábban esik ez meg. A
többi lényeg, a többi trófea - táj, sportesemény, egzotikus környezet és építési
kultúra képi felmutatása - még akár ha HDR szuperbőrt húztak is rá, mind inkább
redundáns képi beszéd: ismereteink terepén újat nem nyújtó, fölösleges minőségi
közlés.
Ennek meggondolása
nyomán furcsa lelkiismeret furdalása támad a nézőnek, mikor ezt a gyorsan
átfutott, hatalmas Hamdan képanyagot képzeletében visszapergeti.
És csakugyan: egyetlen
fotó sem akad itt, ami ne emberábrázolás volna! Az előtérben vagy a távlat
mélyén akár, mindenütt ott a cselekvő ember, a látványnak értelmet adó emberi elevenség, az emberi
különösség. Turista-szemnek való világ ez, amiben azonban naivan és boldogan nyüzsög
az élet. Jó észrevenni ezt.
A redundáns
felfedezések versenye is szolgálhat, bizony, sokak örömére. Csak hát, ahogy
írja a fotográfia a maga történetét, s kutatja a maga mimindenrevalóságát, mind
többen akadnak a fotografálók tengerében olyanok, akiknek könyökén kezd kijönni
annak látványa, ami bárki számára lefényképezhető. A kor tanult élvonalában sodródók meg már
egyenesen undorodnak attól, ami másokra esetleg még az esztétikai felfedezés
zsigerileg megunhatatlan érzésével hat, akik ismét és ismét képesek közelíteni úgy,
mintha a világ nem is változna.
Sok tanulatlan lúd
itt-ott még legyőzi a tanult disznókat! Csak az is igaz, hogy sok lúdnak mind
több média-fecske látvány-spekuláns igyekszik elrontani a nyarát :-)
Jó azoknak, akik még
átlátnak a formán, akár ha az éppen rossz is. Jó azoknak, akik folyvást a megpillantásos
élvezkedés szempont nélküli tengerszemében lubickolnak, és örülnek, jégetnek
egzotikus külsőségek láttán. Vagy sírni és kacagni tudnak fáradhatatlanul számukra
ismeretlen emberek helyzetén, szokásain. Átnyúlnak a kép felszínén és lelkükkel
szólongatnak másokat.
Jó azoknak, akik
még sosem gondoltak azzal, redundáns látvány, mi is volna az, csak fotóznak,
fotóznak és fotóznak, mert szeretnek fotózni.
Haj, régi idők! Hiszen
ilyenek voltunk valaha mi is.
Csak aztán, sajnos,
megjött az eszünk :-))