Buliég

Az utca mifelénk nagyon fotogén. Kenyérért menet elbűvöli az embert a szombat délelőtti váratlan verőfény. Kétgyermekes család sétál el mellettem. Kicsit megtorpannak, nézik, amint mobilommal közelítem a bulinegyedi éjszaka tetszetős maradványait.
- és már mehet is a fészbukra... - szól a családapa.
Hallgatok. Ennél okosabbat ma délelőtt én sem tudnék mondani. A család pedig felszabadultan indul tovább, mint kik okosból tekintenek a világra.

a buliég kékje

Olvassátok - a hibáimmal együtt

Hogy is van ez?

Hiba mindenek előtt a hibázásunkban terem. Ez a jobbakat kiküszöbölésre, a gyengébbeket pedig mellébeszélésre sarkallja. Újabban, mióta okosak lettek, a fotógépek is tudnak hibázni. Ők azonban mellé sosem beszélnek.

A fotografikus képi szövet hibáival mindez ideig alig találkozhattunk. Amikor még csak az ember volt okos, a hibától sérült lövésből nem is lett kép. Ma azonban mind több fénykép van, s a hibás fényképek kezdenek egyenesen fotóvá avanzsálni. 

Hagyományosan (és okoskodón) közelítve entitás értékű, tiszta fényképi hibának minősülhet akármilyen vizuális elem jelenléte, ami a fotózás vallott vagy vizuálisan kikövetkeztethető szándékát tekintve, akár a kép témáját vagy ábrázolási hitelességét, akár pedig a kép formai, szerkezeti koherenciáját, vizuális szövetét s épp így az optikai leképzés következetességét tekintve nem értelmes. 

A tónus és színárnyalat dolgai a hibázás eme megközelítésében nem játszanak! Hiba az a vizuális elem a fényreferenciák által transzponált képi valóságban, ami a kamerán kívüli valóságban általunk ismerhető, entitás értékű dolgok között semminek meg nem feleltethető.

Na de hol vannak már a hagyományaink!?!

A hiba kérdésébe - hagyományosan - a befogadó is beleszólhat. Felőle tekintve: hiba minden olyan képi vonás, ami a befogadás szándékot megzavarja, amit ő adott esetben hibaként azonosít, minősít, ítél meg. A kép nézőjének ez a szabadsága könnyen csap át túlzásba, úgy is, hogy a képi látványt pusztán értésig fel nem nőtt ízlése alapján pocskondiázza. Ez ellen a képalkotó, a fotográfus semmit nem tehet, de érdekes-e ma már a szűz szem, van-e még releváns kívülállás korunk fotográfiai kommunikációjában?

A konstruktív véletlen

Mivel az ember pillantása mögötti feldolgozó ész működése bonyolult, a véletlen hibák megpillantásakor a képzelet akár szárnyakat is kaphat. Ismert elméleti tétel, hogy a Véletlenben szerencsés körülmények között jelentős konstruktív erő lakozik. Neumann János is célzott ilyesmire  játékelméletében. Néha a célszerűségek felől esetleg hibának nevezendő jelenséget pszichés újdonságként, sőt egyenesen művészi mellbevágásként üdvözöljük. A Véletlen közrehatásából tehát még akár magának piedesztált követelő, jövőképes, mágikus objektum is válhat.

Kardos Sándor operatőr az idők során ismertté és híressé lett Horus archivuma születésének hajnalán olyan eldobott, elkallódott, létezési kontextusát vesztett fényképeket kezdett gyűjteni (a Fotex minilabor kukáiban például) amibe az isteni véletlen ujja valami különleges módon belenyúlt. A konvencionalitás meg a szebbnek látszódás vágya felől tekintve evidens, hogy ilyen képek millió számra landoltak hibásként a kukában.

Hiba fogadása

Ma az elrontott fényképek már nem íly szerencsések. Digitálisak, és legtöbbjüket nyomban kitörlik.

Pedig az emberi gyarlóság perspektíváját bolygató teoretikus szemlélet mind inkább menedzseli a hibák jó sorsát, és a hiba érdemi vagy érdemtelen léte kezd demokratikusan szándékfüggővé lenni. Inverz outputtal, persze: ha nem akartál hibázni, akkor van hiba, ha viszont direkt akartál, akkor hiba igazából sehol, sőt! Ha a gép olyannyira okos, hogy nem képes hibázni, akkor kis handabandával akár értelmezési lukat is beszélhetünk a nézők hasába.

A külső, befogadói megítélés ilyesmit már nehezen képes lekövetni, mert úgyszintén függő, még hozzá körülményfüggő. A befogadó a vizuális kínálás körülményét, például a média támogatottságot elértheti vagy félre is értheti akár. Mind gyakoribb, hogy elérti, vagyis veszi a (nem is neki osztott) lapot.  Nem vacakolásnak, még csak nem is esztétikai sántikálásnak, hanem egyenesen jópofának találja a hibázás gesztusát. Az alkotás öröméből kiszorulva éldegélő ember, ha lassan is, mindenre rábeszélhető. Semmit nem kell értenie, csak fogyasztania, ami a tekintély szárnyán orra elé röppent.

A mai alkotói gesztusok s épp így a hibák körüli ováció vagy fujjozás nem érinti a fotóművészeti tett klasszikus kérdéseit. Azok már mind a retrográd múltba nézés, a szakmai hozzáértés dolgai.

Miért csak a fotó?

Hibázni az alkotó munka bármelyik területén lehetséges volna, ám a vizualitás terepen szinte csak a fotó jön szóba.

Miért pont a fotó?

Valószínűleg azért, mert egyedül a fényképezőgép az a kifejezési eszköz, ami félig-meddig elfogadhatóan képes ábrázoló, keretek közé rendezett látnivalót "alkotni" az ember valós idejű kontrollja nélkül.

A fényképezőgép azonban nem tanítható meg emberként gondolkodni, s így nem képes a véletlen hozta hibákat kijavítani. A kép technika hibái, melyekre az ecset lecsapna, ott maradnak.

A fényképen régen a szándékkal ott hagyott hiba úgy hatott volna, mintha a fotós hanyagsága kerülne szemünk elé, hiszen a viszonylag bonyolult előhívódás lassú folyamatát fürkészőn figyelte, sőt, a képi hibákat már a negatív kinagyításakor észrevette a gyakorlott szem. A bravúros cél pedig valamikor régen a valóság lehető leghűbb referenciális látványának megjelenítése volt.

Hiba kulturális befogadása

Néha a fotográfus helyzetét vagy figyelmét nehezítő körülmények vezetnek hibához (tehát analóg vagy digitális, egy mindegy.) Ilyen hiba mutatkozhat a fotó tárgyában vagy a vizuális képi hordozó állapotában is akár, és a változó befogadási kontextus szerint különféleképp ítéltetik meg. Robert Capának a normandiai partraszálláskor lőtt, és hibásan laborált képein a történeti kontextus föléje nőtt a hibának. Jevgenyij Halgyej, a TASZSZ hírügynökség tudósítójának híressé lett, 1945-ben lőtt berlini fotóján akkor hatalmas hibának számított a győzelmi zászlót kitűző katona karján látható több karóra, amit a hírügynökség, állítólag nyomban leretusált onnan, és az emlékezet azóta u.n. városi legendává degradált, de utólag már szívesebben gondoljuk, hogy az a fotó az egyszerre drámai és humoros emberi helyzetek örökigaz voltáról referált, s ez a kép már a fotográfusi életmű becses, sőt,"mesés" darabjának számít.    

Gyakrabban esik meg, hogy szerencsétlen véletlennek mondjuk a fenti, kulturális jelentőséggel nem bíró képeken támadt zavart, s csak később érzékeljük, hogy az sehová be nem sorolható különösségként hagyott nyomot emlékezetünkben. A különösség mindig lelkesíteni képes még a még oly száraz képzeletet is.

   

A hibává ütés

A képalkotó kreativitás terepén bármi hibává avanzsál, ha a képalkotó szándék ekként fogadja be, és a nézői hajlandóság is talál benne "fantáziát". A hiba a fotós tudatában visszaigazolt fenoménné lesz, ha a képpel kapcsolatos narratív kommunikációban kulturálisan ismertté válik az alkotó felől indított erőfeszítés, hogy általa még a hiba is értékké lehessen.

A néző, mint befogadó kétféleképp reagálhat: elutasíthatja a kohéziós szándékokat, azaz, hibát láthat, ha úgy ítéli meg, hogy a fotográfus konceptuális vagy manipulatív rásegítései nem nyújtanak neki képi - esetleg erkölcsi - élményt, vagy pedig üdvözölheti a fotográfus szándékát, mert neki (is) tetsző gesztust lát benne.

Ám ez utóbbi eset elkerüli az esztétikai megítélés, a formai tetszés vagy a kulturálisan jelentőséggel bíró tartalmak befogadásának kérdését, pedig e szempontok dominánsan és hosszabb távon játszanak közre a megtekintésre kínált képekkel kapcsolatos kulturális emlékezésben.

Hiba lefokozása

Ha eltekintünk a fotókkal kapcsolatos gesztus-kommunikációtól, a specifikusan nem képi vagy tartalmilag és formailag túl pongyolán összedobált képi behatásoktól, illetve ha nem veszünk tudomást a kulturális környezet diszkurzív, ideológiai kezdeményezést közvetíteni akaró viselkedéséről, ha vesszük a bátorságot és gondolatilag vagy formaesztétikailag szervesülni nem képes, direkt csinált, álvéletlenekkel fertőzött jövevényként tekintünk az "elrontott" fotóra, olyasmiként, ami nem alkalmas a Véletlen "üdvözlésére", nem alkalmas divatszemléleteket túlélni képes "üzenet" hordozására, vagy ha a "mutatványt" vizuális következetlenségbe torkolló, handabandázó feltűnősködésnek látjuk, akkor nincs értelme képi hibáról beszélni, akkor vagy rossz a kép, elhibázott a szándék, vagy  csak egy zárt körre tartozó játszadozás tanúi vagyunk. Ilyenkor a kép nem hibás, hanem csupán a kiállításokra betévedők által értelmezhetetlen másneműség dominál rajta.

Ha pedig ügyetlen manipulációról van szó, akkor a kép még csak nem is vacak, hanem csak vizuális tolakodás, időnk meglopása. (Bár, állítólag már mind több olyan akad, aki élvezi, ha szemébe fröccsen valami csípős szamárság.)

Képi hiba és hobbizás

Te sem voltál még képes átlépni az unalmi küszöböt? Akkor lengessük az összetartozás, a korjelenség vagy a szemtelenség zászlaját! Vadásszunk hibákra! Jöhet épületes hiba, figyelmet kicsit megzavaró hiba, de akár még kulturális  szemléletet romboló hiba is. Ha a "hiba" Véletlenből fakadó, természetes dekonstrukciós elem, akkor Éljen a természet! A véletlenszerű hiba, mint a valóság üzenete, ha felvállalja valaki, s még teóriát is kanyarít hozzá, már  nem hiba, hanem mutatvány, ami jó kapaszkodó a karakterbéli hasonszőrűség kiválasztódásához.

Hibák felett így már lehet kórusban, valós örömmel ujjongani az erre szakosodott "gyűjtői" közösségekben, s míg magányos vagy alig néhányad magaddal hallatott ujjongásod erőtlenként, sőt, már-már ostobaságként hat, az ártatlanul és  önboldogítón játszadozó sokaság valamely népszerű terepen (mondjuk, facebook: Semmit sem Akaró Fotósok Csoportja) visszhangra talál, és abban már ott lappang a társadalmi jelenséggé válás lehetősége. Persze az ilyen fejleményeket ügyesen kell menedzselni, még mielőtt a gátlástalanul odaözönlő magamutogatók leszívják a lájkolók energiáját.

Hiba és tömegkommunikáció

(ha a média mellénk áll)

Minden közös fellépésnek lehet zászlaja, s a legambicionáltabbak sikerrel kiálthatják: utánam! És akkor már nem hobbiról van szó, hanem izmusról, a kulturális figyelem új irányát hirdető, a konvenciókat bátran tipró, média felkapottság és társadalmi rang felé kacsintó, a társadalom érzékelés-küszöbe fölé magasodó jelenségről. S még ha a kulturális plebsz kezdetben vártnál kevesebb értelmet kölcsönöz is mind e gesztusoknak, egy izmus zászlaja mögé beállni, nagyon is lehet forradalmi remineszcenciákat ébresztő, lázadásértékű és akár múltképes tett egy távolabbi jövőben.

Az igazán vacak képpel - ismerjük be! - arra alkalmas helyen igenis lehet sokakat bosszantani, az ártatlan de közhelyes értékszemléletűeket provokálni, lehet extravagáns mód nyelvet ölteni konvencionális dolgokra. Sőt, ha jó a kapcsolatkészség, egyenesen médianyelvet ölthetünk.

A hiba nyílt színi mutogatása felülírja a véletlenek rossz entitás voltát. Még tán azt is kezdik elhinni a tekintélyt sugárzó helyekre becsalt nézők,  hogy ebben az egész dömpingbe fulladni készülő demokratikus fényképezésben már csak egyetlen maradt igazán valódi, giccsesíthetetlen és utánozhatatlan: a hiba. És kezdjük elhinni, hogy valami ráción túlról igazoltan visszapattant kinccsel, valami szokatlan gyönyörűséggel van dolgunk.

Ha nincs média támogatás, akkor is kitérhetünk az olajozottan működő közöny elől a döcögő szájpropaganda kínálta akárhovába, ahol, persze, alig jutunk többre a cselekvési szabadsággal való visszaélésnél.

A médiafelületeken lelkesen és érdemében tudatlanul megtámogatott  rossz képi minőség a kordivat szárnyán kezdi aztán kontraszelektálódás jegyeit mutatni, és elkezd eztkellnéznisedni. A vizuális és zsurnalisztikai média közvetítő készsége cseppet sem visz közelebb a mind bonyolultabb szociális valóság jelenségeibe ágyazódó emberi törekvések értéséhez. Kezdjük mégis komolyan venni, hogy mostanában ilyesmiket, hibákat érdemes néznünk. Pedig kilóg a lóláb: a hibaistának kikiáltott képekből egyszer csak sunyin tovatűnik a véletlenszerűség, mert ez a mágus, a Véletlen lassan dolgozik. A minden áron, dömping szinten érvényesülni kívánó emberről a Véletlen mintha semmit sem akarna tudni.

Pozitív kimenet

Persze be kell látnunk, demokratikusan liberális környezetben néha mindezeknél többről is lehet szó. Egyféle szemlélet átnevelési szándékról, az értelmes, társadalmilag vagy esztétikailag konstruktív képi megújulásnak gátat vető konvenciók és a táguló világképünkhöz képest beszűkült esztétikai normák megkérdőjelezéséről. Az ilyen célt szolgáló fotó - mindamellett, hogy nem úszhatja meg, hogy esetleg érdekesen hasson - gyakorta csak kérdő- vagy felkiáltójelként hat, és bár helyet kaphat esetleg az íródó történeti krónikákban, a művészeteméletiekben aligha. (Ezt csak azért említem meg, mert a legtöbb fotografikusan igyekvő nyíltan vagy titokban a művész rang felé törekszik.)

Magam szívesen látom az újító kezdeményezést, így a véletlen azon behatásait, melyek telibe találják a látható valósággal kapcsolatos újraértelmezési tehetetlenségünket. Melyek - hibaként akár - dolgoztatják az elmét,  asszociációra késztetnek. Melyek arra sarkallnak, hogy kíséreljük meg újra és újra megidézni a valóságban rejlő örök és megismételhetetlen különösséget. Az ilyen hozzáállás azonban már társalkotó képzeletet követel.

Hiba a Centrumban

Vigyázat! E fenti sóder mind csak bevezetés volt! - kiáltom némán, ím már a Capa centrumban.

Mit keresek én itt? Ha romlott ösztönömnek engedek, különösségre fogékony alkotó tehetséget keresek, ám ha engedékeny vagyok, különösen, mert ígérik is, akkor kommunikáció képes hibát.

De mint bevezetőm nyomán már sejthető, nyitott a kérdés: vajon felismerem?

Korábbi generációk befogadói szemlélete szerint szocalizálódott alak volnék. Bár a vizuális értékteremtés fejleményeivel lépést tartani remélek, nekem váltig nem szerencsés - pláne tágas kiállítási csarnok falain - kis vacakság érzetét keltő kópiákat mutogatni. Persze, szabad, ám a kiállítási fotókópia érdemi mérete a fotográfia történetének előre haladtával láthatóan növekszik, s a 18x24 centi alatt maradó méret nem kedvez a vizuális szólalásnak.

Persze ne feledkezzek meg a pillanatnyi tényről:  hibáikkal együtt élni igyekvő fotografálók kiállításán vagyok, és a tenyérnyi kis kép, ráadásul az adys mindent kétszer mondás rám máris hibaként hat!

Ennyi azonban itt és most nekem kevés. Megfogadtam: értő, de makacs, saját mércével mérő leszek, míg ki nem dobnak.

Fotók esetében sok olyan zavaró látványelemmel akad dolgunk, ami a fényképezőgépi "keresés" svenkelő elmozdításával, zoomolással, nézőpont módosítással viszonylag könnyen a kép szélén kívülre terelhető. (A digitális utómunka lehetőségeiről most hallgatok, mert az sokak szemében, akik fordítva ülnek a digitális lovon, szentségtörés.) Aki viszont beterel vaksi dekonstruktív dolgokat a képbe, az szerintem (konzervatív közelítéssel) tudatlan vagy hülyéskedik, már ha nem a feltűnési viszketegség vakarásának egyik módjával próbál szerencsét. Aki nézet velem valamit, ami a kép tartalma és formarendje szerint - nekem, na jó, őszinte leszek: Nekem - nem bír felfedezés értékkel, az a képnézetés dömpingjének korában hamar elveszíti érdeklődésemet.

Szóval kicsiny, nem hiba-léket kapott, hanem főképpen vacak képi benyomást érzékelek most a Capa centrumban. De azt is érzem, úgy kell ez nekem!

Kérdezhetném: az intézmény nevében rejlő márkaérték bátor kiárusításáról volna szó?

Személyeskedve

Ugrok egyet az irodákat a bejárattól elválasztó kiállító teremben:

A Fehér Vera képeit nem hibásnak találom, hanem rossznak, helyenként egyenesen vacaknak. Sejtettem rendre, milyen hiba elsózását célozzák a képek, de az eredményt rendre erőlködésnek láttam. Az amatőr időnkben már mindenütt százszor elsütött "szerencsés" formai összeexponálás, például, ma minden lehet, csak érdemi képi szólalás nem. Az ilyen játék ott kezd figyelemre érdemes lenni, ha az összjáték outputja érzékeinket vagy fantáziánkat érdemlegesen célozza. Ha mélyen fantáziám alatt talál a lövés, visszaállok alappózba: művészeti elveim érdemi középpontjából pillantok.

Ha a képi impulzus engedékeny hangulatban talál, néha már a félsikert is díjazom.

A Fehérnél nincs ilyen megingásom: látom, hogy a nézhetőség klasszikus technikai követelményeit megismerte és komolyan is veszi. Ha jól tudom, u.n. felső szinten tanult a fotóról ezt-azt. (Bakitól? Az talán baki volt :-) A hibái azonban nemcsak hogy nem a konstruktív véletlen szülöttei, hanem következetlen erőltetésként hatnak. Feltűnési türelmetlenség? (lásd: a Véletlen lassúsága!) Ának (bocs, Anak) mintha nem lenne sem belső világa, sem szerencséje, sem humora. A fényképezőgépei is túl jók. Ez az én benyomásom.

Nagyon ambiciózus és tekintélykövetelő lehet, ha képes volt e közös tárlaton a nyilvánvalóság küszöbe alól alig kitetsző mértékig magába ágyazni a másik hibákkal együtt élőt, Altnőder Emesét.

Én azonban közel hajló típus vagyok, és ilyenkor látom nyomban, hogy Altnőder Emesének láthatóan van belső világa, ami azonban itt, sajnos, elsikkadni készül fellépőtársa zavarosában.

Altnőder Emese, felteszem, nem bízik eléggé önmagában, itt sodródik figyelemre méltó szürreális formációival a hibaizmus zászlója alól kiözönlő sok vacakság között. Altnőder Emese képeinek java (ne feledjük, egyik alkotó kezével ő is a hibaizmus zászlónyelét szorongatja!) rám határozottan figyelemre méltóan hat. Lehet, hogy máshol megkapja az őt megillető teret, de az itteni aurában kicsit kár érte.

Itt tartottam gondolataimmal, amikor ez egyik Capában dolgozó hölgy - mint véget nem érőn múló napjai során már  annyiszor - végigbotorkált a tágas termen, az irodák felől a kijárat felé, nem pillantva se jobbra, se balra. Milyen igaza van, gondoltam. Kétszer én se pillantanék oda.

Bátorítás

Ám aki még egyszer sem pillantott, az menjen el, mert  2020. január 6-ig, hétfőig talán még látható a Capában az A hibáinkkal együtt című kiállítás.

Peregjen rátok valami apró, de korszerű, mint falra hányt borsó, s próbáljatok együtt élni vele, hátha jól jön még valahol!

Ha úgy jobb nektek, minket felejtsetek!

D-Vektor és Pesövé Ofszi

Fényképi kommunikáció

Most, hogy rövid időre visszatértek az áldatlan hétköznapok, megkínállak benneteket egy kevés együttgondolkodnivalóval, melyhez az alábbiakra célzó serkentő kérdés ez volna: HÁT NEM ?

Pesövé Ofszinál olvastam valahol (kinek értelme irányultsága csak annyiban különbözik a magamétól, hogy ő nem szikét, hanem dorongot használ a társadalom testében kitapintott szellemi daganatok vallatásához), hogy kortárs művészet, mint olyan nincs, hanem csupán a nagy múltú művészet jelmezében való, nagy média feltűnést keltő világképi és ideológiai * lökdösődés modern jelenségével van dolgunk.

Annyival toldanám meg e kijelentést, hogy ha nem így volna, hanem amúgy, akkor Gréczy Zsoltnak az ő legutóbb színre került mutatványát - legalább is az u.n. "kortárs"  teória nyomdokain haladva - a kortárs vizuális művészet körébe kellene sorolnunk.

Hogy a politikusoknak mennyire nincs gőzük a művészethez, sem atavisztikus sem kortárs értelemben, azt jól mutatja,  hogy a politikai hatalom iránt szenvedélyesen vonzódó és amúgy éles eszű Gyurcsány Ferenc nem kapott rögtön az efféle értelmezési lehetőségen, hanem csak a magánéleti szamárkodások jogával mentegeti pártkatonáját.

Én persze az efféle, itt mentségül citálható "kortárs" művészet-értelmezésekkel eleve vitatkozom, mert meglátásom szerint az u.n. "kortárs művészet" alapvető művészeti hagyományainktól való elszakadásának szándékában nem egyéb, mint az eszközeiben felettébb megerősödött, mindenféle műnemben mutatkozó, de az "ecset és véső" nyelvéhez tehetséggel nem bíró ambiciózusok kommunikációs térköveteléséről van szó.

Több kísérletnek voltunk már tanúi, amikor a kommunikátor magát fotográfiák (pontosabban fényképek) virtuális valóságába belopva (régiesen: észrevétlen levétetkezés) próbál más morális és egyéb elkötelezettségű körhöz tartozó emberek gondolataiban felbukkanni. Már úgy értve, hogy arra gondol, hogy az ő képeiken való felbukkanása nyomán majd azok arra gondolnak, hogy ő arra gondolt, hogy... amiféle nyakatekerésekről egyébként - Arany Jánossal élve - mondhatjuk már bátran, hogy gondolja a fene.

Az efféle ötlet, célja legyen bár egzotikus kaland vagy csupán perverz önmutogatás, mint a most felszínre került esetben valószínűsíthető, nem sikere, hanem arra való alkalmassága alapján minősül. És az arra való alkalmasság, mint az eset mutatja, maga a siker, ugyanis, a korszerű eszközökkel támogatott (TAC **), de már eredendően is mérhetetlen végleteket mutató emberi kíváncsiság ma a legpáncélozottabb széfek falain is átlát. Lásd a tényt: nem kellett a lengén öltözött Gréczy magamutogató képeit ide citálnom. Tudja már mindenki, miről van szó: alulöltözetlen fényképi kommunikációról.

* az ideológia és filozófia összefüggéseiről majd máskor

** Technology Aided Curiosity

Hamarosan - Kalapstúdió!

Gábler Csaba portréja D-Vektorról, amint új kincsével távozik a Gábler féle e-kalapstúdióból.
A nagy képzeleterejű D-Vektor itt állítólag a lencsébe néz -
amit a felesége főz majd neki távollétében.

pillanat

avagy adalékok a

vajon kellenek-e még az "emberek" * az ember művészetéhez témaköréhez.

A pillanatfelvételről tudhatjuk, micsoda, de mi a helyzet a pillanattal magával?

A pillanat a valóságnak csupán bizonyos absztraktuma, empirikus alapú, érzékelési és észlelési sebességkorlátaink határai között sűrűsödő eseményhalmaz, amit az idővel való összefüggésben tekintünk, ám az időről, s következésképp a pillanatról is elég zavaros a tudomásunk. Némelyeknek még talán gőzük sincs róla.

A pillanaton legtöbben idő-összetevőt, idő alapelemet értenek, miközben a tudomány már az idő, mint szuverén dimenzió létezését is kezdi kétségbe vonni.

Elismerjük: gépileg rögzített látvány formájában a történések legapróbb mozzanata is megállítható (tehát van mit pillanatnak nevezni), de ez a "mozzanat" sem egyéb, mint irányultsága vagy jelentősége által behatárolható, együvé tartozónak tekintett történéshalmaz, mely végtelen számú további mozzanatra, "pillanatra" volna bontható.

Badarság tehát, hogy a pillanat, mint olyan megállítható volna. Az ember jelen, korszerű eszközei útján a leggyorsabb zárral sem férhet hozzá a valóság valóban mozdulatlan alapelemeihez. Bizonyára nincs is ilyen. És ha volna is, minek bámulnánk mi azt?

mozzanat leképződésnek képszerkezeten belüli tovamozdulása

 Azt is többé-kevésbé jól érzékeljük vagy lényegileg helyesen ítéljük meg, hogy miért "jó" vagy "rossz" a számunkra jelentőséggel bíró történésekből kiragadott képi "pillanat". A jó pillanatból - minimum sejtés szintjén - kiolvashatóak a történés előzményei és következményei, azaz, elménkben rekonstruálható a valóság dinamizmusa. Érzékelni véljük magát a történést, ítéletünk tárgyává lesz, minőségeket ölt magára a pillanatképi helyzet, melynek ez által sajátos érzelmi vetülete, "íze" keletkezik.

Képzeljük ide egy "élettelen" városi úttest, utcarész fotóját. E kép is pillanatfelvétel, csak a pillanat, a bele foglalt történés érdektelen.

Az ember nézi a történések kiragadott mozzanatát, és belső érzékei, képzelete számára a történés "jó" esetben a képi jelentés inspirációi szerint zajlik, mozdul tovább, játszódik akár alternatívák mentén párhuzamosan is , empátiától vagy averziótól vezérelt irányba, ahogyan, például, a hátrafeszülő karban tartott dárdát érezzük elrepülni, vagy szenveink mentén szeretnénk, hogy a lendületben elkapott gumibot okvetlenül lecsapott vagy mégse csapott le.

Ez a hatás volna - már, ha fellép - az igazi érték a történésekből kiragadott látványban. Az, hogy befogadói elménket beleélő aktivitásban tartja. Ritkán sikerül ilyen valóság mozzanatot képileg megragadni - a statisztikai gyakoriságot tekintve: azt a mozzanatot, amiben benne van az előtte és az utána is, sőt, még a megítélésre ösztökélés is.

A statisztikai adatot egyéni esetekre bontva: van fotográfus, kinek ilyesmi soha, s van, kinek szinte mindig sikerül. Ezt a vele született tehetség számlájára írjuk. A "jó"pillanat látványa a történés mozzanatának természete és jelentése szerint különféle irányba és különféle mértékben tereli és mozgósítja a képzeletet, és fontos pszichés konzekvenciákat szül(het.) Akár csak, hogy a képet nézve nem unatkozunk.

Így jön létre a tova tűnt idegen történésekhez, "pillanatokhoz" való, esetleg szórakoztató, de általában számunkra érdektelen vagy ritkábban érdemi viszonyunk.

Ennek a velejét most megismételjük:

Nem mindegy, hogy a képből milyen értelmezési inspirációkat vélünk magunk felé áramlani.Az inspirációk néha érdektelenek, más fotók iránt meg heves érdeklődés támad bennünk. Mindez azonban nem csupán a képzeletet mozgósítani képes, "jó" pillanattal függ össze.

Markovics Ferenc emlékezete szerint Berekméri Zoltán hangoztatta, hogy egyetlen képelem nem elegendő a fotón. Valóban! Legkevesebb két képelem kell, még hozzá afféle képelemek, amelyek mögött olyan lencsevégre kapott entitások vannak (mondjuk például: élők által megnyilvánított erőtlenség kontra ragadozás) melyek létérdekei és energiái - akármilyen értelemben - egymásra irányulni látszanak, vagy melyek között, például, tudottan vagy érezhetően antagonizmus feszül. Vagy kölcsönösen minősítik egymást, egymás helyzetét (mondjuk például: itt egy nyitott festékes doboz, amott távolabb meg egy eldobott, beszáradt ecset.) Ha vannak ilyen viszonyt színre állító képi elemek, ezt a viszonyt megragadja és mozgásba hozza a nézői képzelet.

Nem kínál a nézőnek semmi ilyen érdemlegeset az, aki képein egyetlen - mondjuk például természettől szép - dolgot önmagában mutogat, vagy aki pusztán a képből ki nem deríthető közlési szándékait kísérő cédulákon narrálja. Meglehet, sértőn hangzik ez a magukat mutogató, ím már magukat milliárd számra mutogató szépség levadászók s úgyanúgy a konceptuálisok fülének. De azok se örüljenek, akik egymás iránt érdektelen képelemek alakzatait tákolják esztétikai formáltságúvá: metszik az aranyat, építik, bontják, csiszolgatják a képi finomszerkezeteket, miközben a képi elemek között érdektelen vagy elcsépelt a viszony.

De vissza most az "állóképhez"! Ha megállunk és figyelmesen tekintünk, mondjuk, a faluvégi tájra, nem látjuk, de ma már tudhatjuk, hogy a szemünk elé táruló összes dolog (pontosabban matéria) építő elemei strukturális mélységeikben, atomi szinten és még mélyebben folyvást csereberélik a maguk viszonyait. Ennek a ténynek hosszú távon megmutatkozó vizuális bizonyosságait ismerjük: kórhad a deszka, porlik a kő, megdől a házfal, a kerítés színét kiszívja a Nap stb. De ez, amit így tudunk, egyetlen elkapott "pillanatban" sincs benne. Olyasféle elváltozásokról (történésekről) van szó, melyek század-tizedmásodpercekben, de talán még években, évtizedekben sem mutathatják meg magukat, sem tendenciáikat. Nem pillanatfelvételként tekintjük az ilyen fotókat, holott ezek is azok, hanem jó esetben beleérző merengésünk tárgyaiként.

Ám ha a fotó, mondjuk, olyan empirikusan már ismert történésről szól, hogy a kerítésen át menekülő gyümölcstolvajt már majdnem eléri az ugrásában képileg megragadott kutya, akkor könnyű visszajátszani képzeletünkben, mi előzte meg ezt a mozzanatot, s attól, hogy mi következhetett azután, hátunkon még akár a szőr is égnek áll. Vagyis a "jó" képeken a befogadó által érzékelhetően mozog a "pillanat" előre, hátra.

Gyakran felötlik emlékezetemben 1985-ből a 13 éves kolumbiai lányarc, Omayra Sanchez Garzón World Press Photo nagydíjra érdemesült portréja, akit foglyul ejtett a vulkánkitörést kísérő sáráradat, s 60 órán át, lassan elmerülve várta egyre nyilvánvalóbb halálát. Bár hosszan változatlan volt, amit a fotóriporter nem szokványos portréja láttat, pillanatkép ez is, mert inspirációja tűhegyes: a halállal szembeni tehetetlenség zaklató érzését keringeti bennünk, s emellett még ama zaklató kérdést is, hogy mit is csinál érdemében, igazán, aki csak fényképez ilyenkor.

Szóval, fotók láttán, a kontextust megértve számtalan minden mozgásba jön a képre tekintő, gondolkodó ember elméjében, több is, mint amennyit a pillanatfelvétel megragadhatott. Persze, csak, ha van kellő erejű motiváció, s ha túlmutat a pillanaton az érdeklődés, és szociálisan motivált, kellő mélységű a környezetünk iránti empátia is,

és érdekel még bennünket kattintgatás közben az "ember".

* "emberek" a hatalmi elit divatba jött nagyképű terminológiája szerint (értsd: akik csak vannak, de a kiváltságosok által el kell nyerni választói kegyeiket és hasznukat kell venni.)

a Szabihídon

A rádióban hallottam szombaton, hogy a Szabadsághíd mostanában már csak per Szabihíd említődik, s a civilek ismét birtokba vették hétvégére. Lesz mindenféle szórakoztató program, bohócoktól zenélőkig, ígérte a szervező.

Vasárnap megvártam, hogy Djokovics beüsse az első ászt, és elszaladtam, hadd lássam, hogy fest kedvenc hidam a demokratizálódás mai magasában.

Egyetlen rendőrpár ácsorgott a pesti hídfőnél, igaz, felettébb termetesek, ketten kitettek négyet. Himbálódzott itt-ott pár függőágy a zöld traverzeken, buzgólkodott egy csecsebecse árus is a hídközéptől nem messze, tollászkodtak, iszogattak itt-ott, ám a tömeg és a műsoros programok pódiumai sehol. Szelíd lézengés lehetne az összefoglaló kifejezés. Hallani véltem a hétvégére karanténba dugott villamosok sértődött nyöszörgését.

Ezt a világvárosba nem illő díszletet, aminek sok nézője akadt, maga a Duna hordta össze.

  

 Néhány turista is lézengett mobiljával a hídon

 

Ez az ujjnyi nagytele, a mobil fotózás szédületes fejlődése eszembe juttatta azt a május elsejét 2004-ből, amikor a magyarok EU-csatlakozásunk iránti friss örömüket sugározták magukból, a pázsitba öltöztetett Szabadság hídon különösen. A digitális fotózás kezdetén jártunk, a hídon mindenki mámorosan fényképezett, ezért senkit nem zavart, hogy valaki fényképez. Ez volt a fotózás demokratizmusának egyik szépséges pillanata. Hm.. volt-e másik is?

Több mint tizennégy éve volt, akkor még magam is bátran fetrengtem, kihívván magam ellen az érdeklődést. A digitális fotókorszak kezdetén jártunk, a dészázasom kétpercenkint mindössze négy tif lövést volt képes megemészteni, ezért jpg-re váltottam, hogy szakadatlan lőhessek.

Voltam a búsban

Újabb egy hetet pergettem el életemből a hőn szeretett Hódmezővásárhelyen a MAOE fotóművészeti tagozatának a várossal kötött, és már15 éve tartó, szakadatlan együttműködése keretében. Ezúttal  a város tornyait vettem szemügyre. Közelítésem nonkonvencionális. Cipőm orrán a szép zöld folt az optika tréfálkozása

 Megfordultam a főtér félig elherdált bankintézeti épületének bús kupolájában, ahol most a galamb az úr.

 Az unásig nézett bús magyar táj után figyelmemre serkentően hatott a bús magyar kút megpillantása.

Tegnapelőtt a bús galambokban gazdag banki kupolában - midőn alulról szagoltam Vajda János lukkameráját - ehhez volt szerencsém, csak nem ennyire elegáns kiszerelésben. Nyugi! Rögvest vettem egy zuhanyt!

Mije a mi a minek?

"Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek."

Régóta birkózik Eifert János egy gondolat helyénvaló megfogalmazásával. Még nincs egészen kész vele, de hiszen időnk is van még elég.

Én most a fent, tőle idézett megközelítés hibájára szeretném felhívni a figyelmet, nem csupán a figyelő környezet okulására, hanem ezúttal a helytálló megfogalmazás vágyát ösztönzően is.

Sztéjtment 1: Az akt, már úgy értve, a szemet szólító testi formák a természet formái, és nem a művészeté.

Az egyszerre rendkívül bonyolult és nemes összhangot mutató, dinamikusan megnyilatkozó anatómiai - mindene előtt női - alakzat a formával való tovább játszásra ösztönzi a magamagát művészi tettekkel éltetni kívánó férfi embert - tegyük hozzá: nem csupán esztétikai indíttatással. 

(A nők talán ugyanígy vannak a férfi testtel, vagy talán - látványokra eredendően másként gerjedvén - tisztán a formát tekintik, de nyilatkozzanak e dologban ők:-). Mintha a nemi értelemben kétféle entitás eltérne azonban vizuális poézisének sokszínűségét tekintve. De ki volna illetékes e kérdésben bizonyosat mondani!? Nem is fontos a bizonyosság.

Sztéjtment 2: A művészet eredendő, premodern értelmének körébe tartozó, rátermettségtől késztetett emberi ambíció a ráció által el nem érhető titok, az érzéki valóság "megismerésére" törekszik, s e törekvésnek kétféle - idealizált teljességében soha nem vagy csak nagyon ritkán adott - kibontakozása van: 1. Az érzéki ismeretnek a különösség jelenségkörében való pszichés megragadása (különféle erősségű érintettség-érzetet, katartikus benyomást keltve), és 2. a befogadást motiváló (egyszeri) esztétikai forma megteremtése.

Az akt, azaz a formai teljességét, harmóniáját s a maga érzéki auráját 3 dimenzióban kínáló test látványa a fotográfiai - 2 dimenzióba történő - transzponáláskor veszít vizuál-esztétikai és érzéki teljességéből. Itt kínálkozik a lehetőség a művész (a fotografáló) számára, hogy pszichés erőivel és formaesztétikai leleményeivel kompenzálja a befogadót ama veszteségek dolgában.

A dolog azonban nem csupán ennyi! Az emberi test bonyolult, egyszerre atavisztikus és civilizációs vonzatainak köszönhetően a vizuális átalakulás kalandos lehetőségei messze túlmutatnak a szép iránti lelkesedés megnyilvánításán. A konceptuálisok ezer mód kapnak ezen, a szép pózokba szerelmesült l'art pour l'artosok* pedig hallani sem akarna ilyesmiről.

Ez persze sarkosítás így. Ennél kicsivel bonyolultabb a művészi aktolás mibenléte,

de innentől már folytathatná maga Eifert János :-))

* a művészettörténetbe bevonult kifejezésnek pejoratív értelme van, pedig a művészet eredendően mi másért kéne az embernek, mint a művészetért :-)**

** Ez a kijelentés nem szolgál mentségül arra, hogy az aktfotózás - főképp a férfiak számára - fotográfus és női test giccses pózok és erotikus melléküzenetek közötti kergetőzése.

LÁTOGATÁS

Ellátogattam az egyik kulturális intézménybe, ahol két életútját összegző kolléga mutatkozik be fotográfiái javával. Engedményekkel érkezem: az amatőr fotográfusoknak, de még inkább csak fotósoknak, fotózóknak van tisztességes foglalkozásuk, míg nyugdíjba nem vonulnak, így fotografálásra csupán maradék idő adatik, még ha invenciózus amatőrökről van is szó. Ezt - a megmutatkozó tehetség láttán határozott sajnálattal - mindig tekintetbe kell venni.

Amikor az amatőr alkotói életnek egyféle összegző java tárul szemünk elé, szinte mindig szembeötlik a fura summázat: tücsök és bogár.

Masinájukkal a nyakukban, egész életükben nézegettek és látogattak. A kor, a világ lényege, amit maguk mögött hagytak, úgyszólván érintetlen maradt. Ha láttak is, formákig jutottak, nem igazán tettek korukon túl mutató, maradandónak mondható felfedezést, nem érleltek magukban ritkaság számba menő attitűdöket. Voltak esetleg korszakaik, de fejlődés, az elme konzekvens és látványos behatolása a miért vagyok a világon kérdésébe... nos, ilyesmit talán nem is volna tisztességes elvárni.

Márpedig a civilizáció a valóság - meglehet pragmatikus, szükségleti, de - szellemi meghódításáról szól, kérdések és kérdések özöne által, és a válaszolások előrehaladtával, aktuális lényegei tekintetében civilizációnk folyvást változik. Kutakodásunk hátterében ott rejtezik a teremtett mivolt korlátai okán meg nem haladható, tehát - mondhatni - az Örök. A mindenkori örökérvényűnek tűnő. És az öröknek tűnő mellett örökösen kiütköznek civilizációs kutakodásunk korszerű konfliktusai, mindaz, ami az ember számára a legdrámaibb, vagy szerencsés időkben talán csak a legizgalmasabb.

A művészkedés útkeresései is e vonatkozásban relevánsak vagy sem. Civilizálódásunk útja nem csupán a valóság gyakorlati próbákat kiállni képes modellező megismerése, hanem önmagunk feletti lehetőségeink megismerése is. Amikor már jól lehet hazudni vagy felszabadultan képzelődni a fotografálás új eszközeinek köszönhetően, akkor sokat veszít értékéből az ügyes, de felfedező érték nélküli, hátrafelé tekintgető kattintgatás.

Akkor lényegre törően hazudni kell és új valótlanságokat felmutatni.

Az invenció azonban, ha van, a legtöbb fotóamatőrt a szerencsés képkivágás és a szociális indulat nélküli, tili-tolis formajátékok szintjén tartja. Ennél többhöz ugyanis egy mindenestől odaáldozott élet volna szükséges.

A lényegtelen becsvágytól fűtött kattintások milliárdjainak tengerében az egyik fotó - az emberiség-kalandot érintő lényeglátást tekintve - ugyanarra mutat, mint a milliárd többi: mellé. Leginkább konvencionálisan öröknek hitt szépről vagy fellángolás erejéig favorizált formajátékok divatjáról, esetleg a kiemelkedő kevesek formai leleményeinek közelítgetéséről szól az amatőr életút.

Milyen ez az ember? - kérdezhetjük, mikor körbenézünk az eltelt életnek szentelt falszakaszon. És igen gyakran kell azt mondanunk: mindenféle. Igazán fontosat nem látott, csak látogatott ezt-azt. Táj, a növényvilág nehezen elszalasztható, békésen ácsorgó állapotai, az emberélet félresodródott, tehát ugyancsak kattintásra békésen várakozó, rusztikus tárgyi kellékei, és persze dekadens emberi testfelületek, olyanok most is, itt is, mint máshol, mindig korábban. És mindez hitvallás és szenvedély nélkül, mintákat jól rosszul követni képes alkotói eszkábálás szerint. Az életmű legtöbbször efféle tárgykörbe sorolható sikerülések mentén áll össze.

Egész életet követelő nagy kérdések állítása és megválaszolása sehol. Maximum filterek, plug-inek ragadnak bele az alkotó tekintetébe. Akadnak Tóth Istvánok, Moholy Nagyok, neue Sachlichkeiti és egyéb divatok nyomába eredési kísérletek. Bresson, André Kertész, Escher Károly már veszélyes, mert ahhoz átlagon felüli reakció sebesség, másrészről a think while shooting (Munkácsi) féle önmagunkkal szembeni magas követelés kell. A Mapplethorpei minták meg bevésődnek ugyan az emberiség különösség-tudatába, de főképp a veszélyes önsorsrontás mintájaként.

Bizonyos amatőr életművekhez túl sokat nem tehet hozzá korunk divatba jött köztes elméje, a kurátor sem.

Na de én, nagyokos, ki számos-számtalan irányba lőttem, lődöztem, láttam-látogattam, néha láttatgattam is, gondoljam csak meg, én mit raknék falra?

Hááát... ezt-azt.

Úgy látszik, azért jöttem, hogy magamra ismerjek :-)

És persze rátok is.

Elavuló fotóattitűdök

Ha fotográfiai tetteink releváns célja maga a fotografálás, akkor fotografálásunk által a mindenkori láthatónak képi birtokbavétele és vélemény értékű láttatása zajlik (minimum felidéző vagy érzelemkeltő az a képen látható dolog, azért mutatjuk). Ám a kulturálisan releváns vélemény - nem csupán társadalmi hanem egyéni tudati szinten is egyfajta igen bonyolult változó.

Ahogy terebélyesedik a fotografálás múltja, a fényképező motiváltságának hátterében mind nagyobb befolyással van jelen a fotografálás története és a gömbfelületen táguló ábrázolási lehetőségek dimenziójában fogant s maradandó nyomot hagyott törekvések mérhetetlen sokasága. A valóság és benne önmagunk fotográfiai felfedezése is olyan folyamként hömpölyög előre, melybe - érdemileg legalább is - kétszer nem léphetünk bele.

A látható valóság persze fütyül erre meg az olyan elmevetületekre, mint az érdemi, és végtelenszer kínálja újra és újra formációit és történéseit.

Elképesztően - vagy lassan már inkább csak a súlyos szóval illetendően - megnövekedett és növekszik tovább az emberiség fotografálásának cselekvés-sűrűsége. Mindenki kattintgat, és mindenki mutogat. A fotografált kép mind ritkábban áll egyedül szemünk előtt, figyelmünk előterében, s mind ritkábban kínál újat elménk számára. Ráadásul a "tehetséges" fényképező szerkezetek remeklései homályba taszítják a képalkotás iránti emberi tehetséget, a látás megfontolt, figyelmes voltát, a fotografáló áldozatos, elhivatott és következetesen lényegre törő habitusát.

Egy megnyerő fotóra pillantva nem mindig tudjuk helyesen megítélni, hogy hány százalék az érdem a fotós, illetve a fókuszálás és fénymérés dolgában kiválóan felszerelt fényképezőgép oldalán. Ehhez kellő mesterségbeli gyakorlottság, a képalkotás mindenkori domináns szervezési és technikai kihívásainak kellő ismerete és a médiumspecifikus eldöntendők sokasága közti jártasság szükséges.

Az elméleti emberek agya ezért szívesebben jár az adott ábrázolás történeti, szociális és kommunikációs vetületein - konszenzuálisnak mondható megközelítési minták mentén, sem mint a mesterségbeli és formai érdemeken, és még kevésbé a művészi különösség mint olyan jelenvalóságának kérdésein.

Alábbi észrevételeink leginkább azt a bizonyos betakarító típushoz tartozót érintik, aki mindent fényképez, ami vizuálisan szembe jön, és témájában érdekes, formailag tetszetős látványként hat rá.

Minden alkotó befogadó is egyben, és mind több száz millióan vagyunk, fotóink száma pedig megszámlálhatatlan. E korábban elképzelhetetlen mértékben kiterjedt cselekvési szférát nehéz áttekinteni. Lövünk és lövünk, figyelünk, nézünk és nézünk, következésképp kínálunk és befogadunk, felfedezünk és ununk egyszerre, végeláthatatlanul. Így támadnak és sokasodnak a meglehet törekvő, művészkedő (?), de ideje múltnak mondható fotografálási attitűdök:

1. A készen talált, vizuálisan mutatós, szép, jópofa, drámai, érdekesen dekadens, formailag érdekes, de önmagáért való stb. látványoknak formai kivágás útján való megörökítése.

2. A sikerülések, amikor egy kép formailag, illetve a látvány különösségét, a pillanat múlandóságát vagy a pillanat kifejező, gondolat ébresztő voltát tekintve - a fotografáló különösebb érdemei nélkül! - sikerült. Eme attitűd alján található a félsikerülésekkel való megalkuvás :-)

3. Az érzelmekre és kíváncsiságra ható tetszetősségek (a fotografálót a kép tárgya és a befogadó közti konvencionálisan pozitív pszichés viszony lehetősége motiválja - természetes vagy véletlenszerűen létrejött szépség (rajzolatos homok dűnék), emelkedettség, élők megejtő identitása (bájos növény, aranyos macska, csecsemő, esendő öreg, celeb stb. fotótechnikai megturbózással is.)

4. Csimpaszkodás. Mások által létrehozott formaesztétikai értékek (szobrok, attraktív épületek) lefotózása.

Legmarkánsabban talán e négy tűnik dominánsnak az u.n. törekvő amatőr fotografálásban, de nem zárkózunk el továbbiak megismerése elől sem. *

A modern és még inkább a korszerű eszközök semmiképpen nem hibáztathatóak az attitűdök devalválódása miatt. A fiatalok csodálatos játékszereket kaparinthatnak kezükbe, s ez ama négy fenti, idejét múlt attitűdön túli kalandozásra sarkallja nyűgös konzekvenciák által még le nem terhelt, ifjú képzeletüket. Az "öregek", a fotográfiai látás heroikus, gyors számításokkal és vegyszerekkel terhes - vagy ha tetszik, megáldott - korszakának továbbéltetői, na meg a kiállítási vintage kópiában gondolkodók igyekeznek beterelni a sitty-sutty kattintgatókat a bevett formaesztétika és a megfontolt unikális szentté kattintás zászlaja alá.

Hagyjuk csak ezt is, azt is! Az érdemek szférájában majd eldől, melyik kattintás mennyit ér - még ha az emberiség kattintgató többsége fütyül is az érdemiségre.

Azt a négy fenti pontot azonban - magunk munkálkodását illetően - érdemes tekintetbe venni. Na és különösen, hogy mi magunk, mint semmi máshoz nem fogható, benne vagyunk-e képeinkben?

* a beállított látványok között leginkább az idejétmúltság határán van az akt az aktért alkotói attitűd. Ám lehet, hogy ez - életkoromra tekintettel - már nem hitelt érdemlő megítélés. De bízom benne, hogy a hülyéskedés a hülyéskedésért örök aktualitással bír, és ez iránti attitűdömet holtomig megőrzöm.

Vadászgatás talált dolgokra

 Félig sikerülés

Jópofa dolog

Csimpaszkodás

Hülyéskedés a hülyéskedésért:
Virágért ágaskodó kutya