2012. július 31., kedd

Himnusz bíbíszísen


Ahogy itt a szoba közepén, karosszékben ülve, de gondolatban igen is vigyázzban próbáltam Szilágyi Áronnal és –tól magamhoz álmodni az aranyérmet, feltűnt nekem, hogy a könnyeim sehol.
A Himnuszunk zavart meg a teljes beleélésben. Mintha gúnyt űzne belőlem egy zenekar.
Aztán kiderült, mi történt: a londoni BBC zenekar, talán fejjel lefelé tartva a kottát, vezető szólamként emelte ki a hangszerelésből az egyik kísérő szólamot. Baki vagy micsoda.
Nem várhatjuk el, hogy az angol karmester annyi himnikusan önmagát mutogató nép között akár csak hallott volna már Erkel Ferencről. Vagy kétszáz nép szerte a világon, s ama kevés kivételével egyik sem az angol himnuszt fújja.
Vágták tehát a bíbíszísek a fát hűvös halomban. Összességében az a rengeteg kottafej mind-mind megszólaltatott, ami nemzeti dalunk partitúrájában ott van. Közben talán dúdolták a magukét, hogy az mennyivel szebb.
Eltelt egy egész nap, mire észbe kaptam: de hiszen én magam is, sok-sok év óta a magyar himnusz basszus szólamát énekelem, valahányszor eljön a közös éneklés pillanata: abba a szépen ellenpontozó, mindent összekaroló dallamívbe annyira beleszerettem.
Úgy tetszhet: az örökség őrzőjeként valahogy én is csalok. Mentelmemre szóljon, hogy én ezt a szólamot sohasem énekelném egymagában/egymagamban, hanem csakis akkor, amikor százak, ezrek, százezrek emelik hangom fölé a vezető dallamot. Mégis, ha törvénybe lenne foglalva a himnusz-éneklés hogyanja, már rég börtönben csücsülnék.
Szerencse hogy ez lehetetlen! Szerencse, hogy senki nem terpeszkedhet paragrafusokkal az érzelmeim fölé, s nem cáfolhatja meg törvényi sorok között olvasgatással, hogy én már magamnak és mindenkinek végérvényesen magyar vagyok.
És legyen ez így az angolokkal is!
Szóval, csupán azt akartam mondani, hogy csak így tovább, hogy kapják be a bíbíszísek! Hogy mit? Hát a fúvós hangszereik szájba való végét.

2012. július 28., szombat

Az írók írnak


 Öreg költő barátom szkeptikusan nyilatkozott legújabb kéziratomról: ha szerkesztő lenne, ő nem jelentetné meg. Eszembe jutott aztán, hogy a szerkesztők engem valahogy soha sem kedveltek, s nekem meg mindig is derogált előttük hajbókolni. Így hát, lévén, hogy itt én magam vagyok a szerkesztő, most azért is közzé teszem írásomat:

Az írók írnak

Széles kört írt le a sámli, mielőtt lecsapott. Villódzott a mukkanás a kés után kotorászó K. Ferenc torkában, aztán számára minden elfeketült. Okafogyottá vált a magas haszonnal kecsegtető rettegés.
Kétszer vallotta eskü alatt, hogy felesége percek óta visszatorpanva állt az EU- szabványos lehajtó aljánál, a megnövekedett délutáni forgalomban, és S. Róbert szándékosan fordult rá Volvojával a babakocsira. Nyomban felismerték, hogy ő volt az, aki első gyereküket is halálra gázolta ugyanott, s valószínűleg minden gyerekükkel ezt akarja.
Az író persze, hiszen mindent ő talál ki, tudni véli az igazat, úgy hogy az író most az etnikai elfogultsággal közelítő igazságszolgáltatás helyett S. Róbert kezébe adta a dolgok lerendezését.
S. Róbert a sámlit először visszatette oda, ahol volt, a szalmával tömött matracról lógó pokróc alá. Kitárta a félig már nyitott ablakszárnyat.  Most, hogy megcselekedte, ami írva volt, kezdte kiszellőztetni a szűk szobából a lesz helyette akárhány másik gyerekünk fojtó levegőjét meg a legkevesebb 2 milliót lehúzunk féle írói prekoncepciókat.
Aztán mégis lemosta volna a sámli lábán vöröslő vért, de nem folyt víz a csapból. Talán jobb is, a corpus delictit, a bűnjelet elviszi magával.
Kiszáradt a torka, de nem talált semmit a kopott hűtőszekrényben. Nápolyi szeletet pillantott meg a konyhaasztalon. Kettéroppantotta sajgó fogsorával - mert hogy kapott ám ő is egyet, egyenesen az orra alá. A nápolyi porlott, szájpadlására tapadt, majdnem megfulladt tőle.
Az író sebtében vizet itatott volna vele, csakhogy a későbbre tervezett fejlemények végett épp ő gondolta úgy, hogy nincs víznyomás. Visszacsinálta a csappal ezt az egészet, nehogy S. Róbert beájuljon itt neki, mindjárt a bontakozó történet elején.
-         A nápolyit hogy benyeltem! Micsoda hidegvérre vall! – gondolta később S. Róbert, amikor már indult kifelé.
-         Ahogy így mentem kifelé - gondolta – a kopott kék nadrág volt rajtam - ha most az író véletlenül mellé ütne, amilyen kapkodva dolgozik, rögtön lopott kék nadrág lenne belőle, pedig életemben nem loptam semmit  …és a régi csíkos inget viseltem, amiben Pannikát megismertem. Igen, az volt még rajtam, bár lehet, hogy nem is Pannikát… Ezt gondolta még hozzá S. Róbert kifelé menet. – Na, mert miért ismertem én ezt a Pannikát, miért is? Erről én nem is tudok. Nem lehetek ilyen szenilis! Ez valami írói szarkeverés.
-         A kerítésnél vette észre, hogy Pannika férjének halántékáról véres hajszál tapad keze fejére. Persze, lehetett volna ez másképp, csak hogy itt valaki váltig nem nyugszik.
-         Ez korábban, mikor a nápolyit ettem, még nem volt itt, megesküdnék.
-         Amikor S. Róbert épp ezt gondolta, rendőrautó fordult be a sarkon – pötyögte az író.
-         Nem lesz ez korai? - S. Róbertet idegesítette, hogy rögtön a regény elején máris szorul a hurok. Honnan a francból tudnának ezek arról, hogy két perce mi történt itt?
Felfigyelt-e már az olvasó arra, hogy ha az író nem elég választékos, mindjárt sarka van az utcának? Sarka. És a rendőrautó sosem beront, nem is bezúdul vagy előrobog, hanem mindig csak befordul.
-         Most akkor én vagyok a szerző vagy kicsoda? – írta közbe az író zavartan. - Miért beszél itt egy harmadik személy is az olvasóhoz, és miért tűz tollára éppen engemet? – Mire idáig ért, az írta szó helyén már szúrta állt. Tetszett volna neki, de bosszantotta a kioktatás.
Míg annak jogosságán tűnődött, közelebb ért a rendőrautó. A sámli igen árulkodó volt S. Róbert kezében. Áthajította a kerítés fölött, be az aprócska udvarba, ahol más szerteszét heverő lom is akadt éppen elég. Már repült a sámli, amikor az írónak eszébe jutott, hogy az ilyen drótkerítéseken szokott lenni felül egy vastag dróthuzal is, ami a kerítésoszlopokat fürtösen összetartja.
A sámli, persze, pont ezt a drótot találta el, visszacsapódott a járdára.
- Ha valaki regényt ír, készüljön fel a témából jó előre, különben hülyét csinál a hőseiből. Kezd elmenni a kedvem az egésztől – morogta S. Róbert, és próbált elsomfordálni a rendőrautó közeléből, ott hagyva a járdán azt a forró nyomot.
A két zsaru tanácstalanul forgolódott, nem volt világos, hogy az író mit akar.
Ezek gázt adnak és elhajtanak, semmit sem vettek észre, döntött az író.
- Menjünk haver – szólt a volánnál ülő törzsőrmester, itt csak hülyére vesznek minket. Láttad azt a gyanús alakot?
- Naná, hogy láttam! Ki írja ezt a regényt, csak nem az Esterházy?
- Nem, ez valami kezdő. Tudhatná, hogy én ilyenkor előszáguldok a sarok mögül és nem befordulok. Petőfi szokott befordulni. Na, mindegy, ír, amit akar. Húzzunk innen!

És elhajtottak.
- Éssel nem kezdünk mondatot – dörmögte a jó, öreg Valkó tanár úr.
Ez mindig hatott. Az író máris javította a szöveget, ahogy Valkó tanár úr szeretné, csak hogy eközben szem elől tévesztette S. Róbertet.
Az, mikor látta, hogy a rendőrök elhúznak, visszafordult a sámliért. Most már nem hibázhat! Akkorát dobott, amekkorára csak telt erejéből. A sámli átrepült a keskeny kerten, be a nyitott ablakon.
Alig ült el a puffanás, K. Ferenc támolygott ki a kapun:
- Most akkor én meghaltam, vagy csak S. Róbert tudja úgy? Ez esetben átmennék a rendelőbe, mert tényleg kurvára fejbevágott. Nincs rendelés? Na, ne mondd má’, így vérzik a fejem és nincs rendelés!? Akkor viszont megláthatnám, hogy itt téblábol a kapu közelében, és egy kerítésléccel én is…
- Már drótkerítést írtam, és kész – torkolta le az író. - Nem kúrom szét ezerszer a kész szöveget. Épp elég írni való van még hátra.
- Akkor esetleg jöhetne Pannika hazafelé, és S. Róbert pofájába loccsintaná az ecetet. Higgye el, ez nagyon hiteles, ezt kajálnák az olvasók.
- Beszél nekem itt össze-vissza! Pannika még nem tud semmiről, hiszen nem volt itthon, ezt ne felejtsük!
- Nem is ismerem – lázongott S. Róbert. – Öreg vagyok én már ahhoz. Elütöttem a gyerekét, mert direkt oda tolta, az rendben van, de hogy korábban ismertem volna,… Hová akar ezzel az egésszel kilyukadni? Ne szabjanak már rám patologikus személyiséget!
- Tudom, hogy ez bonyolult szál – morgolódott az író – de ki nem állhatom az egyszerű dolgokat. Három-négy bekezdésenként kell egy kis csavar! Adnom kell a stílusomra.
Bosszantotta, amit a rendőr imént mondott, hiszen öt könyve jelent már meg. Az első,  A Bermuda hatszög az utolsó szálig elfogyott. Az első nyomán a másodikat,  A lámpára akasztvát is szétkapkodták, mire fogást talált rajta a kritika. Túl olcsó témákhoz nyúl.
Bánták is a kiadók! Csak azt érzékelték, hogy a szerző média téma lett, hogy üzletileg meglovagolható népszerűség fonódik köré. Egyszerre jelent meg három további könyve három kiadótól, ím már egymás konkurenciájaként. Ettől viszont szétforgácsolódott a kereslet.
Akaratlan dolog néha sikerre jutni, de visszacsúszni onnan hirtelen, mindig tíz körömmel fékezett gyalázat. Ráadásul változott a kultúrpolitikai irányvonal a szociális mikro-hitelesség felé. Ebben kevés író erős.
A népszerűsége csappant szerző eleinte flegmán, gorombán nyilatkozott, ha kérdezték, később beadta a derekát mégis. Első sikerét remélte most visszatérni az új témával. Azért nyúlt ehhez a tolerancia és demagógia törésvonalán tántorgó, jövőképünket megosztó problematikához, mert az emberek ösztönös igazságvágyát kívánta felkorbácsolni.
K. Ferenc képtelen volt több irányba figyelni, nagyon unta ezt a visszatekintést. Kissé támolyogva elindult a rendelő felé, ami a kocsmától két házra esik.
- Hová megy, ember, nincs rendelés! És bárki láthatja, hogy ez több mint baleset! – dühöngött az író. – Itt az áll, hogy „K. Ferenc véresen hevert a szalmazsákon, ahová az ütéstől zuhant.” Nem tud olvasni? Na persze, nem! De ne maga mondja már meg, mi következik! Engedje már meg, hogy én jobban tudjam…
- Én itt nem bízom senkiben, a csapot is maga zárta el.
- De aztán kinyitottam, nem? Ez a szerencsétlen majdnem megfulladt.
- Épp olyan jó folytatás lett volna… - K. Ferenc nem hagyta magát.
- És akkor kiből húz ki maga kártérítést?  Na, nagyokos?
- Nekem az mindegy, ki fizet, csak nem szeretnék éhen halni, mikor a demográfiáról én gondoskodom.
- Imádom, amikor lektori rutin nélkül mindenki beleugat. Hány könyve is jelent meg eddig magának, szerzőtárs?
- Az író kezd bedilizni – gondolta S. Róbert. Az író ezt persze észrevette: ott díszelgett a papíron máris: bedilizni. Úgy döntött, hogy vissza fog térni a rendőrautó, mert egyedül itt már nem képes rendet teremteni.
Jöttek is.
- Na, ki itt az író? – perdült ki az anyósülésről a yard, már ha szolgálati autóban van anyósülés. Egyenesen K. Ferenchez ugrott és hátulról megragadta. Még mielőtt megfordította, sikerült a dúlt sörényről leképzelni a vérnyomokat.
- Én csak K. Ferenc vagyok, az áldozat. A regénycsináló ilyenkor sosincs itt, ez már csak a puszta történet.
- Az iró? Csak nem gondolják, hogy ide meri tolni a pofáját – csatlakozott S. Róbert is. - Az kocsmázik ilyenkor, ihletet gyűjt vagy a kiadók seggét nyalja, miközben az egész véres történet a mi vállunkon nyugszik. Aztán összevissza beleirkál, mást gondol, kezdi elölről. Végre agyonütöttem, és akkor ez itt még felkel nekem? Hát nem erről volt szó!
- Mindenki bennünket gyűlöl, mert szegények, de életerősek vagyunk.
- Nem vagyok rasszista, csak gyűlölöm a henyélést meg az elmaradottsággal való zsarolást.
- Csak nem etnikailag balhéznak itt maguk? – förmedt rájuk a rendőr. – Kérem az igazolványokat.
- Nem balhézunk, hanem véleményt cserélünk. – S. Róbert még időben kapcsolt. - Éppen az italboltba készültünk e végett. - Meglobogtatott egy ötezrest. - Ma van Ferinek a születésnapja, az újjászületése napja… Látja, hogy semmi baja, hogy boldog – és megveregette K. Ferenc tarkóját.
- Ott ne ütögess, baszki, mert kurvára fáj! – lökött a kezén K. Ferenc, ám a pénz láttán meglágyult. – Meghívjuk a törzsőr urakat is, ha van fél órájuk. Meghívjuk, igaz, Robi?
Kezdett új irányt venni a történet. Az író már nem is reagált S. Róbert meg K. Ferenc iménti sértéseire. Egyetlen dolog érdekelte mind jobban: ki a fene irkál bele az ő történetébe? Nem a szerzői jogok miatt, dehogy! Higgye el az olvasó, az írónak nem holmi igazság felkutatása a legfontosabb, hanem a saját írhatnékja.
- Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – csapta le az író a tollat, akarom mondani, az egeret. – „Higgye el az olvasó”? Kinek is higgyen itt már az olvasó? Akar rajtam kívül bárki is tisztán látni ezekben az etnikai színezetű kérdésekben? Nem muszáj nekem itt erőlködnöm. Írhatok én a drogfutárok trükkjeiről vagy a pusztuló tiszai élővilágról. Van nekem ahhoz is szókincsem.
Lássuk be, kicsúszott kezéből a történet fonala, mert összekuszálódott az írói cél maga. Az író nem volt képes megfogalmazni magának, mi lehetne itt a mindannyiunk nevében megnevezhető baj, amit a történet által orvosolni kell. Mindannyiunk nevében, nem csak némelyekében!
Meglátta a két sorral fentebb beszúrt „akarom mondani” kifejezést és végképp elvesztette a türelmét.
– Most aztán lebukott, aki lebukott! Személyeskedik, már akarommondanizik is. Ki vagy te, aki itt az elbeszélő személynek képzeled magadat? Ki a fene s milyen érdem okán rakott téged én fölém? Csak nem készülnek öt könyv után nyakamra ültetni egy senkit, egy ideológiai szélkakast, egy nivellátort, aki majd szociálpolitikai megfontolásból kisüti, hogy a babakocsi autó elé tolása nem is aljasság? Hogy nekem baloldali elsőbbségadáskor is jobbra kell néznem, nincs-e a kerék alá tolva valaki pereputtya? És aztán, uram bocsá’, végül még majd kifejti, hogy csak közlekedéslogikai természetű ez a konfliktus. Azt már nem! Kiszálltam. Legyen a téma a tiétek! Írja csak tovább az ombudszman, vagy aki akarja, a magas szociálpolitika. Uraim, elvtársak, én itt se voltam!
Füstölgött valami az üres járdán, az imént még Ártányos út 26. számú porta előtt. Eltűnt az utca végéről ecetestől a lengő virágos szoknyában közelgő Pannika is, akinek pocakját imént még szép gömbölyűre rajzolta a késő délutáni napfény.
A két rendőr gyanakodva téblábolt egy darabig, aztán visszaültek a kocsiba.
- Te, most mi mit is akartunk itt?
- Hát hívtak, hogy az Ártányos úton…
- De az Ártányos út nem is itt van.
- Kiszálltál, én is kiszálltam…
- Aha! Talán a meleg miatt.
- Az lehet. Tudtad, hogy nyugaton minden rendőrkocsiban légkondi van?
- Lesz itt is, már be van ígérve. Vissza kell szorítanunk a bűnözést.

És elhajtottak.
- Éssel mondatot…! – Valkó tanár úr, a jó, öreg Valkó tanár úr lemondóan legyintett.
Ám az olvasónak ezzel már semmi dolga. Az olvasó dolga most kíváncsian várni, hogy ebből a kacifántosan kezdődő, félbe szakadt történetből lesz-e könyv mégis valaha.

2012. július 27., péntek

ÁKTHW

Utaztam a metrón, és ezt látván egyfajta Kraft-Techno-Hitlerjugend-Werk féle stílusú koncert iránt támadt érdeklődés bennem.
Ákos bal halántékánál az a gomolygo fehér köd az én kreatív gondolatom :-))




2012. július 26., csütörtök

felnőtté rombolás


A gyerek felnőtté rombolása
Avagy azt fogod hinni, én találtam ki, pedig ez a színtiszta élet*:

Öreg hapsi unokájával vastag villanypózna árnyékába húzódik a forróság elől az Etele téren. Hőt okád rájuk az aszfalt is, és nem jön a trolibusz. A kisgyerek nyughatatlanul tesz egy pár méteres kört.
- Hova a faszba rohangálsz!? A kurva anyádat mászkálsz el, ha velem vagy! Szokjál le az ilyesmiről, mert szétrúgom a picsádat!
A gyerek tovább kering, az elhangzottakból, láthatóan, már semmi sem új.
- Megállj, mert úgy szájba baszlak…!

Szóról szóra rögzítem a noteszbe, amit hallok, mert utólag már nem hinnék magamnak, hogy ez így hangzott el, s mert nekem sem jön a trolibusz. Tehetetlenséget érzek: már késő elvenni ettől a vén mocsoktól az unokát. Ezt a nagyapát kellett volna jó időben - hajaj, mikor! - jól, szeretettel felnevelni - annak, aki maga is csak kurvaanyázott, mert őt magát is ocsmány szavakkal illették vegetáló nagyszülei, na, ugyan kinek a hibájából!
Szóval, az ősembernek szeretnék legszívesebben egy jó nagyot lekeverni.

*A cenzúrázatlan idézést gyomorbavágásul szántam, mert hiszen a finom lelkűek nem hibáztathatók-e azért, hogy tehetetlenek?

2012. július 24., kedd

Amelia csodálatos élete


E napon, 1897-ben született Amelia Mary Earhart, az amerikai repülés történetének női úttörője.



Nemének nevében elsőként repülte át egyedül az Atlanti Óceánt.
40 évesen, világkörüli repülő útján eltűnt a Csendes Óceán fölött.
Azon kevesek egyike tehát, akik nem meghaltak, hanem csak eltűntek az emberiség számára – mondhatni – dicsőségesen.
Ám annak bizonyságául, hogy az információéhes nyugati civilizáció celebjeit nem engedi csak úgy, egyszerűen el, mesés teóriák olvashatók a Wikipédián Amelia eltűnésével kapcsolatban.

a Google tisztelgő fantáziaképe
az én tisztelgő fantáziaképem


2012. július 22., vasárnap

HMVhely - panta rhei

Visszatértem tehát ismét Hódmezővásárhelyre. A busz szinte a szeretett Virág utcai kis ház előtt tett le.



Csodálatos volt hatszázért a rántott hal a Fekete Sasban.








Oláh Zsuzsi (na, ki az az OláhZsuzsi?) régi barátként fogadott. Életet lehelt a telefonomba :-)


Város szerte minden tekintet rám szegeződött.
















Hókuszpókként bár, még Törpillával is összefutottam



Mégsem volt már semmi sem a régi - így, egyedül.

















Mert hol vannak már barátaim, a régi játszótársak, a régi téglák!















Az alkotóház elnyűtt kapujába többször beleszorult a kulcs.
Estefelé már nem volt kedvem a vacsorához.
Ráadásul aztán, hajnal ötkor két művész öreglány bezárta valahogy kicsivel az orrom előtt (életemben nem keltem még ilyen korán!) az egyetlen fürdőszoba ajtaját - kívülről, de mégis belülről (bent senki, csak a kulcs, hehe... ezt hogy csinálták? tiszta művészet!)
Róluk - bosszúból - nincs kép.
hehe...




2012. július 18., szerda

placeholder

Placeholder, míg odavagyok


Keresztrejtvény fejtő aszkéta a pesti nagykörúton























GÖELEVENNEL HMVhelyre mentünk,
ha megjöttünk, folytatom
:-))

2012. július 15., vasárnap

Valóságok és Valótlanságok


Ne mongya má nekem senki, hogy tudja, hol a határ valóság és valótlanság között!

Átvág a kelenföldi cityn a Budafokra tartó villamos


















A kelenföldi Minotaurusz






















(na, itt vót valami, csakis a nemes architekturális ízléséről híres öreg barátomnak, Tóth Józsefnek, gyorsan növekvő nyelve visszaköszörülése szolgálatára, ami azonban őt Fülestül  hidegen hagyta. Kivettem hát Kelenhegy legpocsékabb épületét. Magam alig bírtam nézni.
Tanulság: játszadozzam én csak magamban :-))







A legkevésbé utca utca Kelenhegyen















A leglevelesebb láda















A kelenföldi vasútpálya nyári estén















Nyáresti remineszcenciák















A legtitokzatosabb ház Kelenhegyen
















Semmi leg, de egy talán éppen boldog kislány a kelenföldi nyári estében

2012. július 12., csütörtök

AZ UTOLSÓ FAGYLALT


Nyár dereka volt, egy szörnyű kánikula vége. A repedezett tiszántúli ártér peremén vágytam a fagylaltra. Hőségtől elcsigázott utak kígyóztak a messzeségbe, s eltűntek, ahol a szélfogó akác sor kettévágta a pusztaságot. Ha létezik még fagylalt e lelakott nyárban, onnan kell jönnie.
Mögöttem, fent minden szürkéllett, az ég nem ígért semmi jót. Felhőbugyrok gyűrődtek gyorsan, minden fenyegetőn gomolygott északnyugatról délkelet felé. Csak vártam és vártam. A szél néha végigsöpört a kiszáradt, tört fűszálak fölött, melyek érzéketlenül rezegtek.
Amikor az első csepp koppant szemüvegemen, akkor ott, ahol az akácost kerüli az út, felbukkant az utolsó fagylalt. A szél éppen szembe viharzott vele. Szép rózsaszín felső gombóca alatt pisztácia zöldellt, barnás csokoládé rögökkel. Körvonalaival valami baj volt, úgy tűnt, ezt ott, az akácos mögött már nyalta valaki. Lassan támolygott felém az északi örvények elől menekülő, dühödten vibráló afrikai légben, a tölcsér pereme ázottan megdőlt. Oldalról ronda nyalópálca volt beledöfve. Nem tetszhetett valami valakinek.
Az akác ágak, mintha Wagner kürtjeivel versengenének, hevesen nyújtózkodtak az ég felé, ami roppant távol volt, és ott, az erdőszegéllyel lezárt távoli horizonton még kékségével tüntetett.
Miért pont most, miért pont itt? - kérdeztem magamtól, pedig bírom a cudar dolgokat.
Közben a fagylalt, bár a vihar meg-megtántorította, makacsul tartott előre. Már látszott, hogy kézműves. A szél port vert a gombócokra, s le-letépett kisebb foszlányokat a rojtos szoknyájú pisztácia gömb pereméről. Mesze volt még, de tántoríthatatlanul nyomult felém, mintha én lennék e hazug nyelvű világban utolsó menedéke. Néha meg-megpördült tengelye körül, hogy tompítsa a széllökések erejét, hogy baj nélkül ide érjen, ám szörnyű fekete terhével az ég is egyre mélyebbre ereszkedett vele szemben.
Egy mögülem előszáguldó ördögszekér egyenesen nekirontott. Szabályosan leborotválta mindazt, ami a felsőbb gombócból még megmaradt. Rózsaszín ábránd-foszlányokkal, olyan adysan száguldozott a pusztán a vész.
Az akác sor szürkén meg-megvonaglott a tántorgó fagylalt mögött, mintha feddőn visszaparancsolná, de az már túl volt az út felén. A rám-rámzúduló vízözönben könnyű volt elképzelni, mit állhat ki a szerencsétlen.
Aztán megérkezett. Fáradt reccsenéssel omolt lábam elé a tölcsér maszatos karimája. Az ostya utolsó cirádái tovaröppentek egy elkésett légrohamban. A nemrég formás massza lottyadtan terült el a széltől berzenkedő kis pocsolyában.
Ki mondaná, hogy kecses, két gombócos üdeség volt ez még az imént? A zöld olvadékból bocsánatkérőn fordult felém egy csokoládé szemecske, mintha esdeklőn kérdené: fagylalt vagyok én még?  De már halálán volt, testének lefoszlott díszeit egészen az akácosig százfelé verte sárba az ítéletidő. Vízcsepp-dioptriás szemüvegemen át eltorzult a távoli kép, a keskeny út, amerre a vihar továbbrohant, otthagyva minket ázott remegésben.
Undort éreztem valahogy. Bántam már, hogy ide jöttem. És mintha nem először történne ez velem: motoszkált agyamban valami megalázó emlék.
De hiszen miért kínzom magamat? Annyi fagylaltba nyaltak már bele arra méltatlanok! Ezt is nyelvére vette a világ, na és! Vagy csak beleakadt kecses ívű halmába valami. Egy kaján villa, egy véletlenül arra suhanó, máshová tartó lakkozott köröm. Egy törten született, csalódott tölcsér, egy hamuját pöccintő flegma szivar, holmi otromba szótól megbicsaklott fagylaltoskanál.
Jött volna ez szivárványos diadallal, hiszen hamvas kristálygömbjeivel örvendeztetni akart, csak kicsit rosszkor töltötték, rossz helyen, elkésett egy-két sorsunkat formáló pillanattal.
Lábam előtt a széttiport ostya süppedten hallgatott. Önmagam vígasztalásaként beleképzeltem magam egy pillanatra: ha ezt most nyalni kéne. Bár miért ne! Habzsoltam én már rondább pocsolyákban.
Ez kicsit kedvre derített. Próbáltam befúrni képzeletemet a távoli erdőszegély mögé, ám az akácosból nem látszott szinte semmi, oly sűrűn függönyözte a délre távolodó zivatar.
Jobb is, térjen csak magába, békéljen meg a képzelet! Hogy ott mi történt, mi történhetett, úgy sem tudom már meg soha.

2012. július 6., péntek

Horváth Péter még tavaly

Horváth Péter saját terminológiája szerint nyugger sajtófotós, két szék között a pad alatt. Kezdettől csinált mindenféle trükköket. Összeexponált, összenagyított, duplákat vakuzott, nagyon ritkán hagyta úgy a látványt, ahogyan eredetileg volt. Aztán jött a számítógép. Összehozott egy kiállításnyi képanyagot, színes volt, nagyon montázs volt, nagyon számítógép. A fotóriporter szakma azt mondta, Horváth Péter nem riporter, mindenféle ügyes dolgokat csinál.” Az idézőjelben értett "művészeti" része a fotográfusoknak meg azt mondta: „nem elég művész ahhoz, hogy közénk tartozzon”.
Maradt az egyetlen lehetőség, hogy sajátmaga legyen.
Első gépét 16 éves kora körül kapta, lelkesen végigfényképezett vele egy tekercs filmet, de nem volt türelme kivárni, hogy az a laborba kerüljön és onnan meg majd vissza, ezért nyomban kinyitotta a gépet és megnézte, mi van a filmen.

Mélységesen megvetettem a bajai fényképész szövetkezetben a szarkalábak kiretusálását a nénik szeme alól. Azóta sajtófotográfusként sokkal több szarkalábat kiretusáltam.



Nem rég újrafotózta Újpalotát: Sorozata az azóta bezárt Kolta Galériában volt látható tavaly szeptemberben. Ditzendy Attila újságíró beszélgetett vele a megnyitón. Ebből idézünk.
- Bajáról kerültem az MTI-be gyakornoknak, senkit nem ismertem.
Illendően viselkedtem, öltöztem, de a nagy öregek nem foglalkoztak sokat velünk, ki voltunk csapva a mezőre. Azt mondták, találj ki valamit, csináld meg, írj hozzá szöveget.
Én inkább olyan szemlélődő fotográfus vagyok. Sosem voltam jó riporter alkat, nem tudtam igazán jól tülekedni, igazán jól helyezkedni sem. Ezt ott észrevették és beosztottak egy olyan rovatba, ahol nem eseményeket kellett fényképezni, hanem nagyobb lélegzetű fotós munkákat. Hülye nevén úgy hívták, hogy archiv rovat. Amit ott fotóztál, olyan dolog volt, amit csak úgy eltesznek, és aztán lehet, hogy soha többé nem látja senki.
Ezeket a képeket úgy kezelték, mint a kukorica konzervet. Fölbontod, odaborítod a tányérra, és akkor lehet kínálni, de nekem ahhoz már semmi közöm nem volt.
Volt egy táskás ember, Czimbal Gyulának hívták, berakta a borítékokat az aktatáskába, a borítékra rá volt írva a szöveg, végigjárta az újságokat valamilyen sorrend szerint, és a szerkesztő urak választottak képet, és akkor az csak az ő lapjukban jelent meg.
Emtéisként el kellett végeznem az újságíró iskolát. Akkor ez felsőfokú képesítést jelentett a hozzá kapcsolt foximaxi egyetemekkel és egyebekkel. Ma ezeket a diplomáimat nem hiszem, hogy bárki komolyan venné. Nem is szoktam lobogtatni. Amit ott megtanultam, az nekem jó, az meg, hogy miről van papírom, tök mindegy.








Elég hamar elmenekültem az MTI-ből, kezdett zavarni, hogy soha semmilyen körülmények között nem tudtam, hol fog a képem megjelenni, milyen kontextusban. Elszakadt tőlem, amit csináltam.
A Magyar Ifjúságnál kaptam egy kisfilmes fényképezőgépet, különféle objektíveket, oda mentem, ahova akartam, fényképeztem, amit akartam, ha nem sértettem a KISz érdekeit.
- Nem voltak szerkesztők?
- Voltak, de a fotográfiát ilyen szempontból nem vették komolyan. A megírt cikkeket megnézték az utolsó szóig, ha valami félreérthető vagy butaság volt benne, akkor azt kihúzatták. A legtöbb szerkesztő nem tudott fényképül. A képi nyelvet nem értették, nem is törődtek vele. Ezért talán fotóban sokszor könnyebben át lehetett nyomni olyan dolgokat, amit írásban nem lehetett volna.

-Ekkor kezdődtek a fotómontázsos képeid.
- Mindig csináltam montázsszerűségeket, már Baján is, de hagyományos technikával. Összeraktam. Aki két diapozitívot egybefogott már, az tudja, hogy abból valami harmadik furcsaság jöhet létre. Összeexponáltam képeket, több képet nagyítottam egy papírra, meg ilyeneket. A számítógép jóval később jött...
- Trükköket alkalmaztál tehát…
- Akár úgy, hogy állt a film a gépben, és akkor én több témát exponáltam ugyanarra képkockára, vagy ki volt nyitva a zár, és akkor több vakuvillanással exponáltam ugyanarra a negatívra. Ezek digitális technikával sokkal egyszerűbben megoldhatók lettek, de nekem ez már nem volt újdonság, nem éreztem új minőségnek. Csak annyit tapasztaltam, hogy könnyedén meg tudom csinálni azt a trükköt, mivel azelőtt napokig kellett kínlódnom.



Aktot csináltál?
 Próbálkoztam vele, de nem lettek belőle fényképek.
















Az újpalotai sorozatomat újságíró iskolai vizsgamunkaként kezdtem, Féner Tamás biztatására, és aztán belefeledkeztem. Mászkáltam az utcán, és ha láttam egy bútorszállító kocsit, odamentem, segítettem, beszélgettem. Az emberek mások voltak, én is más voltam. Az ilyesfajta fényképezésnél nem az a fontos, hogy tudja az ember, melyik pillanatban kell megnyomni a gombot, milyen rekeszállással és milyen expozíciós idővel, hanem - UrbánTamástól loptam ezt a mondatot - az a döntő momentum, hogy tudjam, mikor szabad elővenni a fényképezőgépet. Tehát, hogy mikor kerülök olyan szituációba, hogy egyáltalán nem bántok másokat, és fényképezhetek is, és tán még igaz is lesz az a fotó.

A lemezjátszós képem? Nagyon komoly technikai háttér van mögötte. A plafonban volt egy kampó, amire a csillárt kell akasztani. A konyhában volt egy hokedli, amire fölálltam, fölakasztottam a csillár helyére a fényképezőgépet, fölhúztam az önkioldót, kimentem a szobából, és a gép exponált. Ennyire ravasz megoldások vannak.






- Műfajilag szociófotókat készítesz?
- ...szerettem volna, ha megkérdezed, hogy ezzel a szociofotó dologgal hogy állunk
- megkérdeztem, nem?
- de már bánom egy kicsikét, mert rájöttem, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, egyébként az interneten sem tudják. Egy-két tanulmány van ezzel kapcsolatban, na, mindegy, én azt gondolom, hogy az a dolog lejáratódott, sokféleképpen félreértelmezve használták. Ma Magyarországon nem nagyon lehet szociofotót csinálni. Fontos társadalmi jelenségeknek a bemutatására kéne hogy szolgáljon, de szerintem ma a társadalmilag fontos fotótémák el vannak zárva a fotográfusok elől.

A mélyszegénységet baromi könnyű fényképezni, adok ötszáz forintot az utca emberének, és akkor megkérdezi, hogy hova hányjon, ide vagy oda, milyen színűt szeretnék, ez tehát nem kunszt.








- Újra Újpalota. Miért jött az, hogy harminc év után ugyanazt a témát kerested?
- Őszintén szólva ezt nem tudom. Talán nem tudtam aludni vagy ... egy nyuggernek bármi eszébe juthat,... Most már egy ideje nem dolgozom a sajtóban, muszáj kitalálnom magamnak valami munkát, mert különben hülyeségeket csinálok.
Újpalota nekem régi mániám, máig megtartottam azt a könyvmakettet, ami a régi képekből készült, előszedtem, időnként nézegettem, és gondoltam, meg kéne próbálkozni, milyen most. Nem nagyon jól, pontosabban nagyon rosszul indult. Volt egy nevem, és utca házszámom, emelettel, ajtóval, egy emberről, aki akkor költözött be, amikor én először fényképeztem. Gondoltam odamegyek. Az embert nem találtam, viszont engem egy részeg garázda megtalált, jött lefelé a pasi a lépcsőházban, egyik kezében tűsarkú cipő, nem tudom, hogyan, de belém akadt a sarka, és akkor kérdezte, mit keresek én itt, kitépte a kezemből a képeket, megköpködte, eldobta, megtaposta,
  ...szóval így indult Újpalota újrafényképezése. 











- Volt egy koncepciód, mondjuk, hogy akiket régen is fotóztál...?
- Vigyázni kell ezekkel a koncepciókkal... Előfordult már párszor velem, hogy volt egy koncepcióm valami fényképezésre, és akkor azt megcsináltam, megnéztem, és láttam, hogy - bocsánat - szar. Jó, ha van az embernek egy terve, valami fonal, ami mentén elindul, de ezekhez nem szabad ragaszkodni, mert épp az elágazások tudnak a legizgalmasabbak lenni.
- Egyik képeden ott ül a padon a nő. Volt a fejedben valami koncepció?










 - Férfi, de lényegtelen. A koncepcióm az volt, hogy leülök a padra, elszívok egy cigit, és várom, hogy mi történik. Ennek az embernek szintén az volt a koncepciója, hogy várja, hogy mi történik. És történetesen egymás mellett ültünk. Na, és nálam volt a fényképezőgép.
- Közben volt egy radikális technikai változás is ...
- Ez most a digi, de én nem érzem olyan radikális változásnak, Nagyon sokan ezt valamiféle forradalomnak képzelik, hogy most eljött a digitális korszak, hogy a fotográfia alapvetően megváltozott. Nem igaz.
- Furcsa ez a kép, éjszaka vagy nappal van itt?
- Ha már szóba került, elmondom, hogy átalakított fényképezőgéppel is dolgozom, ami látja az infrasugárzásnak egy részét is. Ettől van, hogy a növényzet, ami jobban visszaveri az infra sugarakat, világosabbnak tűnik, majdnem fehér, az ég pedig nem. A felhők vakító fehérek lesznek. Az emberi arc tónusai nem nagyon változnak meg, csak az ereket mutatja sötétnek. Szeretem, azért, mert segít picikét elrugaszkodni ettől a valóság nevű izétől.
A valóság, mint olyan engem baromira zavar a fényképezésben, de hát ez ellen nem tudok mit csinálni.













Nem fényképezek szalagátvágásokat, szoboravatásokat, kézfogásokat, semmilyen értelemben. Ezeket a fontosnak mondott pillanatokat nem keresem, inkább kerülöm, avval a hátsó gondolattal, hogy talán így közelebb kerülök valami általánosabb emberihez.






- Igen, mindig zavart, hogy a valóság olyan, amilyen, hogy a Nap onnan süt, ahonnan ő akar, és nem onnan, ahonnan én szeretném, Ezért jobban szeretek félhomályban, este lámpafénynél... sötét helyeken szeretek fényképezni.



- Akkor a digitális technika neked isten áldása, lássuk be.
- Annyiból nem Isten áldása, hogy meglehetősen megterheli a családi költségvetést.


































2012. július 5., csütörtök

A hőségre való tekintettel...


…azt álmodtam az éjjel, hogy a genfi gyorsítóban fény sebességre pörgettek egy hokedlit, majd hasonló sebességgel szembe lőttek vele egy adag cvekedlit. A találkozás pillanata előtt másfél ősrobbanásnyival kiugrott a hokedliből egy eddig sosem látott, apró, bozontos valami  - erről azonnal bozonnak nevezték el, és a teremtő hangján azt kiáltotta: „Ezt azért nem!” Valamivel később, a világ előrehaladott helyzetére tekintettel, kissé körülményesen angolul is hozzá tette: „ My god, this is not supposed to have!”
Csaknem ezekkel a történésekkel egy időben felbukkant a tihanyi rév közelében egy lexus motorral hajtott apakomp, s nem sokkal később több hortobágyi csárdában bizonyos frissen főzött ősleves volt kapható.
A genfi CERN  tiltakozást jelentett be a médiában, mert szerintük valaki megpiszkálta a projektet, ugyanis a kvark-gluon-plazma „levest" csak a nagy hadronütköztetőben (LHC) ólomionokkal végzett kísérlettel lehetséges előállítani.
Persze a hortobágyi érdekeltségek is nyilatkoztak, mi szerint a magyar „ősleves" megelőzte a genfit, és annak jobb megismerésétől azt remélik a szakácsok, hogy többet megtudhatunk a természet alapvető kölcsönhatásainak azon egyikéről, amely összetartja az emberiséget.
Nekem sült a bőr a pofámról, de a’sszem, csak a szörnyű hőség miatt, mert igen magasan járt már a nap, amikor arra ébredtem, hogy ezek a dolgok történtek.

2012. július 4., szerda

Azért mondom!


Szelíd ecetfák! Hol vannak már azok az ecetfák, a lichthofból kiomló, az ablakülő, a Juliska cserépbe égett emlékéből kihajtó szelíd ecetfák!



Ez meg, ami véremet ontotta ott, a Csomorkányi út végén,... ez meg, mintha mi sem történt volna!

Azért mondom: jól gondoljátok meg proletárok! Ne mekkora fába örökké, hanem egyszer már végre milyen fába vágjátok fejszéteket!

2012. július 2., hétfő

Eheti

E HETI VITAINDÍTÓNK


Mi a baj a múzeumok relikviáival?

Érdeklődésre apelláló tárgyi valóságuk jelentősége zsigerileg a perifériára szorul. Talán ismerős az a típus, aki a szalvétamúzeumba csakis azért tér be, mert kicsivel odébb a sarkon vett egy hotdogot, és kifröccsent gallérjára a ketchup.