2012. február 29., szerda

ennivaló dolgok

Hogy a fene mit meg nem eszik!


Itt van például a februári tócsában ez a pompás sajtos pogácsa. Fél kilós lehet, vízzel megszíva már több is. Galamb nem közelít, kétli, hogy ez az óriási micsoda étel volna.
Az alja lassacskán megadja magát, de felül még kívánatos. Pogácsa békaperspektívából! GÖELEVEN elemében van. Ha kutya lenne, bizony le is harapná azt a ropogós tetejét.
Szebb sorsról álmodott pogácsa. Mázas kérge még hősiesen ellenáll a víznek.
Még jókor jönne... nagy valószínűséggel meg is érkezik a fedéltelen.


Ez meg...! Hát erről az iskolai második fogásról esett már szó korábban is. Akkor még dalra hívogató szájharmonikára hajazott.
A dallam, ím, ragacsba fullad. Ez a mostani második fogás már a  zenés tréfálkozásnak is csak gonosz kelepcéje. A fuvókái eltömődtek látszatokkal: csoki. Hamm, aztán mosatlan mancsát a kiscsávó zsebre dugja. Hát nem megmondtuk: romlik világunk szakadatlan.





A régi második fogás.
Ezen még kedvem volt eljátszani valami kis dalt.
(persze akkor egy évvel fiatalabb voltam, még szinte gyerek :-))

2012. február 27., hétfő

miből van a turista


Két házzal odébb új bérházat húzatott fel nem rég az önkormányzat. Annak falán próbálja erejét éjszakánként a romkocsmából kiszédülő turista, ki vigalmi negyedünkbe oly szívesen látogat.
Itt látható, hogy miből van az európai turista, akarom mondani, a ház manapság - erre, mifelénk.

2012. február 24., péntek

kiverem a biztosítékot

Azt hiszem, most kiverem a biztosítékot!
Hogy miért? Beleolvastam az izé, mi a neve már na (!), vizuális periodikába, ami újongó rovatában tágas teret adott, ím, ennek a maga saját útját járó Hogyishívjáknak, aki, így most elénk tálalhatta, hogy miket fotózgat.
Milliárd ember fotózgat a Föld hátán manapság, s jól teszi. Ám sajnos, nem csak fotózgat, hanem mutogatja is, mindenféle vizuális fórumokat töm tele kattintásaival az a milliárdnyi ember, és zömében alulmúlja elvárásainkat.
Ez a kedves Hogyishívják a szavait idéző cikkben maga kérkedik azzal, hogy bár próbálták tanítani, ő mindent lerázott magáról. Nem hagyta a szakma ősi istrángjait magára tenni.
Miért is nem? Mert őneki a saját eredeti látása az igazán fontos, a tejóisten-miminden-van-ebben féle pillanatnyi felindulásos pillantás (e motívum alatt elkövetetteket a törvény is csökkentett mértékben bünteti :-), az amit-most-látok-éppen féle őshiteles rajtaütések.
Az ilyen bennünket hirtelen megragadó vizuális dolgokat legjobb látni, csak látni, mert akkor, mert addig pont olyanok, mint amilyennek látjuk őket, a szakmai tudatlanság mentén viszont el nem várt módon torzulhat a dolgok képpé lett látványa.
Magánügy lenne, hogy ki hogyan teszi magát boldoggá a fotográfiával, ha nem akarná képeit mutogatni is. Ennek a szavai szerint puritán gondolkodású (vagy álpuritánság leple alatt nagyravágyó?) Hogyishívjáknak a maga dolga lenne, hogy összetalálkozik-e az ízlése másokéval vagy sem, ha nem akarna képeivel kérkedni. Ám ő akarja, s következésképp én bizony kiverem a biztosítékot.
Lelke legfontosabb rekeszében nagy naivitás lakozhat ennek a Hogyishívjáknak, mert azt mondja, próbált ő megbízásra is dolgozni, de az nem tűnt őneki valónak.
Hát igen, a megbízásra dolgozás egyik fontos sajátja, hogy bizonyos konkrét, mondhatnám, idegen célba kell lövéseinkkel beletalálni, és ahhoz elengedhetetlen, hogy valaki szakmailag is felkészült, lövését irányítani képes fotográfus legyen.
Mentségére írnám, hogy itt most nem is ő mutogat, hanem történetesen ez a mi a neve má' magazin, konkrétabban a szerkesztő, az mutogatja Hogyishívják fotóit, ami aztán több felé ágazó gondokat hoz magával.
Ha a vizualitás iránt igényesebb vagy szakmailag közelítő olvasó, aki jobbára pénzt is ad ezért a lapért, az önjelöltség szerteszét tartó, stílustalan csinálmányain kell hogy járassa a szemét, amilyen rigorózus, már dobja is el a lapot. Ha pedig az olvasó naivabb az átlagnál, akkor mindebben a szerkesztői gesztusban mértékadást sejt majd, ízletesnek szánt táplálékot a szellem asztalán, s amilyen tétova és kapaszkodók nélküli esetleg a kultúrában való kóválygása, már dobja is el a mag ízlését, mint elavultat.
A dörzsöltebbek, mint magunk is, csak kiverik a biztosítékot, de mi jóval-jóval kevesebben vagyunk.
Tudom, más erők is közrehatnak itt. Az egyik például az emberiség nagy kártevője a pártosság, ami millióféle, nem ritkán tarthatatlan, önérdekű vagy átmeneti motívumokra szerveződik rá. Egyebek mellett a célirányos rombolás indulata az, ami könnyen hozza egy pártfedél alá a tömegeket. (Lásd: a fiatalos demokratizmus ezerféle felfogású politikai eszméje miként talált közös platformra a rendszerváltás évében, mert mindahány a hatalmi despotizmus lerombolására vágyott, ami alól (már a rombolás közös platformja alól) mihelyt a rombolás befejeződött, és az építés célja tolult a helyébe, nyomban előnyomult a célok különbözősége, mert ahány elme, annyiféle építményt álmodott a lerombolt helyébe.)
Ízlés dolgaiban is így van. Szívesen pártosodnak az egyívásúak, a generációs harc megszállottjai, az ízlés terén vereséget szenvedettek, az esztétikai alkotás iránt tehetségtelen szájkaratézók.
Kivédhetetlen Jolly Joker érvük: "Nekem ez igen is tetszik és kész!"
Velük pedig nincs mit kezdeni, mert legfőbb vezérlő motívumuk a nonkonzekvens, a nonkomform. Vezérlő motívumuk a bevett értékek fikázása, a romboljunkmá' valamit.
Ezek szívesen kapnak vállukra olyanokat, akik kellően nonos ambícióval, feltartóztathatatlanul csetlenek-botlanak.
Kórusban zengik körötte - válaszul a  szakmai érvekre, hogy "nekem így tetszik és kész!" Meg hogy ez új!
Ehhez a felkapottsághoz persze csomó dolgot következetesen, következetesen rosszul, s nem csak úgy néha-néha rosszul kell csinálni. Bosszantóan és megbízhatóan rosszul. És akkor ebből akár még stílus is lehet.
Ennek is megvan persze a csapdája.
Itt van például a lomózás.
Ha az ember nem bízik a maga gondolatai avagy világképe rendezett és civilizációnkhoz körültekintőn - uram bocsá' egyszerre progresszív és koherens mód - integrált voltában, akkor jöhet, mondjuk, a lomózás. A lomó fényképezőgépnek lelke van. Miként a muzsikusnak dalból van a lelke, a lomó fényképezőgépnek optikai hibából, esetleg célszerűséget keresztező műszaki silányságból van a lelke. Ennek nyomán megjelenik a képen valamiféle üzenet a felsőbb véletlenszerűség szférájából, és akkor lehet örülni, hogy nagyon mélységeset alkottunk. Alkottunk? Csíptünk meg.
Aki nem bír mesterségbeli tudnivalókkal, vagy aki bír akár, de le kívánja rázni magáról az alkotó helyett pimasz mód már-már gondolkodni is merészkedő széria-technika (kiválasztja helyettünk a legjobbat funkció stb.) okozta hasonlóság ragacsos stigmáit, az ide menekül. A lomóba. A fogyasztói spekulációk mentén újrakonfigurált, rózsaszín lomóba.
Az ellen persze már mit sem tehet, ha mindenki a nyomába szegődik, ha mindenki a burzsoáziát kívánja ugyanazon széria-lehetőségek által, ugyanama modor-családba tartozó gyarlóságokkal bosszantani. Mert akkor megint hasonlóságoktól lesz ragacsos a személyiség.
Ha mégis divatba jönnek, és aratnak a megzakkant közízlés terén ezek a Hogyishíjákék, akkor nekem nem marad más, mint hogy kiverem a biztosítékot.
Már ki is vertem. A magamét. És magasabb amperértékűt raktam a helyébe.
Mert a kultúra, a szellemiség aranykorától látványosan távolodunk. Civilizációnk jobb már nem lesz. Bírnom kell a szellemi gyűrődést.  


Lomósított Jolly Joker. Vagy hozza vagy viszi a szerencsét.

2012. február 23., csütörtök

az állam én vagyok


Néhány évvel odébb, pontosan ma reggel sűrű ködről szólt az időjárás jelentés.
„Az Állam akkor jár jól, ha segíti a vállalatokat a globális versenyben.” – mondotta a bemondó Gyurcsány Ferencet idézve, majd nyomban ezután egy archaikus bájgúnár angol nyelven a szivárványról kezdett énekelni.
Aha! Próbálnak összezavarni! - erre gondoltam akkor.
Mert vajon ki-mi az az állam a gyurcsányi kontextusban, aki jól jár, és nekem mi közöm is van hozzá?
A bájgúnár csak gyömöszölte a szivárványt kávéhoz még nem jutott hajnali agyamba.
Miközben a spektrum színeibe öltözni készült mindaz, ami a gyurcsányi észjárással gondolható, nehezen bár, sikerült előkotornom néhány ide vágó következtetést:
A vállalatok azok eredeti rendeltetésük szerint értékteremtő formációk. Ezek azonban nálunk, a magyar társadalmasodás gyötrelmei közepette mindig olyanok markába kerülnek, akik - lévén úrhatnám lustaságukkal és fejlődésképtelenségükkel együtt is politikailag kellően ambíciózusak és ezért nélkülözhetetlenek - a rájuk bízottak tönkremenetelének veszélyével a végtelenségig zsarolhatják a társadalmi közösséget. Lám, a miniszterelnök mindezt hogy tudja, hogy felismerte! - gondoltam én akkor.
Ám hol ez a Gyurcsány, ez az ekkora felismerések embere most, és mégis tönkremenni készül minden, még hozzá úgy, hogy most már az állam sem így, sem úgy nem jár jól.
Ezek szerint beszállunk a globális versenybe - gondoltam akkor, évekkel ezelőtt. - Végül is, utolsónak is kell lennie valakinek! Meglátjátok, jól jövünk mi még az utolsó előttieknek! Haha!
Emlékszem, akkor, néhány éve még hogy tudtam kacagni ezen.
A bájgúnár még javában énekelt, mikor rejtett felforgató szándéktól hajtva elindultam a fürdőszoba felé, borotválkozni. Mert ugye, már Karinthy is megmondta, gondoltam akkor cinikusan: az állam én vagyok.
S lám, bár mára súlyosbodott a helyzet, mert kiderült, hogy nem szimplán a globális, hanem sokkal inkább a monetáris versenyről van szó, aminek mi dehogy is versenyzői, mi pusztán áldozatai, sőt, pusztán táptenyészete vagyunk, az állam még mindig én vagyok: szakállam azóta is nő!
 Na tessék! Feleségem is bólogat. Lám, mihez van nekünk po...
Ja nem, neki nincs!


Feleségem, mint farsangi fánk

2012. február 21., kedd

mi?

Végállomás, mondta a trolivezető, miközben a kilátástalan jövőn gondolkodtam. Bocs, már szinte itt se vagyok!
Ahogy az utcára léptem, ott a trolikerekek közelében, a járda szélen ez a látvány fogadott:



Na, ugyan mi ez?
Könnyítésképp megjegyzem, az jutott eszembe róla: "Szentisten, már itt tartunk, és én ezen a télen még nem is szánkóztam?!!"

2012. február 19., vasárnap

TÖPIGÓ

avagy álmodni saját álmot


Töpigóról akartam álmodni ma éjjel, és képzeljétek, képzeletem képtelen volt felidézni Töpigót. Hangja selymes, súgtam képzeletemnek, csak úgy forgatókönyvileg, de semmi. Nem jött semmi kép. Na persze, mit segít itt a hang!
De milyen volt szőkesége... ? Milyen is? Őszinte leszek, már azt sem tudtam elképzelni, hogy szőkék a mezők. Mi tagadás, az utolsó öt-hat napban elfelejtettem Töpigóról álmodni, és tessék,  elég pár kihagyott nap, hogy ez a kedves alak felszívódjon!
Ma éjjel, igazából már a tényt magát is, hogy szeretem Töpigót, csak direktívaként tudtam magam elé idézni, olyan bürokratikusan követelőzve. Mert nem volt hozzá kép, ami engem motiválni szokott.
Töpigó, micsoda hülye név, mondják most sokan. Lány ez vagy fiú?
Attól függ. Mindig attól függ, hogy magamat milyen neműnek álmodom éppen.
Fúj! - kiáltja most egy még terebélyesebb sokaság.
Pedig ez a vagy-vagy kérdés nem érdekes. Az ellentétes nem, nekem ez a fontos. Elfogulatlanul vagyok rákattanva az eredendő teremtői koncepcióra, melynek leleményes gyümölcse a fennmaradás.
Na de még nem meséltem el, hogyan is volt az az erőlködés az álommal.
Vasárnap volt ez az utolsó éjjel? Igen, vasárnap éjjel volt. Hét vége. Okkal valami szépet akartam álmodni még utoljára ezen az elbaltázott héten, ezért kívántam képbe Töpigót.
Félálomban hánykolódtam, erőlködtem, s már majdnem kezdtem is látni valami mozgóképet, amikor hirtelen ez kattant be:
Hoppá! A(z) "YouTube" betöltése nem sikerült. Próbálkozzon újra!

Na, ez kiverte a biztosítékot, elhessent az a kevés álmosságom. Azt hittem, hogy a méregtől mindjárt felkelek.
- Nem videókat akarok, te hülye! - rivalltam kicsit türelmetlenül magamra - hanem szép álmot. Na jó, ma semmi Töpigó, ma álmodjak csak úgy, valami szépet magamtól.
Ekkorra azonban az a mocsok képzeletem kiköszörülte az előbbi csorbát, s már láttam is peregni, amit este a YouTube-on találtam.
Egy az egyben simán, persze, oldalt a reklámokkal.
Közben lázongtam, hogy nem erről volt szó! Össze kellett szednem minden erőmet, és a tetejére álmodni valamit annak a vacaknak. Így ment ez aztán, meg-megakadva, elölről próbálkozva, míg kimerültem és mély alvásba zuhantam.
Hajnal tájban, felbukkanván a mélyből, ez a felirat lógott álomsíkom kellős közepén:
"Kihagyott néhány népszerű eseményt."
Hát a sz...t hagytam én ki, aludtam! De most hogy erőt gyűjtöttem, csakugyan előkerülhetne végre Töpigó.
Válaszként csak nagy szürkeség megint, semmi kép. Aztán megjelenik ennek a szürke semminek az alján egy játékautomatákról ismert bedobónyílás, és a felirat hozzá: Helyezzen egy darab 200 forintost a bedobónyílásba, és válasszon 260 489 páratlan álmunk közül! Celebjeink is ezeket álmodják.
Próbáltam magam elé álmodni egy kétszáz forintost. Na de ki van rajta? Sosem néztem meg rendesen. Kossuth Lajos? Rákóczi vagy Szent István? Elképzeltem egyet Mátyás királlyal, bedobtam. Semmi. Na persze, mért is pont Mátyás király? A szerkezet már vissza is lőtte a képembe a zsetont. Most Széchenyivel próbálkoztam, de megint csak kudarc. A turul madárral sem volt szerencsém, mert, képzeljétek, ez a piszok automata, slukk, elnyelte a pénzemet, aztán kiírta, hogy "Sorry, három rossz kísérlet! Választási joga visszatartva", és elkezdett álmodtatni velem egy aggkori Gobbi Hilda portréfilmet.
Mérgemben felébredtem. Első dolgom volt, hogy megnézzem, mi van a kétszáz forintoson. E sorok íráskor még nem találtam itthon egyet sem. Istenem, ha véletlenül Töpigó lenne rajta!
Mert az mégsem normális, ugye, hogy teljesen álmatlanul alszom át az éjszakákat!

2012. február 15., szerda

kincskeresés videóval



Jöttünk szöget leejteni. Ami persze lehetetlen volt. Még a nagy zeneelméleti mágus, Földes Imre is kíváncsi volt ennek a gördülőcipős vastag embernek a koreográfiájára.
Videótánc a hárfa körül (a Duna Palotában.) Minden jegy elkelt. A bájos és sudár Bábel Klári hozta a hárfát, jött eltörpülni a videós ember bámulatos produkciójának dramatikai céltárgyaként.
Mint a videós ember időnkénti integetéseiből kiderült, együttest alkotottak: egy karikalábú szálkás ember is helyet foglalt a színpadon, aki jórészt egyhelyben mórikázott a homályban, miközben a vastag ember pörgött a reflektorfényben. A karzaton is várakozott bevetésre néhány vágóképszereplő, elvegyülve a nézők között, ahogy ez manapság divat.



A sztori piros fonala talán az lehetett, hogy a Vastag Videós ember (továbbiakban Va-Vi) bősz ledlámpájával és mágneses kincskeresésre is alkalmas sámánbotjával ide-oda kergeti Bábel Klárit a színpadon - értsd: a zenetörténet különféle korszakai között Bábel Klári meg hol a zongora mögé menekül, hol öttagú társulata, a Sounds of Bábel segítségéért kiált.
A videós ember azonban lerázhatatlan, a hangszerek és kottaállványok legkisebb résein is könnyedén csúszik át bámulatosan gördülő cipellőjében.
Valami ilyesmi, másfél órában.



Va-Vi a legdrámaibb csúcspontokon kiöltötte ugyancsak vastag nyelvét, és lámpájával egészen belemászott Bábel Klári képibe.
Mindannyian dülledt szemmel, kéjesen izgultunk, hogy mi lesz ebből, hogy talán le is vetkőzik még ez a nagy kövér ember. 



A csúcsjelenet az volt, amikor Va-Vi térdre borult a könnyűzene nagysága előtt a bábeli képzavarban, amit sámánbotjával produkált, majd végül kezdte kiszaggatni recsegő hangládáiból a kábeleket.
A közönség fergetegesen tapsolt. Bábel Klári is boldogan mutatta meg újra és újra ciklámen ruháját, de mi ( GÖELEVEN meg én :-) már katarzisban voltunk, bennünket már csak a rejtelmes koreográfia végső kicsengése érdekelt, hogy mi a fene lehet abban a csótánylapos fekete szatyorban, amit Va-Vi mindvégig a derekán cipelt.



A bemutató utáni szedelőzködés során Földes Imre bácsi kétszer is olyasféle ejnye-ejnye mozdulatot tett fejével. Hát igen, az öregek nehezen tudják követni a művészet szakadatlan, interaktív megújulását.

_________________________________________________

Most látjuk, hogy kicsit olcsó mód túlzásba vittük a lelkesedést. Csak a presztizs kedvéért kevés kritikát is idevegyítenénk hát.
Miként az igen virtuóz Bábel Klári elnézést kért az "abszolut fülűektől", amiért  Beethoven Holdfény szonátáját keresztből bébe csúsztatta a könnyebbség kedviért (ha jól hallottuk Cmollba pontosan :-) akként Va-Vinak is illett volna elnézést kérni az abszolut látásúaktól.
Ja, és a vének, lapzártakor még bizonyára mondják a magukét. Engedjük meg, hogy abban is lehet valami! Megengedjük? GÖELEVEN hozzáértően bólogat.



A karika lábú ember a színpadi homályban
















A kincskereső sámánbot. Háttérben néhány nehezen kivehető mellékszereplő

















És végül, csak hogy mutassuk GÖELEVENnel, hogy azért nekünk is abszolut a látásunk:
Rejtett mikrofonos felvétel

2012. február 12., vasárnap

értékek-e az eszmék önmagukban?

Felhőtlen az ég a mai vasárnapon, ez bátor vágyat önt belém súlyos gondolatokra. Ám másokra tán másképp hat e reggel, ezért csak költőien vegyítem most aggodalmamat a kávézva ébredezők szürcsölésének neszei közé:
ÉRTÉKEK-E AZ ESZMÉK önmagukban?
Tegnapi tévézések rezüméjeként kérdem ezt, mert a NAT-ból kihámozható elvek körüli akadékoskodást hallgatván megfordult a fejemben, hogy vajon tudjuk-e mi nagyokosok (élen velem), tudjuk-e világosan, miben különböznek az eszmék a frázisoktól. Hogy nem ugyanoly értetlenségtől bátorítva pufogtatják-e egyes liberálisok a frázis kifejezést, mint ahogy az eszme kifejezést pufogtatják más konzervatívok?
Sem ezek sem azok nem ültek még kerek asztalok mellé, hogy tisztázzák, mi módon mérhető a társadalmi szándékot nyomatékosító szavak, például az eszmék ( konzervatívak, liberálisak) gyakorlati értelme. Miféle értékeket garantál például az u.n. erkölcsiségre való nevelés az élet és a boldogulás gyakorlatát tekintve? Szerintem semmilyeneket, hogy ha a pedagógus nem képes az eszme szépséges ködéből kiolvasni a gyereknek, hogy mi az egyéni magatartás közösségi értelme és a közösségi lét egyéni haszna itt és most, jelen civilizációs tendenciáink közepette. Érték-e tehát vagy sem, hogyan konvertálható gyakorlati értékké az eszme, aminek a NAT helyet követel ébredező gyermeki tudatunkban?
Aggasztó, hogy bizony, mióta világ a világ, még a leggyakorlatiasabb eszmék védőernyője alatt is csak egy jellem-mixtúra keveredhet ki az ösztönök sugallatai, a pedagógus módszeres munkálkodása és az életkörnyezet retrográd ráhatásai közepette.
Ám e kevés kilátással kecsegtető folyamatban, ami ma a nevelés, csekély szerencsés plusszal kecsegtetne mégis, ha tisztáznánk, a pedagógiai gyakorlatban mit érthetünk bizonyos ím már üressé lett vagy ha tetszik, eleddig üres szavakon.
Ezt azért is mondom, mert a legkiválóbb pedagógusi jellemet is próbára teszi a jellem szó értelmezésének köde. Nálunk például ma, a tegnap esti igény-felmérés szerint - általam - gomba-tojás készült reggelire. Kilenc óra is volt már, amikor fiam előkászálódott szobájából. Szívem majd megszakadt, mikor a csaknem üres serpenyőre mutatva mondanom kellett neki: "Ha csak negyed órával korábban jössz elő, türelmetlen és fegyelmezetlen, falánk anyukád most gazdagabb lenne egy szándéka szerinti nem evéssel."   


2012. február 9., csütörtök

a mi barátaink

Bekukkantottam ma, szerdán este a Művészetbarátok farsangi bulijára, mert támogatásul nejem is szervezett kis zenei produkciót nekik: trombitaszólóval gazdagította a zeneiskola egyik tanára a vidám rendezvényt.
Egy órával a kezdés után érkeztem, hagyva, hogy a hangulat a tetőfokra hágjon, ám oly nagy csönd volt a házban, mintha eltévesztettem volna a napot.
Fent, a nagyterem csukott ajtaja mögül aztán mégis valaki felolvasása szűrődött ki, és amikor felhangzott a taps, benyitottam.


Ez a dermesztő látvány fogadott. Megtorpantam ott az ajtó közelében. Középen üresen hagyott hodály (nyilván a tánc végett), egyenletesen szórt és erős u.n. ambient világítás padlótól a mennyezetig, faltól falig, olyan otthontalan, dermesztő, girland és lampiontalan, mintha fényköd ülne egy kulisszákkal megrakott tájon, ahová kiseprűzték valahonnan ezt a társaságot.
Asztalaival a falakhoz lapulva csendes, öreges társaság.
A főfal előtt digitális vetítőeszközeivel vetít valaki valamit, tök világosban, egy jókora vászonra. Ezek meg nézik tehetetlenül.

Hát ez lett mára a hajdan víg ifjakból, és ez lett a szegények mozijából. Összelapátolnak egy csomó képet, ezt-azt, egymásra hajigálják, és még a villanyt sem kapcsolják le. Csak úgy, durr bele a vakvilágba, vetítgetnek.
Elég siralmas látvány volt ez nekem, aki fél életemet jól-rosszul elsötétített mozikörülmények közt diaporámázgattam, álmodoztam át. Álmodoztam egy értő, nagy közönségről.
Osztán minek?
A népekről lepergett minden. Ülnek most komisz félérdeklődéssel, moziktól messzirezüllve bámulják a fehér vásznon derengő csekély kontrasztkülönbségeket.
Elvannak, legalább is látszólag, hiszen nem lázad senki. Csak halvány gőzük sincs már, hogyan kéne kicsit színvonalasan szórakozni.
Ezek a mi barátaink, művészeké.
Ezek aztán értik, hogy min is fáradozik a művész! Hogy mi az esztétikai minőség.
Kattintottam párat, csak hogy olvasóim higgyenek majd nekem, oszt usgyi, nehogy valaki barátilag átöleljen.
Brrrr.... - mondtam az utcán, de nem mert hideg volt. Dehogy! Egyenesen forró volt az utcán a hangulat, már ahhoz a farsangihoz képest :-))

2012. február 5., vasárnap

DUNA? MI A MANÓ !

avagy a geopolitikailag előfeszített víztükör,
avagy kis fogást találni nagy vízen,
avagy mint tengerben a csöpp,
avagy farhullámok Brüsszelből.


Milyen vizuális vetülete lehet egy folyónak, milyen képe, aminek hitelessége jellegzetesen csakis a folyó ismeretében vizsgálható?
Geográfiai, szociográfiai, kémiai, na és még fizikai, de ez már csak talán, már csak esetleg. (Ja, bocs, élővilági! Majdnem kifelejtettem :-)
Azért kérdés a kérdés, mert manapság egy kortárs-művészeti Duna-kép nem arról a valóságról szól, ami a folyó fölött, alatt, mögött és körött van. Nem is arról, ami a folyó, e fura entitás létének kérdéseit egyetemes titkok felől közelíti, hanem csak ami éppen, éppen mostanság tükröződik - még csak nem is a folyóban magában, hanem csak a folyóra irányított, fontoskodó, fecseghetnékkel eltelt, szociológiai harapású elmében.
Ezeken felül mije lehet még a Dunának, ami ábrázolásra késztet?
APROPÓJA. Apropója, igen, amit egy ilyen folyó geopolitikai jelentősége okán mindig elő lehet rántani.
Az apropó pedig a spontán alkotói szabadság legízletesebb étvágykeltője.
A Duna nemzetközi folyó!
Afféle hívószavak ezek, melyekre az EU büdzséstül ráharap, s az ügyeletes performanusok, nagy vízáteresztő képességüknek köszönhetően, a Darcy féle törvény mentén előszivárognak intermediális odúikból.
Nem a Duna érdekli ám őket, dehogy, hanem csak sajátmaguk! Ők itt a folyóvízben gyorsan oldódó, multimédia-tárlat-képes képzőművészek.
Valóság? Kevés kivétellel egyetlen valóság vonul fel itt, az elvonatkoztatás és a szereplési vágy valósága, ami persze mindannyiunkra jellemző ma, akik mostanság egy kicsit is művészkedünk.
A képzelet, igen. Sajnos, a képzelet néha nagyon virulens, nagyon ambiciózus, de nem feltétlenül érdekes annyira, hogy más kívülállók a maguk üdvére rákattanjanak. Önmagának persze minden ambiciózus elme érdekes, így aztán egyik elme sem hagyja magát, ha már a fejébe vette, hogy ő majd érdekes lesz, hogy ő már pedig majd kell a kornak.
A teoretikus terefere meg a kulturális kommunikáció önmagáért való buzgásának és mindenkori hálózatának meg legeslegfontosabb a permanens megnyilatkozás. Kellenek hát az apropók.

Eredetileg nem attól volna művész az ember, hogy társadalmilag releváns mondanivalója van, időszerű, divatos alul-, felülnézete, szerepelhetnékje. Eredetileg a művésznek formálhatnékja van s ezen keresztül kérdezni valója. Az u.n. tehetség veleszületett, jó körülmények közt kibomlani képes csírája folytán az ember az esztétika nyelvén, az érzékek nyelvén képes szólni holmi felettünk álló, a társadalmi valóságunknak is felette álló igazságokról.
Ha engedvén a kordivatnak, nem mondom ki, hogy az efféle ember fogalmi neve szerint micsoda is lenne, attól még létezik, és jól-rosszul körülhatárolható tevékenységének sajátja, hogy a felfedezésre érdemes érzéki igazságokat mindig valamiféle matériával mondatja ki. Mindig kell valamiféle matéria, még ha ez a formálható anyag nemét tekintve néha csak virtuális, mint a nyelv formakészlete vagy a megvezethető és kinetikusan is manipulálható fény stb.
Érvényben volt efféle, most itt nevén nem nevezett tevékenység becsülete jó ideig. Más, szárazabb igazságok felmutatása jött azonban divatba már egy ideje, egy olyan besűrűsödött kommunikációs közegben, ahol könnyű eltévedni és irreleváns szegletekben megfenekleni.
Ezt elkerülendő, a szellemi élet kitermelte a maga szükségleteit. A művészet felé vonzódó, a megformálás iránt azonban tehetségtelen buzgómócsingok, például, manapság kurátorrá ütik magukat, illetve újabban már kurátort képeztetnek magukból.
Az egyik húz, húzza a tolót, a másik tol, tolja a húzót. Így indul be aztán egyfajta kontraszelektív körforgás, egyfajta buzgón megideologizált belterjes beszéd, aminek ugyan nem sok köze van már az érzékek nyelvén való beszédhez, de pörög, médiazajosan hirdeti magát, s egy idő után közismertté, köztudottá, aztán végül történeti ténnyé lesz.





Mindezek szolgálnak számomra magyarázatul, hogy a Mai Manó Ház legújabb kiállítása, a Duna - nyitott könyv olyannyira szedett-vedett benyomást kelt.
A Dunának talán egyetlen szépséghibája, hogy nem Hollandiában ered, de valamelyik kurátornak volt egy holland mintájú kürtje, ami ma olyan érdekesen szól. Meghallották annak felhangjait becses kortárs-művészeink, a húzó nevek itt-ott, mindenütt, kik hagyták aztán magukat az autentikus áramlatokkal sodortatni.

Nem annyira művek, mint nevek vonulnak itt fel, melyek forgásának ma divatja van. A megszólítottak odaraktak valamit, koránt sem a Duna imázsát, hanem inkább a magukét gazdagítva (szegényítve?)
Térelválasztó molinó handabandák lengedeznek, videódobozok ketyegnek. Pöffeszkedik néhány folthatás, nagyra fújt minimál-mű, kérkedik pár véletlen egybeejtés. Van, ki csupán pár akárhol felszedhető high key hórajzolat fotójával adakozott a közösbe, talán hogy a Dunától és mindenféle kötelemtől való mérhetetlen függetlenségét bizonygassa. Van néhány, kinél az apropó valóban mindegy, mert veleszületett iránytűje viszi az érzékletes és esztétikai érdeklődést felkeltő formák felé.
A többség azonban nem ilyen. A tárlat nagyobb része éppen művészetileg érdektelen locsogás. Egész falat betölt egy sajtóesszét utánzón, folthatások szempontjából tetszetősen tördelt, híg  mazsolázás a folyó körül. Amott hajuknál előrángatott maskarák bohóckodnak valami vízre hajazót. Sima teátrális környezetvédelmi poénkodás máshol megint.
Az egyetlen szóra érdemes objekt-lelemény, a vízlapokból kötött könyv meg csak a róla készült fotón látható (talán nem sikerült szigetelni a fólia-zacskókat.)

Legyünk azonban távolság tartók! Mindez talán nem is így van, csak áskálódom itt talán, hiszen a megnyitó beszédre efféle, általam felhánytorgatott negációk hallhatóan nem voltak befolyással. Ott ilyesfélék hangzottak el a témaválasztás és felvonulás relevanciáját illetően:
"A Duna ... az a víz, aminek a partján meg lehet állni, az a víz, amelyik az életünket olyan szempontból is meghatározza, hogy a vízhez érve nagyon sok minden elindul az ember gondolataiban, életében, hiszen a vízparton áttekintünk a túlpartra, akkor azt keressük, hogy hova juthatunk ... és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a vízre szállunk, ha valamilyen formában a vízen próbálunk haladni, a vízen próbálunk élni ...
ez egy nagyon komoly képzőművészeti kiállítás, aminek jelentős, szinte minden részében a fotográfia eszközét használták a művészek az alkotás során."

Ami pedig a kiállítás szemléletét illeti, a következők hangzottak el eléggé homlokegyenest szembe az én meglátásaimmal:

... a fotográfiában főleg, az amatőr fotóban is, a víz tematikával rengeteg kiállítást rendeznek, és rengeteg elcsépelt, visszatérő, sztenderd, sztereotip megoldásokkal találkozunk, nagyon sok nagyon szép képpel, aminél az ember elmondhatja, hogy szép képet lát a vízről.
Ezért tartom lényegesnek ezt a kiállítást, hogy  minket Európában ez a kiállítás is bemutatott, és nagyon komoly koncepció alapján lett összeválogatva, azt hiszem, az anyag,  és nagyon komoly művészek az egyéniségüket megmutathatják, a víz kapcsán elindult szellemi folyamataikat az alkotás során végigvitték, és ilyen módon egy eléggé változatos és színes és nagyon komoly vizuális értéket képviselő kiállítást hoztak létre. Itt azért a klasszikus fotográfiától eljuthatunk valóban azokhoz a művekhez, a rendezés folyamán látszik is az, amikor az absztrakciónak egy sokkal magasabb fokán, már szinte csak indokként jelenik meg a víz ... ez azért nagyon lényeges, mert én azt gondolom, hogy ez a kiállítás ami hazajött és itt is látjuk, ezzel talán egy kicsit az, amit az előbb az Orsolya mondott, amikor reggel a hírekben hallottuk, hogy nincsen többet MALÉV, és én nem akarok ebben a témakörben sokat mondani..., akkor itt mi még bizonyítjuk azt, hogy vagyunk, és vannak olyan művészeink, akik európai szinten alkotnak és dolgoznak. Nekem ez a leglényegesebb itt ebben a közegben."


Persze nem győztek meg ezek a szavak. Ha valami hízelgőt mondhatok: nagyjában-egészében Dunához illőn zöld ez a felvonulás.
Egyenként szinte mindegyik mű megállja a helyét, bár persze, ne feledd, ezzel a kijelentéssel " a helyet" nem rangosítottuk!
Egyenként mindegyik kínálkozó mű egy-egy építőkocka, amiből értelmes dolgok rakhatók ki, ám együtt az összkép, nos, ez az, ami itt csak alkotói kaleidoszkóp, összevissza beszéd. Vonósok fúvósok, ütősök a zenei árokban, ám a karmesternek gőze sincs a partitúráról.
Ilyenformán kakofonikus az egész, már ha bántanak bennünket az egésznek, mint olyannak elszalasztott lehetőségei.
Az érdeklődés szabadsága

A másság karneválja ez. Következésképp belterjes. Egy hely megint, hol a kívülállónak csupán a bámészkodó szerepét szánják; mintha a látogatottságnak is csak enyhe mímelése lenne fontos, a statisztikai értékű odatévedés, bár talán az se, mert a projektet már kifizette az EU (valamennyi belefolyt nyilván a magyar kultúra szűkös erszényéből is, de mindez már letudva.)
Az ázott vizicirkusz becsületét egy furcsa kettős menti meg, az egyetlen áramlattá öszeragasztott Csontó-Göbölyös video-produkció. Kétféle (számomra) lélegzetállító igazság felfedezése. Csontó esetében van egy kevés szájbarágás, mintha nem hinné el, hogy a természet - vagy inkább a dolgok anyagba zárt természete? - ha már elénk terelték, maga is képes meggyőzni bennünket rejtett igazságainak figyelemre méltó voltáról.
Véletlen-e, hogy éppen két háromdimenziós, dinamikus alkotás jut el a folyó - nem egy tó, nem is egy bögre víz - mélyebb, érzéki mélységeibe? Talán nem véletlen.
Ennyi.

Az persze valóban aggasztó, számomra is, hogy nem tudni éppen, a kortársi kommunikációs deficit közepette honnan teremtődik elő ez évtől az a nem csekély anyagi keret, amiből a Magyar Fotográfusok Házának termei fűthetők, a molinók kifeszíthetők, a projektorok emészthetik az energiát, a falak a megnyitók előtt friss fehérbe öltözhetnek, a törődés, a menedzselés és fenntartás munkája megfizethető.

Ugyanis nem kívánnánk, hogy - József Attila szavaival játszva - bekövetkezzék: "Meglásd, ha majd nem leszünk!"





Nem bírtam ki, hogy ne fűzzek hozzá valamit én is a témához:
Padlóra küldött folyóban tarisznyarákok társalognak.

2012. február 1., szerda

Brosnan ördögi helyzete


Pár hónapja bukkant fel Pierce Brosnan a csapzott pesti utcákon, tekintetében egyfajta irántunk érzett szánalom okán magára vállalt teherrel.
Miről is lehet szó?
Kellő reflektorfénytől sarokba szorítva kaphatott ez a Brosnan egy felkérést nem rég, ami valahogy úgy hangozhatott, hogy a föld vezető tudósainak és nagy gondolkodóinak mindmáig kudarcba fulladt szerencsétlenkedései után hajlandó lenne-e elgondolkodni őbrosnansége az emberiség végső céljait keresztező ellentmondások feloldásáról, és kegyeskedne megmutatni pár lényegre törő szóval a kivezető utat?
Ügyes ember ilyen nyomasztó felkérés hallatán hülyén néz. Ennek láttán aztán vissza is vonják nyomban a felkérést. Brosnan azonban nagyon hiú ember lehet, mert látszik ezen a fotón, hogy miként tört át mérhetetlen fontos egyéb gondolatain az emberiség alantas kunyerbálása. Anélkül, hogy felsőbbrendű különállása töménységét hígítaná, tekintetével máris kegyesen üzeni, hogy emelkedett szellemi szférájából hajlandó hozzánk, a tudatlanság büdös mélységeiben vackolókhoz leereszkedni, és valószínűleg meg fogja vizsgálni, hogy egyáltalán mi a nyavalyáról is van szó (már megint), s hogy természetesen igyekezni fog összes létfilozófiai problémánkat hátradőlésnyi idő alatt orvosolni, már ha aztán ilyen szamárságokkal többé nem zavarjuk.
Biztató ez a tekintet, istenem de mennyire! Én magam azonban sejtettem már korábban is, hogy minden világmegváltó kérdésfelvetésre minimum kétféleképp lehet jól reagálni. Vagy ilyen brosnani roppant okossággal, vagy pedig...
Íme, a Kinemondjam áruház bejáratánál meg is pillantottam a minap a Brosnanhez intézett kérdésfelvetés másik lehetséges megközelítését.


Itt már világosan látszik, hogy kezdettől van valami ördögi Brosnan sarokba szorítottságában. Feltehetően ugyanazt a nagy, kunyerbáló kérést szegezte ugyanis Ördög Nóra mellének is a Kinemondjam áruházláncban sűrűsödő emberiség, amire aztán ő a maga hibátlan mediterrán bájával, és öntálalása vidám profizmusával, lám, hogyan felel: Tessék narancsolni!
Brosnan ezt mintha észre sem venné. Neki, persze, a maga mérhetetlen fontosság-tudatából nehéz ilyen kis pillanat alatt kitörni. Míg ő okos fejét támasztja a nagy kérés zúdulását felfogandó, Ördög Nóra hipp-hopp megcsillant valamiféle bizarr intimitást a naranccsal. Egész estémet betölteni képes színielőadás sűrűsödik az ő derűs pillanatában.
Megvallom, a magam részéről valahogy inkább ezen az úton keresném a kilábalás lehetőségeit, ha én emberiség volnék.