Olvassátok - a hibáimmal együtt

Hogy is van ez?

Hiba mindenek előtt a hibázásunkban terem. Ez a jobbakat kiküszöbölésre, a gyengébbeket pedig mellébeszélésre sarkallja. Újabban, mióta okosak lettek, a fotógépek is tudnak hibázni. Ők azonban mellé sosem beszélnek.

A fotografikus képi szövet hibáival mindez ideig alig találkozhattunk. Amikor még csak az ember volt okos, a hibától sérült lövésből nem is lett kép. Ma azonban mind több fénykép van, s a hibás fényképek kezdenek egyenesen fotóvá avanzsálni. 

Hagyományosan (és okoskodón) közelítve entitás értékű, tiszta fényképi hibának minősülhet akármilyen vizuális elem jelenléte, ami a fotózás vallott vagy vizuálisan kikövetkeztethető szándékát tekintve, akár a kép témáját vagy ábrázolási hitelességét, akár pedig a kép formai, szerkezeti koherenciáját, vizuális szövetét s épp így az optikai leképzés következetességét tekintve nem értelmes. 

A tónus és színárnyalat dolgai a hibázás eme megközelítésében nem játszanak! Hiba az a vizuális elem a fényreferenciák által transzponált képi valóságban, ami a kamerán kívüli valóságban általunk ismerhető, entitás értékű dolgok között semminek meg nem feleltethető.

Na de hol vannak már a hagyományaink!?!

A hiba kérdésébe - hagyományosan - a befogadó is beleszólhat. Felőle tekintve: hiba minden olyan képi vonás, ami a befogadás szándékot megzavarja, amit ő adott esetben hibaként azonosít, minősít, ítél meg. A kép nézőjének ez a szabadsága könnyen csap át túlzásba, úgy is, hogy a képi látványt pusztán értésig fel nem nőtt ízlése alapján pocskondiázza. Ez ellen a képalkotó, a fotográfus semmit nem tehet, de érdekes-e ma már a szűz szem, van-e még releváns kívülállás korunk fotográfiai kommunikációjában?

A konstruktív véletlen

Mivel az ember pillantása mögötti feldolgozó ész működése bonyolult, a véletlen hibák megpillantásakor a képzelet akár szárnyakat is kaphat. Ismert elméleti tétel, hogy a Véletlenben szerencsés körülmények között jelentős konstruktív erő lakozik. Neumann János is célzott ilyesmire  játékelméletében. Néha a célszerűségek felől esetleg hibának nevezendő jelenséget pszichés újdonságként, sőt egyenesen művészi mellbevágásként üdvözöljük. A Véletlen közrehatásából tehát még akár magának piedesztált követelő, jövőképes, mágikus objektum is válhat.

Kardos Sándor operatőr az idők során ismertté és híressé lett Horus archivuma születésének hajnalán olyan eldobott, elkallódott, létezési kontextusát vesztett fényképeket kezdett gyűjteni (a Fotex minilabor kukáiban például) amibe az isteni véletlen ujja valami különleges módon belenyúlt. A konvencionalitás meg a szebbnek látszódás vágya felől tekintve evidens, hogy ilyen képek millió számra landoltak hibásként a kukában.

Hiba fogadása

Ma az elrontott fényképek már nem íly szerencsések. Digitálisak, és legtöbbjüket nyomban kitörlik.

Pedig az emberi gyarlóság perspektíváját bolygató teoretikus szemlélet mind inkább menedzseli a hibák jó sorsát, és a hiba érdemi vagy érdemtelen léte kezd demokratikusan szándékfüggővé lenni. Inverz outputtal, persze: ha nem akartál hibázni, akkor van hiba, ha viszont direkt akartál, akkor hiba igazából sehol, sőt! Ha a gép olyannyira okos, hogy nem képes hibázni, akkor kis handabandával akár értelmezési lukat is beszélhetünk a nézők hasába.

A külső, befogadói megítélés ilyesmit már nehezen képes lekövetni, mert úgyszintén függő, még hozzá körülményfüggő. A befogadó a vizuális kínálás körülményét, például a média támogatottságot elértheti vagy félre is értheti akár. Mind gyakoribb, hogy elérti, vagyis veszi a (nem is neki osztott) lapot.  Nem vacakolásnak, még csak nem is esztétikai sántikálásnak, hanem egyenesen jópofának találja a hibázás gesztusát. Az alkotás öröméből kiszorulva éldegélő ember, ha lassan is, mindenre rábeszélhető. Semmit nem kell értenie, csak fogyasztania, ami a tekintély szárnyán orra elé röppent.

A mai alkotói gesztusok s épp így a hibák körüli ováció vagy fujjozás nem érinti a fotóművészeti tett klasszikus kérdéseit. Azok már mind a retrográd múltba nézés, a szakmai hozzáértés dolgai.

Miért csak a fotó?

Hibázni az alkotó munka bármelyik területén lehetséges volna, ám a vizualitás terepen szinte csak a fotó jön szóba.

Miért pont a fotó?

Valószínűleg azért, mert egyedül a fényképezőgép az a kifejezési eszköz, ami félig-meddig elfogadhatóan képes ábrázoló, keretek közé rendezett látnivalót "alkotni" az ember valós idejű kontrollja nélkül.

A fényképezőgép azonban nem tanítható meg emberként gondolkodni, s így nem képes a véletlen hozta hibákat kijavítani. A kép technika hibái, melyekre az ecset lecsapna, ott maradnak.

A fényképen régen a szándékkal ott hagyott hiba úgy hatott volna, mintha a fotós hanyagsága kerülne szemünk elé, hiszen a viszonylag bonyolult előhívódás lassú folyamatát fürkészőn figyelte, sőt, a képi hibákat már a negatív kinagyításakor észrevette a gyakorlott szem. A bravúros cél pedig valamikor régen a valóság lehető leghűbb referenciális látványának megjelenítése volt.

Hiba kulturális befogadása

Néha a fotográfus helyzetét vagy figyelmét nehezítő körülmények vezetnek hibához (tehát analóg vagy digitális, egy mindegy.) Ilyen hiba mutatkozhat a fotó tárgyában vagy a vizuális képi hordozó állapotában is akár, és a változó befogadási kontextus szerint különféleképp ítéltetik meg. Robert Capának a normandiai partraszálláskor lőtt, és hibásan laborált képein a történeti kontextus föléje nőtt a hibának. Jevgenyij Halgyej, a TASZSZ hírügynökség tudósítójának híressé lett, 1945-ben lőtt berlini fotóján akkor hatalmas hibának számított a győzelmi zászlót kitűző katona karján látható több karóra, amit a hírügynökség, állítólag nyomban leretusált onnan, és az emlékezet azóta u.n. városi legendává degradált, de utólag már szívesebben gondoljuk, hogy az a fotó az egyszerre drámai és humoros emberi helyzetek örökigaz voltáról referált, s ez a kép már a fotográfusi életmű becses, sőt,"mesés" darabjának számít.    

Gyakrabban esik meg, hogy szerencsétlen véletlennek mondjuk a fenti, kulturális jelentőséggel nem bíró képeken támadt zavart, s csak később érzékeljük, hogy az sehová be nem sorolható különösségként hagyott nyomot emlékezetünkben. A különösség mindig lelkesíteni képes még a még oly száraz képzeletet is.

   

A hibává ütés

A képalkotó kreativitás terepén bármi hibává avanzsál, ha a képalkotó szándék ekként fogadja be, és a nézői hajlandóság is talál benne "fantáziát". A hiba a fotós tudatában visszaigazolt fenoménné lesz, ha a képpel kapcsolatos narratív kommunikációban kulturálisan ismertté válik az alkotó felől indított erőfeszítés, hogy általa még a hiba is értékké lehessen.

A néző, mint befogadó kétféleképp reagálhat: elutasíthatja a kohéziós szándékokat, azaz, hibát láthat, ha úgy ítéli meg, hogy a fotográfus konceptuális vagy manipulatív rásegítései nem nyújtanak neki képi - esetleg erkölcsi - élményt, vagy pedig üdvözölheti a fotográfus szándékát, mert neki (is) tetsző gesztust lát benne.

Ám ez utóbbi eset elkerüli az esztétikai megítélés, a formai tetszés vagy a kulturálisan jelentőséggel bíró tartalmak befogadásának kérdését, pedig e szempontok dominánsan és hosszabb távon játszanak közre a megtekintésre kínált képekkel kapcsolatos kulturális emlékezésben.

Hiba lefokozása

Ha eltekintünk a fotókkal kapcsolatos gesztus-kommunikációtól, a specifikusan nem képi vagy tartalmilag és formailag túl pongyolán összedobált képi behatásoktól, illetve ha nem veszünk tudomást a kulturális környezet diszkurzív, ideológiai kezdeményezést közvetíteni akaró viselkedéséről, ha vesszük a bátorságot és gondolatilag vagy formaesztétikailag szervesülni nem képes, direkt csinált, álvéletlenekkel fertőzött jövevényként tekintünk az "elrontott" fotóra, olyasmiként, ami nem alkalmas a Véletlen "üdvözlésére", nem alkalmas divatszemléleteket túlélni képes "üzenet" hordozására, vagy ha a "mutatványt" vizuális következetlenségbe torkolló, handabandázó feltűnősködésnek látjuk, akkor nincs értelme képi hibáról beszélni, akkor vagy rossz a kép, elhibázott a szándék, vagy  csak egy zárt körre tartozó játszadozás tanúi vagyunk. Ilyenkor a kép nem hibás, hanem csupán a kiállításokra betévedők által értelmezhetetlen másneműség dominál rajta.

Ha pedig ügyetlen manipulációról van szó, akkor a kép még csak nem is vacak, hanem csak vizuális tolakodás, időnk meglopása. (Bár, állítólag már mind több olyan akad, aki élvezi, ha szemébe fröccsen valami csípős szamárság.)

Képi hiba és hobbizás

Te sem voltál még képes átlépni az unalmi küszöböt? Akkor lengessük az összetartozás, a korjelenség vagy a szemtelenség zászlaját! Vadásszunk hibákra! Jöhet épületes hiba, figyelmet kicsit megzavaró hiba, de akár még kulturális  szemléletet romboló hiba is. Ha a "hiba" Véletlenből fakadó, természetes dekonstrukciós elem, akkor Éljen a természet! A véletlenszerű hiba, mint a valóság üzenete, ha felvállalja valaki, s még teóriát is kanyarít hozzá, már  nem hiba, hanem mutatvány, ami jó kapaszkodó a karakterbéli hasonszőrűség kiválasztódásához.

Hibák felett így már lehet kórusban, valós örömmel ujjongani az erre szakosodott "gyűjtői" közösségekben, s míg magányos vagy alig néhányad magaddal hallatott ujjongásod erőtlenként, sőt, már-már ostobaságként hat, az ártatlanul és  önboldogítón játszadozó sokaság valamely népszerű terepen (mondjuk, facebook: Semmit sem Akaró Fotósok Csoportja) visszhangra talál, és abban már ott lappang a társadalmi jelenséggé válás lehetősége. Persze az ilyen fejleményeket ügyesen kell menedzselni, még mielőtt a gátlástalanul odaözönlő magamutogatók leszívják a lájkolók energiáját.

Hiba és tömegkommunikáció

(ha a média mellénk áll)

Minden közös fellépésnek lehet zászlaja, s a legambicionáltabbak sikerrel kiálthatják: utánam! És akkor már nem hobbiról van szó, hanem izmusról, a kulturális figyelem új irányát hirdető, a konvenciókat bátran tipró, média felkapottság és társadalmi rang felé kacsintó, a társadalom érzékelés-küszöbe fölé magasodó jelenségről. S még ha a kulturális plebsz kezdetben vártnál kevesebb értelmet kölcsönöz is mind e gesztusoknak, egy izmus zászlaja mögé beállni, nagyon is lehet forradalmi remineszcenciákat ébresztő, lázadásértékű és akár múltképes tett egy távolabbi jövőben.

Az igazán vacak képpel - ismerjük be! - arra alkalmas helyen igenis lehet sokakat bosszantani, az ártatlan de közhelyes értékszemléletűeket provokálni, lehet extravagáns mód nyelvet ölteni konvencionális dolgokra. Sőt, ha jó a kapcsolatkészség, egyenesen médianyelvet ölthetünk.

A hiba nyílt színi mutogatása felülírja a véletlenek rossz entitás voltát. Még tán azt is kezdik elhinni a tekintélyt sugárzó helyekre becsalt nézők,  hogy ebben az egész dömpingbe fulladni készülő demokratikus fényképezésben már csak egyetlen maradt igazán valódi, giccsesíthetetlen és utánozhatatlan: a hiba. És kezdjük elhinni, hogy valami ráción túlról igazoltan visszapattant kinccsel, valami szokatlan gyönyörűséggel van dolgunk.

Ha nincs média támogatás, akkor is kitérhetünk az olajozottan működő közöny elől a döcögő szájpropaganda kínálta akárhovába, ahol, persze, alig jutunk többre a cselekvési szabadsággal való visszaélésnél.

A médiafelületeken lelkesen és érdemében tudatlanul megtámogatott  rossz képi minőség a kordivat szárnyán kezdi aztán kontraszelektálódás jegyeit mutatni, és elkezd eztkellnéznisedni. A vizuális és zsurnalisztikai média közvetítő készsége cseppet sem visz közelebb a mind bonyolultabb szociális valóság jelenségeibe ágyazódó emberi törekvések értéséhez. Kezdjük mégis komolyan venni, hogy mostanában ilyesmiket, hibákat érdemes néznünk. Pedig kilóg a lóláb: a hibaistának kikiáltott képekből egyszer csak sunyin tovatűnik a véletlenszerűség, mert ez a mágus, a Véletlen lassan dolgozik. A minden áron, dömping szinten érvényesülni kívánó emberről a Véletlen mintha semmit sem akarna tudni.

Pozitív kimenet

Persze be kell látnunk, demokratikusan liberális környezetben néha mindezeknél többről is lehet szó. Egyféle szemlélet átnevelési szándékról, az értelmes, társadalmilag vagy esztétikailag konstruktív képi megújulásnak gátat vető konvenciók és a táguló világképünkhöz képest beszűkült esztétikai normák megkérdőjelezéséről. Az ilyen célt szolgáló fotó - mindamellett, hogy nem úszhatja meg, hogy esetleg érdekesen hasson - gyakorta csak kérdő- vagy felkiáltójelként hat, és bár helyet kaphat esetleg az íródó történeti krónikákban, a művészeteméletiekben aligha. (Ezt csak azért említem meg, mert a legtöbb fotografikusan igyekvő nyíltan vagy titokban a művész rang felé törekszik.)

Magam szívesen látom az újító kezdeményezést, így a véletlen azon behatásait, melyek telibe találják a látható valósággal kapcsolatos újraértelmezési tehetetlenségünket. Melyek - hibaként akár - dolgoztatják az elmét,  asszociációra késztetnek. Melyek arra sarkallnak, hogy kíséreljük meg újra és újra megidézni a valóságban rejlő örök és megismételhetetlen különösséget. Az ilyen hozzáállás azonban már társalkotó képzeletet követel.

Hiba a Centrumban

Vigyázat! E fenti sóder mind csak bevezetés volt! - kiáltom némán, ím már a Capa centrumban.

Mit keresek én itt? Ha romlott ösztönömnek engedek, különösségre fogékony alkotó tehetséget keresek, ám ha engedékeny vagyok, különösen, mert ígérik is, akkor kommunikáció képes hibát.

De mint bevezetőm nyomán már sejthető, nyitott a kérdés: vajon felismerem?

Korábbi generációk befogadói szemlélete szerint szocalizálódott alak volnék. Bár a vizuális értékteremtés fejleményeivel lépést tartani remélek, nekem váltig nem szerencsés - pláne tágas kiállítási csarnok falain - kis vacakság érzetét keltő kópiákat mutogatni. Persze, szabad, ám a kiállítási fotókópia érdemi mérete a fotográfia történetének előre haladtával láthatóan növekszik, s a 18x24 centi alatt maradó méret nem kedvez a vizuális szólalásnak.

Persze ne feledkezzek meg a pillanatnyi tényről:  hibáikkal együtt élni igyekvő fotografálók kiállításán vagyok, és a tenyérnyi kis kép, ráadásul az adys mindent kétszer mondás rám máris hibaként hat!

Ennyi azonban itt és most nekem kevés. Megfogadtam: értő, de makacs, saját mércével mérő leszek, míg ki nem dobnak.

Fotók esetében sok olyan zavaró látványelemmel akad dolgunk, ami a fényképezőgépi "keresés" svenkelő elmozdításával, zoomolással, nézőpont módosítással viszonylag könnyen a kép szélén kívülre terelhető. (A digitális utómunka lehetőségeiről most hallgatok, mert az sokak szemében, akik fordítva ülnek a digitális lovon, szentségtörés.) Aki viszont beterel vaksi dekonstruktív dolgokat a képbe, az szerintem (konzervatív közelítéssel) tudatlan vagy hülyéskedik, már ha nem a feltűnési viszketegség vakarásának egyik módjával próbál szerencsét. Aki nézet velem valamit, ami a kép tartalma és formarendje szerint - nekem, na jó, őszinte leszek: Nekem - nem bír felfedezés értékkel, az a képnézetés dömpingjének korában hamar elveszíti érdeklődésemet.

Szóval kicsiny, nem hiba-léket kapott, hanem főképpen vacak képi benyomást érzékelek most a Capa centrumban. De azt is érzem, úgy kell ez nekem!

Kérdezhetném: az intézmény nevében rejlő márkaérték bátor kiárusításáról volna szó?

Személyeskedve

Ugrok egyet az irodákat a bejárattól elválasztó kiállító teremben:

A Fehér Vera képeit nem hibásnak találom, hanem rossznak, helyenként egyenesen vacaknak. Sejtettem rendre, milyen hiba elsózását célozzák a képek, de az eredményt rendre erőlködésnek láttam. Az amatőr időnkben már mindenütt százszor elsütött "szerencsés" formai összeexponálás, például, ma minden lehet, csak érdemi képi szólalás nem. Az ilyen játék ott kezd figyelemre érdemes lenni, ha az összjáték outputja érzékeinket vagy fantáziánkat érdemlegesen célozza. Ha mélyen fantáziám alatt talál a lövés, visszaállok alappózba: művészeti elveim érdemi középpontjából pillantok.

Ha a képi impulzus engedékeny hangulatban talál, néha már a félsikert is díjazom.

A Fehérnél nincs ilyen megingásom: látom, hogy a nézhetőség klasszikus technikai követelményeit megismerte és komolyan is veszi. Ha jól tudom, u.n. felső szinten tanult a fotóról ezt-azt. (Bakitól? Az talán baki volt :-) A hibái azonban nemcsak hogy nem a konstruktív véletlen szülöttei, hanem következetlen erőltetésként hatnak. Feltűnési türelmetlenség? (lásd: a Véletlen lassúsága!) Ának (bocs, Anak) mintha nem lenne sem belső világa, sem szerencséje, sem humora. A fényképezőgépei is túl jók. Ez az én benyomásom.

Nagyon ambiciózus és tekintélykövetelő lehet, ha képes volt e közös tárlaton a nyilvánvalóság küszöbe alól alig kitetsző mértékig magába ágyazni a másik hibákkal együtt élőt, Altnőder Emesét.

Én azonban közel hajló típus vagyok, és ilyenkor látom nyomban, hogy Altnőder Emesének láthatóan van belső világa, ami azonban itt, sajnos, elsikkadni készül fellépőtársa zavarosában.

Altnőder Emese, felteszem, nem bízik eléggé önmagában, itt sodródik figyelemre méltó szürreális formációival a hibaizmus zászlója alól kiözönlő sok vacakság között. Altnőder Emese képeinek java (ne feledjük, egyik alkotó kezével ő is a hibaizmus zászlónyelét szorongatja!) rám határozottan figyelemre méltóan hat. Lehet, hogy máshol megkapja az őt megillető teret, de az itteni aurában kicsit kár érte.

Itt tartottam gondolataimmal, amikor ez egyik Capában dolgozó hölgy - mint véget nem érőn múló napjai során már  annyiszor - végigbotorkált a tágas termen, az irodák felől a kijárat felé, nem pillantva se jobbra, se balra. Milyen igaza van, gondoltam. Kétszer én se pillantanék oda.

Bátorítás

Ám aki még egyszer sem pillantott, az menjen el, mert  2020. január 6-ig, hétfőig talán még látható a Capában az A hibáinkkal együtt című kiállítás.

Peregjen rátok valami apró, de korszerű, mint falra hányt borsó, s próbáljatok együtt élni vele, hátha jól jön még valahol!

Ha úgy jobb nektek, minket felejtsetek!

D-Vektor és Pesövé Ofszi

időutazás térben

Fotómütárgy és valóság

avagy a ráközelítés mint száműzetés

Az igazi műtárgy nemcsak időt álló, hanem állja a teret is.

Szerencsés esetben - a befogadó szerencséjéről beszélek - a fotó virtualitását is elménkhez méltóan intelligens matéria hordozza. Ekkor születnek a fotó műtárgy élmények: esztétikailag ajzott utazásunk az illúzió hídján, el a felszíntől, mélyebb és kikezdhetetlen igazságok felé.

Most időutazásra vetemedünk, még hozzá Bozsó András és Kovács Melinda hajdani képei kapcsán.

Nyilatkozat a tv-ben (Stúdió ápr. 1. - 2002-ben lehetett, korábban?)

Kovács elhatárolja a magáét Bozsó generációjától, ami érthető talán úgy, hogy Bozsó (szül.1960) már kiöregedett. Mindez arra enged következtetni, hogy Kovács úgy vélekedik, a szellem fejlődése harmincegynéhány éves korban a test fejlődésével együtt visszafordul. Ha nem így vélné, inkább irigyelnie kellene Bozsót. Minden esetre Kovács Melinda szavaiból olyasféle méltatás csendül ki, hogy annak ellenére, hogy Bozsó már (hozzá képest) öreg, ím, hajlandó volt vele erre a közös kiállításra. Ez a felvetés olyasmit is sejtet, hogy Kovács Melinda a biológiai ifjú volt jogán kisajátítani igyekszik a szellemi jogokat, legalábbis azt sejteti, az ifjúság szellemi rangjához méltatlan közeledés történt, holott - holmi íratlan nagy könyv szerint - a Bozsó féle öregektől ésszerű lett volna elkülönülni.

Ez előjáték. Közelítésem független volt attól, hogy a generációs dolgok hogyan állnak. 

Pusztán a kiállítást tekintettem. Sokkal érdekesebb volt ugyanis, hogy mit mondanak Bozsó és Kovács fotói - melyek a generációs pöffeszkedésről mit sem tudnak - magáról a fotóról, mint műtárgyról.

A fotók tárgyisága a médium természete szerint feltűnően virtuális. Ez nem valami kedvező vonás, kezdettől aggasztja a gondolkodót.

Először a meghívón lát az ember egy-egy 4x5 centis nagyságú képet. A nyomat hívogató, az ember szívesen közelít. Második lépésként a járdáról, az üvegfalon át pillantunk a Dorottya utcai kiállítótérbe. Húsvét hétfő van. A terem üres, az ajtó zárva. Az ember 5-6 méteres kényszerű távolságból szemügyre veheti a képeket. A látvány most is hívogató.

Aztán mégis előkerül a teremőr, be lehet lépni, s amikor a képek közelébe jut az ember, akkor jön a meglepetés, különösen Bozsó fotóira érvényes ez: a fotók - műtárgyi értelemben - nem bírják ki a közelítést.

Ezt többféleképpen lehet kommentálni.

A fotók virtuális valósága a közelítés során érzékelhetően, majd nyilvánvalóan otromba kulisszává lesz. Kiderül a fotókról, hogy bizonyos közelítéshez nincs bennük elegendő részlet. Ez önmagában nem lenne baj. Ez maradhatna a lényegnek csupán külső héja. A baj az, hogy adott felbontásuk viszonylatában túlságosan közel lehet menni a kópiákhoz. A látvány ilyenkor kikezdi saját érzéki hitelét. Bekerülünk a részletekbe, ám a részletek virtuális maszatként mutatkoznak, halottak.

Ezek a fotók nem műtárgyak tehát, még annyira sem, amennyire a fotó az lehet.

Bozsó alkotói magatartása zsurnalisztikai. Számos körülmény mellett kiválóan funkcionál, a környezetet itt azonban elvétette. Ez valószínűleg nem véletlen. Az a valószínűbb, hogy Bozsót ez a pillanatnyilag kényesnek ítélt körülmény nem érdekli.

A képzőművészeti műtárgy - eltekintve bizonyos újabbkori, fiktív matériákkal való kísérletektől - a tárgyi valóság szerves értékű része. A kő, amiből a timpanont formálták végtelen finom erezetet mutat, strukturális erőt sugároz, vagy éppen fordítva, mállik, porlad, érzéki erővel bizonygatva az eszmék szolgálatára kényszerített matéria roppant szép gyarlóságát.

A fotó ebben a vonatkozásban - tehát mint papír, ezüstoxid és egyéb, mint molekuláris, sőt, atomi strukturáltsággal felruházott matéria, szintén adhatná a valóság teljes értékű illúzióját, ami élményként nem kevesebb, nem kevésbé illuzórikus, mint amazok. Adhatná, ha a papír maga - átküzdvén magát a ráöntött, fényérzékeny emulzión - gazdag nézni valót hordozna.

A klasszikus fényképi emulzió azonban nem ilyesmi. A képi információ felbontása bizonyos technológiai megalkuvás tárgya, és nem képes végtelenségig a hordozó elfedett valódiságáért kárpótolni.

A közelítésnek abban a pillanatában, amikor a virtuális kép már alkalmatlanná lett arra, hogy valóságként hihessünk benne, Bozsó képeibe bele kellene hasítanunk, hogy a metszés mentén a semmitmondó felszín mögül kibuggyanjon a valóság, a papír szövetének gazdagsága. Ilyesmit nem teszünk. Túl nagy bennünk a tisztelet. Inkább száműzzük magunkat a vizuális értelmetlenség sivatagába.

A gyilkos pillanat persze bárki más számára elkerülhető, hiszen a néző a kiállítási szituáció általános paraméterei között nem szokott a képre szorosan rátapadni, nem nyalja, nem zörgeti, nem vizsgálja nagyítóval. Már csak önmaga érdekében, virtuális irányultságú élménye védelmében sem. Ha néha mégis túlzottan a kópia közelébe lendül, ezzel megkockáztatja ugyan a művészi tárgynak kijáró töretlen illúzió összeroppanását, de máris visszahőköl, s a kiábrándultság suhintását egészséges önvédelmi ösztönnel a "természetellenes" (valójában csupán nem konvencionális) közelség okozta, múló rosszullétként könyveli el. A virtuálisnak valósághitele a távolodással visszaáll.

A részletek - a brómezüst emulzió küldetéséből következően - előbb-utóbb minden fotón életlenséggé, materiális semmitmondássá, elmaszatoltsággá válnak. A fotográfia kezdetei óta próbál a művész lélek ezen a gyarlóságon áttörni, egyebek mellett bizonyos nemeseljárásokkal, és egyéb virtuális redukciókkal is.

Ez az út azonban mind keskenyebbé zsugorodik a másik, sztrádává szélesedett mellett. A nem műtárgynak, hanem bizonyos kommunikációs gesztus, társadalmi diskurzus és más önmagáért való agyalmány hordozójának szánt fénykép felbontása bizonyos valószínű távolság mellett kielégítő lehet. Bozsó képeivel, ha ilyesmik is, a galéria kiállító terében találkozunk. Ezek itt túl nagyok, talán mert Bozsó többet vár a camera obscura hatástól, mint amennyit az nyújt. Látószög opzimalizáló kordont kéne húzni képei elé. Ám az meg micsoda dolog?

     Persze az a kérdés is felvethető, hogy érdemi-e ez a kissé spekulatív, teóriázásba hajló agyalás a virtuális és nem virtuális matéria konfliktusáról, hiszen az említett fotók esetén hangsúlyozottan publicisztikai gesztusról van szó, s a korunkra mind jellemzőbb diszkurzív attitűd eleve arra tör, hogy maga alá gyűrje az önmagáért való művészkedést!

Ám, ha ezt érvként elfogadjuk, már le is tértünk a művészet útjairól, innentől kezdve már csak a kommunikácó értelméről és módjairól vitatkozunk. Az eszme viszont a művészet, az érzéki megismerés birodalmában nem választható el a matériától, nem verbalizálható. Műtárgy kapcsán a koncepció fontossága mellet érvelni olyan spekuláció, aminek csak alkotói taktikaként, a mű elkészültének, a siker beálltának pillanatáig van létjogosultsága. Utána szabad a vásár az érzékek számára.

Ezen szabadságában egyetlen alkotó sem gátolhatja meg a befogadót. És rakjuk félre a hangadók által diktált illemet! Az esztétikai természetű műélvezet olyasmi, ami valóságos tartalmak és az ősiségét meg nem tagadó szabad lélek spontán találkozásakor áll be. A művekre irányuló viselkedés társadalmi mintákkal szabályozható ugyan, de annak spontaneitása a befogadó elvitathatatlan joga marad. A katarzisnak semmi köze az etiketthez, trendhez, konszenzusokhoz vagy a tudat más, előre gyártott koncepcióihoz.

A magunkfajta ember olyan gyarló állat, aki igenis közel megy, ha nincs kordon, és ha a kép felfokozódó tárgyi materiális mivoltában elveszíti varázserejét, akkor kötésünk kioldódik, az ember hátra zuhan, kihűl, meztelenség-érzete támad, csalódik, szégyen és viszolygás lesz úrrá rajta. Igen, kis szégyent érez nevetségessé lett jóhiszemű közelítése, elhamarkodott katartikus hajlandósága miatt. Már émelyeg is. El innen, míg nem késő. (Esetleg hosszan hány odakünn :-)

A klasszikus műtárgyaknál ilyesmiről nincs szó. Azok atomi mélységekig bírják a közelítést, töretlen gazdag vizuális világot tárnak elénk. A festék csorog, domborlik, kuszán keveredik, tévelyeg is, a színszemcsék is eleven harcot vívnak. A szobrász kése, kalapácsa is a zúzódás végtelen gazdag, sosem ismétlődő nyomait hagyja maga után. S amikor a műtárgy - néha észrevehetetlen lassúsággal - elindul vissza a természetbe, ez a folyamat is végtelenül beszédes. A valóságos, természetes méltóságú anyagot az idő tovább alakítja, s érzékileg mélységesen fontos dolgokat mond el vele.

Kovács Melinda fotói részben állják a közelítést, az előtérbe helyezett relikviák a leképzés vonalminőségének köszönhetően tűrik a közelhajolást. A díszletek (a vizuális háttérirodalom) már jóval kevésbé. Műtárgyi értelemben Kovács technikája ugyanúgy elvérzik a közelítésben, mint Bozsó neo-archaikus mesterkedése. Az ember óhatatlanul azon kezdi jártatni az eszét: hogy a fenébe volt ennek a Kovácsnak türelme az egészhez, miközben kulisszái - a tengernyi piszmogás dacára - ennyire felszínesek, tákoltak és engedetlenek maradtak.

Mit szólna mindehhez Kerekes?

Persze távolságtartó szellemi önfegyelmünk mellett Kovács Melinda fotói is ugyanolyan asszociációs kalandot ígérnek, mint Bozsó képei. Ám akárhogy erőlködünk is, képtelenek vagyunk generációs díjakat osztogatni.

Ez volt - talán 2002-ben, és ez van ma is.

A művészkedés értelme, a művész nagysága befogadó nélkül végképp semmis. Mi pedig jövünk, közelítünk, nézünk, látunk és gondolunk. Lelkesedik, nyomakszik mindaz, aki-ami lát és gondol, aki-ami eleven.

Érdekes lenne tudni, hogy tizenöt év múltán Kovács Melinda mit gondol most a maga generációs sanszáról. De lehet, hogy nem is lenne érdekes.

Kerekes pedig már kérdezhetetlen. De hiszen, el is mondta a magáét, eléggé érzékelhetően.

elnöki imázs

Mindig vonzott bennünket a változás. Talán mert elégedetlenek voltunk a köröttünk lévő világgal. Fínyás elme mindenben talál hibát.

Sajnos, ha változott valami, rendre fordítva sültek el a dolgok, mint reméltük, de ez változás iránti vonzalmunkon mit sem változtatott. Nem csupán vágytunk a változásra, hanem rámutató magatartással is próbálkoztunk. Így hagytuk ott egyik napról a másikra a fotószövetséget nem sokkal a rendszerváltás után.

Mindmáig elégedetlenek maradtunk azzal, ami ott zajlik – persze nem zárjuk ki, hogy a mi rossz hozzáállásunk vagy ábrándos mércénk miatt. Ez azonban helyzetünkből tekintve mindegy.

Így aztán a fent említett változás-vágytól ösztökélve, s függetlenül attól, hogy mit nyer és mit veszít majd a fotóélet, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tisztújítási csetepatéiról is reménykedve olvastunk. Mert bizony ráférne a magyar fotográfiára, hogy szervezeti szinten változzon valami!

Az új elnökön, Mucsy Szilvián most a magyar fotó szakma szeme.

Mindenekelőtt a tekintélyét kell alátámasztania. Igen sok tennivaló vár reá e téren, lévén „új fiú” a bevált és bizalomgerjesztő nevek sorában.

Helyesbítenünk kell: nem csupán sok tennivaló, hanem, most, hogy pozícióját máris kamatoztatta, és nagyobbacska kiállítást kanyarított Faur Zsófia galériájában, sajnálattal mondjuk: még a soknál is több tennivaló vár rá, mert kiállításával inkább gyengített, sem mint erősített kérdéses tekintélyén, ha e tekintélykörbe nem csupán kebelbelijeit számítjuk bele.

Mucsy Szilviának, ha már ama elnöki pozícióba merészkedett, a szervezet tetteinek mezején kellene mutatkoznia és nem a galéria falakon - kritikai meglátásunk szerint. Egyelőre mellőznie kéne a fényképezést, legalább is addig, míg szervezeti eredményei megerősítik tekintélyét annyira, hogy narratívában erős, de vizuálisan eléggé vértelen fotografálása már ne tudjon elnöki imázsának ártani. Nem szabad elfelejteni, hogy a szövetség mindenkié, aki a fotografálásban a mindenkori szélesebb fotószcéne helyeslése közepette művész ambíciókat kerget.

Mi igenis szeretnénk reménykedni tovább, hogy jó változások várhatók, hogy Szilvia életet fog lehelni a szövetség halódó – az elméleti supportot illetően meg életre tán sosem kelt - tetemébe, azért, hogy intézményi támogatást és jövőképes iránymutatást kapjanak az igazán tehetségesek.

Urbán Ádám, a szövetség elnökségének új tagja fényképezi, hogy fényképezzük.

Barátságos sütemények

Kellemes órák a LUMASban

avagy milyen a valóság a ráción túl?

A budapesti LUMAS fotógaléria december 6-án megünnepelte létét az Október 6 és az Arany János utcák közös sarkán található elegáns bemutatótermében.

Jelen volt a német alapítású és szerte a világban 36 galériát számláló fotó-műkereskedelmi hálózat egyik magyar futtatottja, a díszes terekben lebegő lányokról megjelent sorozata óta felkapott Bakonyi Bence, aki tanulmányait a MOMÉn végezte.

  

Mondhatjuk, ez a galéria - légkörét emelendő – körültekintőn és dominánsan a valóság műfényes oldalát mutatja. Már ha összfelületben tekintjük a dominanciát, hiszen legalább olyan fontos a LUMAS kereskedelmi filozófiájában a classic, a fotótörténet híressé lett neveinek vagy akár ismeretlenként tovatűnt szerzőinek alkotásai, a nosztalgia-pillanatoknak inkjet printeken, kisebb kópiaméretben visszaigazolt divatja.

Műfényes oldal, mit tesz az? Olyasmit, olyan fotót, ami műtermekben, kiagyalt pózokkal, vagy highliht életszituációkban, a divat, a rivaldák fényében készül. Itt még az elefánt víz alá merülése is elegáns és pompás. Esztétikailag emelkedett, pozitív képzelettel megmachinált édes csendéletek, és levitáló lányok – persze! - Bakonyi Bencétől.

Hiába vannak emberek a képeken, az emberről, mint sorsába vetettről igazában semmit nem tudni meg. A galéria hálózat két német kiötlője és tulajdonosa jól meggondolt és két évtized alatt jól bevált üzleti stratégiát követ. Hálózatuk működtetői is kötelezően az ő elképzeléseiket és normáikat követik. Ajánlatokat ugyan tőlük is fogad a két alapító által összefogott, Berlinben székelő portfólió menedzsment, de mindenben a két német tulajdonos akarata dönt. Ízlésük nyilván a vásárlóképes elit ízlésének nyomon követésén alapul.

Korábban s máshol szerzett ismereteinkből úgy tudjuk, a művész a ráción túli valóságot képes tapintani s láthatóvá, mások által is tapinthatóvá/láthatóvá tenni. 

Na de mi van odaát?

Mi az ottani pillanatnyi jelen? Az időben már eltávolodott, csak fotókon rögzült - nyilvánvaló - valóság léte, amin átüt a volt-de-ott-már-nem-lehetünkből táplálkozó nosztalgia, csak virtuálisan létezik, valójában nincs eleven jelene. Jelene csupán a tárgyiasult kópiának van, ami makulátlan, kényes és költséges jószág.

Az eleven élet mindeközben itt van mindenestül, és más, mint régen volt. Változik-e vele a ráción túli valóság is? Mi ennek a mi mostani jelenünknek a ráción túli valósága?

A LUMASból tekintve problémátlan, esztétikus lebegésnek látszik, az élet minden búja és baja nélkül. De hát ez volna a mélyebb, vagy ha tetszik, emelkedettebb művészi igazság?

Vajon csak a ráció mutatja olyan pocséknak és ellentmondásoktól terhesnek az emberi világot, mint amilyennek hétköznapjainkban látjuk? Mit lát, mit tapint a művész odaát? A lét miféle irracionális összetevőire van jogosítványa, s honnan, kitől e jogosítvány? Csak a formákkal játszhat? A desztillált esztétikaiság, ez volna a művészet játéktere?

Vagy pedig a művészi látás továbbra is mélységes világából csupán az eladható, vagyis a nem szűkölködő, potenciálisan tehát vevőnek számító társadalmi réteg ábrándozásait és hedonizmusát megcélzó fotók választódnak ki itt és mindenütt, a fotó-műkereskedelmi szférában?

Vagy esetleg a galériaképes fotóművész nem is művész, csak valaki, aki tetszetősséggel kereskedik? Aki valójában nem odaát keresi felfedezni valóit, hanem nagyon is ideát, csak ügyesen mímel, csak úgy tesz, mintha szellemi portékáját odaátról hozná, mintha a kiscsaj bármi irracionális kontextusban valóban lebegni lenne képes?

Aki fél milliót áldozhat egy fotóra, és gyűjt ilyesmit, az jómódú kell hogy legyen.

Ezek a LUMASban is megpillantható, galériaképes fotók nem valók húsz évente kifestett, elpiszkolódott falakra, zsúfolt kis terekbe. Aki ilyen képeket gyűjt, követezésképp anyagilag az átlagnál tehetősebb, érthető, ha léte határozván meg tudatát, nem az élet savanykás ízeivel kívánja körülvenni magát. Ezek a négyzetmétereket tűélesen megugró fotók a highlight életszint lakberendezési tárgyai. Várja, keresi, fogadja őket a jólét által tehermentesített esztétikai figyelem.

Sejthető, hogy az ilyen kópiák gyűjtője szemét, fülét és orrát az élet kellemeivel akarja betömni, és mi több, talán azt sem kell tudnia, hogy eredendően, az ember eredendő pszichés adottságaiból következően mi is volna az atavisztikus művész-attitűd.

Miért tudná? Máskülönben azt úgyis felülírni látszik a kor. Elég, ha elhiszi valakinek, hogy mi az, művészet, s hogy egy műtárgy mennyit ér.

Nincs az a művész, aki mélyebb érzéki igazságokat, antagonisztikus ellentmondásokat, igaz kegyetlenséget, őszinte bánatot és végső vereséget a LUMASban vagy más menő fotógalériákban el tudna adni. Talán még ha szellemi kereslet lenne rá, akkor sem, mert az alighanem a tudatlanság ellentmondásos kereslete volna, ami könnyen csalódásba torkollna s veszteségbe taszítaná az így/rosszul orientálódott galéria alapítókat is. Ráadásul, rációhoz szokott kereskedelmi szimattal nehéz nemes lelkesedést, miként ráción túli igazságokat is helyesen feltételezni és felismerni. 

A galériák által felkapott fotográfusok által tükrözött kép tehát nem is a ráción túlról való, hanem nagyon is innen, a racionális üzleti világból. A szlogen - The liberation of art – blöffnek hangzik. A művészet szabadsága ma a virtuális kapcsolatok terepén közelít, amiből, sajnos, nem következik egyben a művésznek magának a szabadsága is. Sok a megvilágosult dezertőr, aki nem kér az ideák szellemében értett szabadságból. Alkotni muszáj, már ha navigálni nem is, ám a korszerű alkotó eszközök, a művészet mai szerszámai költségessé teszik a művészi alkotást.

Mindeközben az állam csak ideológiai szolgálóiról gondoskodik. Amit felszabadíthatnak a fotógalériák, az a megalkuvás felé hajló belátás. Jó annak, akinek nem kell ezt átélnie, mert mindig is ideát volt, s nem odaát!

Túllépve most a LUMAS tetszetősen szelektív valóságképén, megkockáztatjuk, hogy a működőképes fotógalériának (egyáltalán bármi művészeti ágban való műkereskedésnek) valójában nincs szüksége filozófia értékű világképre, nincs filozófiája a szó tudományos, magasabb eszmei értelmében. Nincs jövőnket formáló célja sem, ellentétben az elméleti/művészetelméleti munkálkodással. A műkereskedelemnek csupán jelene van, nem beszélve persze a feltételezetten jövőképes üzleti stratégiáról, ami evidencia. A művészeti galéria kereskedelmi formáció: divatból táplálkozó műkereskedelmi értékkel kereskedik, esztétikai portékáit eladja gyorsan, és életérzéseit továbbadja bárkinek, aki vásárlóképes vagy olyasminek mutatkozik. Végső bizonyosság a vásárlás. Következésképp ezek a vételre kínált műtárgyak a vásárlóképesek szemléletének pillanatnyi irányát, világképét tükrözik. Néhány művész, ki korábban kellett, most hirtelen nem kell többé, nyílván a kereslet indikátorai jeleztek.

A vásárlóképesek, épp az itt döntő szerephez jutó gazdasági pozíciójukból következően egyformák, ez statisztikailag kimutatható: nem ragadnak le az élet problémáinál, jólét felé törekszenek szinte bármi áron. Nem vállalják fel a társadalmi lét ellentmondásait, következésképp képi üzeneteket sem kérnek ebből az irányból.

A galériák üzleti pozíciója posztideologikus, ahogy Vilém Flusser mondaná, különösen a fotókkal kereskedőké, lévén, hogy a legújabb fényképezőgépek éppen hogy a posztideologikus alkotói viselkedésre ösztönöznek. (a ma lehetséges felbontásnak köszönhetően hajszálpontosan leválasztható és eldobható a kelletlen háttérvalóság stb.)

Ami a menő galériák falméretű, makulátlan képi szövetű fotóiból sugárzik: a ráción túlra mutató mágia. Az élet ellentmondásaitól molesztált, sújtott ember is szívesen vállal egy virtuális utazást a mágikus ihletettség, a felhőtlen életérzések magasában. Jól esik, hogy csillogó szemünkkel egy szombat estére, barátságos sütemények között vásárlóképesnek mutathatjuk magunkat.

Ami legígéretesebb az egészben, hogy noha a LUMAS vásárlóinak fel itt, a-közép-európai régióban külföldi, mégis realitásoktól okosultnak s fellendülőben levőnek látszik a fotó-műkereskedelem Magyarországon, a korábbi évekhez, a kudarcos próbálkozásokhoz képest mindenképpen. 

Csak el ne kiabáljuk!

A highlight mágia eliminálása mobillal

Mágia vagy sem, nem bírtuk ki, hogy lábra ne menjünk :-)

Mágikus tekintetünkkel a LUMAS kirakatok

Fotóhónap

Tegnaptól pörög az idei fotóhónap. Európai hason-áramlatokkal szinkronban.

A nyitás a Fugában volt, mint tavaly is már, és hasonlóképp összecsapottság látszatát keltette.

Nyitás legyen ünnepélyes, fotóról lévén szó, legyen fény! – mondjuk.

Nem volt.

 

A pincehelyiségekben baltikumi fotográfiával köszöntötték az idei fotóhónapot.

     Réges-rég a művészet múzsája égi magasságban honolt, fel kellett hozzá emelkedni. A mai öregek századában a művészet, míg egyik lábával a fellegekben állt, a másikkal a kocsmákban. A művészet címszó alatt összefolyt a formába öntött emelkedettség az alpári média-szórakoztatással.

Ma aztán meg a képzőművész egyik lábával már a fotóban áll. A fotó meg két lábával a korban. Harmadik láb is volna, de az anakronisztikus, két lábon állók számára megvetendő.

Ihlet helyett diskurzus van, meg vizsgálódás. A mennyekből leszállt a művészet, a mennyekben Hawking van, aki utolsó erejével még mondja a fekete lukat.

 

A baltikumot trendi köntösben vonultatták fel, dominánsan itt is a konceptuálisok és a vizuálisan unalmas agyalók meg a kópiahajigálók mutatkoznak.

Valami gixer történt azonban. A finn fototgráfus, Perttu Saksa kollekciója – jelentős falfelületeken - azt a látszatot kelti, hogy van még művészet is, ama ihlet és tehetség fémjelezte értelemben, nem csak süketelés. Azt a látszatot kelti, hogy sugározhat még emberből érzéki, mágikus erő. Ez pedig hirtelen megkérdőjelezi azt a temérdek kortársi erőlködést.

Úgy csináltunk, mintha nem vettük volna észre, mert nem szeretnénk örökké széllel szemben pipiskedni.

Az idei fotóhónap a történetmesélés újragondolását és lehetőségeinek fotográfiai, illetve fotóalapú bemutatását helyezi középpontba.

Megjegyeznénk, ez így tisztességes vállalás, szép feladat is lenne, ha nem szólíttatná magát mindenki művésznek e terepen.

Van vetítés is, animáció falra hányva. A forma nem megformált. Képzelje formába a látnivalót ki-ki magának.

  Talán a megnyitó ünnepség adalékaként, minden esetre az után alig fél órával elhangzott még a Zsitva Tibor fotóival felvértezett nagyteremben némi hangulatkeltő zeneszó. Itt volt az alkalom, hogy lábra menjünk:

Külön teremben vonult fel az MTI múlt mesélő képeivel. Szocialista idők. Az akkori MTI fotográfiát egységesnek mutatja egy nem igazán hízelgő vonás. Megkockáztatjuk: egyféle politikai zsánerfotózás volt akkor divatban. És mintha a hatalmas archivum nem is tudna mást. A mostani felvonulás olyasfajta világról szól, ahol csak kirakat-élet van. Problémák nem léteznek. Az ember egyfajta séma, szolíd konszolidáltságba csomagolva.

Mindamellett megidézi az MTI kiállítás egy külsőségeiben rég eltűnt korszak helyenként intelmeket sugalló, máshol megmosolyogtató - és az öregek számára nyilván nosztalgiát ébresztő - infrastrukturális sajátosságait, mikről unokáink már nem is értik majd, mi az.

Mit írhatnánk még. Valami szépet a Baltikum tárlatáról. Igen, megvan:

Öröm volt látni a sok tehetséges fiatal értünk gondolkodását, a jó ötleteket és azoknak a megvalósulási terveit! Köszönjük szépen!

Csütörtökön a Fotó porta foglalta el a kiállítótereket. 

Előtérben: sokk sok lépésben.

 

Főemlősök

C mint CAPA

December 2-án a kormányzat hathatós támogatásával és Balogh Zoltán miniszter jelenlétében megnyílt a Capa Kortárs Fotográfiai Központ a budapesti Nagymező utcában, az Ernst Múzeum helyén. A nyitó kiállítást a vetített képeknek szentelték.
Hááááát... az őrületes tömeg és az őrületes zenebona közepette nehéz érdemleges értékelést adni, erre tehát még visszatérünk. Most néhány, az esti élményhez méltó kompozícióval köszöntjük az eseményt.

Kőrösi Orsolyának, a Capa Központ igazgatójának szólalása

Féner Tamás értékteremtő szavai

A közönség őrületesen figyel

Jobbról balra: a miniszter, az igazgató meg a kurátor

A fődíjas a Budai Rajziskola fotográfiai szaka

Az Origó díjat nyert fotórovata kifekszik saját vetített képe alatt

A közönség saját bőrén tapasztalja, milyen nagyszerű a vetített kép.

Részünkről a díszvendégek:
öreg Kodak Carousel diavetítők kérkednek nagy vonalfelbontásukkal

Irigykedem

 avagy a hanyattdöntés művészete

Távolodó hozzátartozóm aszonta a hátam mögött, miután az erzsébetvárosi önkormányzat Erzsébetvárosról újonnan megjelent könyvét (Képzelt Csikágó) mérgesen az asztalra dobtam, hogy irigykedem.

Igen, lévén fotográfus féle magam is, aki az évezred fordulója táján végig fotóztam Erzsébetvárost és az előző (félátkos) periódusokban száznál több fotóm díszítette az önkormányzat folyosóit és fontos termeit, irigy vagyok.

Kétségtelen, nem esett jól, amikor a Fidesz közeli erők elkezdték kicserélgetni a képeimet holmi okos géppel kattintott szedett-vedettségekre.

Itt mondom: becsszavamra jó szívvel elfogadtam volna, ha nálamnál kicsit képzettebb emberek nyomulnak a helyemre, hiszen az életnek ez lenne a rendje. Az életnek azonban valahogy mégsem ez a rendje, hanem az, hogy politikai feltörekvők, a kultúrában akár jószándékúak legyenek is, hatalom-részeg kontárként elkezdik teletömni a prosperitás fontos és általában húsos fazék közeli pozícióit a saját pereputtyukkal, pusztán „sógor-komasági” alapon.

Nem feltétlenül ez itt a helyzet, csak szerencsétlen mégis valahogy.

A most megjelent, kissé teletömött könyvlapok dugig vannak holmi fotószakmai gaztettekkel, legfőbb jellegzetesség a hanyattdöntés.

A hanyattdöntés az az olcsó fogás, amikor a nyakában lógó gépével utcáinkon futkosó fiúnak esze ágában sincs tekintetbe venni az épületek geometriáját. Félúton pattog a dokumentálás és a „kreativitás” között, legvalószínűbben azért, mert nem éri meg neki annyi időt és energiát fordítani e munkára, amennyit ez megkövetel. Még rosszabb, ha azért történik mindez vele, mert vizuálisan képzetlen dilettáns, aki túl sok felelősséget hárít át (vakon) a fényképezőgépre, illetve a tűző fényben túlságosan bízik politikai árnyékvetőiben.

Nem firtatom a neveket, de feltehetőleg ugyanaz a csapat garázdálkodhat kerületünkben a helyi újságnál, a tévében és a kiadványok terén is, mert jellegzetesen ugyanaz a tudatlanság, ugyanazok a vizuális disznóságok köszönnek vissza itt is, ott is.

Ha szól hozzájuk az ember, a hatalmon lévőkhöz, üvegszemekkel néznek, ha széttárják a kezüket, mint kinek kultúrára vasa sincs, az már megtisztelő.

Az önkormányzat korábbi kiadványait is így volt késztetésem asztalra csapni, min ezt a Csikágót.

Mer’ irigy vagyok. Irigy, vén f…., aki nem tud beletörődni, hogy népbizalmat herdáló, kapzsi erők forgolódnak köröttünk, hogy szegény dilettánsok és nem értők is élni akarnak.

Lehetne persze fejlődni, hiszen az ember csodás fordulatokra képes, de nálunk nem ez történik.

Meglehet, én csak aszkéta erőkből táplálkozó féltehetség vagyok, gyakorlott bár és önkritikusan látni képes, de mégis féltehetség. Itt él azonban kerületünkben sok mindenki más fotográfus, maga a szellemi tűzről pattant őstehetség, Eifert János is. Ő se kell nekik. Nem tartozik a rokonságba, se sógor, se koma. Szerencséjére ő annyira elfoglalt, hogy észre sem veszi tán, mi itt a helyzet.

A most megjelent Képzelt Csikágó egyik oldalpárja. Magáért beszél.

Oldalak a tavaly megjelent Erzsébetvárosiak című portrékötetből. A szerkesztőileg egymásra tördelt, semmitmondón decens Szávay Ágnes képek.

Egy szépen besült Ráday Mihály fotó

A Képzelt Csikágó egyik oldalpárja:

 a régi idők egyik fotográfiája és a mai hanyattdöntés-művészeti felvétel a Grand Hotel Hungáriáról.

A mi unalmasan rendbe rakott Grand Hotel Hungária felvételünk az ezredforduló tájékáról.