2016. január 31., vasárnap

Világvége



Putyint csak nem hagyta nyugodni gépe lelövése a szír határ fölött. Úgy döntött, 2016. február elseje lesz az a nap, amikor egy azértis erejéig visszavág a törököknek. Csak hogy merő tudatlanságból elvétette a dolgot: nem a légteret sértette meg, hanem a lékteret, így aztán a törökök nem észleltek semmit.

Putyin nem tudta hova tenni a nagy hallgatást, hatásszünetnek ez már kicsit hosszú volt, így a biztonság kedvéért megsértette a lékteret még egyszer, aztán megint és megint, s végül, mert na persze, hogy semmi sem történt, rettenetes haragra gerjedt.

- B... jatok meg! (gondoljon bombára vagy szódára, aki akar) - Putyin összes rakétasilóját a Közel-Keletre szegezte, és orbitális ebei tüzelni kezdtek. Épp a légtérben voltak Cameronék meg Hollandék, naná, s ártó szándéknyilatkozatát a térség feletti kilátásba helyezte már Angela Merkel is. Ott lapultak régtől, persze, Obamáék az ő aknamunkavetőikkel, s naná, hogy azok sem hagyták annyiban. Pillanatokon belül tüzes nanává vált a Közel-Kelet. Az ISIS rombolása címén (bár Putyin csak is-is rombolt) vállvetve sütögették Nagyhatalomék a nagy tűz mellett pecsenyéjüket.

Az Úr, aki nem azonos bár az általam nagyra tisztelt Teremtővel, de el kell ismernem, embereknél, mindegyikünknél gyorsabban kombinál, végigfuttatta elméjét a véletlenekben gazdag történések ember által követhetetlen logikáján, s egy füst alatt kitűzte e földi viszonylatokban kilátástalannak tűnő napra a Világvégét. Nyomban küldte is intézni egyetlen fiát, akinek épp más dolga lett volna virágos szeretetkertjében, de indult első szóra.

Égen-földön híre ment ennek gyorsan.

- világvége? - Putyin, aki persze így, kis vével képzelte mindezt, kétkedvén, hogy az égben az övénél nagyobb hatalom volna, két interplanetáris rakétát is eleresztett a Mennyek Országa felé.

Nagyot szólt ez, s bár az űrben nem terjed a hang, itt a Földön meghallotta mindenki, s persze Ferenc pápa is.

- Ki volt az az ördögfajzat? - kiáltotta a halkra tervezett hamvazó szerdai beszéd próbáját tartó pápa a bekapcsolt mikrofonba, amit így aztán jól meghallott minden ember fia.

- Ki volt az a sátánfajzat? - kiáltott ismét Ferenc tőle szokatlan retteneteset, kimutatva így az Úr foga fehérjét. Kicsit rontotta szelíd presztízsét, hogy az ördögre kérdezésnek az imént nem volt foganatja.

A tettes persze nem jelentkezett.

- Bocsásd meg ezeknek, Uram! - fohászkodott Ferenc, de feljebbvalója ezzel nem foglalkozott. Egy Világvégébe ennyi már belefér.

És hogy bele ne tenyereljen a Burdzs Kalifába, vagy hogy ne kelljen majd az óceánok fosszilisen szennyezett vizében mosnia kezeit, a Teremtőhöz is méltó megoldáshoz folyamodott.

Nem, nem! Nem világméretű bombamellényt öltött magára, dehogy! Egyszerűen megfordította a földi gravitáció irányát. Szétrepült az űrbe minden emberi tákolmány. Az emberek is persze, kik kapaszkodtak megszokott vackaikba.

Az Úr fia csak nézett, szomorúan széttekintett, nem tehetett semmit. Szerette az embereket, egyenként valahányat. - Hogy szajnálom! - Nem Hollandékra gondolt. - Mennyire szajnálom! Itt volt az új kalifátusz isz, lám! - pillantott részvéttel a Közel-Keletre. A Fiú a nagy lelki jóságtól kicsit pöszén beszélt.

Az Úr, ki tudja jól, hogy az eretnek D-Vektor az ő egyetlen igazán elfogulatlan, tárgyilagos krónikása, rá tekintettel két embert hagyott élve. Na persze, hogy nem D-Vektort! Orbán Viktort, a mélyen hívőt hagyta élve, meg a frissen e célra feltámasztott pogányt, Kádár Jánost.

Övék volt a világ, telve dialektikával. Kezdhettek vele, amit csak akarnak.

De ki mozdítsa meg az első követ? Hamar átlátták, mi a helyzet. Hosszan méregették egymást, hogy most aztán hogyan kéne szaporodni.

- Az annyát! - mondta végül Kádár János, az ég felé rebbentve gyáva tekintetét, de onnan már nem várhatott semmit.

2016. január 28., csütörtök

Ösztövér



Különös médium a fotográfia. A céda világ, meztelen valóságát fénnyel felzászlózva, betör kíváncsiságunk dobozos csarnokába, s mutatja, árulja szemérmetlenül, amije van. Miközben gyanútlanul kioldott zárral, tátott blendével bámulunk, ránk tukmálja az a céda azt is mind, amit nem akartunk.
Míg a festő arra koncentrál, hogy ott legyen végre az a valami a vásznon, amit a valóságból - képzelete valóságából akár - átemelni gondol, velünk, széptevő fotográfusokkal pont fordítva van: az a feladvány adatik, hogy amit a látható valóság zsúfolt totalitásából fölöslegesnek tartunk, az ne kerüljön rá a fotóra. Mert hiszen valósághűnek ott a valóság maga.
Azután persze, lévén, hogy ihletett közelítésünk nyomán általunk vélt minőségek kerülhetnek képbe, a mi feladatunk az is, hogy kiderüljön, mit „akarunk”. Jobb esetben inkább sejtetések továbbítása ez, nem is akarás, és ha a talányosság megragadott már valakit, a befogadót, az tudni szeretné, mi az, ami sejlik. Amikor ez a helyzet, akkor kérdő tekintetén át már fogva van a néző, s élvezi, vagy elszenvedi képi mutogatásainkat.
De előre szaladtunk! Elutasítani tudni, közömbösíteni a céda valóságból készen érkező formákat és mineműségeket, mesterségbeli kihívás, annak hogyanja az alkotói látáskultúra oldalához tartozik.
A vizuális totalitásból elhagyni tónus, szín és más vonatkozás szerint, elhagyni mind a vizuális szándék felől nem lényegest, több útja is kínálkozik ennek.
Mondjuk, épít az ember egy lyukkamerát. Esetleg óriási nagyot. Minél nagyobbat, annál nagyobb lehet a lyuk. Vásárol aztán vagy előállít az ember e kamerához méretezett, érzékenyített emulziót (filmet?), továbbá vásárol nagy méretű, rusztikus felületű nyomópapír lapokat.
Az érzékenyített „filmet” behelyezi az ember a lyukkamerája lyukkal szemközti hátsó falán lévő nyílás mögé, és kiszemelvén a témának ítélt látványt, odafordítja gépét valahová, majd pedig, ha a tárgyak fürdenek már a fényben, leveszi a lyuk takaróját. Eltelhet így több óra is, mialatt a várfalnak vagy a ruhátlan nőnek nem illik mocorogni.
Talán épp e hosszú hatásszünetben fog az ember egy pemzlit, s ártalmatlan spektrális hullámok fénye mellett - mondhatni, vakon - bekeni a végső kép hordozása céljából vásárolt kartonlapot az általa kotyvasztott, még folyékony, fényérzékeny emulzióval. Többféle színezetet adó kotyvalék kínálkozik, de átütő világsikert a vas-ammon-citrátos változat aratott, mely az úgynevezett cianotípia eljáráshoz szükséges. Az előhívott negatívot ráhelyezi az ember a közben már megszáradt ciános emulzióra, és sok-sok percen át fényt bocsát rá. Ez a kontaktmásolás. A fényt nem kapott érzékeny vegyületet vízzel kimosva láthatóvá tehető végül a valóság fény-üzenetének kékes tónusokban ösztövérré redukált „megnemfelelője”.
Amikor nézzük az ilyen képet valahol, talán egy kiállítóteremben, az ösztövér és nagyon kreatív technikai kaland nyilvánvaló jelei láttán megtesszük az első lépést a művész felé: ez a lépés a bizalom.
E bizalomtól ajzottan, képei előtt tovalépkedve várjuk aztán, hogy a valóságlátás miféle érzéseket indító vagy miféle gondolatokat ébresztő lényegi és általunk utolérhetetlen kalandjába kíván bennünket belevonni. Hogy alkotó mesterkedései által miféle, a mi érzékeink által is fogható, nézői késztetettségünkben gerjedt üzenetté szikárodott a pőre valóság.
Néha azt kell mondanunk: Ennyivé, semmi egyébbé? Csak színeit, csak felszíne gazdagságát vesztette a bamba tárgyi valóság? Csak kilúgozódott úgy-ahogy?
Talányos foltnak jó lenne szobánk falára? Talán. Az már valami, persze, képi karrier, feltéve, hogy előbb-utóbb rá nem ununk.
Talányos folt, formák különös rendje nélkül, fontosabb titkok bármiféle sejlése, kapaszkodója nélkül, ilyet talán mi is tudunk. Tudunk vagy sem, de ez az érzésünk támadhat, igen.
És a bizalom, huss, már nincs is sehol.

Megeshet persze, hogy odaáll talán más valaki is, nézi azt a képet és az ösztövér látvány nyomán gyorsabbra kapcsol ereiben az ösztövér, és aszongya: „Nekem ez gyönyörű!”
Mi pedig, hallván ezt (már, ha pechünkre ott vagyunk,) körbenézünk a kiállítóteremben. Nem, nem azért, hogy vannak-e tanúk, hanem, hogy hová is akaszthatnánk magunkat.
Mert hogy a legfontosabb, garantáltan gyönyörű kép nekünk mégis csak mi vagyunk, ahogyan teremtőnktől kapott dupla camera obscuránktól ösztökélve gondolkodunk.

* A cianotípia - magyarul kéknyomat - egy nem ezüst alapú archaikus eljárás kontakt másolatok készítésére. 1842-ben Sir John Frederick William Herschel angol csillagász és matematikus találta fel. A cianotípia jellegzetes kék színét a vörösvérlúgsóban található cián adja.

A semmi képe cianotípia másolaton

2016. január 24., vasárnap

Hajnali létezés



Ahogy tekertem visszafelé a repülőtérről, át a latyakos téli hajnal még alig derengő küszöbén, az ötlött eszembe, hogy bármely dolog elménktől független létezése két tényező függvénye. Miért ez, miért ez... Hát csak!
Az első tényező valamiféle, a legkülönfélébb alakot öltő strukturális mivolt: kavargó energiák bonyodalmas egymáshoz kényszerültségének ismétlődése. Ez önmagában adja bármely dolog fizikai identitását. Földünkre tévedt meteor, űrbe tévedt vekker. E példákkal már célzást is tettem a második tényezőre: az ugyanis a létező történése, ami a más létezőkhöz való viszonyban szerephez jutó oda-visszahatások összessége.
Azon létezőkre pedig, melyekről kijelenthető, hogy élnek, még egy harmadik tényező is hat, ez pedig az önidentitás, létezésük történésének tükröződése az irányító rendszerükben. A létezés eme státuszát a létezésben való érdekeltség állapotának neveznénk, mert ez a tükröződés a létezés második tényezőjével kapcsolatban generál motívumokat: a történésekre való aktív reagálásra és létük védelmezésére készteti a létezőket.
Az idő dimenziójában minden létezőnek van egy tól-ig eső létszakasza. Ez az ő fizikailag valós létezésének ideje. A virtuális létezés viszont, ami valamely aktív tudatban konstituálódik, időtlen, átterjed tehát a fizikailag valós létezés határán. Halhatatlanság szóval szokás említeni az ebben rejlő lehetőséget, és fizikai létezésük határai közt gyakorta reményt fűznek hozzá az élők, még hozzá akként, hogy idegen, aktív elmékben váltig jelenlévőként nekik majd megadatik - már mint a virtuális létezés, a halhatatlanság.
Igen, ilyesmiken agyalunk mi, bonyodalmas életművet építő emberek. Pedig fizikailag nem létezőként már semmi szükségünk rá, semmit sem kezdhetünk vele. És bízhatunk-e az idegen tudatban? A virtuális tartalom ugyan látszólag végtelenségig továbbadható, csakhogy a virtuális lét alakja lassan elrongyolódik. Na, például, ki az a halhatatlan Triszmegisztosz?
Na ugye!?!
Lehet, hogy mindezeket csak azért gondoltam, mert január vége volt, és előző novemberben lejárt a jogosítványom érvényessége. A feleségem elrepült Hollandiába, csak én voltam kéznél, aki visszahozhatta ama méregdrága parkoló zónából az autót.
A jogsim tehát, mintha nem is létezett volna, a rendőr viszont imitt-amott nagyon is valósan létezik. Hess! - mondtam az elmémben fészkelődő valaminek. Ne kísértsük a békés létezést rossz történések képzetével.
Ez szerencsésen elterelte elmémet egy másik fontos témához, a létezők mozgáspályájának találkozási esélyeihez.
Erről azonban csak később. Most lefekszem, lévén, hogy közben már itthon vagyok, és folytatom az alvást, amit fél ötkor abbahagytam.

2016. január 22., péntek

Valamilyenség



A valamilyenség paraméter volna, aminek a szembeötlés (érdeklődés-keltés) személyre szabott világában tól-ig skálája van. Megengedjük: ahány személy, nagyjából annyi féle figyelem, bár ennek a nagyjábólnak hátterében kerekedik ki a típus, amire mi előszeretettel koncentrálunk, mert a tárgyilagos szemlélődés közben kevésbé szem elől téveszthető.
A valamilyenség skáláján az ig az a határérték, amikor a valamilyenség-hatás (zsenialitás? összeférhetetlenség?) kiveri elménkben a biztosítékot (katarzis? halált megvető flow?). A tól pedig... hát, az a nagy semmi, amikor nézünk át közönnyel a szólaláson, nincs többre késztetésünk.
Mivel a művészet területén szeretjük járatni elménket, megemlítjük, hogy az e területre betolt, művészet-éheseknek adresszált, felháborító vagy undorító „szólalás”, mint olyan, hatását tekintve valamilyenség ugyan, de a művészet sok évezredes hagyományainak nyomvonalát követő konzekvens figyelmünk számára értéke nincs.
Tereptévesztés áldozata lehet, ki így, felháborítóként vagy zsigeri undorítóként és egyéb provokátorként művészet címkével kínál bármit is nekünk. A művészettől látszólag nem is oly messze (hiszen mára a művész, ha csak az életben maradás érdekében is, önimázs hizlaló kommunikációra kényszerül) található a kommunikáció terepe. Ott kínálja magát a diszkurzív meg kapcsolati (zsigeri, meta- és egyéb) kommunikáció, a feltűnési viszketegség meg társadalmi csetepaték iránt vonzódók serege, ahol a közlés provokatív és taszító csomagolása nagyon is hatékony lehet.
Ilyesmiről persze most szó sincs, mindezt csupán mutatkozás-szemléletünk nem beszűkült voltának bizonygatásaképpen fogalmaztuk ide, s biztosítjuk az olvasót, hogy a továbbiakban bennünket csupán a művészet terepe érdekel. Ekként a valamilyenséget itt most csakis a művészet legfőbb specifikus vonásának, a különösségnek kontextusában vizsgáljuk.
Az ArtPhoto Galéria utolsó kiállításán valahogy eszünkbe ötlött, hogy az ím már tucatra nőtt, egyszerre családias és elegáns bemutatkozások célszemélyeit vajon milyen sorrendbe lehetne állítani valamilyenség dolgában.
Bizonyára egyetért az olvasó velünk abban, hogy a valami mindig valamilyen, ám ezt meg kell toldani azzal, hogy a valamilyenség teljes bizonyossággal csupán emberekhez köthető. Olyanokhoz, akik a valamit megítélik. E nélkül a valami semmilyen. Ekként kell hát tekintenünk a szóban forgó kiállítások műtárgyaira. Vagyis legalább annyira a befogadói sémákat, mint amennyire az alkotókat illetik megjegyzéseink. Azt reméljük azonban, hogy az ArtPhoto Galéria kiállítóinak művész karakterbeli valamilyenségéről nem csak magunkra érvényesen szólunk, hanem az egyéni megítélések statisztikai összképébe is sikerül beletalálnunk.
A legmarkánsabban valamilyennek alighanem Kerekes Gábor személyisége mondható, műveinek pszichés hatását és formai megjelenését tekintve egyaránt. Vele szinte egyenrangúan nagyon valamilyen a már közülünk, sajnos, ugyancsak végleg eltávozott Farkas Antal Jama, az ő kifejezési eszközök tekintetében páratlanul bátor, művészeti örökségünket szem elől nem tévesztő, mégis valahogy nagyon-nagyon földönkívüli pillantásával.
A skálán tőlük csak kevéssel odébb találjuk Balla Demetert, aki habitusának bonyolult szenzibilitású és egyszerre nagyon poétikus és nagyon bátor önreflexióival ragadja magához kiállítása látogatóit. A művész habitus megnyilatkozásának valamilyensége dolgában vele egy magasságba helyeznénk Féner Tamást, akinek, úgy mond, beérett látása és intellektuális dörzsöltsége Balláétól egészen eltérő helyre céloz ugyan, ám tiszteletre sarkalló testes húrokat pendít meg értelmünk hárfáján.
Csak kevéssel távolabb e második gyülekezési ponttól helyeznénk el Eifert Jánost, akit a vizuális különösség megpillantásában mindig is a legkiválóbbnak találtunk, s akinek kedvelt képi tartalmai iránt való érdeklődése mögül hiányozni látszik azonban bizonyos áldozatos őszinteség, és a korunkat érintő kulturális relevancia iránti igény is, ami kissé tompítja a valamilyenség iránt ajzott lelkesedést.
Több mindenki következik ezután, szinte fej-fej mellett a másféleség tágas mezején.
Vancsó Zoltán létünk titokzatosságainak irányába kivetített és képzeletünkben felsejlő, fáradhatatlan és vizuálisan jól hangolt vízióival. Markovics Ferenc az ő ember és valóság viszonyának, ember és kultúra klasszikus értékeinek megszólaltatására hangszerelt, magas gyakorlottsággal és hangsúlyozottan pozitív kedéllyel performált vizuális muzsikájával. Ide soroljuk Horváth M. Juditot, aki viszonylag hosszú vizuál-csipkerózsika álom után rátalált génjeiben forma- és színlátásának érzelmekben fürdő gazdagságára. Mindamellett már a fekete-fehér szociofotózás népszerűségének idején is néző voltunkat bizsergetőn került a látómezejébe vont emberek közelségébe.
Valamilyenség-érzékelésünk innentől kissé összezavarodik. Nem igazán találjuk markánsnak sem Haris László sem Mucsy Szilvia önazonosság értékű valamilyenségét. A technikailag nagyon precíz harisi panoráma fotók zömének valamilyensége hosszabb szemlélés után eléggé hervatag dolognak tetszik, a művészi gondolat vagy egyszeriség-bravúr különösebb kísérő jelei nélkül.
Mucsy Szilvia valamilyensége az önmagában figyelemre méltó valóság-objektumok rendes lefotózásának (és az ArtPhotót dicsérő jól installált tálalásnak) most elénk táruló képe mögött látens formában rejtezik. Tetszhet ez a sorozat sokaknak, nem szerencsés azonban, ha arra gondol akár csak egyetlen vájtszemű néző is, hogy ha ő ott van éppen, meg annyi mindenki más is, akkor ő meg a többiek is épp ezekre a kompozíciós mintákra kattantak volna rá, ezeket az egzotikusan ható objektumokat és más múlandóságból menekített gondolatszerűségeket találták volna fotózásra érdemesnek, sőt, ennyi eséllyel akár az a számtalan, nem lebecsülendőn gyakorlott amatőr is sikerre tehetett volna kísérletet, hogy hasonló eredményre jusson.
Stalter György tudatunkban élő, hajdani időkből tisztelt, mind retrospektívabbá váló valamilyenségébe erősen bezavart a galéraibeli bemutatkozását kísérő, újabb törekvéseiről referáló aktfotó füzet, ami emlékezetünkben a látványosnak mondható emberábrázolás egyik legrangtalanabb fajtájaként ragadt meg. Arról bezélünk, amikor a kihívóan vagy céltalanul mezítelen nő a kép nézőjével szemez.
Milyen most ez a Stalter György? Lehet-e még olyan milyen, mint hajdan vala :-)
Na ez szöges kérdés a művészi valamilyenség megítélése szempontjából.
Ha szempontjainkhoz következetesek maradunk, a sor végén áll az általunk sok szempontból nagyra becsült, hiszen zenészként (Tom Úr) is lájkosan követett Varga Tamás, aki mostani törekvéseinek domináns középpontját fordítva felénk, nedves kollódiumos felvételeivel mutatkozott be az ArtPhoto Galériában.
Varga Tamásnak itt és most, művészi fotó tekintetében ezúttal nem volt valamilyensége, legfeljebb csupán a téves látszat erejéig. Nála a technika az, ami nagyon karakteres, vagyis a néző által talán nem is sejtetten nagy precizitást igénylő, nagy költségkockázatú manualitás. És persze, a műveleti bonyolultságok fölötti győzelem - képről képre. Az ebből fakadó valamilyenség azonban, ha más is rendelkezne a neo-fotó-reneszánsz iránti, Varga Tamáséval vetekedő odaadással, ugyanolyan valamilyenséget sugározna ránk, lévén, hogy a technika ember és ember közt nem válogat. A nedves kollódiumos fotózás iránt elvárható tisztelethez kell némi mesterségbeli háttérismeret. E nélkül nem tudhatja a néző, mi itt a csodálni való. Mi persze tudjuk, rontván ezzel a statisztika érvényes voltát.
Minden kifejezésre, művészi megformálásra alkalmas matéria - a hozzá célszerűen szükséges, kellő árnyaltságokra és szándék-követésre alkalmas megformáló eszközökkel együtt birtokolva - ígéret valami nem garantálhatóra, ami a személyes látás és egyéb érzékelés másokat emelkedetten megérintő, különös megmutatkozása. A nedves kollódiumos eljárás, bár az ideje a 19. században gyakorlatias okokból lejárt (beköszöntött a száraz korszak :-), ma is ilyesféle matéria volna, már ha az, aki játszik és formál vele, a technika iránti szerelmét át tudná vinni „fogában tartva” a technikai bonyodalmakon túli partra. Az archaikusnak mondható, nagy gondosságot igénylő régi eljárásokba szerelmesültek nem igen jutnak túl a hagyomány tisztelő kultusz határain. Talán, mert míg sodródnak - szerszámaikat fogukban tartva - a műveletek különös figyelmet igénylő áradatában, azt hiszik, már átjutottak ama túlsó partra.

Telt ház az ArtPhoto Galériában


2016. január 18., hétfő

apropó



Mediterrano címmel kiállítás nyílik/nyílt e bejegyzés napján az ArtPhoto Galériában Mucsy Szilvia fotóiból

Apropó mediterrán:



Megkértük kiküldött munkatársunkat, hogy futtában magyarázza el olvasóinknak, mit talál érdekesnek a néző szemével Dobos Sándor fotóművész új képsorozatában, melyet a Csillaghegyi Közösségi Házban mutatott be január 13-án.

„Magyarázatot-elemzést nem igénylő nyilvánvalósággal süt a képeiről a zsenialitás. Ha kihagytam volna, úgy érezném magam, mintha Csontváry a kortársam lenne, és nem mennék el a kiállítására. Lehet, akadnak blogodon, kik másfelől néznek ezekre a dolgokra, de nekem nem kutatási területem a kultúrsznobok világa meg a hiúság-cirkusz, bár tagadhatatlanul közelíthető ebből az irányból is bármelyik kiállítás.
Én abból az irányból nézem, hogy valaki létrehozott az ő ihletett és istenáldotta (= természettől kapott:) tehetségéből fakadóan valami igen gyönyörűen maradandót. Valami táj lelkét tömörítő, személyesen csak ő általa előállítható, mégis minden nézőt egyszerre gazdagító látványt.
Akadhat persze, ki mond rá esetleg valami olyat, hogy igen, jó, de helyenként szinte felismerhetetlenek a helyek, s hogy az arányok eltorzulnak. Na, nekem épp a fizikai valóságban adott arányok bátor és szabad átalakítása az, ami által Dobos Sándor képei annyira megszólítanak, és a fotográfiai dokumentáción - ami itt nyilvánvalóan sosem volt cél - túllépve úgy tudnak igazat mondani, hogy az valódi is.
Egy igazán okos ismerősöm megpróbálta ráirányítani a figyelmemet e képeknél a mesterségbeli fegyelem kérdésének fontosságára, amit készséggel akceptálok, de láttunk mi már más, neves alkotóktól fegyelmezetten elkészített, ámde pusztítóan unalmas és lélektelen, a technika bírásán kívül semmiről se szóló panorámaképeket. Szóval a fegyelem, igen, kell a fegyelem, de csak olyasféleképpen, mint amikor, ha balettozni akarnék, figyelnem kéne rá, hogy működjön a légzéstechnikám, nehogy megfulladjak piruett közben.
Amúgy a művészi megközelítés terén a fantázia, a szabadság, a játékosság és bátorság, amit én kiolvasok ezekből a képekből. Az anyag, a helyszín és a technika tökéletes ismertéből fakadó bátorság ez, amikor tudja az ember, meddig mehet el, melyik anyagot meddig kell melegíteni, hogy ne törjön, hanem hajoljon, és az alkotói fantázia szenvedélytől fűtött alkimista kemencéjében milyen hőfokra izzítva, hány nap múlva változik át arannyá az élmény:)

Szóval írok persze szívesen ezekről, de most, bocs, sodornak a mindennapok eseményei..."


Hát ez van, kiküldött munkatársaink sosem érnek rá igazán. Vakkannak pár szót, fején találják a szeget, aztán már futnak is tovább. Az élet már csak ilyen.
Jó, jó, ne lépjük át hatáskörünket, csak a miénkre, csak a mi életünkre céloztunk! :-)

A Lagúnák színes évszázadai: Burano című kiállítás január 29-ig tekinthető meg a csillaghegyi Mátyás Király út 15 alatt (Csillaghegyi Közösségi Ház)

Dobos Sándor színekről álmodón. Hajdú Gabriella  fotóiból készült montázs

 

2016. január 14., csütörtök

géniusz



Félig összegyűrt fehér valami mocorog a metrósínek között. Fehéregér?
Íme, lehelet vékony, alakját nem szilárdan őrző papírfecni a gyenge huzatban élő volt látszatával mozoghat. A mozgás valós, az élő-volt azonban látszat, az elme szüleménye. Valóságra semmi módon nem konvertálható.
Ekként a géniusz-voltnak kötését is jobban meggondolnám. Olvasom ugyanis a plakáton: Csontváry géniusza. Úgy tudom, egy félig-meddig bolond patikus volt, aki hatalmas eltökéltséggel és csodálatos színekkel/színlátással festett.
Helyesebb volna: Géniuszunk, Csontváry. Igen, kortársai zöme nem tisztelte ekként, nem láttak géniuszt. Márpedig mit érnek a géniusz-volt transzcendenciában enyésző hivatkozási alapjai a kollektív tudat érték-minősítő hajlandósága nélkül?
Átengedném Csontváry valóságunkhoz való különös kötődésének megítélését az elme és psziché szakértőinek is.
Is, mert csak óvatosan! Mondják, jobbára azok is bolondok.
A kultúr-sznobok, s kik a társadalmi létet holmi hiúság-cirkusz porondjának tekintik, most legszívesebben megölnének. Na nem, mégse! Azt macerás legalizálni: csak lecsukatnának, vagy még inkább (mert múlik divatja a kárörömnek) pénzt csikarnának ki belőlem, maguknak persze, a törvény erejével.
Csakhogy én közismert vagyok - arról, hogy vasam sincs.
Bolond szintén? Nyilván.
Nyilván, mert ezt is magamra hagyom kenni.

A géniuszi képek még megtekinthetők a Várkert Bazár Dísz téri kiállítóterében.

2016. január 10., vasárnap

A törvényszerűség hurka



Ma kiborult az idő. Jobban látom hangyányi betűimet.

Az örökkévalóságban az a gyönyörű, hogy nem határidős.
Az ember által oly lenézett káosznak így valójában nem kell kapkodnia. Nyugodtan számításba veheti és bevárhatja a törvényszerűségeket, melyek érvénye feltétel nélküli és határtalan. Pontosabban a határtalansággal határos, mert ugye a véletlennek azért csak kell egy kis hely, ahol a téridőben, két fellépése között meghúzhatja magát.
A szükségszerűség, bár igen lassan képes csak helyrehozni, amit a véletlen egyetlen pillanat alatt szétdúlt, mégsem ideges. A szükségszerűség hegemóniája adva van az alapvető törvényszerűségek által.
Az ember nincs ilyen szerencsés helyzetben. Az ember átmeneti fejlemény, az embernek minden törekvése sürgető. Megnyugtatón mindegy lenne persze az ember számára is minden, ha nem lenne ez a teremtmény az elmének és annak kellős közepében pedig a maga identitásának birtokában.
Az elme, bár megtalálta már a módját, hogyan képezzen a gyarló hordozó dacára egyfajta folytonosságot kimunkált magamagából, mégis nyugtalan, mert a számára oly fontosat, talán a legfontosabbat nem képes átmenteni a halandóság tényleges határvonalán túlra. Az értelem a maga omnipotenciális látszataival egzisztenciális határok között szorong, miközben már oly sokat tett, és mindent elkövet, hogy az örökkévalósággal megáldott mindenséggel mérhesse magát.

Ahogy ezeket írom, mintha nem csak az idő, hanem a tér is kiborult volna. Ez szárnyakat kölcsönöz elmémnek.

Megítélésem szerint a világmindenség - pillanatnyi helyzetéből kikövetkeztethetően - végtelenségre van kitalálva.
Legyünk azonban óvatosak! Ha mégis végességre volna kitalálva, amit ne zárjunk ki, akkor viszont még nincs kész. Félkész állapotában pedig, érthetően, tele van eddig még nem volt, végtelen szálon szerteszét futó fejleményekkel, minek logikai folyományaként a véletlen e szálak kereszteződéseinél látványos és akár konstruktívnak is mondható szerephez jut.
Amikor a végességre kigondolt világ kész lesz, megszűnnek a véletlenek, és az univerzum, azaz a világ átmegy egy örökkön tartó, meglehet gyönyörű, de földi ésszel előbb-utóbb kiismerhető, unalmas ketyegésbe.
A másik lehetőség, hogy a világ végtelenségre van kigondolva, és eszerinti közrehatókkal lett útjára eresztve. Ez esetben a véletlennek nem csupán átmeneti szerep jut, hanem gubancként benne kell lennie a szükségszerűség hurkában. (itt ne disznóölésre gondoljunk!) azaz a teremtő a statisztikailag fennálló ismétlődéstelenséget, mint minimumot a törvényszerűségek fejlődése útján garantálja.
A teremtő - föltéve, hogy képességei és helyzete folytán, galaktikus értelemben abszolút szabad, vagyis annyi világot teremt, ahányat csak akar, kívül van a mi univerzumunk rendszerén, tehát a földi adottságokkal béklyózott ember számára elérhetetlen.
Ebből gyönyörű eretnekiádák születnek. Például, hogy bármiféle ember által kezdeményezett kapcsolatfelvétel nem lehet egyéb, mint bálványimádás.
Tudhatná ezt más is. Azért kell mégis ez a bálvány az embernek olyan nagyon, mert gyáva, retteg léte valós státuszától, nem akar beletörődni kozmikus helyzetébe. Retteg. Talán nem úgy, hanem amúgy, de akkor is rettegés ez.
És ugyanama gyávaság okán rombolja is a bálványokat az ember. A gyáva ugyanis fél a konkurenciától. Retteg, hogy nem az ő bálvány-csalija lesz a nyerő.
Ez persze a földi reláció. Kozmikus irányban a legfontosabb, hogy a gyáva ember szolgálatkészen leborul. Akármelyik irányból mutatkozzék is a felsőbb hatalom, ő már le van borulva! Ennek fanatikus jeleivel sem spórol. Összetéveszti végül azt, ami van, azzal, amit szeretne.
Inverz reménykedés, hogy az ember halandó státusza még nincs véglegesítve. A bálvány nem üres belül, telis-tele van biankó, de mégis célzott hízelkedéssel, adott esetre hidat képező tételezésekkel és önbéklyózó alázkodással. Azt reméli a gyáva ember, hogy majd jő, akinek ez a bálványhely rendeltetett, és az ember iránt olvadt szívvel belakja. Ezt, nem pedig a konkurenciáét. És hogy jutalmat oszt majd. Na mifélét? Halhatatlanságot.
Holott ez már mind adva van. Na igaz, nem az egonak, hanem az életnek, ami persze túl csakosnak tűnik az ego szemében. Hát csak a szisztéma halhatatlan?
Élni bátorkodni kéne inkább, míg lehet, emberek!
Persze a görögök ezt már végigcsinálták. Ma is állnak még ezerével az isteneket csalogató lakhelyek. Ma már csak kultusznak jó az ilyesmi, mióta az ember feltalálta a táskarádiót, meg a többi kütyüt, ami a természetben nem létezik.
Hát istennek ez nem jutott magától eszébe? Milyen isten ez?

Még mindig viszonylag fényes az ég ablakaim felett. Várom, mikor sötétedik be hirtelen. Esküszöm, ha így lesz, bizonyosságnak veszem.


Hiszem, hogy bögrebálványomon szarvas képében maga a Delfin jelent meg

2016. január 9., szombat

Elha tározás



Két idős ember találkozik a Klauzál tér közelében, ahol a pesti hírek összefolynak. Az egyik épp ma reggel határozta el, hogy leszámol az élethosszon át rá oly jellemző mafla engedékenységgel, sarkára áll és mátol akarni fog, vagy legrosszabb esetben is sarkán forog kicsit. A másik meg, aki igazi akaratos, a friss levegőtől most borzasztóan akarja, hogy elhatározzon végre valamit, de egyelőre semmi nem jut eszébe, hogy mit is.
Ezek ketten távoli ismerősök, jól eldiskurálnak. Megszakítás nélküli beszélgetésüket a Pesti Bank támogatja. Ez annyit tesz, hogy a szórólaposokat meg a kéregetőket biztos pénzkeresés ígéretével elcsalja a térről egy időre. Nyugodtan trécselhet tehát a két öregúr az elhatározásról meg az akarat szabadságáról.
Az egyiknek falába van, az igazit még a Deák téri ütközetben veszítette el. Ez, már hogy miből van a láb, ezúttal abból derül ki, hogy egy arra sétáltatott kutya oldalba vizeli.
A gazdi, látván, mi történt, máris preventív támadásba lendül: 
- Nem a járda közepén kéne diskurálni. 
A váltig mafla falábú nem akarja elküldeni a hölgyet (időközben beazonosította biológiailag eredendőnek tekinthető nemét) melegebb tájra, ezért ősi lovagi ösztönökre hallgatva síránkozóra fogja.
Nem úgy a másik, az akaratos. Az még soha nem volt ilyen közel ahhoz, hogy formába öntsön egy elhatározást, történetesen hogy belerúgjon a kutyába. Nagy dérrel-dúrral nekifog elhatározni ezt, szívósan kotorászik mentálja mélyén, hogy célra vezesse akarását, de a kutya már igazi fatörzset talált a tér távolabbi szélén.
- Fizetné ki legalább a tisztítót, nem igaz? - dohog a falábas halkan és félszegen, inkább csak beszélgetőtársának, sem mint a távolodó hölgy háta közepének.
- A * (csillag) anyjukat ezeknek! - kontráz a másik olvasáskultúráját fitogtatva. - Elegem van ezekből! Elegem van, hogy ezért jön ki az ember az utcára. Itt az ideje, hogy rendet teremtsen valaki.
- Az kéne, hogy kifizesse.
- Le kéne verni rajta! Le is vertem volna, abba biztos lehetsz, ha nem látom, hogy jobb válláról a bal vállára genderedik a haja, de ahaja.
- Ha nem nő lett volna, már én sem tudom, mit csináltam volna. De mindegy, legyen egyenjogúság, nem igaz? Most aztán egyenlőség van.
- De aztán ennyi, és kész! Ha még egyszer erre jön, ha ez még egyszer megesik, komolyan mondom neked, belerúgok. Ezt elhatároztam.
Na, végre, az akaratos végre elhatározott valamit. Észre sem veszi persze, hogy a cselekvés a ha által fel van függesztve.
- Nem akarok neki kellemetlenséget, de nem úgy lenne tisztességes, hogy fizesse ki a tisztítót?
- Vagy az asztalost... le is lehetne esztergálni, nem?
- Nem, csak a nadrágra gondolnék, a vegytisztításra. Ez kétszer is volt már esztergáltatva, talán te is tudod miért.
-Ami nem semmi manapság - toldja meg az akaratos. - Én a helyedben, nő vagy sem, nekiszorítanám a kerítésnek, aztán kigondolnék valamit. Addig el nem megy... mittudomén, végtére is, nem a szocializmusban vagyunk.
- Nem bizony! Tudod, mibe kerül ma egy öltöny vegytisztítása? Legkevesebb 6 ezer forintba.
- Ahogy te képzeled. Tizenhatba. Na és a csarnok? Már zöldségért sem mer bemenni az ember. Régen két forintért utánad hajították a tojást. Most meg?
- Ne is mondd, tudom én! Felmegy az ideg. Az ember szívinfarktust kap az áraktól. Orvlövészt helyeznék el a háztetőn, és amikor hozzányúl a zöldséges az ártáblához, durr.
- Na és az orv osságok?
- Nekem mondod? Az öt évvel ezelőttit szedem, pedig tilos...
Közben a faláb megszáradt.
A kutya viszont jön visszafelé.
- Na, menjünk, mert nekem ma még sok dolgot kell elhatároznom - vet véget a böszmecserének az akaratos.
- Isten bizony megbántam, hogy kijöttem az utcára ilyen idegben. Már csak egy jó teát akarnák, aztán be az ágyba.
- Akard is, naná, ennyi jár nekünk! De vigyázz, mert bemondta a tévé, hogy Budapesten az emberek fele a saját lakásában fagy meg! Van legalább rendes akaród?
- Van hát. Svéd flanell. Kicsit kopott, de a feleségem így legalább nem vitte el. Te merre indulsz?
- Még nem tudom. Van nálam két elha.
- Ejha! És mit akarsz vele?
- Valami tározót kellene találnom. Nem akarom itt eldobni. Bár ezeknek...

2016. január 3., vasárnap

Nyolcszázharminc aduász



MAOE

Hétezres közösség, amit valamikor régen a maga üdvére atyáskodó, magát szocialistának nevező államhatalmi gépezet gondolt és terelt egybe szociálpolitikai látszatok keltése céljából. De volt abban talán prevenció is a hatalmi rettegést illetően.
Hétezer művészt, tömegeket befolyásolni képest és hajlamost, politikailag gyagya, de kiszámíthatatlan lázongásra is képes individuumot terelt egybe a nem éppen önzetlen hatalmi szándék, hétezer olyat, aki így-úgy a fellegekben jár, és nincs érzéke a realitásokhoz.
Hétezres önmaga melegében tartott csordává lett volna a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagsága, eltelve a művészet birodalommá való terebélyesedésének, és a szertelen, valójában egymással összeférhetetlen művészhabitusok szimbiózisának látszatával, ha nem lett volna az idő tájt még akkora nagy becsülete a szakmai képzettségnek.
Létre jött egy apparátus, amely adminisztrált, formálisan képviselt, segélyeket osztott, vezetőinek magasában pedig busásan pocsékolta magára az állam pénzét.
A gyorsan megváltozott politikai és gazdasági feltételek a rendszerváltás után megkérdőjelezték a Művészeti Alap szociálpolitikai funkcióinak tartható voltát.
Eljött a politikai tabula ráza pillanata. Az ezredforduló után elszippantotta a legatyásodó állam az eladdig busás költségvetési keretet. A Művészeti Alap vagyona, amiből az utód egyesület, a MAOE éldegélni remélhetett volna, jogilag elrekvirálhatónak bizonyult, elfedve maradt ugyanis a pártállam atyáskodó gesztusai mögött a jogi valóság, hogy az u.n. vagyon, vállalatok, alkotóházak és egyebek a művésztársadalom önállóságának csupán kölcsönkapott díszletei voltak.
A MAOE pusztán egy a sok egyesület közül, tudatta végül az állam. Egy azok közül, akiknek jogukban áll kitalálni, hogyan tudnak életben maradni.
Na de egy hétezer tagú egyesület azért mégis csak nyomósabb okkal tartja magát a társadalom, a kulturális arculat megkerülhetetlen tényezőjének, mint a pár tucat vagy akár párszáz tagot számláló civil formációk. Ezt kell most a világgal elfogadtatni.
Nem könnyű feladat, mert ez a hétezres tagság - ha nem is mindenestül, de öröklött alapjaiban - elavult szellemiséget képvisel.
Akadnak új, fiatal tagok is, ám jelenlétük jobbára formális. Annak reményében lapítanak a hétezres seregben, hogy majd észreveszik ők a megfelelő pillanatban, ha lemaradnának valamiről.
Az állam kegyeinek átcsoportosítása láttán (MMA) a hétezres tagságot elfogta a halálfélelem. Ki kellett találni valamit.
És a jelentősen karcsúsított apparátusú MAOE vezetőinek sikerült is a létezés látványos tényét felmutatni, mindenek előtt a négy évvel ezelőtt indult, tematikai húzószavak mentén szerveződő kollektív kiállítás-sorozattal, ami a hétezres tagságot tömegességében volt képes megszólítani. 
Az első évben 270 alkotó 270 műve került közönség elé a városligeti Nagycirkusz épületének emeleti kommunikációs terében. A következő évi, a négy őselem gondolatkörére reflektáló kiállításon már 480 alkotó mutatkozott be - részben Szentendrén, részben Budapesten, a Városligetben. A 2014-es, a labirintus hívószavával mozgósító, és a szentendrei Művészetmalomban felvonuló tárlaton 630-an állítottak ki, és a 2015-ös seregszemlén, ami a harmónia fogalomkör húzó voltának reményében szerveződött, 830-nál is több művész mutatkozott be egy-egy művével. Ez a kiállítás 2016 januárjában még látható.
Mindenek előtt a vizuális művészeti mesterségek képviselőinek szerepvállalásáról van itt szó mind négy esetben. Sem az írók, sem a zeneszerzők nem rúghattak labdába ezeken a vizuális seregléseken (gondoljuk, nem is akartak volna, mint ahogy ez idáig még nem igazán kívántak attraktív szerepvállalásba bonyolódni sem a Művészeti Alap, sem a MAOE zászlója alatt.)
Velük együtt, de inkább nélkülük, az egyesületnek mára sikerült felmutatnia egyfajta számszerű számottevőséget a magyar művészeti életben.
Ami a minőséget valamint a korszerűség, illetve az irányadó volt kérdéseit illeti, mit is várhatnánk? Hétezer olyan művészről van itt szó, aki soha nem elv-azonosság vagy akár kölcsönös szimpátia mentén választotta egymást - azt a többi hétezret - társául.
A MAOE egyetlen lehetősége a szalonos összesereglés. A kevés őszintén gondolót magába olvasztja a múltból élni remélők, a vaktában beadók, a minden mindenről szól csalárd elvére hagyatkozók, a lustán művészkedők, de szakmailag jól képzettek sereglése. A tagság hétezres magasában nincs többé világképi karakter, győzelemre viendő művészeti forradalom, még együttfocizás sem. Van profizmus, de nincs kortársi szellem.
Az utolsó, 830 szerzőt felvonultató kiállítás már mutatja a túltömegesedés válságos jeleit. A temérdek kép sok helyütt ostobán és vizuál-kakofonikusan szorong egymás társaságában. Ha van flashmob, akkor itt használhatjuk talán azt a kifejezést, hogy snailmob.
Ami pedig a nézőt illeti, megelőlegezzük, hogy számára egy ekkora kiállítás a maga nyolcszázharminc irányba való szerteágazásával agyilag már feldolgozhatatlan. Három kép is elegendő lehet egyetlen napi szellemi csemegéül, ha van benne figyelemre érdemes tartalom. Amiről tehát biztos benyomást szerezhet a látogató, az az, hogy a MAOE - bizony! - hatalmas egy képmutogató gyülekezet.
Ami a művész becsvágyat illeti, nyolcszázharmincszor csapjuk ki itt a látogató elé az adu ászt.
A csordás létezéshez szükséges a hatékony adminisztráció, ami a szelíd és kultúrpolitikailag is becsült elnök valamint a hatalmas ambícióval rendelkező, jó szemű és uralomvágyó alelnök személyében adva is vagyon.
Ha MAOE tagként el tudunk tekinteni a csorda volt fenti, nem éppen dicséretes szimptómáitól, jól esőn vehetjük észre, hogy nem teljesen farkas-magányosan, nem teljesen visszhangtalanul ődöngünk egy szellemileg (törvényszerűen?) megkergült, szétesett, de össze egyelőre még úgysem állt világban.

Az utolsó négy kiállítás katalógusainak tornya húsz deka híján kilenc kilót nyom