Életszagú szilveszteri szösszenések

Utazom a 6-os villamoson. Apró, ősz férfi nyomul hátam mögül a mellettem lévő szabad ülésre. Nyomban előhúz kabátja zsebéből egy jókora keresztrejtvényt meg golyóstollat, és szórja máris a betűket ide-oda.

A vele szemközti ülésen kereszt irányban enyhén termetes, de nagyon attraktív küllemű fiatal nő trónol. Szája körül beültetett gyöngyök, hosszú, skarlát műkörmös ujjaival mobilt szorongat az ölében, várakozón pillog a sötét kijelző felé. Fekete pólója íves kivágásából egymáshoz szoruló, igen csak telt melldombok kandikálnak.

Az öregúr hosszan, láthatóan elakadva tűnődik egy öt betűs sor fölött. Ekkor felmuzsikál a hölgy mobilja, talán nem váratlanul, és a szorongó halmok attraktívan belerendülnek.

Mindenki, az öregúr is odapillant, orrcimpái pillanatra kitágulnak, majd mintegy megvilágosodva beírja a sorba: smell.

Aztán látom, a kérdés ez volt: szaglás angolul.

Még ki sem kacagtuk magunkat az utasokkal, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a villamos nem képes fékezni, és a kereszteződésnél átcsúszunk az új esztendőbe.

Ekkor odafészkelődött közénk Tám Laci Pécsről, aki kora ellenére és szokásához híven, mindenütt képes ott teremni, ha poénra érett a helyzet, és hogy a combinóban a közösségi hangulatot melegen tartsa, máris odahajolt a keresztrejtvényét gyűrögető öregemberhez, és behízelgő hangon így szólt:  

- Látom, a vízszintes sorok még egész jól mennek így, sok-sokévesen.

- Nyolcvanhat! - simította vissza keresztrejtvénye gerincét az öreg.

- És mondd, hogy érzed magad ebben a korban?

Mire az öreg ember így felelt:

- Tudod, most, amikor jól vagyok, az olyan, mint amikor 25 éves koromban beteg voltam.

Hát itt tart most, új év első napján a tegnapi történet.

Aki tudná még folytatni,  jelentkezzen!

Fényképi kommunikáció

Most, hogy rövid időre visszatértek az áldatlan hétköznapok, megkínállak benneteket egy kevés együttgondolkodnivalóval, melyhez az alábbiakra célzó serkentő kérdés ez volna: HÁT NEM ?

Pesövé Ofszinál olvastam valahol (kinek értelme irányultsága csak annyiban különbözik a magamétól, hogy ő nem szikét, hanem dorongot használ a társadalom testében kitapintott szellemi daganatok vallatásához), hogy kortárs művészet, mint olyan nincs, hanem csupán a nagy múltú művészet jelmezében való, nagy média feltűnést keltő világképi és ideológiai * lökdösődés modern jelenségével van dolgunk.

Annyival toldanám meg e kijelentést, hogy ha nem így volna, hanem amúgy, akkor Gréczy Zsoltnak az ő legutóbb színre került mutatványát - legalább is az u.n. "kortárs"  teória nyomdokain haladva - a kortárs vizuális művészet körébe kellene sorolnunk.

Hogy a politikusoknak mennyire nincs gőzük a művészethez, sem atavisztikus sem kortárs értelemben, azt jól mutatja,  hogy a politikai hatalom iránt szenvedélyesen vonzódó és amúgy éles eszű Gyurcsány Ferenc nem kapott rögtön az efféle értelmezési lehetőségen, hanem csak a magánéleti szamárkodások jogával mentegeti pártkatonáját.

Én persze az efféle, itt mentségül citálható "kortárs" művészet-értelmezésekkel eleve vitatkozom, mert meglátásom szerint az u.n. "kortárs művészet" alapvető művészeti hagyományainktól való elszakadásának szándékában nem egyéb, mint az eszközeiben felettébb megerősödött, mindenféle műnemben mutatkozó, de az "ecset és véső" nyelvéhez tehetséggel nem bíró ambiciózusok kommunikációs térköveteléséről van szó.

Több kísérletnek voltunk már tanúi, amikor a kommunikátor magát fotográfiák (pontosabban fényképek) virtuális valóságába belopva (régiesen: észrevétlen levétetkezés) próbál más morális és egyéb elkötelezettségű körhöz tartozó emberek gondolataiban felbukkanni. Már úgy értve, hogy arra gondol, hogy az ő képeiken való felbukkanása nyomán majd azok arra gondolnak, hogy ő arra gondolt, hogy... amiféle nyakatekerésekről egyébként - Arany Jánossal élve - mondhatjuk már bátran, hogy gondolja a fene.

Az efféle ötlet, célja legyen bár egzotikus kaland vagy csupán perverz önmutogatás, mint a most felszínre került esetben valószínűsíthető, nem sikere, hanem arra való alkalmassága alapján minősül. És az arra való alkalmasság, mint az eset mutatja, maga a siker, ugyanis, a korszerű eszközökkel támogatott (TAC **), de már eredendően is mérhetetlen végleteket mutató emberi kíváncsiság ma a legpáncélozottabb széfek falain is átlát. Lásd a tényt: nem kellett a lengén öltözött Gréczy magamutogató képeit ide citálnom. Tudja már mindenki, miről van szó: alulöltözetlen fényképi kommunikációról.

* az ideológia és filozófia összefüggéseiről majd máskor

** Technology Aided Curiosity

MAOE fotódecember

Boros
Auseinandersetzung

Jatt

régiek és újak

Fotóskarácsony
kakukktojás

Csoportkép
elkóborolttal

Régiek és újak
meg én

Markovics Ferenc még, még

S.Faragó Gyöngyi felvétele 2009-ből

Néhány napja elhunyt barátom, Markovics Ferenc szelíd humánus karakteréről már tettem említést szakmai életútját leíró, a MAOE Fotóművészeti tagozat által közzétett soraimban, de  itt még további érdekes adalékokkal is szolgálok.

A Tripontban Tóth Bélával lefuttattunk 2007-ben egy előadás-sorozatot AZ EMBERI TÉNYEZŐ A FOTOGRÁFIÁBAN címmel. Ennek alkalmából megkérdeztünk sok jeles magyar fotográfust, hogy szakmai életútja mellett emberi habitusáról is némi képet kapjon, aki nem ismerte személyesen.

Markovics Ferenc válaszai alapján közreadok most egy csokor vele kapcsolatos érdekességet:

Talán már tudott, hogy fotográfiai szemléletét 1953 és1957 között a ceglédi Tóth István alapozta meg. Másik tanító mestereként pedig, már Budapesten, Berekméri Zoltánt nevezte meg, akitől gyakorta emlegette azt a szemléleti alapelvet, hogy egy, azaz 1 képelem kevés egy jó képhez.

Elvégezte egyébként a Népművelési Intézet fotószakkör vezetői tanfolyamát is.

Példaképei fekete-fehérben Richard Avedon, színesben Ernst Haas voltak.

A kérdésre, hogy van-e egyéb, nem fotográfiai képzettsége, azt adatolta: postasegédtiszt (1955-57)

Első fényképezőgépe egy fix objektíves Zorkij volt, a 2007. év szerinti utolsóként pedig - a Rolleiflexet, majd a 6x7-es Asahi Pentaxot valamint a Nikon F3-at és F4-et követően - egy Kodak Pro DCS SLRn-t használt.

Válaszaiból kiderül, hogy ifjú korából fennmaradt egy apai ösztökélésre elkezdett fotós napló.

Múló évei során élete legfontosabb kifejezési területévé a portréfotózás vált. (Lásd egyebek mellett a MAOE ez évi Dimenziók kiállításán oklevéllel díjazott Juhász Ferenc portrét!)

A kérdőívbe írt válasza szerint a szakmai trófeákat csak melléktermék értékű visszaigazolásnak tekintette.

A kérdésre, hogy kíséri-e tevékenykedését valamilyen elkötelezettség, azt válaszolta: "Jót tenni - bár ez többnyire meddő igyekezet."

Élete úgynevezett nagy fotográfiai fogásáról 2007-ben még nem tudott, de remélte, hogy lappang valahol.

A sikerélményt számára mindenek előtt a maga elé tűzött fotográfiai feladat keresztülvitele jelentette, második helyre tette a könyvben való publikálást. A kiállítás valamint a szakmai szférában szerzett tekintély kevésbé vagy talán nem is érdekelte.

Meg nem valósult egyéni szakmai álma kevés volt, közösségi azonban sok.

A kérdésre: milyen nyelven kommunikál, tréfásan azt válaszolta: még magyarul is nehezen.

Névjegye először 55 éves korában volt.

Csapatjátékosnak tekintette magát, ezért időbeosztása másokéhoz alkalmazkodott.

Honlapja nem volt, ennek okául kérdőn azt említette: "az jó?!"

Munkája területén konkurenciával nem számolt.

A kérdésre, hogy munkafeltételei és céljai elérésében ütközik-e társadalmi, gondolkodásbeli akadályba, azt felelte: "Bizonyos általánosan elfogadott dolgokról teljesen eltérőek a nézeteim, de csak akkor ütköztetem, ha eljön az ideje."

Arra, hogy a fotografálás tekintetében mit tart civilizációs környezetében kedvezőnek, azt válaszolta: "Még van fény."

Kizárt dolognak tartotta, hogy hivatásbeli eltökéltségének, szakmai sikereinek legyenek áldozatai.

A szellemi műhelyek tevékenységét csak "kapun kívülről" követte.

A stílusáramlatokhoz való tartozás kérdésében a magyaros stílust említette pályája elejével összefüggően. Később a dokumentarista iskolához közeledett.

Pályája kibontakozását hátráltató politikai szemléletként egyedül a gyermek- és ifjúkorát érintő "egyéb" származás bélyegét említette.

Megszólításként mindig az alkalomhoz illőt fogadta el, de volt olyan névjegye is, amin magát fényképkészítőként tüntette fel.

A fotókiállítás megnyitása dolgában a legtetszőbbnek az olyan vernisszázst tekintette, ami ünnep az alkotónak ("szegénykém azt szomjazza".)

Hol vagy a világon legszívesebben? Válasz: "Otthon és Horvátországban, a tengerparton."

Miféle dologról gondolkodsz legszívesebben? Válasz: "Miért nem tanultam meg valamilyen hangszeren (főleg zongorán) játszani?!!"

Az őt ábrázoló fotóknak nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

Kultúrpolitikai körökhöz tartozó személyekkel nem ápolt semmiféle kapcsolatot.

A testét és fizikai kondícióját érintő kérdésre azt válaszolta: "Elég közömbösen nézek tükörbe."

Munkálkodása legfontosabb jutalmának a hasznosság érzetét nevezte meg.

A digitális technikai váltást nem tekintette hátrányosnak.

Annak, hogy múzeumba kerüljenek a fotói, jelentőséget tulajdonított, továbbá annak is, hogy alkotásai műkereskedelmi értékre tegyenek szert.

Legfontosabb közéleti ambíciója arra irányult, hogy segítsen összetartani a szakmát.

A kérdőívre pontot tevő röpke filozófálásra való felhívásnak ekként tett eleget:

"A világmindenségben egy ember: porszem, egy fotós: szemcsécske. A nagy fotográfiai katyvaszban tehát ne dimenzionáljuk túl magunkat!"

   

 

Mindjárt tél

utolsókat rúgunk
-  az őszön

Őszi levelek kioktatása sárgából

Mondom az igazat

Hátulról kaptam fejem búbjára azt a  jókorát. Arra ébredtem aztán, hogy rázkódom éj sötétben, hajszolt motor zajában, tehát, hogy nyilván visznek valahová. 

Később egy székre kötöztek, ahogy a filmekben szokás bűnözőéknél, és lerántották fejemről a fekete zsákot. Lámpafény vágott szemembe. Velem szemben egy aljasan mosolygó arc.

- Na tehát...

- Nem csináltam semmit...

- Na tehát, az igazat akarom hallani! - hajolt képembe az arc. Álltak körötte vagy négyen rám szegezett gépfegyverrel, arra a csodába illő esetre nyilván, ha még így is veszélyes volnék.

- Milyen igazat?

- Tudod te azt.

- Én nem tudok semmit.

Kaptam oldalról egy irtózatos frászt. Szemem sarkából láttam villanásnyi ideig, hogy kirepül a számból valami. Nyilván a bal felső ötös, az már jó ideje lötyögött.

- Az igazat akarom hallani.

- De mégis mivel kapcsolatban?

Túloldalról jött a következő. Elszállt a jobb ötösöm is.

Vérbe borult szájjal könyörögtem, hogy ha együttműködést kívánnak, kezdjük nulláról, úgy, mintha nehéz felfogású volnék. What about igyot recs...

Megint kaptam egy nagyot, és az arc még közelebb tolta aljas mosolyát:

- Velem te ne próbálkozz! Az igazat akarom. Ha nem mondod meg, látod, szét lesz verve a fejed.

- Az igazat. Tehát ne csak a valódit? - nyöszörögtem. - Ezt az összefüggést már az iskolában sem tudtam követni. Mert ugye, mi az a mondható igaz, ami a magukfélének is igazság értékkel bír?

Most maga az aljasan mosolygó vágott orrba, őrületes reccsenést hallottam fejemben.

- Könyörgöm, írják le, mit mondjak, és én...

Az aljas arc most csak feje biccentésével oldott ki egy oldalról jövő bombát.

- Ha tudnánk, amit tudni szeretnénk, nem cipeltünk volna ide.

- Tehát tudni szeretnék, amit csak én tudok? - dadogtam.

- Na, már kapisgálod.

- Ez nagyon sok minden lehet, de feltételezhetően arra kíváncsiak, hogy van-e vagyonom, s hol lakik a barátnőm, akivel zsarolni tudnak.

Ezt az eddigi legnagyobb ökölcsapással honorálták. Valószínű, hogy elájultam rövid időre, mert víz zúdult arcomba. Erős kar tartotta jobb kezemet, s az aljas mosolyú, le nem véve rólam a szemét, odaintette a hatalmas csípőfogót.

- Mocskos gazemberek! Jogom van tudni, hogy mivel vádolnak.

- Nem vádolunk semmivel. Megmondod az igazat, és máris szabad vagy.

- De nem tudom azt az i-ga-zat, ami maguknak fontos! - ordítottam sírva.

Ketten markolták a kezemet, s jókorát lecsíptek középső ujjamból. Jajveszékeltem, ahogy csak bírtam.

- Kapsz egy utolsó lehetőséget. Ha nem, akkor a másik kezedről is lecsípjük legszebb ujjadat.

Végső menedék reményében elő kellett húztam legbelsőbb titkomat:

- Minden számomra vonzó nőt úgy ölelek magamhoz, mintha ezzel marasztalni tudnám a rohanó időt.

Nem erre gondoltak, na persze, Lecsípték újabb ujjamat, s már csípték volna a következőt.

- Jó, ennyi! - mondta ekkor egy megafonizált hang a háttérből, csakis úgy, ahogy egy filmrendező mondja.

Levágtak a székről, és véres csíkokat húzva velem a padlón, ketten vonszoltak a kijárat felé.

- Mondtam, hogy kész vagyunk? - ordított rájuk a rendező. -  Azt mondtam, jó, ennyi. Nem igaz? Nahát! Akkor most vegyük fel az egészet még egyszer!

- De már le van vágva az ujja.

- Nem érdekel. Majd a sminkes csinál vele valamit. Mossák meg az ürge fejét, van ott új ing, hozzák rendbe! Tehát akkor még egyszer! Kicsivel kevesebb csúcsfényt kérek. Még nem az Oszkár gálán vagyunk.

Indultak velem a sminkszobába.

- Rendező úr! - nyöszörögtem. - Látom, maga itt az ész. Felsorolhatnám magának négy szem közt az összes igaznak vélt dolgot, amiről csak tudok? És akkor közte kell, hogy legyen az is, ami a forgatókönyv szerint maguknak fontos.

- Nem kapott eleget, még pofátlankodik! Gyorsan vigyék a szemem elől! - sziszegte hisztéria közeli hanglejtéssel a rendező. - Ez tényleg tiszta hülye.  Na persze, így lesz hiteles. Na, vigyék!