2011. augusztus 30., kedd

Vetélkedés a valóval

A gyáva MÁV! "Sebesvonat indul Pécsre" - lassút nem mernek mondani.
Ország ez? Két város közt rendre egy szál vasuti sín.
Na jó, okosan ki van az sokobánozva, mikor melyik vonat hogyan kerüli a szembejövőt a városoknál, csak ahhoz pontosan tartani kéne a terv szerinti menetidőt.
Arról viszont szó sincs. Ezért a "sebes" , a tetű, ha hátulról vagy szembe jön a gyors, diszkréten ellapul, félre van taszítva, s te tű, te türelemmel vesztegelsz.
Hárosnál ezt olvasom odameszelve: "Rendszerváltást!" "Fegyvert a népnek!"
Igaz is! Mert ki építené ezt az országot? A nép - kiből magából időnként választott vezetője terem neki, aki aztán, bár nem tudja megmondani, hogy kell jól dolgozni, nem adja vissza a hatalmat, és akkor egy idő után nincs mese! A nép, aki dolgozni nem tud rendesen, talán egy összevissza lövöldözéshez még jó lenne.
Ácsorogtunk, s én szitkozódtam.
Aztán Nagylód állomásnál a cammogó vonat meglódult, igen, nekilódult Nagylód módra. Vagy öt percre, egészen Sárbogárdig.
Talán imponálni akart errefelé valakinek a masiniszta. "Nézd má! De szépen robog ez a Jenő! Ez még a hernyóból is gyorsvonatot tud csinálni."
Aztán jött nagy sokára Szakály-Hőgyész meg Döbrököz. Ez megihletett. Játsszunk! Papírfecnin dobozoltam, mi következhet: Üszősanda, Nagykontár, Nyuszberek, Mankósbernyeg - de ezek nem jöttek be.
Vásárosdombó, Sásd - ilyesmik jöttek.
Már láttam, mi az én bajom: túl bonyolultan gondolkodom. Ekkor viszont Godisa következett. Akkor mégis? Ütköny, Lódenpuncs - tippelgettem megint. A válasz Abaliget volt. Ilyen szimpla név? Próbáltam magam egyszerűsíteni: Sár-Kány. Erre mit kapok az élettől a képembe? CserdiHelesfa.
Begorombultam: Ümögcsanád, Lucskoská Puszta.
Szentlőrinc válaszolta a haza. És már szinte ott voltunk Pécsen. Csak még a háromnegyed óra késést, amit a valószínűség tervbe vett a maga konok fejével, meg kellett valósítani.
Az is bejött.

Guinness rekord esélyes, abszolut magányos pad egy állomáson

Állomás pad abszolut golyóbiztos támlával


Ez pedig gy UFO, ami a közeli bokrok között húzott el.

2011. augusztus 26., péntek

Szóvirágok Keleti Évának

Valaki megtisztelt minap egy eleddig hátam mögött virágzó bókkal, mi szerint olyanok a kulturális megnyilatkozásaim, "mint amikor valaki féltéglát vág a kávéscsészébe a Gerbaudban".
Meglepődtem: eszerint én egyféle merész és renitens bunkó benyomását keltem.
Amióta és ahogyan eszemet tudom, értelem nélküli gesztusok sosem vonzottak! Féltéglát kávéscsészébe akkor vágnék, ha a fröccsenés vizuális anatómiájától valami mélyebb asszociáció ébredését remélném, de akkor is, ugyan miért pont a Gerbaudban?
Kétségtelen, van bennem exhibicionizmus, ám a gátlástalan tolakodástól mindig is irtóztam.
Na, de talán mégsem, na de talán mégis. Az ember nem ismerheti önmagát eléggé, és a látszat, bizony, része a személyiség szociális teljességének, akárhogyan is rugkapálunk ellene.
Oké, féltégla! Személyiségem élénk képzeletem és legfarkasibb szabadságom, azaz társadalmi kívülállásom összjátékában fogant, s így okkal válok pejoratív értelmezések prédájává.
Hogy ki kezdte, alapozta meg az én kívülállásomat, nem nevezném meg elhamarkodottan, ám ez nem is változtatna már semmin.
Maradjak most már ilyen, s akkor vágjunk is a lényegébe!

Sajnálatos az a szokás, hogy a kiállításokra érkezőket nem motozzák meg, hogy nem koboznak el tőlük minden papírlapot, amire a kedves, brummogó orgánumú Szilágyi Tibor bármit is írhatott.
Mert így akkor ő azt elkezdheti felolvasni odabent. Az ő élethosszon át tartó barátkozása a nemesveretű, érzelem- és gondolatgazdag mondatokkal kevésnek bizonyult, hogy felfedezhesse, miből is épülnek fel az igazán szép mondatok. Hogy a gyönyörködtető gondolatok sokkal inkább bármi egyebek, mint szóvirágok.
Kicsit későn kaptam észbe, hogy mi vette kezdetét ott, a Budapest Galéria zsúfolásig telt termében, hogy sűrű, ragacsos szóvirágokból épp koszorú fonódik a megejtően nyolcvan éves, az élő fotográfusok közt páratlan múltú, szülinapját nagyszabású kiállítással ünneplő Keleti Éva homloka köré.
Az eleje tehát lemaradt, de a többit ide citálom, azoknak, akik képesek élményt meríteni a szenvedésből, másrészt bosszúból is, mert allergiától viszkető szemmel vonultam a negyven fokos utcán a tetthely felé, s az odabenti sokadalom erre még rátett egy példátlanul verejtékes órát, s a legbosszantóbb az volt, hogy mindezért semmi földi hatalom nem volt hibáztatható.

"...sugárzik az alkotó ember ellesett csodás pillanata, melyet te láttál meg akkor. Ez művészeted lényege és feladata.
Hogy mindig fel tudtad mutatni azt a pillanatot, mely éppen akkor és ott megragadott az alkotó emberből, kétkeziből és művészből egyaránt, hogy átszűrve magadon tovább add a csodát nekünk, kik csak a te szemeddel láthatjuk, és így együtt vagy velünk. Ez a legnagyobb dolog, mit művész kívánhat, hogy úgy hasson, hogy velünk van akkor, mikor megszületik egy kép, vagy egy verssor, egy film, egy mozdulat, a színház értelmes csöndje, és ez elkísér minket örökre, földi létünk idejére feltétlenül. Ennél többet mit kívánhat. Boldogak leszünk, mikor képeiddel együtt vagyunk, mert a pillanat tört része alatt előhívja agyunk a látott emléket. Örülünk, mert megláttad nekünk a szépet, akkor is, ha fáj, mert elmúlt rég. Ilyenkor úgy érezzük, hogy erősek vagyunk, mint a mesében, képesek vagyunk legyőzni a hétfejű sárkányt is ekkor, mert erőt sugároz a képed, mint akkor, mikor rögzült benned a pillanat, és így boldogok lehetünk mi is... (...istenekkel? - nehezen érthető a felvételen)
Képeidből árad egy nagy művész igaz emberi gondolata, és ez tényleg maga a csoda. Hogy feltámadnak általad a képek, fiatalok, öregek, csúnyák és szépek, nálad a csúnya is szép, mert igaz. Felmutatod a mindenkori valót, ez nekünk a vigasz, arra, hogy tovább is értelmesen éljünk, dolgozzunk és mindig reméljünk. Reméljük, hogy tőlünk is jobb lesz a világ, mert te felmutattad a csodát, képeid fényében, árnyékában, és ez elég ritka vendég mostanában. Köszönöm neked, hogy vagy nekünk, boldog vagyok, hogy itt vagyunk és ünnepelhetünk, fotóművészetünk nagyasszonyát, ki sok-sok évvel letagadhatja korát, mert művészeted kortalan, kiállta az idő vasfogát.
Kívánok neked továbbra is minden jót és szépet. Drága barátom, Éva, a jóisten sokáig éltessen!

Ennyi. Versféle volna, itt-ott elősejlenek holmi rími összecsengések. Nem bocsátkoztam utólagos találgatásokba a sortördelést illetően.
Na de hát hol az értelem? Mindez nekem elrágta türelmem vasfogát, ám a
jóságos Keleti Éva, aki ennél sokkal többet érdemel, imígy kommentálta Tibor szavait - nyilván tekintettel a szörnyű hőségre: "mindig tud újat mondani" ( :-))

Szerencsére posztumusz szót kapott M.G.P. színikritikus is, aki értőn írta le a hajdani színházi fotográfus Keleti Éva önkényes elemektől sem visszariadó, de eltökélt és mélyre hatoló munkálkodásának lényegét.
Veiszer Alinda nyitotta meg a kiállítást, akinek a stúdiójában Keleti Éva - a maga bevallása szerint - nagyon rosszul érezte magát, mert ez a makacs Alinda kikényszerítette belőle az őszinteséget. Mivel Veiszer Alinda délibáb képzeteimet megcáfolva valóságosan jelen volt, kevésbé tartottam fontosnak okos szavaira figyelni. Felvevőről visszaváltottam fényképezőgépre, hogy nagy felbontásban rögzítsem rokon vonásai egyikét: ő is papírról beszél, igen! Mert megfontolt, értelmes gondolatokat akar mondani, miként jómagam is. Nem t'om, a féltéglákkal hogy áll...
Na, az nem lehet, az kizárt! Olyan csak egy van, az csak én vagyok.



Ja, a képek! Nekem úgy tűnik, hogy Keleti Éva hosszú-hosszú évtizedeken át elképesztő szerénységgel divaton kívül tartotta alkotói euvre-jét. Most, hogy korosodván példás önfegyelme már meglazult, lerohanta őt a kor, és kincsek tárulkoztak fel.
Ám hogy bosszantsam azokat, akik az igazságot csak hízelgő formájában tudják elviselni, ide írom sejtésemet, hogy a Keleti életmű mai rangja részben abból a hatalomból táplálkozik, amivel az MTI bírt az átkosban: riportereinek korlátlan hozzáférést nyújtott prominens személyekhez és fontos eseményekhez. Munkatársainak nyilván kötelességük is volt szolgálatukkal a kultúra teljességét lefedni. (Orson Welles, Ilja Ehrenburg, Yves Montand, Marina Vlady, John Steinbeck, micsoda nevek!) A központosított sajtóhatalom a maga tekintélyével előcímkézte riporterei nevét: MTI fotó Keleti Éva. Egy ilyen bemutatkozásnál alighanem megszűnt nyomban a magakicsodázás.
Mindez persze félig üres lehetőség volt a mindenkori MTI fotográfusnak, amiben neki kellett szakmailag, esztétikailag, s a protokolláris minimumon túlemelő invenció minden kérdésében helytállni. Keleti Éva képeinek java alkotói invencióról tanúskodnak, ám fotográfiája zömét nem mondanám művészetnek. De hiszen a fotó az egyetlen ábrázoló médium, aminek a hozadéka - mondjuk ki Susan Sontaggal bátran! :-))) - jóval több lehet, mint művészet. Hogy itt több-e, kevesebb-e, más ítélje meg!
Felvétel és kópia. Rejtélyes, ma már végleg meg nem határozható viszony. Itt e születésnapi tárlaton a kópiák kiválónak mondhatók. A méretekről azonban lehetne vitatkozni.
A Budapest Galéria veszélyes hely. Itt valamiért, talán belsőtér-anatómiai okokból hagyomány lett újabban méretes kópiákkal ünnepelni. Lehet azonban, hogy reményteli szakítás ez a Fotóművészek Szövetsége évszázados vereséggel felérő itteni kisbazári jubilálásának emlékével.
Keleti Éva csodálatos mandarin jelenete is az ablak felé eső első paravánon szemcsézetét tekintve nyög a több négyzetméteres felbontástól, ám persze, a látványtól lebilincselt teremőrnő a bejárat közelében valahányszor hallani véli Bartók zenéjét, mikor odapillant.

A teremőr, aki Bartók zenéjét hallja, amikor Keleti Éva könyvéből oda-odapillant. Amikor megjegyzem, hogy csak a színészek neveit áradozza, és szót sem szól kompozícióról, míg a könyvet lapozza, megnyugtat, hogy a képek egyformán nagyszerűek, ezért nem hozza szóba külön-külön.

Enyhe méretbeli túlzás érzete fogja el tehát az embert párszor. Persze, nem feledhetem, alkotóilag lezárt élet már ez, Keleti Éváé. Nyilván az ő ím már örök szívügyei kaptak itt hangsúlyt, és ez nála főleg színházat jelent..
Kicsit sok a színház, a pódium-világ, és ezzel összefüggésben sorjáznak olyan úgynevezett műtermi képek is, amikben, ha hétköznapi névre cserélnénk a húzó személyt, nem maradna túl sok képi tartalom (zsinórban: Pécsi Ildikó,Szegedi Erika, Tordai Teri, Béres Ilona)
A kurátori méretezés nagyobb részt mégsem tévedett a fotográfiailag felemelő pillanatokat illetően: Psota Irén fáklyák között, Gobbi Hilda Dunabogdányi nyaralójában, a sziklára szökkenő Sinkovits Imre 1966-ból. Az Örkény István dolgozó szobájában készült fotó Örkény nélkül is súlyos kép maradna. Na és az Ügynök halála!



Kissé túltálaltnak hat, bár kétségtelenül Keleti Éva leginkább kiérdemelt fogása a Ruttkai - Latinovits kettős portrésor, ahol az optikával - és a türelmes "színészvezetéssel", persze - sikerült tetten érni a legendás, mégis már megfáradt kapcsolat mélyén terjengő ürességet.
A Keleti Évát jellemző nemes invenció karakteres bizonyosságaként szolgáljon Az első úszólecke és a Tímár Józsefről készült emblematikus fotó mindenkinek. Ha ezt a két fotót kérdőleg összeveti az ember a fent pedzett, műtermi lámpák közt készült fotókkal, szinte nyilvánvalóként ötlik szembe, hogy Keleti Éva nem formajátékos volt, hanem az élet poézisének és drámájának, az emberi mélységnek felismerője, és ennek szinte mindig megtalálta a legmegfelelőbb formáját. 



 
     

2011. augusztus 25., csütörtök

Felszabadulás és felszabadultság

Pillantás a vigalmi negyeddé lett Erzsébetváros Dob utcájából.


A felszabadulás és a felszabadultság emlékművei

2011. augusztus 22., hétfő

István Király szilvalekvár


Hogyan készül az István Király pándox nagyon kóser szilvalekvár?


Előre bocsátjuk, olyan lekvárról van szó, mely a befőzés során nagyon körültekintő eljárást igényel, olyankor főzzük tehát, amikor mindent könnyedén összecsapni igyekvő feleségünk hosszabb ideig nincs odahaza. E kijelentéssel persze kitesszük magunkat a veszélynek, hogy Albert Gizi* a nem éppen hízelgő fallokrata minősítést ragasztja ránk.
 
Hozzávalók: tetszőleges mennyiségű, lehetőleg a D-Vektor-édeni-kertből való, érett, piros szilva. (Minél több, annál rosszabb nekünk - lásd később!) Kés, fakanál, ellenzéki sajtótermék, nátrium benzolát, tűzijáték
.
Csak földről gyűjtött szilvával dolgozzunk! A darazsak ugyanis már a fán kikezdik az érett és rendkívül édes szemeket, s gyakran szabályosan eltűnnek a maguk rágta üregben. Ha a szilváért nyúlva egy ilyen magát fenekéig berágott darazsat megérintünk - logikusan: a potroha végén -  nagyon mérges lesz, s azonnal döf. A szilvát tehát lerázzuk, és a földről gyűjtjük össze.
A művelet kezdetét lehetőleg az augusztus 20.-i tűzijátékhoz időzítsük, hogy az udvarban hallatszó durrogásból ihletet meríthessünk e fáradságos procedúrához.
 Az István Király pándox nagyon kóser szilvalekvár elkészítése ugyanis a szilvaszemek bőrtelenítésével kezdődik. Már eleink is tudták, hogy a piros  szilva hamva megköti a légköri koszt, s ezért a héj elrontja a lekvár ízét, ám eleink lusták voltak segíteni ezen. Mi tehát - szakítva eleink rossz szokásaival - egyenként hámozunk le minden szem szilvát! A már lenyúzott szilvahéjak tömegébe beleszagolva meggyőződhetünk, hogy István Király nevével ajkunkon milyen okosat cselekedtünk.


A hámozás D-Vektor féle technikája a következő: a szilvaszemeket érettségük szerint három csoportba rendezzük, majd  azokat húsz-harminc szemes csoportokban, a legérettebbeket előre véve, 25, 35 illetve 40 másodpercre forrásban lévő vízbe dobjuk. Az így kezelt szilvaszemről a kellemetlen héj könnyedén lehúzható. A bőrtelenítés ötszáz szilvaszem esetén három-négy tűzijáték időt is igénybe vehet, ám egyéb célból is hasznos ez a művelet: megszámolhatjuk ugyanis, összesen hány szem szilvából készül a lekvár. Ennek a jelentőségére később térünk ki.
A már barackosan pirosló szilvatömeget egy kilogramm kristálycukorral befedjük, és éjszakára (magunkat is) pihenni hagyjuk.

Reggel korán, amikor nagyobbik fiunk, ki a tűzijáték végett este elsietett, de látván, hogy a szilva magjait nem szedjük ki nyomban, a konyhaablakon át még beszólt, hogy ő ebből ugyan egy falatot sem fog enni, szóval, amikor ő még mélyen alszik, megyünk a konyhába és iszunk egy George Clooney kiköpné féle instantból készült kávét, aztán feltesszük a befőző lábost a vasplatnival tompított tűzre.
A szilvatömeget kezdetben időnkénti, később szakadatlan kevergetés közben hagyjuk felforrni. Az első fél órában a keverések között előkészíthetjük forralásos fertőtlenítéssel az üvegeket a mikrohullámúban, kéz közelbe helyezhetünk nátrium-benzolátot, celofánt, egy igen vastag kést, ami az üvegek aljába túl hirtelen zúduló hőt elvezeti.
A kevergetést nagyon komolyan kell venni. Ha nem akarjuk, hogy a befőzés hírének hallatára (kémei jelentik) elkésve hazarontó feleségünk össze hajunkat kiszaggassa a még éppen tavaly frissen lakkozott parafa padló összelekvározása miatt, akkor a fövésben lévő lekvárt szakadatlanul kavargatni kell, hogy ne tudjon pöfögni.
A három-négy tüzijáték-időt is igénybe vevő főzés második felében, amikor a gyümölcs tömeg látszólag már kellőképpen megpuhult, azokat a megátalkodott, nem kellőképpen érett szemeket, amelyek a befőzés eme előrehaladott stádiumában még mindig szilvának képzelik magukat, nyeles merítő szitán át a keverő fakanállal megnyuvasztjuk.


És kellő forralás után lassan kezdődhet a magtalanítás mozzanata. Ha a még híg lekvártömeget fémvillával kevergetjük, a Pavlov által kidolgozott érzékáttételeződésnek köszönhetően virtuálisan "hallani" fogjuk, amint az alant lappangó magok egymásnak ütődnek. A magokat kis forralás-szünetek alatt fokozatosan kivadásszuk, időnkint újra gyújtva a tüzet, hogy az anyag ne tudjon lehűlni, s amikor a koppanások többé nem hallhatók, ismét lekapcsoljuk a gázt.
A kihalászott magokat megszámoljuk, az eredménynek egyezni kell a bőrtelenítéskor kapott értékkel.
Itt még további teendőnk is van: a magokat nagy méretű fehér lapon jól áttekinthető ötös oszlopba rendezzük, ötvenenként elkülönítve őket, és felébresztjük nagyobbik fiunkat, ki előző este azt a bizonyos elhatárolódó kijelentést tette, aminek valós értelme persze pontosan az volt, hogy ha csak egy magot is benne hagyunk a produktumban, akkor ő nem fog felénk gyakorolt szívességből, egyetlen ültőhelyzetében két üveggel befalni belőle, hanem hozzá sem nyúl.
  
Most tehát a konyhába hívjuk őt, és a jól megszámolható magokra mutatunk, s kérjük a papír sarkán szignójával jelezze, hogy a felhasznált szilvaszemek és a kihalászott magok száma megnyugtató mód egyezik.
Ettől némileg magáénak fogja érezni a projektet, s rávehető lesz kevés segítségre.
A kipiszkált magokat nem dobjuk ki rögvest, két okból sem: Mintegy harminc maggal előállíthatunk egy olyan István Király féle spéci lekváros kenyeret, melyről a még lekvárban gazdag magokat nagy falatonként bekapva leszophatjuk, s két pofányi mag kiköpése között az enyhén lekvár ízes kenyérfelületet is elfogyasztva, bőséges reggelit csaphatunk.

 Másrészt az üvegekbe töltött forró lekvár tetejére is visszadugunk egy-egy magot, amikor a konyha és a dunsztolásra kiszemelt ágy között szorgosan ingázó nagyobbik fiunk nem láthatja (hoppá!), mégpedig azért, mert csak nem képzeli, hogy a mi ennyi munkával járó István Király pándox nagyon kóser szilvalekvárunkat ő majd egy ültő helyben befalja? A szilvamagot nátrium benzoláttal ügyesen álcázzuk, és az üvegeket a pártállásunk felől tekintve ellenzékinek számító sajtó minél frissebb példányaiba becsavarva fejre állítjuk.
E kis magtrükk kincseket ér! Amikor a gyerek hetek múltával valamelyik üvegnek titokban neki esik, nyomban belébotlik a visszacsempészett szilvamagba, és fellángol benne fogadalma; az egészet ellöki magától, "együk meg magunk!"
Na, ki van ez találva!
Miközben a lekvárok dunsztolódnak, elkészítjük a legfontosabb információkat elősoroló, saját tervezésű címkét, és másnap valamennyi üvegre felragasztjuk. Ezzel kész is vagyunk.


* Albert Gizi újságíró, aki élen jár a csakis a férfiakra jellemző u. n. fallokrata megnyilatkozások kutatásában.  
 

2011. augusztus 21., vasárnap

planking megint


Planking a Madách téren Tóth Bélával















Németországba kiküldött munkatársunk nagyobb rálátás birtokában kicsit másképp értelmezi a dolgokat. Szerinte itt nem plankingról, hanem nyújtópadról van szó, amire fent nevezett személy azért feküdt fel, hogy ne vesszen kárba az irigylésre méltón túl nagy takarója.

2011. augusztus 18., csütörtök

Búcsú Szmrecsitől

A MAOE vagyis a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete széthullásának előrehaladott stádiumában, miután nagyon nyilvánvaló, hogy a kormányzat többé nem látja értelmét a mintegy 7000 hivatásos művészt - képzőművészeket, írókat, zenészeket, fotográfusokat, művészeti restaurátorokat - tömörítő érdekvédelmi szervezet életben tartásának, és az egyesület költségvetési támogatás nélkül maradt, megkezdődött az alkalmazottak szélnek eresztése.


A fotóművészeti tagozat ma vett búcsút titkárától, Szmrecsányi Dórától, akinek holnaptól megszűnik az állása.
Ez alkalomból hangzott el Pesövé Ofszi alábbi búcsúbeszéde.:


Barátaim! (s mind, kik véletlenül épp erre jártatok)
E ház körül a sors neszel, hogy valakit holnap magával ragadjon, ki szívünkhöz oly közel ült.
Ám ne sírjunk! Vegyük ezt úgy, ahogyan vettünk mindent ifjúságunk idején: könnyedén és bizakodással, úgy, ahogy ő, Szmrecsányi Dóri is veszi, eltelve szívében a naiv hittel, hogy aki elmegy, talán csak kis dolgára megy el, hogy lehet még nekünk nagyobb dolgunk egymással, hiszen kis világ ez, ahol mi élünk; és - Barátaim! - higgye is, hogy az élet, a messze előtte kiterjedő, még ígéretes és határtalan.
Bár kétségtelen, (köszönöm a figyelmes közbeszólást) ha térben nem is, az élet kényszerűségei, a léért folyó küzdelem, a kapcsolatok temérdek útvesztője és gátja között szívtelen távolságok honolnak, s így nagyon messzire lehet kerülni egymástól.
(Kresz Albert most kezdene sírni, ha itt lenne. )*

Füles Mester átad egy szellemes csacskaságot a zavarában körmét rágó Szmrecsinek









 

 Mégis, bizakodjunk, hogy a mi Dórikánkkal, aki utolsó napját tölti ama szmrecsányi szobában, e parnasszusnak álcázott kegyenc-telepen; akinek MA még OE, de ki tudja, holnap mi... szóval, bízzunk, hogy a mi Dórikánkkal lesz még dolgunk a jövő művészileg kifürkészhetetlen útjain.
Nincs tehát szomorú vég, ne vádoljunk senkit! Vegyük úgy, hogy nem a Bauer s nem a Boros, nem is az Aknay aknázta alá a művészek eme hétezresre langyosult melegágyát, hanem az élet sodorta őt, a mi kis zergénket a tönk, akarom mondani a legfájóbb tisztele tünk szélére.
Ne sirassuk tehát, mint elveszettet! Holnap majd itt, a Városligetben, ahol - reggeli reflexből visszatérvén s nem találván többé helyét - a kéregetők közé vegyül,   mi konyakos meggyet dobjunk neki! De nem azért, hogy megalázzuk, hanem hogy edzzük a harcra, amit néha elkésve kóstol az elkényeztetettje, a harcra, amin mi már túl vagyunk, s amiből ő is, e nemes, tiszta lélek győztesen fog kikerülni. Mert hisszük, élet és virágzás ő, és merész körmöcskéivel sikerül majd kimentenie azt a konyakosmeggyet a már kiégett vén kéregető-szatyrokkal folytatott tülekedésből.
Ne sírjunk azért sem, mert ám ki tudja: lehet, hogy már rég biztos állásba várják valahol. Lehet, hogy holnap már aggancsosokat legeltet a parnasszuson, vagy jó pénzért ifjú titáni csordát ostoroz, intőleg mesélve a mi tanulságos dolgainkról, (mi által mi is beépülünk a jövő nemzedékek tudatába), vagy akár boldog plüss mosómedvék gördülnek ki majd szorgos ujjacskái közül, vagy akár elhullott fegyvereket kutat fel zerge szökkenésekkel az alvilági harcmezőkön, vagy mittudomén...
Barátaim! Ne őt sajnáljuk hát, hanem magunkat! Mert nekünk ilyen Dórikánk többé nem lesz. Ilyen bájos kiscsajt nem lök elénk a sors, kaparjuk bár mégoly őszinte hévvel is az életnek leginkább, bizony, kaparós sorsjegyét.
(Aki eddig fékezte krokodil könnyeit, most kezd sírni Füles.)
Elhull a virág, eliramlik az élet - mondogatta századunk géniusza, Ady Endre mindig, amikor Petőfit idézte. De mi már tudjuk, ez teljesen másképp van: Elhull az élet, eliramlik a Dóri...
(Fiúk, most szóljon, akinek megvolt!) - a privát telefonszáma, persze, mert amikor holnap örökre elkacsótlanodik az a kifizetetlen számlájú telefonkagyló, ami az ő hol édes csacsogását, hol végtelennek tűnő foglalt jelzéseit hallatta, akkor is kell hogy maradva volt légyen (barokk nyelvi díszítés!) nekünk valami, valami őbelőle: kis kukac pont hu vagy akár: róka pont koma - ami rá emlékeztet. Tartsuk tehát őt továbbra is a mi hau ár juh-akólunkban, és ne sírdogáljunk!
(már Gyöngyi is bőg)
Különösen félre a könnyekkel azon szerencsések esetében, akik havonta egy kedden ásványvizet vedelve együtt dőzsölhettek vele. Köszönjük meg nagy, ártatlan, kérdő pislantásait költői kérdéseinkre, réveteg motozását szamárfüles firkálmányaink között, a hóttömegnél alig többet érő képeinkkel való szakadatlan cipekedést, a kiállításainkon izgalomtól tövig lerágott körmöket.
Köszönjük a kacagtató viták hevétől kihűlt temérdek kávét, ami ha most mind-mind itt hömpölyögne, akkor lennénk csak térdig nagy szívverésben igazán!

Dórikánk! Szmrecsi! Sic transit gloria MAOE! Isten hát velünk!



Kiküldött és megrögzött munkatársunk a búcsúztató sokaság láttán nem tudta megállni, hogy lábra menjen.











* Kresz Albert egyébként - mint kiderült - mégis ott volt, csak védelmezője és mentora, Tóth József eltakarta

2011. augusztus 16., kedd

ZEBEGÉNYI ANZIX
















avagy az otthon nem lehetséges élmények összefoglalása

egy végkövetkeztetéssel:





2011. augusztus 14., vasárnap

fejbenjárás

Tóth József Fülesnek nyílt kiállítása augusztus 13-án a dörgicsei ÓL galériában. Tárlata talányos címe Fejbenjárás Bal-Jobb

 
megnyitó az ÓL galériában

betévedő látogatók

Vidovics bácsi fejből játszik egy stílszerű dalt citeráján

Veszely Frenc festőművész dörgicsei birtokának és egyben az ÓL galériának udvarán a megnyitó vendégeivel beszélget

Pesövé Ofszi tárlatvezetéssel emelte a megnyitó fényét. Ebből mutatunk két jellemző sódert:


Gázkobaki Leergang Száguidó. Ő térítette el elme-száguldozásaival a fotóművészetet a pártunk és kormányunk által kijelölt útról. Ránézésre kiköpött dédapja, aki Negyvennyolcas Hazafi volt. Dédapja előtti tisztelgésül élete végéig fején hordja a B. M. W. betűket, ami a B...* Meg Windischgrätz!  titkos rövidítése volt a passzív rezisztencia idején.


Fentcsötsinger Félszilárd Leó. Kiskorában csak Holacsöcs. Felnőttkori meghatározó jellemvonása a hermafrodita. Ezt csodálatos megjelenésén túl úgy kell érteni, hogy képes változtatni a nemét: hol azt mondja, hogy nyet, hol azt, hogy nem, hol pedig, hogy no vagy nein. Hihetetlen mozgékony alkat. Ha a feje búbján lévő kinövésre E27 szabványú menetet vágatna, lámpa foglalatokba is képes lenne becsavarodni.




2011. augusztus 10., szerda

bajor dolgok

bajor falusi ablak az esős nyárban

bajor tejelő tehén, amit az EU többé nem enged a bajor rétre

a bajor béke záloga: kis ragadozók, túl nagy apróhalak

bajor templomablak - EU szűrők nem érzékelik

bajor tó kis izékkal


2011. augusztus 8., hétfő

Esti mese

Mióta benn vagyunk az EU-ban, már a nyár esték sem a régiek. Úgy látszik ilyennek kell lennie Bruxelles szerint egy nyári estének.




Este Bajorországban














Este a székelyeknél




Este a Dunakanyarban














2011. augusztus 5., péntek

Zene és hangjáték között

Ott voltunk a Bartók Fesztivál utolsó előtti napi rendezvényén, Szombathelyen.
Modern zenék fűződnek az Intermoduláció együttes és vezetője, Tihanyi László nevéhez.
Modern zenék? Színjátékok vagy inkább hangjátékok, GÖELEVEN fülének még inkább játszadozások ezek a darabok, megtűzdelve gyakorta dramatikailag profinak alig mondható ötletekkel.



Bemutatták Tihanyi Arnis című darabját, ahol Bábel Klára két hárfa között ingázott, az egyik mellett megtapsolták, a másik mellett kifütyülték az Intermoduláció zenészei, anélkül, hogy ez a történés reveláció erejével hatott volna ránk, dörzsölt agyúakra. Hát igen, zene és teátrum, más tészta.













A Németországban élő olasz, Fabio Nieder darabjában a Der Schuh auf dem Weg zum Saturno, ahol cipőkkel verték az asztalt, üvegtáblákon és kavicságyon tapostak, márt volt annyi elvetemültség, hogy élménynek vélje az ember












Erre az estére ide soroltatott a már klasszikus Schönberg Pierrot lunaire című darabjával, melyben a szerző az énekbeszéddel kísérletezett. Ez a mű, bár a szövegintonáció igen érdekesen hatott Meláth Andrea tolmácsolásában, németül hangozván többször kimeríteni tűnt a beszélve éneklés lehetőségeit, így GÖELEVENnél kétszeresen süket fülekre talált.
(A kis hülye egyszer közbe is tapsolt :-))









Kiküldött munkatársunk szerint az est hőse Horn András klarinétos volt,  aki szakadatlan jelenlétével (nem egyszer basszus klarinéton!) úgy szólván lelkét adta a három darab sikeréért. Munkatársunk szerint az est végén már zöld volt. Ezt utólag photoshoppal próbáltuk közömbösíteni, csak magunk épp a zöld színre vagyunk va... csökkenten érzékenyek.
A képen balról: Tihanyi László, Kiss küldött munkatársunk, Horn András és a híres szombathelyi ikrek.

2011. augusztus 3., szerda

hogy múlik az idő!

Öt perc múlva éjfél és aztán már csütörtök: ma már aligha posztolok egyebet, mint a helyet a mának, ami, lám, hogy elszállt!
Most megyek aludni, aztán majd holnap meghamisítom a mai valóságot :-))
Remélem, addig már senki sem mászkál itt.
__________________________

Alvás közben bekattant, hogy adós vagyok valamivel:
Már sok napja fent volt a fotóm e blog hasábján, ahogyan plankingba vágom magamat, amikor németországi utazásunk valamelyik napján szóltam nejemnek, hogy most már aztán Te következel, találj ki magadnak valami jó planking pózt. Hosszan gondolkodott, majd a következővel állt elő:



Ilyenek a nők! Nem elvágja a gordiuszi csomót, nem is bogozza ki, hanem ráfekszik, és alszik nagyot :-))

Én itt töltögetek, töltögetek...
Most látom csak, milyen könnyű fennakadni a világhálón:


Szerencsére csak szívemhez közelálló távoli barátom, Felicia tisztelt meg CSALÉTEK című szívből fakadó montázsával :-)))

2011. augusztus 2., kedd

KINCS

Öreg barátom telefonált, hogy szeretem-e én a kincseket, mert földből kikandikáló féldrágakőre bukkant a solymári tó közelében. 
- Mi, karneol? Esküszöl?
Esküdött rá.
Sok dolgomat félretolva járgányra pattantam, negyven perc múlva már ástunk egy viszonylag szélesen ledöngölt tóparti út közepén, ahol púposan vereslett valami csakugyan. Már pontosabban, barátom ásott, mert neki volt angol gyalogsági ásója, én pedig őrködtem, ugyanis, mióta öröknek ígérkező köd üli a látásomat, én inkább az őrködésben vagyok jó.
Hogyhogy nem talált rá senki az idő tájt, midőn az utat döngölték? - tépelődtem, amikor hirtelen barátom gatyájából kinőtt egy járókelő, jobb kezével mobiltelefonján zongorázva.



Ez most feljelent bennünket, s már veszik is el a kincset, villant át az agyamon, amikor gyalogságilag rohamozó barátom felkiáltott:
- Tudtommal a karneol nem porlik, ez valami szar! - fejszéjével jókorát odacsapott.
Tényleg porlott.
- Ennyi - mondta az én mindenféle tudományokban jártas barátom. Hangjából sok bánat nem csendült ki.
- Mi az, hogy ennyi? És az én részem?
- Az is ennyi - mondta sajnálkozva. - Menjünk fürödni.
- Nem hoztam gatyát.
- Eljövünk egy tó mellé, és nem hozol gatyát? Akkor látogassunk meg itt a közelben valakit.
- Barátom! Én egy féldrágakő miatt hagytam ezer dolgomat félbe.
- Miért mondod? Nem gyönyörű ez a tó? - előhúzott két távcsövet. Az egyiket, szovjet éjjel se látó típust 2200 forintért felkínálta nekem. Mire lélegzetet vettem, már csak kétezer volt az ára.
Belenéztem. Gyanús kosz bőrlött a víz tetején, ahová, ha gatyát hozok, elúszhattunk volna.
- Hol itt egy busz? Bár gyalog sincs messze, tíz-tizenöt kilométerre lehetünk a Dob utcától. Hazamegyek, de te csak ússz, ahova akarsz.
Elszégyellte magát kicsit. Valószínűleg e miatt hamarosan szörnyű éhség tört rá, és bágyadtság. Ekkor már a kocsijában ültünk, és száguldottunk hazafelé, mielőtt éhen halunk.



Egyedül GÖELEVENben nem csalódtam. Ahogy retusálom itt ezt a földből kiálló szart, hogy photoshopilag némi féldrágaságot leheljek bele, azon jár az eszem, hogy öreg korára valahogy mindenki meghibban kicsit. Nem csak tudós barátomra gondolok, mert hiszen én is épp ezért mehettem vele. Másért miért?
Hiszen ki nem állhatom a féldrágaköveket.

2011. augusztus 1., hétfő

ortopélda

Akinek mond valamit az MBT, annak a Scholl is mond legalább annyit. Én csak a gyógygördülés újkeletű divatja okán lettem figyelmes e nevekre. Különösen megragadott a páros lábbal való gyógygördülők ára 40-től 80 ezerig. A Metro-ban is hallhattak valamit, ott most a cucc - feltehetőleg pusztán a cipőtalpak divatos íve - 9 ezerért már magunkévá tehető.
A szombathelyi gyógycipőboltban, ahová Tünde feleségem magnetikus erővel betévedt véletlenül, lóg a falon egy monitor, és az áraktól meghátráló D-Vektorokat felterelik egy nyomásra érzékenyített fekete gumiszőnyegre, ahol elképesztő dolgok derülnek ki.



Álló helyzetben (GÖELEVEN tengelyszimetrikusan középen!) kétszer akkora nyomással tehénkedem a jobb lábamra, mint a balra. Bizonyos vetületből még szörnyűbb volt a helyzet: 82,4 % aránylott a 17,6 %-hoz.
Fektehető, hogy a sok évtizedes fotótáska cipelés juttatott ide, de...
... de megfordult a fejembe, hogy trükk is lehet a dologban: érkeztemkor egy hölgy adatai virítottak a monitoron, és ő is ugyancsak erősen jobbra terhelt járásúnak látszott. Lehet, hogy csavarásztak kicsit a mérőszerkezet potméterein, hogy kellőképpen motiválva a látványos ortopéldától, már egy gyógycsodába dugja vissza a kuncsaft félelemtől remegő csülkeit?
Hogy lehetne megtudni a tuttit, valóban mi a helyzet velem? Ezen még gondolkodom, mielőtt túlzott spórolásba kezdek vagy meghunyászkodó leveleket irkálok a Jézuskának :-)))