Eszköz-e a közönség?

Kissé elkésve olvasom a budafoki Dohnányi zenekar Hangoló nevű kecses periodikájában Hollerung Gábor romantikus és kortárs zeni pólusok között fogant gondolatait a kortárs zeneszerzők által megcélzott közönség nélküli értékteremtésről, minek kapcsán, azzal szembe fordulva Hollerung kijelenti, hogy "...a közönség a művészet egyik nélkülözhetetlen eszköze."

És most kérdem én így, elkésve: nem hatalmas szamárság-e ez?

Na persze, meggyőződéseim és szőrszálhasogató rutinom biztos tudatában kérdem ezt, ami - a meggyőződés és a szőrszálhasogatás - társadalmi konszenzus nélkül közkincsnek számított-e valaha is?

Mégis:

Kétségtelen, hogy a művészetnek sokasodnak az eszközei, de mire szolgálnak ezek? A propaganda például jó szolgálatot tehet, tágítva a modern művész törekvéseihez tartozó, közönségsikert hajhászó kommunikációs gesztusok hatóterét, a társadalmi siker és visszaigazolás bizonyosságaihoz juttatván a művészt, de eszközei közé tartozhat-e a közönség maga ama eredendő értelemben, hogy min fáradozik a művész - az a bizonyos, szocializációval meg nem rontott, eredendőn világba vetett elméjűnek született és születő? Mi segíti őt a valóság felfokozott érzékekkel elérhető szférái felé?

Megfigyeléseink szerint a művész eszközei valamiféle anyag megformálására irányulnak, háttérben holmi bonyodalmas esztétikaiság felmutatásának szándékával, melyek által a képzelet behatolni képes a fizikai érzékszervek által el nem érhető valóságszférába (művészi avagy érzéki megismerés.)

A közönség csupán tanúja és tovább-bonyolítója (értelmezés, individuális átélési bonyodalmak) a művekben megmutatkozó törekvéseknek. Korunkban a művész mind inkább úgy terem, hogy valaki önmagáról tesz ilyen kijelentéseket, pusztán felfokozott kommunikációs ambícióira alapozva (ami - kommunikáció - kicsit más tészta), így a "kortárs művész" alkotó tetteinek jelentős része nem is érzékeinket célozza, hanem kommunikációs feltűnősködés csupán, vagy kéretlen civilizációs diskurzusokba sodor bennünket. De ezek a lényegből való kivetkőzések mégse tévesszenek meg senkit!

A témára való rálátásom lényege:

A művészkedhetnék három feltétel megléte mellett teremtőképes/hozhat létre lényegében művészinek mondható alkotást: (1.) a ráción túli valóság iránt felfokozottan kíváncsi, különösségre fogékony emberi elme - ide értve a lelket és a szellemet, továbbá (2.) valamiféle megformálandó/intelligensen megformálható, intelligens érzéki gondolatokat magára venni képes matéria - hiszen az érzékiség a formára irányul, és harmadikként (3.) a megformáló eszközök, melyek a matériára irányuló formáló/alkotó ráhatást segítik előre.

A közönséget e három feltétel egyikéhez sem lehet betuszkolni, de különösen nem a megformáló eszközök közé, mert a művész hiába verné a közönség, a befogadó fejével a vasat, sosem tudhatná, mi sül ki belőle. A közönség fejében ugyanis a szellemileg meglehet célirányos, de különösségében nyitottan értelmezhető mű egyénre szabott értelmezése játszódik le, holmi, a művészi szándéktól gerjedelembe jött postkreativitás indul be, aminek kimenetelét a művésznek már tehetetlenül kell elszenvednie.

Hollerung Gábor kijelentése persze nem művészi tett. Hollerung kiváló karmester, és ennek nem feltétele, hogy a teória szférájában is biztonsággal mozogjon. Ezért nem úgy minősítettem fenti szavait szamárságnak, mintha művész-értékei terén lefokozni kívánnám.

Még az is lehet, mint már fentebb is céloztam rá, hogy nincs is igazam, úgy értve, hogy bár jól/értelmesen látok valamit, ám az a kutyának sem kell. Úgy pedig az igazság hitelesítő címkéje a legértelmesebb kijelentésre sem kerülhet rá.

Végezetül még az is lehet (blogom látogatás számlálója rég bedöglött), hogy csupán magamban beszéltem, ami pedig - ma már, messze túl a középkori viszonyokon - végképp ártatlan dolog.          D-Vektor

Tűnés-maradás

A hazafi még erőszakoskodik,

erőért fohászkodik legalább is,

ám érték-vákuumban már a haza gondolatköre.

A nemzet művészete meg, mint olyan, különösen abban,

lévén, hogy kérdés: jó-e még az elődök tanultsága valamire,

kell-e még visszatekintő vágyálmokat kolorizálni,

egyáltalán, van-e, kell-e itt kollektív identitás,

értékállón gyökeres arculat?

Vagy csak létezés-terep, ennyi kell,

s leleményes és globális gazdasági ragadozás?

Kontraszelektáltak bátor sokasodásban

magukhoz ragadják a szerteszét értelmezett haza

s az újraértelmezett haladás zászlaját.

A honatyák csak bámulják büszkén,

mekkora verbális szélerő borzolja a piros-fehér-zöldet.

A szél, mi feszít, mi kifért valakik torkán,

ködös és savas,

s mintha viharossá lenne,

ám virtuális és így feltartóztathatatlan,

kár lesz öreg szekrényeinkben hagyományos viharkabát után kotorászni,

ha csontjainkon átfú a korszakos változás szele.

Az eredetre tekintő értelem erkölcsi mechanikái olajozatlanul csikorognak.

Ilyesmi se kell.

Mintha válaszút előtt volna csekély zajkeltés értékű életünk.

Miként megtorpanásunk, tűnődésünk is kreatív:

Alternatívája lehet-e ama kérdésnek, hogy

magunk maradásunkért hová menjünk el innen,

az a kérdés, hogy

tűntünkből mikor kéne szerencsével visszatérnünk ide?

Vagy nem visz érdemében sehová sem ez, sem az,

mert már más mindenki is elment mindenhová,

s másrészt nem csak mód, hely sem lesz ide visszatérni.

S akkor pedig vesszünk inkább kérdezés nélkül a semmibe?

Ha így, most még hiányozni fogunk majd magunknak.

Művész és elmélet

Bármely lokális vagy globális, hajdani vagy mostani művészeti szcénáról legyen szó, annak egyetlen alkotó, művekben megnyilatkozó szereplője sem lehetett alkotó tekintélyéből fakadó befolyással az elmélet kérdéseinek megválaszolására. Legfeljebb annyiban mégis, hogy tevékenysége felhívhatta az elméleti szakemberek figyelmét bizonyos nagyon-nagyon szembeötlő és ezért tisztázandó kérdésekre. Ám hogy ennek mentén aztán az elmélet embere mind máig milyen következtetésekre jutott és jut, és hogyan teheti racionálisan átláthatóvá a művészet szféráját, ahhoz a művésznek már semmi köze.

A művész ugyanis - a köz boldogulására bár - különös tehetségére hagyatkozva magának tárja fel az általa megérinthető, irracionális valóságot. A művész alkotó tevékenysége értékteremtő megnyilatkozásához nem szükségel társadalmi, sem egyéb, a művészet egészére tekintő rálátást, elméletet. 

Mégis sokféle, egyre több talányos út nyílik előtte.

Bonyodalmakkal terheli ezt a témakört sok egyéb mellett az is, hogy a művészettel kapcsolatos, ideológiailag folyvást meghasonló társadalmi színtéren, a funkcionálisan tagolódó terminológiai rétegződések mögött (művész, művészi, művészies, művészet, művészeti stb.) sok olyan szerepvállaló akad, aki művésznek, illetve a művészet dolgaiba beleavatkozni jogosultnak látszik ugyan, de nem sok ráhatása van specifikus művészeti minőség létrejöttére.

A művészek és "művészek" munkálkodásaik során maguk is firtathatnak elméleti kérdéseket, de ritkán képesek elfoglalni a nagy egész tekintésének azt az általánosításra feljogosító aspektusát, (már ha ilyen nézőpont egyáltalán létezhet egy permanens értelmezés alatt álló világban) ahonnan nézve az ő elvük, elméleti meglátásuk - az emberiség egészének viszonylatában értett helytállóság tekintetében - próbára tehető. Ahhoz ugyanis, mint minden tudományos értékű vizsgálódáshoz, ma már egy bármiféle pártosság nélkül odaáldozott teljes élet kell.

Valamivel reálisabb a művészek számára, ha már a realitás izgatja őket, hogy ha kitörnek eredendő szerepükből az avantgard zászlaja alatt, vagy betörnek konceptuális felvetéseikkel a politikai közélet, az ideológiai diskurzusok és tettek terepére, vagy a pragmatikus civilizáció-szemléletek provokátoraként egy szebb jövőről való, tesztelhetetlen, utópikus ábrándozás szolgálatába állítják ambícióikat.

Az elmélet emberei rendre ráharapnak erre, a történészek különösen, hiszen minden megragadható faktummá lesz, ami a társadalom terepén történik, és máris új fejezetet írnak nekünk. A teoretikusok sem késlekednek sokáig, ha új zászlót látnak lobogni, és nyújtózik szakadatlan (mert hogy közben a művészeti szcéna új fordulata is új fordulatokat vesz) a nézetek nézeteinek végeláthatatlan láncolata.

A történészek mind gyakrabban átsomfordálnak a teóriák terepére, mert ott nagyobb a szabadság, tetszetősebb a spanyolviasz, és innen már csak egy ugrás, hogy kurátor is lesz belőlük. Vagyis nem csupán szolgaian követik, gyűjtik, hogy mi történt, mi történik, hanem kezdik megmondani, minek kell történnie.

A művész nincs nekik útban. A művész engedékeny, csak azt szaglássza, ki köldöke körül terem neki méz (na jó, babér!)

Aki alkot, folyvást matériákat gyömöszöl, formál, kérdéseket vet fel, gyakran maga sem tudja, mit csinál. A művész a világot, még a művészet világát sem terelheti végérvényes rendbe. Az más tészta, aszkétikus feladat, hosszú út, ami csak a konkrétumok végtelen sokféleségét meg nem cáfolóan, ki nem rekesztően, és a meglátások egyedi sallangjaitól mentesen, na és a támadásokat teknősbéka háttal tűrve járható.

És egyébként is, az elmélet embere most már - a nagy hatékonyságú kommunikációs eszközök birtokában - jó pár lépéssel a művész orra előtt halad. Pillanatok alatt publikálja, teríti, szembesíti meglátásait, fordítja köpenyét, szakzsargont gründol, érthetetlenségbe burkolózik, hátában a nyomda ördögével.

A művész, ha jól figyel sem értheti meg, hogy ő lényegében mit csinál, mire van a világon mostanában. De minek is értené? 

A teoretikus, na meg a történész is, több fajta álcázott státuszban folyvást publikál, nyilatkozik, szántja a maga szférikus csigavonalát a körkörös emberi valóság képlékeny, forrongó és végső igazságok nevében értelmezhetetlen felszínébe.

Egyik ebből, másik abból próbál megélni.

Valamilyenség

A valamilyenség paraméter volna, aminek a szembeötlés (érdeklődés-keltés) személyre szabott világában tól-ig skálája van. Megengedjük: ahány személy, nagyjából annyi féle figyelem, bár ennek a nagyjábólnak hátterében kerekedik ki a típus, amire mi előszeretettel koncentrálunk, mert a tárgyilagos szemlélődés közben kevésbé szem elől téveszthető.

A valamilyenség skáláján az ig az a határérték, amikor a valamilyenség-hatás (zsenialitás? összeférhetetlenség?) kiveri elménkben a biztosítékot (katarzis? halált megvető flow?). A tól pedig... hát, az a nagy semmi, amikor nézünk át közönnyel a szólaláson, nincs többre késztetésünk.

Mivel a művészet területén szeretjük járatni elménket, megemlítjük, hogy az e területre betolt, művészet-éheseknek adresszált, felháborító vagy undorító „szólalás”, mint olyan, hatását tekintve valamilyenség ugyan, de a művészet sok évezredes hagyományainak nyomvonalát követő konzekvens figyelmünk számára értéke nincs.

Tereptévesztés áldozata lehet, ki így, felháborítóként vagy zsigeri undorítóként és egyéb provokátorként művészet címkével kínál bármit is nekünk. A művészettől látszólag nem is oly messze (hiszen mára a művész, ha csak az életben maradás érdekében is, önimázs hizlaló kommunikációra kényszerül) található a kommunikáció terepe. Ott kínálja magát a diszkurzív meg kapcsolati (zsigeri, meta- és egyéb) kommunikáció, a feltűnési viszketegség meg társadalmi csetepaték iránt vonzódók serege, ahol a közlés provokatív és taszító csomagolása nagyon is hatékony lehet.

Ilyesmiről persze most szó sincs, mindezt csupán mutatkozás-szemléletünk nem beszűkült voltának bizonygatásaképpen fogalmaztuk ide, s biztosítjuk az olvasót, hogy a továbbiakban bennünket csupán a művészet terepe érdekel. Ekként a valamilyenséget itt most csakis a művészet legfőbb specifikus vonásának, a különösségnek kontextusában vizsgáljuk.

Az ArtPhoto Galéria utolsó kiállításán valahogy eszünkbe ötlött, hogy az ím már tucatra nőtt, egyszerre családias és elegáns bemutatkozások célszemélyeit vajon milyen sorrendbe lehetne állítani valamilyenség dolgában.

Bizonyára egyetért az olvasó velünk abban, hogy a valami mindig valamilyen, ám ezt meg kell toldani azzal, hogy a valamilyenség teljes bizonyossággal csupán emberekhez köthető. Olyanokhoz, akik a valamit megítélik. E nélkül a valami semmilyen. Ekként kell hát tekintenünk a szóban forgó kiállítások műtárgyaira. Vagyis legalább annyira a befogadói sémákat, mint amennyire az alkotókat illetik megjegyzéseink. Azt reméljük azonban, hogy az ArtPhoto Galéria kiállítóinak művész karakterbeli valamilyenségéről nem csak magunkra érvényesen szólunk, hanem az egyéni megítélések statisztikai összképébe is sikerül beletalálnunk.

A legmarkánsabban valamilyennek alighanem Kerekes Gábor személyisége mondható, műveinek pszichés hatását és formai megjelenését tekintve egyaránt. Vele szinte egyenrangúan nagyon valamilyen a már közülünk, sajnos, ugyancsak végleg eltávozott Farkas Antal Jama, az ő kifejezési eszközök tekintetében páratlanul bátor, művészeti örökségünket szem elől nem tévesztő, mégis valahogy nagyon-nagyon földönkívüli pillantásával.

A skálán tőlük csak kevéssel odébb találjuk Balla Demetert, aki habitusának bonyolult szenzibilitású és egyszerre nagyon poétikus és nagyon bátor önreflexióival ragadja magához kiállítása látogatóit. A művész habitus megnyilatkozásának valamilyensége dolgában vele egy magasságba helyeznénk Féner Tamást, akinek, úgy mond, beérett látása és intellektuális dörzsöltsége Balláétól egészen eltérő helyre céloz ugyan, ám tiszteletre sarkalló testes húrokat pendít meg értelmünk hárfáján.

Csak kevéssel távolabb e második gyülekezési ponttól helyeznénk el Eifert Jánost, akit a vizuális különösség megpillantásában mindig is a legkiválóbbnak találtunk, s akinek kedvelt képi tartalmai iránt való érdeklődése mögül hiányozni látszik azonban bizonyos áldozatos őszinteség, és a korunkat érintő kulturális relevancia iránti igény is, ami kissé tompítja a valamilyenség iránt ajzott lelkesedést.

Több mindenki következik ezután, szinte fej-fej mellett a másféleség tágas mezején.

Vancsó Zoltán létünk titokzatosságainak irányába kivetített és képzeletünkben felsejlő, fáradhatatlan és vizuálisan jól hangolt vízióival. Markovics Ferenc az ő ember és valóság viszonyának, ember és kultúra klasszikus értékeinek megszólaltatására hangszerelt, magas gyakorlottsággal és hangsúlyozottan pozitív kedéllyel performált vizuális muzsikájával. Ide soroljuk Horváth M. Juditot, aki viszonylag hosszú vizuál-csipkerózsika álom után rátalált génjeiben forma- és színlátásának érzelmekben fürdő gazdagságára. Mindamellett már a fekete-fehér szociofotózás népszerűségének idején is néző voltunkat bizsergetőn került a látómezejébe vont emberek közelségébe.

Valamilyenség-érzékelésünk innentől kissé összezavarodik. Nem igazán találjuk markánsnak sem Haris László sem Mucsy Szilvia önazonosság értékű valamilyenségét. A technikailag nagyon precíz harisi panoráma fotók zömének valamilyensége hosszabb szemlélés után eléggé hervatag dolognak tetszik, a művészi gondolat vagy egyszeriség-bravúr különösebb kísérő jelei nélkül.

Mucsy Szilvia valamilyensége az önmagában figyelemre méltó valóság-objektumok rendes lefotózásának (és az ArtPhotót dicsérő jól installált tálalásnak) most elénk táruló képe mögött látens formában rejtezik. Tetszhet ez a sorozat sokaknak, nem szerencsés azonban, ha arra gondol akár csak egyetlen vájtszemű néző is, hogy ha ő ott van éppen, meg annyi mindenki más is, akkor ő meg a többiek is épp ezekre a kompozíciós mintákra kattantak volna rá, ezeket az egzotikusan ható objektumokat és más múlandóságból menekített gondolatszerűségeket találták volna fotózásra érdemesnek, sőt, ennyi eséllyel akár az a számtalan, nem lebecsülendőn gyakorlott amatőr is sikerre tehetett volna kísérletet, hogy hasonló eredményre jusson.

Stalter György tudatunkban élő, hajdani időkből tisztelt, mind retrospektívabbá váló valamilyenségébe erősen bezavart a galéraibeli bemutatkozását kísérő, újabb törekvéseiről referáló aktfotó füzet, ami emlékezetünkben a látványosnak mondható emberábrázolás egyik legrangtalanabb fajtájaként ragadt meg. Arról bezélünk, amikor a kihívóan vagy céltalanul mezítelen nő a kép nézőjével szemez.

Milyen most ez a Stalter György? Lehet-e még olyan milyen, mint hajdan vala :-)

Na ez szöges kérdés a művészi valamilyenség megítélése szempontjából.

Ha szempontjainkhoz következetesek maradunk, a sor végén áll az általunk sok szempontból nagyra becsült, hiszen zenészként (Tom Úr) is lájkosan követett Varga Tamás, aki mostani törekvéseinek domináns középpontját fordítva felénk, nedves kollódiumos felvételeivel mutatkozott be az ArtPhoto Galériában.

Varga Tamásnak itt és most, művészi fotó tekintetében ezúttal nem volt valamilyensége, legfeljebb csupán a téves látszat erejéig. Nála a technika az, ami nagyon karakteres, vagyis a néző által talán nem is sejtetten nagy precizitást igénylő, nagy költségkockázatú manualitás. És persze, a műveleti bonyolultságok fölötti győzelem - képről képre. Az ebből fakadó valamilyenség azonban, ha más is rendelkezne a neo-fotó-reneszánsz iránti, Varga Tamáséval vetekedő odaadással, ugyanolyan valamilyenséget sugározna ránk, lévén, hogy a technika ember és ember közt nem válogat. A nedves kollódiumos fotózás iránt elvárható tisztelethez kell némi mesterségbeli háttérismeret. E nélkül nem tudhatja a néző, mi itt a csodálni való. Mi persze tudjuk, rontván ezzel a statisztika érvényes voltát.

Minden kifejezésre, művészi megformálásra alkalmas matéria - a hozzá célszerűen szükséges, kellő árnyaltságokra és szándék-követésre alkalmas megformáló eszközökkel együtt birtokolva - ígéret valami nem garantálhatóra, ami a személyes látás és egyéb érzékelés másokat emelkedetten megérintő, különös megmutatkozása. A nedves kollódiumos eljárás, bár az ideje a 19. században gyakorlatias okokból lejárt (beköszöntött a száraz korszak :-), ma is ilyesféle matéria volna, már ha az, aki játszik és formál vele, a technika iránti szerelmét át tudná vinni „fogában tartva” a technikai bonyodalmakon túli partra. Az archaikusnak mondható, nagy gondosságot igénylő régi eljárásokba szerelmesültek nem igen jutnak túl a hagyomány tisztelő kultusz határain. Talán, mert míg sodródnak - szerszámaikat fogukban tartva - a műveletek különös figyelmet igénylő áradatában, azt hiszik, már átjutottak ama túlsó partra.

Telt ház az ArtPhoto Galériában

Nyolcszázharminc aduász

MAOE

Hétezres közösség, amit valamikor régen a maga üdvére atyáskodó, magát szocialistának nevező államhatalmi gépezet gondolt és terelt egybe szociálpolitikai látszatok keltése céljából. De volt abban talán prevenció is a hatalmi rettegést illetően.

Hétezer művészt, tömegeket befolyásolni képest és hajlamost, politikailag gyagya, de kiszámíthatatlan lázongásra is képes individuumot terelt egybe a nem éppen önzetlen hatalmi szándék, hétezer olyat, aki így-úgy a fellegekben jár, és nincs érzéke a realitásokhoz.

Hétezres önmaga melegében tartott csordává lett volna a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagsága, eltelve a művészet birodalommá való terebélyesedésének, és a szertelen, valójában egymással összeférhetetlen művészhabitusok szimbiózisának látszatával, ha nem lett volna az idő tájt még akkora nagy becsülete a szakmai képzettségnek.

Létre jött egy apparátus, amely adminisztrált, formálisan képviselt, segélyeket osztott, vezetőinek magasában pedig busásan pocsékolta magára az állam pénzét.

A gyorsan megváltozott politikai és gazdasági feltételek a rendszerváltás után megkérdőjelezték a Művészeti Alap szociálpolitikai funkcióinak tartható voltát.

Eljött a politikai tabula ráza pillanata. Az ezredforduló után elszippantotta a legatyásodó állam az eladdig busás költségvetési keretet. A Művészeti Alap vagyona, amiből az utód egyesület, a MAOE éldegélni remélhetett volna, jogilag elrekvirálhatónak bizonyult, elfedve maradt ugyanis a pártállam atyáskodó gesztusai mögött a jogi valóság, hogy az u.n. vagyon, vállalatok, alkotóházak és egyebek a művésztársadalom önállóságának csupán kölcsönkapott díszletei voltak.

A MAOE pusztán egy a sok egyesület közül, tudatta végül az állam. Egy azok közül, akiknek jogukban áll kitalálni, hogyan tudnak életben maradni.

Na de egy hétezer tagú egyesület azért mégis csak nyomósabb okkal tartja magát a társadalom, a kulturális arculat megkerülhetetlen tényezőjének, mint a pár tucat vagy akár párszáz tagot számláló civil formációk. Ezt kell most a világgal elfogadtatni.

Nem könnyű feladat, mert ez a hétezres tagság - ha nem is mindenestül, de öröklött alapjaiban - elavult szellemiséget képvisel.

Akadnak új, fiatal tagok is, ám jelenlétük jobbára formális. Annak reményében lapítanak a hétezres seregben, hogy majd észreveszik ők a megfelelő pillanatban, ha lemaradnának valamiről.

Az állam kegyeinek átcsoportosítása láttán (MMA) a hétezres tagságot elfogta a halálfélelem. Ki kellett találni valamit.

És a jelentősen karcsúsított apparátusú MAOE vezetőinek sikerült is a létezés látványos tényét felmutatni, mindenek előtt a négy évvel ezelőtt indult, tematikai húzószavak mentén szerveződő kollektív kiállítás-sorozattal, ami a hétezres tagságot tömegességében volt képes megszólítani. 

Az első évben 270 alkotó 270 műve került közönség elé a városligeti Nagycirkusz épületének emeleti kommunikációs terében. A következő évi, a négy őselem gondolatkörére reflektáló kiállításon már 480 alkotó mutatkozott be - részben Szentendrén, részben Budapesten, a Városligetben. A 2014-es, a labirintus hívószavával mozgósító, és a szentendrei Művészetmalomban felvonuló tárlaton 630-an állítottak ki, és a 2015-ös seregszemlén, ami a harmónia fogalomkör húzó voltának reményében szerveződött, 830-nál is több művész mutatkozott be egy-egy művével. Ez a kiállítás 2016 januárjában még látható.

Mindenek előtt a vizuális művészeti mesterségek képviselőinek szerepvállalásáról van itt szó mind négy esetben. Sem az írók, sem a zeneszerzők nem rúghattak labdába ezeken a vizuális seregléseken (gondoljuk, nem is akartak volna, mint ahogy ez idáig még nem igazán kívántak attraktív szerepvállalásba bonyolódni sem a Művészeti Alap, sem a MAOE zászlója alatt.)

Velük együtt, de inkább nélkülük, az egyesületnek mára sikerült felmutatnia egyfajta számszerű számottevőséget a magyar művészeti életben.

Ami a minőséget valamint a korszerűség, illetve az irányadó volt kérdéseit illeti, mit is várhatnánk? Hétezer olyan művészről van itt szó, aki soha nem elv-azonosság vagy akár kölcsönös szimpátia mentén választotta egymást - azt a többi hétezret - társául.

A MAOE egyetlen lehetősége a szalonos összesereglés. A kevés őszintén gondolót magába olvasztja a múltból élni remélők, a vaktában beadók, a minden mindenről szól csalárd elvére hagyatkozók, a lustán művészkedők, de szakmailag jól képzettek sereglése. A tagság hétezres magasában nincs többé világképi karakter, győzelemre viendő művészeti forradalom, még együttfocizás sem. Van profizmus, de nincs kortársi szellem.

Az utolsó, 830 szerzőt felvonultató kiállítás már mutatja a túltömegesedés válságos jeleit. A temérdek kép sok helyütt ostobán és vizuál-kakofonikusan szorong egymás társaságában. Ha van flashmob, akkor itt használhatjuk talán azt a kifejezést, hogy snailmob.

Ami pedig a nézőt illeti, megelőlegezzük, hogy számára egy ekkora kiállítás a maga nyolcszázharminc irányba való szerteágazásával agyilag már feldolgozhatatlan. Három kép is elegendő lehet egyetlen napi szellemi csemegéül, ha van benne figyelemre érdemes tartalom. Amiről tehát biztos benyomást szerezhet a látogató, az az, hogy a MAOE - bizony! - hatalmas egy képmutogató gyülekezet.

Ami a művész becsvágyat illeti, nyolcszázharmincszor csapjuk ki itt a látogató elé az adu ászt.

A csordás létezéshez szükséges a hatékony adminisztráció, ami a szelíd és kultúrpolitikailag is becsült elnök valamint a hatalmas ambícióval rendelkező, jó szemű és uralomvágyó alelnök személyében adva is vagyon.

Ha MAOE tagként el tudunk tekinteni a csorda volt fenti, nem éppen dicséretes szimptómáitól, jól esőn vehetjük észre, hogy nem teljesen farkas-magányosan, nem teljesen visszhangtalanul ődöngünk egy szellemileg (törvényszerűen?) megkergült, szétesett, de össze egyelőre még úgysem állt világban.

Az utolsó négy kiállítás katalógusainak tornya húsz deka híján kilenc kilót nyom

A művész meg ő

A művész, mint minden reggel, arra ébredt, hogy mérhetetlen érdeklődést tanúsít önmaga iránt. Első dolga volt, hogy megmérje, mégis mekkorát.

- Én, én... - így állt a mérlegen. Vén volt már a művész, egyelőre csak ennyit tudott kinyögni. - Egy nappal öregebb lettem - sopánkodott, de megnyugtatónak találta, hogy továbbra is mindenről ő maga jut az eszébe.

Lassan szedelőzködött. Közben próbálta eszét összeszedni:

- Amikor én, akkor én mindig... - ez volt egyik kedvenc gyakorlata. A másik meg egy nekemholfáj csokor, ami nem csupán tartalmában, hanem stílusában is egyre érettebbre kerekedett.

- Ki ön, s ki ha nem én? - szólt a kávékiöntőhöz.

Miután kávét ivott, kiment az utcára kezében világadó rádiójával. A potmétert tökig csavarta.

- Figyeljetek, itt én beszélek! - kiáltotta rozsdállón, de mégis ércesen. - Figyeljetek! Velem ez ilyenkor úgy van...

Megzavarták. Szembe találta magát régi osztálytársával, még a kisképzőből, aki valamelyik házsarok mögül lopta magát a képbe. Látszólag gyengélkedett: pupillája tág volt, és alig szólt magáról. De ez csak olcsó ikonikus fogás művészfélék között.

- Ne is mondj semmit, értelek! -vágott szavai elébe a művész. - Velem ez úgy van... - és önzetlenül ellátta mindenféle önnön életéből merített jó példákkal a gyengélkedőt.

A másik hallgatta, aztán összeesett. Természetesen feltűnési viszketegségből, ez rögtön látszott az esésén.

- Önös a világ - sopánkodott a művész. - Nem szeretem, hogy mindenki csak magával van elfoglalva, rám meg senki nem figyel.

A tér szélén korhadozó padra ültette az ájuldozót. Kulcsok hulltak ki annak zsebéből.

- Tessék, már megint próbálja magára terelni a figyelmet. Az egész városnak azzal kell foglalkoznia, hogy ő most beadja a kulcsot.

- Mit festesz mostanában? - kérdezte ekkor hajdani osztálytársa elhaló hangon.

- Ah, tehát jobban vagy! Akkor elmondom neked, min dolgozom én most. Nehéz lesz követned, hogy én újabban hogyan gondolkodom, mert én most elhatároztam, hogy újszerű leszek, és magamról festek hatszor nyolc méteres extrovertikus korképet. Én és a kor. Mivoltom szimbolikus vetülete a hiperdimenziókban. A legfelsőbb térréteg közepén az egóm, szélen a sajátságaim, tükörképszerűen. A kép minden részén hullámzóan éndesek. Sajgok és sugárzok a rétegeken át. Énlek szakadatlanul. A mélységben, egészen fent két énem éncselkedik egymással. Alant szintén énjeim, a purgatórikusak, olyan miségembe sűrűsödőn. Háttérben kushad a kor a maga büdös éntelenségében, és én a kép összes rétegén át a kor szemébe vágom az én-adut. Nesztek, heuréka, ego sum sunma summárum!

Míg a festő így áradozott készülő művéről, kollégája közben mégis elpatkolt valahogy.

- Tessék! - kiáltotta világgá a sértett művész, adója hangerőgombját koppanásig feltekerve. - Az ember gyarló. Mindent elkövet. Inkább megdöglik, csak hogy magára terelje a figyelmet.

- Én itt álltam, gyanútlanul - mesélte később a helyszínelőknek - amikor távoli kollégám a sarok felől elő kuncsorgott, öncsörgött-éncsergett hirtelen, és magamutogató kérdezősködésbe kezdett, hogy mi újság velem. Próbáltam legjobb tudásom szerint felelni. És akkor itt összeesik nekem. Én nem is gondoltam, hogy beteg. Már a tegnap is egy trau volt nekem, de ezzel a trau mával végképp nem tudok mit kezdeni. Pedig ma tudtam volna dolgozni végre. Ott áll a nyolcszor hat méter vászon kifeszítve, aminek a közepén már sejlik krisztusi énemből valami. És most össze vagyok zavarva. Kellett nekem kijönni az utcára! Csak hát, ha otthon maradok, senki nem törődik énvelem. Önös a világ. Önös és közönyös. Sötét, átláthatatlan. Nem csak trauma, trau a holnap is. Kinyitom reggel a csapot - a saját csapomat, értitek! - és csak víz folyik belőle. A tévét már be sem kapcsolom, mert mindenki másvalakiről beszél. Halódik, döglődik persze mindenki. Direkt, hogy rólam kicsit se eshessen végre szó.

A művész hazavánszorgott aztán.

Hosszan állt a tükör előtt szemeit magára szegezve.

- Hát most mondd meg... - de hogy mit, már képtelen volt kinyögni.

Keresésrül

avagy adalékok a művészetelmélet mibenlétének megítéléséhez

Hát te mit keresel itt = nem helyeslem, hogy itt vagy.

Mennyit keresel = mennyi a heti/havi fizetésed?

Valamely dolog milyenségét érintő magasztalásként hat, mikor hasonlót keresve sem találsz.

Hol lehet? Efféle motívummal keresni tárgyi dolgokat, néha a leghiábavalóbb kimenetelű, időrabló tennivaló. Ám ha sürgősen, bármi áron meg kéne találni azt a valamit, akkor mi mást tehetsz, keresel. Ekként keresni nyomasztó dolog.

Hol nincs, ott ne keress: a földhöz ragadtság bölcseleti szintje ez.

Keresni tetteink, helyzetünk, életünk értelmét, gyakorta szokás. Ez a keresés néha kényszeres, néha csak póz, s néha, bár őszinte, hiábavaló mégis, mert amit keresünk, nem egyetlen pontja, módja, bírható hozadéka a világhoz való viszonyunknak.

A turkálókban már közelítünk egy újfajta lényeghez. Itt a talált dolog elfogadásában nyeri értelmét a keresés.

Az élet értelme, a kérdéses helyzeteinkre adott válasz is gyakorta maga a keresés volna.

Jobb fajta költők, művészek tudják ezt.

Ám a kultúra beavatatlan „fogyasztói” legtöbben a tuttit várják tőlük, és csakis tetszetősre csomagolva. A garantált élményt, vagy minimum annak biztos receptjét. Nem jó, ha az ilyenek, a beavatatlanok belelátnak a művészi alkotás gyakorta tétova folyamataiba. 

Keres az ürge (értsd: a művész) valamit? Valamit?! Hát nem tudja, mit akar?

Direkt ezt akarja, keresni.

Ezt akarja? És ha semmit sem talál?

Aki keres, talál. Na, ezt itt ne válaszoljuk, ha nem látszunk eléggé föld közelbe hajoltnak.

Ha a szellem embere várakozva tekint a világra, akkor bizonyára nincs elképzelése.

A keresésnek bizonyos magasában ilyen persze nincs. Csak hogy a beavatatlanok ezt nem tudhatják. Nem tudhatják, hogy némely kivételesek micsoda kereső erővel vannak megáldva, és hogy a találás nem holmi véletlen szembetalálkozás az élet turkálójában, hanem a még rejtett, gyarlósággal álcázott alakzat felismerésének pillanata, a sejtéstől nekibátorodott emberi szellem önmaga hasára ütésének agyafúrt kalandja.

Nem is ott a hangsúly tehát, nem a keresésen, hanem a talált dolog ihletett útra bocsátásán (lásd Balzac tehetetlenségét regényhősei viselkedését illetően vagy Jackson Pollock várakozását a festék lecsordulására). Mert ez adja meg aztán a keresés, az alkotó kérdésfeltevés helyénvalóságának és hitelességének benyomását.

A valósághoz való különleges viszony magasában keresgélni tehát nem szerencsétlen helyzet, hanem célirányos mozzanat. Sorsdöntő vállalás egy Salgado életében. Ma is, talán a jövőben is életet lehet építeni rá.

Hogy aztán az az élet, a többi mindenféle élethez képest, a siker azokra illő mércéivel mérve és az ő osztozkodási feltételei között milyennek lesz mondható, más kérdés.

Néha csak szenvedés a neve.

Szerencsés esetben boldogító szenvedés.

Még szerencsésebb esetben: karrier.

Világra szóló akár.

entrée en vigueur

Áprilisi tréfa

Április elseje alkalmából elkészítette önmaga szobrát egy fedéltelen a Ferenciek terén. Nem mondhatjuk, mint szokás, hogy felállította vagy kiállította, mert fekvő szoborról van szó, ami a művészt takaró alatt kuporogva, alvás közben ábrázolja. Kivitelezését tekintve annyira élethű a mű, hogy sokan összetévesztik magával a művésszel. Április elsején nem szégyen egy ekkora tréfának bedőlni, ám a figyelmesebbek - akik aztán rendszerint semminek sem tudnak örülni - észreveszik, hogy a szobor az alkotót mintegy másfélszeres életnagyságban ábrázolja, és sejtik is, hogy a szobor inkább placeholder, sem mint a gyönyörködés tárgya. A művész íly módon tudatja a járókelőkkel a helyre fenntartott igényét, amíg élelem után csavarog.

Haraszty 80

Képünk azt a konceptuális pillanatot ábrázolja, amikor a 80. születésnapját ünneplő Haraszty István Édeske galériájának prominens látogatói körében elindul a képsík felé, hogy virtuális piedesztálra helyezze a D-Vektor féle holisztikus tükörtortát.

Feleségünket is magunkkal vittük, hogy lencsevégre kaphassuk a híres Édeske-féle gyömöszölést.

SZOBORAVATÁS

Elmentünk szellemileg felavatni a szobrot, a mex emlékművet. (Budapest, V. Szabadság tér)

Elménket borotva élén járattuk. Nem szimplifikálunk, de olvasni képes lesz bennünket minden művészet szerető, aki ideológiai és egyéb ebeit féken tudja tartani.

Elég volt odapillantani: a megszállási emlékmű klasszikus szobrászati eleme korszerűtlen és demagóg, miként a hatalmi szándék maga is, ami helyét kierőszakolta. Mi ezt tekintjük főhibának. 

Egészében mintha szószátyár karikatúra lenne, egyetlen keretbe zsúfolt képregény. Az emlékmű által sugallt „gondolat” semmiképp sem művészeti természetű. Az anatómiai megformálás pedig itt-ott anakronisztikusan túlcizellált (leszámítva a karikaturisztikus felhangokat,) az ábrázolási hevület egyszerre mondható histórikusan posztromantikusnak és szájbarágónak. Harsogó szónoklat. Vazallusi tett.

Ezt persze megszokhattuk már, mióta világi a világ. Mióta erősszak-erőt, törvényt, jogot gründol és örökít az ember a hatalmi ideológia ernyője alatt, s felsőbb érdekek nevében elveszejteni kész a másként gondolkodókat, azóta egyre védtelenebb, egyre mihasznábban él a küldetése határait tisztán látó és védelmező művész.

Az itt szerephez juttatott művészt illetően mondhatjuk, kormányzatunk jól választott, illetve, mondhatjuk, hogy a művészet már megint ott hever - Még hozzá önszántából - az ideológia oltárán, ahol szokott. Sajnálattal mondjuk: ezek a fordulatok elkerülhetetlenek. A bronzba öntődés vágyát igen sokba kerül csillapítani.

A műért való alkotói felelősség tekintetében értetlenkedve is közelíthetnénk, hiszen ma is lehetne aszkéta a művész, passzív rezisztens,vagy ma is lehetne dalolva lángsírba menni, ha welszi bárd az ember, de már ki az?

Mégis, térjünk vissza kritikai szempontunkhoz!

A művész maga tudhat, ám a művészet nem tudhat a politikáról, mert ez utóbbi a társadalmi és hatalmi berendezkedés felszíni sémája, semmi köze nem lehet a valóság ráción túli szféráihoz. Az ellentét itt antagonisztikus, ám a körmönfont teóriák könnyen csalják történeti labirintusukba a művészféle embert.

Kevés művész látja világosan - legkevésbé talán, akik most az állami fennhatóságú Akadémia zászlója alá beengedtettek - hogy ha erőszakot vesznek is rajta, a művészet civil intézmény marad, mert a művészi tett, mint atavisztikus emberi indíttatás, a ráción túli valóság megtapintása. Amit így, eredendő elhivatottsággal mond a művész, az el nem tévelyedik, ám a politika és az államhatalom szótárával csak torzítva értelmezhető.

Nem vonnánk kétségbe, hogy a Szabadság téren felvonultatott szobrász tehetséggel született (sőt, ez látható is!), ám a tehetségek szocializálódásuk során, ideológiai meggyőződések istrángjaiba keveredve gyakran elkótyavetyélik a művészi megformálás iránti tehetség obulusát.

Az emlékmű körüli helyzet persze nem parnasszusi magasságokban történőkről referál. A múlt, amibe a kormányzat most holmi tények címén belekotor, már megváltoztathatatlan. Ezért azt, ami a szobrot kezdettől körülveszi, Schiffer Andrással szólva úgy hívnánk, hisztéria. Másrészt negatívumnak emlékművet állítani, furcsa ízléstelenség. Ha mi kormány volnánk, okosabbak lennénk.

Olvassuk a fán kedves ismerősünk, SI-LA-GI szobor elleni tiltakozásnak szánt gondolat-kompozícióját, melyet Arisztotelész észjárására alapoz: „…a művészet, illetve minden etikus magatartás alapja az IGAZSÁG, JÓSÁG, SZÉPSÉG hármasa.”

Nos, ma már az efféle bölcselkedés sem több mint demagógia, a lényeglátás kútjában az eltelt pár ezer év során ennél már mélyebbre ástunk. Tudhatjuk, ha akarjuk, hogy ezek a szavak - igazság, jóság, szépség - tudatilag vetített minőségek fogalomnevei, mely fogalmakat az ember eredendő voltától motiváltan, de még inkább szocializáltsága és mindenkori érdekeinek korlátai között, mindenkori magának definiál, már ha van hozzá hatalma.

Okosabb lenne, ha mi, ártóknak és ártatlanoknak utódai inkább egy élhető, közös jövőn munkálkodnánk, ahol esetleg lesznek majd szobrok is, amik természetesen a művészetről szólnak.

Műfajokrul

A Capa Kortárs Fotográfia Központról volt beszélgetés a királyi tévében.
Mindenek előtt a  Magyar Fotográfusok Házát és egyben a Capa Kőzpontot is igazgató Kőrösi Orsolya ült a reflektor fényben. Kétszer is azt mondta, hogy a fotográfia a legnépszerűbb művészeti műfaj. E kijelentés jogosságát mindkétszer ellenállhatatlan mosolyával valahogy ekként támogatta meg: Még eddig senki nem mondott ellent nekem.
- Na, D-Vektor, hallottad ezt? - kérdezte egyikőnk a másikat.
Hallottuk, persze, sőt, végre valami, ami nem elvi kérdés! Ellentmondhatunk anélkül, hogy árkot kéne mélyítenünk a fotográfia terepén, amit már mennyire ununk.
Nem azzal kell vitatkoznunk, hogy a fotó-e a legnépszerűbb a művészetek terén.
Arról van szó csupán, hogy a fotográfia nem művészeti műfaj, hanem kifejezési forma, kifejezési nyelv, művészeti ág. Erről van szó. A műfajok - hagyományosan - egyazon kifejezési nyelv terén (képzőművészet, zene, irodalom stb.) formai illetve/és tartalmi jellegzetességek szerint elkülönülő műformák, mint például a portré, a zongoraverseny, a csendélet, a regény meg a  dombormű és így tovább.
A fotográfián belül is elkülöníthetők a műfajok.
Illetve már nem mindig, mióta a fotográfia, miként a képzőművészet is - látványosan szakítva a múlttal - intermediális mezsgyéken tévelyeg ide-oda, vagy mióta a vizuális kommunikáció - nagy mértékben a fotográfián keresztül - próbálja trónfosztani a művészetet. Ez utóbbi csak azért lehetséges, persze, mert sem a művész, sem a befogadó közönség nem akar már trónt. A hagyományos műfajok mellé még világosan nem körvonalazott új és új műfajok vonulnak fel. Amikor valamelyik művészetként tálalt alkotás befogadása közben - és a fotográfia terén jócskán van ilyen - gyanúsan ránk tör az unalom, gondoljunk arra, hogy talán új műfaj csírázik itt.
Nem azért mondjuk mindezt tehát, nem azért bátorkodunk ellentmondani, mert a bájos Kőrösi Orsolya kijelentése tarthatatlan, hanem mert így szeretnénk magunkra, divatjamúlt tudásunkra terelni a figyelmet.
Kőrösi Orsolya, ha legközelebb a maga módján szóba hozza a fotó népszerű voltat, kénytelen lesz megemlíteni, hogy "bár D-Vektor meg az a másik lókötő akadékoskodna, ha itt lenne most...  "
Ennyi nekünk elég.
Ez van, lányok, fiúk.
Néha semmi igazán fontos nem jut eszünkbe:-))   

ki legyen tehetséges?

Ezúttal nem magunk locsogunk, hanem idézünk. 

Bihari R. Ágnes beszámolója az 5K Központ egyik kurzusával foglalkozik, ahol a kiállító fotográfusok köreiben is ismert Feledy Balázs művészeti író fűzte össze a művészet és az üzlet kérdéseinek körbejárása apropóján a képi ábrázolást sajátosan érintő gondolatait.

„A művészi talentum megítélése a befogadó feladata. Kifordítva a szokásos nézőpontot Feledy úgy véli, hogy a kép nézőjének kell tehetségesnek lenni, s majd ő eldönti, hogy az adott művész tehetséges-e vagy sem. Ugyanakkor ahhoz, hogy egy alkotó valóban jó legyen, elengedhetetlen az intellektuális beágyazottság (a műveltség), a belső meggyőződés és a szenvedély. A gondolatiságot, a filozófiát a művésznek kell megalkotni, ahhoz, hogy műve több legyen puszta leképezésnél. Ha azonban a személyiség túl gyenge ahhoz, hogy teret tudjon adni ezeknek, akkor a tehetség elkallódik, s nem lesz képes a művészi pályán tartani az alkotót.”

többit lásd ott: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5911