2014. szeptember 30., kedd

Kortárs fotográfia




csűrcsavarjuk még kicsit a témát!


A kortársi címkével elkülönített fotográfusi tevékenykedés újabban egyfajta társadalom-, sőt, civilizációkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeket és ezek revízióját is illethetjük efféle szóval.
A kortárs fotográfia egyik jellegzetessége olyan objektumok képi rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál okostojási – közlés, okfejtés társul. A kép narratíva nélkül - lévén, hogy nem formai természetű a lényeg – legtöbbször értelmetlen.
A kortárs jelzővel címkézett fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.
E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában megzavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek nem tudják megállni, hogy ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a figyelmük tárgyáról alkotott képet, és irracionális megérzéseiket. Ám ez itt, a címben megcélzott fogalomkörben nem a dolog lényege, ezért a tehetségesek könnyen kibukhatnak a kortársak soraiból.
A fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, irracionális vagy hízelgőbben szólva ráción túlra tekintő érdeklődésének körébe, melyet nekünk elméleti aspektusból, szigorúan a kulturális törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk. Mégis, a kortárs fotósok - bár egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész titulusba.
Nem azért van-e ez, mert a művész címkének történeti rangja van?
Az se kerülje el figyelmünket, hogy ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban vágyott művész címke a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén gyakran, egy fajta random következetlenséggel kiváltságokra jogosít. Nem csekély mértékben azért így, mert a kultúrpolitika és a művészeti élet háttérfigurái, na meg a potenciális mecenatúra hangadói rendszerint nem igazán értik, miről beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek, másrészt mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a hatalom e rangos címke mentén ím már hagyományosan meg-megjutalmazza.
Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár gazdátlannak látszó fészekre), a kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a mutatkozási virulencia, a kölcsönösen támogató özönlés, az új iránt tétova hitelezők fáradhatatlan felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezte (Urbán Ádám kiállítását megnyitó beszédében, a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a fiataloknak a megmutatkozásban.
Szerintünk ez nem kortárs, hanem kortes beszéd. Azt kell mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt formálódott is, csak hát idővel érvényét vesztette, és a biológiai folyamatok természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz majd másképp!
Óvnánk mégis minden kívülállót - kívülre taszítottat és rekedtet - a sommás ítélkezéstől.
A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg ajánlatos volt magában elfojtani. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik, címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyéb Fukujamisztikumok) jogosnak tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, ahhoz kellő ideig minden esetre, hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő új, média erőfölénnyel érvényre emelhető arculatát.
Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek, hogy idővel, bizony, a szellemtelenség legvédettebb kertjeit is felveri a gaz.




2014. szeptember 29., hétfő

Fokozódás

Közelg az önkormányzati választás napja. Nagy a tét, fokozódik a helyzet.
Ezt szemlélteti képregriportunk:



Fokozódás 1.
























Fokozódás 2.














Fokozódás 3.














További lehetőség még

2014. szeptember 26., péntek

Kortárs művészek




Leginkább az ArtMarketekről hazafelé jövet szoktunk szamárságokon filózni, de lehet azt bármikor.
Egyre gyakrabban hallja az ember, hogy „kortárs művészet”, s úgy, mintha e kifejezés mögött valami forradalmi rejlene, talán a művészetről gondolkodók paradigmaváltása. Művészeti paradigma, mi fontos nézőszögből sarjad az? Nem annak fontos-e leginkább, akinek –hogy, hogy nem – holmi Rubensek, Leonardók, Moholy Nagyok meg Capák előre learatták lehetséges babérjait?
Mi kortárs művészek vagyunk, ti viszont csak jelenkoriak, hangoztatja egy nemzetközi divatok felé tapintó szövetkezés.
A kulturális tettek értéke viszonylagos dolog, bár a művészi tett lényege állandónak látszik, amíg az ember alapjaiban ugyanaz, mint amilyennek teremtve volt. Ám ha a kultúra egész mibenléte mégis egyféle civilizációs változó volna, akkor a kulturális érték érvényessége konszenzus dolga, valóban. Tetű lassú és véletlenszerű az ide irányuló összebólintás, de előbb-utóbb híre kel, ha megtörtént.
Egy valamikori napon kortársira és jelenkorira hasadt a művészek hajdan sem egységes mineműsége. A kor hozta magával ezt a hasadást. Bizonyára így van, ha ennyire mondják, hogy így van. Uraim, vegyék úgy, ez tehát realitás! (Hölgyeim, csak nyugodtan Önök is, mintha csak szintén Uraim lennének!)
Miben áll a kortárssághoz való integrálódásunk gyakorlati értelme? A tétova mecénások és a kulturális budget elérhetőségében, továbbá a kultúra terében közreható egyéni erők hatványozó interferenciáiban, a divatba jött formaságok és közelítések szembeszökő hangsúlyaival való könnyed rokonulásban.
Ha leoldhatnánk művészmagunkról valamiféle oldószerrel a folyton termő és ránk kövülő kölcsönösködés összetartó ragacsát, és ha elkergethetnénk magunktól a folyvást köröttünk sűrűsödő sznobokat is, akkor ott állnánk műveinkkel egyes-egyedül ajánlataink piacán, és a nem beavatott, a természettől természetesre fogékony közönség csak azon pihentetné meg tekintetét, aki az eredendő, még idomítatlan emberi érzékekhez és a romlatlan képzelethez szól, s a nem racionális szférákból vetít értelmet a racionális jelen zűrős dolgaira. Lehet, hogy összezavart agyával keveset értene ez a közönség a koncepciókból, de érzékelné, hogy mit volna jó érteni.
Az érzés nem is annyira, hanem leginkább a gondolat interferál, manapság már nagyon-nagyon vadul, s mintha mára a túl sok történeti és más reflektív áttételeződés okán elzápult volna a halhatatlanság, s széthordták volna annak aranyfedezetét, a mesterségi bravúrt és az atavisztikus iránti érzéket. (Mondhatjuk, a minap, Balla Demeter kiállításán Tímár Péter, a szerzőt magasztaló megnyitó beszédében, ez utóbbira célzott a Kardos Sándortól idézett metaforikus szavakkal: „az a művész, akit megérintett Isten ujja”)
A süketek persze csak fújják a magukét: követhetetlen logikával vált értelmet a művészet mivolt újradefiniálásának divatja. A konceptualitás és a lóugrásos következtetés interferenciái gerjednek össze újra és újra, olyannyira, hogy az agyalókat leszámítva lassacskán mindannyiunk számára hiteltelenné lesz az okosság, s belterjessé az egymás szavait kiforgatók vitatkozása is.
Ha - mondtuk fentebb, ám az említett oldószer nem létezik, és a sznobok sem kergethetők el, mert a dilettantizmus kíváncsiságnak nevezett farvizén folyvást újak teremnek. Hűtlenségüket és mérvadó voltuk hiányát álcázva özönlenek a szólítás mindenkori színpadai felé.
Kortárs művészek. Azok a fránya interferenciák mindig erősek és dominánsak, mindig van s lesz is kiváltság-cirkusz a pódiumokon, és éppen mindig nem illik leleplezni a bohócokat, nem is ajánlatos, mert interferálásban (vagy ha tetszik: összeverődésben) van az erő.
Kortárs művek. Míg a virulensek és nyakatekert ambiciózusok dobálják vakon a mukkanás köveit szellemük állóvízébe, közöttük révedezik az a néhány zseni is. Lassan tehát a sommázatos szavakkal!
Mi pedig, írogatók esetleg csak hallgassunk! Hiszen mi meg tán csak vakon kavarjuk a magunk állóvizét.
De inkább mégsem hallgatunk.
Kortárs irányzat. A művészet történetét sokan már csak azért tanulmányozzák, hogy tudják, min kell túl lenniök, ha modernnek és korszerűnek kívánnak látszani.

A MAOE október harmadikai Kortárs Digitális Fotó kiállítása fittyet hány a kötelező szemléleti korlátokra, s korunk jelenségeivel foglalkozik. 

folyt. köv.



2014. szeptember 24., szerda

Mai Manó kikukkantó

Ott áll a kikukkantó tábla a Magyar Fotográfusok Háza kapualjában. GÖELEVENnek bekattant, hogy selfyzhetnénk azzal egyet. A kép olyannyira sikerült, hogy amikor meglátta, Kincses Károly is kért egy kikukkantást magáról. Egy viszontportréval sikerült barterben lerendeznünk a szerzői jogi kérdéseket.




A selfy persze mindent űberel. Egyetlen hibája, hogy a másik kikukkantó üres.
Egy delfin ott pont kidughatta volna az orrát.

2014. szeptember 22., hétfő

Kortárs, mi az?





Kortársak = élethosszuk java része egybe esik/esett.
Kortársak = ugyanama jelenben élnek/éltek.

Kortárs fotográfia = nem a kortársak fotográfiája.
Mi hát az akkor?
Placeholder a relevancia utáni tapogatózásban?
Belterjes osztozkodás jogosítványok és lehetőségek fölött?
Kiközösítősdi?
Újra gründolt fotográfiai elit?

Kortárs kontra jelenkori, így kerek a tételezés.
Az u.n. kortárs fotográfiai képzés tananyagát áthatja a szerte a világban divatba jött kulturális és kommunikációs gesztusok ismerete és a konceptuális formabontás, a művészet nyelvére lefordítva: holmi a formákat lebontó, a művészet eredendő értelmében nem igazán releváns, de nagyon újat akaró szellemi gyűrkőzés.
De hát, eredendő értelem… jogos pusztán csak gondolni is ilyesmit?

A trendi szereposztás pedig:
U.n. kortársak versengenek u..n. kortársakkal a kulturális lehetőségekért, a lelátóra szorult jelenkoriak féltékeny figyelme közepette. A széles, nemzetközi távlatokba nyúló futópályán mintha nem annyira az esztétikailag rátermettek, hanem sokkal inkább a törtetés erejében bízók, nem annyira az egyenesen tekintők, hanem a nyakatekertek állnának rajthoz.
Uniformizált virulensek. Afféle diploma által felkent rebellisek, kik köldöknéző teóriákkal, narratívákkal és fotószínházi illusztrációkkal támogatva osztják az észt, ami pedig helyenként még nekik sincs.

Ez az október harmadikai (lásd fent!) talán kicsit más: ugyanama jelenben élők és magukat egymás kortásának tudók fotográfiai pillantása a világra.

folyt.köv.



2014. szeptember 21., vasárnap

Nagyság átka

avagy velem ne!



Relativitás elméletem ©

A dolgok mekkorasága relatív. Volna tehát min vitatkozni, míg világ a világ.
Én azonban megtaláltam a szilárd pontot a viszonyítgatáshoz:
Az összevissza méretű könyvek például csakis az én polcaimhoz képest túl nagyok vagy túl kicsik.
Szerencsére kurázsim még a helyén, úgy hogy velem ne szórakozzanak!


P.O.

2014. szeptember 17., szerda

Kor és kortársak






Közelg az időben a MAOE fotótagozatának kiállítása. Hogy minél többen hírét vegyék, párat majd szösszenünk ez ügyben. Mert ugye, kortárs fotó, mi az?











2014. szeptember 10., szerda

Meryl tovább merül

Tegnapi posztunkhoz most érkezett meg Egyszerűen Nagyszerű Olvasónk (továbbiakban ENO) megjegyzése, ami a verbális cérirányba fordulás szavait leszámítva a következő:

"...ez a "nem kívánok olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza" - gondolat nekem eléggé kilóg a többi közül. Persze, az ember nem kívánja se magának, se felebarátjának, hogy viszonzás nélkül maradjanak az érzelmei és gesztusai, de ilyet kijelenteni úgy hangzik, mintha valaki azt hinné, hogy kedve szerint dönthet az érzéseiről. 
Dönthet a tetteiről - az is valami:) - de az  érzéseit csak észlelheti. Aki annak rendje s módja szerint, teljes emberségének és személyiségének következményeképpen szeret valakit, az nem vár viszonzást, örül a másiknak és kész. Abban a percben, hogy elkezd viszonzást követelni, már lóg is ki a lóláb, hogy ez csak valami hoci-nesze ügylet-kezdemény. 
Ha valakit szeretek, ő meg nem viszonozza, nyilván nem direkt az én bosszantásomra kutyálta meg magát, hanem valamiért nincs módja rá, lelkileg, vagy akármiért, de attól én simán szeretem továbbra is, csak próbálok nem a terhére lenni. (Nem pedig felszólítom, hogy azonnal lásson a viszonzáshoz, különben én is abbahagyom a szeretést:)"

D-Vektor kritikája jogosságának határozott igazolásaként fogadta e szavakat, bár a szólás lendülete már nem a jellem stratégiája, hanem inkább a szeretet pszichológiája felé mutat.

2014. szeptember 9., kedd

VALLOMÁSOK



"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet."
– Meryl Streep hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavai


Nem ismerem Meryl jellembéli életútját, ám hitvallása mögül elősejlik egy modell, ami ismerős.
Úgy gondolom továbbá, hogy a jobbak, az eszmény szempontjából vett igazán jók nem pályájuk derekán túl, azon az elérkezését tekintve ködösen megindokolható „ponton túl” jutnak idáig, ahová Meryl eljutott. Nem akkor kezdenek jellem-átalakításba, amikor már kompromisszumaik árán biztonságba helyezték egzisztenciájukat, hanem tekintet nélkül ekként vállalt sorsukra, ilyenek voltak és akarnak maradni mindig is.
Persze jogos kérdés: mire jó nekünk az ilyen „igazán jók” életmodellje? Fennforog a gyanú, hogy esetleg nem tudnak harcolni, mert talán nincs is miért harcolniuk. És aztán persze – igen kevés kivétellel - nem is viszik semmire.
Életünk felívelő szakaszában - sajnos! - ezer életszerű mentségünk van az alakoskodásra, a megalkuvásra. Ilyen pocsék a világ. Rossz mintákat mutat. Látjuk mi azt, persze! Mi, okosabbak pusztán csak el kívánjuk kerülni a szorongatottságot, gyerekeinknek jövőt, magunknak létbiztonságot igyekszünk garantálni. Élvezni akarjuk a napsütést, és mindazt, amit az ember jólétnek nevez. Ezek okos dolgok. Ezek a mi mentségeink arra, ha kezdetben megalkudtunk (időnkint éppen, kicsit, pusztán a született alakoskodók, a kényük-kedvükkel zsarolók és ármánykodók megtévesztése végett.) Aki ennyit sem enged jelleméből (makacsul játssza a jellemest,) arról a világ nem sokat tud majd, eltűnik az érvényesülési harc süllyesztőiben. Értelmes élet az?
Persze, az érvényesülési kényszerektől „meggyötörtek”, akiknek ilyen körülmények miatt nem jött meg sem előbb, sem utóbb az eszük, szánalmas mód úgy maradnak aztán, megalkudva, alakoskodónak, még oly gazdagon is!
Ehhez viszonyítva nagy dolog tehát az is, ha az ember, aki úgy lett idős korára okos, hogy előtte okosan össze-kényszermosolyogta minimálisan szükséges sikereit és javait, még csinosítani is képes jellemén.

Miért írom ezeket? Azért, mert egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek tisztázódnak, ezért ostorozom a konok törtetőket, a megalkuvókat, és egyként gúnyolom a rugalmatlan meg az opportunista embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani másokat, és csak magukat szeretik dicsérni, vagy jellemük fényességével kérkednek, de még saját szavaik sincsenek hozzá.
.
D-Vektor


Hm! Már megint a D-Vektor!
Én nem fricskáznám ennyire rigorózusan a Meryltől olvasottakat.
Talán ennek köszönhetem, hogy

bizonyos dolgokhoz még mindig van türelmem. Talán épp azért, mert a nyúlnál kicsivel arrogánsabb vagyok, vagy egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom a türelmemet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Mindezek okán vonzódom a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához, és nem is kívánok bármiféle elvárásnak megfelelni, pláne olyanoknak, akik nem kedvelnek engem. Nem kívánok olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Van türelmem, ezért több figyelmet fordítok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, türelmesen szemügyre veszem a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Ilyen okból a pletykák is érdekelnek. Élezem a konfliktust és kedvelem a hasonlítgatást. Élvezem a túlzásaimat és jól kiosztom azokat, akik nem szeretik az őszinte és szabad állatokat. Csak így, csakis ilyen formában van türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.

Pesövé Ofszi



2014. szeptember 6., szombat

Állatságok a koncertteremből





Szomorúan tapasztaljuk, hogy az emberek krákogásukban, köhögésükben rendkívül önösek, nincsenek tekintettel a kollektív lét kölcsönösségi szabályaira és harmóniájának kívánalmaira. Mint az állat. Na jó, mint a kultúrállat. Tisztelet a kevés kivételnek. 
Mintha a többiek ott se lennének, úgy ontják magukból egyesek légútjaik kényszeres zajait. Talán nem is tudják, észre sem veszik, hogy rút hangzásaikkal mások figyelmét megzavarják. Igazából azt sem veszik észre, hogy vegetációjuk zajaival elpiszkolják magát a zenét, annak virtuális szövetét.
Az emberek jó része, akárhol van, folyvást a piactéren van, és ha vannak is körötte zajok, lelkileg talán nem is hallóképes. A hullámtermészetű dolgokra lelkileg süket, leginkább állati szempontból leghatékonyabb érzékszervét, szemét járatja a történéseken.
Az emberek egy része – még hozzá a test elnyüvődése okán jó részt az öregebbje – az őszi járványok beköszönte miatt a hangzáskultúra pódiumai előtt szalonképtelenné lesz. A légcsőhuruttal küszködő, ha zenére vágyik, leginkább gramofon elé való. Senkinek sem kívánhatunk azonban ilyen száműzetést.
Ha a zenedarabok elhangzását követő taps idején körbe tekintünk, észrevehetünk mást is, például hogy sokan azt se tudják, mi a taps. A taps ugyebár akusztikus laudáció, amit egyéb szokások mellett (pl. vonók zörgetése a kottapulton, fejhangon való extatikus hujjogás vagy micsoda), hagyományosan két tenyerünk összeütésével hallatunk. Sokan viszont valamiféle hangtalan lelkendezés jeleit mutatják, amikor - valószínűleg farkcsóválás helyett - hangtalnul egymás felé rebegtetik ujjaikat, talán mert korábban felfigyeltek már arra, hogy a lelkesedést a kéz mozgatásával szokás kifejezni.
A sikert áhító közszereplőnek - a zenésznek különösen - csattanás nélkül a még oly lelkes hadonászás sem sokat ér.
Itt van azután a nézőterek székeinek egymással és a színpaddal való összefüggése. Ez a legbonyolultabb kihívás az emberi összeférés, a kollektív kényelemre való berendezkedés tekintetében. Homogén kollektív kényelem tulajdonképpen nincsen, lévén, hogy az emberiség nem egy mindenkori gömbhéjon helyezkedik el valamely figyelme tárgyát képező jelenséggel szemben. A nézőterek meredek lejtése modern találmány, a régi időkben kialakított koncert termekben nem volt mód - vagy fel sem merült ilyesmiről a gondolat – a széksorok függőleges irányú eltolásával kísérletezni.
A széksorokba rendezett nézőnek illik/illene tudnia arról, hogy jelenlétével a legtöbb esetben hatással van a mögötte ülő látási lehetőségeire.
Beül a nagytestű ürge a szedett-vedetten berendezett filmklubocska első sorának közepére (jó időben érkezik, nehogy kompromisszumokra kényszerüljön) és kalapját esze ágában sincs levenni. Sőt, miközben pereg a film, jobbra-balra dűlő kupacot képez barátnőjével a mögötte ülők látóterében.
Koncertteremben valamivel kulturáltabb talán a viselkedés, de tornyos haját mások kényelméért itt sem hagyja otthon senki. A nagytestű ember pedig, aki eme test szolgálatában most is jól teleette magát, hallgatván a zenét, jobbra-balra fetreng, szinte átdől a mellette lévő, történetesen üres székre, mert fáj neki saját fizikai léte. Mindezt oly gátlástalanul, oly bárkire való tekintet nélkül teszi, mintha háta közepével a világtér véget is érne.
Szerencsés részesei voltunk egy nemzetközi hárfaversenynek, és tanúi ott, amint a müncheni színházterem első sorában, úgyszólván hanyatt fekve élvezi a tizenhét éves hárfás lányka versenydarabját egy jobbra-balra eleresztett nyakkendős jappi féle, még viszonylag ifjú ürge. Két cipőjével időnként ösztönösen kereste a színpad peremét, ott, ahol alig egy méterrel hátrébb a hangszer ringatózott.
Micsoda öröm lehet efféle pillanatokban zeneművésznek lenni!
Érdekes mód legtisztességesebben még a fotósok viselkednek, mert ők, mióta fotózott a világ, meg vannak félemlítve. A zongoraművész, aki a köhögést hallva tehetetlenül tovább zongorázik, bizony felugrik, és hazamegy, ha egyetlen fényképezőgép zár is megzörren.
- Click, click - mondogatta türelmesen Ella Fitzgerald az Erkel-béli koncerten ahelyett, hogy következő dalába belekezdett volna, míg nem a fogdmegek lábánál fogva lehúzták az orchester-árok fölötti takarásról a magáról megfeledkezett fotóst. Ha pusztán köhécselt volna ott, Ella lábainál, haja se görbül.
Ez van. Az emberállat gyakorta megfeledkezik a benne lakozó Emberről.
Na de minek mesélünk, hiszen már ezerszer megmondtátok, hogy mindannyian tudjátok ezeket Ti is!


Lomtalanítás a hatodik kerületben. Stílszerű mozzanat, háttérben ugyanis a Zeneakadémia épülete.