Kissé elkésve olvasom a budafoki Dohnányi
zenekar Hangoló nevű kecses periodikájában Hollerung Gábor romantikus és
kortárs zeni pólusok között fogant gondolatait a kortárs zeneszerzők által
megcélzott közönség nélküli értékteremtésről, minek kapcsán, azzal szembe fordulva Hollerung
kijelenti, hogy "...a közönség a művészet egyik nélkülözhetetlen eszköze."
És most kérdem én így, elkésve: nem
hatalmas szamárság-e ez?
Na persze, meggyőződéseim és szőrszálhasogató rutinom biztos tudatában
kérdem ezt, ami - a meggyőződés és a szőrszálhasogatás - társadalmi konszenzus nélkül közkincsnek
számított-e valaha is?
Mégis:
Kétségtelen, hogy a művészetnek sokasodnak az
eszközei, de mire szolgálnak ezek? A propaganda például jó szolgálatot tehet,
tágítva a modern művész törekvéseihez tartozó, közönségsikert hajhászó kommunikációs
gesztusok hatóterét, a társadalmi siker és visszaigazolás bizonyosságaihoz
juttatván a művészt, de eszközei közé tartozhat-e a közönség maga ama eredendő
értelemben, hogy min fáradozik a művész - az a bizonyos, szocializációval meg
nem rontott, eredendőn világba vetett elméjűnek született és születő? Mi segíti
őt a valóság felfokozott érzékekkel elérhető szférái felé?
Megfigyeléseink szerint a művész eszközei
valamiféle anyag megformálására irányulnak, háttérben holmi bonyodalmas
esztétikaiság felmutatásának szándékával, melyek által a képzelet behatolni
képes a fizikai érzékszervek által el nem érhető valóságszférába (művészi avagy
érzéki megismerés.)
A közönség csupán tanúja és tovább-bonyolítója
(értelmezés, individuális átélési bonyodalmak) a művekben megmutatkozó
törekvéseknek. Korunkban a művész mind inkább úgy terem, hogy valaki önmagáról
tesz ilyen kijelentéseket, pusztán felfokozott kommunikációs ambícióira
alapozva (ami - kommunikáció - kicsit más tészta), így a "kortárs művész"
alkotó tetteinek jelentős része nem is érzékeinket célozza, hanem kommunikációs
feltűnősködés csupán, vagy kéretlen civilizációs diskurzusokba sodor
bennünket. De ezek a lényegből való kivetkőzések mégse tévesszenek meg senkit!
A témára való rálátásom lényege:
A művészkedhetnék három feltétel megléte
mellett teremtőképes/hozhat létre lényegében művészinek mondható alkotást: (1.)
a ráción túli valóság iránt felfokozottan kíváncsi, különösségre fogékony emberi elme - ide értve a lelket és a szellemet, továbbá (2.)
valamiféle megformálandó/intelligensen megformálható, intelligens érzéki
gondolatokat magára venni képes matéria - hiszen az érzékiség a formára
irányul, és harmadikként (3.) a megformáló eszközök, melyek a matériára
irányuló formáló/alkotó ráhatást segítik előre.
A közönséget e három feltétel egyikéhez sem
lehet betuszkolni, de különösen nem a megformáló eszközök közé, mert a művész
hiába verné a közönség, a befogadó fejével a vasat, sosem tudhatná, mi sül ki belőle. A közönség fejében ugyanis a szellemileg meglehet célirányos, de különösségében
nyitottan értelmezhető mű egyénre szabott értelmezése játszódik le, holmi, a
művészi szándéktól gerjedelembe jött postkreativitás indul be, aminek kimenetelét a
művésznek már tehetetlenül kell elszenvednie.
Hollerung Gábor kijelentése persze nem művészi
tett. Hollerung kiváló karmester, és ennek nem feltétele, hogy a teória
szférájában is biztonsággal mozogjon. Ezért nem úgy minősítettem fenti szavait
szamárságnak, mintha művész-értékei terén lefokozni kívánnám.
Még az is lehet, mint már fentebb is céloztam
rá, hogy nincs is igazam, úgy értve, hogy bár jól/értelmesen látok valamit, ám
az a kutyának sem kell. Úgy pedig az igazság hitelesítő címkéje a
legértelmesebb kijelentésre sem kerülhet rá.
Végezetül még az is lehet (blogom látogatás számlálója rég bedöglött), hogy csupán
magamban beszéltem, ami pedig - ma már, messze túl a középkori viszonyokon -
végképp ártatlan dolog. D-Vektor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése