Pettendi Szabó
Péter rávallóan jókedélyű vizuális szösszenése hívta fel figyelmünket a
facebookon, hogy nyilvános konferenciát szervezett Horányi Attila tanár úr a
Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata nevében, az Új
Budapest Galériában - (a Bálnában) a KRITIKÁRÓL.
Horányi Attila, aki
mellesleg - saját szemfülünkkel voltunk
tanúi - azt sem tudja konszenzusra érett formába csomagolni, definiálni, hogy
mi volna a kép, a kép mint korszakalkotó entitás, most mekkora fába vágta a
fejét! Ha persze a fentebb említett elbizonytalanodást a tanár úr kellőnél is
túlságosabb olvasottságának tudjuk be, akár kalapot is emelhetünk előtte,
hiszen bennünket is bizonytalanságba kergetne az ilyesmi. Mindenesetre bátor tett, hogy most olyan szellemi
bonyodalom körüljárására mozgósít, mint a KRITIKA!
Az esemény híre alatt
bedobott Horányi Attila néhány tucat ajzó szót arról, hogy mi mindenre
terjedhet ki egy ilyen eszme- illetve szócsere. Megütötte a mi szemünket is -
kiknek még vérében is kritika csörgedez - ez a szóhalmaz, amihez a tanár úr okos
óvatossággal hozzá tette, hogy legalább ugyanennyi ide vágó aspektust nem említ
most, s beígérte a konferencia későbbi eszkalációját.
A szó és
kérdéshalmaznak meglehetett a várt hatása, mert úgyszólván nyomban hírül kaptuk,
hogy a nagy érdeklődés "következtében" megtelt az Új Budapest
Galériában rendelkezésre álló hely (a félig-meddig folyvást üresen tátongó
Bálnában! :-) így a regisztrációt le kellett zárni, s aki nem tudott vagy elfelejtett regisztrálni, az
majd a konferencia hangfelvételével vigasztalódhat, amit néhány hét múlva
közzétesznek.
Be kell látnunk, a
tematika bonyolult, hiszen a kritika teóriája ma nem kis mértékben a mind forrongóbb
társadalmi-tudati állapotok allergikus pontjára, a múlttól való,
megfontolatlan, de minden áron való menekülésre mutat. De legalább ekkora bonyodalmat okoz civilizációs céljaink tisztázatlansága is, viszonyunk egymáshoz és létezésünk vélt értelméhez.
Lám, a szótárakban
fellelhető KRITIKA szócikkek is csak esetleírásokkal érzékeltethetik a fogalom társadalmi
aurájának úgyszólván tisztázhatatlan körvonalait.
Na persze! A
társadalmi lét és élet ugyanis maga a társadalmi lét és tudat permanens
kritikája, szóval a visszacsatolások mérhetetlenül bonyolult visszacsatolása.
Nos, így kívül
rekedten megjegyeznénk itt és most, hogy az emberi elme minden problémát maga
generál magának, tehát érdemes néha zenesen reagálni.
Itt van például a
PI (hétköznapi szóval illetve a háromegésztizennégy.) A PI az az elméleti mód
vagy gyakorlati eset, amikor a
különösség iránti érzék nélkül való elme látványosan belezuhan az általa
létregondolt geometriai szakadékba, és csak esik és esik, míg el nem fárad,
bele nem pusztul, vagy esetleg meg nem jön az esze, és azt nem mondja végre:
Álljon már meg a menet, hiszen egyszer élünk! Vagy ennyit se mond, csupán
annyit hallat: Hahaha...
Mert csakugyan: ha
egy két végénél összeragasztott madzagot zsebre teszünk, akkor tulajdonképpen
egy összegyűrt kör lapul a zsebünkben. Minden madzagban ott rejlik a
kör-potenciál, az értésnek felkínálkozó véges-végtelen ámokfutás csodás pályája. Zsebükben az
összeragasztott madzaggal sokan káromolják a teremtőt, mert ezzel a bután
kitalált szájjal nem sikerülhet azt a puha és mindenre kész madzagot szép
kerekre fújni - csak mert nem tudunk egy pontból, egyszerre minden irányba
fújni, miként tud még a legostobább robbanás is!
Az egyszerre
bosszantó-boldogító, az elnagyolásra ördögien bújtó PI-től persze
megszabadulhatunk, ha a kör két
átellenes (micsoda hülye szó ez is!) pontját nem egyenessel, hanem körívvel
kötjük össze (átkör). Ekkor a kör osztva átkör = 2.
Na de má megbocsá', mi az a 2
(kettő) is - nélkülünk? Tudta jól a teremtő, hogy nélkülünk semmi, de semmi értelme
nem lesz ennek a hatalmas uniketyerének.
Ha lezárásul most megkérdeznénk
még, tud-e a kör a PI-ről, a kör álmélkodva visszakérdezne:
- Micsoda? Átmérő? Hányszor
van meg bennem? Bennem ugyan nincs, esetleg rajtam belül vagy még inkább kívül.
És ugyan mi közöm hozzá? Neki, persze, a ti átmérőtöknek lehet köze hozzám, de
nekem hozzá semmi közöm, Isten a megmondhatója.
És nem lehetséges,
hogy tényleg?
Persze ez is megint
agyalás. Ide nekünk a művészettel!
Bizonyos David
Macdonald ifjú zenész ötven tizedesig lekottázta a PI értékét úgy, hogy a billentyűk
sorát számsorként tekintette. Jobb kezével szólaltatta meg a PI soron következő
tört értékét, bal kezével pedig harmóniákat illesztett hozzá. Így lett a
dologból zene.
Hát igen, az ember
és a bal keze! Ebben áll a nagy titok :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése