2013. december 28., szombat

Állványságrul



 Az állvány – vagy azt megelőző állapotában a fém - a belé invesztált fejlesztés útján meghaladja az embert, még pedig azon nevetséges tény által, hogy eggyel több lába van.
Az állvány fotózni nem tud, egyszerűen csak helytáll, hogy időt nyerjen reszkető kezünk.
Igen, reszket! Miért reszket? Miért mint a kocsonya tetőtől talpig az, aki fényképezésre született?
Mert nem arra született. Itt valami el lett kapkodva.
Az állvány nélkülözhetetlensége rávilágít az ember, mint eredendő funkcióit meghaladni képes teremtett lény mérnöki konstrukciójának hiányosságaira.
A kinetikus és statikus feladatokra egyaránt alkalmas test helyes esetben három lábú lenne. Igen, Teremtőnk, Fenségednek ezt jobban át kellett volna gondolnia, ha már az embert elmével, azaz kíváncsisággal és képzelettel is felszerelte!
A szilárd belső váz jó elgondolás volt, de a rugalmas ízületekben találkozó vázelemek viszonyát bármely adott helyzetben, bármely adott pillanatban tudni kéne rögzíteni, mert az ember érzékei lassúak. Lassan kristályosodik ki az érzéklet bizonyossága.
Őskor, ókor, középkor, újkor, éltünk, fickándoztunk, mint Marci Hevesen. Először a fényképezés feltalálása világított rá Napnál fényesebben, hogy az ember nem fickándozhat szakadatlanul, s hogy fontos adottságok hiányzanak.
Az ember feje alól, ami - mint az artdeco elterjedése óta sejtjük is – teljesen fölöslegesen gömb alakú, hiányzik egy bármely pozícióban rögzíthető u.n. „gömbfej”.




Maga az érzékelés sem egzakt az embernél. Hát még az érzéklet eltárolása! Az ember nem képes érzékleteit egyezményesen kódolt és paraméterezett formában eltárolni. Kritikus pillanatokban smasszerekre van szükség, hogy hozzá lehessen férni az emberi elmében eltárolt információkhoz, amiről viszont már Heisenberg is megmondta az igazságot: nem hiteles. A smasszer közeledése eltorzítja a valóságot.
Egyik ember a másik élményeinek átvételekor mindig is találgatásokra kényszerült. Ám régebben nem gondoltuk, hogy a valóság és a találgatás közötti eltérésnek egyszer majd ekkora jelentősége lesz.
Ha szilárd anyagú tartó szerkezet akad is – funkcionálisan felemás persze, végzetesen hiányzik az emberből az olyan tartó szerkezet, ami nem organikus, aminek kiépülésére nincsenek befolyással fejlődési véletlenszerűségek. Olyan tartó szerkezetre gondolunk, ami kezdettől kész, s ami geometriailag egzakt formaelemekből épül fel. Ami az isteni rajzokkal bármikor egybevethető.
A fotografálás szempontjából értelmesnek mondható emberi szerkezet lehetőségének akadálya a növekedés maga, ami a magzati kiindulástól folyamatosan a véletlenek befolyása alatt áll. Csak mellesleg említjük, hogy a logikailag teljesen fölöslegesnek tűnő növekedés korai stádiuma sanda ártalmakhoz is vezethet (lásd: pedofilia stb.)
Az pedig, hogy a véletlennek köszönhetően esetleg háromlábú ember is születhet, enyhén szólva cinikus érvelés.




Fényképező ember segédeszközöktől eltorzult körvonala














A fényképezés fontosságának tudatában mondjuk: már világos, hogy az ember elcseszett egy valami.
Akinek ekkora fontosságú dologban, mint a fényképezés segédeszközökre van szüksége, az önnön teremtett valósága felett csak szégyenkezhet.
Mentségünkre szóljon, hogy a teremtés kockája akkor már rég el volt vetve, amikor önmagunkra eszméltünk.
Tökéletes ember belőlünk már nem lesz soha. Legfeljebb horribilis ráfordítások árán sikeredhet kezünk között egy-egy terminátor, hogy kacérkodhassunk az újra teremtés gondolatával.
Fotografáló Uraim, és Hölgyeim (sőt, lassacskán már fordítva!) Ne ábrándozzunk! Be kell érnünk a vacak állványokkal és fényképezőgépekkel.


Éjszakai szerencsétlenkedés fényképezőgéppel
















A probléma vázlatos összefoglalása

2013. december 24., kedd

2013. december 19., csütörtök

Fusson, akinek nincs bora

A fotószövetség hagyományos decemberi rendezvényén köszöntők és köszöntöttek találkoztak a Magyar Fotográfusok Háza Napfény műtermében. Egy tucatnyi éppen kerek életkorú szenior. A kifutó generációk. Lassan már az őket köszöntők is sorra kerülnek.



Az elérzékenyült 75 éves Féner Tamás fogadja Bánkuti András laudációját.
















Stemlerné Balogh Ilona fotótörténész örvendezik Tímár Péter magasztaló szavain.
















A 75 éves Benkő Imre hallgatja pironkodva (GÖELEVEN téves színhőmérséklet választása? :-)) Szarka Klára laudációját.











Eifert János 70 éve dacára könnyed táncra perdül, majd térdre borul az életművét méltató szavak hallatán.












Minden ünnepelt öreg kapott egy nevére címkézett palack bort, de az est legkiválóbb üvegében Apáti-Tóth Sándor barackágyas pálinkája volt, amihez - ráadásul - fiatalabban is hozzá lehetett férkőzni.

2013. december 14., szombat

Malackodás

Hétvégi feladványunk nyelvszeretőknek:

Mit csinál most éppen ez a két malacfej? 
Hogy könnyítsünk a játékon, M-mel, K-val, R-rel és S-sel kezdődő szavak kizárva!
Minél kevesebb szóval sikerül kifejezned, micsinálnak a malacfejek, annál közelebb kerültél az első díjhoz (ami persze, sajnos, nem ez a két malacfej. :-)


2013. december 13., péntek

Visszanéztem



Most hogy végre az volt, amire gyúrtam (át magamat a másodikai megnyitóra özönlő tömegen), hogy végre megnyugtató csendbe süppedjenek a falak, és érzékelhessem, mi is ez a kortárs fotográfiai robbantás a Capa Központban, bizony, csalódnom kellett. Kicsit blöffnek hat ez a vetített képekkel operáló kiállítás.
Ugyan miért éppen vetítés? Százszorta macerásabb a vizuális minőség megjelenítése, mint a printelt s pláne a nagyított anyagoknál. Na persze, ha nem a vizuális minőségről, hanem a verbális és egyéb kognitív kommunikáció illusztrálásáról meg a médiaeszközök fitogtatásáról van szó, az más, de erre mi nem szívesen gondolunk.
A vetített képnek monitor dobozokban nagyobb ugyan a brillanciája, mint a fényt reflektáló képhordozóknak, viszont mindenféle ócska tömörítésen esnek át a fájlok. Arról nem is beszélve, hogy az igazán jó fotók brillanciátlan kópiái (még az átkos analóg korban meg messze előtte) egyáltalán nem veszítettek hatásukból, holott nem élhettek a ma lehetséges felhő fehér és bársony fekete szélsőségekkel.
Vetítővászon helyett fehér falra vetíteni, az a mai fényerős gépek esetén nem hátrányos, viszont kifejezetten hátrányos az, hogy a szabadon bekóborolható terekben bármilyen közel lehet menni a vetített képhez, és ilyenkor az alacsony dpi értékű vizuális minőség az erre érzékeny érzékek számára bántón lelepleződik.


A fény tökéletes. Hajszálaink felbontása a projektor fényében.














Bár a legtöbb monitordobozos pályaműnek nincs hangja, holott a hangi társszerző esetleg nevesítve is van (pl. Hegedűs2 László projektjéhez állítólag Esterházy Péter adta a hangot – Gáti György finom esztétikai megfontolás nyomán Peter Gabrielt választotta alkotótársul, oszt hova lett az a hang? – a nélkül is működik, mondhatta az érzéki dolgok iránt eléggé savanyú karakterűnek tűnő kurátor)… mégis, még így is egyfajta diszkrét és permanens hangi zagyvaság tölti fel a tátongó tereket, ama kevés mű hangja, ami általában teljesen fölöslegesen karattyol, dörömböl, pufogtat valamit, és lehetetlenné teszi, hogy a máshol jelzésértékűvé alázott hangerő mellett kivehető legyen, mit is üzennek/üzentek volna nekünk a hanggal.
Lucy Harris Kereszteződési pontok című vontatott pályaművében - ahol egy olimpiai stadion építészeti vonatkozású elemeit vizuál-ellenpontozza valamiféle vívóeszköz (kard, tőr – nem értek hozzá) aminek hajlongásaihoz néha érdekes szinkronban csellóhang is társul - a nulla közelébe nyomott hangerő okán csak annyira érdemes elmélyülni, mint mondjuk, forgalmas útkereszteződésben a zebrán meditálni.
A vetített állókép előnyös némely dolgokban: eltűnhet egy adott pillanatban és átadhatja helyét egyéb más képeknek, vagyis több szerző osztozhat egyetlen monitoron. Persze, minek ez, ha itt-ott meg nagy semmik tátonganak a rendelkezésre álló falakon? Másrészt meg van abban valami értékfosztás is, amikor valamelyik magát érdemleges alkotásnak mutató állókép szemünk előtt letúródik a színpadról egy másik által.
A másik előny a vetítés esetén a dramatika, a minősített időben kibontakozó történések. Néha látni itt pár másodpercet megérő, rábólintásra érdemes „fejleményeket”, poénokat, ám ezek a művek aztán órákon át csak makogják ugyanazt az egyetlen poént, konceptuális ötletet. Mi mást tehetnének? A művek párhuzamos bemutatása azonos térben meg az installációk között, egymásról egymásra ide-oda verődő fény (ami a művek mellett található ismertetések olvashatóságát persze egyáltalán nem szolgálja kielégítőn) alkalmatlanná teszi e kiállítási formát dramatikai fejleményekkel élő kompozíciós formák kibontására.
Talán ezért is tendál az alkotói felfogás az otthagyható látványokban való gondolkodás irányába. A legtöbb vetített hogyishívják (óvatosságból használjuk e kifejezést, mert például Károly Sándor Áronnál ugyanaz a lapozgatás slideshownak neveztetik, ami Drégely Imrénél installáció névre hallgat) szóval, a legtöbb vetített pályamű, illetve pályaművi elem csak egy hang nélkül ácsorgó kép.
A díjnyertes Origo csapat próbálta bonyolítani megmutatkozását. Különtermében itt ott láthatók kinetikus elemek, de elég ritkán. Szakadatlanul néz egy óriásira kivetített néni a padlóról a lábunk közé, az egyik monitoron meg egész nap ledöntve tart egy birkózó egy másikat. Érződik a sokféle monitoros megjelenítésen, hogy tocsogott a népszerű Origo csapat a keze ügyében hónapok alatt felhalmozódott sok mindenben, ami monitorra született kép lévén, természetesen jól vetíthető is. A dokumentum hogyishívjákjuk viszont, amit a falra nyomnak, (még hozzá jó nagyban és a denzitásromboló teremfényre rá sem hederítve) bár ne lenne vetítve, mert dokumentumfilm alakot ölt: pár összecsapott fotószekvencia lassú lapozgatása közepette vágatlanul csacsognak, hallatják locsogó hangjukat akárkik érdektelen hétköznapiságú akármiről, megcsúfolva az évtizedek alatt bevált, kicsiszolódott és érdemesült filmi műfajt.
A drága és óriási monitorokat leterhelő pályaműveket, melyek valamilyen olcsócska ötlet felvetésén csámcsognak, vagy gyermeteg kérdésekkel próbálnak kupálni valamicskét rajtunk (mert ugye, nélkülük semmi épületes, semmi civilizációnkat előre vivő nem jutna eszünkbe) és gyermekes narratíváikat illusztrálgatják unalmasan, esztétikailag alaktalanul (Erdős Gábor Milicista halála mátrixa), nézni csak igen kis mértékben érdemes. Sok helyütt elég lenne elolvasni a fülszöveget, a narratívát, valami ilyesféle bevezetéssel: „Képzeljétek, nekem meg az jutott eszembe…” – már ha ez a szöveg nem borulna olvashatatlan sötétbe.
A figyelemre méltó vizuális élmény ritkaságszámba megy itt. Egyik közülük Mátrai Péter Sötétkamra című végtelenítve pergő videója, ami még egyenesen felemelő is, ami még érzelem és gondolat ébresztő is képes lenni, ha a narratívájába foglalt körülményeskedő önigazolástól eltekintünk.
Sam Jury Napközben című vetített filmje is ilyesmi. Esztétikailag szóra érdemesen megformált, titokzatos, szállongó foszlányokkal filterezett képi szövetével méltó arra, hogy várjuk, hátha jön itt valami megrázó végkifejlet, és bár ilyesmi nem jön, nem bánjuk meg, hogy a látvány valahogy nem akarta feltárni „a társadalomnak a traumához és traumatizált eseményhez való viszonyát”, holott a kisérő szövegben kifejezetten ezt ígérik nekünk, sőt még azt is pontosan megmondja az alkotó, hogy miként kell látnunk szemünkön át az agyunkkal.
A már említett Hegedűs2 László megajándékoz bennünket néhány esztétikailag fejlettebb képátúszással. Erre már szinte kedvünk lett volna azt kiáltani: „Nocsak!”
Nem sok persze mindez. Mert azért, hogy itt tudjuk meg valakitől, hosszas maszatolások közepette, hogy mi a párkapcsolat… nos, azért nem érdemes élni, és akár csak egyetlen kilométert is elmászkálni otthonról.
Türelmünkre erősen apelláló érdemek alapján falra került két művel is Csontó Lajos, aki mint általában mostanában, szellemi és érzéki éhenhalásra kárhoztatja a végtelen lassúsággal előszivárgó és igen elvont mondandója előtt hosszabban ácsorgókat. Szerinte vagy valaki szerint a csontói „szöveg és a kép állításainak, olvasatának szövevénye lebegtetett marad”, továbbá „a kép-szöveg viszonya a ki nem mondott, rejtett utalások rendszerét teremti meg.” Nos, ami az utalások rendszerét illeti, nem hathat-e ugyanígy egy táj empatikus vagy figyelmes szemlélése, ha a filózásra eléggé fogékony az ember. Radásul, amit olyankor „lebegtetünk”, az mind-mind a sajátunk.
Itt említjük meg a tévedés jogán, hogy felfigyeltünk már korábban egyféle szimbiózisra, amikor az alkotni tehetségtelen, de fékezhetetlen elme rácsimpaszkodik egy művészre és magyarázni kezdi annak műveit, teóriát gyúr amannak csapongó mozdulatai mögé, aminek a művész persze örül, hiszen őt emelik egy feltűnően kacifántos piedesztálra.

Persze, szerencsére, végül mindig van mit díjazni, ha díjazni muszáj. Ez a legkönnyebb, mert mostanában az általánosan eluralkodott forma- és értelembontás okán az értékelő kontraszelekció egészen jól összetéveszthető a szelekcióval.
És ismerjünk már el valamit! Szőnyi István díjnyertes képsorozata (híres Capa fotók a ma divatos etikai túlbuzgósággal arctalanítva) felvet és érzékletessé képes tenni egy fontos, mai, jogoktól agyonterhelt valóságlátásunkat érintő kritikai gondolatot. Talán ezt a gondolatot is több lett volna egyetlen képpel elmondani, mert a bemutatás – filmvetítés lévén - az időben pereg, holott nincs semmiféle dramatikai fejlemény. Csak azért kaptuk ezt most így, falra vetítve, mert most ilyen pályázatot írtak ki, amin a szerző meg, ugye, okvetlenül szerepelni akart.
Igazából kicsit el is ment a kedvünk mindenféle vetítéstől. Na de talán majd még visszatér!
Addig is legyünk reálisak! Most ez van. Jórészt tehetségtelen, ám ambíciózus agyalóknak egymásthülyítése, ez van most, láthatóan még jó ideig. És mert ennél még rosszabb is jöhet majd azután, csak ne siettessük a dolgokat! Tekintsünk messzire. Élvezzük a szivárványt a bánatos üvegfalakon túl!
Ránk is szükség van persze, hogy ezek az agyalók legitimáltan elszórathassák magukra a milliókat. Kicsit röstellem is, hogy hosszú órákon át egyedül ődöngtem teremről teremre.
Ja, nem! Bocs! Ott volt egy teremőr is.



Ráadásként még néhány érdekes narratíva:




2013. december 11., szerda

Szív-ármány

Csak imént fedeztük fel, hogy míg a semmi ágán ült szívünk, a kis GÖELEVEN a minap támadt szivárványt nagy ravaszul mégis csak lefotózta.


Most aztán semmi és senki le nem vakarhatja rólunk, hogy úsztunk az árral.

2013. december 7., szombat

Whiskey és Vakarcska



Lehetett fél öt is, amikor odaértem. Télen ezt már estének nevezzük. Alighanem rőt fény öntötte el a Duna parti toronyházakat, amiről a színtévesztőnek csak sejtése van, de tudhatja, hogy ez az, amit a színlátók kajálnak. Előkaptam hát GÖELEVENt.
- Szaladj gyorsan az erkélyre és fényképezd le a szemközti házat, míg előkészítem a whiskyt – mondta Vakarcska nyomban, ahogy beléptem.
- Már megvan – feleltem kifelé kászálódván Vakarcskától kapott pompás bőrkabátomból.
- Ezek a férfiak! Mond az ember valamit, hát azért se csinálja.
Kimentem neki az erkélyre, hogy ne morcoskodva induljon a whiskyzés, pontosabban a whiskey nyakalása. Jack Daniel’s, a legpompásabb nedü, amit Tennessee-ben párolnak, olyan drága, hogy Vakarcska ilyesmit csak a kedvemért vásárol sajátmagának. Már csak félig volt az üveg, de mondhatjuk optimistán is: a fele még megvolt.
Mindenek előtt nyomult azonban most utánam az erkélyre:
- Azt a szemközti házat, nem látod? Reggel azokon az ablakokon olyan fantasztikus padlizsánba oltott sárga fény szokott áttörni….
De most este volt.
- Innen jó, gyere a másik oldalra, hogy az a villanypózna eltakarja a szemetes konténert. Tessék azért se jön ide!
Egyet sem lőttem. A Duna parti nagy ház nem látszott innen, és nekem itt csak egyszerűen este volt.
Vakarcskának nincs fényképezőgépe. Néha nyúlkál az enyémért bizonyos rendezvényeken, mert hiányérzete van, mióta a királyi Nézedvagyaszemedbetömjem?-től nyugdíjba küldték. Majd egyszer talán kap egyet D-Vektortól vagy Pesövétől, ha már elegendő whiskyt töltött belénk.
Na, ez cinikus. Kedvelem, sőt, tisztelem Vakarcskát, mert rendezett elméje van. A maga hidegségét jól-rosszul sejtő, kegyetlen elme. A fényképezés nem való neki, mert a szakmát már aligha táplálja be, s egyébként is, főképp instruálni szeret egy másik embert, akinél a masina van, és folyvást dühöng, hogy őrá már megint nem figyelnek.
Viszont nem bírja ki, hogy jó, sőt, egyenesen jóságos ne legyen. Valahogyan engem nézett ki e célból magának.
Könyörtelen tisztánlátását feloldotta most a whisky közelsége. A Keith Richards kortyolásaitól tetemesen továbbhíresült Jack Daniel’s. Ha nem Tennessee italról lett volna szó, töltés után vonalat húzunk az üvegre, sőt, dátummal és aláírásunkkal hitelesítjük a helyzet távozásomkor érvényes állását, de ez most hiábavaló lett volna: Vakarcska már az első kortynál akkora áradozásba kezdett, hogy tudhattam, mihelyt kilépek a lakásból, azon fog tűnődni, nem ivott-e egyetlen kicsi korttyal a kelleténél kevesebbet.
Miközben Keith Richards csodálatosan elpiált életét ragoztuk, teljesen beesteledett. Ez megnyugtató volt, a fotózást ad acta, félre tehettük. GÖELEVEN agyára ilyenkor úgyis zajfátyol borul.
- Azért majd mutasd meg, mit fényképeztél – ez volt az utolsó szava, amikor a szűk lépcsőház takarásába kerültem.
- Naná! Nektek, színlátóknak csináltam.
De tényleg! Magamnak, züllött lényeglátónak ilyesmit nem kattintanék.


2013. december 3., kedd

C mint CAPA

December 2-án a kormányzat hathatós támogatásával és Balogh Zoltán miniszter jelenlétében megnyílt a Capa Kortárs Fotográfiai Központ a budapesti Nagymező utcában, az Ernst Múzeum helyén. A nyitó kiállítást a vetített képeknek szentelték.
Hááááát... az őrületes tömeg és az őrületes zenebona közepette nehéz érdemleges értékelést adni, erre tehát még visszatérünk. Most néhány, az esti élményhez méltó kompozícióval köszöntjük az eseményt.


Kőrösi Orsolyának, a Capa Központ igazgatójának szólalása

Féner Tamás értékteremtő szavai













A közönség őrületesen figyel












Jobbról balra: a miniszter, az igazgató meg a kurátor












A fődíjas a Budai Rajziskola fotográfiai szaka















Az Origó díjat nyert fotórovata kifekszik saját vetített képe alatt











A közönség saját bőrén tapasztalja, milyen nagyszerű a vetített kép.











Részünkről a díszvendégek:
öreg Kodak Carousel diavetítők kérkednek nagy vonalfelbontásukkal









video

2013. december 1., vasárnap

Tárlatvezetés

Legutóbb feltett találós kérdésünkre kevesen feleltek. Közülük egyetlen egy azonban helyesen. A beígért sorsoláskor sajnos a mi nevünk került ki a kalapból, de hát ez az élet: veszteni tudni kell.
Most, vasárnap lévén, közreadjuk Halmai Margó találgatását, ami felér egy pompás tárlatvezetéssel.




Itten láthatók kérem Pesövé Ofsziék fehér klepetusban, keretbe foglaltan, rendezői jobbjukon besüt egy misztikus fényköteg, melyet szovjet fénynek neveztünk nem is olyan rég az elvtársi képeken. Mindettől reflexszerűen benyomulna tenyerünkbe a vastapsra ingerlő viszketés, ha...
HA nem volna árulkodó jel, hogy a szovjet fény a rendezői jobbról ömlik lávaként, mely irányból köztudottan a negatív jellemek szoktak a színpadra áramlani. Mondanánk, hogy jó lesz vigyázni! Ez óvatosságra int: Pesövéék már megint csavarni fognak egyet, egyikük már megint el fogja szipkázni a hóttzicher kapaszkodót a markunk elől. Tehát, elvtársak, csak gyanakodjunk! És szimatoljunk...
Nyugtalanító például az a döglött artéria-színű kábel is, amelynek ki- és bemenete bizonytalanul, mit bizonytalanul: baljósan lebeg a térben a szovjet fény adszorpciós közegében.
Pesövé Ofsziék valószínűtlenül megnyújtott gótikus alakját kórházi lepedő fedi, melyet klepetusnak kellene értelmeznünk, de hát kérem, illúzió ez is; ezzel a "mintha" izével persze, hogy megint csavarni akarnak egyet, most - képzavarral - éppen egy maréknyi homokot a szemünkbe, hogy jól elvakítson.
Lábuk vonala anyagszerűtlen, mozdulatuk - kikapcsolván a gravitációt - súlytalan lebegést kölcsönöz Őkirályi Többesüknek.
A karjuk, kézvonaluk felsejlik a klepetus-lepedő alatt, és kérem, azt sem lehet tudni, készül-e valami hirtelen merénylet, esetleg a saját jelentőségük teljes tudatában fonták össze karjukat, netán valakik már korábban megkötözték azt a kényszerzubbony-klepetus alatt.
???!!!
Most a klepetus paravánná lényegül, belőle kibábozik éjszakai öltözékük, horribile dictu: a PIZSAMÁJUK, hogy jól összezavarjon, ne tudjuk meg, mi folyik itt: hevenyészett trehányság, játék, készülő jelmezcsere, vagy jól kitapintható tudatkettőződés (négyszereződés :-D).
A tekintetük nyugtalanít, a vesébe és azon is túl lát.
Nincs mese, nincs kibúvó, hazudni tilos.
A játék meg kizárólag az ő privilégiumuk. :-)
A kép színvilága a befejezettség nyugalmáról biztosít. "Döntésünk végleges" - ezt a kinyilatkozást várod tőlük, de egy percre se hidd el, hogy ez így igaz. Nemcsak a nyugodt kék-fehérbe belefeszülő bal-függőleges vörös felkiáltójel miatt: nem, hanem azért is, mert a jobb oldali vörös ajtókeretet szinte benyelik a szovjet fény pulzáló csóvái. Állítás - tagadás - megsemmisítés. Ez a környezet és a háttér logikája.

S most vissza az egyes szám első személyhez:
Hősünk, aki csak látszólag áll statikusan, valójában bármely irányba, bármikor és bárhogyan mozdulhat el.
Mint látható, a legjobb modell ebben az esetben az ember maga, aki a kamerával önnön-magát veszi célba, hogy az alany és a tárgy eggyé váljék.
Dráma? Játék? Drámajáték? Kiderül majd úgyis.
Vagy nem.

Olyannyira komoly ügy ez, mintha eltökélte volna, hogy ő aztán már blogbejegyzést nem ír többet. Nem, nem és soha.
Aztán persze majd beindítja a gépezetet: BLOGDOGVAGYOK.
:-)

2013. november 25., hétfő

Irigykedem




 avagy a hanyattdöntés művészete

Távolodó hozzátartozóm aszonta a hátam mögött, miután az erzsébetvárosi önkormányzat Erzsébetvárosról újonnan megjelent könyvét (Képzelt Csikágó) mérgesen az asztalra dobtam, hogy irigykedem.

Igen, lévén fotográfus féle magam is, aki az évezred fordulója táján végig fotóztam Erzsébetvárost és az előző (félátkos) periódusokban száznál több fotóm díszítette az önkormányzat folyosóit és fontos termeit, irigy vagyok.
Kétségtelen, nem esett jól, amikor a Fidesz közeli erők elkezdték kicserélgetni a képeimet holmi okos géppel kattintott szedett-vedettségekre.
Itt mondom: becsszavamra jó szívvel elfogadtam volna, ha nálamnál kicsit képzettebb emberek nyomulnak a helyemre, hiszen az életnek ez lenne a rendje. Az életnek azonban valahogy mégsem ez a rendje, hanem az, hogy politikai feltörekvők, a kultúrában akár jószándékúak legyenek is, hatalom-részeg kontárként elkezdik teletömni a prosperitás fontos és általában húsos fazék közeli pozícióit a saját pereputtyukkal, pusztán „sógor-komasági” alapon.
Nem feltétlenül ez itt a helyzet, csak szerencsétlen mégis valahogy.
A most megjelent, kissé teletömött könyvlapok dugig vannak holmi fotószakmai gaztettekkel, legfőbb jellegzetesség a hanyattdöntés.
A hanyattdöntés az az olcsó fogás, amikor a nyakában lógó gépével utcáinkon futkosó fiúnak esze ágában sincs tekintetbe venni az épületek geometriáját. Félúton pattog a dokumentálás és a „kreativitás” között, legvalószínűbben azért, mert nem éri meg neki annyi időt és energiát fordítani e munkára, amennyit ez megkövetel. Még rosszabb, ha azért történik mindez vele, mert vizuálisan képzetlen dilettáns, aki túl sok felelősséget hárít át (vakon) a fényképezőgépre, illetve a tűző fényben túlságosan bízik politikai árnyékvetőiben.
Nem firtatom a neveket, de feltehetőleg ugyanaz a csapat garázdálkodhat kerületünkben a helyi újságnál, a tévében és a kiadványok terén is, mert jellegzetesen ugyanaz a tudatlanság, ugyanazok a vizuális disznóságok köszönnek vissza itt is, ott is.
Ha szól hozzájuk az ember, a hatalmon lévőkhöz, üvegszemekkel néznek, ha széttárják a kezüket, mint kinek kultúrára vasa sincs, az már megtisztelő.
Az önkormányzat korábbi kiadványait is így volt késztetésem asztalra csapni, min ezt a Csikágót.
Mer’ irigy vagyok. Irigy, vén f…., aki nem tud beletörődni, hogy népbizalmat herdáló, kapzsi erők forgolódnak köröttünk, hogy szegény dilettánsok és nem értők is élni akarnak.
Lehetne persze fejlődni, hiszen az ember csodás fordulatokra képes, de nálunk nem ez történik.
Meglehet, én csak aszkéta erőkből táplálkozó féltehetség vagyok, gyakorlott bár és önkritikusan látni képes, de mégis féltehetség. Itt él azonban kerületünkben sok mindenki más fotográfus, maga a szellemi tűzről pattant őstehetség, Eifert János is. Ő se kell nekik. Nem tartozik a rokonságba, se sógor, se koma. Szerencséjére ő annyira elfoglalt, hogy észre sem veszi tán, mi itt a helyzet.


A most megjelent Képzelt Csikágó egyik oldalpárja. Magáért beszél.

Oldalak a tavaly megjelent Erzsébetvárosiak című portrékötetből. A szerkesztőileg egymásra tördelt, semmitmondón decens Szávay Ágnes képek.

Egy szépen besült Ráday Mihály fotó

A Képzelt Csikágó egyik oldalpárja:
 a régi idők egyik fotográfiája és a mai hanyattdöntés-művészeti felvétel a Grand Hotel Hungáriáról.

A mi unalmasan rendbe rakott Grand Hotel Hungária felvételünk az ezredforduló tájékáról.




2013. november 22., péntek

SORS

Igen, sorsolás következik
Aki meg tudja mondani, hogy milyen klepetusban vagyunk láthatók az alábbi képen, aközött és közöttünk (mert ugye, mi is meg tudjuk mondani :-) értékes nyereményt sorsolunk ki.


2013. november 21., csütörtök

Csukóbeszéd

Csukóbeszéd az, ami finisszázsokon hangzik el, miközben a közönség hallgat mint a csuka.
Tegnap, ez év november 20-án volt utoljára ilyen.



Egyszer csak eljő mindenkinél a visszatekintések ideje. Jó, ha kezdettől megosztani érdemes nézőszögünk volt a világra. Ám a hajdani történések idején még nem gondol az ember ilyesmivel. Keveset nemesít a dolgokon a közös múltra való visszatekintések puszta divatja. Észre sem vettük, amikor eldőlt, érdemleges vagy lényegtelen a mi pillantásunk a magunk korára. Utólag aztán ott állunk üres vagy tele marokkal. Részünkről elég üres az a marok. Keleti Éva viszont gyakran nyitogatja mostanában hosszú alkotó múltja kincses zsákját, miként Chochol Károly is.
A fáradhatatlan Chochol most kitapintotta könyvek lapjai közt hosszan rejtező ötvenhatos negatívjait, és megidézte a hat évtizeddel ezelőtti időket. A 12. kerületi önkormányzat folyosógalériájában kiállított jó pár tucatnyi 1956-os sorozat szívszorongató és korhű, miközben helyenként még a derű morzsáit is elénk hullatja.
Képeink a finisszázs alkalmából készültek. Igyekeztünk következetesek maradni, teljesen hasznavehetetlenül dokumentálni, pusztán csak azért, hogy derűt csaljunk a tengernyi képes beszámolótól már megcsömörlöttek arcára.


Csukóbeszéd felfogása két lépésben









Szarka Klára szavai betű szerint
















A megkésett utókor - még jókor












Magasles történelmi rálátáshoz
















A hegedűszótól könnyekig meghatódott Chochol Károly













Ősz tincs médiafényben
















A nekivadult média




2013. november 18., hétfő

kreativitásról

Bocs Macsa!

macsak ennyi:

http://www.fotoklikk.hu/cikk/dozvald-janos-fotomuvesz-gondolatai-kreativitasrol-think-tank-fotopalyazat-apropojan


















Képünkön, ami a Think Tank fotópályázat díjátadásán készült, Eifert János zsűri elnök bátran szemébe mondja a kevés híján több díjra is érdemesült Tulok Andrásnak, hogy képe akár még jobb is lehetett volna.

2013. november 17., vasárnap

e-dzsungel



Kiterjedése gömbszerű és végtelen. Így aztán nincs félrehúzódás, nem lehetsz a peremén. Következésképp, bármerre leadsz egy lövést, mert ugye, vadászni jársz ide, eltalálsz valakit. Vedd úgy, mintha téged találtak volna el.
Tartózkodási helyed IP címeddel azonos, ami jobb esetben olyasféle folyvást úton lévő virtuális lakókocsi.
Az e-dzsungel maga virtuális ugyan, ám a benne foglaltak s a benne történők valóságosak.
Bizonyos algoritmusoknak köszönhetőn az is tudható, hol leszel a következő pillanatban. Ehhez persze e-ész kell, de elvétve van ilyen. Ha pedig eltalál egy lövés, annak valós következménye lesz. Nincs ártalmatlan próbalövés, mert a lőtt lyukon nyomban élősködők nyomulnak be.
Tegyünk is egy próbát!
Unatkozván a virtuális térben, mert történetesen épp nincs semmi ötletem, azt írom most e-bőrömre, csak úgy, magam elé, hogy 307679108, de írhattam volna esetleg, hogy 704258939 vagy akár, hogy 201111112. Ekkor a kilencjegyű számokra kihegyezett fülű e-dzsungel ragadozók, kik barátom, Péter szerint a cyber-térben röpködő adatokkal próbálnak üzletelni, nyomban felfigyelnek, és letárcsázzák mobiljukon ezt az én telefonszámnak látszó hasraütésemet, és mert az e-dzsungel végtelen nagy, vagyis minden lehetséges benne is van, csöngeni fog valahol egy másik mobil. És akkor azt fogják suttogni a telefonba ezek a ragadozók, hogy ha nem ez meg az, akkor így meg úgy. Valaki pedig kurvára megijed.
Az e-dzsungel ragadozói nem tesznek persze semmit, csak azt mondják valahol egészen máshol, hogy jónapot kívánok, van három telefonszámom eladó. Ezt mondják ezek az e-dzsungel ragadozók most már felbátorodva, ők ugyanis annyira hülyék, hogy maguktól nem jutott volna eszükbe, hogy 307679108.
Nem hisztek nekem?
Próbaképpen, mert hiszen épp az e-dzsungelben írom ezeket, tehát a játékban már nyakig benne vagyok, felajánlom, hogy akit az e-dzsungel ragadozók könnyelmű játszadozásom miatt felhívtak, nálam, azaz Tóth Bélánál jelentkezhetnek egy karton sörért.
Na? Erre kíváncsi vagyok.
Iszákosok és kalandorok kíméljenek!

2013. november 15., péntek

Vonzalmakrúl





Ismeretlen nő mesélte a zöldségesnek a tojásboltban:
Egy idő után a vonzalmak elernyednek, a milyenségben fogant vonzerő irányultsága összezavarodik, mert a milyenség itt is, ott is másmilyenséggé lesz.
Egy idő után csak a történtek maradnak nekünk. Ha pedig nem történt semmi, akkor egy idő után semmi sincs nekünk.
Ez volna a vonzódások legnyomorultabb végállomása.
Persze, hosszú egy ilyen romlási folyamat, a milyenség meg relatív, így hát áltathatja magát a vonzódó s a vonzalmak mindenkori tárgya is akár egy egész életen át, már ha mindig is gyenge volt konzekvenciák fellelésében, s rutint szerzett vagy mindig is jó volt a feledésben.

Én csak álltam ott, tűnődve vártam soromra.
Tudjátok, hát, nem is tudom...

Magnetkus kölcsönhatás. Vázlat. (ezt később majd kidolgozom)

2013. november 13., szerda

Máris fáj



Ez fájni fog, mondta tervbe vett uralmi tetteiről a gyermetegen elcsukló hangú Bajnai, bele az ország képébe. A csalókra és bűnözőkre célzott, hullajtotta el később azután a média unszolására.
Nos, micsoda dolog bűnözőknek szánt levélbombát adresszálatlanul az ártatlanok feje fölé hajítani?!
Vagy a levélbomba mégis nekünk szólt?
Mert hogy mi, ártatlanok jól célba vehetők vagyunk, hiszen nem rejtezünk?
Mert hogy minket, számolatlan számos ártatlanokat attraktívabb leborulva látni az uralomvágy előtt?
Vagy mert hogy bombákat nem az ártatlanságban osztozók hajigálnak?

Vagy nem is léteznek ártatlanok?
Csak a mindenféle másság ki szédít, ki előz, ki tipor kicsodát végeláthatatlan játékai?


2013. november 6., szerda

Az Év Természetfotósa



A magyar természetfotósok idén 3822 fotót neveztek a Magyar Természetfotósok Szövetsége által meghirdetett AZ ÉV TERMÉSZETFOTÓSA versenyre. A zsűri előtt 123 fotó bizonyult dicséretre méltónak, ide értve a díjazottakat is. Ez a 123 kép került közönség elé a Magyar Természettudományi Múzeumban.
Huszonegyedik alkalommal gyűlt össze a fenti díj átadására a természetfotósok nagy családja. A megnyitó, amit a fotoklikk.hu élőben közvetített, igen családias rendezvénynek bizonyult, nem csupán a beszédeket aláfestő boldog kisgyermek-visongások okán, hanem másért is. Kívülállóknak kissé túldimenzionáltnak tűnhetett, hogy a falakon kiváló minőségben megtekinthető fotókat 12 percen át még vetítik is a félig se jól elsötétített teremben, eléggé limonádé ízű zenei alápancsolás kíséretében. Nekünk – ismeretesen vagy nem – gyengénk a fotó-audiovizuális megmutatkozás, s bizonyára nem csak az irigység beszél belőlünk. Ez a céltalan vetítés dolog kicsit arra vall, hogy talán Radisics Milán, de Eifert János is elveszítette általunk még számon tartott hajdani, dicséretes ambícióját. Lehet persze, hogy a halmozódó presztizs mellett, illetve előrehaladott civilizációs viszonyaink közepette ez így természetes.


Vetítés. Családias élvezkedés média nyilvánosság előtt

A családiasság más egyéb jelekben is mutatkozó túltengésének dacára hisszük, hogy váltig nincs kommunikációs deficitje a természetfotózásnak – mindamellett, hogy persze még lehet.
De egyáltalán, mi is az a természetfotó? Olyasvalami, ami mögött egy természetfotós van, egy ember  az embert körülvevő, rendkívül sokrétű élővilág iránti felfedező kíváncsisággal megáldva, a maga primer természetszeretetével és a felfedezés értékű láttatáshoz nélkülözhetetlen maximális áldozatkészséggel.
Vancsó Zoltánból, például, aki mostanában szívesen fotografál erdőkben, akármennyi időt töltsön is ott, sosem lesz természetfotós, mert képein nem annyira az erdőt, mint amennyire inkább magát akarja csodáltatni.
Más meg, ismét például, azért kattint le valamit az erdőben vagy az élő természet egyéb terepein, és csakis olyasmit, ami céljaival egybe esik, mert szociális és ideológiai perpatvarokba kíván keveredni, amihez vizuális érvek kellenek.
A harmadik meg pusztán a formát hajszolja, a fotografálható kép lehetséges kompozícióját tekinti, vagy az olcsó esztétikai tetszetősséget hajkurássza.

A kiíró - naturArt - 14 kategóriát állított, s ezek között ezúttal szembeötlő a KOMPOZÍCIÓ, FORMA ÉS KÍSÉRLETEZÉS kategória, ami mintha azt sugallná, hogy a hagyományos témaszemlélet hovatovább unható kört alkot, s megújításra szorul. Feltűnt nekünk, hogy van egy a tizennégy kategória között, ami nem pusztán a természetfotósok kiváltságos terepe, a tájak, amiben ezeknél itt, amott, mindenütt még jobbak is akadnának. Az is lehet azonban, hogy ez régi kategória itt, és súlyosan tévedünk, és esetleg nem csupán az első díjas Istenek hajléka méltó a különleges dicséretre, hanem mind-mind.
A megújulást persze sok minden egyéb is motiválja, de mindenek előtt a technikai és a mozgás lehetőségek változása. Ma már nem szokatlan, hogy a magyar természetfotósok java távoli földrészeket választ vadászterepéül.
Előtérbe került új és bravúros nézőszögek meghódítása valamint az európai szemnek egzotikus élőlények ((sárkány stb.) felkutatása.
A kísérletezés nyilván nem pusztán az elvont gondolatok megjelenése a természetfotós fejében, hanem apró, rejtett mozzanatokban általánosan jelen van, ám a kísérletezés kategóriába emelése talán túlzottan ösztönöz arra, hogy a kreatív buzgalom karjai egyre messzebbre nyúljanak, és egyszer csak azon kezdjen rágódni a kívülálló, hogy amit lát, az most valóság vagy csak fotográfusi kitaláció.
Mintha kicsit kikezdené az idő azt a természetfotós imázst, ami mindig is jellegzetes etikai tartást mutatott. A természetfotós elkötelezettje volt (zömében maradt is bizonyára) az élő természet sokak előtt ismeretlen és igaz arca feltárásának, közvetítésének.
Blog! Blogot írj, öcsi! - súgja most egy hang. - Nem kell neked a komoly sajtóorgánum szerepében tetszelegned!
Na, igen! Csak ha valahol valaki a világ gondjait már szellemi hátára vette, ettől az attitűdtől, bár jó volna, mert esetleg tőle ilyesmi a kutyának sem kell, nem tud többé szabadulni :-)
Kétségtelen azonban, hogy eszünkbe jutnak, mert kínálkoztak blogos epizódok - túl a megnyitón összesereglett csecsemők ordibálásain. Ott volt például a mi kedves ismerősünk, akiben mi - már abban, ahogyan józan és puritán észjárással, kissé károgva szidja a világot - igen kedves szellemi rokonságot vélünk felfedezni. Szidtuk hát kicsit a rendszert, történetesen az épp ott szem elé tárulót, a vérszagra gerjedő kíváncsiságot, az optikai tolakodást  meg az eccerűben való gyönyörködés pózait, az avantgardtalanságot, a nem sok elvontságot igénylő természetlátás mikrorendszerét, ha tetszik.  
Húztunk aztán, ki erre, ki arra, hogy ne rontsuk tovább a levegőt, mert ami a természetfotózás tisztelt fotóbölényeinek kijár, az kijár.
A fotográfia mesterségének, a korszerű lehetőségeknek feltétlen tisztelete és kiváló ismerete itt az egyik közös jellemző. Avatott szem sokhelyütt felfedezi - a felettébb kezessé lett technikának köszönhetően - a fotográfiai korlátok fölött való könnyed túllendülést, például a mélységélesség, a tónusátfogás és a záridő-korlátok, sőt eltérő paraméterű expozíciók utólagos összeolvasztása dolgában.
Mind a 123 kép alatt megtaláljuk annak rövid leírását, milyen technikával, milyen paraméterek mentén született a fotó, valamint hogy mi motiválta a fotóst, s milyen nehézségeken kellett győzedelmeskednie, hogy a kép megszülethessen.
Érdekes benyomást kelt az ifjúsági kategória. Itt érzi meg igazán az ember, hogy milyen nehéz lehet, mennyi tapasztalatot igényel egy valóban érdekes természetfotót összehozni.
Az év természetfotósa 2013-ban Máté Bence lett. Az ő fotográfiája annyira attraktív és ő maga annyira áldozatra kész, hogy – sajnos – még mindig alig akad jobb nála.
Máté Bence bepillantást enged egy fotó készítésének nehézségeibe


2013. november 1., péntek

2013. október 30., szerda





Ki szeret engem? – kérdem a kavics nevében. - Igen, mindenki? - Na és ki ért engem?
Egy kavics lényegi mivoltát nem lehet küllemét vizsgálva megérteni.
Sokunk a kőzet beazonosításában is bizonytalan, de az persze tudható, hogy ezek a holtnak tűnő kövek egymást formálták kaviccsá.
Miféle erővel?
Figyelmünk előterébe kerül a víz, a folyók és a tengerek.
Bár emberről szó sem volt abban, ahogy az esővíz elvergődött a tengerig, jól jön ez nekünk: a víz áramlásában rejlő energia.
A víz szerepformái mögött kétféle forrás kölcsönöz energiát a csiszolódó kőnek. Egyrészt a gravitáció, aminek köszönhetően a folyók lejtős útra találtak, s aminek – már ha épp a vizet értjük folyón s nem a medret - mozgásukat köszönhetik. Másrészt a légköri változások, ezek töltik fel a tengereket mozgásenergiával.
Először persze a geodéziai erőknek kellett közrehatni, hogy a sziklákból kezelhető, idomítható kőtörmelék legyen.
Gyakran találunk különleges kavicsot. (Itt vagyok például én is – mondom a kavics nevében.) Ha önmagában, léttörténete nélkül tekintjük az ilyesmit, andalító, ám lényegtelen gondolatokra juthatunk. Ha nem választjuk eme olcsó és tetszetős utat, eljuthatunk a törvényszerűségekig, amik behatárolták, és eljuthatunk a véletlenig, ami levezényelte a kavics sorsát.
Hogyan terem a figyelemre méltó kavics? Hát ez a figyelem függvénye. Kinek a figyelméről van szó, s mi a figyelem motivációja és iránya, és annak, aki figyel, mi az üzlet benne, hogy figyel?
Mit ér egyéniségnek lenni a szokványosok figyelme nélkül? Semmit.
A szokványosok miközben természetes erőkre hivatkozva visszaőrlik szokványossá az egyedit, kicsit szórakoznak rajta. Miközben egyszerre becsmérlik és bátorítják, kipiszkálják azt, ami a jelenség mögött van. Valami célt, hasznot vagy valami vigalmat. Közben irigykedve futkosnak körbe-körbe.
És nem jogos? Ha az ember irigy,  képes új energiaforrásokat akkumulálni és új törvényszerűségeket imitálni, hogy megmutassa, és akkor – hoppá! - nem vagyunk többé az áporodott szükségszerűségek rabjai. A tudatosan teremtett feltételek és befolyások, s nem utolsó sorban a véletlenszerűség kiebrudalása közepette, újszerű, célszerű viszonyok támadnak az erők között. Itt van például a motorizált vágókorong, amivel fityiszt mutathatunk a természetnek. Vagy a kavicsnyüvő gép.
És akkor tetszés szerinti számban előállítható a célszerű egyéniség. Ezer egyéniség, az pedig már megbízható, bevethető középszert képez.



A szögletes kavics – ugye, egy pillanatra meghökkentett. Ez is valami. Na, de felülírhatja-e a szögletes kavics a természetes rendet? Kizárt. Egyáltalán lehet-e értékké olyanformán, mint a kerek tengeri kavics, amit végső soron a fölöttünk álló, megkérdőjelezhetetlen hatalmasság formált, s aminek a tengerparti kavicsföveny megcsodálása által beavatottjai és hívői leszünk?
Eredet, a természetes rend mélységei és a pillanatnyi civilizációs felszín: a funkciók egymásba gabalyodva kerülnek figyelmünk előterébe. Az unásig önmagával azonos természetesnek meghaladása lett belőle.
Nincs alternatívánk más, csak az üdvösnek látszó pillanatnyi cél vagy a deviancia.
Természet - kimeríthető kincs?
Meghaladás. Ez meg halódás.
- Megyek, bezúzom magam – gondolom most a kavics nevében.