2010. szeptember 30., csütörtök

Mártóztál már üvegtóban?


Előre bocsátom: általában nem az igazság, hanem a játék végett írok.
Az apropó most az Üvegtó, kiállítás a Magyar Műhely Galériában (Akácfa utca 20.)
Jön az ember erre a metaforikusan hívogató szóra, Antal Regina Erdélyben született, Bécsben élő művész bemutatkozására. Jön, de hozza magával ősösztöneit is, nem a többiekét, csak a magáét.
Taxidermia itt, ott, mindenütt. Brrr! A szó karrierje Pálfi György filmrendező nevéhez kötődik. Nézi az ember a műgyantába fojtott... Na de ne hamarkodjuk el!
Kérdezzük tehát, mit jelent a művésznőnek ez a műgyantába zártság, hogyan kellene értenünk mindezt itten.
Tó, víznek kis darabja, jelképes utalás, absztrakció, ilyesmi a válasz.
Nehezen feldogozható: egy arasznál kisebb kubusnyi tó, s egy-egy madár (a hajdan eleven) helyenként fejjel ezekben a kubusokban. Nem az eleven élet gondolatának s természetes matériáknak találkozása ez, hanem hideg tekintetű absztrakció, melyben otthonosan kéne éreznünk magunkat, az élet iránti bármiféle nosztalgia nélkül. Ez nem megy könnyen. Nem is szívesen próbálkozunk.
Festészete folytatása ez, mondja Antal Regina. Igen, már látjuk is: nagyméretű vásznán anatómiailag realisztikusan ábrázolt piroskás férfi test nagy, sötétzöld vízfelületbe kezd belemerülni. Ám a víz pont úgy öleli körül a merülni készülő kart, az ujjakat, miként a műgyanta folyná körül áldozatát, csobbanástalan, mézsűrű nyugalommal.
Kérdem, milyen szerinte a viszony a madár és a műgyanta között. Groteszk, drámai, provokatív, sokkoló, efféle szavakat várok, ám e helyett Regina azt mondja: szelíd, kedves, nyugodt.
A befogadó, ki százféle tóban, kubikgödörben, tengerben, pocsolyában, illatos folyókban, csatornák haltól rebbenő sásszegélyei közt, zuhatagok alatt fürdött már életében, magára marad ösztönös reflexeivel.
S iszkol a befogadó, ha még oly toleráns is, hazafelé, magányosan. Hazaér, kirántja fejét az idegen képzelet műgyantával emelt falából, mély lélegzetet vesz, s zajongó életről, vizek csobogásáról ábrándozik.
Pedig a különbség kicsi. Csak hát sikerfeltételekhez béklyózott életünk arról referál, hogy ki mihez ragaszkodik ésszerűen, s hogy ragaszkodunk-e még egyáltalán bármihez is azokból a butácska időkből, amikor még nem tudós, orvos, menedzser, kalmár vagy művész, hanem csak érzékeiben gyönyörködő ember voltunk, amikor még játékos ijesztgetéssel reptettük az utak mentén megpillantott eleven madarat.

2010. szeptember 29., szerda

Szerelem - sok van a rováson


Fiú-lány kis gépet nyom a kezembe a pécsi Janus Pannonius utcában, örökítsem meg őket, amint lakatolnak. Mondom, oké, csináljanak úgy, mintha.
Csinálják, én meg katt. Nézik, jó lett-e. Jó. Köszi, s húznak el.
De hát még csak úgy csináltak, még nem tették fel a lakatot! -kiáltok rájuk.
Azt már nem! - mondják - hogy aztán majd mindenki föléjük lakatoljon és betemesse őket? Azt ugyan nem!
Hoppá! Mi ez? Visszájába csapott egy világra szóló tendencia? Vagy ezek történetesen azt szerették meg egymásban, hogy ennyire kicsinyesek?
Egyébként: a görög kisebbségi önkormányzat épp most hosszabbította meg a lakat-tonnáktól rogyadozó kerítések egyikét. Kezdek aggódni. Kopasz kerítés annyira uncsa!


Kopasz kerítés annyira uncsa


Gruppenszerelem


Egyszer zárható mini


Egyszer se nyitható maxi


Lakat öregedésgátlóval


Házi gyártmányú temetődésbiztos lallalalakat

2010. szeptember 28., kedd

kis-rablósdi, kis-fasizmus, kis-rasszizmus, kis-vörösterror FŐPRÓBA

Bocs, ha túlságosan próbára teszem blog-híveim terhelhetőségét.
Tegnap este a néptelennek nem mondható villamos megállóban körém állt három férfi, olyan harminc körüliek, s közülük a legtermetesebb igen gyakorlott hanglejtéssel így szól hozzám: "Uram, önnek most velünk kell jönnie!"
Én ugyan sehova! - válaszoltam, és kisodródtam közülük a peron népesebb vége felé. Egyikük parancsoló hangját még a hátamnak szegezte, ennek hanglejtését már le kell kottáznom, ime:



Felismertem: ez a nagyvilági formaságokba bújtatott alantas fenyegetés. A tettvágytól türelmetlenül toporgó ősgonoszság úri hangja. A zsigerből hatalmaskodók hangja, akik hanglejtésükkel - ezúttal éppen - államrend-védelmi jogosultságot imitálnak.
Mindama szörnyűség, ami emberből ember iránt valaha kitört, s kijózanult történelmi összegzések idején bűnbánón a messzi múltba űzni véltük, itt van velünk, s csak kibontakozásra vár. Újra születik, itt ődöng utcáinkon társadalmilag haszontalanul, gonosz, erőfölényes kis csapatokba verődve, hogy valami okkal majd szabadjára engedje zsigeri késztetéseit, a veleszületettet, a más ember megalázásából fakadó perverz örömöt.
Itt ődöng közöttünk, háromig sem számol, s ha jogalapja még nincs, várja, hogy megbízza valaki, hogy ideológiák védernyője alatt, a smasszer lét nélkülözhetetlen mivoltának tudatában kiélhesse alantas ösztöneit. Ezek a kis, egymást farkasító csordák azok, melyek aztán holmi koncepciókhoz a vérgőzös őrület hangulatát kölcsönzik, hogy árkaiban meg ne fenekeljék a humanizmusra nevelt, tétova indulat.

Történelmi bűnbánásaink álszentek. Minden természettől olyan, amilyen, a zsigeri gonoszság az ember volt természetes talapzata, fajtától és kultúrától függetlenül. Senki hatalom bírója nem siet azt, ki itt, alant rekedt, innen, ebből a bicska szorongató, aszociális és álcivilizált mocsárból kiemelni. Sőt, a hatalmon lévők a vak, nyers erőt minden időkben, mindenütt készséggel fogadják szolgálatukba.
Ráhatni, nevelni esetleg lehetne, persze, még kis korban, de akinek ez hatalmában áll, nem törődik azzal.
Zsigernek eszmékkel, nagy ügyekkel persze semmi dolga, eszmék, ügyek nem kellenek neki, csak ürügyek, hogy a szocializáltság gyeplőjét levethesse.
Ha ezek itt a villamos peronon úgy akarják, elvonszolnak egy mellékutcába - olyan kafkaian, s ugyan ki tett volna ellene? - s tesznek velem, erőtlen vén szivarral mindazt, amiben kedvüket lelik.
Nyugi! Béke idő van! A címbeli fogalmazás csak ijesztgetés. Ez, ami történt, még csak próbálkozás, még nem hatalmasodott el utcink fölött az uszítás. Ez a "velünk kell jönnie" még nem valami legrosszabbnak főpróbája volt. Talán csak tesztelték magukat, teszteltek engem, mert hogy más ötletük, más jogosítványuk még nem volt.

2010. szeptember 26., vasárnap

hol tűnik el a pénz?

Már Gyurcsány is azzal akart bevágódni nálam, bár nem ezzel bíztam meg, hogy majd kiszámolja nekem forintban a gáz világpiaci árát. A pécsi Kossuth téren látható most egy fénykép - fotónak csak helyenként nevezhető - kiállítás Dél-Dunántúl EU budget-ből támogatott beruházásairól, ahol érdekes számadatokat közölnek a polgárral. Az itt kiragadott részlet magáért beszél :-))

2010. szeptember 25., szombat

kényszerhinta

Mai bólyi élményem.
Ezt gyorsan nézzétek meg, míg ki nem kell cserélnem egy igazságnak megfelelőbbre!
(egy aggódó férj :-)

Na, megnéztétek?

2010. szeptember 22., szerda

UFÓlagos engedelmetekkel

Szóbeli elmondásunk alapján többen kételkedtek, hogy valóban UFÓ sírokra leltünk-e hazánk egyik eldugott területén. Nos, nem tarjuk vissza tovább bizonyítékainkat.
Hogy mi az igazság, ítélje meg a néző maga!




Az UFO katakomba Marsra tájolt lejárata

2010. szeptember 20., hétfő

lábra mentem

Ezen a hétvégén színházak sátrai között korzózhattunk az Andrássy úton. Észrevettétek már, hogy az efféle eseményeken minden fotós fejre megy? Miután felfigyeltem erre, nyomasztani kezdett ez az egyoldalúság. A lábakat nem fotózza senki, mindenki csak a fejeket!
Nos, én egy ideje megpróbálok lábra menni. Az ember nagyon is lábas jószág, odalent is nagyon érdekes! :-))

2010. szeptember 19., vasárnap

Benkő nézés-színházából jövet

Benkő Imre Lét-tér kiállítás megnyitóján (Cultiris Galéria - Örkény István Könyvesbolt) felolvasta helyben rögtönzött, témába vágó versét egy látogató. "Évezredek tisztaságát öli a nyugati lét... és mégis leülsz, befordulsz, benn mozdul a csend, a fény..." satöbbi, satöbbi. Nagy tapsot kapott.
Milyen ügyes, gondoltam, míg Benkő Indiai képeit nézegettem, nekem is valahogy így kéne megpróbálnom érvényesülni, szép dolgokat írni, azt a pár tucat mélységes szót műbe komponálni, újra és újra.
Kevés időre elterelte erről figyelmemet a gumis műhely előtt készült fotó, ahol négy tekintet veri bilincsbe pillantásomat a különös-zord és letisztultan képbe fogott abroncs hegyek előtt.
Négy férfi tekintet, egyik sem olyan, mint a másik, pillantások különös kvartettje, együttes játéka ez, tulajdonképpen egy benkőien elénk emelt pillantás-színház, egyetlen hallgatag s valahogy mégis zenés színdarabnak egyetlen nekünk megütött akkordja, bartóki őszinteségű nézés-zene a kamerán túli rohanó világba. Nem engedi könnyen elfordulni a tekintetet.
Valahogy mégiscsak megszabadultam, s most vonulok vissza, a Nagy Vershez nélkülözhetetlen ihlető magányt keresve. Persze a világ nem így van berendezve. Mindenek előtt át kell jutnom a lármás Nyugati téri aluljárón, ahol épp kihangosítja magát egy Jézus iránt hitetleneket térítő dalnok. Különös távolkeleti férfi arc, kis vakarcs nőcske orgonál mögötte. A férfi két dal között magas wattszámmal rabul ejtett hallgatói közé vegyül, karolgat, bátorít. Erősen ázsiai az akcentusa, de a dalok magyarul szólnak. Lelassítok, meg is állok kicsit.
Látóteremben felsziporkázik egy-egy kurva, aztán lemond rólam, kihúny, és tűnik a képből.
Vonul a férfi ismét a mikrofonhoz, s már kergeti a kísérő azt a néhány, gyorsan unható, édesded akkordot. Valaki kap egy kisebb pofont hátul, nekem balra. Hat óra előtt vagyunk, ezren tülekednek. Kilúgozott ihlettel lódulok tovább, mentve, ami még menthető.
De a hangulat már oda. D-Vektor, ezt elpuskáztuk! Pedig micsoda verset írhattunk volna, ha húzódik itt Benkőtől hazáig egy csendes alagút, melynek végén ott vár ebül felejtett, hűséges ceruzánk. Szikrázó ihlettel körmölhetnénk a sorokat, többé már nem a fióknak, persze, hisz lesz még efféle jó kiállítása másnak is, ahol fényes szóra szomjas emberek tolongnak, s minket majd színük elé kerítenek, mert nincs annál szebb, nincs szívbe markolóbb, mint lét és lélek, fény meg efféle lenyűgöző szavak szép csokorba szedve.

2010. szeptember 18., szombat

esztergomi várjátékok



Képzeljetek el egy olyan "trójai falovat", aminek hasába nem dugtunk arzenált, nem rejtőznek ott katonák sem, egy olyan falovat képzeljetek magatok elé, amit pusztán azért tolunk a várba, hogy kiderítsük a kapunyílás méreteit, hogy teszteljük a zárszerkezetet és az őrség hajlandóságait - na és hogy az otthon lévő jogával pillanthassunk majd körbe odabent.
A vár, ahová trójai lovunkat betoltuk, történetesen az esztergomi, ahol a Homo Ludens várjátékok zajlanak.
A hírverés, ami a fal mögül hallék, mindenkinek szólt, kissé tudálékosan alapos, okoskodva ludozó, helyenként spanyolviaszoskodó, egészében enyhén szándékködös szöveg.
Homo ludens - mi lenne, ha...
A terelés eme főiránya kissé erőltetettnek hat, s mintha a kiíró leginkább a hatvanas évek konceptuális tendenciáit ébresztgetné újra, másrészt mintha konkrét személyes bátorításokat rejtene. Megint máshol egyenesen lebeszél arról, hogy a játék fajsúlyos legyen. A bennfentesek és kellőn szemtelenek tudják is, hogy mindezt nem kell ám komolyan venni. Na persze, az nem mindegy, hogyan nem!
Trójai falovunk - kísérleti rendeltetése okán mostantól inkább öszvérnek neveznénk, ha szabad - farának esztétikailag súlyosabb hátulja rögtön a kapuban leszakadt.
Így jutottunk be a rondellába, (mégis csak bejutottunk, gyaníthatóan a zsüri lajstrom előrelátó tekintetbevételének köszönhetően!)
Az összkép odabent tarka és tetszetős. Ha az emberi játék nemes voltát nem is, de a kiírás ide-oda burjánzó szellemét mindenképpen tükrözi. Kitetszik az összképből, hogy a sorok között megszólítottak is reagáltak. Na, nem túlozták el! Várható is volt, hogy például Kovács Melinda, aki kötelességének érezheti jelen lenni, egy ilyen múló biennálé kedvéért ugyan fel nem hagy végeláthatatlan grand-arti szenvedéseivel.
Meglepő viszont, hogy esztétikailag igen fajsúlyos, már-már maradandó minőségekre törő, idegenből ideszakadt játékosok is falra kerültek. (Ők talán farral tolták lovukat befelé :-)
Mint tudjuk (csak hogy mi is okoskodjunk kicsit :-), életkorának és társadalmi törekvéseinek, pozíciójának megfelelően különféle modorban játszik az ember, különféle játékokat engedhet meg magának. Ha csak a játék szellemiségénél maradunk, az öregek nehézkesek és bonyolultak játékaikban, míg a fiatalok boldog tudatlansággal játszadoznak. A vizuális minőséget illetően szánalmastól az unalmason vagy akár az otrombán át a szárnyalóig széles skálájú a modern játékmodor, és ezt a XVII. Esztergomi Fotóbiennálé híven visszatükrözi.
Jellegzetesen dominál itt is korunk egyik sajátos viselkedésbeli vonása: tök mindegy, mit írtak ki, mit várnak el, mi beadjuk, amink van. Azt, hogy kiírása végén jó munkát kíván - tehát eztán születő művekre céloz - Balla Gergely, őket ugyan nem zavarja.
A kiállítás 2010. szeptember 17-én nyílt meg, s még hetekig áll, de nem tükrözheti a rendezők említésre méltó performális játszadozását, aminek a díjak átadásakor tanúi lehettünk. A díjak bújócskás átvétele, a hón alól indított mecénási belépők, s nem kis mértékben az, hogy csaknem mindenki a fotószövetség tetszetős méretű díját próbálta a szelíd gyanútlansággal sorára váró Markovics Ferenc kezéből megkaparintani, maradandó derűvel töltötte el a jelenlévőket.
A kiírás szellemének megfelelően nem érdemeltek ki díjat (talán csak "nem jó szálkák" voltak a szemben?) nagyszerű művek, mint például Hegedűs 2 László Trafikciója, s csodálkozunk is, hogy miért kapott valami csekélyke díjat Drégely Imre, aki a kiírás intencióival dacolva már megint több maradandó és valóban játékos művével merészelt előhozakodni.
Gratulálhatunk a díjazott Horváth Árpádnak, aki fiatal volta ellenére, elmélyülten bonyodalmas játékba kezdett, s nem átallott vizuális minőség dolgában magasba emelkedni, de egyáltalán nem gratulálnánk Ember Sárinak, miközben percig sem sajnáljuk tőle, amit kapott, mert bár meglehet trendi, ám szívünknek unalmas kis kópiák kollázsaival hinttette tele a falat.
Telek Balázs figyelmét szívesen felhívnánk arra, mert ő bizonyos történelmi korokat lekésett, hogy az ötvenes években az ő szeletelt térjátékait játszották országszerte Leninnel, Sztálinnal és Rákosival, és ennek aztán méltán elmúlt a divatja a hatvanas évekre.
Experimentális, ez talán a helyes kifejezés arra, amiként a Homo Ludens pályázat anyaga összeállt. Ebbe minden belefér, a magam életkortól független örök nehézkessége épp úgy, mint az olcsó szemfényvesztés.
Kettő között jó helyen a fődíjas, Borsay Márta, aki míves és korához illőn felhőtlen formajátékaival érdemelte ki a zsűri figyelmét.
A MAOE úgy szintén jelentős díja Váradi Viktornak jutott szépen dobozolt, hívogató lyukkamerás játékcsendéleteiért.
Ha körbetekint az ember a magyar fotónak kínált pályázati lehetőségeken, szinte csak infantilis és szemtelen ajánlatokat lát: általános iskolák, öntömjénező vállalatok, halódó kiadványok hirdetnek pályázatot mindenkinek, profiknak és amatőröknek egyszerre, az akárhol való publikálás dicsőségével kecsegtetve, hogy aztán a képek százait (minden joggal együtt) bekebelezzék.
Más alig. A művészeti szféra legtöbbször belterjesen szervezi felvonulásait. A nyitott és szellemiségében igényeseket is ösztönző lehetőségek eltűntek (nem is voltak?) Így az Esztergomi Fotóbiennálé léte kivételes és üdvözlendő dolog.
Egészen kicsikét zavaró az évtizedeket áthidaló örökség... hogy úgy mondjam... ortodoxba oltott pszerudo-postmodern avantgardizmusa.
Mindamellett elégedett vagyok, hogy a szép katalógusban magamat viszontláthatom. Igaz ugyan, hogy a bevezetőt a megnyitásra felkért - kiállítás megnyitás terén mostanában igen felkapott, mindig megbízhatóan unalmas és nehézkes - Wehner Tibor egy igencsak zavaros játékkal kezdi: egy értelmét tekintve megkérdőjelezhető fotográfia-definíció értelmének zavaros és szenteltvíz illatú kiterjesztésével, ami korosodó és napra készre fent, de eredendően konzervatív elmémet váltig bosszantja.
Az én hibám, mondhatja bárki.
De ugyan miért röstellném magam? Én tisztán, szellemi szőrszálak nélkül szeretem a szellemi levest.
Tudom, fiúk, már nincsen fotóművészet, csak összművészetek, csak összművész, aki történetesen épp forografál, sőt, helyenként bizonyos társadalom-kurkász fotógép-kalandorok, kik zajosan, böfögve fel-felbukkannak, megmártóznak a tehetségesek szellemi aurájában.

A biennálé megnyitása, jobb szélen Markovics Ferenc a díjazottak által megvágyott csomaggal - Vajda János felvétele

sasszem dicsérete

Kemény kritika érte blogdog ténykedésemet. Hogy állítólag csalok.
Pedig nem!
Be kellett azonban látnom, miután a vélemény-túlsúllyal szemben alul maradtam, hogy hozzám méltatlan, valóban, ha olvasóimnak összecsapom mutatnivalóimat.
Így a Hatalmi nyomás cím alatt korábban közzéadott képemet most remixeltem, hogy divatos (asszem nesszim) szóval éljek, újratöltöttem.
Most oké, sasszeműek?
Na, azért már!

2010. szeptember 14., kedd

lerágott csontok



Mentem az Urániába, bizonyára szenvedni akartam, mert voltam ám már - én, csendesen nagypofájú - a szeniorok egy-két felvonulásán.
Szépre fordult az ősz, toltam át idealizmusomat a Rákóczi úti napfényes zebrán, nyomultam tiszta, nonprofit grafomániámmal a reményektől visszatavaszodott őszben.
Nagy spotlámpák teátrálisan hevenyészett fénykévéiben álltak a paravánok, oldaluk, hátuljuk már homálytól szenvedett, de összkilóra megvolt a fényérték pár négyzetméternyi képre.
Nos, van ott minden, nagytól prímán át csonkáig minden, ami szeniornak mondja magát.
Elébe vágok a végkifejletnek: alig és mégis már túlságosan benne vagyok ebben a magyar fotóstársadalomban. Jó lenne nem ismerni senkit! Jó lenne gyertyafény mellett kettesben maradni az ideákkal, beérni hagymával és kenyérrel, hogy felemelt fejjel fénybe kiálthassam magamnak értésemet, amiben hiszek, amit magammal szemben a legőszintébben megkövetelek; s hogy egyáltalán ne érdekeljen, ki mit vár bianco tőlem, mindenkitől, ki min szeret megsértődni, ki mire hiú, és ki mit ért vagy nem ért félre, ki miben mesterkedik, kiben mennyi érettség, bölcsesség vagy ostobaság lakozik.
Az összkép nem volt rossz, mert képek álltak reflektorfényben. A kiállítás, mint olyan, idealizmusomat csiklandozó valami.
Na de a részletek! Érdemes megöregedni, ha ez jön ki belőle?
Hogy előkotorsz valami régi maradékot lukasra mazsolázott archívumodból, remélvén, hogy az elpergett fél évszázad értéket kölcsönzött már a hajdan félresikerült lövésnek?
Hogy ifjú voltod visszavásárlása iránti mohósággal, de értetlenül gyömöszölöd fotóidat a számítógépen, tisztelegsz erre-arra plug-injeiddel, dörzsölődsz méltán nagy nevekhez, nemcsak azt nem tudván, mondjuk, hogy ami impresszív az nem impresszionista, hanem azt se, hogy a fehér mije és a fekete mije a képnek?
Már mindenki fotózik. Hajdan volt a fotóban pár elhivatott és pár világos cél. Most itt vagyunk millióan szerteszéledt mitakarásunkkal, gyárilag megturbózott vizuális habzsolásunkkal, egymásra allergiásan, egymáshoz túlságosan ingerközelben. Mindenki mutogat ezerével, közben nincsenek személyiségek, nagyívű gondolatok, és csak elvétve vannak olyan kiállítások, amik többre képesek, mint amire ikszakárhány kép egyenként képes.
Elaggott csontok lerágott csontjaikkal. Alkotócsoport előre vivő szellemiség nélkül.
Miközben új és új korszakokba lép a fényképezett kép.
Szeniorok. Mit ér ez a zászló?
"Őket ez élteti." Tudom! Csak hát miért nem más, valami értelemhez integrált felnőtti dolog élteti őket? Miért ez az egymásra magasról tevős kirakodóvásár? Az egyik teljeskockalvilágítósdizik, a másik miniatűrködik, szignójába menekül, a harmadik aquarellizál, a negyedik vizuálisan motyog. Még a hatvanas években buta prizmák által lehetséges volt, méltán divatjamúlt sokszorozások is előkerülnek. És a formátlanság! A látvány- és gondolatérték nélküli gyenguska absztrahálások.
Vizek, partok, emberek. Fáradt vizek, életlenségbe fúlt partvonalak.
Kik vagytok ti, vénemberek?
Na, csitulj, D-Vektor! Hiszen itt-ott ígéretes formákra/formafélékre leltünk:
Tám László: Sirályok II., Csonka Béla: Szélben, Vencsellei István: Galileai tó, Szél Ágnes: Mártélyi csönd I., s talán még Ilku János Pusztája is! (ezek már nem fogják vesztemet kívánni, hehe :-)
Volt Alapfy Attilának is egy jó lövése (Fogatverseny, 1972) Szemünk ellegelészett Pethő Bertalan gondolatébresztő paszpartu kivágásain. Az is valami! Na és végül megcsillant a módosi humor: Viszontlátásra.
Hát jó volt ez tulajdonképpen! Már hogy rizsáztam ennyit :-))

2010. szeptember 9., csütörtök

CHOCHOL képére, FÜLESNEK

(szabad vers - már úgy értve, címzettnek szabad irigykednie :-)

Mit ettünk az időtájt azokon a nőkön,
kik pillantásunkkal bokájukon lelassulva kocogtak
a fűtől kerülgetett dominó köveken,
végig Angyalföld madárneszes kis utcáin,
s kik ma cammognak sűrűn, sokadmagukban,
döcögve, szatyrok szatyorral,
plakátokkal sarkukban, zajpiszokban?
Gőzünk sincs már!

Olvasván e sorokat Kedves G.GY. Barátom maga is nyomban versre fakadt.
Hasonlóra bátorítanék mindenkit. Ám hogy nagyon el ne térjünk a tárgytól, Chochol Károly szíves hozzájárulásával mellékelem a kiindulásul szolgáló képet.

2010. szeptember 8., szerda

HATALMI NYOMÁS

Jó ez a blogozás! Blogdog magányomban megoszthatom magammal, amit eszem kereke őrölt. Ha újságcikkben tenném ugyanezt, már mindenki rajtam röhögne.
Itt van például ez a HATALMINYOMÁS, ami az éj sötétjében világosodott meg nekem.
Ami a mindenkori közélet demokratizmusát illeti, jellegzetesen alacsony vagy magas nyomású hatalmi viszonyokról beszélhetünk.
A társadalomban fennálló hatalmi nyomás valós mértéke attól függ, hogy valamely adott pillanatban, korszakos állapotok között hány alulról érkező szóval illetett ember fújja fel magát nyomban hatalma tudatától.
Mondhatok példázatot ilyen korszakokra, hogy értsem magam is, miről van szó.
A kádári idők első fele különösen! Amikor nem lehetett a rendőrtől megkérdezni, hogy hány óra van, mert nyomban kérte a személyazonossági igazolványt, azzal a céllal természetesen, hogy majd valami büntethető hiányosságra lel benne. Bosszúból, hogy a polgár őt... ŐT valamire használni merészelte volna.
Ma viszont, ha megkérdi az ember, hány óra, a rendőr két órát is előhúz készségesen, nem ritkán azért, hogy az egyiket eladja nekünk.


Ezredforduló eleje. Feleségem erősen hezitál, megkérdezze-e, hány óra.

2010. szeptember 5., vasárnap

tudósaink jól elvannak

Most olvasom az Indexen, tesóm, Kunszenti Erika figyelmességének köszönhetően, hogy tudósaink hajlanak egy új világértelmezésre, mi szerint a világ megfogható képe csak másodlagos valóság. (én azt mondtam volna inkább indexék helyében - csak hogy Füles is értse, hogy a bármi vonatkozású "képe" által számunkra megfogható valóság csak másodlagos információ forrás, mely egy mélyebb, elsődleges valóságból afféle hologramként elénk vetül. Így már nem bosszantott volna fel az ő ősidőkkel ezelőtt elavult megközelítésük, hogy a képről egy pillanatig is, mint valóságról handabandáznak, akár csak átmeneti érvénnyel.)
Na, mindegy!
Ha így állnak a dolgok, mint tudósaink bejelentik, vagyis hogy a mi valóságunk csak hologram képe valaminek, akkor most nyugodtan lemehetek, és pofánb...hatom azt a fedéltelent, aki folyton itt tanyázik árkádunk alatt, s már másodszor brunyált kapunk elé tegnap este, mert ugye, az, hogy elered az orra vére, csak holografikus játszadozása lesz a teremtőnek.
?????
Ezzel talán már érzékeltettem, hogy a nagy kérdés számomra/számunkra - különösen elménk cselekvő burkára tekintettel - az: lehet-e beavatkozásunk a MI VALÓSÁGUNKBA (légyen bár az holoakármikus)
Az Index cikk végén megemlítődik (ezek szerint, első kézből a teremtő által), hogy "a régi írásokban ugyanerre, a mélyebb valóság elérésére gondolhattak, amikor a kozmikus egység érzéséről számoltak be." Tehát már régen is! De mennyivel olcsóbb volt a képzelődés akkor!
Azóta nem történt lényegi, csak modernebbek lettünk. Ma az IKMAK a menő, ami kicsit sokba kezd kerülni nekünk.
Mi? Hogy mi az IKMAK? Hát ennyit se tudtok? Az IKMAK magyar-angol mozaikszó, annyit tesz: Igen Költséges Mikrotechnológiával Aided Képzelődés.

2010. szeptember 3., péntek

még mindig EGYPÁRT!

Kis szöszmötölő csengetést hallottam este. Kinézek, s hát apró lányka kaparássza ajtónkat. Nézett ártatlanul. Kérdém, mi tetszik. Ajánló cédulákat gyűjt. És mit kezd vele, kérdezék váltig, mert ő csak kedvesen totyorgott. Csak gyűjtjük, mert kell. Na de kinek, leányka, könyörgök, kinek kell? - húzám elő utolsó harapófogómat. Az LMP-nek.
Veszített szegény. Várakozott még egy ajánló szelvény asztalunkon, de más névre volt kitöltve. Mondtam, ez a helyzet, ki-ki odaadta már a magáét.
Elment a lányka dolgavégezetlenül, s ahogy magamra maradtam, belém nyilallt a súlyos felismerés: MI MÉG MINDIG EGYPÁRT RENDSZERBEN GONDOLKODUNK!
Igen. Mindannyiunknak egyetlen egy ajánló cédulája van, s csak egyetlen egy pártra szavazhatunk. Azt pedig a véletlenre bízzuk, hogy mások mást akarása folytán koalíció vagy mi sül ki belőle.
Holott már réges-rég koalícióban kéne gondolkodnunk, mert a tejlhatalmak sorba becsődölnek itt. Blöffökké fonnyadnak az országjobbító nagy ígéretek. A hatalmi szerepre kínálkozók nem kis mértékben buták, szemtelenek, még tolvajok is gyakorta, és könnyen válik belőlük úrhatnám, pökhendi élősködő. A gyeplőt kívánják, a kiváltságos bakot, s csóró országunk szekerével jókat rodeóznak nekünk, miközben mi a lelátón négy éven át demokratikusan kussolunk. Ellensúly kéne mindenikük nagy mellire, több is, hogy maguktól el ne szálljanak.
Miért ne gondolkodhatnék én eleve koalícióban, miért ne célozhatnék meg egy politikai mixtúrát bajainkra, a kínálatok ismeretében? Lenne, mondjuk, három ajánló szelvényem, amit háromféle irányba kellene kitöltenem, s beixelhetnék a választáson is három párt nevet, s voksomból kettő elveszne, ha csak egyet ixelek. Könnyebb szívvel adnék akkor egy szelvényt az LMP-nek, mert bár abban, hogy a politika lényegében más lehetne, mint ami, már rég nem hiszek, mert szólamuk fülemnek csak csúsztatás, de azért tetszene, ha a magam koktélos akarata a közélet ízében visszaköszönne, ha az uralom nem lenne fenékig tejfel, ha még több szögletű lenne az ülésterem, hol a hataloméhesek egymástól sarokba szorulnak.

2010. szeptember 2., csütörtök

volnék Mars lakó

Még csak fél kilenc, s csak kenyérért megyek, de érdemes hamar túljutni az Egyfarkú Kutyák Klauzál téri szagostromán. Sietnék tehát, de a széles járdán széltében támolyog egy ember. Mindkét kezében nagy csomagokkal még tökét is vakarja. Szelektív hulladék konténer áll tótágast amott, nyílásán félig belóg valaki. Vagy félig ki? Sértődött iparos féle lamentáló hangon szónokol a vasrácson kiömlő bokornak: "Igen, kezicsókolom, azt ígértem, be is ugrok, tizenegy felé", s mert kettő éleset belerikkant egy épp magára hagyott autó, ismétli a bokornak "kezicsókolom, akkor jövök délután". Bal kézzel gallérját markolva, amazzal zakó ujját kergetve, lármázik az ég felé kocsija nyitott ajtajában más valaki: "Csillagom! Most átbaszol?" - Meredten néz az égre. Bal füle körül vékony fekete drótok tekeregnek.
Volnék Földre tévedt Mars lakó, beh tudnám élvezni ezt a bolondnak tűnő világot!