2011. július 30., szombat

Csíkosok és pöttyösök

Váci alkotóművészek kiállítása nyílt pénteken a Váci Értéktár Hincz gyűjteményének galériájában. Maga a kiállítás eltörpült - mondhatjuk azt is félreeső objektum lett - a mára többszörösen gyarapodott Hincz Gyűjtemény prominensekkel ellepett látványa mellett, még a galériát szponzoráló borház elegáns büféje is űberelte a Kötelék-3 címet viselő s a Váci fesztivál nyitó eseményei közé tartozó képző- és fotóművészeti bemutatkozást.

A több szinten mennyezetig hatoló és igen vegyes megvilágítású gyűjtemény inkább szolgálhat büszkélkedésre, mint választékosok kiállítási élményének forrásául



A gyűjteményt szponzoráló borház kiállítás értékű felvonulása :-)








A megnyitó közönsége. Káprázott GÖELEVEN optikája: mintha a sok csíkos és pöttyös prominens mind-mind KocsisIván köpenyéből bújt volna elő.



Egyébként: a megnyitó alkalmából megtudtuk, hogy a hosszú múltra visszatekintő, s ma már rengeteg nagy névvel büszkélkedő Váci Fotókör gyűjteménye mintegy ezer fotót számlál, s Kocsis Iván maga nyolcvan képre tervezett életmű kiállításával tőle szokatlan méretű erőkifejtésre készül :-))

2011. július 29., péntek

dohánytöpörtyű


Nagyon megragadott az a fotó, amit először az Eifert Jánostól érkezett meghívón láttam. Ott kellett hát lennem a szerb Branislav Brkić EFIAP és ESFIAP címmel kitüntetett fotóművész Nemzeti Táncszínház-beli kiállításán.
A kis várbusznak nem igazán akarózott elindulni, a megnyitó elejéről jócskán lekéstem. Eifert János táncolt épp a Balkánon kedvelt fafúvós, a kaval futamaira. Mire GÖELEVEN előtápászkodott zárt alakzatából, már vége is volt.















 
Branislav Brkić, aki a szerb fotószövetség elnöke, három szerbiai témát mutatott be az elfelejtett falvak embereiről, a pásztorokról és a falusi zenészekről.

Brkić nem mindig ennyire lényegretörőn helyezi el képe szereplőit, de kivétel nélkül nagyon ihletetten építi fel fekete-fehér fotói tónusvilágát. Kompozícióit nézve úgy érzi az ember, hogy a valóság egyenlő az igazsággal. Ez nem kis dolog! 

A falusi zenészekről elkapott pillanatai pedig mindemellett mesések. 





 
A kiállítás további érdekességévé lépett elő, jóval a kaval pásztordallamai valamint Eifert János táncos bemutatkozása után, de ezekkel egyenrangúan - a dohánytöpörtyű.



2011. július 28., csütörtök

FEKETE ZEN

Épp az imént közölte velem a NAV, hogy vizsgálni fogja a könyvelésemet. Bocsásson meg mindenki, hogy azóta ennyire feketén látom a világot :-)))

2011. július 27., szerda

Kopogásokrul


Öregedvén kifigyel az ember ezt-azt, amiről jobb volt nem tudni, de még mindig jobb haszontalan dolgokkal megtömni elménket, mint hagyni, hogy eluralkodjék a semmit.
Na szóval:
Léteznek bizonyos taszító és terelve-tömörítő erők, melyek általában a társadalmi intézmények, pontosabban a szolgáltatások oldalán lévők felől nyilvánulnak meg az igényeikkel feléjük nyomuló, egymás iránt céltalanul özönlő, alkalmi sokadalmakkal szemben. Azok nyilatkoznak meg ekként, taszítólag és arctalanná tömörítőleg - tételezve ez által egy virtuális határvonalat - akiknek hatalmukban áll mások felett rendelkezni.
Aki nem értené, miről is beszélek, annak illusztrációként hadd kanyarítsam ide azt a valóságban elképzelhetetlen esetet, amikor valamely nagyobb térben összesereglik egy csomó ember, és mindegyik csak kopog, csak kopog és kopog, a terem oldalain túlra eső helyiségekben pedig mindenütt ki van írva az ajtókra, hogy "Rendeléssel ne zavarják a kopogást!"
A terelve-tömörítés a ragozásban fejeződik ki legnyilvánvalóbban: "kopogással ne zavarják...!" Ez a ...ják! Tudható, hogy várótermekben sohasem szoktak összefogásos alapon kopogni, hacsak nem torlódik fel szokatlan magasba az elégedetlenség. Az ember, épp úgy, mint a harkály, egyedül kopog. (Egyébként harkály valószínűleg épp azért nem fordul elő az orvosi rendelőkben, mert a kopogás zavarja a rendelést, és a harkály egy figyelmes állat.)
Elképzelhető, hogy a vallási hit nyáji aurájában, a pásztori jóság hatókörében, a sekrestyék ajtaján, például, az lenne kiírva: "Ne kopogjatok!" Vagy még inkább példázatosan: "(mert) ne kopogjék a halandó az Úr szolgálójának ajtaján...!" (mintha magából az égből szólna az intelem időtlen idők óta)
Az orvosi rendelőkben a viszony jóval brutálisabb, mert az orvosi gyógyító igyekezet és kötelezettség - különösen annak magas fokú hiábavalósága okán - a várható vádaskodásokkal beárnyékolt, véres földi küzdelmek körébe tartozik.
Ezt a konfliktus felületet néha ügyesen álcázni igyekszik az erőszakos, a maga javára feltételeket szabó. Olyan fogalmazás móddal például, mintha a két oldal nem különülne el, mintha a társadalom tulajdonképpen azonos státusú felebarátok közössége lenne, akik csakis mellérendelőleg szorulnak egymásra (nyájmeleg):
"Ne kopogjunk, mert zavarja a rendelést!" (Megismételni már veszélyes lenne ezt az összevegyítő többes szám első személyű ragot - pl.: "Ne kopogjunk, mert zavarjuk a rendelést!" - mert a gyarló folyamodó a huizhu kérdéseiben esetleg összezavarodna.
Feltételezhető persze olyan is, hogy eme miző formában helyettünk beszélnek, előbeszélnek nekünk, olyan érzést sugallva, mintha e táblákon mi beszélnénk magunkban, mi reguláznánk magunkat, ahogy az fejlett tudatú páriáktól elvárható. Az ember képes azt gondolni, hogy a többi beteg olvasztgatja őt a kollektív jól viselkedés tégelyébe. 
A terelve-tömörítésnek egyébként épp az az értelme: az összezavarás, a sokasággá sulykolás, az individuális öntudati talapzat forgácsolása. Ennek szép példája: "Kérem kopogással ne zavarja a rendelés menetét!" Ez a formula, így, vessző nélkül a kérem szó után, tételez egy bizonyosfajta "kéremkopogást" (mivel ne zavarjunk? kérem kopogással), ami végképp porba fojtja a lázadás minden csíráját, mert a beteg már maga sem tudja, hogy ha kopog, mit is csinál, és hogy hogyan kell menetelni egy ilyen menetben.


Várótermi beteg fejlett kopogóizmokkal

2011. július 26., kedd

MOLDOGSÁG

Huhu! Megjöttünk.

Tíz napig voltam távol. Ez alatt kis hazámban sokat fejlődtek a fejlődésképes dolgok. Mikor ismét átléptem a határt, és felpillantottam a rám köszöntő feliratokra, valamiféle határtalan moldogság fogott el, látván, hogy bár a határ már mögöttünk, a bűvös határ még előttünk áll.

2011. július 19., kedd

planking

Útban vagyunk hármasban, Tündével és GÖELEVENnel Németország felé. A szombathelyi Bartók Fesztivál volt az apropó, s a modern játékoktól nekibátorodva ma én is áldoztam a kísérletezésnek.

Kiss Tünde és Göeleven fevétele

2011. július 15., péntek

Egy éves a BLOGDOGVAGYOK

Ma egy éve, hogy belevágtunk itt, e fórumon ezt-azt publikálni.
Kis hülyeségeket. GÖELEVEN akkor még nem volt velünk. Láttuk valaki kezében feketélleni, gondoltuk, vicces holmicska ez, s mert folyvást villanyfényben kacérkodik velünk az élet (a kultur- :-), gondoltuk, nosza, vonjuk be ezt a 3200 ISO-val kérkedő kis kütyüt a vállalkozásba. Ma már világos, hogy noha a 3200 ISO jókora blöff volt, GÖELEVEN nem egy vacak kis Nikon. GÖELEVEN egy szívünket verdeső, önfejű, de hihetetlen buzgó csodabogár, aminek sok-sok páratlan alulnézetet meg képregriportot köszönhetünk.


Még sosem mutattuk be GÖELEVENT közvetlen közelről. Képtelen ugyanis fotózni magát.
Most egy virtuálisan utángyártott kínai sztereo GÖELEVENnel lepjük meg olvasóinkat az évforduló alkalmából.









Első bejegyzésünk címe ez volt: Ménem. Pusztán azért, mert első okítónk aszondta: Írj valamit, és hozzátette: nem érdekes, hogy mit. Erre replikázva szaladt ki tollunkból, hogy mé nem? Akkori tudatlanságunk kifejtése, maga a poszt szövege is eléggé leleplező: "almakörtebanán". Egy cseppnek ígérkeztünk tehát az üresfejűek tengerében. Valóban, halványgőzünk sem volt, hogy mit csinálunk. Kitűnő barátunk Vajda János is itt röhécselt oldalt, hogy mi lesz ebből.
Aztán valahogy csak-csak beindult nálunk az értelem. Láttuk, hogy okos, lélekemelő emberek bloglanak köröskörül, hogy bizony, hatalmas világ ez, s fel kell kötni a gatyát e terepen. Emlékeztünk, hogy valami okos ember olyasmit írt, hogy én nem csukom be pörölycápa. Ez az emlék bátorságot öntött belénk. Egy év alatt sok kemény témában is fejszét ragadtunk, vágtuk a fát, néha már-már láttuk is az erdőt.
Amit szinte egész idő alatt nem láttunk, az a követőinket számontartó panel, mert ez  valami ördögi tűzfal vagy router probléma miatt nem töltődik be nálunk. Tudjuk azonban, hogy sokezer rákattintás volt, de hiszen ontottuk is a postokat, kétszáznál jóval többet egy év alatt.
Hogy ezután mi lesz, ki tudja? Túlélés talán. Illetve Isten éltessen bennünket! Bizakodunk. Látni ilyesmire szép példákat, itt is, ahol lakunk, a vigalmi negyed főtengelyében.
Íme két szép példa a Kazinczy utcai túlélésre:



Ez pedig ünnepi posztunk feladványa:



Mit gondolsz? Beteszi vagy kiveszi?*

















* ki bizony!

2011. július 14., csütörtök

művészetszer senki

Nem tagadhatom magam előtt, hogy kedvelem az Akácfa utcai Magyar Műhely Galéria kiállítás-rendezvényeit, ám arra a kérdésre, hogy miért, csak tiszteletlennek és zavarosnak látszó válaszaim vannak.
A puritán módon, már-már azt is mondhatnám, lompos egyszerűséggel felszerelt, szűkös pincetérben sok, éppen lomposságában megejtő kiállításhoz volt szerencsém, és soha nem tapasztaltam semmi jelét olyan elvárásnak, hogy a megnyitókon közénk leszállt nevek között tisztelettel kéne forgolódnom. Mivel a művészet lényege iránt táplált eszményeim szerint több rossz kiállítás van itt, mint jó, de mindig családias a légkör, és a kutya sem törődik velem, senki sem gondolja, hogy én itt valaki lennék, itt valahányszor szabadon bomolhattak ki szubjektív és manipulálatlan élményeim, és rájöttem, hogy leginkább ez az a hely, ahol sikerül eliminálnom az élet és a művészet közötti kétes hitelű határokat.
Legutóbbi kiállításuk - július 13, szerdai - megnyitója is gazdag terepet kínált e megközelítésnek. Pedro Faria kiállítása látványosnak ígérkező, hevenyészettségében briliáns újraértelmezésekre sarkallt, épp a post-pszeudo kontra-neo avantgard (ha van ilyen vagy legalább is szabad lennie :-) szellemében.
Szombathy Bálint, az első magyar konceptuális hullám egyik márkás neve, aki amellett, hogy barátságos mosollyal és puritán szavakkal bevezeti a megnyitók közönségének az aktuális kiállítást, na és nem ritkán boroskancsókkal forgolódik szakadatlan a kis büféasztal és a termecske sarkában nyíló raktárhelyiség között, a Magyar Műhely mögötti avantgard mozgalmak általam is magasra tisztelt szellemi értéktényezője.
Igazából ő az egyetlen, akiről tudom, amikor a kis pincegaléria felé közeledem, hogy itt lesz azon nagyon kevesek közül, akiket ismerek vagy legalább is tudok róluk valamit. Az Erdélyből hozzánk került Pethő Barna, aki az írószövetség klubjában annak idején a MonaLisa kiállításomat mellékfoglalkozás szerűen falra meszelte, valamiféle fontos ember e galériában, ő az egyetlen, akivel köszönő viszonyban vagyok. Lehetnék még az itt gyakorta megforduló L.Simon Lászlóval is, akit az írószövetség titkáraként, egyben készséges jótevőmként ismerhettem meg az említett kiállításom kapcsán, de aki azóta, otthagyva titkári székét magas politikussá avanzsált, és így a vele való ismerősi viszony összekuszálná e pinceklubban elért sajátos imázsom körvonalait.
Hogy mi ez a státusz, a fent elmondottakból következik, de mégis jóval radikálisabb valami, mint mire a kedves olvasó gondolhat.
Én itt egy NAGY SENKI vagyok. És ez nem semmi, ebben rejlenek pompás lehetőségeim, amivel mindig is élni - na jó, csak túlélni - tudtam
Ha akarom, úgy ődöngök e szűkös pincefalak között, mint egy idióta, lehetek tényleg az, de átszőhetem e teret, ha olyan indíttatásom van éppen, legmagvasabbrendű hátsó gondolataimmal is, láthatatlanul.
Mindahányszor érzek valami furcsa mámorítót, amikor elvegyülök az itteni családias megnyitók ritkább-sűrűbb sokaságában. Itt ténfereg most velem szemben, például, az az asztalnál hasaló fotós, aki a Mai Manóban minap úgy csinált, mintha régi kollégák volnánk, és most megnyugtatóan gőze sincs, hogy találkozhattunk már valahol. Az is lehet persze, hogy ő a másik nagy senki, aki ugyanazt a boldogító játékot játssza, mint én. A legszebb, hogy ennek nem kell kiderülnie, másrészt nem is zavar, biztos vagyok benne, hogy az én játékomra itt és ma, tán a Földkerekséget is ideértve, nem érett meg még senki más.
Messziről jött - mondja Szombathy Bálint  Pedro Fariára, aki épp kulturális vendégségben van Budapesten, nem cipelhet súlyos installációkat olyan messziről, ezért csak pár dolgot dobott össze itt most nekünk.
Számolom: összesen kettőt, meg egy idézetet.



A kiállítás fizikailag értve legfényesebb objektuma egy hosszú és statikus videofelvétel, egy valamiféle mediterrán égövinek tűnő ég alatt épülő otromba betonmellvédről, amin nagy kalapáccsal szerkezeti vasakat dönget néhány melós, látszólag értelmetlenül és a rendezői szándék szerint örökkön örökké, mivel ez az állványról felvett "valóságshow" hurokba van kötve a DVD lejátszón. Három másodperc ugyanannyi e filmből, mint egy egész este, csak utóbbi esetben jóval többet pocsékolunk el az életünkből.
A másik objektum négy falnak támasztott fekete pszeudo-szerszám vagy micsoda, ami eszünkbe juttatja - már a miénkbe GÖELEVENnel - a kényszer-és más közmunka progresszív voltába vetett hit teljes értelmetlenségét.



A harmadik mű csupán egy felirat, Robert Duncan citátum, ami megerősíteni látszik a 150 pontos nagyságú betűkkel való nyomtatás vizuális hatékonyságába vetett hitünket.
Július van, kint kánikula, legnagyobb élmény a pincegaléria hűvöse. A bor is jó lehet, de még sosem kóstoltuk, mert csak az ökör iszik magában. Már pedig itt épp ez a legboldogítóbb, hogy a művészeti élet sűrejében forgolódunk bár, magunkban vagyunk, magunkban, mint kíváncsiságtól bevert kutya. És szegények bár, de szabadok vagyunk, szabadok a szemlélődésben: minden "mű", minden tárgyelem, oszlop, paraván, zegzug, minden forma, reflektorfény, árnyék, a mozgásban lévők közti minden reláció és tett értelme újragondolható.
Na jó, tudjuk, információs társadalom kellős közepében vesztegelünk, ahol nem annyira képzelődni kell, hanem sokkal inkább tudni és tudni.
Mit lehet tudni a művészként Budapesten vendégeskedő Pedro Fariáról? 1976-ban született Portugáliában. A Coimbra Egyetemen műépítészetet tanult, majd a Glasgow School of Art-on képezte magát, ahol 2006-ban diplomázott. Tanulmányait a Calouste Gulbenkian Foundation vizuális művészeti szakán folytatta.
Sokat mondó adatok! Persze mi tudjuk, hogy az iskolázás önmagában semmit nem jelent, mert az dönti el a dolgokat, hogy mire emlékszik az ember abból, amit tanult, és aztán még inkább, hogy abból is mire hajlik és mire fütyül.

Pedro Faria a Magyar Műhely Galéria otthonos homályában

















Három objektum tehát, és a kiállítás címe A korai kör. Először nem értem, de aztán hirtelen feldereng gondolataimban a kör háromszögesítése, mint nagyon is lehetséges. Na ugye, kezdek pedzeni valamit.
Kérdi tőlem egy nő, (szavát a büfézők baráti zsivajától alig értem) egy kelleténél éltesebb nő, aki már sok perce bámulja (na, nézi!) a mediterrán értelmetlenség alatt kalapáló embereket, hogy ez vajon Magyarországon történik-e, s amikor tiltakozom, megjegyzi, szereti az ilyesmit, szereti, amikor történik valami egy filmen, amikor alkotnak. Bár jobb szereti, teszi hozzá, az eklektikus homlokzatokat.
A lényegnél vagyunk! Lám, micsoda nagyszerű dolog, csak nyelni be az élményeket! Senkinek, semmilyennek lenni ennyi nagyszerűen sokmindenféle ember között!

______________________________________


GÖELEVEN, aki, ha sötét zugokba pillantunk, előszeretettel tukmálja a szutykos 3200 ISOját nekem, ezt lőtte a homályos kis büféről.















Hazafelé menet még megcsodáltuk a feltehetőleg teljesen iskolázatlan Klauzál utcai kereskedő e heti kiállítását, és megvallom: bár Video nem volt, nekem e fába nemesült alakzatok legalább annyira megindították a képzeletemet, mint amazok odaát.


2011. július 12., kedd

AZ AZ ESTE

Már nyolc is elmúlhatott, amikor két nap bujkálás után kimentem az otthon hűvös menedékéből kicsit megdögölni. Csak hogy történjen már valami. Negyed kilenckor a Kossuth Lajos utcában még tombolt a hőség. Nem létező csillagok próbáltak nálam képbe kerülni.
Aztán a hídra értem, az esteledő folyó fölé az én hűséges társammal, GÖELEVENnel.
Szépen sötétedett, olyan 800 ISO-nál 4,5ös blendével tizedmásodperces este volt ez.
Az Erzsébet híd ilyenkor már rázós téma, mert a kergült buszoktól megállás nélkül remeg. Állvánnyal tehát ne is próbálkozz! Vagy kézből exponálsz, enyhén ellazított ízületeidet izomkötegek közt lebegtetve az aszfalt fölött, vagy érd be puszta bámészkodással. Itt tétlenül telnek a percek a kivénhedt, de megfontolt amatőrrel.
Nem úgy velünk. Kurázsiért nem járunk holmi jöttment szomszéd fotószakkörökbe. Tudtuk, ez az este kihagyhatatlan.
Egy órája még magamra maradva kóboroltam, pontosabban flaskó boroltam a vacsoraasztal körül. Aztán támadt egy mélyhűtött ötletem.

Az az este volt ez tehát, amikor a kedvelt hídra menet - na, ugyan melyikre - boldog sült halak suhantak át belső látásomon, nem egészen véletlenül. Süllők legpontosabban.








A város szorgos asszonya már pipiskedett, hogy a frissen mosott pálmaágat száradni kiteregesse. Ám csillagászatilag ma netces volt a helyzet.









 Az az este volt ez, amikor a nyár roppantul rásegít, hogy a lánglelkű költő lelkével felgyújthassa az órjásplakátot.

Az az este volt ez, amikor a gyávák magasan repülnek


mert békák özönlik el a hordó sörökből rajzolt várostérképeket.








Az az este volt ez, amikor féltékenység rohanja meg a dög nagy lakóhajót, látván a kis lélekvesztők boldog hemzsegését, és a sötétedő ég alatt szörnyűségesen keresztbe tesz nekik.


Az az este volt ez, amikor a fáradt turista lerogyva sem tudja abbahagyni az esti panorámában való gyönyörködést.







Az az este volt ez, amikor a sült hal emléke mindent betölt.










A teregető csaj kudarca aggasztott minket. Másnap visszamentünk, hogy csillagászatilag hiányos képzelődéseink felől - ma vajon összejön-e neki - bizonyosságot szerezzünk.
Szegényke! Az ég kiexponálhatóságának időhatárain belül, a híd összes pontjáról pechje volt. 


Később valamit azért csak összehoztunk. Legyen már boldog mosott pálmájával, ha oly régóta pipiskedik! Csaltunk is kicsit.

 






Csltunk, igen, s hogy lemossuk e gyalázatot, fényfürdőt vettünk, az egyik aszfaltba süllyesztett reflektoron. GÖELEVEN szeme majdnem kisült. Mondtam neki, szűkíts ha tudsz, de egyszer úgyis minden optika megvakul.
Szemébe mertem mondani. Az az este volt ez.





Visszafelé a város falai között még hőség szorongott,
ám a Dob utcai romkocsmában éppen feljött a turistáknak a kék paradicsom.


2011. július 9., szombat

Megvan-e MÁTÉ BENCE utóda?

Nyolcadik alkalommal került sor a Bayer vállalatcsoportnak az ENSZ környezetvédelmi programjába ágyazott fotópályázatára, melynek központi témaköre a klímaváltozás.
Bennünket fotográfiai szempontból érdekelt a 2011. évi pályázat illetve kiállítás, melynek díjátadással egybekötött ünnepélyes megnyitására ("egy iPad segítségével leplezzük le.") a MÚOSz Vörösmarty utcai székházában került sor július 7-én.
Legyünk őszinték: horogra akadtunk. Nemcsak az iPad említése által. Ilyen, utólag már elég gagyinak tűnő marketing mondat volt a főcsali: "Megismerhetik az eddig mindig díjazott Máté Bence utódját..." - Hoppá!
Kettő híján 1900 művet neveztek be a Bayer klimavédelmi pályázatára, amatőrök és profi fotósok, 28 nagyon elegáns kivitelezésű kép került a sajtószékház kiállítóterének falaira.
Nagyjából természetfotózásról van szó, a pályázati kiírás logoja is az lett, hogy Élet az erdőben, ám első pillantásra szembeötlik némi hangnembéli különbség annak, aki figyelemmel kíséri a hazai természetfotózás legnagyobb seregszemléit. Rákérdeztünk magunkban, hogy vajon mit gondolunk, miről lehet szó.
Nos, úgy látjuk, hogy ez a sajátosság a pályázat központi hangsúlyt kapott ideológiájával függhet össze, a klímavédelem gondolatával. Hangzatos, de nem igazán egyszerű téma ez, mert mögötte leginkább az ember eredendő jellemének és az emberiség törekvésének hosszútávon kibomló karakter vonásai és (végzetes) tendenciái hordozzák a lényeget, és hát ilyen, a flóra és fauna együttesét meghaladó, a Föld kozmikus egészének egészségét érintő problematika kibontásának nem a  fotográfia a legadekvátabb eszköze. Így aztán már a kiírás puszta szelleme is szimplifikáción esett át: Élet az erdőben.
A fotográfusok néha jó, néha kevésbé jó ösztönnel kaparásznak a klimatikus tematika körül. Az értelmezés leegyszerűsödik: a természet szép, a természet a maga életjogaival, természet és ember. Esszé jellegű felvetés már nem igen fér bele. Ismert jelenség: a pályázók végül, zömében azt adják be, amijük van, illetve, amit könnyű fellelni azon vizuális állapotokból, melyek az ENSz etikai jellegű gondjával egyáltalán rokoníthatók.
A természetfotó igazi rangját adó törekvések java nem ilyen indíttatású. Azok sokkal inkább a természet emberével párhuzamosan szemlélhető (vad és természettől eredeztethető jogú) életét ábrázolják, annak közvetlen szépségét, drámáját, igazságait, véletlenjeit, egyszeri de szimbolikus történéseit, ennek az életnek a társadalmi léttel való konfrontációit, mindazt, ami az ember mindennapi pozíciójából tekintve általában rejtve marad. A természetfotó sokkal-sokkal több, mint ideológiák üdvözülése.
Végül is, egy-két kivételtől eltekintve itt, most be kell érnünk a tetszetős szemlélődés szép trófeáival. Hobbizók, profik, juniorok és 3D-zők legjobb találataival.
Hogy ki lenne Máté Bence utóda? Ez számunkra nem derült ki. Nem is az történt, amit vártunk - megvallom, szorongva, hogy leírták a már sokszor díjazott, de még mindig nagyon fiatal magyar fotó-Imperialt, hanem bevonták a zsüribe.
Nagy áttörést a másik két hívószó sem takart: mobiltelefonnal váltig csak véletlenül lehet jó fotót csinálni, illetve, ha látszólag mégis, az olyan kütyü, amibe mobiltelefon mellett egy jóbb képességű fényképezőgépet is beépítettek, amit tegyük hozzá a szerencse ugyanúgy nem kerül néha el, mint  dilettánsok legprofibb fényképpezőgépeit. de igaz, ami igaz: rászokni, kellő empátiával, persze lehet, sok mindenre rá lehet hangolódni.
A 3D-t egy mókus képviselte. Egyedül bámult kifelé az lcd-, plazma- vagy miféle képernyőről, hosszan szemezett a díjra érdemesült 2D levéltetűkkel.
A kiállítás érdekessége, hogy virtuálisan is rendelkezésre áll: letölthető mobilunkra. Az elektronika ma még újnak mondható, tájolást szimuláló képességeinek köszönhetően két lábbal forgolódhatunk a 360 fokos virtuális térben, s a kiválasztott fotót két ujjunk legyintésével ki is nagyíthatjuk.


Máté Bence átadja a világ alighanem eddigi legnagyobb oklevelét














Juhász Árpád zsűrielnök és Zsila Sándor zsűritag a virtuális erdőben













A 3D mókus ezúttal Réz András moderátorban gyönyörködik













Lábra is mentünk.
Egy szép megoldás Réz Andrástól
















A merítés egyik díjazott decens darabja, a junior Mezei Márton alkotása
Ez pedig a Bayer klimavédelmi kiállítás megnyitója alkalmából kiírt pályázatunk első díját elnyert felvétel, amely díjat természetesen mi érdemeltük ki, hűséges barátommal GÖELEVENnel.














P.s::
minden helyesírási hibáról jelentést kérünk. Csekély létszámú szerkesztőségünk azonnal javítja :-))

2011. július 7., csütörtök

Kéklő kis csatornatöltelékek

Dolgom akadt a Hévizi tó közelében, ami jótékony melegét és tavirózsáktól tarka báját egy csaknem 40 méter mélyben buzgó hőforrásnak köszönheti. A vízhozam turistáktól elpiszkolt, szakadatlanul termő fölöslegét csatorna vezeti el a Zala felé, átzúdul egy zsilipen, ami a koszos áramlatot egyszerű technikával lefölözi, s a tisztának tűnő, 30 Celsius körüli hévíz 70-80 centi magasból zuhog a külső csatorna-mederbe, jótékonyan és hatalmasan verdesve a vadfürdőző hátakat.


A zsilip lecsitult közelét odakint kis halak rajzzák körül, a másfél méter mély mederben a fenékig lelátni, s a nyugodt tempóban távolodó víztömeg ugyancsak tavirózsákat nevel, ezek között úszkál e páratlan potyastrandnak világ összes nyelvén karattyoló kispénzű népe.



A nyílegyenes csatorna távolabbi részén, ahová ember már nem úszik el, a kékbe borult zöld mesevilág összeér, és ki tudja meddig mesél még az alatta elcsordogáló hévizi termálcsodáról.
Ott bámészkodtam épp a zsilip körül, élveztem, hogy a világnak ez míly kedves, kies szeglete, hihetetlen mód teljesen ingyen!, amikor előszáguldott a városka felől egy kisteherautó, platóján égnek meredő seprők, lapátok, vasvillág és gereblyék, gondosan helyükre tűzve, vezetőfülkéjében két-három tettekre feltüzelt ember. Elrobogtak a csatorna melletti földúton a kevesek kíváncsiságát feltüzelő messzeségbe. Öt perc sem telt el, robogtak visszafelé, szerszámaik érintetlen fegyverzetként meredtek az égre. Kihallatszott a vezetőfülkéből, hogy kedélyesen röhög mindahányuk, és huss, húztak el, ahonnan jöttek.
Elindultam, hátha nyomára bukkanok, min röhögnek ezek.
Hát, alighanem megtaláltam. Jöttem visszafelé. Ekkor már én is röhögtem. Nem szívből ugyan, sokkal inkább gyomorból.
Ezek a kis hülyék, ezek a kéklő csatornatöltelékek azt hiszik, hogy van itt más természet is, mint az emberi!
A zsilipes bácsi - a kedves eccerű bácsika -  ahelyett, hogy a zsilip torkánál összetorlódott szemetet lehalászná, naponta fél órára felemeli az e célra kiagyalt eccerű mechanikával a kosznak útját álló szűrőt, és az egész mocsoktömeget elereszti a fürdőzők nyakába - meglehet, nem is a saját ötletéből. Onnan vándorol aztán a sárgán habzó, korhadó levelecskéktől, ágbogaktól, hulladékcafatoktól sűrű latyak a boldogan tenyésző tavirózsák felé.



Mindenkinek kuss legyen: ki van írva világosan, hogy fürödni tilos, ami annyit tesz, hogy bárki fürödhet, de amit benyel, a maga felelősségére nyeli be.
Az ember megtömi magát antibiotikummal, a növényvilág is túléli, talán, persze, evolutíve edzi magát, mert, mint egy híres gondolkodó mondá, a növény nem tud elszaladni.
A szemnek fáj. A közeli ligetben rejtőző pompásan felszerelt szálló vendége a fürdő felé vezető ösvényen itt bukkan elő, csodálkozva bődül egyet, és lelki szemét, nekünk, itt-most megvetőleg behunyja.   

2011. július 5., kedd

Jó estét Nyár - jó estét Balaton!
pontosabban: jó estét Keszthely!

Utolsó portréját készíti a Szabadságszobor* lánya, akit már megcsapott az est fuvallata a Keszthelyi strand előtti korzón.

* anyukájáról mintázta Kisfaludi Stróbl Zsigmond a Gellért hegyi felszabadulási emlékmű - eredetileg a repülőgépével lezuhant Horthy István emlékére rendelt kompozíció - nőalakjának figuráját.


Merész lökhajtással száguld át a hazafelé tartó vadászpilóta a keszthelyi sétálóutcát díszítő dizájnos transzparens mögött.









A lemenő Nap sugarai sem bírnak a Donald rágófagyi ínycsiklandozó koloritjával

Éji menedékét kereső hattyú a móló közelében
















Esti hangulatkép Lackfi István nádor süvegére váró középkori templomáról

A Nap utolsó sugarai a Festetics kastély ablakából












Az utolsó visszfény Fejks Jenő Díjlovaglás című festményén
















Nyugovóra tért baba a régiségüzlet ajtajában










Utolsó hörpintő látogatását ejti a csörnyeföldi szép pincemesterné pavilonjánál Péter, Keszthely hamonikása, aki a bornapok estéin Párizst varázsolt a sétáló utcába.













Még utoljára összecsendül két pohár









Megérkezik az utolsó, még meleg rétes-szállítmány Dóra Klára kistermelő tapolcai villanytűzhelyéből.

Utolsó összeborulását ejti Ákos a rétes-illatú éjszakában.










A fotódíszlet mögött nyugovóra tért szemetes zsákok



Még egy utolsó mustrába kezd Márta és Tünde a ruhaüzlet zárt ajtajának üvegén át.
(Ekkor lehetett már vagy tizenegy óra :-)