Most hogy végre az volt, amire
gyúrtam (át magamat a másodikai megnyitóra özönlő tömegen), hogy végre
megnyugtató csendbe süppedjenek a falak, és érzékelhessem, mi is ez a kortárs
fotográfiai robbantás a Capa Központban, bizony, csalódnom kellett. Kicsit blöffnek
hat ez a vetített képekkel operáló kiállítás.
Ugyan miért éppen vetítés?
Százszorta macerásabb a vizuális minőség megjelenítése, mint a printelt s pláne
a nagyított anyagoknál. Na persze, ha nem a vizuális minőségről, hanem a
verbális és egyéb kognitív kommunikáció illusztrálásáról meg a médiaeszközök
fitogtatásáról van szó, az más, de erre mi nem szívesen gondolunk.
A vetített képnek monitor
dobozokban nagyobb ugyan a brillanciája, mint a fényt reflektáló képhordozóknak,
viszont mindenféle ócska tömörítésen esnek át a fájlok. Arról nem is beszélve,
hogy az igazán jó fotók brillanciátlan kópiái (még az átkos analóg korban meg
messze előtte) egyáltalán nem veszítettek hatásukból, holott nem élhettek a
ma lehetséges felhő fehér és bársony fekete szélsőségekkel.
Vetítővászon helyett fehér falra vetíteni, az a mai
fényerős gépek esetén nem hátrányos, viszont kifejezetten hátrányos az, hogy a
szabadon bekóborolható terekben bármilyen közel lehet menni a vetített képhez,
és ilyenkor az alacsony dpi értékű vizuális minőség az erre érzékeny érzékek
számára bántón lelepleződik.
A fény tökéletes. Hajszálaink felbontása a projektor fényében.
Bár a legtöbb monitordobozos pályaműnek
nincs hangja, holott a hangi társszerző esetleg nevesítve is van (pl. Hegedűs2
László projektjéhez állítólag Esterházy Péter adta a hangot – Gáti György finom
esztétikai megfontolás nyomán Peter Gabrielt választotta alkotótársul, oszt
hova lett az a hang? – a nélkül is működik, mondhatta az érzéki dolgok iránt
eléggé savanyú karakterűnek tűnő kurátor)… mégis, még így is egyfajta diszkrét és
permanens hangi zagyvaság tölti fel a tátongó tereket, ama kevés mű hangja, ami
általában teljesen fölöslegesen karattyol, dörömböl, pufogtat valamit, és
lehetetlenné teszi, hogy a máshol jelzésértékűvé alázott hangerő mellett
kivehető legyen, mit is üzennek/üzentek volna nekünk a hanggal.
Lucy Harris Kereszteződési pontok
című vontatott pályaművében - ahol egy olimpiai stadion építészeti vonatkozású elemeit
vizuál-ellenpontozza valamiféle vívóeszköz (kard, tőr – nem értek hozzá) aminek
hajlongásaihoz néha érdekes szinkronban csellóhang is társul - a nulla közelébe
nyomott hangerő okán csak annyira érdemes elmélyülni, mint mondjuk, forgalmas
útkereszteződésben a zebrán meditálni.
A vetített állókép előnyös némely
dolgokban: eltűnhet egy adott pillanatban és átadhatja helyét egyéb más
képeknek, vagyis több szerző osztozhat egyetlen monitoron. Persze, minek ez, ha
itt-ott meg nagy semmik tátonganak a rendelkezésre álló falakon? Másrészt meg
van abban valami értékfosztás is, amikor valamelyik magát érdemleges alkotásnak
mutató állókép szemünk előtt letúródik a színpadról egy másik által.
A másik előny a vetítés esetén a
dramatika, a minősített időben kibontakozó történések. Néha látni itt pár
másodpercet megérő, rábólintásra érdemes „fejleményeket”, poénokat, ám ezek a
művek aztán órákon át csak makogják ugyanazt az egyetlen poént, konceptuális ötletet.
Mi mást tehetnének? A művek párhuzamos bemutatása azonos térben meg az
installációk között, egymásról egymásra ide-oda verődő fény (ami a művek
mellett található ismertetések olvashatóságát persze egyáltalán nem szolgálja
kielégítőn) alkalmatlanná teszi e kiállítási formát dramatikai fejleményekkel
élő kompozíciós formák kibontására.
Talán ezért is tendál az alkotói
felfogás az otthagyható látványokban való gondolkodás irányába. A legtöbb
vetített hogyishívják (óvatosságból használjuk e kifejezést, mert például Károly
Sándor Áronnál ugyanaz a lapozgatás slideshownak neveztetik, ami Drégely
Imrénél installáció névre hallgat) szóval, a legtöbb vetített pályamű, illetve
pályaművi elem csak egy hang nélkül ácsorgó kép.
A díjnyertes Origo csapat próbálta
bonyolítani megmutatkozását. Különtermében itt ott láthatók kinetikus elemek,
de elég ritkán. Szakadatlanul néz egy óriásira kivetített néni a padlóról a
lábunk közé, az egyik monitoron meg egész nap ledöntve tart egy birkózó egy
másikat. Érződik a sokféle monitoros megjelenítésen, hogy tocsogott a népszerű Origo
csapat a keze ügyében hónapok alatt felhalmozódott sok mindenben, ami monitorra
született kép lévén, természetesen jól vetíthető is. A dokumentum hogyishívjákjuk
viszont, amit a falra nyomnak, (még hozzá jó nagyban és a denzitásromboló teremfényre
rá sem hederítve) bár ne lenne vetítve, mert dokumentumfilm alakot ölt: pár összecsapott
fotószekvencia lassú lapozgatása közepette vágatlanul csacsognak, hallatják
locsogó hangjukat akárkik érdektelen hétköznapiságú akármiről, megcsúfolva az
évtizedek alatt bevált, kicsiszolódott és érdemesült filmi műfajt.
A drága és óriási monitorokat
leterhelő pályaműveket, melyek valamilyen olcsócska ötlet felvetésén
csámcsognak, vagy gyermeteg kérdésekkel próbálnak kupálni valamicskét rajtunk
(mert ugye, nélkülük semmi épületes, semmi civilizációnkat előre vivő nem jutna
eszünkbe) és gyermekes narratíváikat illusztrálgatják unalmasan, esztétikailag
alaktalanul (Erdős Gábor Milicista halála mátrixa), nézni csak igen kis
mértékben érdemes. Sok helyütt elég lenne elolvasni a fülszöveget, a
narratívát, valami ilyesféle bevezetéssel: „Képzeljétek, nekem meg az jutott
eszembe…” – már ha ez a szöveg nem borulna olvashatatlan sötétbe.
A figyelemre méltó vizuális
élmény ritkaságszámba megy itt. Egyik közülük Mátrai Péter Sötétkamra című
végtelenítve pergő videója, ami még egyenesen felemelő is, ami még érzelem és
gondolat ébresztő is képes lenni, ha a narratívájába foglalt körülményeskedő
önigazolástól eltekintünk.
Sam Jury Napközben című vetített
filmje is ilyesmi. Esztétikailag szóra érdemesen megformált, titokzatos, szállongó
foszlányokkal filterezett képi szövetével méltó arra, hogy várjuk, hátha jön
itt valami megrázó végkifejlet, és bár ilyesmi nem jön, nem bánjuk meg, hogy a
látvány valahogy nem akarta feltárni „a társadalomnak a traumához és
traumatizált eseményhez való viszonyát”, holott a kisérő szövegben kifejezetten
ezt ígérik nekünk, sőt még azt is pontosan megmondja az alkotó, hogy miként
kell látnunk szemünkön át az agyunkkal.
A már említett Hegedűs2 László
megajándékoz bennünket néhány esztétikailag fejlettebb képátúszással. Erre már
szinte kedvünk lett volna azt kiáltani: „Nocsak!”
Nem sok persze mindez. Mert
azért, hogy itt tudjuk meg valakitől, hosszas maszatolások közepette, hogy mi a
párkapcsolat… nos, azért nem érdemes élni, és akár csak egyetlen kilométert is
elmászkálni otthonról.
Türelmünkre erősen apelláló
érdemek alapján falra került két művel is Csontó Lajos, aki mint általában
mostanában, szellemi és érzéki éhenhalásra kárhoztatja a végtelen lassúsággal
előszivárgó és igen elvont mondandója előtt hosszabban ácsorgókat. Szerinte
vagy valaki szerint a csontói „szöveg és a kép állításainak, olvasatának
szövevénye lebegtetett marad”, továbbá „a kép-szöveg viszonya a ki nem mondott,
rejtett utalások rendszerét teremti meg.” Nos, ami az utalások rendszerét
illeti, nem hathat-e ugyanígy egy táj empatikus vagy figyelmes szemlélése, ha a
filózásra eléggé fogékony az ember. Radásul, amit olyankor „lebegtetünk”, az
mind-mind a sajátunk.
Itt említjük meg a tévedés jogán,
hogy felfigyeltünk már korábban egyféle szimbiózisra, amikor az alkotni
tehetségtelen, de fékezhetetlen elme rácsimpaszkodik egy művészre és magyarázni
kezdi annak műveit, teóriát gyúr amannak csapongó mozdulatai mögé, aminek a
művész persze örül, hiszen őt emelik egy feltűnően kacifántos piedesztálra.
Persze, szerencsére, végül mindig
van mit díjazni, ha díjazni muszáj. Ez a legkönnyebb, mert mostanában az
általánosan eluralkodott forma- és értelembontás okán az értékelő kontraszelekció
egészen jól összetéveszthető a szelekcióval.
És ismerjünk már el valamit! Szőnyi
István díjnyertes képsorozata (híres Capa fotók a ma divatos etikai
túlbuzgósággal arctalanítva) felvet és érzékletessé képes tenni egy fontos,
mai, jogoktól agyonterhelt valóságlátásunkat érintő kritikai gondolatot. Talán
ezt a gondolatot is több lett volna egyetlen képpel elmondani, mert a bemutatás
– filmvetítés lévén - az időben pereg, holott nincs semmiféle dramatikai
fejlemény. Csak azért kaptuk ezt most így, falra vetítve, mert most ilyen
pályázatot írtak ki, amin a szerző meg, ugye, okvetlenül szerepelni akart.
Igazából kicsit el is ment a
kedvünk mindenféle vetítéstől. Na de talán majd még visszatér!
Addig is legyünk reálisak! Most
ez van. Jórészt tehetségtelen, ám ambíciózus agyalóknak egymásthülyítése, ez
van most, láthatóan még jó ideig. És mert ennél még rosszabb is jöhet majd
azután, csak ne siettessük a dolgokat! Tekintsünk messzire. Élvezzük a szivárványt
a bánatos üvegfalakon túl!
Ránk is szükség van persze, hogy
ezek az agyalók legitimáltan elszórathassák magukra a milliókat. Kicsit
röstellem is, hogy hosszú órákon át egyedül ődöngtem teremről teremre.
Ja, nem! Bocs! Ott volt egy
teremőr is.
Ráadásként még néhány érdekes narratíva: