Közös EU értékek mentén

- Vohin, vohin, édes galambom?
- Áj vagyok dzsaszt megying piacra.

Urak, bocsika!

Mind kevésbé kedvelem a politikusokat. A politikai szerepvállalás, bár épp a társadalmi közösség számára nélkülözhetetlen, megnyomorít - a humán közösségi ábrándok felől tekintve mindenképpen. Magyarországon pedig különösen, mert nagyon éretlennek tűnik a politikai kultúra, szinte akadálytalanul törnek felszínre az érvényesülési tülekedés, a dölyfös pöffeszkedés meg a harácsolási vágy alantas áramlatai.

Igyekszem azonban túltekinteni e mai kocsmán. Alábbi soraimban nem politizálok, hanem az értelem nagy becsben tartandó szerszámáról, a nyelvről beszélek.

A Fidesz szerint Vona Gábor után most már Hadházy Ákosnak is bocsánatot kellene kérnie nyilvánosság elé bocsátott kijelentéseiért. Tudja talán az olvasó, mit céloztak ama kijelentések: egyrészt bizonyos öregeket, másrészt a koraszülötteket.

Bonyolult vádaskodás és védekezés, szavak, mondatok csűrés-csavarása áll egymással szemben. És mintha már nem is az elhangzottakról, de nem is az öregekről, nem is koraszülöttekről volna szó: mintha politikai csatározások háttérjátékait szolgálná a szavak értelmezésén való lovagolás.

Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a két tanult, magyar anyanyelvű, politikussá lett, sőt, törvényhozóvá avanzsáló (ajajj!) ember játssza nekünk a tudatlan csűrcsavarót, azaz: nem érti, miért kéne neki bocsánatot kérnie. Ők a maguk választotta szavakkal nem azt mondták, amit gondolunk, hanem amazt, és egészen amúgy értetten.

Nos, tudniuk kéne a szavakon lovagló uraknak, hogy mi is tudjuk, hogy a beszéd veszélyes, néha kétélű fegyver, mert a szónak, különösen a jelzőnek, de még inkább a szóképnek valamint a mondat egészének is stiláris értéke és mentális aurája van.

Nem mondhatom a bíró ama kérdésére, hogy jártam-e aznap a tett helyszínén, hogy járt a fene, vagy még inkább, hogy járt a f@..m, mert a válaszból kiolvasható ugyan a nem, de a piszkos szavak bepiszkolják a verbális viszonyt, nem csupán a tárgyban érintettet, hanem egyáltalán az értelmi aurát s vele a szavak célzottját, hallgatóját/olvasóját is.

A királynőtől, vagy a pápától, aki a kordon túlfeléről történetesen áldó kezét nyújtja, nem kérdezhetem, hogy mosott-e kezet, mert ez sem csupán egy tárgyszerű kérdés, nem is olcsó, sima vicc volna, hanem gesztus, ami az adott esetben rangot és presztízst sértően érint.

Ha trónja, bírói kalapácsa nem is, emberi méltósága mindenkinek van, mert az - a Méltóság - egyetlen egy, és mint ilyen, senkitől, aki embernek született, el nem vitatható.

Különösen veszélyes tehát a másokat lealacsonyítóan érintő hasonlatok és jelzők röptetése. Csak egy példát még a mondás értés bonyodalmairól: amikor valakinek - legyen az akárki - azt mondom a vele folytatott vitámban, hogy nem nézem én önt hülyének, ezzel a szóval éppen bepiszkoltam, mert a személyt kontextuális viszonyba helyeztem e rossz szóval. De még akkor is ez a helyzet, ha a vitában, mondjuk, azt a tromfot húzom elő, hogy: szóval akkor én vagyok a hülye... Az történik ugyanis, hogy a példázatként éppen zajló vitában e kijelentéssel definiáltam a hülyét mint minőséget, vagyis megelőlegeztem, hogy valakire - ha csak lehet, nem rám - ez végül rá fog ragadni.

A társadalmi viták színtere més veszélyeket rejt. Minden tényeket színező jelző szinonima-közeli viszonyban van más jelzőkkel, azaz egyéb lehetséges - sok esetben konvencionálisan használt - jelzők helyét tölti be beszédünkben. A hallgató, mihelyt meghallja szavainkat, nyomban tudja, érzi, hogy milyen más kézenfekvőbb, netán semlegesebb jelzők/szavak helyett kaptak épp ezek szerepet, s érzi, hogy mi a mentális különbség, mi az őt érintő szóhasználat gesztus értéke.

A mondat egésze is szavak aurájának tágas kontextusában nyeri el komplex, a hallgató által önmaga számára megállapított vagy társadalmi szinten konszenzusos, és már általános iskolai tanultság mentén is feltáruló mentális értékét. Még inkább így van ez az egymást követő mondat füzérekkel, a beszéd egészével. Sőt, ide hatnak még a beszéd egészének vállalt és sejthető céljai és elhangzásának, felbukkanásának társadalmi körülményei is.

Vagyis, minden mondat értelmi kicsengése minimum kettőn áll: valaki beszél, valaki meg találva érzi magát. Ha sértőnek veszi a kijelentéseinket, az a valaki, bizony, meg van sértve. Ha sokan veszik így, akkor növekszik a valószínűsége, hogy vitathatatlan a sértettség ténye. Politikai pökhendiséggel és a rivális torok teátrális szorongatásával nem lehet eliminálni a közszélnek eresztett alantas szavak vagy talán csak szerencsétlen mód meggondolatlan szóképek szennyező erejét, egyáltalán egy ezek okán előállt, sokak számára sérelmes helyzetet.

Én a nevezettek helyében - éles és fürge eszemmel - nem verbális egérutakon futkároznék, hanem szembe néznék a szavaim keltette hatással, hogy eldöntsem: kinyögök-e végre egy bocsánatkérést, akár csak egy üreset is.

Bár az is mit ér? Választás közeledtével azzal is hamar tele lehet a padlás.

A papír elmocskolása

Ma van a Magyar Nyelv napja

(bestseller kalandorok kíméljék magukat! :-)

Irsz megint? Beszámolsz, kommentálsz, agitálsz? Tények gyanánt konfekcionálod a történések végtelen finom szövetét? Ismerni véled az igézés alkímiáját? Szóháborúk hadrendjébe állsz?

Vagy csak írsz?

Akár így, akár úgy, nem tiszta start, ha az embernek témája van, s bármi elvárásokkal terhelt mondanivalója. Csak a tiszta elme a tiszta lap.

 Írások közlése pedig veszélyes transzmisszió idegen elmék malmai között. Kinek elméje maga is őröl, annak leginkább csak hajtóerő a felé patakzó gondolat. Elménket a természet kreálta, belaktuk, belakták, célszerűsíttetett, felszerszámoztatott, ahogy sikerült. A tényt, a vélelmet, mindent, ami más elmeműhelyből való, a legtöbb ember nyersanyaggá őrli vagy félredobja, ha nem úgy méretes, ahogy neki kell.

Elménk az erőszaknak enged, igaz, de melyiknek? Mi a cél, ami ilyesmire mentelmet kínál? Cél-e megpillantani röptében a végzet eldobott kövét? Vagy igazság... bocs, igazzsákba befagyasztani a valóságot. A valóság gyarló elménk szitáján megszökő homok.

Ha ezt tudván türtőztetjük magunkat a betűvetésben, s nem a honort ketyegő idegen taxaméter kergeti tollunkat, nem is a témát vizionáló vátesz-tudat, s mégis írunk, az tiszta lap. Érdekes kérdés persze: ha témánk nincs, és mégis írunk, mi rugaszkodtat el bennünket a semmitől? Lehet-e több ez, mint grafománia? Mi jön ilyenkor működésbe, hogy a gondolkodás stílust öltsön magára, s mind több kedvet ébresztő mederre találjon?

Talán a formakeresés. Dob az elme egy szót, egy ágat maga alá, a jeltelen létezés végtelen tengerére, mint Ajtmatov mitológiai madara. Vagy a forma nem más csupán, mint egy létben rejtőző funkció, kíváncsiságunk prédája, a játék lehetőségének feltárulkozása? Esetleg éppen fordítva: a témátlanságában tökéletes isteni forma futkározik egy zátonyon, amit úgy hívnak: elme? Vagy talán éppen efféle lehetőség lebírásának kancsal reménye az, mely témává nemesedni képes, értéknek tetszik minden elmemozzanat, bizonyságaként végül annak, hogy a gondolat hajója a csordogáló élettapasztalás IGAZSÁG nevű árkában szívesen megfeneklik?

Ha túl nagyot kortyol elménk magából, az univerzum fattyú modellje gömbölyödhet elő: filozófia. A teljesség formája után epekedő, szószátyárkodással oltani remélt mohó elmeszomjúság. Nem tiszta lap. A világkép olyan építmény, mely kísérlet a világmodell érkezésünk előtt már szerteszórt színes épitőkockáinak maradéktalan felhasználására, hozzátéve persze, ami e maradéktalanságot illeti, hogy a passzolni nem akaró formákat rendszerint megtaláljuk utólag, eldugva az elmehomokozó különféle távoli szegleteiben, esetleg a nagy szerző kispárnája alatt, vagy a kopott szellemi kirándulónadrág valamelyik rejtett zsebében.

Túlságosan verejtékes ez a játék, semhogy végső kudarcunkat belátva fel lehetne adni. Hisszük, az építmény ezek nélkül a passzolni nem akaró kis koloncok nélkül is szép lehet, sőt..! Ha akarom, vemhes...és legtöbbször vemhes: ott bujkál benne az ideológia.

Ami az élőnek élő által való ábrázolását illeti, ritka kivétellel az is a papír elmocskolása. Az ember - legyen bár Valaki - képtelen mást igazán életre kelteni a papíron, mint sajátmagát. Legtöbbünknek az se megy: eltévedünk a csigaházban. Tetemre hívni, tálalni, bedobni, feláldozni, vásárra vinni, azt persze tudunk, de adni, csak olyat, amit másoktól elveszünk.

Másokról írni, annak megy ez igazán jól, aki Mindenki. De mitől, mikor lehetsz mindenki, s mikor csak gondolod hogy az vagy? Mi minden lehetsz úgy, hogy nem is vagy az? S mi mindenre bátoríthat ez? Mikor, miért fordul, nem fordul az ilyen többesség diszharmóniába?

Nem ábrázolni az embert, a valóságot, hanem kipányvázni, keresztre feszíteni, ehhez bizonyára a nyelv a legárnyaltabb médium. Az írás alapja a nyelv. A civilizációk lehetőségeikben az átlagember képességeit messze meghaladják. A nyelvek együtt káosz, bár külön-külön bámulatos eszköz mindenik. Kiolvasni az írásból, ami rájuk vár, sokaknak még a maguk nyelvén is nyűg, s de sok szem vak az olvasatra! Nem hogy a valóság, de még a nyelv tökélyéhez képest is elnagyolt a legtöbb elme, a teremtő markából slamposan kiperdült tészta, önnön tömjénfüstjébe fúlt placeholdere valami szentségesnek, mely odahuppan szénfeketén a lét mesésen terített asztalára, szaglik, terpeszkedik, s gőgösen őrködik gúzsbakötött vegyértékein. Azt akarja maga köré, ami volt, van, esetleg, ami lesz. És legtöbbször e színfalak közt céltalan rohangál.

Pedig itt vannak a menekvést ígérő kivételek: a -hat, -het. Az atomjaiig konzekvens ÉN tudat-tűfokán átbújhat az egész univerzum, és az énünkből kiszerkesztett tükörtérben a valóság felöltheti ismét összes dimenzióját. Nem csak úgy, ahogy volt, hanem akárhogyan, ahogy a maga törvényszerűségei szerint lehetett volna, lehetne is... már amennyiben a legkisebb rejtett szabály sem csorbul azon a tűfokon!

Képzeletünkből a lehetséges minden kártyalapja előperdíthető, ezerféleképp lehet - magunkat a véletlenre bízva - a teremtői passziánszot újra játszani. Az összes törvényszerűség értésének magasából - tűnjön ez ma bármily képtelenségnek, nem lenne ez már bizonnyal hiábavaló erőlködés.

Ám az efféle tökélybe nem segít át verejtékes kitartás. Sem farkasüvöltés, sem a virtus impozáns mutatványai, sem koldulás, sem sarcolás, sem team, sem sógor, koma. Mert a végesnek útja a végtelenbe tart

Irsz? Tolladdal a mindenség képmását kísérted? Ha szökellésed margótól margóig lelassul, szagolj a hónod alá, bámulj a kozmoszba vagy sandíts befelé! Már egy optikai mikroszkóp is kimutatná éned likacsos elnagyoltságait. Hol van a felelőtlenül képzelhetőtől őszinte szinted?!

Na, csak halucináltál! Nem kérdezett, nem szólított senki. Gyömöszöld csak tovább javíthatatlan elméd, ott a tiszta lap! Hagyd rajta utolsó nyomodat! Mintha nem tudnád: visszatérsz egy napon a varázsporos üvegbe az Úr barkácsmühelyében, rajta egy emberforma krix-krax és egy strigula örök emlékeztetőül: "Ilyesmit már csináltam".

Arcotok között

A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.

Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött látó eszünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez utóbbi a földi világ egészére tekintő bölcselet szemszögéből mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.

Ennyi eszünkbe ötlés elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép, sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak és egyebek (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, épp úgy, miként a jelzőkkel ezidáig meghódított milyenség-szféra is lehetne kevésbé hézagos,)

ezért

a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-holdernek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteszét ágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle továbbadható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de ugyanakkor bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.

Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták hirdetik.

Probléma, persze, hiszen efféle, konszenzus tekintetében kétes terepen blöffölni is lehet, de még milyen könnyen!

A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságvégtelenítő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: Hrrr??!? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit, amit az anyamajom megjegyzett magának, és például állított az összes további majomgyerek elé.

A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.

A nyelv mai kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg elkülönültként megtapasztalható entitásokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is, csökkentve ezzel, ám végleg nem kiiktatva a zsigeri indulatok és a metakommunikációs hadonászás és lökdösődés szerepét. Fogalmaink, mint főnévként definiált szavak jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül, entitásképtelen módon elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód és egyebek által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elme dolgokra visszavetített értelmezései, mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a rajtunk kívül álló valóságra, és sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő téridőben korlátok nélküli kommunikációnak és egyetértésnek.

Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó! (Na nem, a seggfejet ezúttal nem szeretnénk evidenciában tartani!) Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme által tételezett cselekvő fogalmak között váltig jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelenül tágas, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.

Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nem-fogalmi síkok derengenek elő, bizsergetve ellentmondásoktól hergelt pszichénket és képzeletünket.

Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, hallgatóságára irányuló szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy egy úgy-ahogy konszenzusos nyelv szavai által már rögzítve van. Vagyis, megtartva bizonyos játéktéri határokat, a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.

Ám az embernek ismernie kell azt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelben kiépülő kentextusos és kommunikációs kultúrát, és felismernie okvetlenül a nyelv értésében kínálkozó demokráciát.

A csasztuska úgy, annyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az embert a felfedező gondolkodásról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett. Már csupán eme írásjeltől korbácsolt három szó fénylett elménk kalandparkjának közepén:

„Gyorsan enni valamit!”

Míg e szavak fényét kioltjuk valahogy, itt van a mi kedves, már jó időben jóllakott olvasóink számára egy haiku. Fogyasszák egészséggel! :

Arcotok között

volna legrövidebb út,

csak nem felejtek.

Magyar nyelv

Itt volt ez a novemberi tavasz a maga teljes valótlanságában. És a magyar nyelv napja. A magas fokozatokkal riogató szmog is hogy eltakarodott! Bevágott a Gellérthegy mögül a fél kettes fényözön a főzelékfalóból kilépők szemellenzője alá. Ragyogott a híd diadalíve. Elindultam sugárral szemben, gyomromban a spenót iránti enyhe elégedetlenséggel, hogy létrehozzak valamit ott, a folyó fölötti fehér korlátnál, valamit, amivel a magyar nyelv napját köszönthetem. Valamit, ami nélkülem nincsen.

Legelőször a kozmikus vonatkozásokat kellett lerendeznem, ezt a páratlan attraktivitást, ahogy a fényözön a Földet s benne - nekem köszönhetően - ezt a pesti oldalt feltüzelte. Annyira zúdult az energia, hogy nagy erőmbe került vele szemben nyomulni.

Látszólag sütött a nap. Mert a nap, kis ennel, persze, mindig csak süt és süt - már a viszonylagosság ingoványába ragadottak szerint. Én, e ragyogástól megrészegülten ízesebb valótlanságra szomjaztam. Mivel a választékosabb kifejezés nekem sem egyetlen csettintésre jön, placeholder gyanánt odacsipeszeltem elmém látóterének szélire, hogy kib@...tul tűzött a Nap. Igen, a Nap, nagy ennel! Rendszerünk éltető fejedelme!

Akárhogy forgattam elmémben a szavakat, a horgász a hídkorlát alatt, terepszínű kezeslábasában lószart se fogott, pedig maga köré dobált csikkei árulkodtak: ott ül már mióta!

Húszegynéhány év körüli sovány migránson akadt meg a szemem. Hátizsákostul hátradőlve, jobb kezében vékony könyvecske - Soros útmutatója? Mint kelletlenül fennakadt uszadékfa, nyúlt keresztbe a parton hosszan végigfutó lépcsőfokok éles peremén, fejét próbálta rákoppantani a lépcsőre, de a zsák, talán egész eddigi élete, nem engedte.

Két ürge olyan most érkezősen oldotta cipőfűzőit az alsó lépcsőfokon, mintha keresné a váratlanul betoppant pótnyár apró áldásait. Én azonban makacs vagyok: láttam, hogy nemzetbizonytalanságiak.

Odébb, fent, egészen az aszfaltozott járdasáv közelében, hol tétován kóválygott fehér szelfibotjával a szépre vak, kis csaj, haját folyvást dobálva, el-elfogadott egy falatot a mellette kuporgó hátizsákos ismeretlen gyorséttermi tálcájáról.

A lépcsősor alatt réges-rég kötésüket veszített óriási, félrerúghatatlan kváderkövek mímelték a hajdani rendet.

Csupa olyan dolgot pillantottam meg, ami nem lett volna, ha nem vagyok ott, na és nem vagyok magyar.

Kihasználva teremtő elmerültségemet, jókora pókok, valahonnan a fehér vaskorlát alól, próbálkoztak a szoros emberfogással. Valahányszor pöccintésemre lehullott a nagyobbik, erős szálán máris visszakapaszkodott kabátom mandzsettájára. Lám, ragaszkodnak hozzám, még tán szeretnek is!

A távoli túlpart felől, hódolván a légköri szeszélynek, sárga levélke közelgett, ide-oda billentett magán, aztán hirtelen megült mint a légy az idevágó hasonlat szerint, megült azon a vízből kiálló aktatáskán. Nem zártam ki, hogy lehet ráírva valami.

Sziporkázott a fény a szél borzolta vízen. Szemüvegem furcsa koronát varázsolt valahány fénypont köré. Maga szemüvegem szökkent hát szemembe! Mire ezt leírtam (egy ideje valós időben felejtek) a tálcáról falatozók már jóllakottan csókolóztak a víz közelében. A férfi, tisztelgőn az EU gender ideológiája iránt, nem verte a nőt, de a nő sem a férfit, kinek hátán most is ott volt a zsák, és kezében nagyra fújt fehér zacskóban semmit lóbált a szél.

Kicsit aggódtam a lány dzsekijéért, ami a legfelső lépcsőfokon maradt. Jött is mindjárt arrafelé egy tolvaj, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem az.

A horgász terepjáró mintás túlélő nadrágja ötvenhárom zsebének egyikéből vágott dohányos zacskót kotort elő. Előkerült a töltőkészlet is.

A migráns időközben feladta, karját térdei fölött összefűzve görnyedt most előre. Így sem lett egyszerűbb a világ, így sem jött közelebb Angela Merkel az ő Németországával.

Az a napszemüveges nő a távolabbi korzóról most végre rám mutatott. Ennyi elég volt nekem.

Csak fél óra volt az egész kaland.

Én távoztam hát leghamarabb. 

A többiek még mindig ott vannak, ímmáron mindörökre. Az aktatáska a falevéllel, félig a vízben, az talán visszaváltozott bazalt kockává. Na és a migráns is, mivoltán jókorát fordítva visszabotorkált a közeli egyetem valamelyik homályos előadótermébe. A horgász, na igen, a horgász még mindig szart se fogott, mint írtam is korábban.

A Nap? Le? Dehogy ment! Uraim (nemre való tekintet nélkül), a Föld forog! Maguk hol élnek?

Apropó haiku*

 Hónapok óta haikura jár eszünk kereke. A hátterében megbújó, csodálatra méltó  japán tradíció kultuszként gyűrűzik be Európába, ám mi tudjuk, hogy nekünk európaiaknak, azon belül magyaroknak semmivel sem alább valók a verselési hagyományaink. A haiku azonban 17 szótagos/morás tömörségével nagyszerű terepe költői lehetőségeink tovább - vagy ha tetszik újra - gondolásának. Minél tömörebb a költői kifejezés, annál inkább előtérbe kerül a kérdés, mi minden van a szavak között.

 

A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.

Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött szemünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez bölcseletileg mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.

Ennyi szembeötlő elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) érvényének tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, miként a jelzőkkel való jelzés is lehetne kevésbé hézagos)

ezért

a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-nek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve, bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle tovább adható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.

Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták gondolnák.

Probléma, persze, hiszen kétes terepen hazudni is lehet!

A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságteremtő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: - He??? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit.

A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.

A nyelv kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg jól megtapasztalható dolgokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is. Jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elménknek dolgokra visszavetített értelmezései (mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a valóság dolgaira), sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő kommunikációnak és egyetértésnek.

Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó!  Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme értelmezése szerinti fogalmak között jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelen nagy, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.

Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nemfogalmi síkok derengenek elő, egyszerre bizsergetve homo sapiensi öntudatunkat, infantilis pszichénket és kreatív képzeletünket.

Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások világa, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, befogadókat érintő szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy szavak által már rögzítve van. Vagyis a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.

Ám az embernek ismernie kell ezt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelvben kiépülő kommunikációs kultúrát, és szükséges felismernie okvetlenül a nyelv érthetőségében kínálkozó demokráciát.

A csasztuska úgy, olyannyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az elmét a felfedező gondolkodásról, az értelem és a lélek közötti üdvös átkapcsolásokról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett.  

 

* ezúton figyelmeztetünk egyes olvasókat, kik színvonalasabb cikkeinket rendre olvashatatlannak találják, hogy ezer számra léteznek már verbális homokozók, ahol olcsó apológiákban vagy viccecskék formájában akár könnyebb terepe kínálkozik a szellemi gimnasztikának.

Magyar nyelv napja

Skandináv lottószelvény kínálta magát az egyik lottózó kirakatában. Közelebb léptem, s hallottam, hogy töri a magyart.

- Ki vesz meg, ki vesz meg, itt vesződöm már mióta. Gyere be, és veszekedj. Veszekedj meg engem! Mikor leszek már megveszekedett?

Nem válaszoltam, persze, de elbámultam nagyon.

- Vessz meg, vessz meg engem, tökkolop! Hát nem akarsz veszekedni?

- Nincs vételi szándékom – válaszoltam.

Ezt persze nem értette, pörgette a skandináv-magyar gyorsszótárt, aztán visszatért a veszőparipájához:

- Itt vagyok veszendőbe, vessz meg engem, rohanj vesztedbe befele, törj vesztemre, mit veszítesz!? Veszel, nyersz, lesz nagy veszemiszom.

- Elfogott a nevetés, indultam befelé.

- Jól van, gyere a vesztőhelyre, vesződj velem! – helyeselt.

Mire beértem kihúzta magát. Vesztére. Ilyen lottószelvényt már a kutya se vesz.

- Máskor tegyél a szádra veszféket!

- Ha megveszülök, se értem. Veszed, veszed - próbálkozott még. - Veszed, kaparod, vesztesz, s rád jön a veszketés.

Kihátráltam.

- Hova veszed az irhádat?

- Én most megyek haza, te meg veszendőbe.

- Vessz meg, vessz meg, tökkolop – morogta az üveg mögött, de ezt már alig lehetett kivenni.

Magyar szórend

A magyar nyelv költőinket igen boldogító egyik sajátossága a szabad szórend.

Angol poéták mind a tíz ujjukat megnyalnák, ha ezt a szabadságot megkaparinthatnák.

Postaládánkba került minap egy igen csalafinta magyar játék a szórenddel.

Máris eszünkbe ötlött a történeti anekdotáink között hitelesnek tartott, gonosz érseki szójáték:

A KIRÁLYNÉT MEGÖLNI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ…

A postaládánkba dobott kis szöveg, a mondat hívószavakká tördelése, miként a tipográfiai méretezés sem véletlen talán.

Mert ugye, mire vonatkozik a SÜRGŐSEN?

A magyar szórend megengedi, hogy itt azt értsük, aki lakást keres, annak valami okán sürgető, hogy találjon.

Nincs kizárva azonban, hogy csak olyan lakás érdekli az illetőt, ami valami okán sürgősen eladó.

Ha az előbbi a hirdetés motiválója, akkor akár jó üzletet is csinálhatna a lakástulajdonos. És esetleg miért is ne lehetne így?

Ha viszont az utóbbi igaz, akkor nepperrel vagy strómannal van dolgunk. A kor, a környék (romkocsmás mulatónegyed) és az ingatlanpiac helyzetének ismeretében ez utóbbi a valószerűbb.

Egy tény, tipográfiai formálásával ez a Perecsényi bujkálni látszik a magyar mondatértelmezés lehetőségei között.

Romlik a világ

Feltűnt nekünk, nem is először, csak rendre felejtjük aztán szóba hozni, hogy a budapesti combinokon lecserélték a mi kedves fiatal, rekedtes hangú művésznőnket egy nyervogó, vén nyanyára. Az mondja most be a megállókat anyanyelvi angolsággal (már ha mi ezt képesek vagyunk jól megítélni.) Sír a vénség a hangszórókból, legszívesebben minden megállóban leszállnánk.

Tűnődünk, kinek elaggott lánya borjából jön ez a szerencsém-hogy-öreganyádnak-szólíthattál hang. Ahogy az állomás neveket kiejti, sejtésünk támad, hogy magyarra szakosodott nyelvtanár lehetett valahol odaát, esetleg magyar férj oldalán hazánkban özvegyült meg.

Úgy sejtjük, vannak összeköttetései, és szánalmas rá gondolni, hogy összeköttetések mentén hogyan ízetlenedik el ez a nagy magyar sütemény megállíthatatlanul.

Na, na, gondolkodjunk pozitívan, még mielőtt jön az ellenőr!

Talán a rekedtes hangú kis miszínésznőnk unt rá az állomások örökös újramondására az érvényét-vesztésnek eme szakadatlan színjátékában.

Akkor a nyanya esetleg egy szerencsénkre fellelt beugró színész, ki a világ füle előtt most az egyszer még (reméljük utoljára) halált megvető beugrásával kisegít bennünket.

Aztán majd csak beérnek előbb-utóbb a mi új, romlásba született, perfekt angol generációink.

Ez itt a szomszéd kedves, kivénhedt Benije. Nyervog ez is, már csak nyervog, semmit se hall. Nem angolul nyervog, csak macskául. Egyiptomi ősfajta. A macskáknak nem volt Bábeljük, így aztán könnyebb a messziről jöttet szeretni. Beni a ház kapuján túl sosem volt, gőze sincs a combinokról.

20 éves is lehet. Várjuk, mi lesz. Talán, hogy sírhassunk egy nagyot.

Mi a magyar?

Nyelvművelő honlapot indított a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány. Az alapító Búvári Márta a honlap első írásai között például aggódva szól a Facebookról (fészbukról) elterjedt lájkolás divatjáról. Mi lesz szép magyar nyelvünkkel?!

Megjegyzem itt, engem nem tölt el ennyi aggodalom. Nem tévesztem szem elől ugyanis, hogy a nyelv két dologból áll: szókészletből és nyelvtani szerkezetből, ami utóbbi leginkább a térben és időben való pozíciók valamint a gondolataink közötti viszony építésére és megjelenítésére (közlésére), tetszés szerint hangolt megítélések kinyilvánítására szolgál. Ez, a nyelv belső természete tükrözi inkább egy nép sajátos gondolkodásának jellegét.

Szerintem a lájkolás, lájkolok, lájkolj nyelvtanilag kifejezetten magyarul van, és addig nincs nagy baj, mert ez lenne a mi nagyobbik kincsünk: a nyelvek között páratlanul álló, érzékletes, toldalékos magyar grammatikai mechanizmusunk.

A magyar nyelvet, miként a többit, nem a nyelvtudósok hozták létre.

A szótárunk csak hadd gazdagodjék akárhonnani szavakkal, úgyis megtalálja a természetes nyelvérzék annak módját, hogyan használja fel a szinonimákat jelentés árnyalatok elkülönítésére!

Nem okolt tehát annyira az ortodox rémület.

Mellékelek egy szép példát, amiből kitetszik, mi a valós helyzet:

Magyar szavak, mégis rögtön láttam, hogy valakinek - odaát, a sötét oldalon - gőze sincs, mennyire nem a szavak teszik a magyar nyelvet! Odapillantottam, és már eszem ágában sem volt lájkolni.

Úgy hogy ne tessen már engem annyira félteni, szájkolom a kacsóját!