2018. április 22., vasárnap

kis kavics


Már hónapok óta gondolom, hogy félre kéne rúgnom azt a kis fehér kavicsot, amit séta közben mindig ott látok az ösvény mellett. Csak úgy, könnyedén, játékosan, esetleg sasszézva picit, ahogy a lendülő lábat követve csusszan a másik talp is előre.
Múlt hónap közepén megint szemembe ötlött a kis kavics, talán most még fehérebb volt a hosszú esőzésektől ázott napok után. Gondoltam is, na, most kéne félre rúgni, amikor a legfehérebb, de persze csak könnyedén, játékosan, ahogy már rég óta tervezem.
Még múlt hét végén is azon tűnődtem, hogy egyszer már tényleg elrúghatnám az ösvény mellől, csak úgy, spontán mód, be a fűbe. Esetleg hozzá tenném, hogy tatamm, vagy valami ilyesmit. Még mondtam is, na, majd visszafelé jövet, de aztán, ahogy sétáltam visszafelé, azt súgta egy hang: minek? Mert ugye, ott van és kész. Bár maga a mozdulat is kedves tud lenni, de ha eddig megvoltam nélküle...
Múlt hét elején aztán tényleg félrerúgtam volna, csak színes műanyag szalaggal el volt zárva az ösvény. Építkezés van, mondta az ott ácsorgó ember. Rendes út lesz itt hamarosan, egészen a téeszig.
Hát igen, előző nap kellett volna odébb pöccintenem azt a kis szarost, ahogy akartam is. Ezért mondom, ha gondolsz valamit, csináld meg nyomban!
Ma aztán megint arra sétáltam, gondoltam, nézzük meg, mi lett kedvenc útvonalamból. És tessék, már betonjárda van! Nézegetem, milyen sima, és az egyik ponton látok ám benne egy kis kavicsot. Csak nem? Fehér és pont akkora. Teremtőm, ez lesz az! Már beépült, tessék! Ott lesz még kétszáz év múlva is, hacsak nem jön egy háború. Ott fog virítani félrerúghatatlanul, én meg majd megyek a lecsóba.
Azért mondom, csináljuk meg, amit szeretnénk, csináljuk, amíg nem késő! Egyszer élünk. Nehogy már egyszer se!

2018. április 5., csütörtök

Éljen április 5!


Ma reggel megint magamra szavaztam.
De sokáig ez így már nem mehet.
Mint hazámon a szél, fülemen átjár a logosz, amelyik csak akar.
Hogy is lesz ez?
Április ötről szóljon az ének!...
Eleddig szépen nyomomban voltam,
de hű társam, ÉN lassacskán elmarad
tam tam dobszóra dobok egy hátast.
Nézem a lábat:
nagyon magam alatt vagyok.
Még intek, aztán már csak legyintek.
Április ötről szóljon az ének,
ki mentét elszaba, dúlva zengje a nép,
férctorkán harsogva zúg-zág a szélnek
elszabadítónk hő sinevét.
Eredj csak, én már nem tudlak követni.
Hazámon átjár a szél.
Felkent királyom
velem a padlót,
századok könnyét így mosta le.
S most jönnek még ezek is.
Menő lesz ez jövőnek.
A sinevét majd még ki kell találni...
Na és szov dzset...
majd csinálni kell egy olyat is.
De hát itt vannak a mi világra szóló mérnökeink.

pártpolitikai életfa

2018. április 2., hétfő

Számok


Mi maradandót, tényleg maradandót alkothat az ember? Szerszámok, miként a  velük megmunkált matériák is végül porrá hullanak. Gondolatot hordozó, érzelmet keltő formák értéküket vesztik, mert nem találnak értésre. Költőket, szóképeikkel, papírt, festőket, vásznakat, képzelet szülte képeket, szobrászok formált kőveit, az építőket falaikkal, ha nem az entrópia hordja szét, akkor majd az örökös újat akarás. Elkopnak, kitörlődnek, feledésbe merülnek a nevek, mintaértéküket vesztik a leghatalmasabbak is. Rendszerekről, kultúrákról lefoszlik az erőszakolt akarás, kifordul eredendő értelméből az irány tartó múltra emlékezés, a hagyomány.
Bár mese van, minden múlandó az ember körül.
Egyedül a számok maradnak. Minden idők legnagyobb leleményével, a számolással menekül, menekítheti magát az ember legtovább. Amikor aztán áldozatul esvén egy kozmikus kataklizmának, már poszthumán ember, egyetlen briliáns agyi gagyi sem lesz a világban, azt mondja talán a teremtő: "Számok, nocsak, az újrateremtés szerszáma! Nem rossz! Ezek tudtak valamit, pedig ki tételezte volna. Na, de akkor, ha volt, lesz még végtelen sok ilyen. Talán különb is."