Egry József a keszthelyi alkonyatban

Barázdált arca vízre néz,

de szeme egyre érzi, látja,

ahogy körötte tündököl,

csodákat ír a fény, a pára.

És tudja: nincs szilárd világ,

a föld, a hegy se mozdulatlan,

valami lelkes lendület

feszeng a sok nehéz anyagban.

(Fodor András: A vízrenéző - részlet)

Mosómedve világtalálkozó

Mosómedve világtalálkozó volt a Margitszigeten. Sok egyéb mellett azért ideális ez a helyszín, mert a homokos sávot nyáridőben magas sziklatorlasz választja el a víztől, így kizárt, hogy a folyóban felúszó tengeri ragadozók elragadhassák a békés mosómedvéket.

Magyarországon 1111 évvel ezelőtt, ami a mosómedvéknél kerek szám, "szúrták ki" az első mosómedve példányt a Vereckei szorosban, s jóllehet az akkor még visszaszaladt oda, ahonnan jött, hamarosan mégis megjelent a magyar erdőkben az első populáció. Szemük alatt az Árpádsáv kezdetleges jelét viselték.

A kormány e dicső tények okán most kiemelt projektként támogatta a világtalálkozót. Nem tartották azonban szerencsésnek tudatni a néppel, mire költik azt a rengeteg pénzt, ezért megrendezték párhuzamosan a vizi világbajnokságot is, szinte a semmiből.

A mosómedve világtalálkozó nyitó rendezvényén se szeri se száma nem volt a díszvendégnek. Különjáraton hozták a világ minden tájáról a mindenféle háborúk veszélyes éveiben bárhonnan bárhová távolba szakadtakat, különösen azokat, akik aztán valamilyen leleményes mosási szabadalom nyomán világhírnévre tettek szert.

Bár a találkozó békésnek ígérkezett, a Margithíd felőli bejáratnál nagy táblákkal tébláboltak a globamosáció, azaz, a mosómedve kultúrák közötti különbségek összemosásának ellenzői. A táblákon névelőtlen vörös betűk és számok motyogták, hogy mibe kerül ez az egész, miközben az Afrikában őshonos állatok éheznek.

A magyar összemosók sem vesztegették az időt. Röpcéduláik már szétterültek, ott virítottak a nagyobb folyóparti köveken. Az ügyes tipográfiának köszönhetően messziről is jól olvasható volt, hogy "Le a mosóhatárokkal!" -

Az EE, azaz Etnikai Elmosók eközben, mint általában mindig, próbálták elmosni a mosó- és egyéb medvék közötti különbségeket.

Mivel a magyar politikai hatalmasságok részéről senki nem vállalta a fővédnök szerepét, hosszú viták után bizonyos Mr.Grizlyre esett a választás, őt, mint a világ legnagyobbikát kértek fel a védnöki cím betöltésére. Mr. Grizly azonban a nyitó mosásra nem érkezett meg. Várták, várták, míg nem híre jött, hogy véletlenül épp lelőtték, mert nyalókát próbált lopni az egyik alaszkai céllövöldében.

Akkor viszont ki nyissa meg a találkozót? - égető lett a kérdés, de babonából medvét már senki nem akart. Így került a nyitó ünnepség kellős közepébe ismét csak az állatvilág történéseire nagy verbális rálátással bíró szajkómadár, aki eddig még minden találkozón képes volt állati jó megvilágításba helyezni az állati jólét kérdéseit. Mostani beszédében a veszélyes szétmosást szajkózta. Kezdetben óriási tömeg állta körül.

Szajkózása nem volt azonban zavarmentes. A kissé késve megérkezett közép-amerikai delegáció tagjai váratlanul felnyomakodtak a színpadra, jellegzetes banditamaszkot viseltek, lövöldöztek kicsit, Procyon lotorként mutatkoztak be, ami aztán  botor proc bandaként hangzott el a kellőképpen felbosszantott szajkó köszöntőjében.

Vérszemet kapván attól, hogy itt elég nagy felfordulás van, az ortodoxok is felküldték a színpadra vezérszónokukat, a papagájt - facebookos nevén pofázómedvét, mert úgy látták, nincs elég határozottan képviselve, hogy az ősmosómedve még egyáltalán nem mosott. A papagáj mihelyt a szajkó rövid lélegzetet vett, rögtön elszólta magát:

- Szerre szert tett Barrátaim!

A facebook, amibe Angela Merkel elszólásfigyelő plugint rakatott bele, kiszúrta az esetet. Tény, hogy azok a távol-keleti medvék, akik hozták magukkal a cikisfüvet, illetve a füves cikit, ekkorra már rózsaszínben látták a Margitszigetet.

Kiszállt az illiberális rendőrség, hosszas vizsgálódás után találtak is ezt-azt, de csak annyit tudtak a történtekhez hozzátenni, hogy aki másnak vermet ás, oda dugja bele, és ha még egyszer ilyen bejelentés érkezik, elzárják a Dunát.

Ez csupán csekély riadalmat váltott ki, mert a mosómedvék őseredetileg - az ortodoxok vélekedésével megegyezően- valóban nem vízparti lények, nagyon jól megvoltak mindig folyó nélkül, csak az ember félreértett pár mozdulatot, így rájuk ragadt ez a mosó jelző, és elődeik - eléggé hibáztathatóan - igyekeztek az emberiség kedvében járni, és úgy csinálni, mintha mosnának. Bizonygatták most a kiérkező tévéseknek, hogy a mosótársadalom törvénytisztelő, jogkövető, nem drogos, nem mos össze dolgokat, vizek partján csak zenei hangokat hallat, ezért fütyülnek ők a Dunára.

A riporter kicsit vitatkozott, tagadhatatlannak gondolta, hogy ősi konfliktus van a mosómedvék különféle kultúrái között, ami csak mélyült azáltal, hogy az ortodoxok elhallgatnak valamit, például, hogy az utóbbi évtizedben a kézi mosók mellett elszaporodtak, a gépi mosómedvék.

Az ortodoxok próbáltak a riporter torkának esni. Orra előtt mosónak tetsző, veszélyes mozdulatokkal hangoztatták, hogy bár a társadalmosódásba torkolló elszaporodás kezdetekor még az sem tetszett ki világosan, hogy összeférhetetlenség volna a különféle földrészeken élő mosómedvék hitvilága között, az emberiség ártó befolyása nyomán mind inkább kitetszővé lett, hogy a spontán nagymosás erejébe vetett ősi hit ideológiai háttértartalmak okán kezdi megosztani a medvéket. Az utolsó évtizedben pedig már zöld utat kaptak az Európa-szétmosó szekták is. Ezek ellen aknamosnak az afrikai fundamentalisták, és ez a rengeteg probléma most mind itt gyűrűzik, és lám, e jelenség ártó hatása okán most valakik mosópornak látszó mérget szórtak szét az ausztráliai delegáció sátrai körül.

A látszatok alapján mindez igaznak tűnt. Később azonban híre ment, hogy a rendőröktől megijedt ausztráliai mosómedvék így szabadultak meg veszélyes, mindenki tudja milyen készleteiktől.

Miközben a díszemelvényen hadovázó szajkómadár és a papagáj egyre magasabbra emelte a hangját, a háttérben már bontakozott a találkozó baráti arca. A francia mosómedvék azzal szédítették a hollandokat, hogy a szökőkút vizének magasba szökését az ő mosásuk váltja ki. A skót mosómedvék meg azt híresztelték, hogy ezt az egész tovahömpölygő víztömeget ők csinálták whiskyből.

Bokrok alatt, fák tetején zajlott az ismerkedés. A mexikóiak csilis szappana pillanatok alatt sláger lett a szigeten. Sikernek örvendtek a Szilícium Völgy hatodik generációs mosópadjai és más korszerű divateszközök, a mobilba letölthető, mángorlófára hajazó simíccska meg dögönyöcske applikációk.

Magasan állt már a nap, amikor a világtalálkozó legtétovább vendégei is megelégelték a szajkómadár mind zengzetesebb mondatait, s kezdtek szétszéledni, hogy a találkozó terepét felmérjék.

Áll a híd szigeti lejárója alatt egy hatalmas toportyánfa, arról kapta a nevét, hogy télen, a farkasordító hidegben sem hullatja leveleit. Ennek vízszintes ágait foglalták le maguknak a röptében mosók, akik utálják a földönmosókat, különösen a szlovák erdőkből érkezett tótágast mosókat, mert szerintük minden közösség, ami más, mint ők, az tulajdonképpen szekta.

A sziget legnagyobb platánfája fenn volt tartva a Pénzmosómedvék kasztjának, akik mások előtt angolul beszélnek, ám az of course helyett következetesen off-shore-t mondanak. Tudott volt, hogy a pénzmosómedvék, eltelve vagyonosságuktól, altatólövedékkel elejtik a gyepmestereket, miközben azt hangoztatják, hogy ők igenis tiszteletben tartják az emberi jogokat, s ennek bizonygatása céljából - mert ugye, ez rettenetesen nem igaz - pénzelnek jogtudós medvéket.

Az orosz mosómedvék befészkelték magukat a víztoronyba, s váltig remélték a szigetet hatalmi szférákra bontani. Továbbá a világtalálkozó alkalmából a nemzetközi jogban kívánták érvényre emelni, hogy a mindenkori hatalmon lévőknek joguk van bárkivel felmosni a padlót. Számítván az ellenirányú aknamunkára, szép számmal vegyültek a nagyvilág tarkaságát képviselő mosómedvék közé medvének álcázott digitális gyezsurnaják, akik különféle kódolt jelentéseket eregettek hátsójukból az éteren át, keleti irányba.

Lebuktak ugyan, de igen nagy tapsot kaptak. Még nagyobb tetszést váltott ki, amikor a kanadai delegáció vezérmedvéje arról nyilatkozott a tévének, hogy az alacsony ph értékű lányvíz meg a kemény ph értékű víz mekkora blöff, hogy csak víz van, és a medve gender-tudata dönti el, hogy nőstényként vagy hímként mos, meg hogy joga van minden mosómedvének szabadon eldönteni, kimosottnak tekinthető már valami vagy sem.

A Hollandiából érkezett Fridrich Mosing a második esti szeminárium során csatlakozott e lázító nézetekhez: hosszan idézett Megmosójog című tanulmányából, s kiállt a mosás önmagáért boldogító volta mellett, vagyis, hogy az mos, aki utoljára mos.

A második napon megjelentek az első sajtó-híradások. Nem keltett túl jó visszhangot a HetiBazár szösszenése arról, hogy mi zajlik a szigeten, mert a rövid hír pofátlan álarcos csöppségeket említett, pedig nem mindegy, hogy a mosómedve pofátlan vagy csak szemtelen, mint ahogyan a lexikonban áll. Kénytelenek voltak helyreigazítást közzétenni, ami egy egész sorral hosszabb volt, mint a hír maga.

A világtalálkozó arra kijelölt felületein a magyar költők küzdöttek a mosómedvék figyelméért. Dalnokok próbálkoztak feltűnést kelteni archaikus ódáikkal a híd szigeti lejárójának betonlábazatán. A magyar posztmodern, bár kezdetben hallgatott, az éj leple alatt igyekezett kimutatni a foga fehérjét.

"Járda szélen túr a medve

mos vagy soha,

körme még nincs rímbe szedve

szappan koppan."

meg ilyesmik voltak odaszprézve a vendégek sátraira.

A világtalálkozó második napján már gyakoriak voltak a tettlegességek.

A japán szétmosók egyik anarchista szektáját képviselő csoport vadonatúj mosógépeket vásárolt a közeli plázában. Ezeket aztán a nagy nyilvánosság előtt szaggatták alkatrész halmazzá, és végül befészkelték magukat az üres mosódobba, ahonnan hangzatos szellentéseket eregettek a szigeti fák lombja alá. A mosógépet használók az éj leple alatt megtámadták őket. Nem volt nehéz kiszagolni, hova vackoltak be. Foszlott a bunda, folyt a vér. Reggelre hosszú sorban feküdtek a sérültek az elsősegély nyújtó sátor előtt.

Tetézte a bajt, hogy a szigeti domonkos kolostor szépen rendbe hozott falain bemutatkozott a híres magyar Bemosok Egyoly ART csoportosulás.

Az elsősegély sátorban az örvösmedve rendezkedett be, aki ügyesen élve az internet karakterkészlet korlátaival, magát névjegyén csak per orvosmedve.hu propagálta. A sebek ellátásához viszont nem értett, fertőtlenítésül mindenhová csak pálinkát próbált locsolni. Kétségtelen, hogy elért valamennyi részlegesnek, de részegesnek is mondható sikert.

A harmadik délutáni szemináriumon a frissen szerveződött PFM, a Magyar Pálinkafőzőmosás Párt felszólaló medvéje a szent fazék örökségéről beszélt, miszerint a szent grál egy bizonyos pálinkafőző edény volt, meg hogy IV Béla magyar király lánya itt élt a szigeten, és azért lett szent, mert egész életén át hitt a mosódióban, mosott a szegényekre, amíg el nem jött a kalanderezések kora, amikor mindenki Mosóvárakban élt, ahonnan kisebb-nagyobb csapatokban ki-kirohantak, hogy portyázzanak egyet és prémbundában térjenek vissza.

A Demokratikus Koalamackó nevében felszólaló pedig azt szorgalmazta, hogy ideje lenne közel-keleti mosómedvékkel megfrissíteni a fogyatkozó magyar állatkerti populációt.

A Déli Kárpátok díszvendége, a hargitai barnamedve is szót kapott. Felpanaszolta, hogy a legjobb emberi koponyák, melyek régebben, az erdők mélyén kóborolván megfelelő összefogással könnyen letéphetőek voltak, most otthon maradnak, interneten koppintják egymás ötleteit, ahová a medvék nem jutnak be, mert mancsuk túl nagy a billentyűzethez.

A tágabb kulturális kitekintés érdekében meghívott egyéb állatfajú vendégek népes sorából szót kapott egy öreg ló, aki röviden beszámolt az azzal kapcsolatos kutatások előrehaladásáról, hogy milyen szerepet játszhat a lóság előtti va előtag az ember filozófiai gondolkodásában, s hogy honnan eredhet a lócitrom kifejezés, meg az ember ama nyilvánvalóan a ló felsőbbrendűségére célzó ősi ambíciója, a lóvá tevés.

Ez idő alatt a neo-orthodoxok közös imádkozást szerveztek a szökőkútnál a mindenhatóhoz, aki bemos a gonoszoknak és az öröklét vizének (partján pihenő tenyere) szélére ülteti a jólmosókat.

Az önmosók szektája éppen ott mosott, nem szívesen hallgatták mindezt. Róluk olyan hír járta, hogy szétszaggatott fiatal medvék vérében mossák magukat. A szappangók terjesztették ezt leginkább, de az is egy perverz banda, amint az utolsó éj leple alatt szétszórt mosócédulákon olvasható volt.

E szerteágazó események alatt a Hajós Alfréd uszodában próbáltak úszni a világ különféle úszónagyságai. A hosszú nyelű lapátokkal felszerelt személyzet igyekezett a medencében pancsoló mosómedvéket elkotorni a világrekordra törő magyar úszók sávjából.

A világtalálkozó szervezői az első napon még azt remélték, hogy a találkozó egy nyilatkozattal zárul, melyben hitet tesznek az új mosásrend mellett, ám a záró nap reggelén már világosan látszott, hogy ebből aligha lesz valami.

A záróesemény vezérszónoka a medveiség fennmaradás iránti felelősségét és a szakadatlan léért folyó harcnak a szükségességét taglalta, s elrettentő példának hozta, hogy az emberiség túlszaporodott, és mérgezi a vizeket, minek okán a mosómedvéknek, akik most már körömszakadtáig ragaszkodnak a mosáshoz, mind gyorsabban szakad a körmük, és rövidül az életük is, mondhatni, már egyenesen kérészéletűek.

A szónok szemére hányta a világnak, hogy bár a füstös kapitalizmusnak ahol nagyon elharapózott a légszennyezés, hál'medvének vége, most viszont csípi a jó érzésű mosómedvék szemét a beültetett chip. Megemlítette még, hogy a világtalálkozó résztvevői egyetértenek abban, hogy a kínaiak által gyártott XLL méretű mackó nadrág valójában csak az S méretnek felel meg.

Egyetlen kommünikét mégis sikerült végül elfogadtatni:

Minden medvének joga van a mosásra. A mosómedvék elítélik a mosás módja alapján való megkülönböztetést. Végül, udvariassági megfontolásból odabiggyesztettek még egy összetett mondatot, miszerint a mosómedve legjobb barátja az ember, akinek persze még prémesednie kell, és ha csak lehet, vissza kell térnie a természetbe, aminek a találkozó vendégei a három nap során szép példáit látták.

Az Egyesült Államoknak egyetlen delegáltja volt, egy, a magyar erdőkből ötvenhatban világgá ment mosómedve unokája, aki az utolsó szónoki fordulatok alatt felmászott a Hajós Alfréd uszodában felállított égbeiramodó-karó csúcsára, és kijelentette, hogy addig nem jön le, se nem eszik, se nem iszik, se nem mos, amíg a budapesti állatkertben raboskodó mosómedvét, Banditát nem engedik szabadon.

Később aztán mégis lejött, és maga is repatriált az állatkertben.

égbeiramodó-karó mosómedvével

Micsinál a szél

Ha valamit nem ért az ember, képes akörül hetet-havat összehordani. Nem lapáttal, na persze, hanem szája kényszeres jártatásával, csak azért, hogy a szintén nem értők fölé kerekedjék, s mire megjön a fejlődés gyümölcse, a módszer és a figyelmes ész, az érthetetlen dolgok rossz megközelítésének gyakorlata már hagyományt teremtett.

Leginkább így van ez a láthatatlannal, például az energiákkal. Az energia jelenségeit hajlamos az ember, miként a titokzatos dolgok kozmikus összességének képzelt forrását is, személyességgel felruházni. Következésképpen, például tegezni. Kezdetben ösztönösen, talán csak azért, hogy a tegezés megalázó gesztusával fogást találjunk, később meg a vereségektől visszarettent megalázkodás kinyilvánításaként, a képzeletben megszemélyesített hatalomnak kijáró tiszteletként, mert ugye, személytelen dolgoknak nincs lábuk, s akkor nem lehet kegyet kunyerálva elébük borulni.

Az energiák roppant áradatai meg csak rajzanak köröttünk. A meteorológusok tőlünk kapott kiváló műszereikkel és egyéb eszközeikkel rendre elhencegnek nekünk, hogy mi mindent tudnak a légköri történésekről. Kétségtelen, érdekes tudni nekünk is, hogy a folyvást körbe járó szoláris energia behatása nyomán mi történik a forgásban lévő Föld légkörével, hogy a különféle hőmérsékletű légtömegek egymás körül miként örvénylenek, mintha a Föld éltető gázköpenye egyetlen bonyolult és képlékeny fogaskerék rendszer volna.

Na de személytelen jelenségként mit kezdhetnénk ilyesmivel? Mi tehát a sok OMSz jelentésből azt szűrjük le, hogy a földi légkör fészkelődik, mint a bolhás eb, mintha egy hatalmas, helyzetével elégedetlen élőlénnyel volna dolgunk, akár egy hatalmas Valakivel.

A láthatatlan energiák egyik jelenségével, a széllel is így vagyunk. Minap is, például, fontos személyként érkezett a szél Miskolcra, ahol nem csupán fákat döntött ki, hanem "gallyakat szaggatott le". Mivel szaggathat bármely megbokrosodott szaggató? A kezével. E látszattal borzolja tehát idegeinket a tévé tudósító, mert ezt értjük, bizony, és tehetetlen szabadságszeretőként mellre szívjuk nagyon, hogy a szél mit csinál velünk. Így már lehet félni a széltől, vagy ha tetszik, így már lehet jókat vádaskodni.

Azt még nem merte kimondani senki, hogy a szél eszementen haragszik, de szerintem nagyon is ez a helyzet. És kimondom azt is bátran, igazságtalan, amit itt végbevisz. Mi nem csináltunk semmit. Mi az anyja izéje nem tetszik neki? Csak azért mondom a háta mögött mindezt, mert már tovaviharzott, de tessék, forduljon csak vissza, ha van pofája, és tépjen csak szét, mert igazat mondok.

De nem teszi, mert a meteorológiai eszközök magasságos képein látszik, hogy tehetetlen, hogy nem egyenes úton jár, hanem valahogy úgy, mint aki megkergült. Igen, valahol minden szél nagyobb erők igájában nyög, ráadásul olyanokéban, melyek úgyszintén be vannak csavarodva.

Kétségtelen, hogy ha a szél haragszik, nehéz belőle kiszedni, miért. Talán mert élete tavaszát, legszebb éveit nyamvadt kis szellőként unalmas sivatagi dűnék fölött fecsérelte el, vagy talán mert félreértett valamit, hogy ez az egész szél lét mire való. De lehet az is, hogy amit folyvást mondogatunk, hogy fúj, félrehallotta, mintha fujjt mondtunk volna rá.

Na de nekünk nem is ez a fontos, hogy haragszik vagy sem, hanem csak hogy azt a rengeteg kárt, ami bennünket naponta ér, tehetetlenségünkben, csekély vigaszként ráolvashassuk a fejére. Mert különben csak nyeljük és nyeljük a szégyent. Hányszor és hányszor próbáltunk már széllel szembe pisálni, és kijött-e ebből bármelyikünk is győzedelmesen?

Tudásunk mai magasában a legsajnálatosabb talán, hogy a szeleket nem lehet meggyűrűzni, hogy aztán kiderüljön, hol, merre jártak, hogy: nézd csak, ez már kétszer is megfordult az Emirátusban! És akkor legalább csúfolni lehessen, leafrikaizni, leszibériaizni, leóceánizni.

Ez se véletlenül jön szóba. Afrikai eredetű légtömegek - mondja a meteorológus, mintha a levegő születne és halna. És hozzá teszi: közelednek, aztán meg: érkeznek. A légtömeg bezzeg kap ezen, idejön, és nem tágít azután. Én óvatosabban fogalmaznék e hőtartalmaik okán ártani képes légtömegekről: erre tartanak, mondanám óvatosan, majd nyomban: de mennek is a büdös búsba, hogy forrófejűsködésüket lehűtse az a jó öreg szibériai zimankó! - és kárörvendőn dörzsölném kezemet.

Persze félő, hogy ha kitanulnék én is meteorológusnak, a felszedett tengernyi tudástól rólam is lekopna e bátor szókimondás.

hasonlítás és fényképezőgép

A fényképezőgép mágiátlanítja a legősibb emberi tettet, a hasonlítást célzó ábrázolást.

Már senki sem szomorú emiatt. Megnyomunk egy gombot, és ezzel letudtuk a hasonlítás követelményével járó nehézségeket. A fényképen az arcok automatikusan hasonlatosak lesznek a valóságban felleltekhez.

Ám itt csak a fénygeometria és a tárgyfelszínekben adott fényelnyelési képesség szerint előálló "automatikus", fotometrikusnak is mondott fényreferencia áll a hasonlítás hátterében, nem pedig a kivételes emberi tehetség.

Igazából az tűnik rossznak ebben, hogy a fényképezés demokratizálja a tehetségként kapott kiváltságot, vagyis a tehetséges ember bravúros tette értékét veszti. Mindegy, ki nyomja meg a gombot.

Az így előállt probléma száznál több évre visszanyúló kerülgetésével kezd azonban mind többünk számára világossá válni, hogy a hasonlítás, a hajdan csak keveseknek megadott képesség csillogtatása szellemi tettnek mindig is olcsó mutatvány volt. Az igazi mágia mindig is máshol rejlett:

ráérezni és ráéreztetni a hétköznapiságában leledző embert a környező valóság különös voltára, érzékenyíteni a közönyt s a tompaságot az érzéki hatások befogadása iránt, ráébreszteni az embert valóságba vetettsége antagonizmusaira, és ennek nyomán felemelő, katartikusan nemesítő pszichés élményforrásokkal ajándékozni meg a jövő emberiségét.

Az alkotó ember szellemi ereje éppen hogy nem azonosságok felmutatására, hanem a valóságról érvényesnek hitt igazságok felülvizsgálására irányult, ami a test ösztönösen vezérelt mozdulatai nyomán, az esztétikai megformálás által fontos érzéki felismerésekhez vezetett. Na de hogyan lehet ezt érvényre juttatni a fotografálás ábrázoló automatizmusai közepette?

A fényképezés története megmutatta, hogy lehetséges ez, nagyon is, csak ez másféle adottságok kiválasztódása, másféle szellemi játéktér felrajzolása és másféle eszközök birtoklása által válhat valóra. A korábban sosem gondolt új és új, ím már digitális megformáló eszközök birtokában megkezdődött a ráció által eddig el nem érhetőnek mutatkozó valóság új ostroma. Más utak, más üdvök, más áldozatok, más győzelmek és más vereségek várnak a művészre a fotografálásban.

Love is in the air

Tegnap.
A tegnap - csak így: tegnap - szétszéled az időben

de én is csak hall- gassak: folyton csalok
:-)

persze lényegében soha...

ha csak lehet...

csak aztán...

...na igen...

illetve...

de azt már...

persze, csak ha hülye lenne az ember, de nem az

Van-e a kozmoszban - 1. tótágas?

A fejnek nem kell vizsgálódnia, nem kell bizonygatnia sem, hogy tudja-e csakugyan, mi van a kozmoszban fejjel lefelé. Ténynek elég, ha kimondja, amit gondol, illetve ahogy akarja. Ezidáig ugyanis kozmikus viszonylatokban senki nem kívánt ilyesféle megítéléseket kiosztani, és nem csupán azért, mintha nem lett volna fej, hanem mert az ember előtti valóságban ez nem volt érdekes. Szabad tehát a pálya.

Nekünk viszont igenis fontos. Az ausztrálok például fejjel lefelé vannak. De hogy amit így, tetszése szerint kijelent az ember, érvényes lenne magamagán is túl, akárcsak a legközelebb eső akrobata fejben - nos, nagy önteltség lenne a fejnek ilyet gondolnia.

Máskülönben a kozmoszban kevéssel ezelőtt mindent épp fejjel lefelé találtam. Bizisten! Most jövök ugyanis gyertyából. Kedves ismerősöm bevált gyakorlatát igyekszem követni. Mihelyt bárki okostojás előhozakodik társaságomban valamilyen unalmas dologgal, már megyek is gyertyába. Sőt, tótágasba! Felér egy elsöprő riposzttal, sőt, néha egy övön aluli mocskolódással is. Na, nem kell mindent félremagyarázni! Bírom én jól ezeket a pózokat.

P.O.

A Teremtő nevei

Legembernekvalóbb több a kettő, legkevesebb sok a három, legtökéletesebb egész az egy.

Ártalmatlan emberi közelítgetés ez, hogy lehetséges igazságokat kínáljunk.

Eretnekként rossz lett volna korábban születnünk, de hál'stennek most élünk.

Abban már egyetértés volna, hogy világunkat egyetlen teremtő művének tekintsük (bár az elmehurkoló szolipszisták szerint esetleg egyetlen egyének sem :-) Az ugyancsak ártalmatlan kérdés, hogy tőlünk, emberektől függetlenül (naná!) nem többen dolgoztak-e a teremtés projekten, ugyancsak kezdettől okolt volna, hiszen megtapasztalhattuk már: nem ördögtől való az alkotó együttműködés, de efféle kérdés - talán az egy tökélye iránti hódolat okán - még nem jött szóba.

Hogy helyesen gondoljuk-e, amit a teremtői felállásról gondolunk, mellékes volna, ha az ember az emberiség magasságában a maga helyzetéről egyetértésre jutna. Ez azonban, most, hogy a hajdan oly hatalmas Föld zsugorodik  - már a hatóerő és a kommunikáció lehetőségeinek viszonylatában (valaki még majd zsebre találja tenni), ez az egyetértés egyre kilátástalanabbnak látszik.

Kezdettől súrlódnak a teremtő megszemélyesítését téltelező, de a tiszteletteli képzelődés más-más útjait járó civilizációk, hogy a teremtő melyikük őseivel beszélt először és egyben utoljára. Az ellentmondásos helyzetben magasabb nézőpontra még nem jutott hívők, lévén, hogy a teremtő egy ideje már sem ilyen, sem amolyan néven nem szólal, történeti háttereik alapján, kölcsönösen hitetlenezik, barbározzák, gyaúrosítják, eretnekesítik egymást.

A tudományos vizsgálódás számára megközelíthetetlen a kérdés, hogy a teremtő ma vajon - az elvileg valóban lehetséges hajdani kapcsolatfelvételeinek következményei nyomán - legszívesebben kire emlékezik. Nem csak úgy, emberi elmékben felderengőn, hanem a következményeket is jóváhagyóan, és egyáltalán, mi rejlik ama furcsaság mögött, hogy a teremtő hajdani dialógusai alkalmával kinek-kinek más néven mutatkozott be, vagy ha tetszik,  más-más megszólításokra bólintott jóváhagyólag.

Hogy ez hiba lett volna, már amennyiben így volt, azt aztán mindmáig senki ember fia nem merte még tételezni.

Falnak ütköztünk, a teremtő hallgatása falának, vagy ha tetszik, a gondolkodás korlátja, a transzcendencia falának. Így aztán előtérbe került a vakhit, ami, attól függően, hogy milyen a vérmérséklet, és a hívő milyen közelségbe kerül valamely más, övét taszító hitközeghez, na és mert más pályán mozog mint az értelem, tehetetlensége minden erejével képes az övétől eltérő bizonyíthatatlanságokat támadni.

Ha az értelem maga felé tudná fordítani a vakhit tekintetét, és abban egyetértés születne, hogy bár a teremtő egy, alanyi jogon mégis több mindenkivel beszélhetett/egyeztethetett égi-földi dolgokról, akkor pucéran szembe ötlene a mi igazi önvallató kérdésünk: nem azon marakodunk-e csupán, hogy ki volna, melyik civilizáció mindenkori hatalmi szerepvállalója volna a teremtő földi helytartója. Szóval, hogy itt a Földön éppen kié az ég által megszentelt hatalom. Kinek van égi mentelme hatalmát inkvizícióval és más halálos önkényeskedéssel védelmezni?

Már pedig úgy tűnik, erről van itt szó csakis. Tengernyi olajat öntöttünk már a tűzre, amikor sok-sok dogmatikus korlátot állítottunk a másban hívésnek. Önző veszteséget okoztak egymásnak - amekkorára csak növekvő erejükből tellett - a fejlődésükben eltérő civilizációk. Rájátszott a globális konfliktusokra az elmét mérgező vakhit, és a más hitvilág iránti intolerancia.

Milyen szerencse, hogy ama teremtett felsőbb rend földi perpatvarainkkal kikezdhetetlen! Némely fanatikusok már magukra rántották volna a világméretű bombamellényt, s az egész kozmosz emberesen fel lenne dúlva - csak hogy a teremtőnek mutathassák, mennyire szeretik, amit teremtett, hogy mennyire csodálják azt az egyetlen egészet, azt az önmagában - ember nélkül az embernek (!) - rettenetes módon nem valót.

Mi végre van az élet? Legmegnyugtatóbb, és talán legfelszabadítóbb lehetőség, ha önmagáért. A vakhit fojtó hurok az élet, mint létezési lelemény önmagáért valóan végtelen fonalán.

Így  aztán mi - néven nevezések és jogosítványok nélkül, leckekönyvünkkel nem aláírásért tülekedve, békésen félre vonulva az egyetlen teremtőben hiszünk.

D-Vektor és Pesövé Ofszi

Estében

Nyáresti koncert a Barabás villa kertjének aljában (Kozmosz - Tejút - Naprendszer - Föld - Európa - Magyarország - Budapest - Városmajor utca) Minden tücsök hegyezi a fülét. Székeket vadásznak a szállingózó budai polgárok. Nekem már van: rám telepszik a béke.

A kerti pódium előtt százszámra várjuk, hogy szálljon az este lefelé Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész és Környei Miklós gitárművész koncertjére.

És lám - még június középi szelíd világosságban - eljő a nyolcóra tíz, és hárfázni kezd a lány a laza fugákkal rakott kőfal előtt.

Szemem nehezen adja át a terepet fülemnek: Anasztázia húrjainak lassú ringatásával szabdalja szét a kőfalba kapaszkodó ereszcsatorna csövet. Nono! Minden összefügg mindennel kozmoszunk itteni, pszichésre hangolt estéjében.

Farkas Ferenc régi magyar táncai hallatán nyárba szerelmesült bátor gazként nyújtózik a kőfal mögül a vízzel bőven kényeztetett flóra. Felbukkan a virágszálak között darázs-sárga ruhájából kiálló teleobjektívjével egy fényképésző nő, megtermett példány, kattog felénk, el nem eresztvén bal kezéből mobilját, (talán GPS koordináták mentén tudósít a helyi újságnak) aztán új és új nézőpontot keresve röpköd ide-oda a meredek kerti ösvényeken.

Jobbra, mélyről, mintha autópályán húzna el az esti csúcsforgalom. Úgy önmagában szelíd és megnyugtató, a hazatérés modern hangzása volna, csak hogy most kontraként társul az ismert dallam-frázisokhoz. Mentő is küzd a jogaiért. Végül is, bizony, hangszer a javából az ő szirénája. Hangja telítettségéből ítélve, szinte a villa bejáratától visz el valakit.

Efféle hangzatosságok közepette kissé bágyadtnak tűnik a kerti zene.

Néhány szúnyog tétovázik a levegőben, kit válasszon.

Eric Sessler hárfa-gitár szonátájának hangjaira megtér fészkére egy fekete madár, magasan, de pontosan a gitáros feje felett. Reménykedem, hogy fogat mosott, imádkozott már satöbbi...

Bartók 15 magyar parasztdala következik ezután, zongoráról pendülő húrokra szelídítve. Ekkor rám tör a tolakodó kulturális reflex: megvenném ezt a lemezt, ha volna. De csitt, miféle konformista mellékzönge ez!

Háromnegyed kilenc felé következnek a spanyolok, Albéniz. Most jut először eszembe - nyilván nem véletlenül, hogy akár be is csukhatnám már a szemem.

Enrique Granados spanyol táncai alatt csak egy pillanatig mégis kinyitom, s látom, hogy a jobbra eső pavilonban a 70 éves, Oscar-díjas Rófusz Ferenc életművét dokumentáló kiállítás egyre fényesedik. Persze nem magától. Ezt teszi a nagy varázsló az ő éjbe pörgető kozmikus leleményével.

Mire Anasztázia bal tenyeréből a spanyol fandango ritmikus futamai előpörögnek, a darázs már elült, begyűjtötte, amit gyenge fényben már alig látó fekete csövével még képpé tenni lehetett.

Diszkrét kottafények gyúltak csaknem észrevétlenül. A spanyol tánc már szinte szenvedélyesen eleven az előttünk vibráló mintegy félszáz húron.

Fura neszek miatt kell újra kinyitni a szememet: a nézőtéren a hűvösebb vérű, dörzsölt hegyvidék lakók kezdenek pokrócokat előrángatni a fenekük alól. Luigi Boccherini vérpezsdítése kevés ezeknek. Talán alszanak is előbb-utóbb.

Hirtelen rázendít azonban egy vadászpilóta, a maga méreg drága égi hangszerén. Ez katartikusan hat, alighanem. Bár még csak most jönne a műsorlap utolsó negyede, Anasztázia bejelenti, hogy ennyi volt, vége.

A közönség - köszönvén mindent az égnek - megértőn oszolni kezd. Ott, a nem távoli magasban most már aztán tényleg dönteni kell. Az egyik szúnyog, na persze, engem választ.

Jóval kezd. Vége csapó - mint a filmekben.

Nézem maradványai színezetét. Aha, én már csak a desszert lettem volna.

Szubjektumtumtum

Ma bontják a Várkert Bazárban a Szubjektum fotókiállítást. Ennek emlékére firkantunk itt valamit. Eredeti tervek szerint május 31-ig lett volna látogatható a tárlat, de valószínűleg nem értek rá időben lebontani, így meghosszabbították június 30-ig, aztán mégis bezárták június közepén. Meglátásunk: két hét is elegendő lett volna belőle, mert egészében elég nagy zagyvaság volt.

Erre predesztinált a kiírás, ami szerint - a szubjektum értelmezéseként - tág értelemben vett portré, illetve emberábrázolás körébe sorolható alkotásokat vártak a kurátorok. Odaszúrták bár behatárolásként, hogy a kortárs* vizuális művészet területén tevékenykedő alkotók műveit várják - ám mert a szubjektum fotográfiai megmutatkozásban elvárható bonyolultabb értelmezése nem igazán érdekelt senkit, (feltűnni akaró ember feltűnő szavakba kapaszkodik :-) sok száz akármi zúdult a kurátorokra, s bár csupán mintegy ötven pályázót hagytak szóhoz jutni, az összkép mégsem lett túl értelmes - művészeti értelemben kifejezetten sivár lett, na! 

Voltak jó nevek, jó művek, ez azonban kevésnek bizonyult. A kiállítást Mészáros László Szépség című, a szubjektumra mindkét oldalról - ábrázoló és ábrázolt - emelkedetten célzó képével propagálták. Kedve is támadt az embernek oda látogatni.

Ott szembesült aztán bizonyos iskolai dolgozat értékű vizuális nyögdécselések sokaságával.

 Hoppá!

Hát igen, egy szó nem tesz csodát. Szubjektuma mindenkinek van, s ki ne tudná ezt magáról, még ha csupán üres méltóságérzetet generál is belőle? A sok milliárd szubjektum legtöbbje erőtlen, így-úgy értéktelen, mások számára nem érdekes, ezt azonban már kevesen látják be. A szubjektum lehet túlambicionált, viszketeg, sőt, aberrált is, mások számára egyenesen nyomasztó, tolakodó, miközben nincs esztétikai, pozitív pszichés hozadéka, nem fakad belőle isteni különösség.

A fotózás terepe pedig telis-tele van ambiciózusakkal, kiket nagyobb részt a fényképezőgépek okossága és annak nyomán a fotózás divatja bátorít, és akiket aztán cseppet sem zavar, hogy amin elméjüket járatják, az esztétikai értelemben alaktalan - a katarzisról már nem is beszélve. Nem érzéki felfedezéseket tesznek, hanem diplomásan feltűnősködnek, és ami ennek hátteréül valóban nélkülözhetetlen, így-úgy folyvást kenik a kulturális kerekeket. Összességében: űzik a fotó hivatást teljes erővel.

Több megfutamodás értékű "küldő" szó bukkant fel a kurátorok szájában a kiállítás propagálása során. Például, hogy "a kiállított portrék... az idő vizuális ábrázolhatóságáról is beszélnek." Hát láttunk, amit láttunk: beszélnek azok mindenről az ég adta világon, de kinek jó az?

Na jó, ne játsszuk az értetlen elégedetlenkedőt! Új funkciók születnek, egyre több szerepet könyököl ki magának az ügyes, egyre agyafúrtabban tekint kulturális környezetére a tanult. A korszakos fejlemények visszafordíthatatlanok.

Eddig úgy volt a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki meg csinálni nem tudja, az tanítja. Hozzá tehetjük most már ehhez: aki csinálni nem tudja, vagy tanítja, vagy kurálja. Sőt, esetleg mindkettőt.

Na és csinálja nekünk a fesztivált :-))

Punktumtum.

*kortárs, vagyis nem jelenkori, azaz bizonyos, a művészet iránti tehetség szempontjára mellékesként tekintő, így-úgy oskolázott és ettől nekibátorodott hangadók kebelbeliség mentén tágítható körébe tartozó...

GPS turizmus

Lépcsőházunkban kaptatok felfelé, amikor nyílik mögöttem a kapu, belép két mosolygó ember, az egyik első emeleti lakás új bérlői. A kaput lazán elengedik, s mivel az lassan csukódik, mögöttük benyomul egy hatalmas hátizsákos ifjú, külleméből úgy tetszik, messzi világból érkezett turistaféle lehet. Semmi helló, semmi körülpillantás, leszegett fejjel bámulja mobilját, és baktat felfelé a lépcsőn. Fent aztán némi tétovázás után visszafordul, de lefelé is leginkább a display érdekli. Kering kicsit a kapubejáró terében, és pillanatra sem engedi el szemével a mobilt. Amikor ismét felbukkan a kert szélén, leszólok, nem a hostelt keresi-e. Hostel, mondja egyetértően. Sajnos, akad egy hostel a másik lépcsőházunk fölött, mutatom, hogyan jut oda.

Eszembe jut erről egy tavalyi budafoki eset, amikor a zegzugos, régi városrész sziklába vájt barlangjai fölött fényképeztem a köröttem kitáruló archaikus világot. Észrevettem, hogy közeleg mögöttem, az úton egy férfi, kezében mobil, jön, jön a különös kertek között, de semmi mást nem lát, csak a mobilját. Rájöttem aztán, hogy valószínűleg a mobiljából olvassa ki a célhoz vezető információkat.

E jelenségek mintegy összegzéséül említem most fel ma délelőtti utamat a 2-es villamoson.

Fenn hordtam az orrom, mert ülőhely nem volt, bámultam kifelé, ám egyszer csak két bohó kalapot pillantok meg látószögem alsó peremén. Két japán turista lapult azok alatt, előre tolt karjuk látszott csak ki a tarka karima alól, s mindkettőjük kezében mobil, mintha fényképeznék a szóra sem érdemes lábakat. Ekkor esett le, mi volna ez a mind gyakrabban ismétlődő mobil vezet világtalant: GPS turizmus. A két japán nő azt követte szakadatlan érdeklődéssel, miként közelíti a villamos a megjelölt célt. A Müpánál nem szálltak le, ahogy pedig vártam, hanem csak a végállomáson. Ott aztán több további honfitársukkal együtt, még mindig a displayt bűvölve benyomultak az OBI forgóajtaján. Minden, mi szerszámnak ingere, egzotikus lehet az is egy Távol-Keletről érkezőnek.