A Teremtő nevei

Legembernekvalóbb több a kettő, legkevesebb sok a három, legtökéletesebb egész az egy.

Ártalmatlan emberi közelítgetés ez, hogy lehetséges igazságokat kínáljunk.

Eretnekként rossz lett volna korábban születnünk, de hál'stennek most élünk.

Abban már egyetértés volna, hogy világunkat egyetlen teremtő művének tekintsük (bár az elmehurkoló szolipszisták szerint esetleg egyetlen egyének sem :-) Az ugyancsak ártalmatlan kérdés, hogy tőlünk, emberektől függetlenül (naná!) nem többen dolgoztak-e a teremtés projekten, ugyancsak kezdettől okolt volna, hiszen megtapasztalhattuk már: nem ördögtől való az alkotó együttműködés, de efféle kérdés - talán az egy tökélye iránti hódolat okán - még nem jött szóba.

Hogy helyesen gondoljuk-e, amit a teremtői felállásról gondolunk, mellékes volna, ha az ember az emberiség magasságában a maga helyzetéről egyetértésre jutna. Ez azonban, most, hogy a hajdan oly hatalmas Föld zsugorodik  - már a hatóerő és a kommunikáció lehetőségeinek viszonylatában (valaki még majd zsebre találja tenni), ez az egyetértés egyre kilátástalanabbnak látszik.

Kezdettől súrlódnak a teremtő megszemélyesítését téltelező, de a tiszteletteli képzelődés más-más útjait járó civilizációk, hogy a teremtő melyikük őseivel beszélt először és egyben utoljára. Az ellentmondásos helyzetben magasabb nézőpontra még nem jutott hívők, lévén, hogy a teremtő egy ideje már sem ilyen, sem amolyan néven nem szólal, történeti háttereik alapján, kölcsönösen hitetlenezik, barbározzák, gyaúrosítják, eretnekesítik egymást.

A tudományos vizsgálódás számára megközelíthetetlen a kérdés, hogy a teremtő ma vajon - az elvileg valóban lehetséges hajdani kapcsolatfelvételeinek következményei nyomán - legszívesebben kire emlékezik. Nem csak úgy, emberi elmékben felderengőn, hanem a következményeket is jóváhagyóan, és egyáltalán, mi rejlik ama furcsaság mögött, hogy a teremtő hajdani dialógusai alkalmával kinek-kinek más néven mutatkozott be, vagy ha tetszik,  más-más megszólításokra bólintott jóváhagyólag.

Hogy ez hiba lett volna, már amennyiben így volt, azt aztán mindmáig senki ember fia nem merte még tételezni.

Falnak ütköztünk, a teremtő hallgatása falának, vagy ha tetszik, a gondolkodás korlátja, a transzcendencia falának. Így aztán előtérbe került a vakhit, ami, attól függően, hogy milyen a vérmérséklet, és a hívő milyen közelségbe kerül valamely más, övét taszító hitközeghez, na és mert más pályán mozog mint az értelem, tehetetlensége minden erejével képes az övétől eltérő bizonyíthatatlanságokat támadni.

Ha az értelem maga felé tudná fordítani a vakhit tekintetét, és abban egyetértés születne, hogy bár a teremtő egy, alanyi jogon mégis több mindenkivel beszélhetett/egyeztethetett égi-földi dolgokról, akkor pucéran szembe ötlene a mi igazi önvallató kérdésünk: nem azon marakodunk-e csupán, hogy ki volna, melyik civilizáció mindenkori hatalmi szerepvállalója volna a teremtő földi helytartója. Szóval, hogy itt a Földön éppen kié az ég által megszentelt hatalom. Kinek van égi mentelme hatalmát inkvizícióval és más halálos önkényeskedéssel védelmezni?

Már pedig úgy tűnik, erről van itt szó csakis. Tengernyi olajat öntöttünk már a tűzre, amikor sok-sok dogmatikus korlátot állítottunk a másban hívésnek. Önző veszteséget okoztak egymásnak - amekkorára csak növekvő erejükből tellett - a fejlődésükben eltérő civilizációk. Rájátszott a globális konfliktusokra az elmét mérgező vakhit, és a más hitvilág iránti intolerancia.

Milyen szerencse, hogy ama teremtett felsőbb rend földi perpatvarainkkal kikezdhetetlen! Némely fanatikusok már magukra rántották volna a világméretű bombamellényt, s az egész kozmosz emberesen fel lenne dúlva - csak hogy a teremtőnek mutathassák, mennyire szeretik, amit teremtett, hogy mennyire csodálják azt az egyetlen egészet, azt az önmagában - ember nélkül az embernek (!) - rettenetes módon nem valót.

Mi végre van az élet? Legmegnyugtatóbb, és talán legfelszabadítóbb lehetőség, ha önmagáért. A vakhit fojtó hurok az élet, mint létezési lelemény önmagáért valóan végtelen fonalán.

Így  aztán mi - néven nevezések és jogosítványok nélkül, leckekönyvünkkel nem aláírásért tülekedve, békésen félre vonulva az egyetlen teremtőben hiszünk.

D-Vektor és Pesövé Ofszi

Estében

Nyáresti koncert a Barabás villa kertjének aljában (Kozmosz - Tejút - Naprendszer - Föld - Európa - Magyarország - Budapest - Városmajor utca) Minden tücsök hegyezi a fülét. Székeket vadásznak a szállingózó budai polgárok. Nekem már van: rám telepszik a béke.

A kerti pódium előtt százszámra várjuk, hogy szálljon az este lefelé Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész és Környei Miklós gitárművész koncertjére.

És lám - még június középi szelíd világosságban - eljő a nyolcóra tíz, és hárfázni kezd a lány a laza fugákkal rakott kőfal előtt.

Szemem nehezen adja át a terepet fülemnek: Anasztázia húrjainak lassú ringatásával szabdalja szét a kőfalba kapaszkodó ereszcsatorna csövet. Nono! Minden összefügg mindennel kozmoszunk itteni, pszichésre hangolt estéjében.

Farkas Ferenc régi magyar táncai hallatán nyárba szerelmesült bátor gazként nyújtózik a kőfal mögül a vízzel bőven kényeztetett flóra. Felbukkan a virágszálak között darázs-sárga ruhájából kiálló teleobjektívjével egy fényképésző nő, megtermett példány, kattog felénk, el nem eresztvén bal kezéből mobilját, (talán GPS koordináták mentén tudósít a helyi újságnak) aztán új és új nézőpontot keresve röpköd ide-oda a meredek kerti ösvényeken.

Jobbra, mélyről, mintha autópályán húzna el az esti csúcsforgalom. Úgy önmagában szelíd és megnyugtató, a hazatérés modern hangzása volna, csak hogy most kontraként társul az ismert dallam-frázisokhoz. Mentő is küzd a jogaiért. Végül is, bizony, hangszer a javából az ő szirénája. Hangja telítettségéből ítélve, szinte a villa bejáratától visz el valakit.

Efféle hangzatosságok közepette kissé bágyadtnak tűnik a kerti zene.

Néhány szúnyog tétovázik a levegőben, kit válasszon.

Eric Sessler hárfa-gitár szonátájának hangjaira megtér fészkére egy fekete madár, magasan, de pontosan a gitáros feje felett. Reménykedem, hogy fogat mosott, imádkozott már satöbbi...

Bartók 15 magyar parasztdala következik ezután, zongoráról pendülő húrokra szelídítve. Ekkor rám tör a tolakodó kulturális reflex: megvenném ezt a lemezt, ha volna. De csitt, miféle konformista mellékzönge ez!

Háromnegyed kilenc felé következnek a spanyolok, Albéniz. Most jut először eszembe - nyilván nem véletlenül, hogy akár be is csukhatnám már a szemem.

Enrique Granados spanyol táncai alatt csak egy pillanatig mégis kinyitom, s látom, hogy a jobbra eső pavilonban a 70 éves, Oscar-díjas Rófusz Ferenc életművét dokumentáló kiállítás egyre fényesedik. Persze nem magától. Ezt teszi a nagy varázsló az ő éjbe pörgető kozmikus leleményével.

Mire Anasztázia bal tenyeréből a spanyol fandango ritmikus futamai előpörögnek, a darázs már elült, begyűjtötte, amit gyenge fényben már alig látó fekete csövével még képpé tenni lehetett.

Diszkrét kottafények gyúltak csaknem észrevétlenül. A spanyol tánc már szinte szenvedélyesen eleven az előttünk vibráló mintegy félszáz húron.

Fura neszek miatt kell újra kinyitni a szememet: a nézőtéren a hűvösebb vérű, dörzsölt hegyvidék lakók kezdenek pokrócokat előrángatni a fenekük alól. Luigi Boccherini vérpezsdítése kevés ezeknek. Talán alszanak is előbb-utóbb.

Hirtelen rázendít azonban egy vadászpilóta, a maga méreg drága égi hangszerén. Ez katartikusan hat, alighanem. Bár még csak most jönne a műsorlap utolsó negyede, Anasztázia bejelenti, hogy ennyi volt, vége.

A közönség - köszönvén mindent az égnek - megértőn oszolni kezd. Ott, a nem távoli magasban most már aztán tényleg dönteni kell. Az egyik szúnyog, na persze, engem választ.

Jóval kezd. Vége csapó - mint a filmekben.

Nézem maradványai színezetét. Aha, én már csak a desszert lettem volna.

Szubjektumtumtum

Ma bontják a Várkert Bazárban a Szubjektum fotókiállítást. Ennek emlékére firkantunk itt valamit. Eredeti tervek szerint május 31-ig lett volna látogatható a tárlat, de valószínűleg nem értek rá időben lebontani, így meghosszabbították június 30-ig, aztán mégis bezárták június közepén. Meglátásunk: két hét is elegendő lett volna belőle, mert egészében elég nagy zagyvaság volt.

Erre predesztinált a kiírás, ami szerint - a szubjektum értelmezéseként - tág értelemben vett portré, illetve emberábrázolás körébe sorolható alkotásokat vártak a kurátorok. Odaszúrták bár behatárolásként, hogy a kortárs* vizuális művészet területén tevékenykedő alkotók műveit várják - ám mert a szubjektum fotográfiai megmutatkozásban elvárható bonyolultabb értelmezése nem igazán érdekelt senkit, (feltűnni akaró ember feltűnő szavakba kapaszkodik :-) sok száz akármi zúdult a kurátorokra, s bár csupán mintegy ötven pályázót hagytak szóhoz jutni, az összkép mégsem lett túl értelmes - művészeti értelemben kifejezetten sivár lett, na! 

Voltak jó nevek, jó művek, ez azonban kevésnek bizonyult. A kiállítást Mészáros László Szépség című, a szubjektumra mindkét oldalról - ábrázoló és ábrázolt - emelkedetten célzó képével propagálták. Kedve is támadt az embernek oda látogatni.

Ott szembesült aztán bizonyos iskolai dolgozat értékű vizuális nyögdécselések sokaságával.

 Hoppá!

Hát igen, egy szó nem tesz csodát. Szubjektuma mindenkinek van, s ki ne tudná ezt magáról, még ha csupán üres méltóságérzetet generál is belőle? A sok milliárd szubjektum legtöbbje erőtlen, így-úgy értéktelen, mások számára nem érdekes, ezt azonban már kevesen látják be. A szubjektum lehet túlambicionált, viszketeg, sőt, aberrált is, mások számára egyenesen nyomasztó, tolakodó, miközben nincs esztétikai, pozitív pszichés hozadéka, nem fakad belőle isteni különösség.

A fotózás terepe pedig telis-tele van ambiciózusakkal, kiket nagyobb részt a fényképezőgépek okossága és annak nyomán a fotózás divatja bátorít, és akiket aztán cseppet sem zavar, hogy amin elméjüket járatják, az esztétikai értelemben alaktalan - a katarzisról már nem is beszélve. Nem érzéki felfedezéseket tesznek, hanem diplomásan feltűnősködnek, és ami ennek hátteréül valóban nélkülözhetetlen, így-úgy folyvást kenik a kulturális kerekeket. Összességében: űzik a fotó hivatást teljes erővel.

Több megfutamodás értékű "küldő" szó bukkant fel a kurátorok szájában a kiállítás propagálása során. Például, hogy "a kiállított portrék... az idő vizuális ábrázolhatóságáról is beszélnek." Hát láttunk, amit láttunk: beszélnek azok mindenről az ég adta világon, de kinek jó az?

Na jó, ne játsszuk az értetlen elégedetlenkedőt! Új funkciók születnek, egyre több szerepet könyököl ki magának az ügyes, egyre agyafúrtabban tekint kulturális környezetére a tanult. A korszakos fejlemények visszafordíthatatlanok.

Eddig úgy volt a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki meg csinálni nem tudja, az tanítja. Hozzá tehetjük most már ehhez: aki csinálni nem tudja, vagy tanítja, vagy kurálja. Sőt, esetleg mindkettőt.

Na és csinálja nekünk a fesztivált :-))

Punktumtum.

*kortárs, vagyis nem jelenkori, azaz bizonyos, a művészet iránti tehetség szempontjára mellékesként tekintő, így-úgy oskolázott és ettől nekibátorodott hangadók kebelbeliség mentén tágítható körébe tartozó...

GPS turizmus

Lépcsőházunkban kaptatok felfelé, amikor nyílik mögöttem a kapu, belép két mosolygó ember, az egyik első emeleti lakás új bérlői. A kaput lazán elengedik, s mivel az lassan csukódik, mögöttük benyomul egy hatalmas hátizsákos ifjú, külleméből úgy tetszik, messzi világból érkezett turistaféle lehet. Semmi helló, semmi körülpillantás, leszegett fejjel bámulja mobilját, és baktat felfelé a lépcsőn. Fent aztán némi tétovázás után visszafordul, de lefelé is leginkább a display érdekli. Kering kicsit a kapubejáró terében, és pillanatra sem engedi el szemével a mobilt. Amikor ismét felbukkan a kert szélén, leszólok, nem a hostelt keresi-e. Hostel, mondja egyetértően. Sajnos, akad egy hostel a másik lépcsőházunk fölött, mutatom, hogyan jut oda.

Eszembe jut erről egy tavalyi budafoki eset, amikor a zegzugos, régi városrész sziklába vájt barlangjai fölött fényképeztem a köröttem kitáruló archaikus világot. Észrevettem, hogy közeleg mögöttem, az úton egy férfi, kezében mobil, jön, jön a különös kertek között, de semmi mást nem lát, csak a mobilját. Rájöttem aztán, hogy valószínűleg a mobiljából olvassa ki a célhoz vezető információkat.

E jelenségek mintegy összegzéséül említem most fel ma délelőtti utamat a 2-es villamoson.

Fenn hordtam az orrom, mert ülőhely nem volt, bámultam kifelé, ám egyszer csak két bohó kalapot pillantok meg látószögem alsó peremén. Két japán turista lapult azok alatt, előre tolt karjuk látszott csak ki a tarka karima alól, s mindkettőjük kezében mobil, mintha fényképeznék a szóra sem érdemes lábakat. Ekkor esett le, mi volna ez a mind gyakrabban ismétlődő mobil vezet világtalant: GPS turizmus. A két japán nő azt követte szakadatlan érdeklődéssel, miként közelíti a villamos a megjelölt célt. A Müpánál nem szálltak le, ahogy pedig vártam, hanem csak a végállomáson. Ott aztán több további honfitársukkal együtt, még mindig a displayt bűvölve benyomultak az OBI forgóajtaján. Minden, mi szerszámnak ingere, egzotikus lehet az is egy Távol-Keletről érkezőnek.

Szomorkás ünnepi hétfő

A 88. Ünnepi Könyvhétre került sor idén júniusban. Állandóság és változás fenyeget.
Könyvet eladni alig lehet - legalább is a régi szép idők viszonylatában, amikor tízezres példányszámok is gyorsan szerteröppentek.
Manapság a kiadás és terjesztés költségeinek fedezetét még a kiadás kezdete előtt kell megszerezni. Úgy aztán már lehet majd ingyen utánunk dobni a könyvet. Írói honorárium szinte csak a mesében.
A könyvpiac idei szenzációja - számunkra - az Alexandra kiadó becsődölése volt.
A hétvége szerencsére zsúfoltnak ígérkezett. Helyenként szélvihar és turisták tömegei töltötték ki a hézagokat.

Hétvége:

kiárusítási stratégiák:
Alexandra Value

Athenaeum

Besztszeller ostroma

Komolyabb irodalom

Szeretett költő, Baranyi Ferenc

 Turisták átözönlése.
Ismerkedés.

Nyárias körbepillantás

Madár János itatja dedikáló fiókáit

Az oroszlánosok

Szakolczay Lajos művészetkritikus dedikáltat

Könyv könyv hátán

Mi kell még?



















Hétfő:

Szellemi állóbüfé

Utolsó zsákmány

Harag Isten között

Visszavedlés

Nemolvasás

utóirat

Tapintatos figyelmeztetést kaptam, hogy a homályos látszekrény minapi érdi kalandjai M. Nagy Péter meghívásával kezdődtek, aki a Szepes Gyula Művelődési Központ  kiállítótermének programjait szervezi. Ő rendezte a lyukkamera fotókiállítást, és maga vezényelte a megnyitót is. Hát bizony, ha már ekkora feneket kerítettem ama jól sikerült lyukkamerás játszadozásnak, valóban illet volna az ö nevét is megemlíteni. Bocs, Kedves M. Nagy Péter!

Nézem a tévét

A világfigyelem mikrofonjai előtt, fején fejhallgatóval lassan, vénesen pampog egy ember, Soros György, kinek civilizáció szemlélete, enyhén szólva patologikus.

Abból, hogy a nagyhatalmak, s közöttük épp az ő nemzeti hátterét adó USA hatalmi elitje is tűri, sőt, önös érdekből akár segíti is a nyugatitól eltérő más civilizációk életterének szétrombolását, Soros György, íme, más népekre hárítható humanitárius kötelezettséget vezet le (!!), s a menekültségnek kétes értelmet adóan ő maga, financiális erőforrásait bevetve Európa felé tereli más civilizációk háborús körülményektől sújtott, európai beilleszkedésre jórészt nem is hajlandó millióit. Mindezt úgy, mintha a nyugatitól ideológiailag idegen, az iránt vallási, tehát a legmélyebb mentális és lelki alapon intoleráns muszlim tömegek bármiféle hasznára lehetnének, vagy akár csak az irigyelt jólét feltételeinek biztosítása terén segítségére kívánnának lenni Európa hagyományosan keresztény szellemiségű népeinek.

Soros György megpróbálja világot átfogó, kataklizmával fenyegető véletlenekre bízni több milliárdnyi ember sorsát. Pénzen vett, gyanús, pszeudolegitimitással. Hitler maga is, ha volna benne kevés űberségének űberelése iránti respekt, tisztelettel adózna Soros György világhatalmi karmesterkedései láttán.

De ki ez a Soros György? Maga is egy Übermensch? Vagy Istenmentsch? Világnézeti elvei nem állnak dialógusban a nyugati kultúra, sem a politika korkérdéseinek tudományos megközelítéseivel. Egy, a pénz hegemóniája alá terelt világban, tőzsdén összespekulált pénzével szellemi tekintélyt szerezni kívánó, betolakodó, akit a mi kaszinó-dzsentrire hajazó Junkerünk két oldalról csókolgat. Mintha a mi Junkerünknek Európa népei - valahogy véletlenül vagy valami nagy maszlag reményében - felhatalmazást adtak volna, hogy a fejük felett egy patologikus jövővel házalóval üzleteljen.

Mi folyik itt? Eljött a hadra fogva bolondítható népek következő nagy vakságának ideje?

Miféle újabb fajta világpusztulás, és világot átfogó megbánás nyitja majd fel utólag, már későn a szemüket?

Népek közötti keveredés? Miért ne? De civilizációnk más civilizációk iránti toleranciájának csak a kölcsönösség adhat értelmet. Ez itt és most, Európa zabolátlan elözönlése idején nem ígérkezik.

A homályos látszekrény érdi kalandjai

Látja az ember, hogy némelyek mennyire bele vannak habarodva a lyuk-technikába. Olyannyira, hogy észre sem veszik, ha nem gondolnak semmi olyat, ami egy nem lyukkamerást is érdekelne. Mégis, tisztelettel kell említenünk, hogy a technikailag egyáltalán értékelhető pinhole felvételig eljutni nem csekély fáradozást követel. Velünk született analizáló képesség és óriási rutin szükségeltetik annak helyes megítéléséhez, hogy a kép esztétikai részleteiben épületes, pszichésen fogyasztható lesz vagy sem. A közvetlenül ellenőrizhetetlen képszerkezeti formák - mikre ma már oly kényesek vagyunk - szétszéledésének figyelmes kordában tartása csak egy volna a tiszteletre méltó fáradozások közül. A képkivágás, mint esztétikai tényező, alapfelszereltséggel csupán hozzávetőleges. Így ritkán szól az átlag lyukkamerás fotó kompozíciós bravúrokról. 

Hogy itt mit látunk, később majd kiderül :-)

 Következésképpen más fontos tényezőké a főszerep a "homályos látszekrény" esetében. Maga a homály igen fontos ősi tényező. Bár bizonyos felfedezésekről - mint például, hogy micsoda óriási különbség lehet valamely egymás után következő két pillanat között - itt le kell mondani, de végtelen sok egyéb felfedeznivaló kínálkozik - nem utolsó sorban a lyukkamera használójáról magáról is. A piciny lyuk miatti hosszú expozíció - sajnos? - hajlamos alakzati, domborzati sémává egyszerűsíteni az embert, akit a lyuk befogott. Az ember pillanatai sehol, illetve egymásba zavarodottan, kötegelve jelennek meg.

Sokan vagyunk mégis, akik a lyukkamera elé ülvén átérzünk valamiféle megörökítődés iránti ősi nosztalgiát. Érezzük persze az antagonosztikumot is, például, hogy az igazolványkép ezzel ugyan nem lesz letudva :-), meg hogy csak abban lehetünk biztosak, hogy találkoztunk egy ránk bámuló, de alapjában nagyon magának való ős-fenoménnel. A lélek megmutatkozását, a mélységeket sejtető pillantást, belső igazságainkat nem igazán lehet lyukkamerával levadászni.

Beleképzelni egy így készült "homályos látszekrényi" portréba persze jóval többet lehet, mint a mobiljainkból előpattanó tűélességekbe. Na de ez, a kép olvasata már a nézői oldal játéka.

Kétségtelen, hogy valamiféle felfokozott filozófiai nosztalgiázás kínálkozik. Minden lyukkamerás ember-fotó tetthely, megragadott emberi pillanatok sokaságának egymásba maszatolása, vagy ha tetszik, az idő kútja: valamely régi időpillanat, mint még régebbi pillanatok kútja.

A lyukkamerások működése azonban varázslatosan tud hatni. Már maga a tisztelendő gondossággal preparált tevés-vevés is. Hasonlóképp a felszereltségük. Sehol egy kütyü, ami ismerős volna. Ott van persze ez-az a zsebükben, mert a digitális fotótechnika kezelése is felér egy férfias kihívással, abban is van csodálni való, még a kecske is megnyalja a digitális sót! De szívük igazi szerelmével a lyukkamerások egyedül az ősi, ember előtti mágia felé fordulnak. Nem a tárgy a fontos, hanem ez a mágia. A tárgyat magát százféle leleménnyel űberelik, sőt, le is cserélik.

A képrögzítés valójában betesz az ősmágiának. A camera obscura eredendő képe mozgókép. A sokperces expozíció tulajdonképpen film frame-ek egymásra csúszott halmaza. Nagy kihívás ilyesmit felvállalni korunk értékszempontjai közepette. Másrészt akár divatosnak is tekinthető.

Az expozíciós végeredmény megmutatja, hogy a fény mennyire könyörtelen, hogy a tudatlanságnak legfeljebb véletlenül kedvez. A számunkra leglényegtelenebb fényözön is maga alá temeti camera obscurális játékterében a bármíly fontos, de fényértékben mélyebb tónusok nyomát. Sok lyukkamerás fotón látni mégis, hogy a fotográfus nem törődik azzal, hogy ahol a plusz nyomot hagy, a mínusz kárba vész. Hiába exponálunk rá fehér macskánkra fekete ragadozót, nem tud kárt tenni benne.

E tudatlanságnak látszó gyarlóság talán a mágikus tett hevében elkerülhetetlen járulékos veszteség.

Nem is rójuk fel, míg kínálkozik a képen valami egyéb nyereség.

Legutóbb az érdi Szepes Gyula Művelődési Központban került sor lyukkamera fotókból rendezett kiállításra. Az itt bemutatkozó három alkotó három különféle módon épp az "egyéb nyereség" megkaparintásának szenteli ideje jó részét.

Bécsi Imre, Hupján Attila és Kovács Csaba nem is közönségesen felszerelt lyukkamerás. Modern emberek. Az ősidőkbe nyúló múlthoz csupán a mágikus elvhez való feltétlen ragaszkodás köti őket.

Az M.Nagy Péter (a fenti homályban jobbra :-) meghívására létrejött kiállítás közönsége zömében az ő híveikből tevődött ki, bár akadtak közöttük érdiek is.

Kincses Károly fotó muzeológus - mint autentikus húzó név - nyitotta meg a kiállítást, aki több mint négy évtizeddel ezelőtt esett át a lyukkamerázás iránti ártatlanságán, Gödöllőn, ahol a fotótábor résztvevői egész napot szenteltek az ötletelésnek, hogy mi mindent tudnának lyukkamerává avatni, a teásdoboztól kezdve az ikersejt téglán át a Barkas kisteherautóig.

Ki is próbálták, és mindegyik működött.

Kincses Károly, hogy a mögé sorakozott három alkotó szenvedélye iránt fokozza a jelenlévők kíváncsiságát, felemlegette az 1792-ben épült gyulafehérvári camera obscurát, aminek piramis alakú tetejéből optikával bélelt kéményféle nyúlt a magasba, és olyan hír járta, hogy azzal minden megfigyelhető, még olyasmi is, ami Gyulafehérváron még csak eztán történne. Kincses maga ezt az objektumot már nem találta, de találkozott az 1910-ből fennmaradt leírással, hogyan vetítették elforgatható tükör által a fehér asztallapra a külvilág obszkurus mását.

Kincses, hogy a jelenlévők érdeklődését önmaga iránt is fokozza, felsorolta, a világ hány ma is látogatható, érdekes camera obscura építményét volt szerencséje felkeresni, Egertől Lisszabonon át Edinburgig, ahol személyesen tapasztalhatta meg, hogy a lyukon át ábrázolt világ nagyon más, nagyon különbözik az igazitól.

A három budapesti, Érdre de nem térdre ereszkedett kiállító, mint említették is, nem a camera obscurával nőtt össze, mert az csupán a megfigyelések eszköze, hanem az elvvel, ami a kézbe kapható, kalandozásra fogható lyukkamera lényegét adja, mi által - Kincses szóhasználata szerint "megcsömörlötten a technikailag mind tökéletesebb képeket mindenféle fényképezői tudás nélkül létrehozó képrögzítő eszközök világától" visszanyúlhatnak a kezdetekhez, a fotografikus origóhoz. "Egy zárt doboz lyukkal, fényérzékeny fogadóanyaggal, ilyen egyszerű az elv és a minimálisan szükséges eszköz, ami mellé az extra tudást minden lyukkamerás maga szerzi meg" és plug-inek helyett magából merített invenciókra támaszkodik. Az ördög persze mindvégig ott van a részletekben. Tulajdonképpen ez a szép benne, illetve az ördöngősségeken való felülkerekedés.

Mint mindenre, erre is igaz Kincses szavai szerint, hogy "a felszínt könnyű borzolni, de aki mélyebbre akar jutni, annak bizony nagy levegőt kell venni, és lebukni a bizonytalanba, a mások által még nem jártba, hogy olyat hozzon fel onnan, amilyet más még nem." (A meghaladás modern paradigmája volna ez - a szerk.)

Kincses, megemlítette, hogy az ókorban is ismert camera obscurára sokáig csak úgy volt szükség, mint gyermekek és rajzolni nem tudó, ám  kíváncsi felnőttek  játékszerére, s hozzá tette, hogy "a helyzet ma sem nagyon más, az obskurus kamerára semmi szükség,  csak játékos, kísérletező kedvű gyerekek (itt kis időteret kínált a nevetésnek) és felnőttek próbálkoznak vele több kevesebb eredménnyel." A lyukkamerások stabil önidentitására és eltökéltségére mi sem jellemzőbb, hogy ezen a poénon nem sértődnek meg :-)

Kritikailag kedélyes árnyaltsággal csipegetvén őket, Kincses a három alkotót röviden ekként jellemezte:

"Bécsi Imre képei egy elveszett éden utáni vágyakozás szüleményei. Mint ilyen, kicsit valóságfeletti, kicsit mesés, kicsit egylukú mindegyik, de ez az út legalább látható és járható. Képei szépek, viszont a világ nem mindig szép, és ha ezt az ellentmondást a néző képes feldolgozni, akkor élvezettel lépkedhet egy mesebeli erdőben, amiben garantáltan nem jön szembe a farkas."

Az olvasó is felfigyelt talán a fent beszúrt "legalább"-ra, mint inverz pocskondiázó szóra, ami itt most értelemszerűen egyéb utakra, mások útjaira céloz.

A farkas tényleg nem volna kívánatos. Bécsi, ki mostanában mesefigurákat lát modelljeiben, láthatóan szívesen odahelyez egy őseredetiben mutatkozó nőt a fent említett, de kifejezetten jól kiválasztott, attraktív homályosságba, erdei fák tövéhez például. Vizuális varázsszereket, például festő-fóliát ráz körülötte, borzolja a látványelemeket, fekete ruhában mászkál szakadatlanul a felvétel látóterében, ám ha a 10-17 percre fűbe merevedett modell szól, hogy baj van, mert mászkál rajta valami, az a valami semmiképpen nem ő, mondja nagy-nagy megnyugvásunkra.

"Hupján Attila kötődik a vízhez, a vízben a megszokottól eltérő halmazállapotba jutó emberekhez. Ez dicséretes dolog. Ezt az állapotot összekötni egy másképp, más fényképezési törvényszerűségek szerint dolgozó camera obscurával, hozhat meglepő látványokat. Hupján előtt remélhetőleg még rengeteg kísérlet áll, így, ebben a formában már nagyon tud fényképeket csinálni, most arra biztatom, hogy legyen sokkal formabontóbb, sokkal merészebb, kreatívabb akár. Ezek, ha a képein látszanak, tudom, okoz majd meglepetést még nekem is."

Az enyhe kritika - a"remélhetőleg", mint látjuk, végül finom kecsegtetésbe fordult. Hozzá kell tennünk (amellett, hogy megemlítjük, Hupján sem camera obscurával, hanem lyukkamerával kísérletezik:) a most bemutatott dunaszerdahelyi alkotóstrandolás emléksorozata csak kicsinyke szegmens Hupján alkotó életéből. Mindamellett szerintünk is melléfogás ez a sorozat, azzal együtt különösen, hogy Hupján hajlamos magát egyfajta lyukkamerás fotóriporternek tekinteni.

A fotóriport nem látványközvetítés, hanem tényközvetítés, ilyenformán eszközeik kölcsönösen kizárják egymás lehetőségeit. A kaland vakmerősége azonban méltányolandó, tudván, hogy Hupjánt miféle szívszerelem mozgatja. Bár van elég eszköze, folyvást továbbiakat vásárol, előre eldönti milyen formátumban szeretne fényképezni, négyzetesben, esetleg épp panorámás technikával, és nem csak fekete-fehérben. Leginkább negatívra szeret fényképezni, illetve az u.n. instant anyagra. Hupjánnak vannak derűs intenciói, színes ötletei, ide most nem ilyesmiket hozott.

" Kovács Csaba bátrabban kísérletezik, szabadon használja a fényt, tömegében látja az épített vagy a természetes képződményeket, és azokon a szolárgráfiákon, melyeken ez a két főelem képes párbeszédet folytatni, okos vagy szép dolgok kerülnek "említésre". Azok a képei, melyeken viszont fals a két fő alkotórész duettje, azok csak gyengítik a többit. Őt a szigorúbb válogatásra ösztönözném, ha éppen tanácsot kérne tőlem. - Nem kér."

Hogy közelebb férkőzzünk eme erőteljesebben kritikus mondatok értelméhez, meg kell világítani, mi a kovácsi kísérletezés lényege:

Kovács Csabánál nem a fényképezés kezdetekor még hiányzó, s azóta nélkülözhetetlenné vált képrögzítési lépésen van a fő hangsúly, hanem az útkeresésen, egy minden előzményt - ha nem is érdemében meghaladó, de - elkerülő egyedi útkeresés eltökélt akarásán. Nála nélkülözhetetlen egy csak korunkban elérhető eszköz, a szkenner is, mint a képfelület szín és tónusértékeit digitális adatra konvertáló mentőeszköz. Miért ez a mentő kifejezés?

Kovács Csaba kiürült italos dobozokat (can - lásd fentebbi homályos képünket!) preparál. Egyik végén felnyitja, hogy fényérzékeny anyagot applikálhasson a belsejébe. Aztán eltünteti a beavatkozás nyomait, s egy pici lukat fúr a henger oldalába. Száz számra preparál ilyen dobozokat, kihelyezi - ha kell, nem feltűnően rögzíti is őket - a városi vagy természeti környezetbe. Az expozíció hónapokig, akár egy éven át is tart. Térképe alapján felkeresi aztán időnkint olcsó lyukkameráit, sötétben felnyitja őket, és... - nem, előhívás nincs! A tengernyi benyelt fényimpulzustól az előhívóban egyetlen robbanásszerű elfeketedés történne. A kép a számtalanszoros túlexponálás, mondhatni, a fizikailag elszenvedett gyötrelem okán, látható fizikai tónuselváltozások formájában rajta van a fényérzékeny anyag felszínén. A sötétben rárontó szkenner látja először és utoljára ezt a képet, mert az ettől a fénybehatástól másodpercnyi késéssel meg is semmisül.

Kincses szerint Kovácsra nagy veszélyt jelentenek a szemét gyűjtő "úttörők."

Hogy mi a kólás dobozok vesszőparipája, Kovács Csaba kiállított kollekciójáról leolvasható: láthatóvá lesz, hogy a Nap a hónapok múlásával miként mászott mind magasabbra az égen, továbbá - városi környezet esetén - felismerhető lesz, hogy nagyjából hol volt a doboz eldugva. Kovács munkálkodása fő értékét - megítélésem szerint - valami erkölcsi dolog, az egyszeri emberélet megszállottsággal egyenlő, leleményes és körültekintő odaáldozása adja. Tisztelettel fejet hajt az ember előtte. Ő maga is kevesellhette azonban az alaptermés viszonylagos esztétikai egyhangúságát, mert gyakorta apró, fényt át nem engedő, talán ollóval körbe vágott alakzatot applikál a fényérzékeny anyag elébe, így megjelenik a képen - ahol az emulziót nem érhette fény - egy fekete, főképp állatot ábrázoló sziluett.

A lyukkamerásokról számtalan jópofa dolgot lehetne még mesélni. Van, ki különféle hosszúságú cigaretta elszívásával méri az expozíciós időt. "Az én lyukam üdvözli a te lyukadat" - gyakorta így köszöntik egymást.

Lusta ember garantáltan nincs közöttük. Fan-ek sokasága ered a nyomukba, ha kiállítanak valahol. Mintha szinte már én is az volnék :-)

A kiállítás megnyitó után kezdődött a játék. Belépőül kapott tombola jegye alapján hat szerencsést sorsoltak ki, akiről lyukkamera portré felvétel készült. Képünkön Bécsi Imre a kézzel homályosítható háttér előtt ülő modellen beméri a fényeket.

A modell célzószerkezetes előfárasztása, hogy kevesebbet izegjen-mozogjon a rá váró 6 perces (ő csak kettőről tud! :-) expozíció alatt.

Történések szövevénye ezúttal az én hosszú időmben

A méreg drága lyukkamera őrangyalkája

D-Vektor

NEMVILÁGOSSÁG

A magfizikusok szerint akadnak elméleti részecskék, melyek megmagyarázhatják a sötét anyagot, de itt vagyunk például mi is, ugyan nem a nagy hadron ütköztetőből, de a közelebbi valóságból, akik szintén adalékokkal és magyarázattal szolgálhatunk ilyesmire. Határozottan érzékeljük ugyanis valami sötét hogyishívják létezését.

  

Mert mi az, hogy valami sötét? Miért mondja és hogyan érti ezt az ember - akár csak  metaforikusan - még az emberre magára is? A butaság szinonimája volna? Ez a gondolatainkkal megidézhető, emberből sugárzó sötétség a butaságnál sokkal összetettebb dolog. Szoros viszonyban van ugyan a fény hiányával, s még inkább az ember látóérzékelésének ínségével, de átvitt értelme is van. A naponta beálló sötétedés, az éjszaka beállta kétségtelenül valamiféle lelki rosszként hat sokakra.

A fizikai sötétség legfőbb érzékszervünket gátolja hatékony működésében, ezért rejt. A fizikai érzékelésünk mentén  definiálható sötétség, mint fénytelenség, tulajdonképpen nem is létezik kozmoszunkban.

Az ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától, bezzeg megijed a Föld árnyékától, nyilvánvalóan azért, mert ezt az árnyékot nem veszi körül - éppen s éppen úgy - fényesség, mint testünk bárhol megpillantott árnyékát. A Föld árnyéka kozmikus valóságában ártatlan dolog, hiszen a kozmosz körötte tengernyi csillagával meg van világítva mindenestől. Amíg csillagot látsz, mindenütt ott a fény, nem csupán a szemedben, hanem a világvégi csillag és a szemed között is, áramlik szakadatlan s mindenfelé az űrben, mert forrásából szünet nélkül és gömbfelületen indul útjára a fény. Bárhová áll a képzeletbeli ember a világtérben, minimum egy fényforrás sugárzása eléri, és ez elegendő ahhoz, hogy a felszínről információk induljanak szerteszét. (Nézd már, a szkafandered, ott, lent milyen fényes!) Az asztrofotósok csodálatos csillagközi színjátékokra derítenek fényt a földi sötétségben, a fotonok kitartó összehalászása útján, ott is, ahol szabad szemmel semmi sem látható. Az ember számára valóságos forrásból láthatóvá elvont látványok ezek.

Ám ha köröttünk éppen csakugyan semennyi fény nincs, az más helyzet, emberi helyzet, és gyakorta nagyon rossz. A rossz sötét - mindenféle irányú pszichés hatással - talán az, amiben az ember benne van valami mással együtt, még hozzá olyasmivel, ami rejtőzve el is különül meg sorsszerűen össze is fonódik a sötétséggel. Lehet ez a hely egy ablaktalan szoba, de egy világítás nélküli park vagy liget is.

Az éjszakában, mikor a sötét sikátorok között átvágunk, ott lappang köröttünk az aljasság, a mentális betegség, a bűn, az áthárítás-kényszeres elégedetlenség száz fajtája. Oson utánunk, vár ránk, s támad nekibátorodottan attól, hogy nem juthatnak információhoz a potenciális tanúk. Nem juthat információhoz a látás. És ott lappang az éjszakai sötétekben a hallgatag semmi is, mint képzeletünk valóvilági élményektől hangolt, bonyodalmas kelepcéje.

Néha jól jön a sötétedés, hiszen nem is az éjszaka, hanem maga a sötétség az, ami a szerelemé, ami átadja a főszerepet a pszichés, az ösztönös érzékelésnek. A fáradt testet viszont nem a sötétség, hanem csupán az éjszaka veszi gondjába.

A sötétség rejti mindazt, aminek nem érdeke, hogy láttassék. De nemcsak rejti, ösztönzi is ezeket a rejtezőket. Bátorítja a ragadozást. Meg az aberrációt, ami embernél már nem létfenntartási tényező, hanem perverzió, a kollektív üdvű értelem uralomvesztése, az ösztön antiszociális - esetleg soha nem is szocializált - kificamodása.

Sugallhatod-e pusztán türelmes várakozásod által bárminek, ami lényege szerint sötét: légy világos! Mondhatod-e ezt, amikor az áskálódó kicsinyesség éppen az ártatlan értetlenség sötétségébe rejtőzik el? Mondhatod, persze, csak mindhiába. Mentális sötétségben lehetséges olvasatai között biluxol a dolgok konvencionális értelme. A leplezett szándékoké. Ha ekként akarod tetten érni, amakként definiálja magát.

Sötét, vagyis nem ad magáról információt. Sötét, vagyis árnyékvető labirintusaiba belefullad a vallató gondolat. Sötét, vagyis magába nyeli mindama rossz frekvenciákat, amit az ártó szándék rávetít. Sötét, mert az éjszakában startol, és szembe halad az emberi lét szervezettségének hajnaltól alkonyig csúcsra járó hatékonyságával. Sötét, mert fogékonysága tükre megvakult, nem veri vissza a fényt. Sötét, mert nem érti, mi sötét. Sötét, mert tehetetlen.

Ha el akarod kerülni e sötétség fajtákat, rá kell jöjj: magányra vagy kárhoztatva, mert ezt a sötétséget nem lehet se megbeszélni mindazzal, ami hordozza vagy ami benne van, sem bevilágítani, mert ez A Sötétség. Kerülendő. A teremtés koncepciójában talán még nincs ez az A és S, még nem minősített a sötétség.

Kezdetben talán csak simán sötétség volt, mint a létezés negációja, s bár aztán lőn világosság, e távolságból aligha mondhatunk többet, mint hogy lőn világosság is, vagyis hogy a sötétség befolyása csupán ellentételeztetett, de fel nem számoltatott. A sötétség aztán evolúciós úton nyilván meghozta a Sötétséget. Az állat még csak-csak menthető - lásd: éjjel is jól látók élelem szerzése - de az emberállat mentegethetetlen. Mi, emberállatok, ha a teremtőt merjük kritizálni, akár csak gyengécske érzékszervi felszereltségünk miatt is, joggal vádaskodhatunk, aztán marad minden annyiban. Annál is inkább, mert nálunk az elmétől motiváltan már más zajlik, mint puszta élelemszerzés.

Bár csak látásszükségletünk árnyaltságáról beszélhetnénk! Ahol a fény forrása megneveztetett, ott a sugárzás egyirányú és egyértelmű, és ott van árnyék is persze, ami láthatóan ugyancsak részletekben gazdag. A kozmikus árnyékok térben végtelennek tűnő hatalmasságok, ezek már teremtői intelemként hatnak a bennük foglyul ejtett picinyke lény számára. Az emberi lény a Földdel együtt naponta tehetetlenül belefordul e kozmikus árnyékvetésbe, amiben mesterséges fényei minden erejével is csupán pislákolásra képes. Az egészséges lélek ilyenkor alszik. De az ember javarészt többé nem egészséges. Az éjszakában ordibál, léhűt, stimulálja érzékeit, kompenzál, mulat és dühöng, rabol, erőszakot tesz.

Lámpát gyújtunk ugyan a fizikai sötétség ellen, de az ember teremtette világosságot ezerféle egymás ellen ható érdek menedzseli. Lesz világosság, ha meg tudjátok fizetni! - mondják az energiatengerek halászai. Legyen sötétség! - mondja a gonosz, és elég, ha maroknyi kővel célba veszi valaki az utcasarki villanykörtét. És akkor ott lészen máris sötétség, s a teremtő – már ha ilyesmit tudtára hozni képesek leszünk valaha is – majd széttárja karjait.

Okos fejünkkel már csak bólinthatunk, aztán iszkiri.

De hová magunk elől? Az ember teremtett voltában fényességgel és sötétséggel van határolva, talán pusztán csak az által, hogy érzékelésének átfogása nem kozmikusan határtalan. A többi fejlemény, ami mi vagyunk, jelen mentális valóságunkban.

Itt van a szenzor, az okosan feltalált, a folyvást tovább fúrt-faragott fotográfiai fényérzékelő. Gyakran találkozik a fényképező szenzor meg a sötétség, és ilyenkor megmutatkozik tehetetlensége, ami valójában az ember tehetetlensége. Elvileg, fizikailag a szenzornak nem volna sötétség az, ami nekünk sötétség. Elvileg, ám a mi létezésünk, és minden szükségletünk ránk mért és gyakorlati, így a szenzornak szükségleteink, ízlésünk és képzelgéseink (ábrándjaink?) szerint kéne látnia. A szenzort szabadjára kívánjuk engedni, ám alig tud élni ezzel a szabadsággal. Vagy mégis? Mintha az objektívnek hitt fotógép még annyit sem volna képes látni, mint az emberi szem, aminek szolgálatára - ne feledjük! - az elme bevetheti tapasztalásait.

A szenzornak nincs emlékezete, erőlködik és melegszik, hogy érzékletet csiholjon az éjszakai tónusokból. Az olcsó szoftverek csaknem belefulladnak, hogy a szenzor zagyválásaiból értelmesnek látszó vagy akár csak kedvünkre való információt faragjanak. Olcsó pénzért leginkább csak a zagyválást sikerül felnagyítani, megtetézve a fejlesztők látásigényeinkról összegyűjtött találgatásaival, meg a félig-meddig tehetetlen utómunkáló sablonok közé szorított képzelgéseinkkel.

Az egészséges és már szinte objektívnek tűnő fotográfiai leképzés, ami csakis az emberért volna, hiszen csakis az embernek kell ez, a többség számára megfizethetetlen. Mégsem mondhatjuk, hogy nincs haladás. Botorkálás az, persze, botorkálás a sötétben, de út mégis affelé, hogy a rosszat elimináljuk. Hogy beköszönthessen egyszer a menekítő, és csakis boldogító, mert fényességként ható nemvilágosság.

Igen, köszönöm... mondják sokan, hogy ilyen szó nem is létezik.

JÓ CSAK NEM JÓ

  A TECHNIKAI CIVILIZÁCIÓ 

         "Nem tudni, hogy történt”.

Az elme mint kullancs kapaszkodik a negációba. Igen egyesek ragaszkodnak hozzá, hogy nem lehet tudni. Van ebben egyféle felelősség lerázó mozzanat: ha már ez van, s bár veszélyes és rossz és kétségtelenül az ember műve, csináljunk úgy, mintha távoli elődök jószándékú de elmérgedt örökségéről lenne szó. amibe mi semmit sem sejtve beleszülettünk, mintha nekünk visszamenőleges feltételes módban kéne - illene - urrá lennünk egy olyan helyzeten, amiről senki sem tehet. Mindenesetre, ha mégis illik gondterhelt és felelősségre vonó képet vágni, hibáztassunk kegyes elnézéssel olyanokat, akiknek már mindegy, ha utólag, posztumusz elvitetik velük a balhét.

A nemtudnihogytörténtben a "történt", mint múltidejű alak azt sejteti, hogy itt most már nem történnek hibák, mi már csak sodródunk a rég történtek következményeivel, sőt, ha ennél több lenne elvárható tőlünk, hát mi nem csak sopánkodunk, nem csak sodródunk, hanem a relatíve továbbra is fennálló emberi tudatlanság ballasztjával menekülünk, ha csak lehet, előre.

"Valószínűleg nem annak látszott, amikor elkezdődött."

Kétségtelen, hogy gyermekes babrálásnak tűnik minden régi tett a technika körül, legalábbis így visszamenőleg. Mi csak sajtot akartunk reszelni. Még azt sem, csak kíváncsiak voltunk, hogy nézne ki a sajt, ha lereszelnénk. És egyébként is, a reszelő már közbülső állomás, puszta kézzel nem lehet reszelőt csinálni. Aztán a reszelőt erőszakkal elvette valaki tõlünk és valahogy vissza kellett szerezni. Elég lett volna fejbevágni, de mi kíváncsiak voltunk, hogy milyen messziről lehet halál biztosan eltalálni. Szóval teljesen másról szólt minden, ami beindította ezt az úgynevezett technikai civilizálódást. Ami a kíváncsiságot illeti, őszinte és jogos volt, jogos ma is. Erre predesztinál az ember kiváltságos elméje.

“Lehetett véletlen is.”

Mivel nem annak látszott, az sem határozható meg, mikor kezdődött. Egyáltalán: pontosan mi kezdődött volna mikor? Talán több jelenség észrevétlen egybefonódása indította be a fejlődés tendenciáit. Vagy egy idő után a kíváncsiság következményeiből egyszerűen minőségi ugrás állt elő. Aztán megint egy és megint és megint. Maga az ember is megváltozott észrevétlenül attól, amit maga körül kavart. Na és ha többről volt is szó, mint kíváncsiságról, mint puszta sajtreszelésről, először csak igazán fontos dolgokat akart az ember, világítani, meg véletlenmentesíteni, meg túlélni, felhalmozni nehéz időkre, ezt akart az ember, nem pedig fejlődést, bármiféle civilizációs arculatot, technikailag jellemezhető korszakot. A pregnáns és meghatározó arculat a fejlődés láncreakciója: következmény. Megtűzdelve véletlen tényezőkkel. Véletlenül volt a Föld mélyén például egy rakás kőolaj. Senki se tudta, mire lesz jó. Igazából nem tudhattuk, hogy pontosan ez lesz belőle, a nagy kíváncsiskodásból.

“Kínos és nevetséges, ha belegondolunk.”

A dologban az a nevetséges és kínos - értve ez alatt, hogy utódaink úgy se fognak hinni nekünk -, hogy először és utoljára történik ez velünk. Az embernek soha többé nem lesz más technikai civilizációja. Egyáltalán félő, hogy soha sem lesz már másfajta civilizációja. Nem döbbenetes-e, ha belegondolunk, hogy nem ez az első civilizáció az ember földi történetében, de ez a legelső és legutolsó ilyen, és ez után már nem is jöhet semmi más. A fejlődés elkerülhetetlen végső zsákutcája. Lehet, hogy itt és velünk csak ilyen vége lehet mindennek? Ha most újra lehetne kezdeni..., na igen, akkor vajon hova jutnánk? Ugyanide? Kicsit más dizájnnal? Vagy megint teljesen máshová? Netán valami még veszélyesebbe?

“Bár ha jobban meggondoljuk...”

Na persze, még mielőtt az öngyalázásban túl mélyre merülnénk, el kell ismerni, a technikai civilizáció nem olcsó és alantas kaland, hanem a fejlődés egyik lehetséges, nagy

tudást igénylő útja. Ebből még sok minden érdekes lehetne - jó kezekben. És még csak félúton vagyunk. És már egyébként is fékezünk. Bár mindig akad, aki nem bír magával. A számítástechnika területén például határozottan beindult egyfajta nem kívánatos jelenség, amit csúfolódva akár bilgéjtszesedésnek is nevezhetnénk.

Apropó bilgéjtsz!

Van itt még egy mozzanat: az érvényesülés, ami közösségben egyenértékű a mások fölé kerekedéssel. El kell ismerni, ez a fölékerekedés, ha valahol, hát a technika világában a leglátványosabb folyamat, még ha önveszélyes is. Ám kezdetben ki gondolt még technikai rásegítésre? Csírájában nem volt ez más, mint bátortalan ugyanolyanság vágy, esetleg csekélyke virtus-érzés, hogy tegyünk próbát, ki az ügyesebb, vagy ha nem ügyesebb, hát eszesebb. Majd a kiváltásg-érzet kezdett motoszkálni, hogy igazán járhatna nekünk valami, valamivel több, mint másnak, ha már kiderült, hogy jobbak vagyunk. Aztán meg halk motoszkálás: hogy ha eléggé akarnánk, nem kéne másokra várni, talán meg is tudnánk szerezni magunktól, ami úgyis jár.

Ennek kezdetben nem volt meg a kiforrott technikája. Később mindenféle perverz kiválasztódások indultak be, és erőkoncentrálás, önmagunk emelése helyett mások lefelé taposása, majd a kiváltságokban való fürdőzés, új kiváltságok kiagyalása, rangkórság, a feltűnési viszketegség kéjes vakarását olajozó drága szerekben való dagonyázás. Aztán zsarnokoskodás és hatalomvágy túltengés. Plusz az intézményeink történelmi elszemtelenedése, meg a maffia-szindróma. Az elmaffiásodás. Az elterrorosodás. Ez pedig már végképp elképzelhetetlen hatékony technika nélkül. A globális bűnözésben rejlő óriási lehetőségek fokozatos felismerése is a technikának köszönhető. Ez talán nem kellett volna! Na és a viselkedés- és irányítástechnika célratörő tudománya körüli innovatív őrület! Az ipari meg a fogyasztói társadalom! A konkurrencia-harc új formáinak konspiratív kimunkálása, a nagy számok törvényeinek vitorlába fogása, a nyerésvágy felkorbácsolása, embernek ember által való fékevesztett hülyítése, az inverz elgázosítás modelljén való sunyi munkálkodás. Születés és halál felsőbb körök hatalma alá rendelése. A természeti jogok és lehetőségek törvénybe konvertálása, a jövő nyitott, demokratikus és kellemes voltának felülírása gazdasági diktátumokkal, tér, víz és levegő lobby-hálóba fogása.

“Na de ne...!”

Na, vigyázzunk már, ez nem is így van, ez csak pillanatnyi paranoia! Mi nem ide tartunk, nincs itt semmi ilyen. Technika az van, de az ember, legalább is aki kitalálja, azzal csak csupa szépet, csupa jót akar. Nem csak magának, a többieknek is. Kivéve az undorító más vallásúakat. Meg más felfogásúakat, meg más képességűeket, meg más elvűeket, meg más nyelvűeket és más színűeket... de kivétel mindig is volt. A többiek mind-mind csak a hasznát élvezik a modern technikának. Kétségtelen, ma már annyira eluralkodott világunkon a technika, hogy a legártatlanabb alakok találhatnak útszélen eldobált rakétavetőket, amivel jönnek aztán megkérdezni a technikához jobban értőket, hogy ez micsodára is való. Azok meg esetleg azt hiszik...

“Állítsák meg!”

És egyébként is, ha a dolgok rendben mennek, a tudás, és annak következtében a tolerancia mindig felülkerekedik, a jóság és a józan ész valahol mélyen legyőzhetetlen. Csak néha-néha bukkan fel néhány aberrált alak, aki aztán visszaél a technikában megkaparintott lehetőségekkel. Egy-két terrorista, népnyúzó, vérszopó, egy-két ámokfutó, megalomániás hatalom-őrült. Kirabolják kicsit a természetet, elszabadítják kicsit az energiákat, megmérgezik kicsit a vizeket, kinyiffantják a hétmilliárd kicsinyke részét. Ezt teszik, velünk. De nem ők tesznek mindent, sok kedvezőtlen dolog véletlenül szakad a nyakunkba. Mert ez van: esti meséhez való makk után túrsz a nukleáris avarban, és tessék, maghasadast találsz. Tulajdonképpen ez a világ maga ilyen. Ettől mi mind őrületesen a rövidebbet húzzuk.

Persze nem hagyjuk magunkat, táblákat cipelünk, transzparenseket. Állítsák meg ezt meg azt! Hogy konkrétan kicsodát, és micsodát? És hogy kicsoda? Ehhez még nincs meg a konszenzus. E kérdésekre globálissá határtalanodó földi körülményeink között egyelőre csak biankó válasz lehetséges. De ha már most muszáj volna mondani valami konkrétat: mindenkit és mindent állítson meg mindenki, aki csak teheti, akinek van hozzá hatalma. Állítsák meg nekünk ezt az egész veszélyes, elkefélt kozmoszt! Egy másikat, egy ártalmatlanabbat, egy eccerűbbet és szebbet akarunk! Egy tisztát, amibe még nem rondított bele senki nagyokos!