Elhunyt jó öreg Barátom

 

Chochol Károly fotóművész életének és alkotói munkásságának legautentikusabb ismerője, Szarka Klára nekrológjában okos szavakkal búcsúztatja Károlyt, sokunk szelíd barátját, közülünk nem keveseknek gondos optikusát is. Klára egyik mondatát pár szóval és mindkettőjük iránti tisztelettel megtoldanám itt: "Nem állt sorban", de nem is könyökölt  "kiállítási és publikációs lehetőségekért." Sajnos, idős barátunkat gyakorta  taszították félre a trendi tülekedésben, amit - elméje mélyén neheztelve bár - hivatása iránti rendíthetetlen kitartással, szelíden elfogadott, és építette tovább életművét.

Utolsó nagy, fotográfiai munkásságát összefoglaló, a Fővárosi Levéltár épületének fogadótereiben 2023. májusáig látható kiállításával párhuzamosan megjelent Károly évtizedeken át rejtegetett kincseinek sajátos szeletét elénk táró albuma is, A BUDAPESTI RAKPART. Különös varázs árad felénk ebből a fotóalbumból: 

Mindenek előtt a szerző hajdani, ifjúkori céltudatossága. Nem tudok más, ennyire következetes ábrázoló ambícióról, mint ami Károlyt ifjú évei során, az ötvenes-hatvanas években maga és kortársai ifjúságának élet-valóságához kötötte. Kincs, ami csak az új évezredben bukkant elő, és most már a miénk. Az emberi zsáner-pillanatokra fogékony humánus látás, másrészt a múlékony társadalmi környezetnek, a kornak fotografikus megragadása jellemezte Károly ifjúi ambícióit, ami most páratlan kincsként ragyog szemünk előtt. Különösen azoké előtt, akik már éltek a második világháború utáni, romokkal terhes, valahogy mégis még a romlatlan humánum muzsikáját hallató környezetben, és ami már visszahozhatatlanul tovatűnt. 

Az album képaláírásaiban, a képcímekben különösen kedvét lelheti az, aki Károlyt személyesen ismerte, mert még ha a könyv nyomdába bocsátása előtt esetleg szó szerint nem is ő ötölte volna ki ezeket, mégis a rá jellemző szellemet és kedélyvilágot idézik.

A fenti fotó szerzője momentán ismeretlen. Vintázsnak tekinthető kis kópiaként lóg a falamon. Lehet, hogy a negatívja többé nem fellelhető. Károlytól kaptam élethosszamig tartó kölcsönbe. Szembeötlő, hogy a fényképező kiválóan együttműködött fényképezése tárgyával. Nem zárnám ki, hogy félig-meddig önarckép, ismervén Károly barátomnak e fotóról is sugárzó szerény-szelíd méltóság tudatát.   

gaztett január 4-én!

 

 

ÓESZTENDŐ

Békés évvégi ünnepekben és előre tekintő képzeletben gazdag óesztendőt kívánok mindenkinek. Magam részéről már látom is, hogy a Vörösmarty térbe torkolló Vigadó utca télestét melegítő,  ráccsal védett hajdani lángjai mögül most miniszoknyás, lángszőke angyal lépdes felém, jobb kezében ajándéknak tetsző dobozzal. Tévednék? Ha tévedek, hagyjátok rám!  P.O.

MIre jó még a kerítés?

*

 

 

A városi tereknek jót tesznek a kerítés kiállítások, különösen a formaesztétika nyelvén közérthető dolgokról beszélők, mint például Radisics Milán kiállítása volt nem rég az Almássy téren. Első helyen játszik szerepet a látvány-benyomás. Lehet kínálni fontos, ám cseppet sem vidító vizuális tényeket is, hiszen be vagyunk már avatva civilizációnk harmincegynéhány évvel ezelőtt errefelé még nem publikus gondjaiba, ám ha firtatni kezdi az óvatos járókelő némelyik kerítés felvonulás háttérben lappangó szándékait, akár aggályossá is válhat a megelőlegezett bizalom. Aki a fotográfiával kapcsolatos szakmák mutatkozásaira nem arra tévedt civilként tekint, gyakorta találja magát drága, de amúgy olcsó mutatványok zavaros terepén.

Mivel a földi valóság vizuális aurába ágyazott egzotikus objektumai pillanataik számtalan sokaságában kínálják magukat a szemnek, és ezek rögzítésére hozzávetőleg tökéletes fotótechnika áll már készenlétben, ma szinte semmiség lett hozzáférni és akár formaesztétikailag is precízen megörökíteni a véletlennek idők kezdete óta kínálgatott bámulatos mesterkedéseit, vagy más fogalmazással: a valóság vizuális különösségének "igazságait."

Ezek az idő hídján fényképezőgép által a mindenkori mába átemelt igazságok a maguk hitelt érdemlő nyilvánvalóságukban hordják elsődleges értéküket. Emberek milliárdja képes fizikai értelemben múlandó - a világ történésében elröppenő - vizuál-érzéki élményeket rögzíteni és annak tárgyi hordozójával, a fotografált képpel a mindenkori szemlélőkben, azaz a befogadókban is "ott vagyok" élményt kelteni. Ez a fénykép eredendő varázsa.

A MOME és a budapesti Erzsébetváros nem rég megnyílt Klauzál téri, VisszaTÉR - arccal egymás felé című közös kerítés-tárlatának fotóin majdnem mindenütt rendezői komótossággal lefényképezett embereket látunk. Kérdés azonban, mi közük ezeknek a figuráknak az emberi lét valóságához? A címadás valamiféle fontoskodó zavarosságot sejtet.

A fotografálás valamivel kevesebb mint 200 éves technikai fejlődése, a kattintással megkaparintható látványkincsek mind gyémántosabb ragyogása, az ábrázolásnak a tárgyi hasonlóságok terén előállt könnyedsége mellett a fotográfiai valóság-tükrözés egyre rafináltabb, egyre áttételesebb nézetekbe és filozofikus neobukfencekbe gabalyodik, és az így keresztül-kasul ideologizált civilizációs tudat ráuszította a társadalmi és elméleti diskurzusok szereplőit a fényképezés médiumára. Mind több olyan képet tolnak a szemünk elé, amin alig kínálkozik közérthető néznivaló, ahol a kép pusztán kontextuális célzóeszköz. A csettintés könnyedségű hozzáférés okán az egyszerre technikai és kulturális fejlődés mára úgy hozta, hogy a fénykép - emelkedettebb célok szolgálatában pedig (magyarán) a fotó - fontos segédeszközévé lett az ideológiai tudatmódosításnak.

A kétezres évek elején a Magyarországra látogató francia filozófus Francois Soulages (Nessim Galéria) a modern fényképezés szemléleti sajátjaként már nem emberről, hanem politikai testről beszélt. A fotografálás szemléleti trendjei kacifántos szellemi alagutakon haladnak előre. Intézményi szinten okkal gondolhatsz a globális trendekhez integrálódó MOME-re és az oda gyökerezett egyéb párhuzamos felsőoktatási intézményekre. Az ideológiai agymo... na, mondjuk inkább szép angol-magyarsággal: a Photo Aided Ideológiai Diskurzus  (továbbiakban csak PAID) szolgálatában álló, felső szinten menedzselt és művész diplomával rangosított képzés felülírni látszik az emberi élet megpiszkálatlan vizuális tényeinek értékét (lást a hajdani nagyokat, említsük például csak C.Bresson exponálási morálját), és említsük a semmilyen más mesterkedésben fel nem lelhető nyilvánvalóságnak pszichés jelentőségét. (Roland Barthes forog a sírokban, az enyémben, az én sírdogálásaimban legalább is folyamatosan, látván, hogy a Barthes-i Ez VOLT a magasan képzett újak cinikus mosolya közepette lecserélődik az éppen ezt gondolomra.

A Klauzál téri kerítés tárlat szépen példázza, miféle áttételes ábrázolási fogásokkal konvertálódik az eredendő, természetesen adott vizuális valóság  és benne különösen az emberi valóság holmi konceptuálisan megfejelt fotó-színészi alakításokra, még csak nem is mesékre, hanem csak mesketélés kezdeményekre, a botcsinálta fotó-színészek kimerevített pózainak látványával. A fentebbi megvető általánosítás jogosságát a falon és ím már kerítésen is tucat számra kínálkozó esetek igazolni látszanak.  (a Klauzál téri fontosként felvezetett vizuális "misung" csak egy a sok közül.)

A valóságlátási trendek diktálói számára meglehet fontos dolog a fényképekhez és fotókhoz rendelt világnézeti üzengetés, de mi olvasható ki ebből az arra járók, a tereken átvágók, a mindennapi élet hozta "tárlat nézők" számára?  Van-e idejük belemerülni az áttételes vizuális olvasnivalók értelmezésébe? Egyáltalán felpillantanak vajon, amikor a kerítés előtt elvonulnak?

Ha nekik nem is, a vájtszeműnek rögvest feltűnik, hogy a fotóművész képzés irányadóvá lett módszere dominál e decemberi napokon a Klauzál tér keleti oldalán. A fotószínházi színészek természetesen valóságosak, de az előadásnak már nincs köze a biológiailag eredendő és máig alapvető fontosságú küldetést hordozó emberi jelen vizuális igazságaihoz. Pusztán az örökérvényűségükből kiebrudalt és az érvényesülési cinizmus prédájává lett civilizációs létkérdések viszolygó piszkálása folyik a legkülönfélébb áttételű makett-emberesdi által. Ülj ide, állj oda, csinálj így, még kicsit balra, légy szomorúbb, ne ott feküdj, hanem itt, tátsd ki a szád, ne törődj vele, csak csináld, nézz kicsit szomorúbban, az a lámpa igenis kell, a fejedet én majd úgyis lecserélem valamire stb.

A bevezető szöveg szerint ez a kiállítás dokumentál valamit. Végignéztem, de nem gondolom, hogy az itteni dokumentálás értelmiségi kívülállók számára releváns volna. Néhány elismerésemet kiváltó kivételtől eltekintve csupán a rátermettségi küszöböt hol fentebbről, hol alulról közelítők viszonylag zavaros elme-fáradozásairól szereztem vizuális benyomás. Finoman szólva cseppet sem dominál a fényképezés legfőbb specifikuma, a fotográfusok nélkül is megpillantható valóság, különösen az emberi élet őszinte és felfedezés értékű tettenérése. Arról pedig, hogy ez a harminc fotó egységes vizuális mondanivalót tárna elénk, szó sincs. Harminc szerző harminc fotószínházi minijelenet sorakozik itt, ami ideológiai és formai trendek szerint csomagolt tudatállapoti szösszenéseket villant. Egy mondatban összefoglalható jeligéje talán ez lehetne: Extra MOMEm non est vita.

A neves intézmény félig képzett hallgatócskái, akik diploma reményében vagy az életlenség- és értelmetlenségállítást vagy esetleg a Photo Aided Ideológiai Ködevést gyakorolják, meglehet büszkék most kicsit, hogy telepakolták velük a Klauzál téri kerítést. Na de mi van a járókelőkkel? Mindkét oldal - mutatkozók és befogadók - iránt aggódva kérdem:

Mosódik itt rendesen, egyáltalán mosható még tovább a napi létharcból a mobilfotózásba meg az internet mindenevésbe menekülő emberi agy?

 

P.S.: Művészetről fentebb egyetlen szó sem esett, de a 30 hallgatót felvonultató összkép arra vall, hogy a MOME hallgatói közé valahogy rendre be-becsúszik néhány érzéki különösségre fogékony tehetség. Én - minden elégedetlenkedésem mellett - ennek ezúttal is örvendtem.

* Címképként fent: Demokratikus látásom jogán sűrített vizuális benyomás a Klauzál térről.

 

 

 

Régi szép Mikulások

 2011. december. Baricz Kati Kresz Berci szerelmi játék jelenete a MAOE fotótagozat Mikulás buliján.

 

 

Hazafelé a 2011-es Mikulás buliból Módos Gábor gyönyörködik a 6os villamoson a Mikulás lányokban.

 

2012. november vége. Az azóta már távozott - messzire, nagyon - Mikulás próbálja elhalmozni S.Faragó Gyöngyit ajándékaival a Klebelsberg Kultúrkúriában.

 

 

FOTÓHÓNAP

avagy kis beugrás a nagy Capába

Furcsának találtam, ahogyan Dezső Tamás próbálja szervesíteni a képei melletti kísérőszövegbe foglalva sajátosan érett filozófiáját a képeiből általam kiolvasandó üzenettel, ami szerint bátran rokonítható, lényegében egynemű volna az emberi létező és élő a növényi létezőkkel és élőkkel, átugorva ezzel számos-számtalan az ember által mindig is fontosnak gondolt különbséget.

Az emberi teremtmény lényege avagy létezési specifikuma - amellett, hogy ím már közhelyesen mondhatjuk: igen, kozmoszunk minden fizikailag valós entitása ugyanabból a szervező elemből, energiákat közvetíteni képes atomokból épül fel - teljesen más perspektívájú szereplőjévé teszi az embert a kozmikus valóságnak, mint ami a flórának adatott. Ezt a sajátos, a modellképes elméből következő -sejthetően végzetes - különbséget kissé könnyelmű gesztus éppen a filozófia terepén elhanyagolni.

Dezső Tamás képei azonban magasan zengő vizuál-esztétikai emelkedettségükkel amúgy igenis megnyernek bennünket mélységesen őszinte mondanivalójának. Bár úgy volna, gondolja a megihletett befogadó. Dezső Tamás a viszonylag hatalmas teret jogosan uralja Hipotézis: Levél minden címen felvonultatott képeivel. Kár, hogy a növény és ember téridőbeli rokonulására tett legszebb célzása nem volt életre kelthető: a preparált metronómok diverzifikált csapata békés bólogatás helyett itt most, sajnos, hallgat.

Ami a nagy kiállítási tér jogos uralását illeti, egy teremmel odébb a holland  Hans van der Meer kiállításának terítési méreteit aggályosnak éreztük (bocs, Pesövé Ofszi is jelen volt, ezért a többes szám :-). Ismét felbukkant fejünkben a mind erősebben visszatérő gondolat: Valahogy elmúlni látszik a számtalan párhuzamos, apró, kattintott fogás végeláthatatlan kiállítási felvonultatásának ideje. Bogarászni persze nagyobb teret bejárva is szerethet az arra fogékony ember, és a Hans van der Meernek kínált igencsak tágas térben kevésbé zavar bennünket, befogadókat a mókás képekre reflektáló imitt-amotti zajongás.

Hans van der Meer látvány becserkésző figyelme koncentrált és céltudatos, lövései dicséretesen pillanat-pontosak. Technikája - különösen a tónusbeli tárgyilagosságot és az élességet illetően ugyancsak következetes. Az összkép azonban itt és most valahogyan mégis túlhalmozás. Történtek ugyan kurátori kísérletek új dimenziók nyitására: Hans van der Meer 1985-86-os magyarországi fotografikus kalandozásának a Hórus archivummal való könnyed rokonítására, továbbá ráláthatunk a fotográfus későbbi vadász szenvedélyének hollandiai fogásaira, különös, mókás és leleplező - mindenek előtt a futball akciók zűrzavarában kínálkozó - testi kontextusok és helyzetek hivatás értékű fotografálására.

A kevesebb mégis  több lett volna. Ami bennünket, magyarokat illet: amikor s ahol már mindannyian a holland magasságokból megpillantott  csodabogarak vagyunk, akkor már senki sem igazán az,

illetve: az embert mint érdekeset talán nem is céltudatosan ábrázoló magyar fotográfus benéz a fiókjaiba, és azt kérdezi: ja, ez a rengeteg mókás apróság, amit alkotó életem során úgy, mellesleg lencsevégre kaptam, kicsit megvágva, kötegelve ennyire érdekes volna? Ha itt nem is, talán Hollandiában? Érdemes volna utána járni.

JOBBÁGYKÉK

 

Ez a címe a Kolta Galéria legújabb fotó kiállításának: Jobbágykék.

A látványt felettébb megragadónak találtuk. A képek alkotója Kovács László Attila, sepsiszentgyörgyi, szenvedélyesből hivatásossá érett fotográfus, több erdélyi lap képszerkesztő pozíciójában is megfordult munkatárs, de legfőképpen az erdélyi falvak hagyományokat hűen őrző emberi világának megörökítője. Mint szavaiból kitetszik, ez utóbbi maga választotta szerep dominál alkotó ambíciói terén.

A jobbágykék szín, ami az erdélyi falvak épített örökségét jellegzetesen uralja, a jobbágyság és parasztság identitásának markáns ismérveként öröklődött tovább az évszázadok során. Máig megőrzött, látványos bizonyossága a tradíciók továbbélésének, és hűségesen elszenvedi a felgyorsult változásokat.

Ez a szín mint az egységesen 60x40-es méretű képsorozat legfeltűnőbb összetevője, valamiféle nagyon különös, embernek való esztétikai egész benyomását sugározza. Ez a sajátos vonás igen ritkán jellemzi a szemünk elé bocsátott, általában időben szétszórtan fellelt emberi pillanatokról referáló fotókiállításokat. Ez a formai különösség ezúttal kétszeresen nem véletlen, mert az egyes falak összképének elrendezőjét is, aki maga a Kolta galéria vezetője, Katkó Tamás, a jobbágykék szociográfiai háttér-üzenetét előtérben tartó következetesség vezette.

Kovács László Attila epizódokat mesél beszélgetőtársának, Haris Lászlónak és a megnyitó közönségének

 

Körbepillantottunk az MFSz most bonyolódó Fotóhónapjának programjában, hogy lássuk, mielőtt véleményt mondunk: vajon az efféle következetesen fotografált és művészi  erényeket mutató emberábrázolás nem csupán egy-e mostanában a sok közül? Nos, a Fotóhónap több tucatra terjedő kínálatában nincs más hasonló valóság ábrázolási törekvés. Fotóval felmutatott szeretet a tradíciók szerint élő emberek iránt akad ugyan a fotóhónap palettáján is (Mánfai György emberábrázolása sincs híján a határokon átívelő szeretetnek) de a Jobbágykék kiállítás elhivatott tematikai és formai megalapozásának ezúttal nincs párja.

Az u.n. kortárs fotográfiából a hiteles emberábrázolás kiveszőben van, csak áttételes nyomokban bukkan fel itt-ott. A fényképezés alanyai/embertárgyai leggyakrabban valamiféle konceptuális fotószínház felkért színészei, emberi valóságukból kirántott, papírból kivágott figurák, odaállított makettek, engedelmességgel kitömött bábok, amik/akik az egyén voltuk mindennapos létezéséről a művészinek mondott szemlélet okán semmi olyat nem örökítenek tovább, ami száz év múlva időutazásra sarkallná a képre pillantó Roland Barthes-okat, ha egyáltalán terem még a távoli jövő olyan személyiségeket.

Nem mondható, hogy a mai művészkedők szellemi kalandozásai nem lelnének fel és nem kínálnának új szellemi értékeket. Csak ezek mégis legtöbbször kiábrándítják (vagy csak untatják) a belterjes kortársi körön kívül rekedteket. Talán a mesterek képzésének művészivé és menedzserivé szertehangolt irányultsága távolítja el a felső fokon képzett fotográfusokat a mindennapinak mondott embertől. Vagy esetleg a művészet iránti, velünk született tehetség foszló relevanciája, a magyar fotográfiai szcéna fölött eluralkodó, világtrendek előtt hódoló képzés okán támadnak szakadékok alkotók és befogadók között.

De vissza az elkalandozásból! A több tucat rangos nevet felvonultató Fotóhónap nem kínál ilyen, ennyire derűs szívvel élvezhető látványt, mint ez a Jobbágykék. Ez a kiállítás sajnálatos módon (vagy bezzeg?) nem szerepel a Fotóhónap kínálatában, pedig hiányt pótolt volna.

Jó emberekről is könnyű rossz képet lőni. A jobbágykék képi tartalmak pozitív kisugárzása, bár azokat mindenek előtt az erdélyi falvak és az ott élő emberek sugározzák,  mindenképpen Kovács László Attila érdeme. Tárlatvezetés értékű szavaiból kitetszett, hogy a sok-sok apró falu életével és annak szereplőivel bizalmas ismeretségben van.

Szinte mindegyik képén fellelhető valamilyen, a megközelített láthatóban csak figyelmes, értő szemnek felkínálkozó, komponálással, nézőpont választással hangsúlyozott képelem-társítás, ami vizuális akkordokat hallat, belső kontrasztokat teremt és drámai feszültségeket éltet, és ami mesterien felerősíti a fellelt láthatónak, a fényképezőgép elé került élőknek és a fotóként megragadottnak hármas viszonyában rejtőző bonyodalmakat, miként az irántuk bennünk, nézőkben rejlő érzelmeket is.

Mobilfotóként kattintott látvány referencia, a szín nem feltétlenül hiteles.

 

 

A Lényeg Naiv Kisszótára

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még kiadóra vár.

A könyv mintegy 400 olyan fogalmat tárgyal kifejezetten az emberi lényeglátás, azaz a civil érdekeltségek felől tekintve, amely meghatározó az ember és ember, ember és társadalom viszonyában.

Ide citálunk most ezek közül egy, a könyv több szócikkére jellemző, enyhén publicisztikusra hangolt  apróságot:

Érték, értékpaletta

A hasonló karakterű testi adottság, de a hasonló irányú érdeklődés vagy a hasonló szintű fogékonyság és tanultság sem annyira meghatározó az emberek közötti szimpátia vagy szociális kapcsolódás dolgában, mint az értékrend, a vallott értékek összecsengése. Alapvető érték preferenciákban, azok fontossági sorrendjében (értékpaletta, értékrend) mutatkozó eltérés meggátolja, hogy két ember őszinte, tartós barátságba keveredjen. Az értékszemléleti eltérések mentén még érdekkapcsolat esetén is könnyen válunk egymás ellenségeivé.

Mi segít egy másik embert hosszabb távon magunknak megnyerni? Az, ha megegyeznek az ő értékszemléletével a mi vallott értékeink. A hasonló társadalmi rang csak hab a tortán. Efféle elmetartalmakat azonban mímelni is lehet, nevezetesen, amikor magunkéként szimuláljuk valakinek az ő értékszemléletét akár szervilizmusból, akár nem éppen önös pillanatnyi érdektől motiválva.

Sajnos vagy sem, az értékelveink iránt következetes élet, mint közösségi voltunk egzisztenciális meghatározója olyasmi, amiért nagyon sokan hajlamosak vagyunk ellentételezés nélkül odaáldozni a magunk erejét, javait, lehetőségeit.  Lásd például az egyik legnagyobb karriert befutott, kétes és változékony értékhalmazt fedő szó szerepét: HAZA!

Csak óvatosan tehát értékpalettánk tartalmainak feltárásával! Haza - közösségi értelemben legalábbis - már alig-alig van. A történelmi messziből örökölt szociális értékek továbbéltetése iránt vállalt teljes mentális nyíltság és önzetlenség pedig ma már mind önsorsrontóbb hülyeség.

 

  

LÖKÖTT SZIGET

 

Változunk

 

Míg ifjú voltam, a változás legkisebb gyanús jelére mindig azt kiáltottam magamban: El, változás!

Ma már látom, hogy ezek nem változások, hanem lassú elváltozások voltak.

Most akkor azt kéne kiáltanom, hogy vissza, elváltozások!? De olyan, hogy visszaváltozás, mintha nem volna...                                                                          Na igen, köszi, hogy mondjátok: nem lenne...

De hogy én is rátegyek még egy lapáttal: olyasmi,  hogy bármi, amit  valaha is megnevezhettem magamon, mindig is lett volna,  olyasmi már mintha soha nem is lett volna.

Viszont a lépést tartom még: kész vagyok már keresni kedvenc ízeimet a csomagolásban.