2019. október 19., szombat

Felállás

2019 októberi képregényünk

1.
Október 10.


Erős ellenzéki szél fúj a helyhatósági választásra készülődő Erzsébetvárosban.
















2.
 Október 11.


A régi önkormányzati arcok és híveik
rács odálkoznak az új arcokra.











3.


Civil arcok jelennek meg a képviselő jelölti  színtéren.










4.
 Októbert 12


A kerületi jogosultak, hátra hagyva az alpári stílust, készülődnek a szavazófülkékbe.










5.
Október 13. hajnal


A régi rend hívei még egy utolsót rúgnak.

















6.
Október 14.


A győztes ellenzék várja, hogy felállhasson az új képviselő testület.










7.
Október 15.


Az új testület felállása hamarosan várható.

















8.
Október 16.


Az új képviselő testület még nem állt fel.











9.
Október 17.


Az új testület még mindig nem állt fel - a Klauzál téren


















pedig a régi dicsőségre már árnyék borult a Dohány utcában.








10.
Október 18.


A képviselő testület felállásáról semmi hír. Már kezdünk aggódni. Csak nem előre hozott belharcok...?
















11.
Október 19.


Még mindig semmi... pedig a választási küzdelem történései fölött már áthaladni készül az idő kereke.

2019. október 11., péntek

Olvasgatunk


Pályázat a kultúra és az audiovizuális tartalom digitális úton történő áthidalására

(...és szöveg )


A hoppá impulzus csillapultával kénytelenek vagyunk megkérdezni az értelmezési konszenzus nélkül veszélyeztetett nyelvi kommunikáció, és itt konkrétan a magyar nyelvi kommunikáció nevében: what about igyot recs?

ugyanis:

A HÍD jelentése, különösen, ha áthidalás formájában említődik, valamilyen útba eső akadály leküzdésével kapcsolatos. Ez az akadály az indok, hogy hidat építsünk. Ha nem létezik az akadály, akkor az elérési törekvés célját tekintve szükségtelen a híd, hanem csak össze kell kötni két pontot a közlekedési építményeink legegyszerűbbikével, egy úttal, mindenféle körülményes hidalás nélkül.

A fenti - magyar nyelven szólaló - pályázati felvetés tehát a híd funkciójának logikai tekintetbevétele mellett úgy értelmezhető, hogy két probléma említődik, az audiovizuális tartalom és a kultúra, és ezeket kell valamilyen út (törekvés) vonatkozásában áthidalnunk. De akkor viszont tisztázatlan, hogy mi a törekvés tárgya, s honnan hova tart az út.
A kiírás értelmezése tehát finoman szólva bonyodalmas. E szólalási bonyodalom áthidalása érdekében legegyszerűbb, ha úgy tekintjük, hogy a felhívás magyar fogalmazója nem tudta, hogy mit beszél, vagy pedig, hogy az egész európai elgondolás egy bürokratikus marhaság.

 D-Vektor nevében is:
P.O.

2019. október 7., hétfő

ArtMarket2019 ürügyén








Mint a műkereskedésen vénásan kívülálló, elmentem megnézni mit árulnak már megint - el.
Hát egyet elég sokan és bizonyosan, ez pedig az ART.
Ám ez már korábban is így volt.

Egészében tetszett...
pontosabban: egyszerre nosztalgikus és szarkasztikus valóságszomjammal közelítve, ez a felvonulás is az érvényesülési viszketegség fotográfiai alapú vakarásának tetszett.
Na, de pozitív értelemben is tetszett azért néhány - mások számára nem feltétlenül mérvadó - alkotói lelemény.
Az izraeli - szabad így neveznem: videófotó- vagy fotófejlesztő videó kollekció, ahol agyafúrt ötletességgel preparálnak szemünk előtt kibontakozó és a legkülönfélébb pszichés benyomásokat célzó állókép látszatokat.
Aztán Diós Máté monokróm Gömbje a Random standon. De ugyanitt valamelyest Mészáros László borzadás felé kergető Hatalom című nagyszabású vállalkozása is.
Visszavillan tűnésben gazdag emlékezetem mélyéről ifj. Koffán Károly Tisztelet Moholy Nagy Lászlónak című formaesztétikailag pompás fotógrafikája, vagy Antonio Ferrertől a Blinding Light fotógrafikákra. De ugyanígy megragadott Lucien Hervé - aláírt modern nagyításokban tündöklő - összes árnyéka.
A képzőművészeti szárnyon felvonuló galériáknál is rábukkantam erre-arra. Például Opitz Tamás meditációra hívó, szerkezetében és tónusszövetében is pompásan letisztult tengeri horizont fotója. Korniss Péter 1968-as, a mai felsőfokúságból szökkent, modoros horizontvadászokat meztelenítő Tavaszi műtrágyázás a TSz-ben-je.

 
Mivel az ArtMarket dominánsan a műkereskedelmi galériák szolgálatában áll, elég sok olyan apróságot látni, ami ma önmagában nem, csak a bennfentesek nosztalgiája felől tekintve érdekes, mert a korábbi művészeti életre céloz, például, dokumentációs háttéreszköze volt a művészek hajdani magatartásbeli megnyilatkozásainak. Gondolok itt például a feLugossy László nevével jegyzett utcai feltűnősködésekre.
Nincs távol az ArtMarket mindkét részlegétől a giccs. Na persze, a giccs mindennél könnyebben eladható, ha van képünk mutatkozni vele, és ez itt market, Market, MARKET, már el ne feledjük!



Kifejezetten kéjes élvezettel pillantottam körül  a nem rég tisztújúlt Magyar Fotóművészek Szövetsége standján. Érdekes látni, mire megy ki a Szövetség rendszerváltásunk óta tartó vergődése. Évtizedek telnek, enyészeté lesznek a szellemi mérföldkövek. Mit szólna például Gera Mihály a szövetség itt látleletezett, eszeveszett  mindenrenyitottságához?
Ez persze lehet akár a fotószcéna egészének mikrolenyomata is, ami autentikus ránézet volna, ha a szövetség nem hordaná még mindig nevében a művész utótagot. Mert nagyon is hiányzik már egy olyan szövetség, amibe csakugyan minden belefér, minden, amit az ember ma fotografáló, fény leképező és fotó feldolgozó, na és a tömegkommunikációs eszközökkel elkövetni képes. Szóval az egész mostani modern, mind inkább a fotóra hajazó vizuális cirkusz.
E cirkusz, amibe a Szövetség is beszállni látszik, szinte határtalan a feltűnési viszketegség vakarásának lehetőségeiben.
A fotótechnika elképesztő lehetőségeket kínál a fotográfiában alapvető szerepet játszó fényreferenciák mutatós manipulálásához. Átgondoltan akár, de épp úgy random alapon is pattog a feltűnési viszketegek esze kereke.


Szakmailag okosnak már nem szükséges lenniök, épp elég okosak a gépeink. Míg a zsenialitást lehetetlen szimulálni, a dilettantizmust és a kutyaütést nagyon is könnyű, sőt, okos gépeink által egyre látványosabb is az ebből gerjedő játék. Dévaj játék, ami sokszor a művészeti múlt értékeinek fikázására irányul.
Na és mindenek előtt az ambiciózusok feltűnési viszketegségének mára média-erőssé dagadt vakarására. Különféle FVV közösségek alakulnak, s gyorsan átlépik "újdonsültségeikkel" a médiaképesség küszöbét. Onnantól kezdve megállíthatatlanok eszmei értékeket tépázó csintalankodásaikban.
Bár a hibaistáknál - valamelyest a tehetségtelen fotósok facebookoló közössége esetében is - a véletlen tekintetében hiteles képi hibák oltára előtt való vidám leborulásról volna szó, eme gyorsan közösséget kerekíteni képes érdeklődés művéletlenek termelésére csábít, és ennek útján szakadatlanuk lehet fintorpetárdákat lőni ama hagyományozódott - egyelőre még örök-emberinek mondható - lényeg követőire. Majd pedig le is lehet taszítani őket az örökségtisztelet piedesztáljáról, és végül fel lehet aztán ülni a helyükbe.
A kiagyalt esztétikai rossz termelésének szektái a szellemi sár mint érték szertedobálásának médiaképes terepén vidámkodnak, és mert ma a legkisebb kiagyalt semmi is impozánsan médiahangossá tehető, a tömeg fogyasztja máris - értsd: visszaigazol mindent! - ami elég hangos, mert a tömeg legfőképpen dolgozással és megélhetési gondokkal fárasztja elméjét, és így médiabolondítás ellen sosincs kellőképpen felvértezve.
Hosszan bogozható a negatív érték teremtődésének gordiuszi csomója, ami ellen a kard tehetetlen.
Legegyszerűbb tehát beérnem annyival, hogy javaslom megfontolásra:
semmi FMSZ!
azaz, semmi fotóművészet címén való szövetkezés, hanem
Fotóalapú Vizuális Cirkuszszövetség - FVC!
Részemről máris éljen!, sőt, készséggel tagnak jelentkezem.

D-Vektor nevében is 
Pesövé Ofszi

2019. október 5., szombat

Szoliptikum





Elütött a villamos egy előrehaladott nőt a nagykörúton. Magáról az ütközésről lemaradtam, de visszakövetkeztethető volt, hogyan történt. Rögtön szemet szúrt ugyanis a síneket szegélyező betongömb sor. Ez alighanem számításon kívül maradt, amikor a  szabálytalankodó - szeme a gyorsulásba kezdő villamoson - nekilódult, hogy a sínek fölött még átszökelljen. 
Puff. A vezető nyomban fékezhetett, így csak megcsapta a sínek közt elterülő testet, de az is épp elég volt. A nő nem mozdult. Arca alól vér szivárgott a kövezetre. Ridikülje a karja alá, könnyű kabátja bal oldali szárnya pedig a hasmánt elnyúlt test alá szorult.
- Hívott már valaki mentőt? - tudakolta egymástól a hirtelen összeverődött tömeg.
- Már jön! - kiáltott egyikük.
A nő erre megmozdult, és tápászkodni próbált, de beleakadt a saját ruházatába. Különleges patt helyzet volt.
Kezdett érdekes lenni a dolog. Elkezdtem megírni.
A járókelők egyike végre észbe kapott, és megkísérelte kirántani a test alól a kabát szárnyát, amitől a szerencsétlenül járt nő megpördült, jókorát koppant a feje, és megint mozdulatlanná lett.
- Maga ennyire hülye? - kérdezte a tömeg az ügyetlen segédkezőt.
- Nem, nem, én csak... - motyogta az.
Ekkor a nő ismét fordulni próbált.
- Segítsen már valaki, de ne az a barom! - rendelkezett a tömeg.
- Jobb, ha hagyják. Már mindjárt itt a mentő - szólt a villamos vezető, aki türelmesen várakozott a vezető ülés magasában.
Ám a mentő nem jött. A sérült csak feküdt ott kicsavarodva. Képzeletemben kutattam, hogy melyik festő híres művéhez szolgáltat ez a póz utóképet.
- Jól van, asszonyom? - hajolt közelebb egy vén krapek, ahogy a filmekben szokta látni, amikor faggatják az autóstul épp bukfencet vető vagy a tűzből félig sülten előkecmergő mellékszereplőt.
Először nem jött válasz, aztán a nő próbált felkönyökölni, és mintha halkan azt suttogta volna:
- Lenyeltem a fogamat.
Ennyi, és már vissza is zuhant. Jókora véraláfutás terjengett a szeme körül, már szinte a szája sarkáig ért.
- Én ezt nem bírom nézni! Hát senkinél nincs egy szaros mobil? Hívjon már mentőt valaki! - lamentált egy termetes nő a mögötte állókhoz fordulva.
Már jön! - kiáltotta a tömeg.
Facebookoló fiatal nő tévedt közénk - igen közénk, én is ott, na persze! - a járda felől érkezett, fél szemmel valahogy meglátta, mi a helyzet, s átkapcsolt videó-keselyű módba.
- Hívjanak már mentőt! - sírt fel egyfajta kimért, filmfőszereplői teatralitással.
- Már jön! - kiáltott ismét kórusban a tömeg.
De a mentő tovább késett. Híre szállongott, hogy belebotlottak egy másik, sokkal csúnyább balesetbe a Blaha Lujza téren.
Kisvártatva utolsó kísérletet tett a sérült, hogy kabátja gúzsából kiszabaduljon. Már majdnem felállt, de még előtte körbe járatta tekintetét az aszfalton, s hajolt a retiküljéért. Ám erejéből csak ennyire futotta, máris visszadőlt, ezúttal hanyatt, tarkója jókorát koppant a sínen.
Végre a mentő mégis csak befutott. Ketten ugrottak elő a hordággyal. A mentőorvos vizsgálódva lehajolt, ujja kereste a nyaki ütőeret, de a szerencsétlenül jártban már nem volt élet.  
Gyalázat! Most kell jönni? - lázongott a tömeg.

Mindez fél három körül történhetett. Már itthon vagyok. Instant moslék-kávémat iszom, és emésztem a történteket.
Szörnyű lelkiismeret furdalás gyötör:
Ha nem kezdem el megírni ezt az egészet, az a szerencsétlen asszony talán még mindig élne.

-------------------------------------
Címképünk szerzője, Tóth József Füles mintha ugyanezt a történetet dolgozta volna fel, csak a művészet magasába illő elvontsággal, ahogy ezt tőle már megszoktuk.

2019. október 2., szerda

Önkény választás 2019

 
Délelőtt 10 körül érkeztem a Budapest VII. kerületében zajló választási küzdelem kellős közepébe. A Klauzál tér egyik járdaszakaszán ketten vívták kiegyenlített és minden személyeskedés nélküli, diszkrét küzdelmüket voksom elnyerése érdekében. Ez a két aszfaltra borult pofa. Mint a képen látható, részrehajlás nélkül tudattam velük, hogy elég már a marakodásból. A bulinegyedi viszonyok elmérgesedésének a kezdet kezdetén kellett volna elejét venni. Mára teljesen elférgesedett az éjszakai élet, mert hazánkból és szerte a világból minden dorbézolni, bebaszni, okádni, üvöltözni, rongálni, odaszarni szerető alja-turista ideszokott, és ennek vendéglátói háttérfeltételei parazita módon beépültek, és szétroncsolták a városi otthonlét egészséges szövetét. Mindegy, kinek a tehetetlen önkénye alatt kell majd tovább tűrnünk e körülményeket  Nincs már hitele semmiféle ezirányú ígérgetésnek. 

2019. szeptember 26., csütörtök

Tünékenység




Játszom ugyan bátran a fotografikus képalkotás mára ugyancsak tágassá lett eszközrendszerével, de végső soron mégis csak a szóbeli megformálás, az írásban rögzíthető verbális elme-valóság embere vagyok, miként az voltam már úttörő s még inkább középiskolás koromban is.
Amíg bent voltam a MAOE fotótagozatának vezetőségében,  igyekeztem jótékony hatással lenni vezető társaim teoretikust súroló felbuzdulásaira, mint amilyen például egy kiállítási koncepció formába öntése, egy valóság-szegmens fotografikus megközelítésének irányadó vagy inkább eltévelygés-biztos körvonalazása, vagy akár csak egy közönséges körlevél nyelvi ákom-bákomtalanítása, és társaim súlyosabb helyzetekben éltek is szívesen fogalmazási rutinommal és készségemmel.
Azok az idők azonban elmúltak. A ma már konzervatív szemléletűnek számító akkori tagozatvezetők helyébe a kulturális szférába másként beágyazódni kívánó új arcok kerültek. Az invenciózusnak és nagyra törőnek is mondható fiatal, a rossz örökségből dicséretesen kikeveredni igyekvő Hupján Attila vonszolja most erős vállán az ígéretesen frissülő, de a kornak megfelelő felkészültség tekintetében még váltig gyengélkedő tagozatot. 
És mindeközben újra és újra megesik, hogy filozofikus ismeretlenbe szökellő, gondolatvezetési homályosságoktól terhes körlevelek landolnak e-postaládámban. E fogalmazványok a bölcselet színezetével közelítenek, például abban, hogy milyen mélységeket kísértsen egy-egy leendő kiállításunk. Láthatóan például szolgál ma efféle dolgokban a narratív valóságismereti fellengzősség, amikor a szakmát tanuló fiatal még a tanulópadi beszámolójához is teoretikus röpködést körít.
Annál többet nem igen tehetek, hogy jajdulok egyet-egyet a jó szándék okán dicséretes, de különösebb fotóelméleti körültekintés és mondatfűzési logika nélkül papírra fektetett kezdeményezések olvastán, de  tudom, sajnos, hogy a kellőképpen ambiciózus vezető egyben a legokosabb is remél lenni. Szégyen volna netán egy szürke tagtól fogalmazásbeli segítséget elfogadni.
Így vágtunk neki jó pár hónappal ezelőtt a Tünékeny valóság címet hordozó kiállításnak. A felvezető filozófia olyan elmélyültséggel szónokolt a valóság mibenlétéről, pillanatról, jelenről és időről, hogy az kifejezetten izgalmas lett volna a 18. században, de már a 20. század eleji természettudományi és filozófiai áramlatok között sem állta volna meg a helyét, a 21. században pedig legfeljebb vizuális csúfolódásokra sarkallja a figyelmesen közelítőt, már akinek van ugróberendezése ilyesmihez.
Milyen szerencse, hogy a felszólítottak minden ilyen, sőt, bármilyen alkotásra hívó felszólítást a maguk észjárására konvertálnak. A tagság beleérthette a körülményesen elővezetett tematikába - megnyitó beszédében Szarka Klára is célzott erre - azt a ma már közismert fotográfiai közhelyt, hogy az állapot valósága, amiről a kép referál, a kattintást követő pillanattól fizikai értelemben nincs többé. Minden a tünékenység bizonyosságává lesz, amit lefényképezhetünk. Tehát érthette úgy, aki akarta, hogy fotóról lévén szó, akármit beadhat.
Jogos volt a kiíráshoz csatolt elővigyázatossági intelem: lépjünk túl a képeslapokban gondolkodáson. Ám a konceptualitás és fejlett fotótechnika korában a fotózásnak ezer más csapdája is van. A képalkotási motiváció ma sokkal szerteágazóbb, mint a fényképezés kezdetekor volt.
De vissza a tünékenységhez!
Hajdani egyeduralma idején a camera obscura a legilletékesebb volt a valóság tünékenységéről mesélni. A camera obscurában valójában egy szemünk számára elképesztően csekély fényességű"film" pereg a kozmikus lét visszafordíthatatlan és megállíthatatlan történéseiről, aminek "pillanataiból" a fotografáló kisebb-nagyobb kötegeket próbál egybe csomagolva elmenteni (az érzékenységi küszöb fölé juttatni.)
A camera obscuránkon kívül zajló kozmikus, de akár csak földi, fényjátékbeli vagy tárgyainkban, arcunkon zajló történés igen gyakorta részben-egészben tartósan ismétlődő állapot. (ott a Fujiyama már mióta!, énrám még mindig én hasonlítok leginkább stb.) Ilyenkor a bennünket felettébb érdeklő tárgyi entitásokban egyedül csak az atomok mocorognak szolgálati helyük iránti tisztelettel, és a "film" számos-számtalan ugyanolyan kinézetű pillanata özönlik a lyukon át, a valós állapot referenciájaként, azaz, ilyen tárgyiasult esetekben rögzítésre alkalmas mennyiségű fényimpulzus gyűjthető be, és így megszülethetnek az úgynevezett állóképek. (Egyedül Bécsi Imre merje megmondani nekem, ha ez nem így van! :-)
Ám minden csak számunkra tartós látszat. A kozmikus valóság minden létezővé lett entitása tűnésben van. A fotografáló ember - ha másért nem, az ember-entitás múlandóságában való érintettsége okán - lelkileg erősen vonzódik a  tünékenységhez, még inkább annak látszólagos megállításához, vagy legalább is sok minden jut róla eszébe. Mint már fentebb céloztam rá, szerencse, hogy a többség beéri a Tünékeny valóság kiáltvány címébe foglalt jelzői szerkezettel, s hogy az utána pöffeszkedő összes többitől nem is zavartatja magát. És mi más ez, mint a naszcensz alkotói szabadság birtokba vétele?
Elég lett volna tehát az intelem, hogy a tünékenységre legyen valamilyen nem közhelyes vizuális utalás, és a többség akkor is azt adott volna be, ami a keze ügyébe kerül, miként az mindig is lenni szokott. Mi ugyanis - szemben azzal, ahogyan Szarka Klára megnyitó beszédében kegyesen megelőlegezé - hagyományaink szerint nem egymást kölcsönösen választó fotográfusok, tehát nem alkotó műhely vagyunk, hanem egy szociális védernyő alá sereglett, ott megszorult, és csak nagyon lassan korszerűsödő, szemléletileg heterogén, fényképezgető sokaság.
Aki szerepelni akart, beadott tehát valamit, és innentől kezdve átvehette szerepét a kurátori ízlés.
Hupján Attila tagozatunk vezetője - bocs! elnöke - ügyesen építi a tagozat pillanatnyilag lehetséges legmutatósabb imázsát, ügyesen símul a kor kívánalmaihoz, ügyesen lavíroz a globalizálódó kulturális környezet olyan-amilyen feltételei közepette, és ügyesen barátkozik az előmeneteli hangadókkal. Szinte biztos, hogy érvényesülni csakis így lehet. Ha pedig kiállításunkat kezébe veszi, abból, mint a példa is mutatja, nem akármi lesz.
Szarka Klára fotótörténész, akit a MAOE tagozat vezetősége mostanában szerencsésnek mondhatóan megnyer az ügyeinek, megnyitó szövegében  készséggel méltatta a kiállításban attraktívan megmutatkozó sokféleségi erőt. Okosságként megkísérelt rendet vágni a címhez való viszonyulás rendkívül különféle megnyilatkozásai között. A sokféleséget - az alkotók habitusára tekintet nélkül - három nagy csoportba rendezte.
Úgy látom, fontos máris kimondani, hogy a  negyvennél is több kép legkevesebb kéttucatféleképpen szólal, és sokszor nem is szól az objektívnek mondott valóság tünékenységéről. Már csak azért is ez az ennyiféleség, mert - ellentétben a kiírás állításával, mi szerint a valóság tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége volna - létezik egy másik valóság is, az elme tartalmainak valósága, ami egyszerre kollektív és individuális, és ennek köszönhetően megindulhatott a tagozati szereplők bátor ellebegése a felhívás bátorításai és zavarosságai fölött/alatt. Jogos minden ellebegés.
Amit nehezen bocsátok meg, az a mesterségbeli tudás hiányossága, a közösségi értéktől mentes gesztus és fogjukrá motívumú jelenlét. Ezeket szerencsésebb lett volna nem befogadni, már, ha nem a más okból kedvelt nevek jelentették a fő válogatási szempontot.

A kiállítás figyelemre méltó bonyolultságot mutat tehát. Az összkép jóval árnyaltabb tagolást is megérdemelne, mint amire három fiókjával Szarka Klára rövid beszédében vállalkozhatott:
1. Akik "a tünékenységre koncentráltak, vagyis valahogy az eltűnt időt, a változást, a mozgást a szó szoros vagy szimbolikus értelmében akarták volna rabul ejteni az állóképen."
2. Akik "igazából a valóságban próbálták megkeresni a tünékenység képeit. Ezeknek a szimbólumait, néha allegóriáit akarták megtalálni."
Szerintem, a Szarka fiókokba együvé terelt művek sokkal bonyolultabb eltéréseket mutatnak, sem hogy alkotóik szívesen "árulnának egy gyékényen".
Az egyik, általam itt most leginkább kedvelt - Pfliegel Bálint által szült/épített - fotógrafikának, az Egy magyar huszár portréjának, például, semmi köze a tünékenységhez. Ez a kép egy vizuális fiksön. Davidlinchi remineszcenciák bujkálnak benne. Nem szégyellném, ha rám is mondható volna ilyesmi. Ránéz az ember, egészen közel megy (ami ilyenkor igen nagy dolog) és elismerőn bólogat. Legyen bár itt tünékenység vagy akármi más a terítéken, ilyen magasról tenni tudni a központi hívó szóra, már szinte megtiszteltetés! :-)
A tünékenység, lám, gyakorta kicsúszott a kurátor markából is. Mit is tehetett: jogos volt a felhívás fölött humorizálni, aminek én magam szinte kizárólagos teret engedtem, amikor bepillantottam a bölcs költőiség mélységes kútjába: például, hogy lehet-e újraélni a jelent?
Fekete István Schwarz  Füst című képe a kiállítói jelenlét másik fura kakukktojása. Bár eredeti tárgya, a füst nagyon is tünékeny valami, valójában nem a tünékenységről szól, hanem talán a felvezető sóder bátorító szavai nyomán valamiféle nagyon is konstruktív továbbalkotásról.
De jól van ez így. A tűnékenység őszinte és szófogadó szimptomatizálásai itt-ott egyenesen unalmasak. 
Találni itt olyan fotót is, ami mesterséghez való hozzáértés szempontjából kifejezetten rossz. Na persze, gesztusnak nagyon is bejöhet - már azoknak, akik a divatba jött civilizáció-fikázást, a postneoglobális ideológiai csapatépítést vagy a kulturális gáncsoskodást többre értékelik az esztétikai hova tartozásnál, vagy ha ilyen vád nem jogos, akkor, akik a nemsikerülést szeretik szemtelen bátorsággal meglovagolni.
Konkrétan a Medvére gondolok, ami, mivel nagyon hasonlít egy technikai automatizmusok okán szokványossá lett baklövésre, bármíly bátran nagyítódik is, nem vetheti le magáról, hogy az: gyermeteg baklövés. Belesz@... na jó, kakukk beletojás ez a tagozatunk fészkébe.
Na és nem annak jele-e, hogy a filozófiája ködéből kihajoló, vizualitás iránt jó szemű elnökünk, itt most mint kurátor, önimázsa érdekében úgyszólván válogatás nélkül dörgölőzik kulturális környezetéhez?
   
Tünékeny pillanatokat kiszabadítani az idő jármából, úgy nézem, senkinek sem sikerült.  
Azt sem igazán sikerült megmutatni, hogy a valóság az idő és érzéseink együttműködésének köszönhetően bennünk állandósul.
Úgy vélem, az alkotók inkább csak a történések velejét magukba sűrítő és formailag is frappáns pillanatokat keresik olyannyi megszállottsággal.
Halvány vizuális kukk se született arról, hogy újra élhető-e a jelen. Naná, hogy nem! A jelen, mint identitásunk tükre, egy, a történéseinktől folyvást elváló, míg élünk, velünk maradó fiktív pont. A jelent csak élni lehet, újra élni - badarság. Mind ama történés pedig, aminek tanúja voltunk, fényképezőgépünk számára sem jeleníthető meg többé.
Ja, a digitális képfeldolgozás! Na igen, annak lehetősége valóban határtalan, s ha a kurátor erre gondolt, szólhatott volna nyíltabban.
Érdekes, hogy Hupján Attila milyen nagylelkűen beválogatta Transzparencia című saját képét, ami lyukkamerával készült. A rendkívül hosszú expozíciós időnek, azaz, a lassú berajzolódásnak köszönhetően folyamatosan változtatható volt a szereplő figurák összetétele. Ez a kép azonban lényegtévesztés. Az elmegyonnan - értsd: most maga és aztán majd maga is  elmegy onnan - nem a tünékenység, nem a valóság eltűnésének mozzanata, ugyebár!
Bocs érte, de mágiának is elég unalmas, formaesztétikailag pedig ahogy-esik-úgy-puffan dolognak látom. A camera obscura korlátaiból következő képi pongyolaság ma lejárt kultusz-közhely.

Szóljak inkább fontosabb tettekről! Erővel ragyog fel egy-két vizuális gondolat: Gáti György Műanyag és repülő. Kiválóan megformált kép egy globálisan vágyott tűnésében (azért is) megtorpant, drótokon fennakadt makacs nylonfoszlányról. Ha tetszik, mint az el nem tűnés, a visszafordíthatatlanság fejlődésünk által megidézett cinikus, rossz szelleme.
A tünékenység másik nem konvencionális és meghökkentő tetemre hívása itt és most Tulok András Szerelmetes emléke, ami a fotográfiáinkban megtalálni és kiállításaink által is tovább építeni remélt maradandóságról tol kiábrándító igazságot a szemünk elé. A fotográfiai hordozók, az emulzió tünékenységének ijesztő bizonyosságát.
  
A harmadik fiókról még nem szóltam.
Megnéztem újból azok képeit, akikkel Szarka Klára - holmi ismérvek alapján - engem egy fiókba tett. "...valószínűleg sokat gondolkodtak, nagyon erőteljesen elméleti oldalról próbálták a témájukat megközelíteni, szinte metafizikusan, absztrakciókat alkotva, sőt, valamiféle varázslatot létrehozva,..."
A nagyon erőteljes elméleti megközelítés volna talán a leginkább közös vonás? Vagy a gondolatra törő utómunka? Minden szóba hozható szempont szerint kilógni látszik a tizenegy névből minimum a fele, néha több is.
A szépségre törést nem számítanám gondolatra törésnek, például a Zsila Sándor bokeh csokrában eltűnő kacsára gondolva.
Tünékenység varázslatot legerőteljesebben Simon Csilla Égi jelek című alkotásán érzek, a tünéshez már előfeketült, égi zordonsággal körülvett indákkal. De - hálistennek! - nincs itt semmi erőteljes elméletiség.
A jó szemmel mellé társított, Seres Géza nevével jegyzett Absztrakt című kép megragadóan tömör látvány, de nem ad számot, így érzéki szimpátiát sem kelt az irányban, hogy mi dolog tünékenysége volna itt a téma, s voltak-e kreatív pluszgondolatot célzó, manipulatív beavatkozások. Azt is mondhatnám, ő is, mint Simon Csilla, jó irányba lóg ki az átlagon felüli "agyalással" megvádolt csoportból.
Nagy István utómunkálatai kétségtelenek, ám nem tűnnek túllépni a formajáték keretein, különösen nem a gondolati lelemény irányába.
Fekete István Schwarzról már írtam. Nos, ő abszolút kakukktojásossá teszi ezt a Szarka fiókot.
Baricz Kati ezúttal mintha csak játszadozott volna egy közhelynek számító utólagos technikai beavatkozás lehetőségével, minden nagyot gondolás nélkül.
Varga Tamás elméje a nedves kollódiumos hiper-rajzolat mostani kultusza és az általam is tisztelt archaikus tónusokban való gyönyörködés körül forog, nem sikerült kihámoznom képeiből a tünékenység mivoltára adott bármiféle spekulatív választ.
Vizúr János a ravasz címadással (Álmomban), az álom tünékenységére célozva próbálja ideillőnek tűntetni a random erejéről ismert defókuszáló játszadozást.
Nem zárnám ki, hogy Dömötör Mihály Zártosztálya az eltűnésnek valamiféle allegóriája volna, de ha van is benne kreatív utómunka, vagy agyongondolás, ez dicséretére legyen mondva, mert nem látszik.
Mandur László nem túl bonyolult tűnődés után egyszerűen lefényképezett egy tárgyat, egy órát az árnyékával, ami elég közhelyes asszociáció által kötődik Hupján Attila vádbeszédének egyik központi eleméhez, a tünékenységért felelős időhöz.
Ezzel körül is jártam csoportomat, de még nem ítélkeztem magam felett:
Az én képem az emléktartalmak tünékenységére céloz, amitől átlagon felül szenvedek. Fotóként semmi különös. Harsány és precíz utómunkával készült - és ne tagadjátok meg tőlem: leleményes! - formajáték, s minek okán én legszívesebben a huszáros Pfliegel Bálinttal fiókosodtam volna :-)
Na de a SORS, az a tünékenységet bezzeg soha sem mutató, az mást akart.

2019. szeptember 19., csütörtök

Mekkora a semmi?


Vettem egy új ÖtszázGigásVinyót, és nekiláttam bedöglött KétszázGigásVinyómról átmenteni az elveszett fájlokat.
- Nesze, mind a nyolcszáz gigát kiástam! - mondta az Adatbányászó Szoftver. 
Elsiklottam a számszerűségek eme felvillanó kollíziója felett, mert annyira örültem, hogy az elveszett adatok hamarosan átkerülnek az új Ötszáz Gigásra. Még jobban örültem, amikor gépem jelentette, hogy az összes adat ráfért. Na persze! Kettőszázasról az ötszázasra, már hogy ne férne?!
Nem volt azonban feltárva a disznóság, ami az adatvesztést okozta. Azonnal formatáltam tehát - mit formatáltam? gyökeresen lesikáltam! -  KétszázGigásVinyómat.
Nem zárhattam ki azonban, hogy a gépem fertőződött meg Valaki idekóborolt virtuális "Jóakarásával", ezért egy Makulátlan Új Gépet is vettem. Éjszakába nyúlt az installálás. Aludtam rá gyorsan egyet. Istenem, de szép is lesz viszontlátni reggel életművem gerincét képező alkotásaimat.
Másnap azonban aszonta a MakulátlanÚjGépem, hogy
- Ezen a vinyón csak egy nagy semmi van. Újraformázzuk, Főnök?
- Anyád! -válaszoltam. Nem zárhattam ki, hogy a legmodernebb kibernetika tesztelni akarja, kivel van dolga. Elő a Photoshopot! Nyitottam volna nyomban kedves fájljaimat, csak hogy azok nem voltak sehol.
- Montam, b@..meg! - jött az operációs üzenet.
Lám, az okos gép mennyit okosodott szinte egyetlen pillanat alatt!
- Ne mondd nekem - ordítottam a tasztatúrán keresztül - hogy ezen az új ÖtszázGigásVinyón nincs semmi!
- Nem is mondtam. Ezen a vinyón egy nagy semmi van, azt mondom. Újraformázzuk a vinyót, Főnök?
Az anyját már nem akartam említeni, azt ne gondolja, hogy én bezzeg fejlődésképtelen vagyok! Keresztkérdezésre váltottam:
- Mekkora az a nagy semmi, te nagyokos?
- Nyolcszáz gigabájt, Főnök!
Hűha! Ennek már fele sem volt tréfa. Előparancsoltam az Adatbányárszó Szoftvert:
- Mi a fenét mentettél Te nekem, Te adatszomorító, az én vadiúj ÖtszázGigásVinyómra?
- Már nem tudom, Főnök! Elfelejtetted a feltárást széjfelni.
Mit mondjak, megütött a guta.
Már jobban vagyok, és előkerült elmémből az eset is, amikor Niels Bohr aszonta Einsteinnek, hogy a Hold nincs ott, amit persze Einstein percig se hitt el, de jócskán megütközött, és e bohri kijelentés nyomán rájött aztán pár, a nincs ottra is érvényes tudomány-forradalmi dologra. De hogy mire, már semmi sincs... illetve bocs, csak egy nagy semmi van az emlékezetemben.


2019. szeptember 16., hétfő

Sárkányfesztivál




















Megpillantani a fesztiválozó Sárkánydombot a zebegényi Westel átjátszó magas pontja felől érkezve, valamiféle kegyelmi állapot modernitástól hajszolt pillantásom számára:
A hatalmas dombfennsíkot belepi az egyszerre vígan futkosó és békésen heverésző emberi sokaság. Messziről felismerni a különös alkalomból kiválasztódott tömény emberi jót, a békességet és szeretetet, amit vékony, feszülő zsinegek kötnek össze a magasságokkal.
A fesztivál páratlan varázsát az adja, hogy az összesereglés középpontjában egy ősi játékszer áll: a pille könnyű papírsárkány, ami által istrángra fogható a békés nyári ég.
Jelen vannak persze itt is holmi modern sárkány-alakzatok, de ezeket az aerodinamika láthatatlan igazságai általában földre parancsolják. Ezen azonban senki nem háborog. Fáradhatatlan apró futkosók rángatják, ösztökélik mafla kis sárkányaikat a magasság felé, s egészségesen vihorásznak minden kudarcon.

A felrepítés trükkjeit láthatóan kevesen ismerik. A fenti Láthatatlanban rendíthetetlenül állnak már az oda jutott (feltehetően boldog) sárkányok: a magasban húzódó erős légáramlatok a gondosan kiegyensúlyozott, könnyű szerkezeteket befogadják, s ragadnák is magukkal. A vékony pányvára fogott égiállat maga is kívánkozik feljebb és feljebb, s ha a pányva már nem enged, a kényes, kecses instrumentum lecövekelni látszik az égben. Gazdája ilyenkor kisujjára kötheti szökevényét, s maradék kilenc ujjával előkotorhatja szendvicsét, hanyatt fekve gyönyörködhet talpalattnyi égi birtokában, s tűnődhet azon, hogy milyen nagyszerű is lehetett valamikor régen gyereknek lenni.


A fennsíkot ellepő sokaság zöme sárkányával földközelbe ragad. 








 

Viszont senki nem irigy, mindenki boldog, de minimum heppi, fáradhatatlan próbálkozó, kedélyes társbérlője a dombnak. Sárkányokkal bélelt családi fészkek kerekednek. Az apa mehet talán sörért, az anya tartja a gyorsan száradó ragasztót sárkányt szépítő vagy szerelő gyermekeinek.
Nincs turbótechnika, nincs hivalkodás, könyökölés, célozgatás jóléti státuszokra. A legtehetősebb ember sárkánya is fejre áll, ha gazdája nem tiszteli a felülírhatatlan törvényszerűségeket.

Első lépések a sárkánytervezésben













Áruba bocsátott zsebsárkányok













Apa sárkányával és gyermekével















   


A békés sárkánynyájat közelíti egy békés ragadozó










 

A sárkányok törődnek környezetükkel













Sárkánybűvölés
















 

Repülni nem kívánó Bauhaus sárkánykísérlet















  

Égbe szánt vitorlás sárkányhajó
















 

Sárkány Mondrian stílusban 

Meleg sárkány a hűvösödő estében


















Gazdátlannak tűnő sárkány iramodik a távoli bokrok felé










 

Bukott sárkány













Tisztelgésem a földnek ütközött, halott sárkány előtt 

A hatalmas fennsík oldalából már kiharapdálnak holmi gazdagok, de széles homlokával még kitárulkozva pillant a Sárkánydomb a Duna feletti, páratlan naplementébe.
 






Ami a legkedvesebb az egészben, hogy ilyenkor lehet össze-vissza kattintgatni (na jó, talán csak mobillal!) A domb fölött lebegő vidám békesség elcsitítja a személyiségi jogok csaholását. Mindenki fényképez mindenkit. Remélem, rólam is készült pár eszméletlen jó kép.



2019. augusztus 30., péntek

HÁBOROGVÁNY


tervezet


Az ART-PORTÁL hírleveléből értesültünk, hogy
"A múzeumok nagy nemzetközi szervezete, az ICOM új javaslattal áll elő, mi legyen a múzeum, mint intézmény meghatározása a jövőben. Éles viták vannak a közelgő döntés előtt.Az ICOM (International Council of Museums) közelgő, kiotói rendkívüli közgyűlése dönthet arról, megváltozik-e a múzeum sok évtizede használt és nemzetközileg elfogadott meghatározása."
Máris szúrnánk ide:
Minden ilyen döntés a köznyelvet érinti, a KÖZ pedig - teljes joggal - maga is egyszerre őrzi és formálja nyelvét, egyszerre tartja érvényben és hangolja át szavaink jelentését. Nem illő - és az ideológia megszállottjainak törekvéseit és módszereit ismervén nem is ártalmatlan - az élő nyelv érvényben lévő értelmezéseit hatalmi szférák felől önkényesen piszkálni.
De idézzünk tovább az Art-Portáltól:
"A jelenleg asztalon levő tervezetben benne vannak a társadalmi igazságosság, a globális egyenlőség és  jólét fogalmai is, de a világ húszezer múzeumát és mintegy negyvenezer múzeumi szakemberét összefogó szervezetben egyelőre éles belső viták vannak arról, kell-e új definíció és ha igen, mi legyen az – számol be cikkében a Hyperallergic."
Nagyjából egyetérthetünk az Art-Portállal abban, hogy  ötven évre (vagy akár ennél jóval többre is) becsülhető az idő,  mióta a múzeumok olyan non-profit intézményként definiálják magukat világszerte, amely gyűjti, megőrzi, kutatja, bemutatja és közvetíti az emberiség tárgyi, illetve nem kézzelfogható - hozzátesszük: TÖRTÉNETI - örökségét az edukáció, a kutatás, a szórakoztatás, de mindene előtt az EMLÉKEZET céljaira.
Kétségbe vonható-e, hogy e fentiek TOVÁBBRA IS AKTUÁLIS FUNKCIÓK, melyeket a MÚZEUMOK bizonyos identitás, illetve szakterület körvonalai közé szűkítve jelenítenek meg (mondjuk: Magyar Hadtörténeti Múzeum, Göcseji Tájmúzeum, Rádió Múzeum stb.)
"Az új meghatározás kidolgozása egy munkacsoport feladata volt az ICOM-on belül, amelyet Jette Sandalh, dán kurátor vezetett, a cél pedig az volt, hogy a közelgő szeptemberi kongresszusra álljanak elő egy javaslattal. Az új definícióra azért van szükség a kidolgozók szerint, mert a régi “nem a 21. század nyelvén...
(?????? - nyelvén?? -  talán szemléleti keretei között!!)
...szólal meg” és nem veszi figyelembe a “kulturális demokrácia” szempontjait.

Hoppá! Ha a kevéssel fentebb említett klasszikus funkciók továbbra is aktuálisak, akkor
nem az volna-e az ésszerű, hogy a Jette Sandalh az általa jogosan fontosnak ítélt új funkciók, mint például a  kulturális demokrácia  és sok egyéb más, évezred követelte funkció számára kíséreljen meg ÚJ FOGALOMNEVET!!! - és következésképp funkcionálisan új INTÉZMÉNYEKET is!?? - gründolni, és ne az elméletben, hanem az élet gyakorlatában kössék össze  a MÚZEUMOKAT ezekkel a bizonyos, még ki nem talált új intézményekkel?
Az új MICSODÁK  lehetnek aztán már demokratizáló, inkluzív és többszólamú terek, amelyek a múltról és a jövőről szóló kritikai párbeszédet erősítik. Felismerik és megszólaltatják a jelen konfliktusait, kihívásait a társadalom érdekében, illetve megteremtik az ehhez az örökséghez fűződő egyenlő jogok és hozzáférés lehetőségét mindenkinek.

A világszerte megfigyelhető ideológiai tendenciákat tekintve, sanda gyanúnk, hogy a múzeum szót elbirtokolni kívánók, az új funkciók szorgalmazói nem az emlékezet őrzői kívánnak lenni, hanem inkább  a történeti (egyebek mellett nemzeti) identitás kikezdői, lerombolói.

"Az új definícióban az is helyet kapna, hogy a múzeum non-profit, részvételi alapú és transzparens intézmény."
Ehelyett - szerintünk tehát ismét csak  - egy világosan még ki nem talált új társintézmény fajtának kellene e kívánalmakat szolgálni. Csakhogy : részvételi alapú (??) - tisztázott-e, milyen ambíciókat takar ma a RÉSZVÉTEL, és fog takarni XX év múlva?

Mazsolázzunk még kicsit:
"Az újítók azt kívánják, hogy a múzeum (értsük ide inkább a még ki nem talált fogalomnevet!) álljon aktív partnerségben a társadalom különféle közösségeivel. Megőriz, kutat, bemutat és elősegíti a világ (VILÁG - micsoda poétikusan csengő szó! csak mikor, kinek, mit jelent?) jobb megértését, célja, hogy hozzájáruljon az emberi méltósághoz (tehát szerintünk az új intézményesített MICSODA járuljon hozzá, és persze mihez ?!?, mert az emberi méltóság úgyszintén sok-sok évtized óta egy és oszthatatlanként újrakonstituált értéke az emberiségnek) és a társadalmi igazságossághoz, a globális egyenlőség és jólét” megteremtéséhéhez."

"Az ICOM-ban egyelőre viták övezik a javaslatot, 24 ország, köztük Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Németország, Kanada és Oroszország képviselői azt kérik, halassza el a szervezet a szövegről szóló döntést, és egyben jelezték, új változattal állnának elő."
Tehát van még remény (?!?), hogy a történelmi múltat eszetlenül gyarmatosítók esetleg észhez téríthetőek :-))

"A bírálók azt vetik a dán kurátor vezette bizottság szemére, hogy az új szöveg túl ideologikus, átpolitizált, és miközben adós marad a feladat megoldásával, terjengős és nem lehet rá jogszabályokat alapozni. Arról nem beszélve, hogy szerzői nem próbáltak köré nemzetközi konszenzust teremteni."
Csak úgy mellesleg kérdezzük: Ki a fenékből - ideológiai önjelöltekből - áll a dán kurátor vezette bizottság????

"A The Art Newspaper beszámolója szerint a szervezeten belüli kritikusok azt mondják, a javaslat inkább manifestó és nem meghatározás, ez utóbbinak tömörnek, egyszerűnek és pontosnak kellene lennie. Hugues de Varine, a szervezet korábbi igazgatója, a hetvenes évekbeli új muzeológia egyik megteremtője szerint a szöveg nem különbözteti meg a múzeumot a kulturális centrumtól, a könyvtártól vagy a kutatóhelytől."
Igy van! És vajon hallgat-e még valaki Hugues Varine-re?

"Arról, hogy mi lesz a múzeum új definíciója a jövőben, elvileg az ICOM közgyűlésén, szeptember 7-én kellene dönteni."

ISTEN MENTS!!!!
El a kezekkel a múzeumoktól, és igenis maradjon az egyébként nélkülözhetetlen értékeket IS ( :-(  hordozó MÚLT!

2019. augusztus 17., szombat

Nyárcsinálás


Apa és kisfia sétálnak a strand felé, a gyerek már fecskében, az apa még vastag ingben, mert bár süt a nap, hűvös szellő fújdogál.
- Hát, hiába, - mondja - egy fecske nem csinál nyarat.
- Apu, hány fecske csinál nyarat? - kérdezi a fiúcska.
- Hét. Ennél kevesebb nem.
- De mié'?
- Bonyolult. Mindenek előtt, páros számuk nem lehet.
- De mié'?
- Mert az élők szeretnek ellenkezni. Vélekedéseikkel legszívesebben egymástól el, két ellentétes pólushoz húzódnak. Páros szám esetén az ellentétes szándékok patthelyzetbe kerülhetnek. Ez néha csak később tisztázódik, mikor már félig nyár van, aztán vissza az egész. Érted? Három fecske nem képes leszavazni hármat.
- Na jó, de öt?
- Az se jó, mert ha két táborra szakadnak, az a három alig bír a kettővel. Nem cselekvőképes az erőfölény. Az a három fecske folytonos feszültségben van, hogy kiszúrja a többi kettő aknamunkálkodását. Nem marad idő a nyárcsinálásra.
- És ha ezek hárman fölényben vannak, miért nem azzal a kettővel csináltatják a nyarat?
- Na, az aztán olyan is lenne. Csak széttúrnák a tavaszt, aztán az életben nem jutnánk ki a strandra.
- És a kilenc, apu?
- Nem jó. Ott még mindegyik fecske hangadó szeretne lenni, de a fecskebanda egyik része már szakszervezetet alapít, frakciót meg minden egyebet hozhat létre, és a nyár rámenne a törvényi marakodásra.
- És ha rengeteg fecske...?
- Látszólag jó az irány. Ám minél több a fecske, annál valószínűbb, hogy akad köztük egy vezér típus, egy erőszakos, talán még zsarnok is, akinek gőze sincs a nyárcsinálásról, de híveket szervez maga köré, felfegyverzi őket, parancsuralmat hirdet, és a nyarat követelő ártatlan fecskékkel erőszakosan lerohantatja a más, kisebb közösségben élő fecskék által csinált kisebb nyarakat. Azokat annektálja. Mi az, hogy mi az? Elrabolja nekünk, illetve magának. De mert nem értjük, hogy az a másoktól elrabolt nyár hogyan működik, mert ugye, azt más ész találta ki, kettőt strandolunk, és már szét is esik az egész. És egyébként is, ilyenkor minden nyárra vágyó fecske a háborús halottaival van elfoglalva.
Úgyhogy hét, hidd el. De rájössz majd magadtól is. Csak én azt már nem tudnám kivárni. Nézd, itt egy jó kis cukrászda. Akarsz fagylaltot inkább?
Hamarosan már a cukrászdában ülnek. A fagyi kicsit gyorsan csorog, de ez pont így jó ebben a hűvöskés időben.