ALIEN

Semmi vész, csak Új Szösszenet!

Nem a földi és a földönkívüli, hanem az emberi és az emberen kívüli között húzódik az igazi határvonal.

Őszi fotópiac

Körbecikáztunk, nem cikiztünk semmit az Art Photo Budapest területén.

Most utólag is csupán tréfás rezümét ereszt meg Pesövé Ofszi:

A kontraszelektálódás folytatódik, de ez állítólag mindig is így volt a közélet, az egyéni boldogulás terepén, akkor tehát rendben.

Meglepődve konstatáltuk, hogy az oroszok milyen erősen őrzik a foto szemléleti múltat, ami nem zárja ki, hogy ne legyen ott is sok új a nap alatt.

Elvétve betört az ArtMarketre az élet szociográfiai valósága, például a szarajevói Duplex 100 m2 standján.

A falra szerelt média lejátszók pergették a látványt, de mind-mind némák voltak. A market mutatkozás lehangoló kényszervalósága ez.

Kétszavas összegzések lehetősége csiklandozta fantáziámat. Yekaterinburg némán ordibáló videója esetében például: horr orr.

Az Adu Dhabihoz köthető Zayed University standján: megdicsőült sár.

A Photon kiállítóterében: fekete vér.

MOME Mestereknél:

kesztyűs kétségbeesés

a hamburgi In Beck standján:

lemerült kacsa

Fotószövetségünk standján:

esse csúnya

és esse

RANDOM stand:

nevünk eladó

ArtPhoto galéria:

Staltert veszik!

Meglepték mindkettőnket az Art Photo Budapest  emeletén található standok. Hogy kinek miminden semmiségre futja pénztárcájából! Galamb utcai muffkereskedés. Múlt századi amatőr szemléletre hajazó fotók egy jobb sorsra érdemes ózdi fotográfustól. Sziluett és árnyék kínálat az erre szakosodott gurutól stb.

Külön konténert vett birtokba bizonyos artbnb szolgáltató a pesti Markó utcából, hogy az ott bérbe vehető, bármi célra kínált, pompás műgyűjtői környezet hangulatát érzékeltesse. Itt linóleum hullámokon közelíthettünk a műtárgy mint olyan katartikus valóságához.

Közelítés1

Közelítés2

Közelítés3

Odakint eközben sütött a nap, kacsáztak a kacsák a tóban.

D-Vektor tűnődött, hogy mibe lehetne legalább egy ici-picit belekötni. De semmi.

Csigagyerek

Tegnap reggel előkerült a harmadik otello csigagyerek is. Bátran rótta útját egy apró kerámia töredéken.
Nyugi! Már lent lakik a kertben két másik testvérével.

Szösszenetek

Talán még reggel tizenegy se volt.

- Ré, ré, ré mí dó - dúdolta az egyszerű ember (e szolmizációs megörökítő formában persze csak utólag, nekem köszönhetően) mialatt belekotort a parkolójegy automata visszahullajtó perselyébe.

Semmi, de ez mit sem rontott kedélyén:

- Ré, ré, ré mí dó - ballagott tovább.

Fütyüljem is?

ez pedig a csigagyerek, aki reggel a mosogató-medence peremén ballagott. Az otello szőlőből hullhatott ki még az este.
 

Elhúnyt a zirci kiváló ötvös, Farkas Gábor, akihez 2015-ben rokoni érdeklődéssel érkeztem, és akitől baráti tisztelettel távoztam aztán. Sajnos, többé már nem találkozhatunk. Lényének és napokon át csodált műhelyének emlékét megőrzöm.

MINIMÁL 1x-2x

Megnyílt a MAOE fotóművészeti tagozatának Minimál 1x-2x kiállítása az Újpesti Kulturális Központ kiállító termében (István utca 17.) A harminchárom kiállító sereglését Sárkány Győzőnek, a MAOE alelnökének megnyitó szavai vezették be. Elsőnek a szervezőket és a kurátorokat illette dicsérettel, akik ezt a mostani tematikát választották, és az egyesületi tagoktól beérkezett óriási kínálatból a válogatást kézben tartották. Sárkány Győző a megnyitó közönségének figyelmébe ajánlotta, hogy nem könnyű ez a mostani, a minimálra fókuszáló tematika,
"hisz a képzőművészet már beépítette a stílus jellemzőit, mondhatnánk, túllépett rajta. De ez így nem igaz, mert szinte mindegyik művészeti ágra megtermékenyítően hatott: az építészettől az iparművészeten keresztül a filmművészetig, és természetesen a fotóig. >Kevéssel a sokat<, >a kevesebb több< stb. , említhetjük az ismert szlogeneket.... Malevics orosz festő 1913-ban a Fekete négyzet című festményén mindent elhagyott, mert bátor volt. Ez összegzés volt, sűrítmény, a kor, a 20.század drámai előrevetítése, tökéletes minimal-art kép. Persze akkor még ezt nem így hívták. Az amerikaiak az 1960-as években nevesítették a minimal art-ot. Mondták: az első amerikai irányzat, mely semmivel nem tartozik Európának! Vagy mégis? Majd teljesen az üzlet szolgálatába állították, és elégették a Mammon oltárán. De ez sem igaz teljesen, mert a műfaj különböző változatokban él tovább. Ezért örülök, hogy itt és most a fotó nyelvén szólal meg újra, és töltődik fel új tartalommal a műfaj. Végignézve a tárlatot, egyszerű formákat látunk újratöltve, a rend alkalmazásával teremtenek harmóniát. Tiszta formák, giccs-gyilkos képalkotás. Nagyon fontos és lényeges ma - képzavaros világunkban, ahol a hazug látvány babonáz - a reduktív látásmódra felhívni a figyelmet. Egyfajta iránymutatásról van szó: kiszűrni a feleslegest, megragadni a lényeget a fotó eszközével."

A megnyitó alkalmával került sor a MAOE fotóművészeti tagozata által alapított Aranykazetta díj átadására. Ezúttal a debreceni Seres Géza fotóművész, a klasszikus és archaikus fotótechnikákkal való képalkotás kiváló művelője kapta a díjat, aki "kevéssel a sokat" képes szemünk elé állítani.

A tárlaton egy minimál képpárral D-Vektor is helyet kapott. Szerző és műve találkozását Hajdú Gabriella örökítette meg:

 Pesövé Ofszi  LG mini mobiljával szintén jelen volt, és az okos gép tett is erőfeszítéseket, hogy pár képet lőjön a megnyitó vendégeiről, az alkalomhoz illő giccs-gyilkos stílusban. Íme:

S.Faragó Gyöngyi fotóművész lóbál egy máshonnan visszakapott maximális képet.

Fekete István fotóművész színt vall.

Eifert János fotóművész felbukkan és már el is tűnik.

becsméricskélés

Ah, tűnt szájakat

megjárt, kéjenc fogak közt

megkopott vasak!

pillanat

avagy adalékok a

vajon kellenek-e még az "emberek" * az ember művészetéhez témaköréhez.

A pillanatfelvételről tudhatjuk, micsoda, de mi a helyzet a pillanattal magával?

A pillanat a valóságnak csupán bizonyos absztraktuma, empirikus alapú, érzékelési és észlelési sebességkorlátaink határai között sűrűsödő eseményhalmaz, amit az idővel való összefüggésben tekintünk, ám az időről, s következésképp a pillanatról is elég zavaros a tudomásunk. Némelyeknek még talán gőzük sincs róla.

A pillanaton legtöbben idő-összetevőt, idő alapelemet értenek, miközben a tudomány már az idő, mint szuverén dimenzió létezését is kezdi kétségbe vonni.

Elismerjük: gépileg rögzített látvány formájában a történések legapróbb mozzanata is megállítható (tehát van mit pillanatnak nevezni), de ez a "mozzanat" sem egyéb, mint irányultsága vagy jelentősége által behatárolható, együvé tartozónak tekintett történéshalmaz, mely végtelen számú további mozzanatra, "pillanatra" volna bontható.

Badarság tehát, hogy a pillanat, mint olyan megállítható volna. Az ember jelen, korszerű eszközei útján a leggyorsabb zárral sem férhet hozzá a valóság valóban mozdulatlan alapelemeihez. Bizonyára nincs is ilyen. És ha volna is, minek bámulnánk mi azt?

mozzanat leképződésnek képszerkezeten belüli tovamozdulása

 Azt is többé-kevésbé jól érzékeljük vagy lényegileg helyesen ítéljük meg, hogy miért "jó" vagy "rossz" a számunkra jelentőséggel bíró történésekből kiragadott képi "pillanat". A jó pillanatból - minimum sejtés szintjén - kiolvashatóak a történés előzményei és következményei, azaz, elménkben rekonstruálható a valóság dinamizmusa. Érzékelni véljük magát a történést, ítéletünk tárgyává lesz, minőségeket ölt magára a pillanatképi helyzet, melynek ez által sajátos érzelmi vetülete, "íze" keletkezik.

Képzeljük ide egy "élettelen" városi úttest, utcarész fotóját. E kép is pillanatfelvétel, csak a pillanat, a bele foglalt történés érdektelen.

Az ember nézi a történések kiragadott mozzanatát, és belső érzékei, képzelete számára a történés "jó" esetben a képi jelentés inspirációi szerint zajlik, mozdul tovább, játszódik akár alternatívák mentén párhuzamosan is , empátiától vagy averziótól vezérelt irányba, ahogyan, például, a hátrafeszülő karban tartott dárdát érezzük elrepülni, vagy szenveink mentén szeretnénk, hogy a lendületben elkapott gumibot okvetlenül lecsapott vagy mégse csapott le.

Ez a hatás volna - már, ha fellép - az igazi érték a történésekből kiragadott látványban. Az, hogy befogadói elménket beleélő aktivitásban tartja. Ritkán sikerül ilyen valóság mozzanatot képileg megragadni - a statisztikai gyakoriságot tekintve: azt a mozzanatot, amiben benne van az előtte és az utána is, sőt, még a megítélésre ösztökélés is.

A statisztikai adatot egyéni esetekre bontva: van fotográfus, kinek ilyesmi soha, s van, kinek szinte mindig sikerül. Ezt a vele született tehetség számlájára írjuk. A "jó"pillanat látványa a történés mozzanatának természete és jelentése szerint különféle irányba és különféle mértékben tereli és mozgósítja a képzeletet, és fontos pszichés konzekvenciákat szül(het.) Akár csak, hogy a képet nézve nem unatkozunk.

Így jön létre a tova tűnt idegen történésekhez, "pillanatokhoz" való, esetleg szórakoztató, de általában számunkra érdektelen vagy ritkábban érdemi viszonyunk.

Ennek a velejét most megismételjük:

Nem mindegy, hogy a képből milyen értelmezési inspirációkat vélünk magunk felé áramlani.Az inspirációk néha érdektelenek, más fotók iránt meg heves érdeklődés támad bennünk. Mindez azonban nem csupán a képzeletet mozgósítani képes, "jó" pillanattal függ össze.

Markovics Ferenc emlékezete szerint Berekméri Zoltán hangoztatta, hogy egyetlen képelem nem elegendő a fotón. Valóban! Legkevesebb két képelem kell, még hozzá afféle képelemek, amelyek mögött olyan lencsevégre kapott entitások vannak (mondjuk például: élők által megnyilvánított erőtlenség kontra ragadozás) melyek létérdekei és energiái - akármilyen értelemben - egymásra irányulni látszanak, vagy melyek között, például, tudottan vagy érezhetően antagonizmus feszül. Vagy kölcsönösen minősítik egymást, egymás helyzetét (mondjuk például: itt egy nyitott festékes doboz, amott távolabb meg egy eldobott, beszáradt ecset.) Ha vannak ilyen viszonyt színre állító képi elemek, ezt a viszonyt megragadja és mozgásba hozza a nézői képzelet.

Nem kínál a nézőnek semmi ilyen érdemlegeset az, aki képein egyetlen - mondjuk például természettől szép - dolgot önmagában mutogat, vagy aki pusztán a képből ki nem deríthető közlési szándékait kísérő cédulákon narrálja. Meglehet, sértőn hangzik ez a magukat mutogató, ím már magukat milliárd számra mutogató szépség levadászók s úgyanúgy a konceptuálisok fülének. De azok se örüljenek, akik egymás iránt érdektelen képelemek alakzatait tákolják esztétikai formáltságúvá: metszik az aranyat, építik, bontják, csiszolgatják a képi finomszerkezeteket, miközben a képi elemek között érdektelen vagy elcsépelt a viszony.

De vissza most az "állóképhez"! Ha megállunk és figyelmesen tekintünk, mondjuk, a faluvégi tájra, nem látjuk, de ma már tudhatjuk, hogy a szemünk elé táruló összes dolog (pontosabban matéria) építő elemei strukturális mélységeikben, atomi szinten és még mélyebben folyvást csereberélik a maguk viszonyait. Ennek a ténynek hosszú távon megmutatkozó vizuális bizonyosságait ismerjük: kórhad a deszka, porlik a kő, megdől a házfal, a kerítés színét kiszívja a Nap stb. De ez, amit így tudunk, egyetlen elkapott "pillanatban" sincs benne. Olyasféle elváltozásokról (történésekről) van szó, melyek század-tizedmásodpercekben, de talán még években, évtizedekben sem mutathatják meg magukat, sem tendenciáikat. Nem pillanatfelvételként tekintjük az ilyen fotókat, holott ezek is azok, hanem jó esetben beleérző merengésünk tárgyaiként.

Ám ha a fotó, mondjuk, olyan empirikusan már ismert történésről szól, hogy a kerítésen át menekülő gyümölcstolvajt már majdnem eléri az ugrásában képileg megragadott kutya, akkor könnyű visszajátszani képzeletünkben, mi előzte meg ezt a mozzanatot, s attól, hogy mi következhetett azután, hátunkon még akár a szőr is égnek áll. Vagyis a "jó" képeken a befogadó által érzékelhetően mozog a "pillanat" előre, hátra.

Gyakran felötlik emlékezetemben 1985-ből a 13 éves kolumbiai lányarc, Omayra Sanchez Garzón World Press Photo nagydíjra érdemesült portréja, akit foglyul ejtett a vulkánkitörést kísérő sáráradat, s 60 órán át, lassan elmerülve várta egyre nyilvánvalóbb halálát. Bár hosszan változatlan volt, amit a fotóriporter nem szokványos portréja láttat, pillanatkép ez is, mert inspirációja tűhegyes: a halállal szembeni tehetetlenség zaklató érzését keringeti bennünk, s emellett még ama zaklató kérdést is, hogy mit is csinál érdemében, igazán, aki csak fényképez ilyenkor.

Szóval, fotók láttán, a kontextust megértve számtalan minden mozgásba jön a képre tekintő, gondolkodó ember elméjében, több is, mint amennyit a pillanatfelvétel megragadhatott. Persze, csak, ha van kellő erejű motiváció, s ha túlmutat a pillanaton az érdeklődés, és szociálisan motivált, kellő mélységű a környezetünk iránti empátia is,

és érdekel még bennünket kattintgatás közben az "ember".

* "emberek" a hatalmi elit divatba jött nagyképű terminológiája szerint (értsd: akik csak vannak, de a kiváltságosok által el kell nyerni választói kegyeiket és hasznukat kell venni.)

kakukkot se!

Ahogy a réges-régi mondás tartja, nincs az a rémálom, amiből a kakukkos óra ne tudna kimenekíteni. Eme biztató körülmény tudatában, Úniónk szabad állampolgáraként, állítólag, most már végre csakugyan, bátran és szabadon álmodozhatunk, amiről csak akarunk.

Így akár azt is álmodhattam volna az éjjel, hogy Európa fészkében ott egy több milliót nyomó, hatalmas kakukktojás, amit a liberál-toleráns avagy tolle-liberáns EU-békegalamb költöget kifelé. Megálmodhattam volna akár azt is, hogy mi lesz azután, amikor a kakukk már kikelt, például, hogy hányat kiált még nekünk az a kakukk, (esetleg egyet sem... :-)

de merek én ilyesmit álmodni?

Városszépítés

Mráz Zoltán fotószolgáltató barátunk pompás diadalstatívot emelt a Rákóczi útról hozzá vezető sugárút fölé. Élmény volt átsétálni alatta.