*
A városi tereknek
jót tesznek a kerítés kiállítások, különösen a formaesztétika nyelvén közérthető
dolgokról beszélők, mint például Radisics Milán kiállítása volt nem rég az Almássy
téren. Első helyen játszik szerepet a látvány-benyomás. Lehet kínálni fontos, ám cseppet sem vidító vizuális
tényeket is, hiszen be vagyunk már avatva civilizációnk harmincegynéhány évvel ezelőtt errefelé még nem publikus gondjaiba, ám ha firtatni kezdi az óvatos járókelő némelyik kerítés felvonulás háttérben
lappangó szándékait, akár aggályossá is válhat a megelőlegezett bizalom. Aki a fotográfiával
kapcsolatos szakmák mutatkozásaira nem arra tévedt civilként tekint, gyakorta találja magát drága, de amúgy olcsó mutatványok zavaros terepén.
Mivel a földi
valóság vizuális aurába ágyazott egzotikus objektumai pillanataik
számtalan sokaságában kínálják magukat a szemnek, és ezek rögzítésére hozzávetőleg
tökéletes fotótechnika áll már készenlétben, ma szinte semmiség lett hozzáférni és akár formaesztétikailag
is precízen megörökíteni a véletlennek idők kezdete óta kínálgatott bámulatos mesterkedéseit,
vagy más fogalmazással: a valóság vizuális különösségének "igazságait."
Ezek az idő hídján fényképezőgép
által a mindenkori mába átemelt igazságok a maguk hitelt érdemlő nyilvánvalóságukban hordják elsődleges
értéküket. Emberek milliárdja képes fizikai értelemben múlandó - a világ történésében elröppenő
- vizuál-érzéki élményeket rögzíteni és annak tárgyi hordozójával, a fotografált képpel a mindenkori
szemlélőkben, azaz a befogadókban is "ott vagyok" élményt kelteni. Ez
a fénykép eredendő varázsa.
A MOME és a
budapesti Erzsébetváros nem rég megnyílt Klauzál téri, VisszaTÉR - arccal egymás felé
című közös kerítés-tárlatának fotóin majdnem mindenütt rendezői komótossággal lefényképezett embereket
látunk. Kérdés azonban, mi közük ezeknek a figuráknak az emberi lét valóságához? A
címadás valamiféle fontoskodó zavarosságot sejtet.
A fotografálás valamivel
kevesebb mint 200 éves technikai fejlődése, a kattintással megkaparintható látványkincsek
mind gyémántosabb ragyogása, az ábrázolásnak a tárgyi hasonlóságok terén
előállt könnyedsége mellett a fotográfiai valóság-tükrözés egyre rafináltabb,
egyre áttételesebb nézetekbe és filozofikus neobukfencekbe gabalyodik, és az
így keresztül-kasul ideologizált civilizációs tudat ráuszította a társadalmi és elméleti diskurzusok szereplőit a fényképezés médiumára. Mind több olyan képet
tolnak a szemünk elé, amin alig kínálkozik közérthető néznivaló, ahol a kép pusztán
kontextuális célzóeszköz. A csettintés könnyedségű hozzáférés okán az egyszerre
technikai és kulturális fejlődés mára úgy hozta, hogy a fénykép - emelkedettebb célok szolgálatában pedig (magyarán) a fotó - fontos segédeszközévé lett az
ideológiai tudatmódosításnak.
A kétezres évek
elején a Magyarországra látogató francia filozófus Francois Soulages (Nessim
Galéria) a modern fényképezés szemléleti sajátjaként már nem emberről, hanem
politikai testről beszélt. A fotografálás szemléleti trendjei kacifántos
szellemi alagutakon haladnak előre. Intézményi szinten okkal gondolhatsz a
globális trendekhez integrálódó MOME-re és az oda gyökerezett egyéb párhuzamos felsőoktatási
intézményekre. Az ideológiai agymo... na, mondjuk inkább szép
angol-magyarsággal: a Photo Aided Ideológiai Diskurzus (továbbiakban csak PAID) szolgálatában álló, felső
szinten menedzselt és művész diplomával rangosított képzés felülírni látszik az
emberi élet megpiszkálatlan vizuális tényeinek értékét (lást a hajdani
nagyokat, említsük például csak C.Bresson exponálási morálját), és említsük a semmilyen más mesterkedésben fel nem
lelhető nyilvánvalóságnak pszichés jelentőségét. (Roland Barthes forog a
sírokban, az enyémben, az én sírdogálásaimban legalább is folyamatosan, látván, hogy a Barthes-i Ez VOLT
a magasan képzett újak cinikus mosolya közepette lecserélődik az éppen
ezt gondolomra.
A Klauzál téri kerítés
tárlat szépen példázza, miféle áttételes ábrázolási fogásokkal konvertálódik az
eredendő, természetesen adott vizuális valóság és
benne különösen az emberi valóság holmi konceptuálisan megfejelt fotó-színészi
alakításokra, még csak nem is mesékre, hanem csak mesketélés kezdeményekre,
a botcsinálta fotó-színészek kimerevített pózainak látványával. A fentebbi megvető általánosítás
jogosságát a falon és ím már kerítésen is tucat számra kínálkozó esetek
igazolni látszanak. (a Klauzál téri
fontosként felvezetett vizuális "misung" csak egy a sok közül.)
A valóságlátási
trendek diktálói számára meglehet fontos dolog a fényképekhez és fotókhoz
rendelt világnézeti üzengetés, de mi olvasható ki ebből az arra járók, a
tereken átvágók, a mindennapi élet hozta "tárlat nézők" számára? Van-e idejük belemerülni az áttételes vizuális
olvasnivalók értelmezésébe? Egyáltalán felpillantanak vajon, amikor a kerítés
előtt elvonulnak?
Ha nekik nem is, a
vájtszeműnek rögvest feltűnik, hogy a fotóművész képzés irányadóvá lett módszere
dominál e decemberi napokon a Klauzál tér keleti oldalán. A fotószínházi színészek
természetesen valóságosak, de az előadásnak már nincs köze a biológiailag
eredendő és máig alapvető fontosságú küldetést hordozó emberi jelen vizuális
igazságaihoz. Pusztán az örökérvényűségükből kiebrudalt és az érvényesülési cinizmus
prédájává lett civilizációs létkérdések viszolygó piszkálása folyik a legkülönfélébb áttételű
makett-emberesdi által. Ülj ide, állj oda, csinálj így, még kicsit balra, légy
szomorúbb, ne ott feküdj, hanem itt, tátsd ki a szád, ne törődj vele, csak
csináld, nézz kicsit szomorúbban, az a lámpa igenis kell, a fejedet én majd úgyis lecserélem valamire stb.
A bevezető szöveg
szerint ez a kiállítás dokumentál valamit. Végignéztem, de nem gondolom, hogy az
itteni dokumentálás értelmiségi kívülállók számára releváns volna. Néhány
elismerésemet kiváltó kivételtől eltekintve csupán a rátermettségi küszöböt hol
fentebbről, hol alulról közelítők viszonylag zavaros elme-fáradozásairól
szereztem vizuális benyomás. Finoman szólva cseppet sem dominál a fényképezés
legfőbb specifikuma, a fotográfusok nélkül is megpillantható valóság, különösen
az emberi élet őszinte és felfedezés értékű tettenérése. Arról pedig, hogy ez a
harminc fotó egységes vizuális mondanivalót tárna elénk, szó sincs. Harminc
szerző harminc fotószínházi minijelenet sorakozik itt, ami ideológiai és formai trendek
szerint csomagolt tudatállapoti szösszenéseket villant. Egy mondatban összefoglalható jeligéje
talán ez lehetne: Extra MOMEm non est vita.
A neves intézmény félig
képzett hallgatócskái, akik diploma reményében vagy az életlenség- és
értelmetlenségállítást vagy esetleg a Photo Aided Ideológiai Ködevést
gyakorolják, meglehet büszkék most kicsit, hogy telepakolták velük a Klauzál téri
kerítést. Na de mi van a járókelőkkel? Mindkét oldal - mutatkozók és befogadók -
iránt aggódva kérdem:
Mosódik itt rendesen,
egyáltalán mosható még tovább a napi létharcból a mobilfotózásba meg az
internet mindenevésbe menekülő emberi agy?
P.S.: Művészetről
fentebb egyetlen szó sem esett, de a 30 hallgatót felvonultató összkép arra
vall, hogy a MOME hallgatói közé valahogy rendre be-becsúszik néhány érzéki különösségre
fogékony tehetség. Én - minden elégedetlenkedésem mellett - ennek ezúttal is
örvendtem.
* Címképként fent: Demokratikus látásom jogán sűrített vizuális
benyomás a Klauzál térről.