Mára a JOG elavult

 

Évezredek alatt bebizonyosodott, hogy az ember a vele születettekre valamint a külső ráhatásokra adható válaszok szélsőségeinek egészére tekintettel soha nem lesz alkalmas a szociális közösséghez nélkülözhetetlen bármiféle rend szerint élni. Az emberek zöme a boldogulást, az érvényesülést, a javakhoz és lehetőségekhez való hozzáférést bármi áron vagy akár csak másokra alig tekintettel igyekszik elérni. Legyen akár a legnaivabb valakiről szó, még a vis maiort is megpróbálja más valakik válla felé terelni.

Az óidőkben fogant igazság szemlélet több kisebb, de történelmi jelentőségű paradigmaváltást ért meg. A birodalmak korából örökölt s a hatalom érdekeitől vezérelt jog-szemlélet mára igen csak hézagossá lett, mondhatni, jócskán elavult. Az írott JOG valójában nem a társadalmi közösséget, még kevésbé az azt összetartó belső humán erőket, sem a legjobb értelemben vett cselekvési szabadságot és tisztaságot szolgálja, hanem, az emberi tömeget féken tartandó, csak a hatalmi gyakorlat kívánalmait és érdekeit, az u.n. hierarchikusan hátsó kijáratos igazságszolgáltatást preferálja. Annak felsőbb lényegét tekintve a közösséget összetartó legnagyobb erőre, az embert belülről szabályozó erkölcsre nincs tekintettel, soha nem is volt, pontosabban nem is kívánták képessé tenni ilyesmire.

A történelmileg örökölt és gyökerében archaikusbirodalmi JOG lehetne ugyan kicsit jobb és még jobb, akár az igazság osztás hierarchikus építményének toldozgatása által is, de a szociális harmónia és a modern valóságszemlélet és szabadság szükséglet szempontjából érdemlegesen korszerű nem lehet.

Újra kellene strukturálni a közösségi lét valóságának minden lehetséges esetre kiterjedő fogalmi leírását és az ahhoz rendelhető rendszabályozást. Egyáltalán először is tisztázni, azaz egyértelműsíteni az igazság mivoltának félreérthetetlenül emberszabású definícióját, és demokratikussá tenni az ember ahhoz való viszonyulását.

Itt tartunk logikailag, miközben meg nincs az a revíziós igyekezet, az az újra strukturáltság és fogalmi újraértelmezés, aminek nyomán a közösséget pusztító emberi rossz jóságra cserélődhetne vagy legalább leleplezhető és időben semlegesíthető volna.

Elég szomorú, hogy eme egyszerre potenciális és valós rossz miatt a még oly egyoldalúan rigorózus JOGra váltig szükség van minden érvényesülésen és érdekütközéseken alapuló emberi közösségben, mert az ember a rossz feltételei között rosszá lesz - érts ezen bármi csekélységet!

Olyan JOGra volna szükség, ami nem bárki által rutinírozható és korrumpálható igazság-, illetve rend osztó szerszám a más egyébként számtalan féle, akármilyen, akár jobbítón buzgó, de téveszméktől gyarló emberek kezében.

Eljött az ideje, hogy a működőképes és tévedhetetlen JOG megszületése érdekében az AI vágjon bele a külső és belső emberi valóság relációkban végtelenül(?) árnyalt fogalom-hálózatának leírásába. Mindezt ama cél érdekében, hogy a "törvény betűje" minden bármi okból előálló, fennálló vitás emberi helyzethez mint szótári esethez, azaz tényálláshoz automatikus és vitathatatlan jogi megoldást rendelhessen. Különösen az által, hogy törölje ki e szótár igazság definíciójából az emberi érdektől, illetve ellenérdektől motiválhatóan megragadható eseti értelmezéseket - úgy az érdekeltek mint a bíráskodó(k) részéről.

Nélkülözhetetlen, hogy végül minden lehetséges, rendtől elhajló emberi helyzethez, mint jogi tényálláshoz eleve automatikusan rendelődjék verdikt, ítélet, amit az illetékes személy vagy inkább ego-semleges aktor, a fennforgó tényeset okán az ím már teháttal társított nagy fogalom rendszerből lehív és ("ítéletként") kinyilvánítottá tesz.

Irtózatos nagy, folyvást bővítendő és bővíthető szótárról van szó, amivel a természetes humán emberi ész nem bírna el. Az legyen itt és most mellékes kérdés, hogy ebben a végtelenbe bővülő szótárban az ítélkezést szolgáló keresés útja a Mesterséges Értelem számára logikailag ellentmondás mentesíthető és tévedhetetlenül járható út volna-e.

Dehumánus poszthumán JOG-ként tetszik elő ez az egész felvázolt feladat. Na de maga az ember is a poszthumán jövő felé tekint. Annak hitében íródik itt mindez, hogy egy ilyen szótár kizárni volna képes bármiféle ember ellenes önkény, galádság, ártó, akár sátáni fordulat felülkerekedését.

Az egyik rég óta kézenfekvő nyereség és kívánalom volna az anyagi érdekű ügyvédlés kiiktatása az igazságszolgáltatási folyamatokból, a másik pedig a tudatképtől való verbális eltérés indikálására alkalmas chip születéskori vagy későbbi beültetése, illetve az ennek híján evidenciaként fennálló törvény előtti hiteltelenség.

Na de - félre:

ki volna, ki lehetne egy ilyen fogalomtár gazdája? Fejlődését szponzoráló és célirányban tartó Gazdi nélkül még egyetlen mesterséges értelmet sem láttunk kibontakozni. És mi volna az a chipesítő fennhatóság, ami garantáltan élvezhetné a természetes biológiai élet folytatásában érdekelt emberiség bizalmát?

Ja igen! Alapvetően fontos volna az új jogi mechanizmus tévedhetetlensége érdekében a társadalmi működés egészére kiható hazugság indikátor valamint a valamilyen legfelsőbb Gonosz iránt elkötelezett átkozódások indikátora is, és mindezek erkölcsi garanciákkal kontrollált működtetése.

Ennyit kiindulásul, aztán majd meglátjuk - vagy sem.

PROLI

 

Kiszely Zoltán említette egyik okosságában a választáskor ránk zúdult proli hergelést, mint az elégedetlenek egyik verbális fegyverét. Aligha kerülte el figyelmünket a 2026-os választási kampány során a lincselés felé kacsingató hergelés.

Könnyű az indulati leszámolóknak. Társadalmi jobbra-balra fordulásunk puszta reményében félresöprik az éppen fennálló rendet úgy, hogy nem számolnak a tévedés kockázatával.

Mert mi egyebet tesz még a proli a hergelésen túl az értelmes, legalább is céltudatos változásért tettekre készek, az okosan érvelők és bátor szerep vállalók asztalára? Semmit. Bizonyára ezért s ekként vált ki a proletár szóból a proli.

A proletár nem csupán elégedetlen, gondolkodik is a környező valóságról, céltudatosan társadalmi osztállyá szerveződik, és zászlaján nagy jóslatokkal harcba kezd a kapitalista kizsákmányolókkal szemben. Na persze leginkább elbukik, de nem a maga gyatrasága okán, hanem mert megtorpan a hangzatos társadalmi értékek, igazság és erkölcs előtt, és mert hiányzik belőle a mohóság.

Az persze a proliból is hiányzik, mert nem olvas, nem tanul eleget, így azt sem tanulja meg, hogyan kell boldogulás címén mohónak lenni.

A proli lázít a számára sosem elég jó renddel szemben, hergel, hagyja magát uszítani, élvezi a felfordulást, és  a választás alkalmával csak azért is oda tett ikszével simán elsöpri a regnáló hatalmat mint elégedetlensége vélt okozóját. Nincs egyedül, így forradalmasítja a választást anélkül, hogy tudna róla.

Aztán, ha összedőlt a rend, s ha a prolira is ragadt kevés facebook rutin, a virtuális utóvéd harcok színterén vághat még különféle emoi pofákat.

Majd pedig előbb-utóbb csalódik, persze, megint.

A proli státuszt az intézményesült szocializáció útján, még kíváncsi és tudásra fogékony korunkban, az okos  nevelők vigyázó szemétől kísérten kerülhetjük el.

Azután már késő, ha gyerek korunkban az árok parton kergetőztünk, ha serdülő korunkban elhanyagoltak, ha nevelés címén már örökre elrontottak, megmérgeztek, kiábrándítottak bennünket.

A születéstől összeférhetetlen természeten (mert ilyen is van) legfeljebb celebinek mondható, ritkán, kevesek számára beköszöntő sikerek szépíthetnek kicsit. A proli tudja, hogy őket pusztán irigyelni kell, a Q*va anyjukat!

HETI NYAVALYGÁS

 

Nocsak, ki kíván saját magával azonos lenni épp itt és íly kecsegtetően?

Ha mégis közismert celeb volna az illető, akkor is manapság ugyancsak kérdéses, hogy a viharos éjszakai tombolásairól híres bulinegyed kellős közepén postaládánkban e tömörséggel felbukkanó cetli arról szólna, hogy simán lakni akarna itt valaki.

A sajatmagamozás  már rég óta átlátszó csúsztatás, különösen, mert házunkban ezideig még csak hostel és rövidtávú szállásolás céljából vették meg az innen menekülők lakásait.

Na persze, amúgy meg logikus, hogy mégis efféle horgot lógat megint orrunk elé valaki. Nem érdemeljük-e ki, hogy mi, életvitelszerűen még itt maradottak váltig hülyére legyünk véve a rövidtávú haszonlesésben gondolkodók zsarolás határát súroló olcsó ajánlatai által.

És nem vagyunk-e valóban azok, hülyék, hogy a felemelt fejjel menekülésre valót nem kapartuk még össze életünk során?

Ez van. Aki csak élni és lakni akar, és váltig marad, annak feje felett előbb-utóbb úgyis összecsapnak a haszonelven eleven bulitenger hullámai.

rövid FÖLD történet

 

A Föld, mivel nincsen esze, a maga részéről egyenes pályán halad, és abban a nemtudatban él, hogy nem kerül meg semmit.

Öntudatlanul, ezért jól elviseli a felszínén lejátszódó változásokat, és nem keres összefüggéseket ezek meg az ő forgása között. Sem az ő létezésének történése meg e történés bármiféle vetületének az akármiféle vonatkozású méricskélhetősége között.

Mivel nincsen esze, a Föld  nem figyelhet fel a periódusaira.Mindezek következtében nem is számolhat. Nem ismeri fel valami visszatérését, ami történése mérésének (emberi szóval: múlásának) eredendő földi feltétele.

A Földnek, mivel nincsen esze, nincsen saját története. Mivel nincs aki rákérdezzen bizonyos eseti történtekre, történésében értett elmúlását nem képes szakaszolni sem. Ő csupán méretlenül és indokolatlanul, ha tetszik időtlenül történik és kész.

De a Nap is csak hallgasson! Ha azon múlna, hogy van-e esze, a Földet esetleg kurvára nem melegítené.

Úgy hogy örüljünk gyerekek, földiek annak, ami van, és ami esetleg másoknak köszönhetően létezik nekünk!

Aki pedig még örülni is csak kivételes okkal bír, áskálódjon tovább, itt, ott, mindenütt, hátha azért nekünk is talál néha valami érdekeset.

Ám ha pedig a Föld az időtlen idők során mégis értelmet evoludált volna magának, hagyjunk fel mielőbb az áskálódással! Boruljunk le néha tisztelettel tiszta pázsiton, itt-ott, ahol még sikerül!

 

AZ ADÓZÁST CÉLZÓ nemzeti konzultáció elébe

 

Kicsit ijedten olvasom, hogy éppen miféle elvi kérdések mentén kellene megmentenem hazámat a nagyobbik rossztól.

Itt van például ez a konzultációs kérdés, az elém kínált A vagy B válasszal együtt:

Egyetért-e Ön azzal, hogy a jelenlegi egykulcsos jövedelemadó rendszert egy magasabb adókulcsú, többsávos adórendszer váltsa fel?

Ön mit gondol erről?

A. Igen, szükség van magasabb adókra, hogy legyen miből támogatni azokat, akik nem dolgoznak.

B. Nem szabad megváltoztatni az egykulcsos adórendszert, alacsonyan kell tartani a munkát terhelő adókat.

Hoppá! Van itt egy-két csúnya csúsztatás! A feltett kérdésben még jövedelemadóról kérdeznek, de a választható B. pont szerint már a munka adójáról beszélnek.

Közmorálisan igen nagy különbség van az adózás kérdéskörébe vont jövedelem, illetve munka között.

Itt-ott, néha kevesebb munkáért is szembeszökően magasabb jövedelem jár, különösen, mert egyesek maguk állapíthatják meg saját fizetésüket, azaz jövedelmüket.

Érdemesebb volna efféle anomáliák dolgában is kikérni a véleményünket (nem mintha a tömegesen megkérdezettek domináns válasza okvetlenül idevágó vagy helyesen meggondolt, releváns volna.) De mégis! És!... sajnos, ez is csak egy apróság volna az igazságosság vagy méltányosság megítélésének anomáliái körében!

Na de az A. válaszlehetőség sem olcsóbb ránk oktrojált csúsztatás, hiszen nem csak arra való az állam-büdzsé, hogy legyen miből támogatni azokat, akik nem dolgoznak (különösen, mert a társadalmi mozgástér és az emberi törekvések ismeretében a nem dolgozás okai minimum két, de inkább három véglet között leledzenek!)

 

* munka: rááldozott, eredményt célzó hatékonyságában akár kérdéses idővel, de akár eredmény dolgában progresszív teljesítménnyel is mért/mérhető tevékenység

CÍMLAPKÉP

 

Csak a bátrak olvassák, mert most egy kicsit túlzásba viszem!

 

Volt valaha a természet által adott és a kultúra által létszinttől függő külsőre szert tett és így hiteles ember,

és volt már úgyszintén valaha a fényképezés és a gép keresője mögött az érzékeny szem,  és a fénykép nézője képes volt az EZ VOLT-tól motiválva rácsodálkozni a fénykép nyilvánvalóságával elé táruló, majd idővel nosztalgikussá szelídülve is váltig igaz látványra.

Címlapkép, persze akkor még jóval ritkábban volt.

 

Na és van ma a civilizációs változások nyomán eredendő, természetes bőréből kivetkőzni kényszerülő ember,

és emellett van ma az álcázatlan, virtuálisan megbokrosodott, trend által megpatkolt, kontextusokba csomagoló fényképezőgépi képészet. A címlap pedig legszívesebben ilyesmikből válogat, nehogy a múlt könyökéből kijönni igyekvőnek tűnjék.

Ma is zajlik még az emberi valóság fényképezés általi felfedezése és megörökítése a pszichés vonzódás nevében, de mindez már háttérbe szorult, mint korszerűtlen.

Előtérbe kerültek ma

egyrészt a vizuális meghökkentések határtalanra dagadt virtuális világában kíváncsian bámészkodók, néha úgy is, mint kiállító tereket potenciálisan látogató, vizuális kiadványok körül szaglászó befogadói sokaság,

másrészt meg a média által jól láthatóvá téve, messze fent, tőlük, a bámészkodóktól és az őszinte megörökítőktől is ideológiailag és technológiailag arisztokratikusan elkülönülve a kor gyorsan erodálódó piedesztáljai felé ácsingózó, kortársilag kigyúrt agyú, semmit sem érző, de a modern önmagunkság köldöke körül bátran vizsgálódó és agyasan kutakodó úgynevezett vizuálisan képzettek.

Ez utóbbiak közül idővel és az őszinte érteni vágyás önképző erejével kiválnak jó néhányan, ők időtálló művésszé lesznek, de már csak számszerűségük szerény volta okán is ritkábban látjuk őket címlapon.

A címlapon a média kommunikáció harsányságra és zabolátlanságra hangoló követelményei okán a kép jól láthatóan elszakad az alkotott fotók eredeti kommunikációs szándékától, szívesen kapaszkodik pillantásunkba megbotránkoztatóan, vagy ostoba, deprimáló és megjelenési méretében is célzottan mellbevágó, vagy akár szemnek szokatlan hülyeségként, sőt, a valóságot lesajnálni kész, túlnagyított és enervált blikkfangként hat. A változatosság persze gyönyörködtet, ezért a címadó látvány néha csak szerényen primitív, mondjuk, ártalmatlan absztrakt, hogy legközelebb aztán annál szívesebben legyen ismét egy életmű kontextusából önkényesen kiragadott ék-botránykő hordozója.

 

A címlapkép legjellegzetesebb csapdája a kontextus vesztés. Márpedig manapság a fotografálóra jellemző vizuális és még inkább a formaesztétikai kontextus egyetlen kép alapján mind inkább beazonosíthatatlan.

Na meg a befogadók sem tudják, milyen értelemben is közelítsenek az emberből - úgy látszik - kiirthatatlan  esztétikai bizalommal. Azt gondolni sem merik, hogy az ő közelítésük nagy ívben le van sajnálva, amikor a kor érdektelen, de extrovertált okossága mind többünk számára csak bátran kattintgatja saját köldökét. 

Ezen sokat veszítenek a szellemi köldök-fényképeket címlapra szánó szerkesztők, még inkább a bátor előfizetők, de mintha ma ez a formaesztétikátlan publikációs játszadozás már egészen másról szólna.

Gyakorta a kép első-blikk referenciája és értelmezésének egyetlen kapaszkodója a címlapképi szerep, mint az érintett fotográfust sújtó egyetlen virtuális kitüntetés. A felszólító jelleg pedig, még mielőtt megnyilvánulhatna, alkotói kontextusától elszakítva könnyen átmegy felháborító jellegbe.

Jó azoknak a beközelítőknek, kiknek mindez mindegy.

Mi azonban mondjuk naivan: az afféle, magukat kulturáltnak valló szerkesztők bátor enerváltsága ép ésszel érthetetlen. De lehet, hogy az ép ész már nem is létezik, és lehet, hogy a kiadványok csupán a puszta túlélésért vetkőznek ki néha kulturált önmagukból.

 

ABSZOLÚT JÖVŐ

 

Ha csak a jelenben ígérkező jövő milyen voltára gondolunk, aligha ötlik eszünkbe, hogy ez a jövő a majdani jelenben, éppen az emberiség egészének gondolkodása és az attól motivált, összehangolt cselekvés okán csakis valami más lehet, mint ahogy azt a jelenben élők zömében gondolni képesek. Bár aggódó sejtései talán ma már a legtakarékosabb észnek is vannak.

Nem volt ez a problematika mindig oly feltűnő, mint ma, sőt, ilyesmi, egyáltalán a jövő a homo erectusi kezdetekben észbe sem ötlött, de az élethosszig tartó változatlanság látszatából meg a létviszonyok iránti elégedetlenség csírájából, na és a megismerő kíváncsiságból startolva igen lassan, de mégis gyorsuló változás indult el jelen és jövő között. Mert miféle jövőt sejtetett az valamikor az ősmikorban, amikor a mások feletti hatalom birtokosa kisajátította magának például a vadászás jogát.

Mindez azért ötlik eszembe, mert a Kolta Galéria futtat éppen egy fotó kiállítást, aminek a címe: Már a jövő sem a régi. E mókásnak tűnő cím mélyén eredendően fontos igazság honol, amiről - sajnos vagy sem - a kiállított fotók valójában nem beszélnek. Azt az egyensúlyt, ami által a jövő a régi maradhatott, már a civilizálódás kezdetétől, lassan bár, kikezdte a szükségleti palettát, ha tetszik a vágyálmok gazdagodását szolgálni kész innovatív gondolkodás, hátterében mindenek előtt  a racionális, a gyakorlat próbáját kiállni képes tudással.

Mind feltűnőbb ez, mióta mind nagyobb a tudás és telekommunikációs szárnyakat kap a kíváncsiság meg a jövőt célzó technikai fejlesztések tudománya. Felfedezéseink nyomán ma már megkísérelhetünk a lehetséges legnagyobb mértékben garantálni valamiféle egyszerre kaland és hódítás értékű, ugrás szerű globális változást.

A réges-régi időkben a jövő imázs magától értetődően ugyanolyan volt, mint az észrevétlenül tovaterjengő jelen, amiben őseink ráérősen és joggal képzelődhettek változatlanságról vagy akár mesés valótlanságokról. Ma pedig, legalább is hamarosan legokosabbjaink és legambiciózusabbjaink már megkaparinthatják az általuk szükségelt jövő megvalósításának mérnöki garanciáit.

S milyen szomorúak leszünk majd mi, többiek, amikor a lassulás és még inkább a visszafordulás iránti nosztalgia már semmiféle szerepet nem játszhat megszokhatatlan és megszerethetetlen, permanens változással mérgezett jelenünkben.

Ami után majd, egyszer csak egy abszolút komplett emberi múlt képe áll elő, nem nekünk, hanem a hátra maradt egyetlen szinguláris "valakinek".

 

 

REGGEL '85 PESÖVÉ MÓDRA

 

Hűha, de szép reggel van! Mit is alkotok ma? Ja, igen! - és már ugrottam is, fogat se mostam, mert az viszi a drága időt (már bánom kicsit) befaltam valamit, reggelinek már nem mondanám, s közben pörgött az eszem kereke, és kezdtem a tevékeny napot - 60 évvel ezelőtt!

Ma, nyócvanöt évesen  a napot így kezdem:

Már megint itt ez a kib@...brálós reggel? Na jó, igen, a Nap is felkelt, nyócvanöt milliomodszor, és süt rendesen, váltig ugyanúgy, de májusban mi mást csinálna? Legalább fel kéne kelnem. Csak hát én, aki reggel még sosem sütöttem, palacsintát sem, s aki minden érdekeset csakis este sütöttem ki, én ilyen korán mi a fenét kezdjek magammal?

Talán felhívom Fülest, hogy ő mit kezd magával.

Este felé tényleg felhívom, amint ül otthon a babérjain, és megformálunk együtt egy költői kérdést, mint tegnap este is, meg tegnapelőtt, hogy a sima kárörvendésen kívül mi fészkes fenét akarunk mi - még. Langyos beidegződések kerülgetnek bennünket. Alkotni, na igen, alkotni még utoljára valamit, de amivel nem kell órákig dolgozni. Sajnos, ilyen magasságban, illetve mélységben fia ötletünk sincs. Én még szétszerelek néha valamit pótcselekvésképpen, amit nem rég pótcselekvésképpen összeszereltem, de neki már ilyesmihez sincs ereje. Illetve soha nem is volt. Illetve volt, csak másra tartogatta. Azt gondolom, hogy jó neki, mert váltig olyan a stílusa, hogy mindenki szereti beszéltetni. És ettől életre gerjed, beáldozza magát, és lelkes nők fetrengenek körülötte a nevetéstől.

Én viszont, mert az élet igazságtalan, nőktől elhagyatottan kint leszek a temetésén. És tudjátok mit? Sírni fogok. De nem csak úgy, elevenen és roppant kreatívan, hanem teljesen őszintén.

PÁRTLISTA

 

Magyar Péter , akinek a kormányváltáson kívül még semmiféle politikai programja nem volt, pályázati felhívás útján összekapkodott a frissen született Tisza párt  pártlistájára egy csokor magyarnak látszó, EU-közeli, hivatali rutin dolgában ígéretes nevet, akik a Tisza párt magas választói támogatottságának köszönhetően végül elfoglalhattak Magyar Péterrel együtt hét helyet az EU parlamentben. Olyanokról van szó tehát, akiket nem személyes érdemek iránti, hanem a még új, listátlan párt iránti választói vakhit juttatott rangos és magasan honorált szerepükbe.

Ez ismét felhívja a figyelmet a pártlistára, mint a választási törvény által támogatott politikai képviseleti kiválasztódás egyik sajátos eszközére, ami sajnos igen érdekes helyzetet tud teremteni a népfelség bizakodásának és majdani csalódásainak terepén. Érvénye elkerülhetetlenül jogos, sőt, JOGos ama esetekben, amikor a választó úgy egészében nem valakire, hanem valamelyik párt nevére is szavazhat.

Különösen kellemetlen ez Magyarországon, (de talán máshol is?) ahol igen sok a népképviseleti kalandor akad, közöttük a nagy szájú, potenciálisan diktátori szerepre születettekkel. Ez a sajnálatos rés a képviselő választás mint igen fontos közügy pajzsán, részben amiatt van, hogy a voksolásra jogosultak igen jelentős többsége nem ismeri fel még jó időben a kiváltságokkal járó szerepért ácsingózók alkalmatlansági vonásait, főként mert a népfelség egyenként és együtt sem ért eleget egy társadalom, de még inkább egy államközösség sikeres működésének funkcionális és képviseleti feltételeihez, sem irányítási tennivalóihoz, és még kevésbé az ilyesmire való alkalmasság megítéléséhez, valamint a visszahívhatóság jogának kiharcolásához, egyáltalán a kollektív felelősség tudat mibenlétéhez.

Az efféle gyógyíthatatlan választási sajátosságok (lévén, hogy a nép nem társadalmi szerepvállalásra alkalmasan, hanem több érvényesülési ösztönnel mint amennyi hozzáértéssel születik, és nagykorára valóban ritkán érik felelős választóvá) szóval, e sajátosságok könnyen bohócok és diktátorok színjátékává teszik a népképviseleti együttműködést. (Lásd még a modern kori demokrácia értelmezési nehézségeit is!)

De lépjünk tovább: Mit tehet a Népfelség ezután, amikor látja, hogy a népképviseletet elözönlötték a pártlista közelébe férkőző politikai élősködők, mint amilyen jelen szerepében Kollár Kinga is a Tisza lista hetedik helyén, aki ugye, bevallottan utálja, hogy magyarnak született, de csinos jövedelmébe EU elkötelezettséget mutatva nagyon is kapaszkodik? Ráadásul azt is bátran tűri, hogy a sebtében összedobott és győzedelmes pártlistán Magyar Péter szerint ő is egy a Tisza agyhalottai között. 

Tehát mit tehetne itt a Népfelség? Ilyen esetekben a köztéri harsánykodáson túl - takarodjon a közéletből! stb. - semmit sem tehet, mert a természetes jogok nyílt színi viadala helyett írott JOG-értelmezési csűrcsavarók markában szorong minden morális és egyéb vérre menő társadalmi vita, de ugyanígy a törvényi szövegezések is. A törvénykezők nem csekély része sem nem bír pártosság feletti nézeteltérés-értelmezési logikával, sem nem tud elég lényegre törően magyarul. Lásd a Nő az, aki nőnek születik, és férfi az, aki férfinak születik féle alkotmányos kitétel kísérleteket, amin aztán a jobb sors iránt remény vesztett aberráltak és a keresztül-kasul melegek meg az életkalandban gondolkodó transzvesztiták és transz-szekszuálisok nem harsányan fognak-e röhögni? Sokkal inkább volna alkotmányba illő talán szentenciaként kijelenteni, hogy mi az emberi faj fennmaradásának legfőbb garanciája, úgy is mint az emberi faj legalapvetőbb értéke, amit legelőbbre való sikeresen védelmünkbe venni. Érdemes volna törvénykezési szinten  tisztázni, hogy a melegek gyülekezési jogának hátterében mi az a szembeszökni igyekvő köztéri provokáció, illetve a perverz magamutogatás, zsigeri gátlástalanság és arrogancia. De ez már más témakör.

A pártlistát illetően marad végül a lényegi kérdés: akadhatna-e más eszköz arra, hogy a parlamentet egy listáktól, vagyis veszélyes résektől mentes választói folyamatban csakis valóban legitim és a Népfelség iránt elkötelezett szerepvállalókkal tölthessük meg?

- Na persze, ne ábrándozzunk már! - szól közbe pártlistánk harmadik helyéről a tréfás kedvű Pesövé Ofszi:

- Az ember, bármennyire csakis jóra való és mindent  kibíró vágódeszkaként startol, felnőttként könnyen megvetemedik a múló évek oda-vissza vagdalózásai során.

A fő mellékszereplő

 

- Uram, megkérdezhetem, az ön részéről ez most a tüntetés lájtos formája, ahogy itt áll az árkádtól mint jótékony menedéktől egyetlen ugrásra?

- Nem, én csak nézem, hogy mi folyik itt már megint.

- Járt már máskor is a Kossuth téren?

- Az melyik?

- Hát itt, ahol most felvonulnak.

- Persze, itt sétáltatom a kutyát, mert itt van kellő tágasság, hogy kedvére futkározhasson.

- Na és van önnek elképzelése az országról? Hogy mitől jó vagy kevésbé jó egy országban élni?

- Uram, én nem képzelek semmit, én dolgozom. Ezzel a két kezemmel, itt, ebben az országban.

- De azért megvan a kiállása, rögtön feltűnt nekünk. El tudná vállalni a miniszterelnöki szerepet, ha úgy adódna?

- Hát persze. Gondolom, azt még úgy, ahogy megfizetik.

- Na és hogyan gondolja, illetve hogyan csinálná.

- Mondják meg pontosan, mondjuk a parlament, hogy mit csináljak, és akkor én azt csinálom. Na persze, ha meg tudnak fizetni, mert itt már azért volna jócskán felelősség.

- Tudna esetleg, csak hogy mutassa tettre készségét, simán lázadni is a mostani utálatos viszonyok ellen?

- Hát persze!

-Mutatna esetleg ebből most valamit?

- Pontosabban mit?

- Például el tudna vegyülne hangadóként az itt felvonulók között?

- És csúfolnám a kormányt?

- Hát, ha érez okot rá. Mutasson valamit, hogy csinálná!

- Le vele meg ilyeneket... Pfö, ( köp is egyet) De most csak ennyi, mert most maguk akarnak tőlem valamit.

- Mennyit kérne havonta, ha megkapná a miniszterelnöki állást?

- Mennyit kérnék, mennyit kérnék. Mondják meg pontosan, mit kell csinálni.

- Csak amit most hirtelen legfontosabbnak gondol.

- Hát elintézném, hogy mindenki dolgozzon.

- Remek! De nem gondolja, hogy ahhoz jóval több rendőr kellene?

- De bizony, mert aki teheti, inkább nem dolgozik vagy csak úgy csinál. Aztán látják, mi van itt! Ennek kéne véget vetni.

- Na látja, van magának elképzelése!

- Ha van suska, már úgy értve, ha meg vagyok fizetve, akkor én reggel beleköpök a tenyerembe, oszt csinálom. Ha kell, pofázok a tévében meg minden.

- Nagyszerű! Ha mi volnánk az ország, már itt az operatőr kollégámmal, máris fel lenne véve.

De itt mi csak keményen dolgozunk.

- Látom én, milyen erősen rá akarnak beszélni engem. De az ilyesmire aludni kell legalább egyet. Én itt most csak civil megfigyelő vagyok.

- Mégis a maga kiállása itt az árkádok mellett nagyon megtetszett nekünk. Nem futkos, nem özönlik itt hebehurgyán, mint a többiek, hanem figyel, aztán hallgat, de mindent megjegyez.

- Meg ám! Majd adnék én ezeknek...

- Az még korai volna. De azért próbaképpen mondjon még pár miniszterelnökhöz illő komoly szót, mintha a néphez beszélne!

- Jóvan! Kezdhetem?

- Kezdheti.

- "Emberek, ne dúródjunk, ne dúródjunk, jön utánunk a másik!"

- Jön? És mi is?

- Hát akármi. Például a villamos.