Elemi filmnovella

Mostanában leginkább csak alszom és alszom, mialatt pihenni tért elmém úgynevezett álmokat kotor össze nekem-magának a memóriámból, amik rendre illannak is semmivé. Néha azonban valami megragad, nem tágít, és egyszer csak azon kapom magam, hogy gondolkodom.

Nos, mivel már rég kínáltam valami költőien hasznavehetetlent, most közreadom legutóbbi álmom ilyesféle hozadékát.

 

Elemi filmnovella

 

A totális, de éjnek is mondható sötétségben ott egy (a frame-en/filmkockán belül tetszőlegesen pozícionálható) négyszög formájú fényfolt (ablaknyílás), amiben/ami mögött a néző számára kézenfekvő okkal és tematizálható sebességgel kialszik a fény.

Ha hirtelen aludna ki, amivel telis-tele a formát kereső képzelet szellemi padlása, e mozzanat nem volna érzelmileg gazdagon lereagálható, képzeletet gyújtó, nem tűnne történésből kiragadott mozzanatnak. Csak volt és nincs váltaná egymást, ami a virtuális omnipotenciához szokott embernek ma már nem sokat mond.

Tehát - látok csukott szemhájam mögött úgy, ahogyan a lélek értelmezési sejtése az értelem éjszakára bezárt ablaktáblái előtt átsuhanva derengeti, egy, az éj sötétet és a fény kialvását tematizálni képes nyílást, ami mögött később jól érzékelhető sebességgel, amiképpen kialudt, újra felerősödik a fény. A rendezőileg jól piszkált nézői képzelet ehhez majd hozzá teheti a magáét.

A dráma kibontakoztatásaként hamarosan ismét kialszik az a fény, épp oly nyugodt tempóban, miként a történet kezdetén, de ez, mivel hosszan nem követi semmi, már bolydítón kell hasson a nézői képzeletre, már nem ugyanazt jelenti mint kezdetben.

És vége. Igen, erre kell a nézőnek katartikus érzelmi erővel ráébrednie!

E filmnovellára egy valamire való, bocs, az ilyesmire szakosodott forgatókönyv író és rendező együtt már képes építkezni. Ha él bennük idevágó alkotói képzelet, kikanyaríthatnak belőle többféle, a modern elme számára fragmentált filmtörténetet, lerántva akár e fennkölt látomásomat a napi aktualitások ingoványosába is.

Fúj! De hát mit tegyünk?!

A filmnovella, legyen bármíly omnipotens, fellegeken túlra szárnyalón elemi is, mindig csak a pragmatikus, mondanivalós sürgésforgások martaléka.

 

Nemet az igenre!

 

Az igenem ébresztett reggel, hogy ő mától nemet akar nemet

változtatni változtatni és változtatni mert újabban ez a fontos

és !!!! felkiáltó jel is ide hogy pontos legyek, tette még hozzá

hisz csak a régi kor mondatja mert így hitették el veled hogy

ige és n de nem ismersz Hiszekegykettőt Hiszektöbbet meg..

Mindezt honnét is veszed? - próbálkoztam úgy félálmomban.

A kisujjadból szoptam amíg szundikáltál hogy ti még valami

Hiszekegyet tanultatok a suliban de mi ímmár a Hiszektöbbet

és le az igekötőkkel mondásfékekkel vesszőkkel idézgetéssel

pontokkal jelekkel alanyi egókkal és eszmei mondanivalókkal

minden kérdőjelre rögtön felkiáltójel ! mert lendület lendület

beszélni csak szabadon érdemes semmi igenes egyirányú utca

nem engedhetem, hogy igenes állító mondatokká deformálják

valóságom eredendő szabadságát ezért én mától nemet akarok

nemet akarok s változtatni változtatni változtatni de na szóval

a legfontosabbak a nyitott forráskódú akaró szavak például a

nemakarok a majdmegláttyuk meg idevele típusúak így egybe

hogy mindenki szabadon akarhassa majd ezeket szerteolvasni

olvasni igenemre való tekintet nélkül márpedig a szabad bele

élésnek elég a nyitott forráskódú nyikkanás hogy többet sőt

nemet értsen igenre való tekintet nélkül! igen ezt és felkiáltójel

tehát ébresztő köcsög! felkiáltójel - tette még hozzá kedvesen.

Ez nem az én stílusom, morogtam.

Ma már szabad áramköri lapkák - becenevükön a liber-nyákok

irányítják a korszemléletet és a stílust vágod a lasztit köcsög ?

kérdőjel felkiáltójel kérdőjel persze hogy még észhez térhess..

Nem akarom változtatni magamat, makacskodtam, persze csak

gondolatban, hol máshol! E hátra lévő időre igent mondanék...

Nem igen akarok hallani az igenekről. Le az igenkötőkkel is le!

minden egybeírással mondatnyomorral és csak felkiáltójel fel ki

be áló jel. Nyílt forráskódú süketelést akarok a vakoknak és a...

Megbúbollak!

Próbáltam fejen állni, hátha kevesli csakrám a reggeli véráramot.

Nem csakra hanem simán felkiátójel ez itt nem otthonod hanem

meg bú bol lakod alom s ha kötöd itt NE kema ze be takaró hoz...

 

Na és ez így ment, míg fel nem keltem.

Most küldök kevés esszenciát ebből a locsogásból kifelé is.

Egy haikut, igen, ami nemcsupán 17 szótagból, de 17 szóból is áll.

 

te hűs ég nem ért

már kor se társ hőt szít a

nyák és forr a dal

aláírás egyelőre még D-Vektor

éljenáprilisnégy!

 Ama emlékezetes nap évfordulóján Velencére látogattunk. Kezdetben felhőben és napsütés ígéretében gazdag volt az ég. Kerestük a hirtelen jött hidegben a tóparti élet nyomait. Egészen Gárdonyig kellett bandukolni, ott készül most egy vízzel párhuzamos járdasávval felszerelt, mint hírlik, mostantól fizetéses homokpart. Letelepedtünk az egyik családi méretű faasztalnál, elővettük az elemózsiát, és ekkor viharos szél, valószínűleg a régi idők szele csapott le ránk a tó felől. Kikapta kezünkből az ünneplésre emelt műanyag poharakat. A három évtizede távozott szovjet csapatok pedig elkezdték visszafoglalni a tavat.

Kontrasztként érzékletes képpel be kell mutatnunk a valóságos meteorológiai helyzetet, hogy érzékeljék olvasóink ama két előre tolt orosz katona hősiességét.

Jobb oldalon, a háttérben jól kivehető a két hősiesen fürdő orosz hazafi.

Kevéssel később fedeztük fel, hogy a szovjet hadsereg másik szárnya a helyi lepukkant nyaralóházban ütötte fel főhadiszállását.

A győzelem tudatában igen barátságosan mosolyogtak ránk.  Elbeszélgettünk a kellemes tavaszi időről. Óhatatlanul megfordult az ember fejében, hogy ha a q... Hitler nem kaparintotta volna a markába a németeket, akik lerohanták neki a Szovjetúniót, akkor ma a legbarátságosabb érzelmeket táplálhatnák egymás iránt az oroszokkal, mert úgy egyébként jó lelkű, klasszikus, még el nem idegenedett emberfajta volnának (pfúj hollandok svédek, pfúj egyébként csodákra képes egyesültállamiak!) nemes kulturális háttérrel.

Barátunk pedig úgy döntött, kinek felesége máris ügyesen frissítgette orsz szókincsét, hogy az első kedvesen rámosolygó hölgyet csomagtartójába tuszkolva távozik e pandémiás árnyékvilágból.

A továbbiakról semmit nem tudunk, mert figyelmünket teljesen elvonta a zimankót hozó komisz velencei felhőn tátongó, csodálatosan tavaszias luk. 

Covid séta

 március idusán

Én-Armageddon

 

Én - de Rád is érvényes, gondolom - az életet, ami, ugye, mindig megy tovább, őszintén tisztelem, de nem ilyen értelmű absztraktumként szeretem, hanem a magam érzékelési, interaktív, egyedi foglalatában.

Ezt nem tisztelik - pontosabban: társadalmi egészet érintő, statisztikai mutatóktól motivált teendőik magaslatán ezzel nem tudnak mit kezdeni a funkcionális területek feletti hatalom gyakorlói, legfőképp az államhatalom gyakorlói, akik az egészet mint fontos elvontságot képviselik, ahol az életnek mindig mennie kell tovább. Vagy az én életemmel együtt vagy anélkül. Az egyéni élettel nem tudnak mit kezdeni a biomassza fölött rendelkezők, a statisztikai járulékos veszteségekben gondolkozók.

Na jó, álcául kéznél vannak a szólamok az "emberekről" meg a "mindenkiről", amik azt sugallják, hogy ím, látnak ám ők, persze, látnak engem is. Lehet, hogy látnak, de az állam létének nehéz pillanataiban, egyénként, ahogy éppen élném a saját életemet, nem számítok, hanem csak amúgy számítok, mint aki beletartozik az állam életének nélkülözhetetlen televényébe.

Két statisztikai adat uralja most a társadalmi aurát: a napi új fertőzöttek száma meg a napi halottak száma. Ez a két rettegtető adat valóban intő, mert az én éppen nagyon ki van szolgáltatva a többi énnek. Nagy baj most az, ha a másik én tesz erre az egész mutációkban viruló Covid (Sars-CoV-2) helyzetre. Márpedig, láthatóan, dugig van az életterünk ilyenekkel, kiknek a halálos veszély mintha nem is létezne.

Jó részt emiatt, manapság már nem engem oltanak be, hanem mindenkit. Kikből lesz a hatékonysági tört számokban megvallott járulékos veszteség? Csak egy biztos, ők a mindenki részei.

Ilyesmit jól, kevésbé világosan bárki végig tud futtatni a fejében, de legyinteni rá, az már érdes lélekre vall. Mondják, a világ eddigi legnagyobb üzleti modellje mutatkozik be most, amin csak a hadiipar tesz túl.

Ezek a hónapok, évek most az Én-Armageddon hónapjai és évei, amikor a hatalomszomjas Gono... na nem! csak a Szuper Életrevaló világméretekben gyakorol. Tudjuk, máskor, más felállásban, más határok között volt már ilyen, de mennyi! És az élet ment tovább. Csak nehéz beletörődni, hogy ez miattunk, értünk, velünk, épp az emberi civilizáltság velejárójaként már így fog menni, sejthetően örökké.

Na, talán nem örökké, hanem csak az utolsó szálig, ami engem, téged meg őket, mind illeti.

Így meg úgy

 Úgy látom, kicsit leálltam a blogom töltögetésével. Egyrészt a Covid ránk kényszerítette változások miatt van ez, másrészt meg azért, mert az ilyen egyszerre bohónak és gondolatébresztőnek lenni akaró igyekezettől, mint amilyen az enyém is, elcsábította a közönséget a facebook meg mit tudom, mi minden még. És valóban, itt még lájkolni sem lehet, a trollok sem érzik jól magukat ilyen gyéren látogatott helyeken, mióta a facebookon ezreket lehet egyszerre, zabolátlanul molesztálni. Na és csókokat sem igyekszem orrba-szájba dobálni vissza - s a többi.

Most azonban, afölötti örömömben is, hogy hamarosan vakcsinnadrattásan oltakozhatunk, megeresztek mégis egy mini szellemi lázadást.

Arra gondoltam ugyanis éppen, ahogy néztem minap is, mi folyik mínusz 25 alatt USÁéknál, kiknek pedig a jólét demokratikus mintáit kellene árasztaniuk magukból, hogy most aztán még inkább nyomják majd a jég fogságában féle filmeket, pedig ezekből rengeteget láthattunk már mindannyian télen is, nyáron is. Egyik feketébb jövőt vizionál mint a másik, ami csak kicsivel borzalmasabb, mint a közállapotok itt, az én 7. kerületemben, ahol éldegélnék, mint fehér, magyar, heteroszexuálisan aberrált hal a vízben, aki perverz módon még a zenét meg a zenészeket is szereti, melyek pedig már a kihalás szélén állnak.

Na szóval, kigondoltam most magam is egy filmet, 1-előre 1 frame-ből áll, mert folytatásosban gondolkodom, szóval valami igazán újat, aminek témája, szakítva a sok jég fogságában féle horrorosdival, az, hogy fogságomban a jég. Remélem, üdítően fog hatni a hamarosan beköszöntő karantén nyárban.

 

         folyt. köv (hacsak nem fojt köv.)

Fürdés itt meg ott

 Rég jelentkeztünk már hétvégi mini meséinkkel, pedig ráfér az olvasóra ezekben a nem túl rózsás időkben. (Ja, hogy nincsenek olvasók?) Akkor csak magunknak, pusztán a helyesírásunk rutinírozása végett.

Nagy riadalmat keltett odaát, Skóciában, hogy gyermekünk többszöri nógatására hozzá látott fürödni a loch nessi szörny. Egy vizi lény efféle makacs célozgatásnak csak úgy tud érzékelhető módon véget vetni, azaz eleget tenni, ha igen feltűnően kezdi háborgatni természetes környezetét, a tó vizét. Igazából nem is értette, hogy miért pont ő, és hogy mire jó ez az egész, ezért igen goromba pofákat vágott a tó partján hüvelykujj vastagságú damillal és kisebb vitorlás hajóhoz illő horgonnyal gyanútlanul pecázgató skótókra és más nemzetközi vizi vadászokra.

Minden erejét beleadva elindított egy-egy hatalmas hullámot a partok felé, elsodorva a horgászok elemózsiáit és a kultikus túlélő sámlikat. A hullámok felváltva zúdultak hol a jobb, hol a bal part felé, egyfajta mélységi fickándozás benyomását keltve.

- Fürdünk, igen! Nesztek! - hörögte odalent a szörny.

A skót rendőrök nem szálltak ki, mert már tudták rég, hogy mindez a világhír átka, már hogy szörnyük minden jelentősebb szólalásba bele foglaltatik szerte a nagyvilágban.

El is csitult a hullámzás hamarosan. Mi is rászóltunk a gyerekre, hogy elég most már a süketelésből. Naponta egyszer legalább tényleg menjen fürödni!

Ezek után, különösen, hogy megemlítették az esettel kapcsolatban az Eggykenevelők Egyesületének kerületi hírmondójában, fürdik szó nélkül. Na, de pofákat is vág, és hogy mit gondol közben, azt nehéz lenne kideríteni. Pedig feleségem szerint pedagógiai okokból erre még rá kellene jönnünk, s törjem én is a fejem, mit gondolhat.

De magam részéről úgy döntöttem, törje a fejét az a loch nessi szörny!

Mahahahagyarra fordítót keresünk

Mióta a Föld hátán keresztül-kasul zúdul a nyelvi kommunikáció, a magyar nyelv a világhálón menthetetlen. Őrizzük hát magunk között, szép beszéddel, jó kedvvel! 

Itt minden nap a magyar nyelv napja.

 

A minap e-mail mellékletként sok oldalnyi félig magyarra fordított szöveget kaptam. Mellékelek most belőle két kis szakaszt:

"Az állványok a boltokban, akkor jelenleg felismerni az arra utal, hogy a típus a low-cukrot, “cukormentes vagy a jobbra a termék nem sugarcoated”. Hogyan tudnak navigálni Élelmiszerek, csökkentett cukor webes tartalom Ez a fajta étel, amely nem több, mint 5 gramm cukor / 100 gramm étel, nagyobb, mint 2, 5 g cukor / 100 ml folyadék étel.

Ennek ellenére elért hozzáadásával más fajta a komponenseket, például a édesítésre. Élelmiszerek, amelyek ténylegesen sugarcoated Az az állítás, hogy az élelmiszerek hozzáadott cukrot nem lehet használni, csak ha nem volt elég, hogy az étel bármilyen szereplő i. monoszacharidok vagy diszacharidok, vagy bármilyen más élelmiszer használják az édesítő lakossági, vagy kereskedelmi ingatlan. Ha az élelmiszer történik cukor általában kell a címkén az esetben tartalmaz, természetes módon előforduló cukrokat!."

Keresek olyan nem kereskedéssel foglalkozó, jó magyar embert, aki tovább fordítaná, de anélkül, hogy szétkacagná a drága idejét, mert honorárium, az aztán nincs.

Én eddig visszatartottam. Most elvonulok, és szétröhögöm a napi munkarendehehehe😂😂😸😹😺😅😅

 

Megállt a csupaszív

 

Kreszt Albertet sosem láttam futballozni, de el tudtam képzelni. Tudtam, hogy 70. éve magasában hétfőnként baráti csapatában még kergeti a labdát. Az a típus volt, akinek hatékonysága sokszorozódik, ha meccs előtt sportolói méltóságában megsérti valami. Akkor ő megtűrt balszélsőből romboló csatárrá nemesedett.

Mi az Ifjúsági Magazinban ismertük meg egymást. Én még csak riporter kifutó voltam, amikor ő már befutott ígérete volt az emberábrázoló fotográfiának. Háború című asszociatív sorozata szakma-szerte irigylés tárgya volt. A szövetség valamelyik nívódíját is elnyerte.

Romlik a memóriám, bizony, már nem sok mindenre emlékszem azokból a régi időkből, amikor mi kollégák voltunk, 1968-tól egészen 1969-ig. Epizódokra. És habitusbeli milyenségekre. Ezek persze, bár apróságok, nagyon fontosak.

Kresz Berciben megragadó volt az értelmiségi aura, (akkoriban ritkaságszámba ment a fotográfusok körében.) Az Iparművészeti Főiskolán diplomázott. Megragadó, csupaszív ember volt, innen táplálkozott a vele született empatikus lelkesedés meg a szakma iránti szent becsületesség. Mindezek mellett lakozott benne holmi roppant indulatosság is. Július 22. Rák-oroszlán jegyben született, napja a rákban, de órája az oroszlánban volt. Sokat szenvedett tőle, mert mindig előbb jött az oroszlán.

Volt egy kedves zongorista felesége, a kirobbanóan vidám és energikus Torma Gabi, kit egy délután vagy délelőtt(?) a szerkesztőségi kézbesítőnő, merő tudatlanságból tán, megsértett valahogyan. Akkor Kresz Berci ezt a roppant termetes nőt egyetlen hördüléssel felkapta, és a falhoz kente.

Máig rejtély maradt nekem, hogy egy nálam fél fejjel alacsonyabb ember hogyan tud irántam is gyakorta gerjedt hirtelen indulatában fölém tornyosulni, úgy, hogy valahonnan a mennyezet felől zúdul rám a hangja.

Amikor a sötétkamra előtt - úgyszólván megszólíthatatlanul - a szent előhívási idő leteltére várakozott, s majd amikor a fixírtől csöpögő, illatos filmtekercset óvatosan szemügyre vette, s ez a tekercs - ellentétben az én eseteimmel - rendre hibátlan volt, valahányszor furcsa bizsergést éreztem: amit más fotográfus kollégáimnál még soha. Először tapasztaltam, midőn megismertem Kresz Albertet, hogy a fotóriporterség az szent hivatás is tud lenni. Élet odaszentelése.

Egy idő után kifigyeltem, hogy átlagon felüli empatikus adottságának köszönhetően Bercit könnyű hangulati kelepcébe csalni. Elkezd az ember buzogni odaadón valami ügy iránt, mondjuk a békák fotográfiailag kedvező koloritása vagy az egyszerű ember tiszta mozdulatai, az esendőség elkapásának fontossága és ilyesmik iránt, és akkor Berci szeme villant egyet, és már messze előttem járt a békák, a mozdulatok, a hívők és esendők létének felmagasztalásában.

1968-ban botcsinálta tudósító lettem a szófiai világifjúsági találkozón. Fotógépet is vittem, mert két ember nem fért az utazási keretbe. Futár hordta Pestre a felvételeimet. Kresz Albert laborálta. Az egyikből címlap lett. Szép néger lány arca premier plánban, gyönyörű plasztikát kölcsönzött neki a zenitről zuhogó fény. Dagasztott a büszkeség. Elővettem a negatívokat, hogy gyönyörködjek magamban, ám a szóban forgó kockát nem találtam. Kis késéssel aztán rájöttem miért. Az arcot, ami úgyszólván beleveszett egy közönséges totál beállításba, Kresz Berci látta meg. Azt a piciny részletet. A rendkívül gondos negatív hívásnak köszönhetően hibátlanul kinagyítható volt, a kép tű éles marad. Ifjúi szentimentalizmusból sokáig hordtam a tárcámban, csak kontaktolt nagyságban az eredetit és az általa kiemelt, sokak által irigyelt címlap kivágást, hogy emlékeztessen, miféle igazságok lapulnak néha a látszatok mögött. Ma már evidens a gondolat, hogy ez a kép kettőnk műve.

 

Ő hamarosan Gödöllőre költözött, házasságától motiváltan, s bár e motívum később elenyészett, ő nem tágított, boldogabb életbe kezdett ugyanott.

Nem értettem, miért Gödöllő, mint ahogy azt sem fogom megérteni soha, bár magyarázta nekem, ha szóba hoztam, hogy miért nem csinált soha többé a Háborúhoz fogható expresszív fotósorozatot. Azt sem értettem soha, hogy az órákon át tartó kocsmai eszmecserék során miért a záróra bejelentésekor kezdi magába tölteni órák óta érintetlenül álló borát, s miért rendel azonnal még két utolsó pohárral. Ez megmaradt számomra, mint a feledhetetlen kreszi titkok egyike.

Aztán a Trabant. Hogy tud egy ilyen kvalitású ember azzal a förtelmes dobozzal mutatkozni? - sosem értettem. Na igen, az Urbán is, de az más. Urbán Tamás egy vidám kalandor, a társadalmi lét legalsó szféráira hangolt ördögfióka volt, legalább is a lelkiségében szelíd Kresz Alberthez képest.

Berci fotográfiában tanúsított perfekcionizmusát mindenki nagyra becsülte. Mesés árnyalatú kópia-feketéit még Füles is non plus ultraként emlegeti. Oktatott az idők során Amerikában, aztán a művészeti szakközépiskolában, majd a gödöllői egyetemen, na és az életben mindenütt, szinte akaratlanul is. Olyan autodidaktáknak adta ő tovább a szakma szeretetét, mint én is vagyok.

Kezdtünk ritkábban találkozni. Egyszer a rendszer változtatgatások idején, az eltakarodott ruszkik nyomán ott marad, lepukkant kastély jövőjéről tartottak nagyszabású tájékoztatást, és én is elmentem Gödöllőre. Állván az óriási tömegben s megunván az egy órája tartó prominensi süketelést, kezdtem forgolódni, s hármat találhattok, ki állt mögöttem négy-öt lépésnyire. Hát igen! És azt már nem tenném fel találgatás tárgyául, mi volt az első szava, mert kilátástalan dolog ilyesmibe beletalálni:

- Kezdettől itt állok mögötted! Figyellek. Egy percre sem vettem le rólad a szememet! - és volt valami enyhén gestapós a hanglejtésében. Íme a fotósi területféltés egyik klasszikus, oroszláni megnyilvánulása. Kresz Albert, némi joggal, territóriumának tekintette Gödöllőt. Lopkodtak ott látványt elegen, már ha az élet bármely területét bármi jogon ki lehet sajátítani. Én nem tettem volna.

A vidéki élet feltehetően jót tett neki. Hetven fölött még focizott minden hétfőn. Életem első igazi kiállítására ezért nem jött el, mert az is hétfőre esett.

Mikor időnként itt-ott együtt szidtuk a rendszert - a már leváltottat, persze! -, tudtam, van valami kis vacak kutyája, és lazításként rá-rázendíttem a kutyák nemes szívéről, meg ilyenekről, és már áradt is belőle az együtt érző lelkesedés.

Utolsó éveiben - kutyája már rég búcsút vett tőle - leginkább az archívuma digitalizálásával foglalkozott. Sok kincse volt. Hogy csak két nagy nevet említsek: Cziffra György és Kocsis Zoltán barátság fényében kattintott portréi. Archivumának bizonyára akad majd méltó hely e magyar honban - hogy a csupaszív békében nyugodhassék.

FOTÓ ÉS MONDANIVALÓ

A fotográfiailag tiszta beavatkozás az u.n. vizuális gondolatok (elcsépelt szóhasználattal mondanivaló) közvetítése, illetve asszociációk kiváltása céljából alapvetően 2 kompozíciós mozzanatból áll össze: 

1. a nézőpont megválasztása, 

2. a látószög meghatározása. 

(Harmadikként számításba vehető a színek hangolása is, felvételi paraméterek tudatos megválasztásával vagy utólag, de ezek a közvetíthető gondolatiság csak kisebb részénél bírnak relevanciával. (Vigyázat! Az utólagos szín hangolás az okos eszközökkel felszerelt képalkotók zöménél szoftveres sablonok gombnyomásos bevetésével történik, ami élménykeltés szempontjából valóságidegen maszatolás, gyorsan közhelyességbe torkollik!)

 

Szemléltetésül álljon itt két kép :

1.

A gondolat: Szegény, szerencsétlen, magára hagyott kábel!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.

A gondolat: Ah! Tehát ez firkál itt összevissza!