Ha csak a jelenben ígérkező jövő milyen voltára gondolunk, aligha ötlik eszünkbe, hogy ez a jövő a majdani jelenben, éppen az emberiség egészének gondolkodása és az attól motivált, összehangolt cselekvés okán csakis valami más lehet, mint ahogy azt a jelenben élők zömében gondolni képesek. Bár aggódó sejtései talán ma már a legtakarékosabb észnek is vannak.
Nem volt ez a problematika mindig oly feltűnő, mint ma, sőt, ilyesmi, egyáltalán a jövő a homo erectusi kezdetekben észbe sem ötlött, de az élethosszig tartó változatlanság látszatából meg a létviszonyok iránti elégedetlenség csírájából, na és a megismerő kíváncsiságból startolva igen lassan, de mégis gyorsuló változás indult el jelen és jövő között. Mert miféle jövőt sejtetett az valamikor az ősmikorban, amikor a mások feletti hatalom birtokosa kisajátította magának például a vadászás jogát.
Mindez azért ötlik eszembe, mert a Kolta Galéria futtat éppen egy fotó kiállítást, aminek a címe: Már a jövő sem a régi. E mókásnak tűnő cím mélyén eredendően fontos igazság honol, amiről - sajnos vagy sem - a kiállított fotók valójában nem beszélnek. Azt az egyensúlyt, ami által a jövő a régi maradhatott, már a civilizálódás kezdetétől, lassan bár, kikezdte a szükségleti palettát, ha tetszik a vágyálmok gazdagodását szolgálni kész innovatív gondolkodás, hátterében mindenek előtt a racionális, a gyakorlat próbáját kiállni képes tudással.
Mind feltűnőbb ez, mióta mind nagyobb a tudás és telekommunikációs szárnyakat kap a kíváncsiság meg a jövőt célzó technikai fejlesztések tudománya. Felfedezéseink nyomán ma már megkísérelhetünk a lehetséges legnagyobb mértékben garantálni valamiféle egyszerre kaland és hódítás értékű, ugrás szerű globális változást.
A réges-régi időkben a jövő imázs magától értetődően ugyanolyan volt, mint az észrevétlenül tovaterjengő jelen, amiben őseink ráérősen és joggal képzelődhettek változatlanságról vagy akár mesés valótlanságokról. Ma pedig, legalább is hamarosan legokosabbjaink és legambiciózusabbjaink már megkaparinthatják az általuk szükségelt jövő megvalósításának mérnöki garanciáit.
S milyen szomorúak leszünk majd mi, többiek, amikor a lassulás és még inkább a visszafordulás iránti nosztalgia már semmiféle szerepet nem játszhat megszokhatatlan és megszerethetetlen, permanens változással mérgezett jelenünkben.
Ami után majd, egyszer csak egy abszolút komplett emberi múlt képe áll elő, nem nekünk, hanem a hátra maradt egyetlen szinguláris "valakinek".