A WAIR

 

A megnyilatkozás szabadságának korában az írásbeliséget mind többeknél felváltja a firkálásbeliség. Gyakorta, sőt, már számtalanszor ötlik szemünkbe olyan vizuálisan harsány szövegszerűség, ami csak mondja a magáét. A vaskos pemzlivel vagy ki tudja milyen színezet felhordó eszközzel hátrahagyott foltosságokban látunk ugyan betűket, de a közlés "kimondóját" a kétoldalú verbális kommunikáció láthatóan nem érdekli. Üzenetének domináns része épp úgy az írás mint a vizuális megformálás konvenciói felől tekintve a felületek harsány elpiszkolása - már a szociális rendeltetés közismert voltának viszonylatában.)

A firkálásbeliség eme megnyilatkozásaiból főképp formaérzékelésünkkel olvasunk. Helyenként esztétikai érzék és érzelmi fogékonyságunk provokációja is gyanítható, már ha az ilyesmit nem az "olvasó" világot átfogó vizuális empátiája tételezi. A WAIR általunk jóindulatúan felkínált mozaikszó. Íme egy gyönyörű példája a WhatAboutIgyotRecsnek!

Mindez kapubélletünkben látható. Fontolgatom, hogy ócska ronggyal és oldószerrel válaszolok valamit.

MI

avagy My Intelligence

A mesterséges intelligencia fejlődésének pillanatnyi stádiumában  a számomra igazán érdekes  kettős kérdés ez: 

Tudnám-e én tanítani a művészet fogalomkészletének terepén csetlő-botló mesterséges intelligenciát például a művészet érzéki mivoltának ember hasznára fordítható, értelemszerűen racionális  birtokba vételére, és hogy egyáltalán kellően kimunkált-e az én terminológiai és definiáló felkészültségem akár csak arra is, hogy azt az embert, aki veleszületetten nincs otthon a valóság érzéki megismerésének világában, rá tudjam vezetni, miről is van itt szó?

A "művész" jogosítványokról

A magunkból hülyét csinálni képes tudatlan szellemi vakrepülések ifjúkori híveként és annyi ráfázás után már szeretek mások nevében bizton semmit sem tudni, csak a velem született elme-kályha melegének közelében maradni. Így kérdem most:

Kellenek-e az emberek/a nem művésznek született emberek is a művészi tettekhez?

Hány oldalú a művészi kommunikáció? Szükség van-e valóban befogadókra?

Szerintem - helyes esetben, azaz eredendően nem szükséges a kommunikáció, mert az érzéki felfedezés önmagáért való, illetve társadalmi környezetben kimerülhetne a kommunikáció az alkotó tettek kínálatában, csakhogy a helyes esetnek a művészek honorálása és még inkább a műkereskedelem léte óta lőttek, pedig éppen az volna a nagyszerű benne, úgy értve: nem érné ma a tiszta művészetre születettet, de a befogadót sem annyi elméjét tévútra terelő befolyás.

Nem egyszerű ma a művész, közelebbről a művészi érzékelésre született elme helyzete. Az ember persze szeret tömbösítve gondolni elméje tartalmaira, néha észre sem veszi vagy pedig könnyen összekeveri a psziché és a tudat eltérő jogosítványait.

Befogadónak szokás nevezni azt, aki a művészeti tettek és művek által közvetített különösség hatása alá kerül, helyes esetben anélkül, hogy magából minősítéseket fröcsögne, és anélkül, hogy már-már helyet cserélni remélvén a művésszel a különösség pszichés mozzanatának megformálásába visszamenőleg belepofázna. Sajnos, ma mind több eszköze van a befogadói psziché és tudat összezavarásának. Egyre több a belepofázás a művészettel kapcsoltba hozott újszerű jogosítványok birtokában, jelentős mértékben talán a demokrácia és még inkább a szabadság félreértelmezése okán. És aztán itt vannak még a szakosodott okosok is.

Úgy látom, hogy a különösségre való velünk született, feltűnő szintű fogékonyság, az u.n. művészi tehetség a véletlen dobása. A befogadók - na persze, az érzéki felfedezésekre született, az eredendő értelemben vett művész maga is befogadó egyben - szóval, a pusztán befogadók az érzéki megismerés/az érzéki különösség felfedezés iránt csupán passzív adottságokkal bírnak, azaz csupán a művészi megformálás közvetítésével képesek a valóság ráció útján meg nem kaparintható különösségeit azok maradandó benyomást keltő teljességében érzékelni és befogadni. (Itt nyitni kell egy zárójelet:  kisebb-nagyobb pszichés felfedezői adottság persze mindenkiben lehet, de mértéke egy bizonyos küszöb alatt elhanyagolható, mert nem indítja be a felelősségérzéssel társuló elhivatottság tudatot.)

Szellemi kályhám felől tekintve, az eredendő, azaz az ember számára veleszületetten adott fogékonyságból következő művészi tett két dologból áll elő:

1. Az első az ember katartikus, maradandón megrázó pszichés fogékonysága a valóság különösségeinek észlelése iránt, (zárójelbe téve, hogy a való dolgok különössége nem csupán rajtunk kívül, hanem rajtunk belül is kínálkozik, másrészt pedig katartikus, azaz maradandó megrázkódtatást az élet visszafordíthatatlan történéseiben való érintettségünk is kiválthat.)

2. Második helyen áll a kellően magas fogékonyság birtokában szerezhető érzéki benyomásnak, más szóval érzéki "ismeretnek" valamiféle esztétikailag formálható matéria általi, egyszerre potenciális és valós közvetítése mások, a felfokozott művészi érzékkel nem bíró befogadók felé.

E második meghatározó, a fizikailag valós vagy akár virtuális matériára rákényszeríthető megformáltság, de például maga a szép forma is - az ember igényeinek dominanciáit és gyakori szélsőségeit tekintve - különösségként hat, és az ide irányuló lelkendező, és éppen a dolog lényege okán esztelen pszichés befogadás az üres széptevők mutatványai körül végtelenségig ismételgethető a valós érzéki felfedezés, a személyiségre visszaható katartikus szembesülés mozzanata nélkül.

Na már most kérdem:

Eme ősi feltételrendszer egyre lármásabb perifériáján kik azok, akik művészet címszó alatt kutakodnak, vizsgálnak valamit, és mind inkább ideológiai állásfoglalásokat artikulálnak, "narrálnak", esetleg egyenesen maguk dolgoznak ki és kínálnak fel ilyesmiket, vagy pedig valamiféle feltűnési viszketegségnek, főképp a ma már jelentős költség-háttérre apelláló, arra szert tenni kényszerítő, valamint média figyelemmel támogatott, és szerteágazó tevékenységfajtákat integráló művészeti életnek volnának a szerepéhes megszállottjai, a különösségre való fogékonyságnak és a megformáláshoz szükséges magasabb fokú esztétikai érzéknek, illetve rutinnak szóra érdemes jogosítványai nélkül? Na és, miféle szerepvállalók azok, akik felsőbbrendűvé iskolázott tudattal hülyítik a bennfentesség felé nyomakodó, jelentős százalékban őssznob és korsznob befogadókat?

Válaszként vegyük a legkézenfekvőbbet:  Lehet, hogy valamilyen hatalmi apparátus vagy kultúrpolitikai égisz, korszellemi intézmény kiválasztottjai és futtatottjai volnának ők, akár csak általános kulturális, még inkább kultúrpolitikai elvárások és követelmények potenciális komisszárjai. Vagy olyasvalakik, akiknek derogál pusztán befogadónak lenni a művészetek közelében. De fennforoghat ez utóbbi póz inverze is, hogy a rangos címkéhez és a vele járó kiváltságokhoz minden áron hozzáférkőzni kívánó feltűnési viszketegekről van szó esetükben, akik, ha nem vigyázunk, akár kitörölhetetlen történetté, még akár ismereti követelménnyé is érlelhetik kortársi buzgóságukat, miközben egyáltalán nem a művészet igazi, eredendő jogosítványokkal megáldott éltetői, és esetleg még a pusztán kulturálisan nagyra becsülhető mesterségek magas szintű művelői sem.

Különösen érvényesek ezek a gondolatok a fotográfiára, melynek az ember számára legalapvetőbb különössége, a Barthes-i "ez VOLT" varázslata felülírhatatlan - miközben a hasonlítás már a médium szültésekor réges-rég, ősibb, manuális úton, ecset, ceruza által meghaladott volt - szóval nagyon is érvényesek e gondolatok a fotográfiára, ahol a mesterségbeli tudás - mondhatjuk: ma már 100-nál is magasabb százalékban! - benne van az "ecsetben".

Városképben lenni

 

Nem éppen véletlenül találkoztam a posztdemokratikus városképi anarchistával, aki már ott tartott a szprével a palota negyedi magaslat hajdan rakott és frissen restaurált téglafalán, hogy Vesszen minden Hit...

- Szprézgetünk, szprézgetünk? - kérdeztem olyan ateistáknak kijáró hideg barátkozással.

- Kussoljál te a náci anyádba! - acsarkodott felém az anarchista, és befejezte, amit félbehagyott: Vesszen minden Hitler!!

- Hitler, az már veszett fejsze - tromfoltam én, és még mielőtt mukkanhatott volna, előkaptam a saját óriás flakonomat, és ahogy terveztem, odaszpréztem a falra óriási betűkkel: VESSZEN A MONETARIÁTUS!!!

- Az meg mi a szar? - meredt rám a városképi anarchista.

- Nem tudod? Na gyere, ugorjunk be a Szivárványos Sárkányba, meghívsz egy sörre és elmagyarázom.

Azt hiszem, sikerült, mert azóta azt szprézi óriásflakonjával, ahová csak odafér, hogy Vesszen a Kamat!

 

NEMBEDOBÁS 2023

 63 éves a Bedobás, egy ideje már csak Nembedobás, mert akadtak páran, akik már nem tudtak meglenni március 21edikei vidám találkozásaink nélkül a Szabadság híd dél felé néző oldalának közepén.Túl sokan ezúttal nem voltunk, de végül mégis bedobássá fajultunk.

Módos Gábor képriportja

Máris meglepetéssel startolt az esemény:

T.J. Füles megújulás értékű őrületesen vagány sapkájában felkínálja az eseményre általa kitenyésztett áldozati halat

A Bedobások 63 év óta hűséges ősvendége köszönti Kiss Tündét, a rendezvény fővédnökét.

Szentmártoni Szabó Géza Irodalomtörténész, aki a nehéz Covid évek alatt is rendíthetetlenül megjelent e napon a híd közepén, éppen áldását adja a mai eseményre

D-Vektor eseménygazda pár szavas töredelmes beszámolója az eltelt évtizedek hiábalalóságáról

Az idei téma az új értékek meghirdetése volt. Korábban is volt már hasonló tematika, ám az új értékek gyorsan elavulnak.

A magára még várató legfontosabb érték, a demokrácia helyzetének felmutatása.

 Az új értékek gyorsan erodálódnak. Egy, az ezredfordulón újként hódító érték lassacskán feledésbe merül. Ki emlékszik még?

Némely értékek karrierje viszont töretlen.

Egyike az alkotó művészek szabadságát kényesen érintő új értékeknek.

Íme az élet nem igazán szívderítő értékeinek egyike. Rendezvényünk fővédnökének arca mindent kifejez.

Ez itt a szótagzsonglőri értékteremtés szép példája.

A legeslegújabb értékek egyike

Egy példa erejéig Értékjövendölésre is vállalkoztunk.

Kakasy Judit díszvendég és T.J. Füles, a bedobható hal kitenyésztője az ő őrületesen vagány sapkájában.

T.J. Füles áldozati ajándéka, a hal pillanatnyilag csak úgy, just for fun a levegőben - Módos Gábor nem csekély dicséretére

Az elkerülhetetlen záróaktus: hal a vízben, azaz mégis csak volt kis bedobás.

Az új értékek iránt lelkes csapat krémje kiheveri az ácsorgás fáradalmait a Vámház körúti parkban.

Ami a Nembedobás jövőjét illeti, mihelyt lesznek még újabb értékek, nyomban hídra szökkenünk és azokról is beszámolunk - vagy ha így szebben hangzik: leleplezzük őket :-)

Elhunyt jó öreg Barátom

 

Chochol Károly fotóművész életének és alkotói munkásságának legautentikusabb ismerője, Szarka Klára nekrológjában okos szavakkal búcsúztatja Károlyt, sokunk szelíd barátját, közülünk nem keveseknek gondos optikusát is. Klára egyik mondatát pár szóval és mindkettőjük iránti tisztelettel megtoldanám itt: "Nem állt sorban", de nem is könyökölt  "kiállítási és publikációs lehetőségekért." Sajnos, idős barátunkat gyakorta  taszították félre a trendi tülekedésben, amit - elméje mélyén neheztelve bár - hivatása iránti rendíthetetlen kitartással, szelíden elfogadott, és építette tovább életművét.

Utolsó nagy, fotográfiai munkásságát összefoglaló, a Fővárosi Levéltár épületének fogadótereiben 2023. májusáig látható kiállításával párhuzamosan megjelent Károly évtizedeken át rejtegetett kincseinek sajátos szeletét elénk táró albuma is, A BUDAPESTI RAKPART. Különös varázs árad felénk ebből a fotóalbumból: 

Mindenek előtt a szerző hajdani, ifjúkori céltudatossága. Nem tudok más, ennyire következetes ábrázoló ambícióról, mint ami Károlyt ifjú évei során, az ötvenes-hatvanas években maga és kortársai ifjúságának élet-valóságához kötötte. Kincs, ami csak az új évezredben bukkant elő, és most már a miénk. Az emberi zsáner-pillanatokra fogékony humánus látás, másrészt a múlékony társadalmi környezetnek, a kornak fotografikus megragadása jellemezte Károly ifjúi ambícióit, ami most páratlan kincsként ragyog szemünk előtt. Különösen azoké előtt, akik már éltek a második világháború utáni, romokkal terhes, valahogy mégis még a romlatlan humánum muzsikáját hallató környezetben, és ami már visszahozhatatlanul tovatűnt. 

Az album képaláírásaiban, a képcímekben különösen kedvét lelheti az, aki Károlyt személyesen ismerte, mert még ha a könyv nyomdába bocsátása előtt esetleg szó szerint nem is ő ötölte volna ki ezeket, mégis a rá jellemző szellemet és kedélyvilágot idézik.

A fenti fotó szerzője momentán ismeretlen. Vintázsnak tekinthető kis kópiaként lóg a falamon. Lehet, hogy a negatívja többé nem fellelhető. Károlytól kaptam élethosszamig tartó kölcsönbe. Szembeötlő, hogy a fényképező kiválóan együttműködött fényképezése tárgyával. Nem zárnám ki, hogy félig-meddig önarckép, ismervén Károly barátomnak e fotóról is sugárzó szerény-szelíd méltóság tudatát.   

gaztett január 4-én!

 

 

ÓESZTENDŐ

Békés évvégi ünnepekben és előre tekintő képzeletben gazdag óesztendőt kívánok mindenkinek. Magam részéről már látom is, hogy a Vörösmarty térbe torkolló Vigadó utca télestét melegítő,  ráccsal védett hajdani lángjai mögül most miniszoknyás, lángszőke angyal lépdes felém, jobb kezében ajándéknak tetsző dobozzal. Tévednék? Ha tévedek, hagyjátok rám!  P.O.

MIre jó még a kerítés?

*

 

 

A városi tereknek jót tesznek a kerítés kiállítások, különösen a formaesztétika nyelvén közérthető dolgokról beszélők, mint például Radisics Milán kiállítása volt nem rég az Almássy téren. Első helyen játszik szerepet a látvány-benyomás. Lehet kínálni fontos, ám cseppet sem vidító vizuális tényeket is, hiszen be vagyunk már avatva civilizációnk harmincegynéhány évvel ezelőtt errefelé még nem publikus gondjaiba, ám ha firtatni kezdi az óvatos járókelő némelyik kerítés felvonulás háttérben lappangó szándékait, akár aggályossá is válhat a megelőlegezett bizalom. Aki a fotográfiával kapcsolatos szakmák mutatkozásaira nem arra tévedt civilként tekint, gyakorta találja magát drága, de amúgy olcsó mutatványok zavaros terepén.

Mivel a földi valóság vizuális aurába ágyazott egzotikus objektumai pillanataik számtalan sokaságában kínálják magukat a szemnek, és ezek rögzítésére hozzávetőleg tökéletes fotótechnika áll már készenlétben, ma szinte semmiség lett hozzáférni és akár formaesztétikailag is precízen megörökíteni a véletlennek idők kezdete óta kínálgatott bámulatos mesterkedéseit, vagy más fogalmazással: a valóság vizuális különösségének "igazságait."

Ezek az idő hídján fényképezőgép által a mindenkori mába átemelt igazságok a maguk hitelt érdemlő nyilvánvalóságukban hordják elsődleges értéküket. Emberek milliárdja képes fizikai értelemben múlandó - a világ történésében elröppenő - vizuál-érzéki élményeket rögzíteni és annak tárgyi hordozójával, a fotografált képpel a mindenkori szemlélőkben, azaz a befogadókban is "ott vagyok" élményt kelteni. Ez a fénykép eredendő varázsa.

A MOME és a budapesti Erzsébetváros nem rég megnyílt Klauzál téri, VisszaTÉR - arccal egymás felé című közös kerítés-tárlatának fotóin majdnem mindenütt rendezői komótossággal lefényképezett embereket látunk. Kérdés azonban, mi közük ezeknek a figuráknak az emberi lét valóságához? A címadás valamiféle fontoskodó zavarosságot sejtet.

A fotografálás valamivel kevesebb mint 200 éves technikai fejlődése, a kattintással megkaparintható látványkincsek mind gyémántosabb ragyogása, az ábrázolásnak a tárgyi hasonlóságok terén előállt könnyedsége mellett a fotográfiai valóság-tükrözés egyre rafináltabb, egyre áttételesebb nézetekbe és filozofikus neobukfencekbe gabalyodik, és az így keresztül-kasul ideologizált civilizációs tudat ráuszította a társadalmi és elméleti diskurzusok szereplőit a fényképezés médiumára. Mind több olyan képet tolnak a szemünk elé, amin alig kínálkozik közérthető néznivaló, ahol a kép pusztán kontextuális célzóeszköz. A csettintés könnyedségű hozzáférés okán az egyszerre technikai és kulturális fejlődés mára úgy hozta, hogy a fénykép - emelkedettebb célok szolgálatában pedig (magyarán) a fotó - fontos segédeszközévé lett az ideológiai tudatmódosításnak.

A kétezres évek elején a Magyarországra látogató francia filozófus Francois Soulages (Nessim Galéria) a modern fényképezés szemléleti sajátjaként már nem emberről, hanem politikai testről beszélt. A fotografálás szemléleti trendjei kacifántos szellemi alagutakon haladnak előre. Intézményi szinten okkal gondolhatsz a globális trendekhez integrálódó MOME-re és az oda gyökerezett egyéb párhuzamos felsőoktatási intézményekre. Az ideológiai agymo... na, mondjuk inkább szép angol-magyarsággal: a Photo Aided Ideológiai Diskurzus  (továbbiakban csak PAID) szolgálatában álló, felső szinten menedzselt és művész diplomával rangosított képzés felülírni látszik az emberi élet megpiszkálatlan vizuális tényeinek értékét (lást a hajdani nagyokat, említsük például csak C.Bresson exponálási morálját), és említsük a semmilyen más mesterkedésben fel nem lelhető nyilvánvalóságnak pszichés jelentőségét. (Roland Barthes forog a sírokban, az enyémben, az én sírdogálásaimban legalább is folyamatosan, látván, hogy a Barthes-i Ez VOLT a magasan képzett újak cinikus mosolya közepette lecserélődik az éppen ezt gondolomra.

A Klauzál téri kerítés tárlat szépen példázza, miféle áttételes ábrázolási fogásokkal konvertálódik az eredendő, természetesen adott vizuális valóság  és benne különösen az emberi valóság holmi konceptuálisan megfejelt fotó-színészi alakításokra, még csak nem is mesékre, hanem csak mesketélés kezdeményekre, a botcsinálta fotó-színészek kimerevített pózainak látványával. A fentebbi megvető általánosítás jogosságát a falon és ím már kerítésen is tucat számra kínálkozó esetek igazolni látszanak.  (a Klauzál téri fontosként felvezetett vizuális "misung" csak egy a sok közül.)

A valóságlátási trendek diktálói számára meglehet fontos dolog a fényképekhez és fotókhoz rendelt világnézeti üzengetés, de mi olvasható ki ebből az arra járók, a tereken átvágók, a mindennapi élet hozta "tárlat nézők" számára?  Van-e idejük belemerülni az áttételes vizuális olvasnivalók értelmezésébe? Egyáltalán felpillantanak vajon, amikor a kerítés előtt elvonulnak?

Ha nekik nem is, a vájtszeműnek rögvest feltűnik, hogy a fotóművész képzés irányadóvá lett módszere dominál e decemberi napokon a Klauzál tér keleti oldalán. A fotószínházi színészek természetesen valóságosak, de az előadásnak már nincs köze a biológiailag eredendő és máig alapvető fontosságú küldetést hordozó emberi jelen vizuális igazságaihoz. Pusztán az örökérvényűségükből kiebrudalt és az érvényesülési cinizmus prédájává lett civilizációs létkérdések viszolygó piszkálása folyik a legkülönfélébb áttételű makett-emberesdi által. Ülj ide, állj oda, csinálj így, még kicsit balra, légy szomorúbb, ne ott feküdj, hanem itt, tátsd ki a szád, ne törődj vele, csak csináld, nézz kicsit szomorúbban, az a lámpa igenis kell, a fejedet én majd úgyis lecserélem valamire stb.

A bevezető szöveg szerint ez a kiállítás dokumentál valamit. Végignéztem, de nem gondolom, hogy az itteni dokumentálás értelmiségi kívülállók számára releváns volna. Néhány elismerésemet kiváltó kivételtől eltekintve csupán a rátermettségi küszöböt hol fentebbről, hol alulról közelítők viszonylag zavaros elme-fáradozásairól szereztem vizuális benyomás. Finoman szólva cseppet sem dominál a fényképezés legfőbb specifikuma, a fotográfusok nélkül is megpillantható valóság, különösen az emberi élet őszinte és felfedezés értékű tettenérése. Arról pedig, hogy ez a harminc fotó egységes vizuális mondanivalót tárna elénk, szó sincs. Harminc szerző harminc fotószínházi minijelenet sorakozik itt, ami ideológiai és formai trendek szerint csomagolt tudatállapoti szösszenéseket villant. Egy mondatban összefoglalható jeligéje talán ez lehetne: Extra MOMEm non est vita.

A neves intézmény félig képzett hallgatócskái, akik diploma reményében vagy az életlenség- és értelmetlenségállítást vagy esetleg a Photo Aided Ideológiai Ködevést gyakorolják, meglehet büszkék most kicsit, hogy telepakolták velük a Klauzál téri kerítést. Na de mi van a járókelőkkel? Mindkét oldal - mutatkozók és befogadók - iránt aggódva kérdem:

Mosódik itt rendesen, egyáltalán mosható még tovább a napi létharcból a mobilfotózásba meg az internet mindenevésbe menekülő emberi agy?

 

P.S.: Művészetről fentebb egyetlen szó sem esett, de a 30 hallgatót felvonultató összkép arra vall, hogy a MOME hallgatói közé valahogy rendre be-becsúszik néhány érzéki különösségre fogékony tehetség. Én - minden elégedetlenkedésem mellett - ennek ezúttal is örvendtem.

* Címképként fent: Demokratikus látásom jogán sűrített vizuális benyomás a Klauzál térről.