2020. február 19., szerda

Mobil-art_szelíd mágia



Az autonóm világértelmező, 1967-ben született művész, Hegyes Sándor megérkezett - ha jól számolom - negyedik megnyilatkozásmódjához.
Először pályája első szakaszában találkoztam vele, amikor képértékeléseket írtam a fotovilag.hu számára. A kép előterében két tornacipőt ábrázoló, sárga napernyős strand fotója volt az első olyan műve, amire máig emlékszem. Azt a fotót a még rövidre vágott körmű művészi látás valamiféle sajátos sugallata lengte be.
Évekkel később a Bárka színház valamelyik összevisszaság benyomását keltő színterén mutatkozott be vad és zavaros élethelyzetet sejtető, szuverén alkotói eszköztárával,  szomorító montázsaival és layeres kollázsaival. Az őt érteni remélő prókátorai kásás látványvilágról, határterületen mozgásról és hasonló divatminőségekről beszéltek. Hegyes Sándor akkor azt vallotta, hogy " a tagadás s teremtés, a saját minőség létrehozásának alapja." Fő hatáseleme az ember - nő és férfi (ez utóbbi leginkább ő maga) deprimáló léthelyzeteit ábrázoló látványok ilyen-olyan "koszfilterek" és fröcskölések alá temetése volt. Érzékileg hiteles elégedetlenség- és konfliktus-ábrázolás volt akkori sorozata. Szinte minden képe dühös elméről (lélekről?) árulkodott.   
Ő maga is rákontrázott erre: "Képeimmel nincs célom, és üzenni sem akarok semmit."
Az efféle megnyilatkozás sosem szokott egészen igaz lenni, és Hegyes Sándort sem fegyveresek kényszerítették arra, hogy kiállítson. Van valamije, talán a veleszületett szuperérzékenységgel terhelt, más világba illő habitus, amit muszáj megmutatnia. A kiállítás címe is kétségtelenül kifelé terelte a befogadó figyelmét konszolidált világunkból: "Bóbita egy szemét különben..."
Jó pár évvel később újabb meghívó érkezett  baráti menedzserétől Kátai Lászlótól. Hegyes Sándor ezúttal a camera obscura és a nemeseljárások iránti szenvedélyével mutatkozott be. A megnyitón nem tudtam jelen lenni, utólag, megnyugtató egyedüllétben vehettem szemügyre az  új "korszak" bemutatkozó sorozatát. A kiállított képek számából és az installáció akkurátus fegyelméből valamint a felvállalt méretekből és a sejthető költségekből kitetszett, hogy ama zabolátlan kollázsvilág eltűnt ugyan, de a megmutatkozás és formába öntés iránti szenvedély és meg nem alkuvás váltig jelen van Hegyes Sándor alkotói habitusában.
A negyedik alkotói megnyilatkozásra ismét jó pár évet kellett várni. Néhány napja, februál 13-án  nyílt meg az ATELIERS PRO ARTS Horánszky utca 5 alatti kiállítóterében az ugyancsak nagyszabású M-lék/Memory leak című kiállítás, ami meglepő fordulattal a mobil-art kategóriájába sorolandó.

A látványt úgy minősíteném: szelíd tónusok megragadó mágiája.
Az alkotóval még a megnyitó előtt készült villáminterjúmból és a menedzserénél való kérdezősködésből kiderült, hogy Hegyes Sándor mint eddig mindig is, kiállítása költségét maga viseli, támogatók után nem kilincsel, alkotóközösségekhez nem tartozik, és bár ez a mostani bemutatkozása megállapodottságot sejtet, váltig csakis új és új alkotói korszakokban látja jövőbeli létezése értelmét.
Hegyes Sándor informatikát oktató tanár. Mint hírlik, művész-vívódásai során felnevelt két lánya végre megérkezett az önálló életbe. Engem pedig bizonyos mértékig még mindig elfogad, holott a művész életről, mint szenvedélyes elköteleződésről fele annyit sem tudok, mint ő. 

Szelíd tónusok mágiája. 
Maganmra ismerek








 



Művészet valósidejű ábrázolása















Lábra mentem,
avagy
az X-generáció érdeklődést mutat


















Ha már lábra mentem,
magamat sem tagadhatom meg.
Kommunikációs kamra a kiállítótér padlózatában.

2020. február 15., szombat

Buliég

Az utca mifelénk nagyon fotogén. Kenyérért menet elbűvöli az embert a szombat délelőtti váratlan verőfény. Kétgyermekes család sétál el mellettem. Kicsit megtorpannak, nézik, amint mobilommal közelítem a bulinegyedi éjszaka tetszetős maradványait.
- és már mehet is a fészbukra... - szól a családapa.
Hallgatok. Ennél okosabbat ma délelőtt én sem tudnék mondani. A család pedig felszabadultan indul tovább, mint kik okosból tekintenek a világra.

a buliég kékje

2020. január 11., szombat

Számtan futólag



Nagyhangú anya lohol két gyermekével a zöldre váltó zebrán. Zúdulnak tovább a keskeny Wesselényi utcába.
- Ha elveszel ezerből hatszázötvenet, mennyi marad? - forog nagyobbik gyermeke felé a loholó anya, hátra-hátra pillantva a kisebbre is. Mögöttük zúdulok én is, és csak annyit látok, hogy a lányka leszegi fejét és válla meg-megrándul.
- Ha nyolcszázból kétszázötvenet elveszel, mennyi marad? - Mintha most se lenne válasz.
Hirtelen derékszög közeli taszítás érkezik az anyától, és
- Hatszázból százötven mennyi? - már zúdulnak is keresztbe, át az úttesten.
Ekkor látom meg, hogy anyuka nagy hibát követett el: lánykája azért hallgat, vállait azért húzgálja, mert vadi új jojót kapott, és azt táncoltatja kezében. Nem könnyű e rohanás közben koncentrálni arra, hogy a lefelé pördülő fakorong ne ütközzön az aszfaltba.
Részvéttel nézek utánuk, míg zúdulok tovább, s közben nekem csapódik egy szemből jövő, legkevesebb száz kilós alak.
- Bocs! - Százból hetvenkettő mennyi is?

Ez mai, szombati igaz történet.
Tudom:  miért nincs fotó?
Nos, ki a fene tud zúdulás közben még fotózni is?

2020. január 7., kedd

A költő és a fÉNy

Amikor a fotográfia elméletének síkján alaposabban kifejtem valamely jelenséggel kapcsolatban kritikai meglátásaimat, sokan neheztelnek, hogy túl bonyolult a szöveg. A bátrak egyenesen olvashatatlanoznak :-)

A hiába fáradozókat most handabandázásom könnyebb terepén szeretném kárpótolni valamivel, ha ez egyáltalán még lehetséges.  



A Mártírok útján dúló fegyveres zavargások peremén, még jó rálátást biztosító távolban ácsorgott az alanyi költő, és időnkint azt gondolta: ÉN.
Egy céltalan repesz véletlenül mellen találta.
Jajdult a költő, majd hozzátette magában: Micsoda gyalázat! Hát így kellett  közfigyelemre érdemesülnöm!
Ebben bízott, miközben szaladtak vele a kórházba. Kivették a repeszt. Hálistennek fontos szervet nem ért.
- ÉNnekem most, amit csak lehet - suttogta az alanyi költő.
Beadtak neki valamit, amitől hogy, hogy nem, rátört - mi más? - az ihlet.
- Rőzséje parázslik lelkem erdejében megbúvó anyámnak - gondolta a költő, és már nyúlt a tollért, de hiába, mert dzsekije belső zsebében azt is találat érte.
- ÉNvelem most mi lesz? - gondolta rémülten, és nézte, hogyan közelít cseppről cseppre bal kari ütőeréhez az infúziós nedű. Kezdte kutyául érezni magát.
- Jajajj ÉNnekem! - suttogta időnkint, hogy tartsa az életet magában.
Kicsivel odébb ápolónő toporgott fehér jelmezében.
- Én - suttogta ő is, szerényen befelé, lelke zugába, míg bámulta a hófehér plafont. - Mi minden szépet tudnék én írni oda, ha e bús szolgálattól nem volna megcsonkítva szárnyam!
Mindig költő szeretett volna lenni. Csupán egy a sok közül, de sosem volt benne annyi erő, hogy betörhessen a magasztos önösség ama sűrejébe.
- Nővérke! - jajdult most az idő haszontalan múlását fájlaló alanyi költő. - Lenne oly múzsám, és tartaná azt a borulékony infúziós palackot, míg más írószert találok? - kérdezte ellentmondást nem tűrő suttogással, és oldalra csavarodva felemelkedett. Frottír zoknijának bokazsebét próbálta elérni, ahol kis ceruza csutkának kellett rejtőznie legrosszabb esetekre. 
Az sem volt ott.
- Most nem kéne ilyen szilaj mozdulatokkal próbálkoznia! - szól aggodalmasan az ápolónő. - Tudom én, milyen érzés, ha az ihlet papír s cerka nélkül talál bennünket.
A vén alanyi költő szemei egy pillanatra kikerekedtek, végigmérte az ápolónőt, aztán dúlt lelke boltozata alá visszadőlt. De nem bírta sokáig.
- Elfelejtem! - jajdult nagyot, s emelkedett megint. Mellén a kötés recsegve engedett.
- Jajj, ezt nem kéne, én nem javaslom! - ugrott az ápolónő.
- Nővérke, lelkem! - hanyatlott hátra az alanyi költő újabb reccsenéssel. - Mint költő, kérdem, mint megsebzett sorstársa kérdem, hogy versenyt futna-e most ÉNértem a halállal? Az irodákban kell, hogy legyen toll. Akármilyet, de gyorsan!
Mire az ápolónő a halál fölötti győzelme biztos tudatában a kórterembe toppant, az alanyi költő két keze már imádkozásba fordult. Rímeit, miként időmértékét is a leírásokból már ismert alagútban végleg félre dobta.
- Pont ÉN - suttogta még két-háromszor, mielőtt az útvégi fÉNyességen túl beköszöntött a kegyes halhatatlanság.

2020. január 5., vasárnap

Olvassátok - a hibáimmal együtt




Hogy is van ez?
Hiba mindenek előtt a hibázásunkban terem. Ez a jobbakat kiküszöbölésre, a gyengébbeket pedig mellébeszélésre sarkallja. Újabban, mióta okosak lettek, a fotógépek is tudnak hibázni. Ők azonban mellé sosem beszélnek.
A fotografikus képi szövet hibáival mindez ideig alig találkozhattunk. Amikor még csak az ember volt okos, a hibától sérült lövésből nem is lett kép. Ma azonban mind több fénykép van, s a hibás fényképek kezdenek egyenesen fotóvá avanzsálni. 

Hagyományosan (és okoskodón) közelítve entitás értékű, tiszta fényképi hibának minősülhet akármilyen vizuális elem jelenléte, ami a fotózás vallott vagy vizuálisan kikövetkeztethető szándékát tekintve, akár a kép témáját vagy ábrázolási hitelességét, akár pedig a kép formai, szerkezeti koherenciáját, vizuális szövetét s épp így az optikai leképzés következetességét tekintve nem értelmes
A tónus és színárnyalat dolgai a hibázás eme megközelítésében nem játszanak! Hiba az a vizuális elem a fényreferenciák által transzponált képi valóságban, ami a kamerán kívüli valóságban általunk ismerhető, entitás értékű dolgok között semminek meg nem feleltethető.
Na de hol vannak már a hagyományaink!?!
A hiba kérdésébe - hagyományosan - a befogadó is beleszólhat. Felőle tekintve: hiba minden olyan képi vonás, ami a befogadás szándékot megzavarja, amit ő adott esetben hibaként azonosít, minősít, ítél meg. A kép nézőjének ez a szabadsága könnyen csap át túlzásba, úgy is, hogy a képi látványt pusztán értésig fel nem nőtt ízlése alapján pocskondiázza. Ez ellen a képalkotó, a fotográfus semmit nem tehet, de érdekes-e ma már a szűz szem, van-e még releváns kívülállás korunk fotográfiai kommunikációjában?

A konstruktív véletlen
Mivel az ember pillantása mögötti feldolgozó ész működése bonyolult, a véletlen hibák megpillantásakor a képzelet akár szárnyakat is kaphat. Ismert elméleti tétel, hogy a Véletlenben szerencsés körülmények között jelentős konstruktív erő lakozik. Neumann János is célzott ilyesmire  játékelméletében. Néha a célszerűségek felől esetleg hibának nevezendő jelenséget pszichés újdonságként, sőt egyenesen művészi mellbevágásként üdvözöljük. A Véletlen közrehatásából tehát még akár magának piedesztált követelő, jövőképes, mágikus objektum is válhat.
Kardos Sándor operatőr az idők során ismertté és híressé lett Horus archivuma születésének hajnalán olyan eldobott, elkallódott, létezési kontextusát vesztett fényképeket kezdett gyűjteni (a Fotex minilabor kukáiban például) amibe az isteni véletlen ujja valami különleges módon belenyúlt. A konvencionalitás meg a szebbnek látszódás vágya felől tekintve evidens, hogy ilyen képek millió számra landoltak hibásként a kukában.

Hiba fogadása
Ma az elrontott fényképek már nem íly szerencsések. Digitálisak, és legtöbbjüket nyomban kitörlik.
Pedig az emberi gyarlóság perspektíváját bolygató teoretikus szemlélet mind inkább menedzseli a hibák jó sorsát, és a hiba érdemi vagy érdemtelen léte kezd demokratikusan szándékfüggővé lenni. Inverz outputtal, persze: ha nem akartál hibázni, akkor van hiba, ha viszont direkt akartál, akkor hiba igazából sehol, sőt! Ha a gép olyannyira okos, hogy nem képes hibázni, akkor kis handabandával akár értelmezési lukat is beszélhetünk a nézők hasába.
A külső, befogadói megítélés ilyesmit már nehezen képes lekövetni, mert úgyszintén függő, még hozzá körülményfüggő. A befogadó a vizuális kínálás körülményét, például a média támogatottságot elértheti vagy félre is értheti akár. Mind gyakoribb, hogy elérti, vagyis veszi a (nem is neki osztott) lapot.  Nem vacakolásnak, még csak nem is esztétikai sántikálásnak, hanem egyenesen jópofának találja a hibázás gesztusát. Az alkotás öröméből kiszorulva éldegélő ember, ha lassan is, mindenre rábeszélhető. Semmit nem kell értenie, csak fogyasztania, ami a tekintély szárnyán orra elé röppent.
A mai alkotói gesztusok s épp így a hibák körüli ováció vagy fujjozás nem érinti a fotóművészeti tett klasszikus kérdéseit. Azok már mind a retrográd múltba nézés, a szakmai hozzáértés dolgai.

Miért csak a fotó?
Hibázni az alkotó munka bármelyik területén lehetséges volna, ám a vizualitás terepen szinte csak a fotó jön szóba.
Miért pont a fotó?
Valószínűleg azért, mert egyedül a fényképezőgép az a kifejezési eszköz, ami félig-meddig elfogadhatóan képes ábrázoló, keretek közé rendezett látnivalót "alkotni" az ember valós idejű kontrollja nélkül.
A fényképezőgép azonban nem tanítható meg emberként gondolkodni, s így nem képes a véletlen hozta hibákat kijavítani. A kép technika hibái, melyekre az ecset lecsapna, ott maradnak.
A fényképen régen a szándékkal ott hagyott hiba úgy hatott volna, mintha a fotós hanyagsága kerülne szemünk elé, hiszen a viszonylag bonyolult előhívódás lassú folyamatát fürkészőn figyelte, sőt, a képi hibákat már a negatív kinagyításakor észrevette a gyakorlott szem. A bravúros cél pedig valamikor régen a valóság lehető leghűbb referenciális látványának megjelenítése volt.

Hiba kulturális befogadása
Néha a fotográfus helyzetét vagy figyelmét nehezítő körülmények vezetnek hibához (tehát analóg vagy digitális, egy mindegy.) Ilyen hiba mutatkozhat a fotó tárgyában vagy a vizuális képi hordozó állapotában is akár, és a változó befogadási kontextus szerint különféleképp ítéltetik meg. Robert Capának a normandiai partraszálláskor lőtt, és hibásan laborált képein a történeti kontextus föléje nőtt a hibának. Jevgenyij Halgyej, a TASZSZ hírügynökség tudósítójának híressé lett, 1945-ben lőtt berlini fotóján akkor hatalmas hibának számított a győzelmi zászlót kitűző katona karján látható több karóra, amit a hírügynökség, állítólag nyomban leretusált onnan, és az emlékezet azóta u.n. városi legendává degradált, de utólag már szívesebben gondoljuk, hogy az a fotó az egyszerre drámai és humoros emberi helyzetek örökigaz voltáról referált, s ez a kép már a fotográfusi életmű becses, sőt,"mesés" darabjának számít.    
Gyakrabban esik meg, hogy szerencsétlen véletlennek mondjuk a fenti, kulturális jelentőséggel nem bíró képeken támadt zavart, s csak később érzékeljük, hogy az sehová be nem sorolható különösségként hagyott nyomot emlékezetünkben. A különösség mindig lelkesíteni képes még a még oly száraz képzeletet is.
   
A hibává ütés
A képalkotó kreativitás terepén bármi hibává avanzsál, ha a képalkotó szándék ekként fogadja be, és a nézői hajlandóság is talál benne "fantáziát". A hiba a fotós tudatában visszaigazolt fenoménné lesz, ha a képpel kapcsolatos narratív kommunikációban kulturálisan ismertté válik az alkotó felől indított erőfeszítés, hogy általa még a hiba is értékké lehessen.
A néző, mint befogadó kétféleképp reagálhat: elutasíthatja a kohéziós szándékokat, azaz, hibát láthat, ha úgy ítéli meg, hogy a fotográfus konceptuális vagy manipulatív rásegítései nem nyújtanak neki képi - esetleg erkölcsi - élményt, vagy pedig üdvözölheti a fotográfus szándékát, mert neki (is) tetsző gesztust lát benne.
Ám ez utóbbi eset elkerüli az esztétikai megítélés, a formai tetszés vagy a kulturálisan jelentőséggel bíró tartalmak befogadásának kérdését, pedig e szempontok dominánsan és hosszabb távon játszanak közre a megtekintésre kínált képekkel kapcsolatos kulturális emlékezésben.

Hiba lefokozása
Ha eltekintünk a fotókkal kapcsolatos gesztus-kommunikációtól, a specifikusan nem képi vagy tartalmilag és formailag túl pongyolán összedobált képi behatásoktól, illetve ha nem veszünk tudomást a kulturális környezet diszkurzív, ideológiai kezdeményezést közvetíteni akaró viselkedéséről, ha vesszük a bátorságot és gondolatilag vagy formaesztétikailag szervesülni nem képes, direkt csinált, álvéletlenekkel fertőzött jövevényként tekintünk az "elrontott" fotóra, olyasmiként, ami nem alkalmas a Véletlen "üdvözlésére", nem alkalmas divatszemléleteket túlélni képes "üzenet" hordozására, vagy ha a "mutatványt" vizuális következetlenségbe torkolló, handabandázó feltűnősködésnek látjuk, akkor nincs értelme képi hibáról beszélni, akkor vagy rossz a kép, elhibázott a szándék, vagy  csak egy zárt körre tartozó játszadozás tanúi vagyunk. Ilyenkor a kép nem hibás, hanem csupán a kiállításokra betévedők által értelmezhetetlen másneműség dominál rajta.
Ha pedig ügyetlen manipulációról van szó, akkor a kép még csak nem is vacak, hanem csak vizuális tolakodás, időnk meglopása. (Bár, állítólag már mind több olyan akad, aki élvezi, ha szemébe fröccsen valami csípős szamárság.)

Képi hiba és hobbizás
Te sem voltál még képes átlépni az unalmi küszöböt? Akkor lengessük az összetartozás, a korjelenség vagy a szemtelenség zászlaját! Vadásszunk hibákra! Jöhet épületes hiba, figyelmet kicsit megzavaró hiba, de akár még kulturális  szemléletet romboló hiba is. Ha a "hiba" Véletlenből fakadó, természetes dekonstrukciós elem, akkor Éljen a természet! A véletlenszerű hiba, mint a valóság üzenete, ha felvállalja valaki, s még teóriát is kanyarít hozzá, már  nem hiba, hanem mutatvány, ami jó kapaszkodó a karakterbéli hasonszőrűség kiválasztódásához.
Hibák felett így már lehet kórusban, valós örömmel ujjongani az erre szakosodott "gyűjtői" közösségekben, s míg magányos vagy alig néhányad magaddal hallatott ujjongásod erőtlenként, sőt, már-már ostobaságként hat, az ártatlanul és  önboldogítón játszadozó sokaság valamely népszerű terepen (mondjuk, facebook: Semmit sem Akaró Fotósok Csoportja) visszhangra talál, és abban már ott lappang a társadalmi jelenséggé válás lehetősége. Persze az ilyen fejleményeket ügyesen kell menedzselni, még mielőtt a gátlástalanul odaözönlő magamutogatók leszívják a lájkolók energiáját.

Hiba és tömegkommunikáció
(ha a média mellénk áll)
Minden közös fellépésnek lehet zászlaja, s a legambicionáltabbak sikerrel kiálthatják: utánam! És akkor már nem hobbiról van szó, hanem izmusról, a kulturális figyelem új irányát hirdető, a konvenciókat bátran tipró, média felkapottság és társadalmi rang felé kacsintó, a társadalom érzékelés-küszöbe fölé magasodó jelenségről. S még ha a kulturális plebsz kezdetben vártnál kevesebb értelmet kölcsönöz is mind e gesztusoknak, egy izmus zászlaja mögé beállni, nagyon is lehet forradalmi remineszcenciákat ébresztő, lázadásértékű és akár múltképes tett egy távolabbi jövőben.
Az igazán vacak képpel - ismerjük be! - arra alkalmas helyen igenis lehet sokakat bosszantani, az ártatlan de közhelyes értékszemléletűeket provokálni, lehet extravagáns mód nyelvet ölteni konvencionális dolgokra. Sőt, ha jó a kapcsolatkészség, egyenesen médianyelvet ölthetünk.
A hiba nyílt színi mutogatása felülírja a véletlenek rossz entitás voltát. Még tán azt is kezdik elhinni a tekintélyt sugárzó helyekre becsalt nézők,  hogy ebben az egész dömpingbe fulladni készülő demokratikus fényképezésben már csak egyetlen maradt igazán valódi, giccsesíthetetlen és utánozhatatlan: a hiba. És kezdjük elhinni, hogy valami ráción túlról igazoltan visszapattant kinccsel, valami szokatlan gyönyörűséggel van dolgunk.
Ha nincs média támogatás, akkor is kitérhetünk az olajozottan működő közöny elől a döcögő szájpropaganda kínálta akárhovába, ahol, persze, alig jutunk többre a cselekvési szabadsággal való visszaélésnél.
A médiafelületeken lelkesen és érdemében tudatlanul megtámogatott  rossz képi minőség a kordivat szárnyán kezdi aztán kontraszelektálódás jegyeit mutatni, és elkezd eztkellnéznisedni. A vizuális és zsurnalisztikai média közvetítő készsége cseppet sem visz közelebb a mind bonyolultabb szociális valóság jelenségeibe ágyazódó emberi törekvések értéséhez. Kezdjük mégis komolyan venni, hogy mostanában ilyesmiket, hibákat érdemes néznünk. Pedig kilóg a lóláb: a hibaistának kikiáltott képekből egyszer csak sunyin tovatűnik a véletlenszerűség, mert ez a mágus, a Véletlen lassan dolgozik. A minden áron, dömping szinten érvényesülni kívánó emberről a Véletlen mintha semmit sem akarna tudni.

Pozitív kimenet
Persze be kell látnunk, demokratikusan liberális környezetben néha mindezeknél többről is lehet szó. Egyféle szemlélet átnevelési szándékról, az értelmes, társadalmilag vagy esztétikailag konstruktív képi megújulásnak gátat vető konvenciók és a táguló világképünkhöz képest beszűkült esztétikai normák megkérdőjelezéséről. Az ilyen célt szolgáló fotó - mindamellett, hogy nem úszhatja meg, hogy esetleg érdekesen hasson - gyakorta csak kérdő- vagy felkiáltójelként hat, és bár helyet kaphat esetleg az íródó történeti krónikákban, a művészeteméletiekben aligha. (Ezt csak azért említem meg, mert a legtöbb fotografikusan igyekvő nyíltan vagy titokban a művész rang felé törekszik.)

Magam szívesen látom az újító kezdeményezést, így a véletlen azon behatásait, melyek telibe találják a látható valósággal kapcsolatos újraértelmezési tehetetlenségünket. Melyek - hibaként akár - dolgoztatják az elmét,  asszociációra késztetnek. Melyek arra sarkallnak, hogy kíséreljük meg újra és újra megidézni a valóságban rejlő örök és megismételhetetlen különösséget. Az ilyen hozzáállás azonban már társalkotó képzeletet követel.

Hiba a Centrumban
Vigyázat! E fenti sóder mind csak bevezetés volt! - kiáltom némán, ím már a Capa centrumban.
Mit keresek én itt? Ha romlott ösztönömnek engedek, különösségre fogékony alkotó tehetséget keresek, ám ha engedékeny vagyok, különösen, mert ígérik is, akkor kommunikáció képes hibát.
De mint bevezetőm nyomán már sejthető, nyitott a kérdés: vajon felismerem?
Korábbi generációk befogadói szemlélete szerint szocalizálódott alak volnék. Bár a vizuális értékteremtés fejleményeivel lépést tartani remélek, nekem váltig nem szerencsés - pláne tágas kiállítási csarnok falain - kis vacakság érzetét keltő kópiákat mutogatni. Persze, szabad, ám a kiállítási fotókópia érdemi mérete a fotográfia történetének előre haladtával láthatóan növekszik, s a 18x24 centi alatt maradó méret nem kedvez a vizuális szólalásnak.
Persze ne feledkezzek meg a pillanatnyi tényről:  hibáikkal együtt élni igyekvő fotografálók kiállításán vagyok, és a tenyérnyi kis kép, ráadásul az adys mindent kétszer mondás rám máris hibaként hat!
Ennyi azonban itt és most nekem kevés. Megfogadtam: értő, de makacs, saját mércével mérő leszek, míg ki nem dobnak.
Fotók esetében sok olyan zavaró látványelemmel akad dolgunk, ami a fényképezőgépi "keresés" svenkelő elmozdításával, zoomolással, nézőpont módosítással viszonylag könnyen a kép szélén kívülre terelhető. (A digitális utómunka lehetőségeiről most hallgatok, mert az sokak szemében, akik fordítva ülnek a digitális lovon, szentségtörés.) Aki viszont beterel vaksi dekonstruktív dolgokat a képbe, az szerintem (konzervatív közelítéssel) tudatlan vagy hülyéskedik, már ha nem a feltűnési viszketegség vakarásának egyik módjával próbál szerencsét. Aki nézet velem valamit, ami a kép tartalma és formarendje szerint - nekem, na jó, őszinte leszek: Nekem - nem bír felfedezés értékkel, az a képnézetés dömpingjének korában hamar elveszíti érdeklődésemet.
Szóval kicsiny, nem hiba-léket kapott, hanem főképpen vacak képi benyomást érzékelek most a Capa centrumban. De azt is érzem, úgy kell ez nekem!
Kérdezhetném: az intézmény nevében rejlő márkaérték bátor kiárusításáról volna szó?

Személyeskedve
Ugrok egyet az irodákat a bejárattól elválasztó kiállító teremben:
A Fehér Vera képeit nem hibásnak találom, hanem rossznak, helyenként egyenesen vacaknak. Sejtettem rendre, milyen hiba elsózását célozzák a képek, de az eredményt rendre erőlködésnek láttam. Az amatőr időnkben már mindenütt százszor elsütött "szerencsés" formai összeexponálás, például, ma minden lehet, csak érdemi képi szólalás nem. Az ilyen játék ott kezd figyelemre érdemes lenni, ha az összjáték outputja érzékeinket vagy fantáziánkat érdemlegesen célozza. Ha mélyen fantáziám alatt talál a lövés, visszaállok alappózba: művészeti elveim érdemi középpontjából pillantok.
Ha a képi impulzus engedékeny hangulatban talál, néha már a félsikert is díjazom.
A Fehérnél nincs ilyen megingásom: látom, hogy a nézhetőség klasszikus technikai követelményeit megismerte és komolyan is veszi. Ha jól tudom, u.n. felső szinten tanult a fotóról ezt-azt. (Bakitól? Az talán baki volt :-) A hibái azonban nemcsak hogy nem a konstruktív véletlen szülöttei, hanem következetlen erőltetésként hatnak. Feltűnési türelmetlenség? (lásd: a Véletlen lassúsága!) Ának (bocs, Anak) mintha nem lenne sem belső világa, sem szerencséje, sem humora. A fényképezőgépei is túl jók. Ez az én benyomásom.
Nagyon ambiciózus és tekintélykövetelő lehet, ha képes volt e közös tárlaton a nyilvánvalóság küszöbe alól alig kitetsző mértékig magába ágyazni a másik hibákkal együtt élőt, Altnőder Emesét.
Én azonban közel hajló típus vagyok, és ilyenkor látom nyomban, hogy Altnőder Emesének láthatóan van belső világa, ami azonban itt, sajnos, elsikkadni készül fellépőtársa zavarosában.
Altnőder Emese, felteszem, nem bízik eléggé önmagában, itt sodródik figyelemre méltó szürreális formációival a hibaizmus zászlója alól kiözönlő sok vacakság között. Altnőder Emese képeinek java (ne feledjük, egyik alkotó kezével ő is a hibaizmus zászlónyelét szorongatja!) rám határozottan figyelemre méltóan hat. Lehet, hogy máshol megkapja az őt megillető teret, de az itteni aurában kicsit kár érte.

Itt tartottam gondolataimmal, amikor ez egyik Capában dolgozó hölgy - mint véget nem érőn múló napjai során már  annyiszor - végigbotorkált a tágas termen, az irodák felől a kijárat felé, nem pillantva se jobbra, se balra. Milyen igaza van, gondoltam. Kétszer én se pillantanék oda.

Bátorítás
Ám aki még egyszer sem pillantott, az menjen el, mert  2020. január 6-ig, hétfőig talán még látható a Capában az A hibáinkkal együtt című kiállítás.
Peregjen rátok valami apró, de korszerű, mint falra hányt borsó, s próbáljatok együtt élni vele, hátha jól jön még valahol!
Ha úgy jobb nektek, minket felejtsetek!

D-Vektor és Pesövé Ofszi


2019. december 31., kedd

Életszagú szilveszteri szösszenések


Utazom a 6-os villamoson. Apró, ősz férfi nyomul hátam mögül a mellettem lévő szabad ülésre. Nyomban előhúz kabátja zsebéből egy jókora keresztrejtvényt meg golyóstollat, és szórja máris a betűket ide-oda.
A vele szemközti ülésen kereszt irányban enyhén termetes, de nagyon attraktív küllemű fiatal nő trónol. Szája körül beültetett gyöngyök, hosszú, skarlát műkörmös ujjaival mobilt szorongat az ölében, várakozón pillog a sötét kijelző felé. Fekete pólója íves kivágásából egymáshoz szoruló, igen csak telt melldombok kandikálnak.
Az öregúr hosszan, láthatóan elakadva tűnődik egy öt betűs sor fölött. Ekkor felmuzsikál a hölgy mobilja, talán nem váratlanul, és a szorongó halmok attraktívan belerendülnek.
Mindenki, az öregúr is odapillant, orrcimpái pillanatra kitágulnak, majd mintegy megvilágosodva beírja a sorba: smell.
Aztán látom, a kérdés ez volt: szaglás angolul.

Még ki sem kacagtuk magunkat az utasokkal, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a villamos nem képes fékezni, és a kereszteződésnél átcsúszunk az új esztendőbe.

Ekkor odafészkelődött közénk Tám Laci Pécsről, aki kora ellenére és szokásához híven, mindenütt képes ott teremni, ha poénra érett a helyzet, és hogy a combinóban a közösségi hangulatot melegen tartsa, máris odahajolt a keresztrejtvényét gyűrögető öregemberhez, és behízelgő hangon így szólt:  

- Látom, a vízszintes sorok még egész jól mennek így, sok-sokévesen.

- Nyolcvanhat! - simította vissza keresztrejtvénye gerincét az öreg.
- És mondd, hogy érzed magad ebben a korban?
Mire az öreg ember így felelt:
- Tudod, most, amikor jól vagyok, az olyan, mint amikor 25 éves koromban beteg voltam.

Hát itt tart most, új év első napján a tegnapi történet.

Aki tudná még folytatni,  jelentkezzen!

2019. december 27., péntek

Fényképi kommunikáció

Most, hogy rövid időre visszatértek az áldatlan hétköznapok, megkínállak benneteket egy kevés együttgondolkodnivalóval, melyhez az alábbiakra célzó serkentő kérdés ez volna: HÁT NEM ?


Pesövé Ofszinál olvastam valahol (kinek értelme irányultsága csak annyiban különbözik a magamétól, hogy ő nem szikét, hanem dorongot használ a társadalom testében kitapintott szellemi daganatok vallatásához), hogy kortárs művészet, mint olyan nincs, hanem csupán a nagy múltú művészet jelmezében való, nagy média feltűnést keltő világképi és ideológiai * lökdösődés modern jelenségével van dolgunk.
Annyival toldanám meg e kijelentést, hogy ha nem így volna, hanem amúgy, akkor Gréczy Zsoltnak az ő legutóbb színre került mutatványát - legalább is az u.n. "kortárs"  teória nyomdokain haladva - a kortárs vizuális művészet körébe kellene sorolnunk.
Hogy a politikusoknak mennyire nincs gőzük a művészethez, sem atavisztikus sem kortárs értelemben, azt jól mutatja,  hogy a politikai hatalom iránt szenvedélyesen vonzódó és amúgy éles eszű Gyurcsány Ferenc nem kapott rögtön az efféle értelmezési lehetőségen, hanem csak a magánéleti szamárkodások jogával mentegeti pártkatonáját.
Én persze az efféle, itt mentségül citálható "kortárs" művészet-értelmezésekkel eleve vitatkozom, mert meglátásom szerint az u.n. "kortárs művészet" alapvető művészeti hagyományainktól való elszakadásának szándékában nem egyéb, mint az eszközeiben felettébb megerősödött, mindenféle műnemben mutatkozó, de az "ecset és véső" nyelvéhez tehetséggel nem bíró ambiciózusok kommunikációs térköveteléséről van szó.
Több kísérletnek voltunk már tanúi, amikor a kommunikátor magát fotográfiák (pontosabban fényképek) virtuális valóságába belopva (régiesen: észrevétlen levétetkezés) próbál más morális és egyéb elkötelezettségű körhöz tartozó emberek gondolataiban felbukkanni. Már úgy értve, hogy arra gondol, hogy az ő képeiken való felbukkanása nyomán majd azok arra gondolnak, hogy ő arra gondolt, hogy... amiféle nyakatekerésekről egyébként - Arany Jánossal élve - mondhatjuk már bátran, hogy gondolja a fene.
Az efféle ötlet, célja legyen bár egzotikus kaland vagy csupán perverz önmutogatás, mint a most felszínre került esetben valószínűsíthető, nem sikere, hanem arra való alkalmassága alapján minősül. És az arra való alkalmasság, mint az eset mutatja, maga a siker, ugyanis, a korszerű eszközökkel támogatott (TAC **), de már eredendően is mérhetetlen végleteket mutató emberi kíváncsiság ma a legpáncélozottabb széfek falain is átlát. Lásd a tényt: nem kellett a lengén öltözött Gréczy magamutogató képeit ide citálnom. Tudja már mindenki, miről van szó: alulöltözetlen fényképi kommunikációról.

* az ideológia és filozófia összefüggéseiről majd máskor
** Technology Aided Curiosity

2019. december 14., szombat

MAOE fotódecember















Boros
Auseinandersetzung













Jatt

régiek és újak












Fotóskarácsony
kakukktojás

















Csoportkép
elkóborolttal












Régiek és újak
meg én




















2019. december 13., péntek

Markovics Ferenc még, még


S.Faragó Gyöngyi felvétele 2009-ből

Néhány napja elhunyt barátom, Markovics Ferenc szelíd humánus karakteréről már tettem említést szakmai életútját leíró, a MAOE Fotóművészeti tagozat által közzétett soraimban, de  itt még további érdekes adalékokkal is szolgálok.

A Tripontban Tóth Bélával lefuttattunk 2007-ben egy előadás-sorozatot AZ EMBERI TÉNYEZŐ A FOTOGRÁFIÁBAN címmel. Ennek alkalmából megkérdeztünk sok jeles magyar fotográfust, hogy szakmai életútja mellett emberi habitusáról is némi képet kapjon, aki nem ismerte személyesen.

Markovics Ferenc válaszai alapján közreadok most egy csokor vele kapcsolatos érdekességet:

Talán már tudott, hogy fotográfiai szemléletét 1953 és1957 között a ceglédi Tóth István alapozta meg. Másik tanító mestereként pedig, már Budapesten, Berekméri Zoltánt nevezte meg, akitől gyakorta emlegette azt a szemléleti alapelvet, hogy egy, azaz 1 képelem kevés egy jó képhez.
Elvégezte egyébként a Népművelési Intézet fotószakkör vezetői tanfolyamát is.
Példaképei fekete-fehérben Richard Avedon, színesben Ernst Haas voltak.
A kérdésre, hogy van-e egyéb, nem fotográfiai képzettsége, azt adatolta: postasegédtiszt (1955-57)
Első fényképezőgépe egy fix objektíves Zorkij volt, a 2007. év szerinti utolsóként pedig - a Rolleiflexet, majd a 6x7-es Asahi Pentaxot valamint a Nikon F3-at és F4-et követően - egy Kodak Pro DCS SLRn-t használt.
Válaszaiból kiderül, hogy ifjú korából fennmaradt egy apai ösztökélésre elkezdett fotós napló.
Múló évei során élete legfontosabb kifejezési területévé a portréfotózás vált. (Lásd egyebek mellett a MAOE ez évi Dimenziók kiállításán oklevéllel díjazott Juhász Ferenc portrét!)
A kérdőívbe írt válasza szerint a szakmai trófeákat csak melléktermék értékű visszaigazolásnak tekintette.
A kérdésre, hogy kíséri-e tevékenykedését valamilyen elkötelezettség, azt válaszolta: "Jót tenni - bár ez többnyire meddő igyekezet."
Élete úgynevezett nagy fotográfiai fogásáról 2007-ben még nem tudott, de remélte, hogy lappang valahol.
A sikerélményt számára mindenek előtt a maga elé tűzött fotográfiai feladat keresztülvitele jelentette, második helyre tette a könyvben való publikálást. A kiállítás valamint a szakmai szférában szerzett tekintély kevésbé vagy talán nem is érdekelte.
Meg nem valósult egyéni szakmai álma kevés volt, közösségi azonban sok.
A kérdésre: milyen nyelven kommunikál, tréfásan azt válaszolta: még magyarul is nehezen.
Névjegye először 55 éves korában volt.
Csapatjátékosnak tekintette magát, ezért időbeosztása másokéhoz alkalmazkodott.
Honlapja nem volt, ennek okául kérdőn azt említette: "az jó?!"
Munkája területén konkurenciával nem számolt.
A kérdésre, hogy munkafeltételei és céljai elérésében ütközik-e társadalmi, gondolkodásbeli akadályba, azt felelte: "Bizonyos általánosan elfogadott dolgokról teljesen eltérőek a nézeteim, de csak akkor ütköztetem, ha eljön az ideje."
Arra, hogy a fotografálás tekintetében mit tart civilizációs környezetében kedvezőnek, azt válaszolta: "Még van fény."
Kizárt dolognak tartotta, hogy hivatásbeli eltökéltségének, szakmai sikereinek legyenek áldozatai.
A szellemi műhelyek tevékenységét csak "kapun kívülről" követte.
A stílusáramlatokhoz való tartozás kérdésében a magyaros stílust említette pályája elejével összefüggően. Később a dokumentarista iskolához közeledett.
Pályája kibontakozását hátráltató politikai szemléletként egyedül a gyermek- és ifjúkorát érintő "egyéb" származás bélyegét említette.
Megszólításként mindig az alkalomhoz illőt fogadta el, de volt olyan névjegye is, amin magát fényképkészítőként tüntette fel.
A fotókiállítás megnyitása dolgában a legtetszőbbnek az olyan vernisszázst tekintette, ami ünnep az alkotónak ("szegénykém azt szomjazza".)
Hol vagy a világon legszívesebben? Válasz: "Otthon és Horvátországban, a tengerparton."
Miféle dologról gondolkodsz legszívesebben? Válasz: "Miért nem tanultam meg valamilyen hangszeren (főleg zongorán) játszani?!!"
Az őt ábrázoló fotóknak nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
Kultúrpolitikai körökhöz tartozó személyekkel nem ápolt semmiféle kapcsolatot.
A testét és fizikai kondícióját érintő kérdésre azt válaszolta: "Elég közömbösen nézek tükörbe."
Munkálkodása legfontosabb jutalmának a hasznosság érzetét nevezte meg.
A digitális technikai váltást nem tekintette hátrányosnak.
Annak, hogy múzeumba kerüljenek a fotói, jelentőséget tulajdonított, továbbá annak is, hogy alkotásai műkereskedelmi értékre tegyenek szert.
Legfontosabb közéleti ambíciója arra irányult, hogy segítsen összetartani a szakmát.
A kérdőívre pontot tevő röpke filozófálásra való felhívásnak ekként tett eleget:
"A világmindenségben egy ember: porszem, egy fotós: szemcsécske. A nagy fotográfiai katyvaszban tehát ne dimenzionáljuk túl magunkat!"