a Szabihídon

A rádióban hallottam szombaton, hogy a Szabadsághíd mostanában már csak per Szabihíd említődik, s a civilek ismét birtokba vették hétvégére. Lesz mindenféle szórakoztató program, bohócoktól zenélőkig, ígérte a szervező.

Vasárnap megvártam, hogy Djokovics beüsse az első ászt, és elszaladtam, hadd lássam, hogy fest kedvenc hidam a demokratizálódás mai magasában.

Egyetlen rendőrpár ácsorgott a pesti hídfőnél, igaz, felettébb termetesek, ketten kitettek négyet. Himbálódzott itt-ott pár függőágy a zöld traverzeken, buzgólkodott egy csecsebecse árus is a hídközéptől nem messze, tollászkodtak, iszogattak itt-ott, ám a tömeg és a műsoros programok pódiumai sehol. Szelíd lézengés lehetne az összefoglaló kifejezés. Hallani véltem a hétvégére karanténba dugott villamosok sértődött nyöszörgését.

Ezt a világvárosba nem illő díszletet, aminek sok nézője akadt, maga a Duna hordta össze.

  

 Néhány turista is lézengett mobiljával a hídon

 

Ez az ujjnyi nagytele, a mobil fotózás szédületes fejlődése eszembe juttatta azt a május elsejét 2004-ből, amikor a magyarok EU-csatlakozásunk iránti friss örömüket sugározták magukból, a pázsitba öltöztetett Szabadság hídon különösen. A digitális fotózás kezdetén jártunk, a hídon mindenki mámorosan fényképezett, ezért senkit nem zavart, hogy valaki fényképez. Ez volt a fotózás demokratizmusának egyik szépséges pillanata. Hm.. volt-e másik is?

Több mint tizennégy éve volt, akkor még magam is bátran fetrengtem, kihívván magam ellen az érdeklődést. A digitális fotókorszak kezdetén jártunk, a dészázasom kétpercenkint mindössze négy tif lövést volt képes megemészteni, ezért jpg-re váltottam, hogy szakadatlan lőhessek.

Pszeudoszelfi villamossal

Szelfiztem legújabb házi kedvencemmel, a spájzban kitenyésztett szobakrumplival.
Félárnyékba húzódtunk, mert nincs kedve sütkérezni.

Nekünk meg nincs szívünk megenni.
Egyelőre ebben a gyümölcsös dobozkában lakik.

Próbáltuk szabadon tartani, de könnyen elkóborol. Aztán keresheti az ember.
És az ilyesmihez nekünk sincs elég sütnivalónk.

HRTKRCHN-i kalandozások

Mobilárnyékkal verébre

megtámadva

A gondolkodás van megtámadva - ez a szalagcím volt olvasható valamikor (e sorok írásakor még csak minap) az ATV egyenes beszélgetése alatt. A téma kábé: "az MTA Szociológiai Intézetének kutatásait támadja a hatalom."

Az Intézet munkatársa, Vajda Róza volt a vendég, aki ugyebár - fentiek szerint - g o n d o l k o d i k.

Miért is kell támadni az ő intézetének "ideológia vezérelte" kutatását?

A rövid beszélgetésben bevillant tehát ez a fontos szó: ideológia, s úgy, mintha az mindenféle egyebek mellett a szabadságot meg az emberi jogok tiszteletben tartását hordozná magában. Efféle lazaságban volt tisztázva - olcsó azonosulásom lehetősége kedvéért - hogy mire irányuló micsodaként tekintett itt és most e világnézeti fogalom, ideológia, ami valójában és lényegében a filozófiai gondolkodás sajátos mellékági terméke, de kevés energiát fordít a tudomány arra, hogy tisztázza, miként különbözik egymástól az ideologikus meg a tudományos gondolkodás. Meglátásom szerint az ideológia a hatalom szolgálatába állított célirányos gondolkodás világkép-terméke. Ez a szolgálat lehet akár ösztönös is, és vezérelheti a politikai hatalom megkerülhetetlenségének tudata. A hatalom pedig ideológiával vindikál jogot magának, hogy céljai felé törhessen.

Van-e, lehet-e politikai célirány nélküli filozófiai gondolkodás az államhatalmi keretbe foglalt társadalmakban, s ha volna is ilyen, mire való volna az, mi haszna volna annak, különös tekintettel akár még a kutatási feltételek fenntartásának költségbeli realitására is? (Na jó, bevallom, szkeptikus vagyok a filozófusok pusztán tudományos buzgalmát illetően.)

Az agy járatása mindig célszerű, még a költészetben is, hiszen elménket minimum a kíváncsiság hajtja, aminek pszichés és esztétikai martaléka nyugtatja mind több kétséggel viaskodó individuális önérzetünket. A művészi "gondolaton" való osztozás, az azzal járó sikerélmény minimum annihilálja az elmúlásba való életszerűtlen belefeledkezést.

Fenntartja az emberi méltóságot, de jövőt építeni nem igen lehet vele.

Az agy célszerű járatásának szerteágazó lehetőségei között vajon hol van a helye annak a "gondolkodásnak", amire az elhangzó rövid beszélgetéssel és a szalagcímmel céloztak?

Igen, igen, kétségbe vonjuk, hogy társadalmi körülmények közé ágyazottan létezne esszenciális gondolkodás, melynek hozadéka bárki mást érdekelne, mint a gondolkodót, na és önző riválisait, és persze a hatalmi szféra jelszó-koloncokért kapkodó érdekeltjeit. Felsőbbrendű gondolkodás, minimum szép gondolkodás, ami ugye, állítólag érdek nélkül való, ami ideológiai befolyások és célok nélkül való, ami esetleg önmagáért valóan tudományos (semmi érdektől motivált terelgetés), ami tehát társadalmi vonatkozások tekintetében semmilyen, ugyan hol terem? És ugyan mit keresne ilyesmi a Tudományos Akadémián? Ha volna is, az tetszene-e bárkinek is (érdek nélkül)?

Van-e egyéb tárgya a tudományos gondolkodásnak, mint a társadalom tudati szövetében éppen érvényre emelt vagy annak szánt berendezkedési célok, na meg az irányítási koncepciókban való szerepvállalási és haszonélvezeti érdekek, melyek igaz, valós hova-célzásai a média fórumokon elhangzó beszédből igen ritkán hámozhatók ki.

Ami gondolkodás nélkül is hasznos: a társadalom funkcionális és felsőbb törvényszerűségekkel nem ritkán szembeszegülő mechanikájának hibáit és sajátosságait láthatóvá tenni. A társadalmi jelenségek vetülete, a tendenciák kirajzolt képe stb., stb., olyasféle hozadék ami talán belátásra készteti az ideológiák nekivadult szolgáit. Talán.

De tényleg: akad itt bárki is, aki áruba bocsátván agyát, társadalmi sikert remélvén, beérné kizárólag ennyivel?

Képek és hangok

Aligha hallunk csikorgást, amikor két kép, útban valamiféle luk/lencse felé, egymásba akad a levegőben. Egyáltalán,lehetséges ilyesmi? Ez volna tudományos felvetésünk más tudósoknak.
Egyszerűbben: VAN-E KÉP A LEVEGŐBEN ?
Bezzeg a hangok!
Megzavart a fenti hypotézis felvetésében, hogy telefonált valami ürge.
- Hallasz? - kérdezte. Érdekes mód, telefonkészülék nélkül érkezett a hangja. Éppen mondtam is, hogy mi van má', fel se hagyják venni a kagylót, amikor még egyszer megkérdezte, hogy hallom-e.
- Hallak, persze! - De ő, mintha nem hallotta volna az én hallakozásomat, csak kérdezgetett.
Épp a konyhában előállt geometriai helyzetet fényképeztük Pesövé Ofszival, amikor megszólalt ez az alak. Lehet, hogy az utcáról jönnek fel a hangok? És nem is nekem szól ez?
Kirivalltam tehát a nyitott ablakon: Kuss legyen!
- Jóvan má'! - hallatszott egy fátyolos női hang.
- Teljesen összezavartok, miközben dolgozom.

Erre még nem jött válasz, de azért fenti tudományos felvetésem áll.

A kép: Élet és geometria találkozás a photoshopban.
(Kicsit összecsaptuk, mert megzavartak q a harmadikon.)

Beugrottam

Nem rég feltépkedték a Fészek Művészklub Herman termének bundás padlószőnyegét, hogy korszerűbb műgyanta burkolatot öntsenek a helyére.  Már kész is. Jó kis kuckó lett belőle.
Bocs, kucskó. Pontosabban KUCSKO.  Egy ilyen nevű bécsi konceptuális művésznek nyílt kiállítása ott a mai napon. A Fészek műsorfüzetben: megnyitó június 13-án, szerda este 6 órakor. Beugrottam, hogy lássak valamit. Illendőnyinél kicsivel több késéssel érkeztem. A lépcsőn szembe jövő igazgatót kérdeztem, megnyílt-e már. Nem, még nem, mondta.
A Herman teremben kellemesen illatozott az új műgyanta padló. Középtájt a fehér falon érdekesen átvilágított a lemenő nap, kirajzolva egy radiátor sötét körvonalát. Nagyon újszerű!
Ott volt már a falon a kiállítás is, de az egyetlen lélek én voltam, a többiek sehol. Ha ezt KUCSKO tudná! Annyira ciki volt, hogy nem maradhattam tétlen. Magam nyitottam meg a kiállítást. Valaki vagy valami aztán rámoltotta a villanyt.Még meg sem szólaltam, máris elég lett belőlem?
A mellékelt videót szándékomban áll elküldeni  KUCSKOnak, nehogy érdektelenség hírét keltse.

MOBILART

Tegnap megnyílt a MobilArt csoportosulás absztrakt megközelítéseket felvonultató kiállítása a Rózsa utcai Novák Stúdióban. Képünk a nézői absztrahálás egy sajátos lehetőségét ábrázolja.

camera ókuláré

Ma reggel - még nyolc óra sem lehetett - végre megvilágosodott. 

Nekem valami.

Egy rejtély, aminek lényegét most kalandos ösztönzések hatására közzéteszem.

A kalandosság háttérkörülményeként tudni kell, hogy Juhász Árpád neves geológus barátom születésnapja egybe esik Pesövé Ofsziéval (június 1.) A motiváció másik körülménye, hogy több mint ötven éve már, hogy feljárunk sokan, közöttük ő is, én is, tűz mellett gitározni a budai Kecskehegyre, ahol nekem is sok bohó dalocskám talált sikerre a dalos hagyományt megalapozó geológusok között.

Most, hogy közelgett a tűzgyújtás napja, elhatároztam, hogy megajándékozom Árpádot a Nagykatlanban - semmi Dante! hegymászók gyakorlóterepéről van szó a Szépvölgyi út járhatatlanságig lezüllött magasában!

Az ajándék elkészült. Lelke két kávéfőzőgépbe való szűrőbetét. Ezeket egyik rég meghaladott dioptriájú szemüvegem lencséi helyére varázsoltam.

Ha e kévéfőző ókuláré számtalan lukacskáján átpillant az ember, szoruljon bármilyen magas dioptriájú korrekcióra is a látása, csaknem hibátlan élességgel pillantja meg az előtte látványló tárgyi valóságot.

Amikor Juhász Árpád szemüvegét félre téve gyermeki kíváncsisággal fülére akasztá kreálmányomat, látván, hogy lát, kérdezte, hogyan lehetséges ez, mi ennek a csodálatra méltó szerkezetnek az elve. A közelben gitározó másik kedves barátom, Mindszenty Andrea, ugyancsak geológus tudós máris közbekottyantott, miszerint ez a jelenség azon alapul, hogy a fény a lukacskák szélét érintve ismét gömbsugár irányú terjeszkedésbe kezd.

Fotográfus múltam és fénytani megfigyeléseim okán rögtön bevillant nekem, hogy ekkora szamárságot nem hagyhatok lábra kapni tudományos körökben, hiszen, ha az említett jelenség önmagában helyénvaló is, az éles látásnak ez semmiképp nem lehet oka, nyilvánvaló ugyanis, hogy a materiális struktúrákról visszaverődő fény gömbirányú továbbhaladása, pontosabban az ekként tovaterjedő fényinformáció a gömb kiinduló pontjáért "felelős" tárgyi pontról referál, ami a tudós nő által említett esetben a szűrő luk peremét képező alumíniumról szállítja a gömb irányba igyekvő információt.

Ahogy mindeközben nyeltem a kortynyi bort lefelé, azon kaptam képzeletemet, hogy bambán tűri, hogy átgördüljön felette a tudománytalanság gőzhengere.

Éjjel aztán úgy tértem nyugovóra, mintha tartoznék az ókulárém iránt tisztelettel érdeklődőknek azzal, hogy én magam világítom meg a titokzatosnak tűnő jelenség lényegét, hiszen egész életemben a lényegek kérdése izgatott.

Nos, rátérek a lényegre:

A szóban forgó holmi - szemüveg semmiképpen - bámulatos viselkedésében a camera obscura valamint a nyomdai raszter-eljárás elvének (és gyakorlatának) egyféle keveredése mutatkozik.

Először a kávéfőző szűrőbetét egyetlen lukacskáját kell szemügyre venni. Ezen - jócskán elnagyolt megfeleléssel ugyan, de mégis - a tárgypontról gömbsugár irányban szétszéledő fényinformáció egyetlen, viszonylag párhuzamosnak vehető nyalábja képes áthaladni, azaz, az optikailag (szemlencse, fényképező objektív) egy pontba visszatört, s ott az oda helyezett képsíkban, mint fókuszpontban találkozó összes többi információ ezúttal nem játszik, vagyis a hibás fókuszálásból következő életlen szóródás nem állhat elő.

Ezután következik, mint szemügyre veendő, a kávéfőző szűrő számos-számtalan lukacskájának összjátéka. Minden lukacska - a látvány síkfelületi szertetagoltságának megfelelően, geometriailag következetesen közvetít egy hozzávetőlegesen pontnyi képfelületet a látványból, ami - életlenséget okozó információ keveredés nem lévén - más-más hozzávetőleges pontnyi valóságfelületről enged retinánkra alig több mint pontnyi fényinformációt.

A szem gyakorlatilag "látja" a lukak közötti alumínium felületet is, de azt, nem kapván megvilágítást, könnyű elménkkel leválasztani a raszterképről.

Ennyi.

A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy tizenegy évvel ezelőtt találkoztam egy iparművész fiatalemberrel a nagyharsányi szoborbányában, (ha eszembe jut a neve, ide írom :-) aki előrehaladott kísérleteket folytatott egy ilyen rejtélyes ókuláré megalkotása dolgában, s felgyújtotta az én kíváncsiságomat is. Nyomban vásároltam két kávéfőző szűrőbetétet, de csak mostanra, tizenegy év múltával váltam éretté arra, hogy a megvalósításnak nekivágjak.

esküszöm, látlak benneteket

Haikufélék

A Fészekben bemutatott Haikufélék Daguerre sírjára című kiállításomat az előírtaknak megfelelően bezártam. Igen érzékletes videó összeállítást alkotott róla azonban örökös munkatársam, Hajdú Gabriella. Videója megtekinthető a YouTube-on:

https://www.youtube.com/watch?v=8dWwuIM9QSU