2017. március 21., kedd

Arany János emlék-bedobás

Március 21-én a tavasz beköszöntének és egyben a Meinl féle kávéköltészetnek fényes napján délután 3-kor - lélekszámban jócskán megfogyatkozva már - Arany Jánosra emlékeztek a Szabadság hídra visszajárók.
A páratlan szép tavaszi délután témája ezúttal az ÁTOK volt.




Az átok eleve költői megnyilatkozás, mert bátran kísért realitáson túli összefüggéseket. Egyebek mellett ezért sincs átok hatékony nyelvi forma nélkül.
Az átkok tartalma koronként és az átkozódó társadalmi hovatartozása szerint változó. Az átok a mindenkori tudástól inspirált késztetésből és egyben látomásokból táplálkozik, így egyszerre fejeződik ki benne az individuum és a korszellem.

Kiindulásul itt egy szépirodalmi átok:
Száradjon el a kar, mi őt lefejezte! (Arany János: Szondy két apródja)

És íme a nagy költő 200. születésnapját köszöntő változatok:
1. Esdeklő átok (középkoriasan):
Ó, bár száradna el a kar - de csak ha Isten is úgy akarja - mi őt lefejezte! 
 vagy még esdeklőbb formában:  
Édes Istenem! Fejet hajtok a Te kiismerhetetlen igazságod előtt, hogy bár annyira szeretném, esetleg mégsem szárad el a kar, mi őt lefejezte.

2. Túlzott indulattól képzavaros átok:
Száradjon el a kard, mi őt lefejezte!

3. Demokratikus átok:
Szavazzunk! Száradjon le, vagy nem kéne leszáradnia a karnak, mi őt lefejezte?

4. Liberál-demokratikus átok:
Akár le is száradhat a kar, mi őt lefejezte, de átkozottul elég legyen a kar személyiségi jogainak semmibevételéből!

5. Ókor, tirannusi átok:
Halál fia, aki nem a kart szárítja, mi őt lefejezte!

6. Rendőr prefektusi eligazító átok, 20. század eleje:
Átkozott hülyék! Két napon belül itt legyen nekem leszáradva a kar, mi őt lefejezte!


7. Népmesei átok:
Száradjon le a kar! - kiáltotta a boszorkány, és a kar úgy leszáradt, mintha ott se lett volna.

8. Internetes, 6-10 év korhatáros mesepályázat különdíjas átka:
És a kar úgy elszáradjon, mint a sicc!

9. Esküdtszéki döntés nyomán jogszerű bírói átok:
A kar bűnös. Három és fél év alatt száradjon el, de tekintettel a vádlott zavarodott voltára, a végrehajtást a bíróság felfüggeszti!

10. Absztrakt átok:
Akkor lássam el nem száradva a kart, mi őt lefejezte, amikor a hátam közepét!

11. Cigány-átok:
Az íz egye meg a máját, holló nagybőgőzzön a belein, míg le nem száradt a karja, mi őt lefejezte!

12. Átokcsapda:
A kénköves leszáradás jöjjön rá, ha magától nem szárad el a kar, mi őt lefejezte!

13. Sámán átok:
Torkod kiszárad, eltűnik belőled minden életnedv, s karostul elszáradsz, ki őt lefejezted!

14. Háziasszonyi átok:
Száradjon a gangon kötélre csipeszelve a kar, mi őt lefejezte!

15. Finom úrinő átok:
Kar, mi őt lefejezte! Volna szíves leszáradni, még mielőtt átkozódni kezdek?

16. Tudományos átok:
A mátyási aranykorra célzó "holló vájja ki a szemedet" átkot nem volt időszerű emlegetni a 19. század ötvenes éveiben. Ez egyébként is nagyon áttételes átok lett volna a bősz Ali nyomasztó üzengetései közepette, mert ez az átok-forma csak akkor jöhet működésbe, ha előtte a célszemély már megfogadta alapozó tanácsunkat is, nevezetesen, hogy dögöljön meg. Holló ugyanis elevent nem váj. Why? Nobody knows.
Ilyen körülmények között kézenfekvő, hogy miért választja Arany János versében a leszáradásos megoldást, ami egyben finom utalás a Bach korszak passzív rezisztenciáját tápláló nemesi morál erodálódására is. Mind e fenti érvelés egybecseng Pesövé Ofszi Bevezetés és duplabukfenc című tanulmányában kifejtett meggyőződésével is *.


* "Száradjon ki a tinta a tollából, aki ezt másképp magyarázza!" - (Pesövé Ofszi idézett műve 13. oldal)

17. Fogyasztói bevezető átok:
Ne törje a fejét, hogy mi legyen a karral, mi őt lefejezte! Vegye, vigye Átok-csomagunkat - most féláron!

18. Univerzális átok-kapszula:
RRRRRátok!

19. Morális átok:
Száradjon el a szám, hogyha hallgatok, s nem kívánom, hogy száradjon el a kar, mi őt lefejezte!

20. Fogyasztói megerősítő avagy fenntartó-átok:
Átkod nem elég hatásos? Miért hezitálsz? Keresd fel Átokboltjainkat! Most féláron kínáljuk prémium kategóriás száradásgyorsítónkat. Keresd az Arany-kupakosat, és nyerj egy nosztalgiakirándulást a drégelyi romhoz!

21. Hippy átok:
Let the arm dry, let the arm dry in... his arm dry in.
(köszönet a társszerző Hajdú Gabinak:-) 


let the arm dry... - musical kivitelben
a leszáradt kar és az Arany Jánost köszöntő kiválóságok: Faklen Pál, Szentmártoni Szabó Géza, Szigeti Lajos, Mindszenty Andrea, Kard Aladár és D-Vektor

sok éves szünet után ismét bedobás
 A fotókat Tóth József Füles készítette


2017. március 13., hétfő

A 2B Galériában




Megnyílt Féner Tamás fotóművész újabb kiállítása a Ráday utca 47-ben.
Jelképek erdején át.  A cím Charles Baudelaire Kapcsolatok című verséből merít.
Tűt lehetett leejteni, de aztán lehajolni a tűért, ez szinte lehetetlen volt.
Tömeggel egészen mutatós e tér: 2B Galéria. Ám vájt szeműeknek érdemes visszatérni, amikor lélek sincs ott, mert akkor látni, a képek és a számukra felkínált tér kölcsönösen fellengzős viszonyát. Ez ma már így megy. Igazán a prominens személyek megnyitónak nevezett futó találkozásakor nem is a képeken van a hangsúly.

A megnyitóbeszélő Parti Nagy Lajos mondja a magáét
a beszéd alatt egy szintén fotós látogató hegyezi exponáló ujját

Az egyik fal

Egy másik fal. Rajta A gázkonvektor metamorfózisa. Előtte Bak Imre, a Nemzet Művésze és Fehér László festőművész, aki kilépett a Magyar Művészeti Akadémiából.






Egy harmadik fal. Mintha a purgatórium nyílna ott. Cerberus őrzi a bejáratát.









Albertini Béla Professor Emeritus fotótörténész, hátán a vacsorájával















Albertini Béla CSs és Beke László CSs történész. Háttérben A gázkonvektor metamorfózisa.








Beke László CSs felkínál Féner Tamásnak néhány hiányzónak gondolt fogalmat az ikonográfiával kapcsolatban.








Nem hallottuk, hogy erre Féner Tamás mit válaszolt. Talán jobb is :-)

2017. március 10., péntek

navon boldog nőnapot!



Március 8-án felvirágozódnak az öregasszonyok. Talán ez a szókreáció férkőzik legközelebb a jelenséghez, mert kivirágzani már nem tudnak. Bevirágzani - azt meg még nem találtuk ki, mi volna értendő azon. A felvirágzás meg csak korszakokhoz illik. Felvirágozódnak hát, és ott virágzanak aztán estig az öregasszonyok az aluljárókban, gondoltam március 7-én.
Csokra szinte mindnek van egy tucat, csókra azonban már hiába várnak. A fiatalabbak, azok bezzeg kivirágzanak - na meg beviharzanak, aztán, ha nincs szerencsénk, gyorsan elviharzanak. Csokorra, csókra aligha várnak, szereznek maguknak.
Az öregasszonyoknak légyottjuk sincs már, csak vagyokottjuk. Bizonyos életkor magasában már az is nagy dolog :-)
Formálisan azonban az öregasszonyok is nők, formálisan jár nekik is virág. De virágnak, ami már csak jár, van-e bódító illata? Ríkató, nyöszördítő vagy akár röhécseltető talán.
Persze lehet végzetes kivétel. Nők, akik hajdani identitás tartalmaikkal végig önazonosak maradtak. S ha mi, férfiak nem hagyunk abba szeretni valakit, talán mindhalálig fogjuk szeretni, s a virág akkor ugyanazt jelentheti: valami virágzását. Ha van szerencsénk.

Ezeket gondoltam hetedikén.
Másnap azonban, 8-án egyetlen öreg nő árválkodott a Deák téri aluljáróban, markolva csokrait éppen bonyolította kis üzletét egy vevővel. Észrevette, hogy megállok a közelben, s onnantól le nem vette rólam a tekintetét. Dugdosta a bevételét egyik zsebéből egy védettebb másikba, a virágait hol a táskába dugta volna, hol újra vállalta mégis, mert összetörni nem akarta. Kezdtem szégyellni magamat. Reggel óta keringett a hír a médiában, hogy e napon fokozott mértékben lecsap a nav-kommandó a virágárusokra és a nőnapi privát virágforgalomra.
Ilyesmire elfelejtettem gondolni egy nappal azelőtt: nők napján az öreg nő, mint űzött vad. Na ez eszembe sem jutott. Lám, már én sem ismerem eléggé az életet.
Fotó? Ne nem! Az már tényleg nagyon megalázó lett volna. Űzött vadra nem lövünk.

2017. március 4., szombat

Nézem a tévét



(minek nézem?)

Nézem a tévét, és mind gyakrabban elém ugrik egy férfi vagy egy nő, és aszongya nekem: Magyarország erősödik. Vágom: ez a személy volna a Mindenkiből, Mindannyiunkból egy, egy nő vagy férfi, tehát akár én is lehetnék, mert pont úgy mondja, amit mond, mintha - amennyiben engem talál a kamera - én mondanám, esetleg történetesen neki ugyanezt. De mire föl?
Ez a Magyarország erősödik szólam filmkamera elé állított, papagájosra rendezett emberek szájából (bár nyugalmukból sugárzik, hogy ide vágó, töredéknyi életidejüket ezúttal rendesebben megfizették) üres és céltalan, a Mindannyiunk részeként tekinthető tévénéző - egyáltalán állampolgár - szempontjából értelmes feladatokat nem sugall, épp olyan - cinikusan fogalmazva - sugallatos p.r. diktátum ez, mint annak idején a "Sztá-lin, Rákosi, Sztá-lina Párt" volt. Na jó: kevesebb talán mögötte a következményektől terhes erőszak, pusztán tudati mintát sugall a liberális és illiberális mintáktól már maszatosra sugallt emberi agy számára, de ez a kis különbség csupán annak egyik nyilvánvaló jele, hogy változnak az idők, és a demagóg stílus is más, a közvetlen névkultusznak nincs már divatja. Most, ím, rólunk szóló mini-játék-riportfilmekben kínálja magát a hatalmi önelégültség.
Nem azzal van gond, ha Magyarország erősödik, dehogy! Csak szeretném, ha ez előbb nekem jutna eszembe, látván világosan az én létszintemen is, hogy mi a helyzet, hogy ez a helyzet, hogy lévén én is Magyarország része, erősebbnek érzem magamat. Aztán majd örülnék, ahogy akarok - mert az én időm, az én "hazafiúi" észjárásom s vele az én stílusom is változik.

Másrészről meg jön Schwarzenegger mint Terminátor az Izé tévéadón, és aszongya: Talpra Magyar, hí a haza!, a következő reklámblokkban meg folytatja: "...itt az idő, most vagy soha!" - lévén, hogy közelg március tizenötödike.

2017. március 1., szerda

Alex Webb a Műcsarnokban

Vonzó események áradatát ígérve hivatalosan is megnyílt a Budapest Fotó Fesztivál.
Hivatalos fesztiválnyitásnak tekinthető ugyanis - ha jól nem figyeltünk - a Műcsarnok Alex Webb Magnum fotográfus A fény szenvedése címet viselő kiállításának megnyitása a maga nemzetek felett átívelő és ehhez illőn politikai szólamokkal kissé unalmasra spékelt, kétnyelvű szólalásaival.
(Persze, ha rosszul nem figyeltünk, akkor nem így volt.)
Alex Webb vizuálisan izgalmas valóságábrázolásainak felvonultatását, mint megtudtuk, a fesztivál igazgatójának, Mucsy Szilviának köszönhetjük, és köszönjük, talán a megnyitót jelenlétével megtisztelő sok kiváló magyar fotográfus nevében is. Streetartos, de egyedien izgalmas, a századmásodpercek szubjektív szelektálásának pompás leleményeit  kínálja ez a tárlat a számunkra jó részt egzotikus távolban formát öltő emberi valóságról.
A fesztivál sok héten át tartó eseményeit egységesítő stratégiának köszönhetően talán, felbukkant a Webb fotók előtt tisztelgő jeles fotográfusok között  Tapuicaca is, aki a maga többes és titokzatos valóságában is bemutatkozik hamarosan a TOBE Galériában.

Tapuicaca feltűnés nélkül elvegyül a képes forgatagban


Tapuicaca fejhallgatón át issza Móricz-Sabján Simon display-ről érkező szavait

2017. február 21., kedd

MEK

Kedves Ismerőseim!

Örömmel tudatom, hogy a Fészek Galériában 2016. november 2-án bemutatott parafrázisaim - SZÉCHENYI A FOTÓRÓL - teljes anyaga katalógus formába tördelve felkerült a Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárába, a MEK-be.
Itt megtekintheti, aki a kiállításról véletlenül vagy szándékosan lemaradt :-))

http://mek.oszk.hu/16500/16582
 

Dozvald János


2017. február 18., szombat

Hova tart a fotográfia?



- Igenis meg kell mutatnunk végre, hogy a fotózás művészet! - mondta nem rég egyik kedves fotográfus barátom. Kicsit meghökkentem ezen. Mert hogy is vagyunk most ezzel?
Az efféle kijelentések aktualitásának illetve ellentmondásainak vizsgálatához mindig a kályhától kell elindulnunk: Mi a művészet?
Meglátásom szerint az, hogy mi a micsoda, nem mindenkori hangadók tetszésének dolga, mert elménkben a valóság elmemodellje lakozik, ami úgy próbál működni, ahogyan az az elménktől függetlenül adott működik, sőt még úgyabbul, miközben meg mégsem vonhatja ki magát ama valóság törvényszerűségeinek érvénye alól. Esetünkben, művészkedők esetében különösen nem, mert létezik bizonyos teremtetten adott emberi késztetés, lényegében formateremtési gyakorlat, amikor az ember elméjétől inspirálva bizonyos érzéki, illetve intellektuális behatásokat magára venni képes matériákat az u.n. esztétikaiság szférájába tartozóan, közvetlenül az érzékekre hatóan megformál. Ez a késztetés és lehetőség oly alapvető, biológiánk lehetőségeibe és kockázataiba ágyazott dolog, hogy míg az ember a maga biológiai teremtettsége értelmében ember marad, ennek érvényét nehéz kétségbe vonni.
Tehát van ma is valami, ami mindig is volt. Ha ezt régen művészi adottságnak neveztük, akkor kézenfekvő és értelemszerű, hogy ma is annak nevezzük, illetve, hogy azt a bizonyos adottságot nevezzük művészinek továbbra is, ne pedig valami specifikumaiban eltérő más valamit.
A fotózás alapvetően az u.n. camera obscurális képi jelenségek rögzítésére elgondolt eszköz használatán alapuló gyakorlat.
A fényképezőgép egyszerre teszi lehetővé és zárja ki a képalkotás hagyományaink szerinti megközelítésmódjait és eljárási mozzanatait, és erősen korlátozza az u.n. ráción túli valóság érzéki megragadásának (érzéki, persze, mert a ráció éppen tehetetlen!) lehetőségét. A lehetővé tétel alatt mindenek előtt a hasonlítás, illetve a valóságnak való, valamilyen szempont szerinti megfeleltetés, mint pszichés befogadási feltétel automatikus jelenlétét érthetjük. Másik oldalról: a fényképező ember nem képes tisztán az elméjén átszűrt vagy abban fogant "látványokat" korlátlanul megjeleníteni, a pusztán gépileg adotthoz bármi képzeltet hozzátenni, abba belevinni bizonyos, önkifejezési szándékára utaló sajátosságokat. A fényképező egyén alap-tettében, a kattintott képben egyáltalán nem képes a különleges tehetség és egyszeriség nyilvánvaló bizonyosságait felmutatni (lásd: véletlenül elkapott lenyűgöző látványok lehetősége.) A fotózás képrögzítő alapmozzanatában megjelenő különösség (már ha érzékelhető ilyesmi) nagy mértékben a "pillanatnyi" valóság különössége (amit gépünkkel elkaphatunk), vagyis olyasmi, ami az elvont értelmű entitásként tekinthető "szem" számára valóságosan, értsd: a pszichés értelmű látás intenciójától függetlenül adott. A fényképezés alapmozzanatába nem fér bele (a rendkívül csekély szegmenstől eltekintve - lásd: zársebesség választás) az idő dimenziójában alakot öltő additív alkotói gyakorlat (lásd: festőművész, grafikus stb. - az eszközzel való színezék hosszadalmas, megfontolt és sajátos undo lehetőségeket is megengedő felhordása.) A fényképezés alapmozzanatával nem fér össze a formák létrehozásának elmére visszaható, azaz reflektív befolyásoktól vezérelten kialakuló, az alkotó elméjére individuálisan jellemző kép létrehozása. A fényképezés képalkotó - értsd: képrögzítő - mozzanatában pusztán két szubjektív, individuális attitűd érvényesülhet: a nézőpont és az idő dimenziójából kiragadott "pillanat" megválasztása. Illetve aktív negációként a megfontolt nem fényképezés, ami azonban nem hoz létre képet. Igen szűkös alkotói szabadság a kattintás szabadsága: az elme látvány-értelmezési és képteremtési gyakorlatából valamint a képi alkotás történeti konzekvenciáiból igen kevés fér bele.
Hozzá társul azonban ím már mégis a fényképezés történeti gyakorlata során technikai fejleményekben épp úgy, mint elméleti fejleményekben megtestesülő eredmények és (művészetelméleti?) konzekvenciák bonyolult egymásra rétegeződése, ide értve különösen az alkotó ember azon eredményeit, melyek által a fényképező, a művész a fényképezés alap-automatizmusának esztétikai okokból vagy szubjektíve nem kívánt következményeitől valamiképpen megszabadult (pl. nemes eljárások vagy lásd ma már például: digitális képfeldolgozó eszközök, s még inkább: egyéni világlátási törekvések élethosszon megmutatkozó következetessége - Bresson, Benkő és más bé betűsök életműve).
Mi van ma? A fényképezés, mint az elmetartalmakat - technikai alaplényegből adódóan! - a maguk szubjektív egyneműségében és automatizmusoktól el nem piszkolt tisztaságában közvetíteni soha képessé nem váló gyakorlat, mind inkább otthonra lel ama funkcióban, hogy a kultúra és benne a képi alkotás éppen érvényben lévő elveinek és divatjának illusztrálására szolgál, vagyis sokkal inkább lesz a vizuális kommunikáció, mint az esszenciális és eredendő művészi, esetünkben képalkotói tehetség megnyilvánításának eszköze.
Sajnos, a modern kommunikáció eszközöktől és alkalmazási módoktól zsúfolt terepén a képalkotói szerepvállalást motiváló művészi intenció könnyen összevegyül vagy legalább is összeférni kényszerül az érvényesülési képmutatás egyéb intencióival. Ámde ez, állítólag, mindig is így volt. Nem voltam ott mindig is, tehát el kell hinnem.
Barátunkhoz visszatérve: Elkéstünk az általa zászlón tartott tézissel. A fotózás egyre hangsúlyosabban sok egyéb - ugyancsak nagyon emberi és fontos - dolog is (!), mint művészet. És itt vagyunk mi magunk is, fényképező eszközt művész-becsvággyal szorongató mind több milliók! Biztos, hogy még mindig pont művészek szeretnénk lenni?
Persze művészet, művész! Váltig az egyik legmézesebb madzag :-)

Budapest parádé. Különösség az objektíve adottban - bárki elkaphatta

2017. február 4., szombat

BEETETÉS



Először Maca dugta ki az orrát. Tizedik évében járt, jobb volt a szaglása, mint az öreg Macónak.
- Kaja van - szólt hátra.
Kicammogott a két állatkerti medve, komótosan körbe szimatoltak a borús februári délelőttben. Széttúrták az oda készített csomagokat. Nem sokat ettek. Maca még maradt volna, de Macó parancsolón oldalba lökte, és húztak vissza a barlangba.
- Figyelted? Már megint háztartási hulladék volt.
- Én a kefíres dobozt valahogy szeretem - mélázott Maca.
- Adj magadra! A kutya se szeret létminimumon élni.
- De a tévé szerint mi mindenevők vagyunk.
- Persze, de csak ami friss. Kivétel a méz, de a mézet bezzeg sajnálják! - dohogott Macó. - Nem medvének való élet ez. Észrevetted, hogy még soha nem csatangoltál?
- Mi az a csatang?
Maca az állatkertben született, Macót azonban az erdőben találták. Apró bocs volt még, amikor anyját kilőtték az orvvadászok.
- Csatang az, amikor sosem vagyunk ugyanott, ahol már voltunk.
- Én szeretek itt lenni. Megvan mindenem. És nem lőnek rám.
Kis Júnosztalgia márkájú tévékészülék állt a barlang hátuljában, azon folyvást orvvadászokról szóló filmek peregtek, na meg változatosságképpen, direkt az állatkert lakóinak az Ehetetlen értékeink, egy sorozat az emberiség kulturális kincseiről.
- Amit a tévében látsz, csak beetetés - mondta Macó. - Ha elém kerülne egy ilyen orvvadász, így morzsolnám szét. - Bal mancsát összeszorította, s az orvvadász úgy pergett rettenetes körmei közül, mint a fűrészpor.
- Friss ételt akarok - morgott aztán. - Engem nem kellett volna megmenteni, a nagy büdös semmire.
- Kaja, tévé, kultúra, ez neked semmi?
- Tudom, te mindenevő vagy, csakugyan. Két pofára tömnéd a Vizsolyi bibliát is. Én azonban szabadságra születtem. Harcra. Ha volna nálad egy filctoll, már odaírtam volna a barlang falára...
- Kívülről vagy belülről?
- Kívülről persze, hogy az a sok micimackózó is lássa: Szabadságot! Medve jogokat!
- Asszem, nincs nálam filctoll. Akkor mi mást tehetnél még?
- Fekvősztrájk. De azt meg félreértenék. Viszont támadt egy ötletem. Hanyadika van ma?
- Február kettő.
- Jól van! Akkor mi csak kiszagoltunk, sőt, ki sem szagoltunk máma. Értetted? És sütött a nap. Te is láttad, ha kérdik.
- Jó, én is láttam.
- Aztán majd megnézhetik magukat a márciusi hóban.
- Hihi, ez jó ötlet.
A tévén még nem ment semmi. Visszafeküdtek, s két pillanat múlva már horkoltak is mind a ketten.

2017. február 1., szerda

napi szössz



Sín vágott át a zebra hátán,
ahol latyakban araszoltam,
s szóltam: mi volna hogyha most
elütném itt a villamost?