2016. július 24., vasárnap

Flashmob helyett



A 2016. évi Váci Világi Vigalom eseményeit szemelte ki a MAOE fotóművészeti tagozata egy fotó flashmob helyszínéül. Július 23-án, szombaton a Vigalom egyik rendezvényeként egynapos, utcai, beszélgetős kiállítást tartottunk volna. Ez az esemény a fesztivál egyik újszerű megjelenési formája lett volna, olyan módon, hogy a jelentkező alkotók/művészek egy alkotásukkal jöttek volna el, s a helyszínen minden alkotó/művész számára két szék állt volna rendelkezésre, ahol fogadhatta volna az érdeklődőket. Az utcai látogató odamehetett volna, és beszélgethetett volna a művésszel, az adott képéről. Ez egy úgynevezett utcai megjelenés, idegen kifejezéssel flashmob lett volna.
A kitűzött időpontban, szombaton délután háromkor a váci Március 15-ike téren ketten voltunk a MAOE színeiben, Hupján Attila, a tagozat vezetője meg én, Pesövé Ofszi (D-Vektor ezúttal nem ért rá.)

3 után jó sokkal befutott aztán még a helyi illetőségű, rendkívül elfoglalt, kiváló fotográfus, Schwarz.










Ekkor már javában ment a rongyrázás a Március 15-ike téri turkálóban.










Hupján Attila Pinhole kameráját hozta, s a variovázat telére állítva forgóportrét avagy régies nevén kudArcképet készített a váci Forte Fotóklub egyik tiszteletünkre megjelent jeles fotográfusáról.








 Az instant kudArckép az előhívódás után


















Ilyet persze mi is tudunk. Klasszikus digitális technikával készült kudArcképünk ugyanarról a személyről.














Mindamellett nem becsüljük le, sőt, nagyra tartjuk a lyukkamerás fotózást, mert őszinte szenvedély fűti az e körbe tartozó fotográfusokat.
Képünkön Hupján Attila utolsó felvételét fogában tartva koncentrál az előhívási időre a Vigalmak forgatagában.







Érdeklődőket nem igazán vonzó klasszikus kiállítási kópia a Vigalom egyik sétányán.
















A lyukkamera fotózás, az egyedi gyártású camera obscura váz és a vele való különös manipulációk, ez volt, amivel még újat lehetett mondani a fotografálásról a Március 15-ike téren vigadozó sokaságnak. Mert amúgy már Vácott is mindenki fényképez.

Mint képünkön is látszik, a dolog pofon egyszerű lett.
















Vác lépést tart a korral:
Új kortársi kezdeményezés: fotódugványok a váci Duna part ültetvényesében.









Mi azonban váltig az esztétikus,  klasszikus dramatikájú fotózást szeretjük:
Haldokló fagylalt a Duna menti korzón.










Most hogy már ismét itthon vagyunk összedugtuk a fejünket D-Vektorral.és úgy áll, hogy alighanem mi is kerítünk magunknak valahonnan egy pinholet vagy valami olyasmit. D-Vektor egyébként nagyon sajnálja, hogy nem lehetett jelen a meghiúsult váci flashmobon, különösen mert állítólag megérdemelt volna a nagyszerű Váci Világi Vigalom egy kicsit kiegyensúlyozottabb tájékoztatást.
Volna, volna, már megint csak volna...

Július 24-én, lapzárta után érkezett Hupján Attila alábbi lyukkamera felvétele, mellyel búcsút vett a feledhetetlen Váci Világi Vigalomtól.



















A fotón a váci Március 15-ike tér látszik. Körös-köről mintegy 5000 embert fog be a lukkamera széles látószöge. Középen a tér egyik nyári kedvessége, a párafüggöny berendezés látható.
Az expozíciós idő szokatlanul rövid a lyukba egyenesen bevágó fényességnek köszönhetően.
Lebilincselő ez a gyönyörű küzdelem, ahogy a fények el akarják mondani az emulziónak negyven másodperc alatt a magukét, mindent amit a világról csak tudnak, miközben a fényérzékeny réteg is hánytorgatja felfelé korábbi, ártatlanul elszenvedett sérelmeit.
Igazmondások csodálatos misztériuma játszódik szemünk előtt. 

2016. július 21., csütörtök

Somló Tamás a Tabánban

Sokan gyűltek egybe SomlóTamás búcsúztatására a budai Tabánban. Főképp érte rajongó, idősödő korosztálya. Na meg én, vagy tízzel náluk is idősebb. A megemlékezés díszleteként két mikrofon árválkodott a körben elheverő sokaság előtt. Bár a békés nyárestében Somló Tamásé volt a szó, ő maga már csak a lejátszó technikában lehetett jelen, meg a hangfalakban. Na és az emlékező lobogásban.
Nem ismertem senkit. Egyben azonban egy voltam velük: éltünk mindannyian.
















Bolondféle ember talpig feketében táncolt a zenére a hangfalak előtt. Fekete botjával néha vezényelt Somló Tamásnak, körbekeringte a kis tisztáson keresztülvágó hölgyeket. Hirtelen rám mutatott, odajött, és azt mondta, te a Dob utcában laksz. Nem tiltakozhattam. A hangos zenétől nehezen hallottam, mit mond, de az érthető volt, hogy Solymosi, ha jól emlékszem, elvitte az egész reklámbevételt. Hetvennyolcban, ennek majdnem negyven éve, mondta a fekete ember. Együttérzőn szörnyülködtem. Beszélt, beszélt még, Somló Tamás hangja mögül alig kivehetően. Kis szünetet tartott, majd azt mondta: diaponom...diaparolá... aztán lemondón legyintett és otthagyott. Hát igen, sic transit gloria mundi.

2016. július 15., péntek

Csak másság van



A másság a valamilyenség virtuális tükörképe. A tükröző pedig a milyenség számításba vehető paramétereinek valamelyike. Elég egy tetszőleges szempontot tételeznünk (pl. fülhossz) és az eszerinti szélsőségek egymásnak ellentmondó volta által, oda-vissza ható érvénnyel tételeződik a másság. Vagyis a deklarált szempontok megjelenésével az eladdig sima milyenség is mássá lesz.
Ilyesmire a teremtői jogalap talán az, hogy a valóság törvényszerűségek és véletlenek (értelemszerűen véletlenszerű) kombinációinak fejleménye, vagyis az értelem számára számtalanféle másság kínálkozik felfedezésre. Az ember pedig oly bonyolult teremtmény, hogy pusztán csak az emberi terepen belül is végtelen nagy a másság tételezésére okot adó paraméterek száma.
Kétfajta emberi sajátosság azonban kölcsönösen különbözik egymástól
- egy bizonyos pillanatig.
Társadalmi sokaságban felbillen az elvileg kölcsönös helyzet: kialakul a többségében normálisnak mondott, ami természet, célszerűség, genetikai, történeti, kulturális háttérből és egyebekből kirajzolódó sajátosságok, szokások, de legalább annyira életképesség és akár környezeti helyzet alapján bírja érvényességi státuszát. Az ember közös élettereiben - egészen fel a társadalomig, sőt, a civilizációk meghatározó törekvéseiből és formáiból kirajzolódó történelmi alakzatokig - domináns összetartó erők érvényesülnek: uralkodó ideológiai rend, uralkodó paradigmák, uralkodó hagyományok, eredet-eszmék, kollektív célok, kollektív értékek és más hegemóniára törő, egyedül üdvösnek látszó adottságok, melyek istrángos végén az ember tömegességében tettre fogható.
A domináns összetartó erők a többség visszaigazolása által érvényesülnek, és ezek viszonylatában a mégoly számosságban mutatkozó bármiféle másság a fenti ismérvek érvényét gyengítő, erre kényszerülő kisebbségként mutatkozik.
A közösség konzerválódott és magát bármiféle kritika fölött állóként súlykoló törekvéseinek mindenkori összhangja a másságot jelentő kisebbség törekvései által csorbul. Másik oldalról tekintve viszont a kisebbséget képezők lehetőségei csorbulnak a többségi hagyományok érvénye által.
És miközben csak másság van, a kölcsönösen életképes másságok hátteréből egymás ellen ható nyílt és ravasz erők lépnek színre. Egyik oldalról ez nem is lehet másképp, máskülönben a kissebséget képező másság élettere semmivé lenne. Ahol többség dominanciája áll fenn (általában ez a helyzet,) ott az elméletileg szimmetrikus mássági erőviszony aszimmetrikussá lesz.
Boldog idők, amikor még nincs társadalom, mert ott minden milyenség egyenlő! - sóhajthatná a bölcselkedő. Ez azonban idealista fikció, gyakorlatilag a nulla előtti állapot. Mert másság honol az adottságok általi individuális késztetettségben, az akaratok irányultságaiban is. A társadalmat generáló egyezkedés két egymás környezetébe született, került uralomvágyó ember között kezdődik (az egyik mondjuk vadászgatás mellett tör lándzsát - a másik fején, a másik meg a földművelésre téve a hangsúlyt, az ekevasat tartja keze ügyében, még nem többségi-kisebbségi, hanem pusztán erő alapon.
És aztán, ahol van már érvényre emelt másság, mert az uralom nyomán megszületett a társadalom, ott - bár a fentiek szerint csak másság van - bizonyos másságok alávetődnek. Valamely társadalmilag célszerűnek vallott és bizonyult másságok érvényének dominanciája konzerválódik lassan, jóllehet ésszerűségük bizonyos viszonyok és paradigmatikus fejlemények közepette esetleg rég elillant. Nem árt hát időnkint a másságokra eredendő kölcsönösségükben tekinteni.
Ettől persze a másságok még útban lesznek egymásnak. Talán nem közömbös, hogy egyik másság képviselői mennyire toleránsak a másságukkal kölcsönösen tételezett egyéb, akár többféle mássággal szemben. A civilizációs eszmék e kérdésre is kiterjednek, és a (demokratikusan) fejlettebb civilizációk életterében törvényekbe fogalmazódik a másság iránti tolerancia kötelezettsége.
A kisebbség általában a többség kötelezettségét érti ez alatt. A többség szemléleti változására pedig jellemző bizonyos tömegtehetetlenség: tartják magukat a régi szemléleti megszokások.
A törvény egy ideig elfordul, míg zajlanak a félreértési csetepaték, mert a mindkét oldalon meggyökeresedett önvédelmi attitűdök terepén nehéz volna igazságot tenni. Sőt, a törvény érvénye az egyének fizikai erőviszonyainak terepén hajlamos elenyészni! A törvénykező tudja ezt, és talán nem véletlenül hagy rést a törvény sorai között, a törvény érvénybe lépését követő civil értelmezési csűrcsavarások hatósági csűrcsavarhatóságának reményében.
Azt gondolnánk, a törvény - a törvénykezőt hatalomra emelő választói akarat jelentőségének tudatában - hajlamos magába ágyazni a többség domináns milyenségi szemléletét - így volt ez legalábbis hosszú történelmi időkön át.
A modern kori fejlemények - átlátván a filozofikusan felszabadult elme az uralom antagonizmusait - sajátos fordulatot mutatnak: manapság a törvénykezés éppen hogy szembe fordul a többségi másság akaratával - a kisebbségek és értelemszerűen a kisebbségi másság emberi jogokkal címkézett hangzatos védelmében, éspedig az egyetlen módon, amire képes: elnyomja az ellentétes követelések másik oldalán ágáló többséget.
Pedig másság az is!
Indokul szolgál ilyesmire talán az, hogy a történelmi események során általában a domináns milyenségeiben értett többség az, aki nagy és visszás tettekkel lejáratja magát. Legyen így örökre? Hát csakugyan, nem egy jobb, gyökeresen más világra kéne már ébrednünk egy szép napon? Na persze hogy épül egy ilyen más világ,  mik volnának arra és üdvösségére a garanciák? Az ember elbizonytalanodik.
Így manapság a régi másság a többségi, domináns oldalon, a liberalizmus világot átfogó szólamainak engedve, gyakorta kirakat-vereséget szenved.
Mintha már a törvénykezés és következésképp az igazságszolgáltatás is boxkesztyűt húzott... na bocs, csak kalapácsot rántott volna. De mit is tehetne? Csépeli a régi másságot az új másságok védelmében. Nem ilyesmit sejtet-e akár Kocsis Máté minapi esete is, aki mintha nem kapott volna jogot arra, hogy ósdi milyenségét a törvény színe előtt védelmébe vehesse.

yin és yang másságának megítélése

2016. július 11., hétfő

Makettfény



- avagy fejlődés hová?

Soltész Rezső frappáns interjúját olvasgatom a FOTOVIDEO-ban a fiatal, bátor, mesterség dolgában alapos és mindezeken túl istenadta tehetségnek mondható Borsi Flóra fotográfussal, s mindahhoz, amit olvasok, mint általában, az alapvető értés nyomvonalán közelítek. (Ez körülbelül olyan, a teoretikus szféra szemében lenézendő viselkedést jelent, hogy egyáltalán nem támaszkodom trendi háttérirodalomra. :-)

I.

A tehetséggel fémjelzett művészi tett (alkotott mű) valamiféle intelligens matéria megformálásán alapul, az által válik megörökíthetővé, továbbadhatóvá. A fotó esetében könnyelműen virtuálisnak mondjuk a matériát, de itt valójában a fény az a matéria, a legvalóságosabb dolgok egyike, mely a láthatóról éppen az által közvetít információkat, hogy a strukturális dolgok felszíne és közege megformálja az oda érkező, felszínt érintő fény spektrális összetételét és egyenletes intenzitását, vagyis a való világ materiális dolgai a visszavert fénnyel színekben és tónusokban üzennek magukról. A fény tehát a camara oscurális szituációba megformáltként toppan be, ez által és a fénygeometria, egyáltalán a geometria törvényszerűségei szerint hoz létre kép-referenciát, ahhoz hasonlót, amire az emberi/állati látószerv képes.
Befogható a camera obscurába egyetlen csillag fénye is, de az képet, annak síkszerű és lehatárolt felépítettsége értelmében nem alkot. Ha optikán halad át, akkor persze a lencsetagok sok mindent mondhatnak magukról, és az már az általunk meghódított, megragadható és síkban is kiterjedt valóságról szól, ha asszociációk dolgában szegényesen is.
A kép felépülését tekintve a fényreferencia időben is moduláltan változik, ám ezt a fotó esetében vagy el szoktuk hanyagolni, ha csupán a képrögzítéshez elegendő fénybehatás elérése a cél, vagy mozgásra elvontan utaló rajzolatok megragadásakor jut szerephez. A fotografikus képalkotás másik fontos szerepében viszont, a filmnél éppen ez a legfontosabb kifejezési fenomén, a történő valóság illúziójának alapja.
Fényeink eredendően természeti forrásokból lépnek elő, gömbfelületen, sugár irányban terjednek. A fénysugár csak a képzelet költői képe. A fény terjedése táguló fénygömbként fogható fel a valósághoz legközelebb esően, aminek konkrét téri viszonyok között részben-egészben útját állhatja valamilyen strukturális erőtér (tárgy), megbontva a gömb egészét, de csak úgy, hogy a gömbfelszín megtorpant részének még mindig számtalan pontjáról újabb táguló fénygömböcskék indulnak útnak. Ha pedig félig/részben áteresztő anyagokkal találkozik a fény, akkor azokon részben áthalad, s a kilépő oldalon a tehetetlenség törvényszerűségei szerint eredeti útját kívánja követni, vagy újabb, végtelen számúnak tekinthető fénygömböcskék indulnak tágulásnak. Az akadályokba ütköző fény útjának bonyolultságát szavakkal aligha lehet leírni, esetleg Nádas Péter vehetne ehhez bátorságot, de abból végül regény lenne.
A fényi történésekben törvényszerűségek érvényesülnek, s ezek sokasága és következményeik összevisszasága, na meg a látás szempontjából értett gyarlóságok (nem kielégítő látásviszonyok, kósza árnyékvetések stb.) teszik gazdaggá és "igazzá" a való világról érkező látványt.

II.

Az ember azonban már Platon idejében is holmi ideákhoz ragaszkodott. A filozófia terén új felismerések írták felül az ideák, mint teremtett entitások létezésének elgondolását. A vizuális ideák azonban máig itt vannak velünk, a valóság kuszaságának megszépítését célozzák, kiirthatatlanok, akárhogy nézzük is.
Ezzel is összhangba hozhatóan merülnek fel a fotografálásban bizonyos fényszükségletek. Nem csak mennyiségben, a kielégítő expozíciós behatáshoz lehet kevés, ami természetes módon adva van, hanem sokszor az ideális tárgyi benyomás keltéséhez is. Súrolt fényben kiugranak a felszíni hibák, rossz helyre eső árnyékok megzavarják a képszerkezetet és a pszichés irányultságú figyelmet. Szegényes fények, kopasz villanykörték szegényesnek mutatják a valóságot és a fény-matériát. A természetes forrásokból érkező fény folytonos változásai így-úgy óhatatlanul betesznek a helyes expozíciónak, aminek helyessége eredendően akkor áll fenn, ha konzekvensen rekonstruálódnak a tárgyi valóságban éppen fennálló tónusarányok és színjellemzők, és látás-fiziológiánk és pszichológiánk számára is optimális kontrasztviszonyok mutatkoznak.
Szórt fény, pontfény, tömbösen irányított fénytömeg volt már régebben is, de a világítási eszközök fejlesztőinek figyelme mind inkább a fények ravasz terelgetésére, a fényformálásra irányul. Lassan kiszabadulunk a természetes fényviszonyok szorongatásából. Megszabadulunk a pusztán látásunkat szolgáló fényben szegényes szituációk deprimáló rútságaitól.
A tárgyakra eső erőteljes és u.n. smart stúdió-fény viszont egyre kevésbé idéz képzeletünkbe ismert fényforrásokat. Van fényözön, de nem a nap süt a képen, nem érezni, hogy tárgyunk ablak előtt állt volna. Nem gyertyafénynél, nem is villanyfénynél olvas a modell, árnyékok és fényvetések nem keverednek valós helyszínekre asszociálóan.
Létrejött egy fényvalóság, ami szabályozható fényű generátorokból ugratható elő (a hosszú expozíciós bemozdulás nem a tárgy ideáját írja le, legyen hát elegendő expozíciós erő egyetlen villanásban!) és ravasz fényterelő, szóró kulisszák között, elölről, hátulról surlón, glóriásan, árnyékokat hangolón jutnak el a fények a tárgyhoz.
Akárhányszor hajszál pontosan megismételhetőek eme előre beállított fényi bonyodalmak. Így költözik a tárgyakra és magára a képre a stúdiók highlite fényhangulata. A fénytechnika mindenkor adott fejlesztési szakaszában nagyjából mindenütt ugyanazok a fénybenyomások érhetőek el. Hozzá jön még a retus, persze, vagyis a nem kívánt részleteket, melyekkel nem bírt a fény, legyőzik, megsemmisítik az ügyes szoftverek.
A bátor egyéniségek, a képzeletben erősek persze kísérleteznek, keresik, hogyan tudnának a közhelyesből kitörni.
A többieké: steril fényformák, steril művalóság. Az eszközök sugallta szemlélet és világítási atmoszféra behatárolt, és annak a valóságossal való konfliktusa feloldhatatlan. Lassan el is feledjük, hogyan kellett természetes fényviszonyok között fotózni, mi volt a jó kép, az igaz hangulat. Rossz fényviszonyok pszichésen megejtő auráját, az érintetlen, bonyodalmaiban izgalmas, szép és különös valóságot a legnehezebb előre elképzelni és műfényekkel utánozni. Nem is az a cél.
Ha beállíthatjuk a modellt lámpáink közé, legutoljára jut eszünkbe, mondjuk,  háttal az objektívnek állítani. A fej fényhordozó tárgy, az arc idea mekettje, frontálisan vagy profilban leginkább. A műtermi fotó igyekszik a csúcsteljesítmények kirakatává lenni.
Műteremben eltompul a természetesség iránti felismerő tehetség, ezért a legtöbb műteremben helyzet-tákolás folyik: állj ide, állj inkább oda, kicsit így, kicsit amúgy, ne annyira, csinálj úgy, mintha, na, mégse.

III.

Borsi Flóra holt biztos nem így dolgozik. Kalandozásai azonban őt is be-becsalják a műtermi ideák világába. Egyszer kockázatot meg nem spóroló öntesti kérdésfelvetések, másszor öko-nosztalgikus  paradoxonok foglalkoztatják. Na és a formák! Ez utóbbit leszámítva olyan lényegek, melyek tiszta esszenciává csupaszítva megközelíthetetlenek műtermi fénymakettezés nélkül (lásd Animeyed sorozat!) Borsi Flóra gyakran állít gondolatainak szolgálatába virtuális, szürreális látványokat.
A mesterséges fények terelési technikái láthatóan nála is egyfajta képiség-filozófiai trendnek engednek. Álomvilágnak mondanánk, olyan művalóságnak, ahol a valóság fényi, színbeli és fényvetési gyarlóságok és szerkezeti aránytalanságok nélkül vall magáról. Valójában egy pszeudo-valóságról.
Az efféle képi valótlanság keresése a kor látványvágyainak és a modernség-tudatnak elébe menve legtöbbször a kellem és elegancia irányába hat. Kiküszöböli az eszmei értelemben értett harmonikusnak ellent mondó vizuálisan problematikusat és szabálytalant, a csúfító véletlenszerűséget, és ilyen értelemben magát a kendőzetlen valóságot is.
A giccs melegágyában tollászkodik a legbriliánsabb szellemi paradoxon is, ha képet formálunk belőle.
Még Borsi Flóra is le-letér az őszinte útról. Pusztán a modern technika csábítása okán? Vagy mert túl kalandos még a tettvágya? Túlságosan lebilincselik a gondolatai? A fotográfiai kép azonban nem képes pusztán a gondolatról referálni.  Az ugyanis, a gondolat absztraktum, aminek nincs vizuális valósága/megfelelése. És egyébként is, míg ember  az ember, a képen - atavisztikus megszokásból talán -  az árnyékokat keressük. A kalitka árnyékát például, ami a valóságban a kalitkán belülre vetül, kirajzolva térszerű voltát a madárnak. És más csúszunk is a józanság felé, és ezt a kint a madár, bent az ember gondolatsémát már kezdjük kis szamárságnak látni.
Az Adobe a legcsodálatosabb eszközzel ajándékozta meg a kreatív embert a photoshop által. Ím már feledhetetlen érdeme a cégnek, hogy Borsi Flórát felkarolta. A világot jobbítani az Adobenak aligha küldetése, szokás azonban a legnagyobb hatalom szintjén ilyesféle gesztusokat tenni. Elválaszthatatlan minden ilyen gesztus a reklámértékétől.  Jobbítani, hogyan? Talán csak problémátlanítani akarnak.
Egy ilyen célú projektbe vonták be Borsi Flórát, és örömemre szolgál, hogy a dizájnos csomagolás alól is kitetszik az ő őszinte szenvedélye és ábrázoló igényessége.
Megpedzettem fentebb ezt-azt enyhén kritikusan, de csak hogy létezésemet igazoljam :-) Csupán ürügyet kerestem a Borsi Flórával készült interjúja olvastán, hogy ezt-azt szóba hozzak. 


2016. július 10., vasárnap

szoborterv



Tevékeny nap végén, ifjúi fáradtsággal tagjaimban elszunnyadni ártatlan szamárságokon a tévé előtt, kedvesem oldalán, na persze, s álmomban tervezgetni értelmes öregkort, ez most a vágyam - visszamenőleg, s naná, hogy hiába.
De hisz nem én feledém-e az idő tájt vágyni azt, hogy tévém és vágyam is a régi maradjon, s felriadjak majd még oly tompuló hallással is, midőn egymást őrlő elmék építik zátonyaikat szenderült tudatom alatt; felriadjak arra, hogy szelíd moccanásokkal lopkodja ki alólam zsibbadó karját valaki?
Hajdan oly eleven hülyeség virtuális szobra
 

2016. július 3., vasárnap

diplomakogások



Kezdjük közhellyel: óriási az érdeklődés a vizualitás iránt! Számtalan képességében bámulatos eszköz kínálkozik látványkeltésre, vizuális megszólalásra, akár még  közüdvösre is. Új társadalmilag honorált szerepek kristályosodnak ki (kurátorok, képszerkesztők, intermediális szűzföldek kísérletező és teoretikus feltörői, vizuális kommunikátorok, médi-tanárok stb.) Új szerepvállalási lehetőségekkel kecsegtetik a MOME diploma-beköszöntők a lepapírolt tanulásból frissen szabadultakat. Hogy mi mindennek lehet majd diplomával az élére állni. A gyengébb nemen eluralkodó nagy érdeklődés jelentős mértékben a fotográfiai és képfeldolgozó eszközök ama kezességének köszönhető, mikről nagyanyáink még álmodni sem mertek. Loholnak aztán a világnézeti fejlemények és a kreatív ambíció fókuszában termő jelenségek nyomában a teoretikusok valamint a csinálni nem, de magyarázni tudók.
A fotózás a legtöbbet hozta a szellemi konyhára az elmúlt 170 évben. Így-úgy már a  hagyományos ábrázoló művészet nyelvén beszélni tanultak is mind inkább a fotó körül legyeskednek.
A fotografálás és ím már a videózás valamint a multimédia iránti érdeklődés mentén kínálják magukat a - kis túlzással gomba módra szaporodó - felsőoktatási intézmények, élükön a nagy múltra rátelepedett, korábban iparművészeti főiskolának mondott MOME.
A vizuális felsőoktatásba hallgatóként bekerülni egyenes út egyfajta nyílt-pálya választás felé. Képzőművész volnál vagy fotográfus vagy mindenféle majdani események kurátor-karmestere vagy csak kifejezési formák iránt el nem kötelezett instant kísérletező (volt pénzed drága kütyükre)? Nem kell elhamarkodottan eldönteni. Képlékeny, folyvást újraértelmezendő terepen vagyunk.
A MOME fotó tanszéke időnkint újrafogalmazza képzési filozófiáját. Az egyetem 2010-es diploma bemutatkozásokat kísérő kiáltványából ez csengett ki:
"A szakon végzett vizuális művészek képesek nem csupán képalkotói problémaként kezelni a különböző fotográfiai műfajokat és médiafelületeket, hanem kommunikációs, információs struktúrában gondolkodnak. A piaci, kutatási vagy művészeti projektek résztvevőiként alkalmasak a különböző kompetenciák közötti híd szerepét betölteni és alkotó csoportok vezetését vállalni." Micsoda omnipotenciális kínálkozás ez!
Kudász Gábor Arion az idei MOME fotó-diploma újság beköszöntőjében viszont aggodalmasan inti a hallgatókat: "Tudnotok kell, hogy ez a diploma nem tesz művésszé, csak képességetek és kitartásotok bizonyítéka." Kudász több szót szentel azoknak, akik "Ma azt sugallják sokfelől, hogy a véleménynyilvánítás és tiltakozás eszköze a távolmaradás és a hallgatás." - valamint azoknak, akik -  "arra kérnek titeket, hogy ne állítsatok ki, hogy ne pályázzatok, és megszégyenítenek, ha sikert értek el, akik azt üzenik nektek, hogy nem érdemes új utakat kipróbálni..." s az ártalom motívumaként említ bizonyos burkoltan ártó célt, "hogy adjátok fel önmagatokat, hogy váljatok áttetszővé, és ne zavarjátok fel az állóvizet."
Nos, ebben az állóvízben, mint halljuk, tíznél több milliárdok kínálkoznak az egyetem kívül-belül értett fejlesztésére. Kultúrpolitikánk jelen, konzervatív állása szerint lehet azonban valóban, hogy kicsivel kevesebb mostanában a kényeztetés, mint amihez a MOME szokva volt.
Kudász Gábor a fotográfusokat olyasféle nem szabványos fogaskeréknek nevezi, akik éppen kívülállóságuk okán nélkülözhetetlenek, mert "kéretlenül is magukra vállalják a felelősséget és nem hallgatnak..." szemben a hallgatásba burkolózókkal és a távolmaradókkal.
Mindeme hovatartozási meghatározások ellenére a különféle felsőoktatási intézmények vizuális irányultságú hallgatói tanulmányaik végén naná, hogy művésznek gondolják magukat, miközben meg a művészeti szempontból hagyományosan fontosnak tekintett, legalább is a pályaválasztási  indíttatásban korábban még első helyen közreható u.n. tehetség, azaz a különösség felmutatása iránti érzék mintha lassan lényegtelenné válna. Hasonlóképp mind lanyhább az integrálódás mindama esztétikai szempontokhoz is, melyek alapján a befogadó az u.n. művészi alkotás természettől feljogosított, szuverén dekódolójának tekinthetné magát.
Ennek nyomán mind gyakrabban tapasztaljuk, hogy a momés és más friss diplomások, legszikrányibb érdeklődésünket látva, kezdik megmondani nekünk, hogy az ő nyakatekert koncepciók között fogant képeiken pontosan mit kell látnunk.
Bizonyára sok jóval, hasznossal töltekeznek a képzés ideje alatt. Tanulnak friss szemmel látni, tanulnak messzire tekinteni a kultúra történelmi dimenziójában, tanulnak átlátni a közhelyes szemléleti örökségen. Keresik helyüket - csak nem közöttünk, elődeik között, hanem a totális szemléletváltás és a gainfull business ígéretes terepein.
 
a ma lehető legkisebb falramakogógépek egyike
A képzésnek, talán pontosabban a hallgatókat képző tanárok trendeket követő - vagy csak tapogatózó? - indíttatásainak nyomán egy tucat okostojás mutatkozott be idén a Kaposvári Egyetem fotográfiai szakágának diploma kiállításán is, a budapesti Fugában - hozzá kell tennünk e pejoratív vélekedéshez: szemlátomást.
Szemlátomást - mert hogy ilyen alkalmakkor a szemünket nem mint olvasószerszámot, s nem is mint társadalmi helyzetfelismerő optikát, hanem mint komplex esztétikai érzékelésünk legfőbb inputját tartjuk nyitva. E pozícióból szembe tűnő volt, hogy a diákok között mindenféle vizsgálódások és kutakodások folynak az ön-pszichoterápia, a látásfiziológia, a társadalomfilozófia és a médiaszemléletek területeit érintgetve.
Ha nem olvassuk a diplomamunkák élén apologizáló narratívákat, hanem csak nézünk, és keressük a látványkínálat számunkra fontos értelmét, megszállja elménket a gyanú, hogy sem a növendékek, sem oktatóik nincsenek képben a láttatás és az esztétikum lényegi hasznát illetően. Ha nem lógnának folyvást e címkén: művész, mindegy is lenne.
Fáradságos felkészüléssel született kis vizuális zagyvaságok bukkannak fel itt-ott a falakon, aminek fontosságát okostojás mondatok próbálják bizonygatni.
Az egyirányba képzettek persze jól elvannak egymás között. Igen, most ez van. Képzők és képzettek valamennyien részesei a szavak - pontosabban a fogalmak - eredendő jelentését felülíró revíziónak.
Miközben a befogadói nagyközönség az esztétika kérdéseiben még mindig szépre tart, a kultúrpolitika meg beleugat a legbelsőbb művész-indíttatásba, az újító elmék a követhetetlenségbe menekülnek, és a képzés által beavatottak körei maguknak kreált zsargonnyelven agyalnak. Mutatkoznak persze a teoretikus kutatók a kulturális jelen kirakataiban, naná, csak mintha közben meg önmaguk szóalakzatain kívül semmi és senki nem érdekelné őket.
Vagy tíz évvel ezelőtt kreáltunk (unalmunkban, csak magunknak :-) egy nevet annak, ami köröttünk zajlik: PAM, azaz Photograph Aided Manifestation. Fotóval illusztrált, vagy inkább csak színesített ideológiai és köldöknéző megnyilatkozások, diskurzusok - ezek zajlanak már jó ideje. Részben érthető: történelmünk kellő okot szolgáltat a civilizációs revízióra. Ámde a művészet terepén ez a sok kortársi teoretikus purparlé, miként az összes eddigi mind, nem egyéb-e, mint a nagy egész törvényszerűségeinek kötelmei között való, de azokat felülírni nem képes hánykolódás? Csak hát bekerül a történelemkönyvekbe!
Ami a Fugában volt látható (Kaposvár, MOME): jószerével csak fotóval támogatott okoskodás, más irányból: esztétikai unalom. A művészet specifikus sajátja - az ide sorolt törekvésekben rejlő eredendő intenció, a valóság érzéki megismerésére irányuló formáló cselekvés okán - éppen az, hogy a jel - jelentés - jelentőség pszichénket uralni képes hierarchikus építményéből kimarad a jelentés, és a jel - éppen a különösség iránti tehetség megnyilvánulásának köszönhetően - közvetlenül tesz szert jelentőségre.
Ilyesféle bravúr, sajnos, egyre ritkábban kerül szemünk elé, lévén, hogy az a bizonyos istenadta tehetség háttérbe szorul. És valóban, miért is ne: az istenadta tehetség még semmi rossztól nem mentette meg az emberi világot.
Egyre inkább az értjük, mit akart esete forog fenn az érezzük, mi az üzenet helyett. S mintha erről nem a hallgatók tehetnének, hiszen a veleszületett tehetség miért ne lenne váltig adott a mindmáig még eredendő szisztéma szerint születő emberben? Mintha módszeresen kiirtanák a legújabb generációkból az ilyen irányú affinitást. Na kik? Éppen a felsőoktatásba visszakerülő, hagyomány tagadó trendek nyomában "módosultan" képzettek.
Legyen személyes teoretikus meggyőződésünk és esztétikai ízlésünk privát hozadéka a meglátás, hogy a kaposváriak kiállításának egyetlen olyan szereplője, aki az érzéki felfedezés művészi útjait járni születettnek tűnik - itt és most legalább is, Vincze Attila, az ő Mégis más című sorozatával. Őt leszámítva a valóság lefényképezése terén leginkább nézhetetlen sorozatocskákkal találkoztunk.

Ha el kell fogadnunk, hogy ma nem művészetet, hanem kulturális közszerepet kell szolgálnia a fényképező hivatásnak, akkor a sajtófotó gazdagabb és értelmesebb útnak látszik, mert szemben a sok konceptuális fotószínházi játszadozással, többé-kevésbé etikusan és őszintén az emberi élet őszinte és eleven színterei felé tör. A vizuális köldöknézés fellegváraiból lefelé nézők hajlanak azonban arra, hogy lenézzék a vizuális cselekvés eme színtereit.
Kis rakás művészet a Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében

Tizenkét nevet tűntet fel a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszék idei diploma kiállításának katalógusa. Kínálatuk része volt a Múzeumok Éjszakája ez évi programjának (az egyetem Barcsay termében egy ideig talán még látható.) A kiállított munkák zöme ugyancsak belterjes érdeklődésre számot tartó kísérletezésként hatott. Egyetlen kivételnek Gutema Dávid szimplifikált technikájú animációba oltott esszéje tűnt, újfajta mini Ember tragédiája, mely számtalan apró karikaturisztikus leleménnyel fikázza korunk milyenségét, cinikus keserűséggel illeti civilizációnk elidegenedésbe kergető áldásait. Lehet, hogy ugyanilyen jó a többi mutatkozás is, de mi Őt találtuk az egyetlen kivételnek, kinél formát keres és talál a legbelsőbb indulat. 
A világot a maga érzékek feletti valóságában mind kevesebben kívánják megtapintani. Az új generációk mintha már tojáshéjas korukban is úgy tudnák, hogy csak tudni kell, s ők tudják is már, mit érdemes tudni. Az intermédiából aztán tényleg szinte minden út a médiába vezet, ami viszont a gazdaság foglya, és ami - a maga hasznára - eladja a bénán bámulóknak a virulens hangadókat. Virulensnek kell tehát lenni és hangadónak. Bejön. Tágul és tágul a média terep.
 Az ősi széptevésen és hasonlítás-bravúrokon korról korra mind inkább túllépő autonóm művészet követése - nem könnyű terep.  A magas művészet áldásain osztozni mindig is csak az volt képes, aki megtanult ráhangolódni, képben volt a kultúra mindenkori törekvéseinek légkörében. A művészet önmagáért való voltából nem csupán a psziché meríthet, hanem az elme is, így valósul meg érzékeléseink felsőbb, korszerűnek mondható koherenciája. A belső szem, a belső fül, az identitás-tapasztalás és az örök kíváncsiság. A művészi alkotás értelme ráhangolt befogadó psziché nélkül mi volna? Csak hogy ez a hangolás nem kínálkozik mindenkinek. A melléhangolás, az csapódik le mindinkább, s a korszerű utáni rohanás nyomán dívik a "művészkörök" kiállítóhelyi mutatkozásai iránti vak empátia, egyfajta bóvli visszaigazolás. 

Mi azt valljuk, hogy a művészeti tett eredendő emberi adottságon alapul, a különösség felmutatása iránti érzéken, aminek - teremtett adottságaink okán - igen sok köze van az esztétikum iránti - meglehet változó-fejlődő, de velünk született - fogékonysághoz.
A szociális beavatkozások iránt ambicionáltak viszont - lásd pl. avantgarde - megpróbálják a művészet értelmét újradefiniálni, hogy e tekintélyes szó aurájába ágyazhassák társadalmi és ideológiai forrongásaikat. A modern fotográfiai és képfeldolgozó technika korábban nem ismert kreativitást - látványos és leleményes megszólalást - kínál a vele bánóknak. Ilyenformán ma igazán könnyű összetéveszteni a kommunikációs forrongást a művészettel.
Következésképp nem csak a művészi látás iránt tehetséggel bírók kerülnek be a művészetinek mondott felsőoktatásba, hanem azok is, akiket a kommunikációs szerepvállalás, a társadalmi viszonyok befolyásolása izgat. Ez nem lenne baj, csak lassacskán mindenki - politikusoktól a kiállítás-látogató sznobokig -  úgy tudja, hogy karrier képes művész habitusra csupán főiskolai, egyetemi diplomával lehet szert tenni. Különösen könnyű lett e nyomvonalon haladni a fényképezésben, mert a szakmai tudás java gyárilag beépül a fényképezőgépekbe. Fáradság nélküli kaland lett felkészültnek mutatkozni. A trendi képzésben nem részesülők viszont mintha kiszorulnának a művészi elismertség terepéről. Szerencsekívánatunk a kivételnek.

2016. július 2., szombat

Sikerbuli



Tegnap, 2016 július 1-én nyílt meg a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolál egyetemmé avanzsált Metropolitan Egyetem - röviden METU fotó diploma kiállítása a B2 Galérában, azaz a budapesti Ráday utca 47-ben. A kiállított anyag nem említhető egy napon a többi felsőoktatási intézmény fotó-diploma bemutatkozásaival (azok zömében a Fugában voltak láthatók vagy láthatók még.)
A B2-ben kiállított képanyag ugyanis meglepően egészséges kapcsolatban áll az élettel, és  jó érzés volt látni, hogy a falra került fotómunkák összképében dominál a vizuális invenció. Ez nyilván mindenek előtt a tanszak szellemi irányultságából fakad, és abból következően bizonyára annak is köszönhető, hogy a fotóriporteri szemlélet oktatását két olyan kiváló, a nagy világot sikerrel megjárt szakemberre bízták, mint Korniss Péter és Révész Tamás, ki utóbbi a Fotóriporter specializáció vezetője.
A megnyitón jelen voltak a diplomázók témául kiszemelt alanyai, köztük a Kaszás Tamás diplomamunkájának középpontjában álló Nádaski Attila, azaz művésznevén Miskolci Elvis, aki több mint tíz éve Elvis Presley imitátorként dolgozik, és a METU megnyitón meglepetés koncertet adott, amihez Pettendi Szabó Péternek, a szakág egyik jelenlévő tanárának spontán, ám briliáns rock and rollja pörgette fel a diákokat és a közönséget.
Így végül is sikerbuli volt ez a javából :-)


2016. június 27., hétfő

PaintUp



A PaintUp - legegyszerűbben megfogalmazva: virtuális épületfestés rávetített képekkel.
Sok-sok éve már annak, amikor először egyetlen nagyméretű diaképeket rávetítettek az éjszakai Budapest valamelyik épületére. Lebilincselő volt látni, hogy micsoda fényerőt lehet száznégyzetmétereken produkálni. A téma egyszerű volt: valamilyen, az épület szerkezetéhez igazított, vizuálisan eltervezett és preparált absztrakt látvány.
Hol vagyunk már attól! Az elektronikus médiaeszközöknek köszönhetően óriási fejlődés játszódott le ezen a területen.
Sokáig emlékezetes marad a néhány évvel ezelőtti PaintUp rendezvény, melynek célobjektuma a Műcsarnok homlokzata volt: hivatásos PaintUp művészek, és médiatechnikát tanuló diákok elképesztő audiovizuális animációkkal szórakoztatták a téren összegyűlt  óriási tömeget. Volta azonban PaintUp verseny színtere a Magyar Tudományos Akadémia is.
A Nemzeti Múzeum az idei  Múzeumok Éjszakáján a paintup látványosság meglehetősen kezdetleges szintjén próbálkozott valamivel:  előszedte vetítőit (amije volt?), két ma már muzeális kütyünek számító Kodak Carousel vetített egy-egy szomorú, első világháború-közeli pillanatot a Petőfi nevével híressé lett lépcsőpárkány oldalára, és a sötétedés beálltától éjjel 2-ig egy színházi vetítőgép egyetlen 13x18-as színes diaképe festette meg az épület homlokzatát. 


Aki ezen az estén a lépcsőn ücsörgött, mind-mind a szerény hangerejű, de legalább  romantikus zenével kísért monoton látvány része volt.


Vetítés régen, az valami más volt. Lévén, tudjuk, mi a különbség az akkori és a mostani lehetőségek között, a Nemzeti Múzeum szerény kísérletén felbátorodva tettünk most mi is - utólag - néhány, a Múzeumok Éjszakáját érintő virtuális paintup kísérletet. Hogy pontosak legyünk, paintin-ről van szó, a virtuális festés virtuális képre.
Az Epreskert szombat esti műsorában teret kaptak  a Képzőművészeti Főiskola növendékei, akik megmutathatták, mit tudnak "kedvenc társművészeti águkban." Időnkből csupán a hosszadalmas behangolásra és az első, véget érni nem akaró, tétova vempszerűségre futotta... 











nem szalaszthattuk el ugyanis a Liszt Feren Emlékmúzeum zenetermében kezdődő kamarakoncertet, ahol Bársony Péter brácsaművésztől vártuk - nem hiába! - hogy visszatérjen az állhoz illeszthető vonóshangszerek iránt hajdan elillant bizalmunk. 
Megtekintettük ezután a MKE Barcsay termében az intermediális tanszék diplomásainak kiállítását. 
Mivel ilyen helyeken mi mindig magasan hordjuk az orrunkat, megakadt tekintetünk a Barcsay terem mennyezetén, s amit láttunk, igencsak beindította paintin fantáziánkat.

A Barcsay terem mennyezete úgy, ahogy van...  











és a mi zabolázhatatlan képzeletünk paintin vetítése
















Ez pedig a Magyar Fotográfusok Háza éjszakai tárlatvezetése, ahol a látvány - képzeletünknek köszönhetően - alig ismer határokat.











Ez meg már a szomorú valóság éjszaka kettő tájban.
Alles geht vorüber - ahogy Késmárky Marika énekelte. De hoffentlich  szamszing búgyet jövőre is :-)









Hazafelé aztán észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül, azaz, hogy paintuppal útonútfélen mások is kísérleteznek. 
Mi csak egész kis lapáttal tettünk rá,
de tényleg!

2016. június 25., szombat

SzentIván

avagy híd emberek között

Összesen egy valaki talált rám a névnapok dzsungelében. Üldögéltem SzentIván mesés éjjelének peremén, amikor odajött és azt mondta: háttemeg?
Ez a kedvenc kérdőmondatom.
Aztán hozzátette még:
Mitülszít?
Rögtön felismertem a kissé elnyújtott íből, hogy ez költői kérdés rövidítése: a lélek téged korod ellenére még mitül szít?
A kérdés tiszta volt, mint a szentivánéji levegő a Duna felett. Megválaszoltam.
Szép este kerekedett a Pestet Budával egymásba csábító Szabadsághídon. A BKK ugyanis a hidat átadta rendeltetésének: kerékpárok és függőben lévő ágyak találtak itt egymásra SzentIván éjjelén és még napja végén is.
Persze van aki nem is gondol efféle háttérkörülménnyel. Annak a boldog esték még folytatódnak.


(spéci thanks Nexecskének :-)

2016. június 22., szerda

Magyarok

A portugál-magyar 3:3 után felszínre tört a magyarországi színtereken az egyetemes testvériség.
A budapesti Nagykörúton leállt a közlekedés, eufóriás tömeg özönlötte el az úttestet, szakadatlanul skandálva