Pillanat

avagy a szélmalomharc értelme

Ahogy évtizedeken, sőt, ím már évszázadokon át fotózgatunk, lassan homályba vész ama szó eredendő értelme, hogy pillanat.

A stockholmi pillanat-pályázatkiírás (Capture the Moment) Baudelaire idézettel indít, ami azonban koránt sem a pillanatról szól. Amiről Baudelaire szólt, az lényegében a látás és a kifejezés (nyilván nem csupán képi kifejezés) magasabb képességéről szól. És helyesen idéztetik ez most, mert e nélkül a történések bármely mozzanatának zársebességi megragadása értéktelen volna.

A fotografálás kezdeti, pillanat iránti tehetetlenségét kiküszöbölni igyekvő kémiai kísérletezések és műszaki fejlesztések, pontosabban a képrögzítő emulzió kezdettől gyorsulva csökkenő fény-falánksága az idő folyamából kiragadott, egyre szűkülőbb pillanatra terelte figyelmünket. Lassan közelébe férkőztünk egy lehetőségnek, ami a lényegek megragadásának kezdettől adott képességéhez újfajta módon társul: Megtörténtük tényét hitelt érdemlően megörökíteni tudni a történések változásukban megmutatkozó, ám gyakran - a látás tehetetlenségei okán - szinte megpillanthatatlan, a lélek és értelem számára azonban fontos lényegét; bizonyos antropomorf vagy szociálisan értelmezhető csúcspontokat az események alakulásában, melyek az ember pszichés-tudati reflektálása nélkül valószínűleg nem is léteznek.

Mert például, egy dolog, entitás materiális elrendezettsége a fellépő erők hatására nem úgy változik valami más elrendezettségi állapottá, ahogyan a ház az ember szeme láttára, a célirányos emberi figyelem valamint az érzelmi asszociációk számára és az értelem tükrözésében összedől. A rajtunk kívül álló valóságot működtető törvényszerűségek teljesen közönyösen viseltetnek irántunk és szempontjaink iránt. Minden entitás csak a szakadatlan változás valamely stádiumában áll fenn, múlik ez által minden, amire az ember figyelme irányul (kivéve talán egyet :-)

Tagadhatatlan azonban: fontos, különleges és bravúros "megörökítési" lehetőségek birtokába jutottunk a fotótechnika fejlődése által.

Az ember, persze, eredendően nem a villámgyors változások alanya és tárgyaként kötődik a környező valósághoz, hanem a környezetével együtt létezőként. Azaz nagy mértékben az ismétlődő, a tartósan ismétlődő pillanatokban, másként közelítve: a maradandóságukban fontos állapotokban keresi létezése eredendő értelmének emlékezetébe vésendő bizonyosságait.

És a mai fotográfiában a múlékony-pillanat-csúcsteljesítmények mellett váltig léteznek is a maradandó pillanat iránti lényeglátás csúcsteljesítményei. Ezekről azonban a kommunikáció egymás elébe vágós tülekedéseinek terepén szeretünk megfeledkezni. Rohanó életérzéseink közepette nem elég sportosak az örökkévalóság mutatványai.

Vagyis: furcsa lenne most fontos, ám csak tartós ismétlődésükben megragadható pillanatok még oly lényeglátó ábrázolásait beküldeni erre a stockholmi pályázatra, holott a kiírás szavai szerint ez nincs kizárva.

Na de ez van - ma.

A lényegi pillanatba való beletrafálás valóban sokat hoz vizuális konyhánkra.

És még mindig rangosabb lehetőség ez, ha a pályáztatások terepén körbetekintünk, mint bizonyos más kommunikációs jelenségek. Mint például a vállalati/intézményi önreklám értékű lájk-vetélkedtetések, ahol a zsűriben az egyetlen alkotó szaktekintélyre 6 PR menedzser és hivatali feljebbvaló esik.

Ott vannak aztán az olvasókat vagy fotografálókat egymásnak közvetítő kulturális ál missziók is, ahol az alkotói érdemeket a puszta publikálással honorálják, ami pedig - a publikáció megjelentetése - nem önzetlen, ugye, így vagy úgy mindig valaki(k) létkövetelményeiről, előbb-utóbb így-úgy forintosítható hasznáról szól.

Egyre több olyan pályázatba botlik a szem, ahol egy harmadik "lényegi" cél uralkodik: bizonyos ideológiai, politikailag célirányos gondolatok képi illusztrálása céljából buzdítanak bennünket, válogatatlan hangyasereget (profikat is, na már miért ne!?), hogy összehordjuk a válogató szem elé a tematikailag célzott képi információk és formációk válogatatlan hegyeit.

Olyan pályázat, hogy alkoss valami Baudelaire-nek tetszőt ( a zsűriben kizárólag Baudelaire inkarnációi!) egyre ritkábban kerül szemünk elé.

Összeomlásnak indult szélmalom a maga pillanatnyi helyzetében, Santorini szigetén, félúton Emporio felé.

Pusztulása az építéssel előállt célszerű erőviszonyok lassú változásának, bizonyos kiszámíthatatlan időpillanatokban bekövetkező moccanások sorozatának mentén halad végkifejlete felé.

Csupán mellemmel a pusztuló szélmalom félig bedőlt őrlőkövének nyomódva tudtam feljutni a kerékhez. E kis erőhatás is elég lehetett volna, hogy a hatalmas kőkerék moccanjon egyet, s akkor...

Tudtam ezt, nagyon is, s hátborzongató volt ilyen szorosan négyszemközt lenni a valószínűséggel. Hatalmas megkönnyebbülés volt végül ismét a szabadban.

Ja igen, hogy az egész minek is volt, mi gyakorlati haszonnal járt... Hát igen, jogos.

Ámde lényegében mégis életem pár meghatározó pillanatával lettem gazdagabb:

nem futok el, nem csinálom magam össze mindjárt e permanens pusztulásban.

Útszéli fagyis

Visszamentünk a Vérmezőre, ahol mostanság nem vér folyik. Visszamentünk egy nyalásra, mert először nem volt nálunk a nyelvünk. Citrom és hogyishívják, ez a kedvencünk.Öröm volt látni, a fagyis hogy dolgozik. Még ha nincs is vevő, csak úgy nyomja kifelé útszéli gombócait. Süt a nap, és ez már három napja ott van. Láthatóan csak a szádban olvad el.

Tűnés-maradás

A hazafi még erőszakoskodik,

erőért fohászkodik legalább is,

ám érték-vákuumban már a haza gondolatköre.

A nemzet művészete meg, mint olyan, különösen abban,

lévén, hogy kérdés: jó-e még az elődök tanultsága valamire,

kell-e még visszatekintő vágyálmokat kolorizálni,

egyáltalán, van-e, kell-e itt kollektív identitás,

értékállón gyökeres arculat?

Vagy csak létezés-terep, ennyi kell,

s leleményes és globális gazdasági ragadozás?

Kontraszelektáltak bátor sokasodásban

magukhoz ragadják a szerteszét értelmezett haza

s az újraértelmezett haladás zászlaját.

A honatyák csak bámulják büszkén,

mekkora verbális szélerő borzolja a piros-fehér-zöldet.

A szél, mi feszít, mi kifért valakik torkán,

ködös és savas,

s mintha viharossá lenne,

ám virtuális és így feltartóztathatatlan,

kár lesz öreg szekrényeinkben hagyományos viharkabát után kotorászni,

ha csontjainkon átfú a korszakos változás szele.

Az eredetre tekintő értelem erkölcsi mechanikái olajozatlanul csikorognak.

Ilyesmi se kell.

Mintha válaszút előtt volna csekély zajkeltés értékű életünk.

Miként megtorpanásunk, tűnődésünk is kreatív:

Alternatívája lehet-e ama kérdésnek, hogy

magunk maradásunkért hová menjünk el innen,

az a kérdés, hogy

tűntünkből mikor kéne szerencsével visszatérnünk ide?

Vagy nem visz érdemében sehová sem ez, sem az,

mert már más mindenki is elment mindenhová,

s másrészt nem csak mód, hely sem lesz ide visszatérni.

S akkor pedig vesszünk inkább kérdezés nélkül a semmibe?

Ha így, most még hiányozni fogunk majd magunknak.

szín-póz

Hogy múlik az idő! A MAOE fotóművészeti tagozatának 14. hódmezővásárhelyi workshopjára került sor az idén, szeptember elsején. A kiinduló pont a MANK mártélyi alkotóháza volt.
Irányadóként ezúttal a PATINA fogalma és vizuális megjelenése szolgált.
A szó köznyelvi értelmezése tágas, bár mindenek előtt a még szolgálatra kész tárgyi dolgok felszínén látható, nagy múltat sejtető elváltozásokra céloz.

Plóhn József hódmező- vásárhelyi fényképész kamerájának legkevesebb 125 éves utaztató táskája.



A workshopra több, fotográfiai tevékenységével a régi technikák előtt tisztelgő "nehéz fiú" és "nehéz lány" érkezett.

Rövid egyeztetés a Hédi támasz- ponton

A debreceni Gál András
az ő harmonika kihuzatos fa kamerá- jával. Csillaga éppen felfelé menőben.

Dozvald János küzd a mártélyi holt ágat ellepő növény- zettel.

Az ifjú Soltész Boglárka keresi az obscurá- lisan megfelelő nézőpontot a digitális tanösvé- nyen.

Rapcsák Katalin alkotóház vezető, akinek a hódmező- vásárhelyi művészet összes zugához kulcsa van.





   

hírkép

Igen, hírképben is utazunk!

Tegnap, 2016 augusztus 26,  11óra 47 perc

A Budapest-Szeged InterCity utasai Katonaszállásnál irányt vesznek Kecskemét felé.
Elütött ugyanis az InterCity előtt haladó vonat Valakit Kecskeméten a ceglédi átjárónál.
Aztán, képünk készülte után hamarosan (mit tesz a sajtó jelenléte! :-) kisegítő buszokat küldött a MÁV az InterCityről leterelt utasokért.
Feltehetőleg a gyászos eseménnyel összefüggésben még délután is 40 perceket késtek a Szegedre tartó vonatok. Ennek mi lehetett az oka?
A szájhírkeltők öngyilkosság lehetőségét fontolgatják.
Csak nem az történt, hogy a gázolásba maga a vonat is... bele... Bele se merünk gondolni...

égi megfigyelések

Csak hogy a savanyú embereket idegesítsük, utunk során szemügyre vettünk pár égi jelenséget:

Szárítani kiteregetett felhő

Villanydrótnak ütköző vadászrepülőgép

Gyeplőn tartott felhő

Rakéta kilövőállás Simontornyán

Miheztartás végett

Mifelénk

Balra tart a Nap,

jobbra kerüli árnya

a villanykarót.

Nem rég olvastuk valahol ezt a haikut, s megakadt elménk e látszólag bölcs okoskodáson.

Az ugyanis, hogy egy Dolog viszonyban legyen, s milyen viszonyban van az oldalirányokkal, s hogy önmagára nézve megítélhessen ezzel kapcsolatos dolgokat, azon áll, hogy van-e identitástudata a Dolognak.

Ha a villanykarónak - mondjuk - van identitástudata, akkor megeshet, úgy ítéli éppen, hogy szemben áll a nappal, akkor pedig, bizony úgy fogja találni, hogy az árnyéka őt balra kerüli. (Aki kevés erőfeszítéssel képes magát villanykarónak tudni, meggyőződhet kijelentésünk igazáról.) Ha pedig a villanykaró képes a Napnak háttal állni, akkor akár még láthatja is, hogy az árnyéka őt jobbra kerüli.

Ha a Nap útja miatt van, hogy az óráink mutatói abban az irányban forognak, amiben, akkor Ausztráliában rossz irányban járnak az óramutatók. De így van már mióta! Ez arra enged következtetni, hogy maga az időmérés fontosabb mint az irány meg az óra.

Visszatérve a haikura: az ismeretlen észak-féltekei költő megfeledkezett a maga identitástudatáról, mikor verssorait fércelgette éppen. Identitástudatunk azonban akkor is van, ha megfeledkezünk róla. Ha nem így volna, Napnál világosabban állt volna a költő elméjében, hogy árnyéka, miként a Nap is, az óramutatóval egy irányban halad, s minden oldalazó megítélés csak viszonylagos. 

A sorok alapján ténynek látszik, hogy verssora fabrikálásakor költőnk háttal állt a Napnak, ezért ítélt úgy, ahogy. 

Megértjük. Ahogy romlik szemüvegünk felületének simasága, nekünk is mind zavaróbb a Nappal szemben állva költészkedni. Úgy még az igazságokat is valahogy napnál homályosabban látjuk.

...kivéve ihletett pillanatainkat, melyek egyikében költődött (Napnak háttal) alábbi háromsorosunk:

Falnak ment árnyék

semekkorát se koppan,

ha nem mozdulunk.

Előttünk a jövő

Olvasóink közül mind többen kérdezik, hogy mi van, megállt az élet a blogon?
Nem, nem, dehogy, csak előttünk a jövő, az uborkaszezon, és most egy fontos lépésen gondolkodom. P.O.

reggel a bulinegyedben

Július 31-én vasárnap hajnali hat tájban arra ébredtünk, hogy már alig hallatszik kevéske örjöngés és visongás a bulinegyedben. Lementünk, s csodálattal láttuk, hogy szerteszét milyen leleményesen és békésen alusznak a pirkadatkor még pofájukat befogni nem képes emberek. Hajlamos azt gondolni az álmatlan elme, hogy turisták ezek mind, pedig nagyobb részt magyarok. Miért visítanak, miért nótálnak ordibálva? A pusztában nem üvöltöznék át így az éjszakát, mert hiányozna a tudat, hogy mennyire jól lesz...ják azokat, akik köröskörül alvással töltenék az éjszakát, akik nem tudják élvezni a fékeveszett szabadság ízét.

Két ülve-alvó a Liter bár kirakatában

Padokkal felszerelt árkádunk megfelelő testtartásban egészen délutánig jól véd a verőfény ellen.










Éjszakát átvirrasztott, bódult kerékpárok hevertek egymáson a Klauzál téren, magukat a biciklifuttató kerítéséhez láncolva. Gazdájuk még alszik valahol.

Hasonlóképpen békés egymás hegyén-hátán alvást tapasztaltunk a Dohány utcában.

Negyed hétkor még nem ébredezett a máskor forgalmas Rákóczi út. De hiszen vasárnap reggel volt.

Vége egy szorgos hétnek, vége a nagy bulizásnak. Fáradt turisták húztak a metró felé. Na persze, nem tűnnek el egészen nyomtalanul.










Úgy egyébként, sajnos, ezt az egészet meg lehet szokni.
Nekünk  meg folyvást az jár az eszünkben, hogy jó volna egyszer már turista lenni Budapesten. 

Milyen a micsoda

Suttogvány

Kihasználom, hogy alszotok, hogy pár órára nincs visszapofázás, és megmondom kereken:

ama kérdésben, hogy milyen a micsoda,

már engedelmetekkel,

nekem mostantól még az én véleményem sem fontos.

Meg is mondom, miért.

Nekem énvelem kell naponta kelnem és feküdnöm,

s szeretnék én is nyugodtan aludni.

Feladtam az erőlködést,

hogy Nektek vagy akár csak magamnak is bizonygassam:

valami ilyen vagy olyan, egyáltalán valamilyen,

hiszen a rajtunk kívül álló dolgok

milyenségük kimenetelét tekintve objektív,

de véletlenszerűen változó körülményeknek engednek,

azaz folyvást másmilyenek.

Kivéve az embert, ugye, aki megsértődik, ha valaki másmilyennek ítéli őt, mint ő magamagát, és mióta világra jött,

pillanatnyi zsigeri szükségletei és érdekei mentén,

hangzatosan és folyvást változó tartalommal

hirdeti a maga milyenségét,

na meg a dolgokról való vélekedését és ítélkezéseit.

De azt meg minek?

Mert ugye, még a kutya sem gondol olyasmit,

hogy a szalonna avas,

csak azt, hogy ez, ez most éppen

(vagy már éppen megint) nem kell neki.

És akkor már nem is eszi,

ha fene fenét eszik, akkor sem.

Ennyi elég volna az embernek is, hogy olyan lehessen,

mintha az ember barátja volna.

Én most megteszem az első lépést:

Számomra mostantól senki sem éppen vagy véglegesen,

és főleg nem direkt valamilyen. Ti sem.

Persze, ha felébredtetek, jó lesz óvatosnak lennem.