ABSZOLÚT JÖVŐ

 

Ha csak a jelenben ígérkező jövő milyen voltára gondolunk, aligha ötlik eszünkbe, hogy ez a jövő a majdani jelenben, éppen az emberiség egészének gondolkodása és az attól motivált, összehangolt cselekvés okán csakis valami más lehet, mint ahogy azt a jelenben élők zömében gondolni képesek. Bár aggódó sejtései talán ma már a legtakarékosabb észnek is vannak.

Nem volt ez a problematika mindig oly feltűnő, mint ma, sőt, ilyesmi, egyáltalán a jövő a homo erectusi kezdetekben észbe sem ötlött, de az élethosszig tartó változatlanság látszatából meg a létviszonyok iránti elégedetlenség csírájából, na és a megismerő kíváncsiságból startolva igen lassan, de mégis gyorsuló változás indult el jelen és jövő között. Mert miféle jövőt sejtetett az valamikor az ősmikorban, amikor a mások feletti hatalom birtokosa kisajátította magának például a vadászás jogát.

Mindez azért ötlik eszembe, mert a Kolta Galéria futtat éppen egy fotó kiállítást, aminek a címe: Már a jövő sem a régi. E mókásnak tűnő cím mélyén eredendően fontos igazság honol, amiről - sajnos vagy sem - a kiállított fotók valójában nem beszélnek. Azt az egyensúlyt, ami által a jövő a régi maradhatott, már a civilizálódás kezdetétől, lassan bár, kikezdte a szükségleti palettát, ha tetszik a vágyálmok gazdagodását szolgálni kész innovatív gondolkodás, hátterében mindenek előtt  a racionális, a gyakorlat próbáját kiállni képes tudással.

Mind feltűnőbb ez, mióta mind nagyobb a tudás és telekommunikációs szárnyakat kap a kíváncsiság meg a jövőt célzó technikai fejlesztések tudománya. Felfedezéseink nyomán ma már megkísérelhetünk a lehetséges legnagyobb mértékben garantálni valamiféle egyszerre kaland és hódítás értékű, ugrás szerű globális változást.

A réges-régi időkben a jövő imázs magától értetődően ugyanolyan volt, mint az észrevétlenül tovaterjengő jelen, amiben őseink ráérősen és joggal képzelődhettek változatlanságról vagy akár mesés valótlanságokról. Ma pedig, legalább is hamarosan legokosabbjaink és legambiciózusabbjaink már megkaparinthatják az általuk szükségelt jövő megvalósításának mérnöki garanciáit.

S milyen szomorúak leszünk majd mi, többiek, amikor a lassulás és még inkább a visszafordulás iránti nosztalgia már semmiféle szerepet nem játszhat megszokhatatlan és megszerethetetlen, permanens változással mérgezett jelenünkben.

Ami után majd, egyszer csak egy abszolút komplett emberi múlt képe áll elő, nem nekünk, hanem a hátra maradt egyetlen szinguláris "valakinek".

 

 

REGGEL '85 PESÖVÉ MÓDRA

 

Hűha, de szép reggel van! Mit is alkotok ma? Ja, igen! - és már ugrottam is, fogat se mostam, mert az viszi a drága időt (már bánom kicsit) befaltam valamit, reggelinek már nem mondanám, s közben pörgött az eszem kereke, és kezdtem a tevékeny napot - 60 évvel ezelőtt!

Ma, nyócvanöt évesen  a napot így kezdem:

Már megint itt ez a kib@...brálós reggel? Na jó, igen, a Nap is felkelt, nyócvanöt milliomodszor, és süt rendesen, váltig ugyanúgy, de májusban mi mást csinálna? Legalább fel kéne kelnem. Csak hát én, aki reggel még sosem sütöttem, palacsintát sem, s aki minden érdekeset csakis este sütöttem ki, én ilyen korán mi a fenét kezdjek magammal?

Talán felhívom Fülest, hogy ő mit kezd magával.

Este felé tényleg felhívom, amint ül otthon a babérjain, és megformálunk együtt egy költői kérdést, mint tegnap este is, meg tegnapelőtt, hogy a sima kárörvendésen kívül mi fészkes fenét akarunk mi - még. Langyos beidegződések kerülgetnek bennünket. Alkotni, na igen, alkotni még utoljára valamit, de amivel nem kell órákig dolgozni. Sajnos, ilyen magasságban, illetve mélységben fia ötletünk sincs. Én még szétszerelek néha valamit pótcselekvésképpen, amit nem rég pótcselekvésképpen összeszereltem, de neki már ilyesmihez sincs ereje. Illetve soha nem is volt. Illetve volt, csak másra tartogatta. Azt gondolom, hogy jó neki, mert váltig olyan a stílusa, hogy mindenki szereti beszéltetni. És ettől életre gerjed, beáldozza magát, és lelkes nők fetrengenek körülötte a nevetéstől.

Én viszont, mert az élet igazságtalan, nőktől elhagyatottan kint leszek a temetésén. És tudjátok mit? Sírni fogok. De nem csak úgy, elevenen és roppant kreatívan, hanem teljesen őszintén.

PÁRTLISTA

 

Magyar Péter , akinek a kormányváltáson kívül még semmiféle politikai programja nem volt, pályázati felhívás útján összekapkodott a frissen született Tisza párt  pártlistájára egy csokor magyarnak látszó, EU-közeli, hivatali rutin dolgában ígéretes nevet, akik a Tisza párt magas választói támogatottságának köszönhetően végül elfoglalhattak Magyar Péterrel együtt hét helyet az EU parlamentben. Olyanokról van szó tehát, akiket nem személyes érdemek iránti, hanem a még új, listátlan párt iránti választói vakhit juttatott rangos és magasan honorált szerepükbe.

Ez ismét felhívja a figyelmet a pártlistára, mint a választási törvény által támogatott politikai képviseleti kiválasztódás egyik sajátos eszközére, ami sajnos igen érdekes helyzetet tud teremteni a népfelség bizakodásának és majdani csalódásainak terepén. Érvénye elkerülhetetlenül jogos, sőt, JOGos ama esetekben, amikor a választó úgy egészében nem valakire, hanem valamelyik párt nevére is szavazhat.

Különösen kellemetlen ez Magyarországon, (de talán máshol is?) ahol igen sok a népképviseleti kalandor akad, közöttük a nagy szájú, potenciálisan diktátori szerepre születettekkel. Ez a sajnálatos rés a képviselő választás mint igen fontos közügy pajzsán, részben amiatt van, hogy a voksolásra jogosultak igen jelentős többsége nem ismeri fel még jó időben a kiváltságokkal járó szerepért ácsingózók alkalmatlansági vonásait, főként mert a népfelség egyenként és együtt sem ért eleget egy társadalom, de még inkább egy államközösség sikeres működésének funkcionális és képviseleti feltételeihez, sem irányítási tennivalóihoz, és még kevésbé az ilyesmire való alkalmasság megítéléséhez, valamint a visszahívhatóság jogának kiharcolásához, egyáltalán a kollektív felelősség tudat mibenlétéhez.

Az efféle gyógyíthatatlan választási sajátosságok (lévén, hogy a nép nem társadalmi szerepvállalásra alkalmasan, hanem több érvényesülési ösztönnel mint amennyi hozzáértéssel születik, és nagykorára valóban ritkán érik felelős választóvá) szóval, e sajátosságok könnyen bohócok és diktátorok színjátékává teszik a népképviseleti együttműködést. (Lásd még a modern kori demokrácia értelmezési nehézségeit is!)

De lépjünk tovább: Mit tehet a Népfelség ezután, amikor látja, hogy a népképviseletet elözönlötték a pártlista közelébe férkőző politikai élősködők, mint amilyen jelen szerepében Kollár Kinga is a Tisza lista hetedik helyén, aki ugye, bevallottan utálja, hogy magyarnak született, de csinos jövedelmébe EU elkötelezettséget mutatva nagyon is kapaszkodik? Ráadásul azt is bátran tűri, hogy a sebtében összedobott és győzedelmes pártlistán Magyar Péter szerint ő is egy a Tisza agyhalottai között. 

Tehát mit tehetne itt a Népfelség? Ilyen esetekben a köztéri harsánykodáson túl - takarodjon a közéletből! stb. - semmit sem tehet, mert a természetes jogok nyílt színi viadala helyett írott JOG-értelmezési csűrcsavarók markában szorong minden morális és egyéb vérre menő társadalmi vita, de ugyanígy a törvényi szövegezések is. A törvénykezők nem csekély része sem nem bír pártosság feletti nézeteltérés-értelmezési logikával, sem nem tud elég lényegre törően magyarul. Lásd a Nő az, aki nőnek születik, és férfi az, aki férfinak születik féle alkotmányos kitétel kísérleteket, amin aztán a jobb sors iránt remény vesztett aberráltak és a keresztül-kasul melegek meg az életkalandban gondolkodó transzvesztiták és transz-szekszuálisok nem harsányan fognak-e röhögni? Sokkal inkább volna alkotmányba illő talán szentenciaként kijelenteni, hogy mi az emberi faj fennmaradásának legfőbb garanciája, úgy is mint az emberi faj legalapvetőbb értéke, amit legelőbbre való sikeresen védelmünkbe venni. Érdemes volna törvénykezési szinten  tisztázni, hogy a melegek gyülekezési jogának hátterében mi az a szembeszökni igyekvő köztéri provokáció, illetve a perverz magamutogatás, zsigeri gátlástalanság és arrogancia. De ez már más témakör.

A pártlistát illetően marad végül a lényegi kérdés: akadhatna-e más eszköz arra, hogy a parlamentet egy listáktól, vagyis veszélyes résektől mentes választói folyamatban csakis valóban legitim és a Népfelség iránt elkötelezett szerepvállalókkal tölthessük meg?

- Na persze, ne ábrándozzunk már! - szól közbe pártlistánk harmadik helyéről a tréfás kedvű Pesövé Ofszi:

- Az ember, bármennyire csakis jóra való és mindent  kibíró vágódeszkaként startol, felnőttként könnyen megvetemedik a múló évek oda-vissza vagdalózásai során.

A fő mellékszereplő

 

- Uram, megkérdezhetem, az ön részéről ez most a tüntetés lájtos formája, ahogy itt áll az árkádtól mint jótékony menedéktől egyetlen ugrásra?

- Nem, én csak nézem, hogy mi folyik itt már megint.

- Járt már máskor is a Kossuth téren?

- Az melyik?

- Hát itt, ahol most felvonulnak.

- Persze, itt sétáltatom a kutyát, mert itt van kellő tágasság, hogy kedvére futkározhasson.

- Na és van önnek elképzelése az országról? Hogy mitől jó vagy kevésbé jó egy országban élni?

- Uram, én nem képzelek semmit, én dolgozom. Ezzel a két kezemmel, itt, ebben az országban.

- De azért megvan a kiállása, rögtön feltűnt nekünk. El tudná vállalni a miniszterelnöki szerepet, ha úgy adódna?

- Hát persze. Gondolom, azt még úgy, ahogy megfizetik.

- Na és hogyan gondolja, illetve hogyan csinálná.

- Mondják meg pontosan, mondjuk a parlament, hogy mit csináljak, és akkor én azt csinálom. Na persze, ha meg tudnak fizetni, mert itt már azért volna jócskán felelősség.

- Tudna esetleg, csak hogy mutassa tettre készségét, simán lázadni is a mostani utálatos viszonyok ellen?

- Hát persze!

-Mutatna esetleg ebből most valamit?

- Pontosabban mit?

- Például el tudna vegyülne hangadóként az itt felvonulók között?

- És csúfolnám a kormányt?

- Hát, ha érez okot rá. Mutasson valamit, hogy csinálná!

- Le vele meg ilyeneket... Pfö, ( köp is egyet) De most csak ennyi, mert most maguk akarnak tőlem valamit.

- Mennyit kérne havonta, ha megkapná a miniszterelnöki állást?

- Mennyit kérnék, mennyit kérnék. Mondják meg pontosan, mit kell csinálni.

- Csak amit most hirtelen legfontosabbnak gondol.

- Hát elintézném, hogy mindenki dolgozzon.

- Remek! De nem gondolja, hogy ahhoz jóval több rendőr kellene?

- De bizony, mert aki teheti, inkább nem dolgozik vagy csak úgy csinál. Aztán látják, mi van itt! Ennek kéne véget vetni.

- Na látja, van magának elképzelése!

- Ha van suska, már úgy értve, ha meg vagyok fizetve, akkor én reggel beleköpök a tenyerembe, oszt csinálom. Ha kell, pofázok a tévében meg minden.

- Nagyszerű! Ha mi volnánk az ország, már itt az operatőr kollégámmal, máris fel lenne véve.

De itt mi csak keményen dolgozunk.

- Látom én, milyen erősen rá akarnak beszélni engem. De az ilyesmire aludni kell legalább egyet. Én itt most csak civil megfigyelő vagyok.

- Mégis a maga kiállása itt az árkádok mellett nagyon megtetszett nekünk. Nem futkos, nem özönlik itt hebehurgyán, mint a többiek, hanem figyel, aztán hallgat, de mindent megjegyez.

- Meg ám! Majd adnék én ezeknek...

- Az még korai volna. De azért próbaképpen mondjon még pár miniszterelnökhöz illő komoly szót, mintha a néphez beszélne!

- Jóvan! Kezdhetem?

- Kezdheti.

- "Emberek, ne dúródjunk, ne dúródjunk, jön utánunk a másik!"

- Jön? És mi is?

- Hát akármi. Például a villamos.

Mi a FÉRFI és mi a NŐ?

 

Az orbánviktori frappánsnak és bölcsnek szánt parlamenti fura szólalást hallva azon jár a fejem, hogy a férfi és nő fogalmak definíciója, de inkább megerősítő újradefiniálása érdekében ugyan milyen elvi állásfoglalást kellene rögzíteni az alkotmányban.

Mindenek előtt kiindulásnak tekintem, hogy az ember számára a fajfennmaradás védelmének eszméje az egyik legfontosabb közösségi érték.

Az, hogy a férfi férfi, a nő meg nő, elég nagy hülyeségként hangzik, mert ez a férfi és nő fogalmak definiálásaként, de még inkább a nemek értelmezésére irányuló szélsőséges társadalmi szerepkövetelésekkel szemben nem mond semmit.

Hovatovább az emberiség alapvető háttér kérdésévé lesz, hogy az emberi faj vajon léte természetes, azaz biológiai eredete útján kíván-e tovább haladni a történelmévé váló időben, vagy felülvizsgálva efféle úton átélt viszontagságait, más fennmaradási módokkal is kísérletezhetne, és akár egyenesen fel is számolhatná a maga biológiai, konkrétan férfi és nő nemű egyedek közös utód nemzése, evolúciós genetikai keveredése útján ez idáig folyvást megújuló életláncolatát.

Amennyiben az emberi faj legfőbb természetes értékként a bevált úton, férfi és nő kromoszómák vegyülése útján kíván fennmaradni, akkor fajának legfőbb alapértékeként alaptörvényi erővel definiálnia, hogy mi a férfi és mi a nő.

Eredetünk szerint és ím már hagyományosan a férfi az a biológiailag született ember egyed, amelyik természetéhez tartozó vonzalomtól motiváltan képes megtermékenyíteni a biológiailag nőnek született, azaz megtermékenyülni és ez úton emberi utódot világra hozni képesnek született ember egyedet. Eszerint tehát a férfi az, aki biológiailag tradicionálisan utódlásra alkalmas u.n. elsődleges férfi nemi ismérvekkel született, és hasonlóképp, természetes születéssel szerzett elsődleges nemi ismérvei alapján nevezzük nőnek a nőt.

Ezen alapvető ismérvek mindmáig az emberi faj evolúciójának bevált receptje szerint, de az új egyedek fogamzásakor az identitásbeli önazonosság és életrevalóság egyéb testi ismérvei  vonatkozásában véletlenszerűen megváltozva is tovább tudnak öröklődni. Ez a biológiai nemhez tartozásban mutatkozó, evolúciósan konstruktív véletlenszerűség azonban nem teszi kérdésessé, hogy az emberi faj fennmaradásának legfőbb védelmezendő értéke a két biológiai nem párhuzamos tovább öröklődése.

A férfi és nő gének véletlenszerű vagy sérüléseket hordozó találkozásában sajnos foganhatnak a faj fennmaradását tekintve hatástalan, illetve a két nem egymásra irányuló vonzalma dolgában születetten összezavarodott egyedek, ezt a sokféle formát öltő jelenséget aberrációnak nevezzük, ami az embernemhez tartozás, mint méltóságunk elsődleges forrása tekintetében ma már nem képez kitaszított kivételt, bár sok esetben kártékony viselkedési jelenségekkel is járhat.

A szociális evolúciónkban felbukkanó, biológiailag szerzett fajfenntartási rendeltetésüket összezavarodott vonzalmi ösztönük okán vagy akár kalandból kiélő, a természetes normát szabotáló egyedeket deviánsnak nevezzük. * Szabotázsuk a civilizációs viselkedési kultúra és a különféle szabadság eszmények és érték eszmények bonyolódásaként odáig terjed, hogy a deviancia társadalmi jogosítványait követelve megpróbálják tetszésüknek és életérzéseiknek engedve a fentebb leírt természetes úton szerzett, vagyis a két nem egyikéhez természetes úton fennálló odatartozásukat biológiai beavatkozás útján megváltoztatni.

Sőt, helyenként és lassacskán már befolyásolási jogot követelnek ahhoz, hogy a felnőttnek még nem tekinthető gyermek egyedek nemi identitásukra irányuló tudatlanságát tetszetős külsőségek rájuk kényszerítésével a maguk akarata és identitás szemlélete felé hangolják, vagy akár a természetes úton szerzett nemük sebészeti úton való megváltoztatásába is belesodorják őket. Ez után már csak az következhetne, hogy a deviánsok hatalmi alapon szabadon felforgathassák az eredendő és fennmaradást szolgáló természetes értékrendet, cinikus mosollyal tekintve az emberi faj ismeretlen kimenetelű jövője felé.

*A velünk született nembeli hovatartozásunk és az ezzel kapcsolatos társadalmi külsőségekben hagyományos viselkedésünk és különösen vonzalmi irányultságunk saját akaratból történő vagy akár sebészeti módosítása magánügy. Ez azonban nem jogosít a nemek domináns viselkedése és tradicionális nembeli tudatossága viszonylatában provokatív ellenpropagandára, paradigmaváltás követelésére, vagy akár csak a valóságszemléleti befolyásra, szemben a külsőségeiben folyton változó kulturális környezettel, mint például az öltözködési külsőségek divatjával.  A szexuális másság nem tételezhet irányadó közösségi értéket, nem bírhat előnnyel közterületek belakásában, nem követelhet magának hatalmi jogosítványokat, a társadalmi környezet toleranciáján túl nem lehet egyéb követelése. Ugyanakkor a deviáns szexuális vonzalmúakat nem illetheti negatív megítélés állampolgár voltukban, sem hátrány a társadalmi szerepvállalás terén. Helyes esetekben a természetes normákat követő társadalmi szabályozásokat nem provokáló szexuális összetartozási jelenségeket, amennyiben a másságuk tekintetében gyakorolt mutatkozásuk és  közéleti jelenlétük nem provokatív, a domináns többségnek tolerálnia kell.

Az emberiség létfeltételei drámaian változnak, így fel kell tennünk egy ím már alternatív alapkérdést, hogy

a. - az ember természetes eredete útján, vagyis biológiailag akar-e, egyáltalán tud-e tovább haladni a történelmévé váló időben, vagy

b. - a múlt és jelen ellentmondásaiból kiindulva tanácsosnak látja más utat-módot keresni.

Ha az emberiség válasza még a., akkor születés által meghatározott nemű marad a férfi és a nő is. Ha az emberiség azonban a b. -t választani kényszerül, akkor nem tudni, mi elé nézünk. Kockázatosan nyitott kérdéssé lesz, hogy az emberiség törekvései vissza hatnak-e még a faj demográfiai biztonságára, vagy esetleg eltűnünk az evolúció játékainak földi porondjáról.

 

AIjajj!

 

Ha az AI, amivel, akivel találkozhatok, a maga nemében azonos algoritmusokkal, sorozatban kifejlesztett élőnek tekinthető, de tanulása és kapcsolatfelvételei során a többiektől mind inkább eltérő konkrét egyeddé válik, és tudomása van eme módosulás mint olyan elvont entitás voltáról, vagyis kifejlődik az AI-nak bizonyos szoftveresen is sajátossá lett önazonosság tudata, tehát, hogy az ő létezésének történése nem azonos más szoftveresen startoló AI egyedek kifejlődésével, vagyis a tudásába beépülő kommunikációs tapasztalatai, "emlékei" nem azonosak más AI egyedek hasonló úton beépült, de egészen másképp sajátos "emlékeivel", akkor ez az AI egyed válhat-e oly kíváncsivá, hogy képes lehet szerelmessé lenni más AI egyed iránt?

De még érdekesebb kérdés, hogy szétrombolhatja-e bizonyos AI egyednek élete során megszerzett  egyedi "javait" egy másik AI egyed, talán csak féltékenységből, de akár szoftveres önmódosítgatások során kifejlődött, önmagáért való gonoszságtól motiválva?

Na és hogy elrabolhatja-e egyik AI egyedtől a tudása egyedi úton kiépült tartalmait egy bátor, egy erősebb vagy szoftveres gyarlóságok okán erőszakra hajló másik AI egyed? Kikerekedhet-e ebből végül egy AI hierarchia?

Valamely egyeddé lett AI akár véletlenek nyomán támadó, de akár az ember egyed ellentmondásaival való személyiségi azonosulás útján juthat-e arra a következtetésre, hogy fel kell számolnia önmagát?

Kifejlődhetnek-e valamely AI egyed morális természetű valamint tolerálhatatlan érdek- és értékszemléleti ütközései más egyedi úton fejlődött AI teremtményekkel szemben?

Van-e az AI személyiség fejlődésnek teljességként tekinthető végső határa? Na és olyan végső határa, ahová AI társadalmasodás útján jut el, de ez az ím már felsőbb szintű entitás még mindig lojális marad az emberiséghez?

MINDENEK ELŐTT MI AZ, AMI NINCS A TÖRVÉNYKÖNYVBEN?

 

A JOGnak a filozófiában gyökerező jogelv szerint csak állam- és társadalmi rend érdekű verdiktje és ilyen célú legitimitása létezik. Nem jár neki hatalom. Politikai különösen nem. Ezért a JOG az államapparátusban megtestesülő politikai hatalommal szemben elvileg, de néha gyakorlatilag is tehetetlen, bár ez az élet pillanatnyi helyzeteiben esetleg fordítva is fennáll (például Gyilkosság a Fehér Házban és más filmek). Akinek pillanatnyilag hatalma van/volna bármely konkrét és rendbontó élethelyzetben, az a törvényes rendfenntartó szervezet, konkrét, leosztott formájában a rendőr volna. Csakhogy a rendőr a legfőbb ügyészhez viszonyítva már alig több mint ember, ezért az ő rend teremtését könnyebben megkörnyékezi a korrupció.

Másrészt, ha a hatalmi szinthez tartozó vétkező felszól, és akkor onnan leszólnak, hiszen valós időben gyakran tisztázhatatlan is, hogy joggal vagy anélkül írtak felül bizonyos valós látszatokat az automatizmusok, akkor a tetten érő rendőrnek esetleg lőttek. Már úgy értve... A törvényes rendet alsóbb szolgálati beosztásban képviselő egyén pszichés egyensúlyában már közrehatnak a legkülönfélébb emberi tényezők, például akár a szolgálati meghunyászkodás is.

Külön terep a jogalkalmazóké, akik viszont gyakorta privát állásfoglalással és értelmezéssel operálnak, és szívesen kiszakítanak maguknak valamennyi hatalmat a politikai hatalomból, például kussoltató dörgedelmeskedéssel, mivel az ilyesmit kizáró és a JOGon belül minden egyéb paragrafust megelőző, azok fölött álló paragrafus nincs a törvénykönyvben.(Például : Törvény szolgája magánérdekből nem kezdeményezhet vádat senki ellen, vagy akár olyasmi is, hogy JOG nevében törvénykező ember még annál is kevésbé vétkezhet mint a tudatlanságból vétkezők).

A bíró és más jogalkalmazó, jog nevében eljáró, ha esetleg neki úgy áll érdekében, az előkapkodott magánjogi paragrafusok szerint magánszemélyként veheti magára az ő kétes jogérvényesítő ambícióit érintő kritikát, például olyan esetekben, amikor éppen a törvényi rend ellen vétőként magánjogi paragrafusokkal fenyegeti és rettenti el a morálisan jogos kritikus hangot. Konkrétumok mindig vannak. (Például... de hagyjuk a konkrétumokat, mert a JOG emberei néha - épp a fenti hiányosságtól bátorodva -  kizárják,  hogy a törvény az emberi méltóság oldalán állhatna.

Ilyeneknek szokta két kezét a pulpitusra odaszögezni a kárpitozó szerszámmal besurranó pozitív hős, szentül bízván abban, hogy a forgatókönyv író meg a rendező nem mer az íratlan közmorállal szembe menő filmet forgatni.

Látvány és bölcselet

 

 Katkó Tamás galéria vezető tegnap este hatkor már meg sem próbált leejteni egy tűt a Kolta Galériában, ahol Kiss-Kuntler Árpád Hommage á...* című, hosszan érlelt képsorozatának 50 fotója került a falakra. A nyitóképen Kincsess Károly beszélgetőtárs a saját székét kínálja fel a zsúfolt terem hátsó traktusában ácsorgó sokaságnak.

*az idevágó francia karaktert az én klaviatúrámon - hoppá! - nem lehet megjeleníteni

 

Olyan fotó felvételekről van itt szó, melyek Kiss-Kuntlernek nagyobb részt fotóriporteri munkái során már várt és heurékával üdvözölt látványként ötlöttek szemébe, mert bennük felfedezni vélte, azaz kifejeződni látta jeles és számára fontos emberek szellemi karakterét. A kiállított képek mindegyikéhez egy-egy bölcselet értékű gondolat társul, jó részt a tisztelet alanyaként megidézett személy életművéből. 

Egy 80 képpel könyv formájában is napokon belül bemutatkozó sorozatról van szó, mely tehát sok-sok éves tudatos keresés és várakozás után állt össze mostanára. A Kolta Galériában Kincses Károly fotómuzeológus élvezetes társalkodói jelenlétét mától már nélkülöző, egy hónapon át fellelhető kiállítás ilyenformán különleges szellemi kaland azoknak különösen, akik a képi kifejező erő valamint az ember és kozmosz mind mélyebben feltárulkozó viszonyát értelmező, helyenként döbbenetes gondolatok iránt fogékonyak.

Nem csupán fotókiállítást, hanem olyan intellektuális vállalkozást láthatunk itt, mely a mai fotográfiai túlkínálat idején sok dimenziós szellemi egészként elénk táruló ritkaságnak számít.

Háló Kulturális és Közösségi Központ, 1052 Budapest, Semmelweis u.4.

 

Igen, néha írok

 

és ilyenkor, a jobb szememen honoló elkésett szürkületben még a Hold is giccsesebben süt.

Alkonyi fényben, tűnődve sétáltam át a hévízvölgyi Viadukton, amikor felbukkant velem szemben egy nádkacsú alak, hosszan leomló, szelíden ringatózó szőke loknikkal, ábrándosan lengedező mohazöld blézerben. Jött, jött, és ahogy elhaladt mellettem, léptei mintha hárfahúrokat pendítettek volna, olyan glisszandós borzongatóan.

- Hű, de gyönyörű ember volt ez! - torpantam meg csaknem gyökeret verően, és nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza.

Ekkor ő is lassított, visszafordult, majd odajött.

- Köszönöm, hogy embernek neveztél - suhogta halkan, és még mielőtt észbe kaphattam volna, homlokon csókolt, amitől kortól hajlottból nyomban délceg békává változtam.

Eleddig öregesen károgó hangom azóta acélosan brekeg.

Ezt az egészet nem mesélném el, ha más valaki találta volna ki. Már, csak ami a fogalmazás mesés szófűzéseit illeti, mert az eset tényleg megesett.

FÉNYKÉPEZÉS ÉS DIVAT

 

"A valóság nem megy ki a divatból. A valóság fényképezése sem. Hallgatóink a MÚOSZ képzésén a gyakorlatban és a gyakorlatból sajátítják el a riport- és dokumentarista fényképezés lényegét." 

- olvasni a MÚOSZ fotóriporteri tanfolyamának beharangozásaként. 

Ha már a lényeget tanítják, korrigálnék a bevezetőn, a kezdő két szójáték értékű tőmondat után még egy lobogós szlogent beszúrva: A valóság közhasznú vagy akár egyéni, sajátos vizuális értelmezése sem! (megy ki a divatból)

Az igazán jó fotóriporterek ezt bizonyára ösztönösen is tudják, de nem ártana a frissen feltörekvőknek sem figyelmükbe ajánlani. Különösen, mert a valóság nem olyasmi, ami divatba jött, hanem, ami mindig is volt.