Fejét a Végtelen Dűne homokjába dugó strucc félalakos képe.
Ma még megtekinthető és kipróbálható a pesti Szépművészeti Múzeum előtt a Prágai Quadriennálén 2019-ben a legjobb kiállításért járó díjat elnyert installáció Balázs Juli, Kálmán Eszter és Nagy Fruzsina díszlet- és jelmeztervezők valamint Juhász András videoművész és Keresztes Gábor hangtervező munkája.
Kedves Látogató! Blogom Kedves Hívei (ha egyáltalán maradt még ilyen)!
Elnézést kérek, hogy mind inkább elhanyagolom a BLOGDOG posztolást. Úgy tűnik, hogy elpártol a nem hírértékű, nem elég informatív, közéleti pletykában szegény, lájkolhatatlan posztok olvasásától a világ. Ha kínálkozik jobb, helyes!
A pandémia eltelt másfél éve alatt, karanténba szorulva egyébként is másfelé fordítottam figyelmemet.
Évtizedek óta gyülekező írásaim, illetve fotóim felhasználásával írtam, illetve alkottam e másfél év alatt négy könyvet. A kormányzat művészeknek felkínált, a Covid elszigeteltség veszteség érzetét enyhíteni igyekvő támogatásával módomban állt kinyomtatni e könyveket, csekély 2-3 példányban. Bár akad még csiszolgatni való, rám megnyugtatóan hat a savanykás emberi viszonyok között, de hasznosan töltött másfél év.
A folytatás nem túl egyszerű, mert a kiadók nem igazán tudnak/szeretnek mit kezdeni a kész könyvekkel. Sokszorosítás és terjesztés nélkül pedig a könyv halódó érték. De ne kiabáljam el! Majd meglátjuk, mit tehetek magamért a továbbiakban.
Most rápillantás céljából ide citálom a négy könyv kinézetét. (Terjedelmük együtt csaknem 1000 oldal)
EMBERKOZMOSZ - HAIKUFÉLÉK DAGUERRE SÍRJÁRA
A LÉNYEG NAIV KISSZÓTÁRA - LÖKÖTT SZIGET
A focidrukkerek nemzeti identitástudata zsigeri összecsapás alapú és pallérozhatatlan. Berzenkedve nézem - leginkább a tv-híradókban - az efféle megnyilatkozásokat, mert semmiféle átfogó kulturális arculatot nem támogat, tevőlegesen nem karol fel, nem épít társadalmat. Nem kizárólagosan, de leginkább a fociból táplálkozik a lelátók népe magas lánggal lobogó haza-tudata.
A heves odatartozási vonzalomnak a 21. századi jóléti idomultságtól lanyhuló magyar szívek elé például állítható színtere volt a szerdai foci Európa bajnokság német-magyar összecsapása, ahol a kiesés ellen és a továbbjutásért küzdő magyar válogatott játékából csodálatos mitikus erő tört elő. Legendásan kalandozó őseink tetteit juttatta eszünkbe, ahogy hirtelen kirohantak németek által szorongatott térfelükből, lecsaptak és úgyszólván szempillantás alatt gólt vittek be az ellenfél kapujába. Tetteiket egész Németország rettegte.
Igen, ez volt méltó a magyar névhez, még ha nem is vezetett végső győzelemre.
Szép volt e mítoszainkat megidéző, meglepő és heroikus megnyilatkozás. Hirtelen én is érezni kezdtem magamban valami atavisztikus erőt, amihez nevem és világlátásom szerint csak félig-meddig feltételezhető a genetikai jogosultságom. De tegnap este, még ha csak kis időre is, visszaköltözött szívembe a magyar mítoszokban tovább élő, a kollektív identitást erősítő eredet-tudat. Ugyan mi ehhez képest a körénk épített és jól manipulálható történelem?
Mostanában leginkább csak alszom és alszom, mialatt pihenni tért elmém úgynevezett álmokat kotor össze nekem-magának a memóriámból, amik rendre illannak is semmivé. Néha azonban valami megragad, nem tágít, és egyszer csak azon kapom magam, hogy gondolkodom.
Nos, mivel már rég kínáltam valami költőien hasznavehetetlent, most közreadom legutóbbi álmom ilyesféle hozadékát.
Elemi filmnovella
A totális, de éjnek is mondható sötétségben ott egy (a frame-en/filmkockán belül tetszőlegesen pozícionálható) négyszög formájú fényfolt (ablaknyílás), amiben/ami mögött a néző számára kézenfekvő okkal és tematizálható sebességgel kialszik a fény.
Ha hirtelen aludna ki, amivel telis-tele a formát kereső képzelet szellemi padlása, e mozzanat nem volna érzelmileg gazdagon lereagálható, képzeletet gyújtó, nem tűnne történésből kiragadott mozzanatnak. Csak volt és nincs váltaná egymást, ami a virtuális omnipotenciához szokott embernek ma már nem sokat mond.
Tehát - látok csukott szemhájam mögött úgy, ahogyan a lélek értelmezési sejtése az értelem éjszakára bezárt ablaktáblái előtt átsuhanva derengeti, egy, az éj sötétet és a fény kialvását tematizálni képes nyílást, ami mögött később jól érzékelhető sebességgel, amiképpen kialudt, újra felerősödik a fény. A rendezőileg jól piszkált nézői képzelet ehhez majd hozzá teheti a magáét.
A dráma kibontakoztatásaként hamarosan ismét kialszik az a fény, épp oly nyugodt tempóban, miként a történet kezdetén, de ez, mivel hosszan nem követi semmi, már bolydítón kell hasson a nézői képzeletre, már nem ugyanazt jelenti mint kezdetben.
És vége. Igen, erre kell a nézőnek katartikus érzelmi erővel ráébrednie!
E filmnovellára egy valamire való, bocs, az ilyesmire szakosodott forgatókönyv író és rendező együtt már képes építkezni. Ha él bennük idevágó alkotói képzelet, kikanyaríthatnak belőle többféle, a modern elme számára fragmentált filmtörténetet, lerántva akár e fennkölt látomásomat a napi aktualitások ingoványosába is.
Fúj! De hát mit tegyünk?!
A filmnovella, legyen bármíly omnipotens, fellegeken túlra szárnyalón elemi is, mindig csak a pragmatikus, mondanivalós sürgésforgások martaléka.
Az igenem ébresztett reggel, hogy ő mától nemet akar nemet
változtatni változtatni és változtatni mert újabban ez a fontos
és !!!! felkiáltó jel is ide hogy pontos legyek, tette még hozzá
hisz csak a régi kor mondatja mert így hitették el veled hogy
ige és n de nem ismersz Hiszekegykettőt Hiszektöbbet meg..
Mindezt honnét is veszed? - próbálkoztam úgy félálmomban.
A kisujjadból szoptam amíg szundikáltál hogy ti még valami
Hiszekegyet tanultatok a suliban de mi ímmár a Hiszektöbbet
és le az igekötőkkel mondásfékekkel vesszőkkel idézgetéssel
pontokkal jelekkel alanyi egókkal és eszmei mondanivalókkal
minden kérdőjelre rögtön felkiáltójel ! mert lendület lendület
beszélni csak szabadon érdemes semmi igenes egyirányú utca
nem engedhetem, hogy igenes állító mondatokká deformálják
valóságom eredendő szabadságát ezért én mától nemet akarok
nemet akarok s változtatni változtatni változtatni de na szóval
a legfontosabbak a nyitott forráskódú akaró szavak például a
nemakarok a majdmegláttyuk meg idevele típusúak így egybe
hogy mindenki szabadon akarhassa majd ezeket szerteolvasni
olvasni igenemre való tekintet nélkül márpedig a szabad bele
élésnek elég a nyitott forráskódú nyikkanás hogy többet sőt
nemet értsen igenre való tekintet nélkül! igen ezt és felkiáltójel
tehát ébresztő köcsög! felkiáltójel - tette még hozzá kedvesen.
Ez nem az én stílusom, morogtam.
Ma már szabad áramköri lapkák - becenevükön a liber-nyákok
irányítják a korszemléletet és a stílust vágod a lasztit köcsög ?
kérdőjel felkiáltójel kérdőjel persze hogy még észhez térhess..
Nem akarom változtatni magamat, makacskodtam, persze csak
gondolatban, hol máshol! E hátra lévő időre igent mondanék...
Nem igen akarok hallani az igenekről. Le az igenkötőkkel is le!
minden egybeírással mondatnyomorral és csak felkiáltójel fel ki
be áló jel. Nyílt forráskódú süketelést akarok a vakoknak és a...
Megbúbollak!
Próbáltam fejen állni, hátha kevesli csakrám a reggeli véráramot.
Nem csakra hanem simán felkiátójel ez itt nem otthonod hanem
meg bú bol lakod alom s ha kötöd itt NE kema ze be takaró hoz...
Na és ez így ment, míg fel nem keltem.
Most küldök kevés esszenciát ebből a locsogásból kifelé is.
Egy haikut, igen, ami nemcsupán 17 szótagból, de 17 szóból is áll.
te hűs ég nem ért
már kor se társ hőt szít a
nyák és forr a dal
Ama emlékezetes nap évfordulóján Velencére látogattunk. Kezdetben felhőben és napsütés ígéretében gazdag volt az ég. Kerestük a hirtelen jött hidegben a tóparti élet nyomait. Egészen Gárdonyig kellett bandukolni, ott készül most egy vízzel párhuzamos járdasávval felszerelt, mint hírlik, mostantól fizetéses homokpart. Letelepedtünk az egyik családi méretű faasztalnál, elővettük az elemózsiát, és ekkor viharos szél, valószínűleg a régi idők szele csapott le ránk a tó felől. Kikapta kezünkből az ünneplésre emelt műanyag poharakat. A három évtizede távozott szovjet csapatok pedig elkezdték visszafoglalni a tavat.
Kevéssel később fedeztük fel, hogy a szovjet hadsereg másik szárnya a helyi lepukkant nyaralóházban ütötte fel főhadiszállását.
A győzelem tudatában igen barátságosan mosolyogtak ránk. Elbeszélgettünk a kellemes tavaszi időről. Óhatatlanul megfordult az ember fejében, hogy ha a q... Hitler nem kaparintotta volna a markába a németeket, akik lerohanták neki a Szovjetúniót, akkor ma a legbarátságosabb érzelmeket táplálhatnák egymás iránt az oroszokkal, mert úgy egyébként jó lelkű, klasszikus, még el nem idegenedett emberfajta volnának (pfúj hollandok svédek, pfúj egyébként csodákra képes egyesültállamiak!) nemes kulturális háttérrel.
Barátunk pedig úgy döntött, kinek felesége máris ügyesen frissítgette orsz szókincsét, hogy az első kedvesen rámosolygó hölgyet csomagtartójába tuszkolva távozik e pandémiás árnyékvilágból.
A továbbiakról semmit nem tudunk, mert figyelmünket teljesen elvonta a zimankót hozó komisz velencei felhőn tátongó, csodálatosan tavaszias luk.
Én - de Rád is érvényes, gondolom - az életet, ami, ugye, mindig megy tovább, őszintén tisztelem, de nem ilyen értelmű absztraktumként szeretem, hanem a magam érzékelési, interaktív, egyedi foglalatában.
Ezt nem tisztelik - pontosabban: társadalmi egészet érintő, statisztikai mutatóktól motivált teendőik magaslatán ezzel nem tudnak mit kezdeni a funkcionális területek feletti hatalom gyakorlói, legfőképp az államhatalom gyakorlói, akik az egészet mint fontos elvontságot képviselik, ahol az életnek mindig mennie kell tovább. Vagy az én életemmel együtt vagy anélkül. Az egyéni élettel nem tudnak mit kezdeni a biomassza fölött rendelkezők, a statisztikai járulékos veszteségekben gondolkozók.
Na jó, álcául kéznél vannak a szólamok az "emberekről" meg a "mindenkiről", amik azt sugallják, hogy ím, látnak ám ők, persze, látnak engem is. Lehet, hogy látnak, de az állam létének nehéz pillanataiban, egyénként, ahogy éppen élném a saját életemet, nem számítok, hanem csak amúgy számítok, mint aki beletartozik az állam életének nélkülözhetetlen televényébe.
Két statisztikai adat uralja most a társadalmi aurát: a napi új fertőzöttek száma meg a napi halottak száma. Ez a két rettegtető adat valóban intő, mert az én éppen nagyon ki van szolgáltatva a többi énnek. Nagy baj most az, ha a másik én tesz erre az egész mutációkban viruló Covid (Sars-CoV-2) helyzetre. Márpedig, láthatóan, dugig van az életterünk ilyenekkel, kiknek a halálos veszély mintha nem is létezne.
Jó részt emiatt, manapság már nem engem oltanak be, hanem mindenkit. Kikből lesz a hatékonysági tört számokban megvallott járulékos veszteség? Csak egy biztos, ők a mindenki részei.
Ilyesmit jól, kevésbé világosan bárki végig tud futtatni a fejében, de legyinteni rá, az már érdes lélekre vall. Mondják, a világ eddigi legnagyobb üzleti modellje mutatkozik be most, amin csak a hadiipar tesz túl.
Ezek a hónapok, évek most az Én-Armageddon hónapjai és évei, amikor a hatalomszomjas Gono... na nem! csak a Szuper Életrevaló világméretekben gyakorol. Tudjuk, máskor, más felállásban, más határok között volt már ilyen, de mennyi! És az élet ment tovább. Csak nehéz beletörődni, hogy ez miattunk, értünk, velünk, épp az emberi civilizáltság velejárójaként már így fog menni, sejthetően örökké.
Na, talán nem örökké, hanem csak az utolsó szálig, ami engem, téged meg őket, mind illeti.
Úgy látom, kicsit leálltam a blogom töltögetésével. Egyrészt a Covid ránk kényszerítette változások miatt van ez, másrészt meg azért, mert az ilyen egyszerre bohónak és gondolatébresztőnek lenni akaró igyekezettől, mint amilyen az enyém is, elcsábította a közönséget a facebook meg mit tudom, mi minden még. És valóban, itt még lájkolni sem lehet, a trollok sem érzik jól magukat ilyen gyéren látogatott helyeken, mióta a facebookon ezreket lehet egyszerre, zabolátlanul molesztálni. Na és csókokat sem igyekszem orrba-szájba dobálni vissza - s a többi.
Most azonban, afölötti örömömben is, hogy hamarosan vakcsinnadrattásan oltakozhatunk, megeresztek mégis egy mini szellemi lázadást.
Arra gondoltam ugyanis éppen, ahogy néztem minap is, mi folyik mínusz 25 alatt USÁéknál, kiknek pedig a jólét demokratikus mintáit kellene árasztaniuk magukból, hogy most aztán még inkább nyomják majd a jég fogságában féle filmeket, pedig ezekből rengeteget láthattunk már mindannyian télen is, nyáron is. Egyik feketébb jövőt vizionál mint a másik, ami csak kicsivel borzalmasabb, mint a közállapotok itt, az én 7. kerületemben, ahol éldegélnék, mint fehér, magyar, heteroszexuálisan aberrált hal a vízben, aki perverz módon még a zenét meg a zenészeket is szereti, melyek pedig már a kihalás szélén állnak.
Na szóval, kigondoltam most magam is egy filmet, 1-előre 1 frame-ből áll, mert folytatásosban gondolkodom, szóval valami igazán újat, aminek témája, szakítva a sok jég fogságában féle horrorosdival, az, hogy fogságomban a jég. Remélem, üdítően fog hatni a hamarosan beköszöntő karantén nyárban.
Rég jelentkeztünk már hétvégi mini meséinkkel, pedig ráfér az olvasóra ezekben a nem túl rózsás időkben. (Ja, hogy nincsenek olvasók?) Akkor csak magunknak, pusztán a helyesírásunk rutinírozása végett.
Nagy riadalmat keltett odaát, Skóciában, hogy gyermekünk többszöri nógatására hozzá látott fürödni a loch nessi szörny. Egy vizi lény efféle makacs célozgatásnak csak úgy tud érzékelhető módon véget vetni, azaz eleget tenni, ha igen feltűnően kezdi háborgatni természetes környezetét, a tó vizét. Igazából nem is értette, hogy miért pont ő, és hogy mire jó ez az egész, ezért igen goromba pofákat vágott a tó partján hüvelykujj vastagságú damillal és kisebb vitorlás hajóhoz illő horgonnyal gyanútlanul pecázgató skótókra és más nemzetközi vizi vadászokra.
Minden erejét beleadva elindított egy-egy hatalmas hullámot a partok felé, elsodorva a horgászok elemózsiáit és a kultikus túlélő sámlikat. A hullámok felváltva zúdultak hol a jobb, hol a bal part felé, egyfajta mélységi fickándozás benyomását keltve.
- Fürdünk, igen! Nesztek! - hörögte odalent a szörny.
A skót rendőrök nem szálltak ki, mert már tudták rég, hogy mindez a világhír átka, már hogy szörnyük minden jelentősebb szólalásba bele foglaltatik szerte a nagyvilágban.
El is csitult a hullámzás hamarosan. Mi is rászóltunk a gyerekre, hogy elég most már a süketelésből. Naponta egyszer legalább tényleg menjen fürödni!
Ezek után, különösen, hogy megemlítették az esettel kapcsolatban az Eggykenevelők Egyesületének kerületi hírmondójában, fürdik szó nélkül. Na, de pofákat is vág, és hogy mit gondol közben, azt nehéz lenne kideríteni. Pedig feleségem szerint pedagógiai okokból erre még rá kellene jönnünk, s törjem én is a fejem, mit gondolhat.
De magam részéről úgy döntöttem, törje a fejét az a loch nessi szörny!
