2016. augusztus 27., szombat

hírkép

Igen, hírképben is utazunk!

Tegnap, 2016 augusztus 26,  11óra 47 perc

A Budapest-Szeged InterCity utasai Katonaszállásnál irányt vesznek Kecskemét felé.
Elütött ugyanis az InterCity előtt haladó vonat Valakit Kecskeméten a ceglédi átjárónál.
Aztán, képünk készülte után hamarosan (mit tesz a sajtó jelenléte! :-) kisegítő buszokat küldött a MÁV az InterCityről leterelt utasokért.
Feltehetőleg a gyászos eseménnyel összefüggésben még délután is 40 perceket késtek a Szegedre tartó vonatok. Ennek mi lehetett az oka?
A szájhírkeltők öngyilkosság lehetőségét fontolgatják.
Csak nem az történt, hogy a gázolásba maga a vonat is... bele... Bele se merünk gondolni...

2016. augusztus 24., szerda

égi megfigyelések

Csak hogy a savanyú embereket idegesítsük, utunk során szemügyre vettünk pár égi jelenséget:



Szárítani kiteregetett felhő










Villanydrótnak ütköző vadászrepülőgép
















Gyeplőn tartott felhő
















Rakéta kilövőállás Simontornyán
















2016. augusztus 19., péntek

Miheztartás végett

Mifelénk

Balra tart a Nap,
jobbra kerüli árnya
a villanykarót.


Nem rég olvastuk valahol ezt a haikut, s megakadt elménk e látszólag bölcs okoskodáson.
Az ugyanis, hogy egy Dolog viszonyban legyen, s milyen viszonyban van az oldalirányokkal, s hogy önmagára nézve megítélhessen ezzel kapcsolatos dolgokat, azon áll, hogy van-e identitástudata a Dolognak.
Ha a villanykarónak - mondjuk - van identitástudata, akkor megeshet, úgy ítéli éppen, hogy szemben áll a nappal, akkor pedig, bizony úgy fogja találni, hogy az árnyéka őt balra kerüli. (Aki kevés erőfeszítéssel képes magát villanykarónak tudni, meggyőződhet kijelentésünk igazáról.) Ha pedig a villanykaró képes a Napnak háttal állni, akkor akár még láthatja is, hogy az árnyéka őt jobbra kerüli.
Ha a Nap útja miatt van, hogy az óráink mutatói abban az irányban forognak, amiben, akkor Ausztráliában rossz irányban járnak az óramutatók. De így van már mióta! Ez arra enged következtetni, hogy maga az időmérés fontosabb mint az irány meg az óra.
Visszatérve a haikura: az ismeretlen észak-féltekei költő megfeledkezett a maga identitástudatáról, mikor verssorait fércelgette éppen. Identitástudatunk azonban akkor is van, ha megfeledkezünk róla. Ha nem így volna, Napnál világosabban állt volna a költő elméjében, hogy árnyéka, miként a Nap is, az óramutatóval egy irányban halad, s minden oldalazó megítélés csak viszonylagos. 
A sorok alapján ténynek látszik, hogy verssora fabrikálásakor költőnk háttal állt a Napnak, ezért ítélt úgy, ahogy. 
Megértjük. Ahogy romlik szemüvegünk felületének simasága, nekünk is mind zavaróbb a Nappal szemben állva költészkedni. Úgy még az igazságokat is valahogy napnál homályosabban látjuk.

...kivéve ihletett pillanatainkat, melyek egyikében költődött (Napnak háttal) alábbi háromsorosunk:

Falnak ment árnyék
semekkorát se koppan,
ha nem mozdulunk.

2016. augusztus 9., kedd

Előttünk a jövő

Olvasóink közül mind többen kérdezik, hogy mi van, megállt az élet a blogon?
Nem, nem, dehogy, csak előttünk a jövő, az uborkaszezon, és most egy fontos lépésen gondolkodom. P.O.


2016. július 31., vasárnap

reggel a bulinegyedben

Július 31-én vasárnap hajnali hat tájban arra ébredtünk, hogy már alig hallatszik kevéske örjöngés és visongás a bulinegyedben. Lementünk, s csodálattal láttuk, hogy szerteszét milyen leleményesen és békésen alusznak a pirkadatkor még pofájukat befogni nem képes emberek. Hajlamos azt gondolni az álmatlan elme, hogy turisták ezek mind, pedig nagyobb részt magyarok. Miért visítanak, miért nótálnak ordibálva? A pusztában nem üvöltöznék át így az éjszakát, mert hiányozna a tudat, hogy mennyire jól lesz...ják azokat, akik köröskörül alvással töltenék az éjszakát, akik nem tudják élvezni a fékeveszett szabadság ízét.

Két ülve-alvó a Liter bár kirakatában











Padokkal felszerelt árkádunk megfelelő testtartásban egészen délutánig jól véd a verőfény ellen.










Éjszakát átvirrasztott, bódult kerékpárok hevertek egymáson a Klauzál téren, magukat a biciklifuttató kerítéséhez láncolva. Gazdájuk még alszik valahol.









Hasonlóképpen békés egymás hegyén-hátán alvást tapasztaltunk a Dohány utcában.










Negyed hétkor még nem ébredezett a máskor forgalmas Rákóczi út. De hiszen vasárnap reggel volt.










Vége egy szorgos hétnek, vége a nagy bulizásnak. Fáradt turisták húztak a metró felé. Na persze, nem tűnnek el egészen nyomtalanul.










Úgy egyébként, sajnos, ezt az egészet meg lehet szokni.
Nekünk  meg folyvást az jár az eszünkben, hogy jó volna egyszer már turista lenni Budapesten. 











2016. július 30., szombat

Milyen a micsoda



Suttogvány


Kihasználom, hogy alszotok, hogy pár órára nincs visszapofázás, és megmondom kereken:
ama kérdésben, hogy milyen a micsoda,
már engedelmetekkel,
nekem mostantól még az én véleményem sem fontos.
Meg is mondom, miért.
Nekem énvelem kell naponta kelnem és feküdnöm,
s szeretnék én is nyugodtan aludni.
Feladtam az erőlködést,
hogy Nektek vagy akár csak magamnak is bizonygassam:
valami ilyen vagy olyan, egyáltalán valamilyen,
hiszen a rajtunk kívül álló dolgok
milyenségük kimenetelét tekintve objektív,
de véletlenszerűen változó körülményeknek engednek,
azaz folyvást másmilyenek.
Kivéve az embert, ugye, aki megsértődik, ha valaki másmilyennek ítéli őt, mint ő magamagát, és mióta világra jött,
pillanatnyi zsigeri szükségletei és érdekei mentén,
hangzatosan és folyvást változó tartalommal
hirdeti a maga milyenségét,
na meg a dolgokról való vélekedését és ítélkezéseit.
De azt meg minek?
Mert ugye, még a kutya sem gondol olyasmit,
hogy a szalonna avas,
csak azt, hogy ez, ez most éppen
(vagy már éppen megint) nem kell neki.
És akkor már nem is eszi,
ha fene fenét eszik, akkor sem.
Ennyi elég volna az embernek is, hogy olyan lehessen,
mintha az ember barátja volna.
Én most megteszem az első lépést:
Számomra mostantól senki sem éppen vagy véglegesen,
és főleg nem direkt valamilyen. Ti sem.
Persze, ha felébredtetek, jó lesz óvatosnak lennem.

2016. július 24., vasárnap

Flashmob helyett



A 2016. évi Váci Világi Vigalom eseményeit szemelte ki a MAOE fotóművészeti tagozata egy fotó flashmob helyszínéül. Július 23-án, szombaton a Vigalom egyik rendezvényeként egynapos, utcai, beszélgetős kiállítást tartottunk volna. Ez az esemény a fesztivál egyik újszerű megjelenési formája lett volna, olyan módon, hogy a jelentkező alkotók/művészek egy alkotásukkal jöttek volna el, s a helyszínen minden alkotó/művész számára két szék állt volna rendelkezésre, ahol fogadhatta volna az érdeklődőket. Az utcai látogató odamehetett volna, és beszélgethetett volna a művésszel, az adott képéről. Ez egy úgynevezett utcai megjelenés, idegen kifejezéssel flashmob lett volna.
A kitűzött időpontban, szombaton délután háromkor a váci Március 15-ike téren ketten voltunk a MAOE színeiben, Hupján Attila, a tagozat vezetője meg én, Pesövé Ofszi (D-Vektor ezúttal nem ért rá.)

3 után jó sokkal befutott aztán még a helyi illetőségű, rendkívül elfoglalt, kiváló fotográfus, Schwarz.










Ekkor már javában ment a rongyrázás a Március 15-ike téri turkálóban.










Hupján Attila Pinhole kameráját hozta, s a variovázat telére állítva forgóportrét avagy régies nevén kudArcképet készített a váci Forte Fotóklub egyik tiszteletünkre megjelent jeles fotográfusáról.








 Az instant kudArckép az előhívódás után


















Ilyet persze mi is tudunk. Klasszikus digitális technikával készült kudArcképünk ugyanarról a személyről.














Mindamellett nem becsüljük le, sőt, nagyra tartjuk a lyukkamerás fotózást, mert őszinte szenvedély fűti az e körbe tartozó fotográfusokat.
Képünkön Hupján Attila utolsó felvételét fogában tartva koncentrál az előhívási időre a Vigalmak forgatagában.







Érdeklődőket nem igazán vonzó klasszikus kiállítási kópia a Vigalom egyik sétányán.
















A lyukkamera fotózás, az egyedi gyártású camera obscura váz és a vele való különös manipulációk, ez volt, amivel még újat lehetett mondani a fotografálásról a Március 15-ike téren vigadozó sokaságnak. Mert amúgy már Vácott is mindenki fényképez.

Mint képünkön is látszik, a dolog pofon egyszerű lett.
















Vác lépést tart a korral:
Új kortársi kezdeményezés: fotódugványok a váci Duna part ültetvényesében.









Mi azonban váltig az esztétikus,  klasszikus dramatikájú fotózást szeretjük:
Haldokló fagylalt a Duna menti korzón.










Most hogy már ismét itthon vagyunk összedugtuk a fejünket D-Vektorral.és úgy áll, hogy alighanem mi is kerítünk magunknak valahonnan egy pinholet vagy valami olyasmit. D-Vektor egyébként nagyon sajnálja, hogy nem lehetett jelen a meghiúsult váci flashmobon, különösen mert állítólag megérdemelt volna a nagyszerű Váci Világi Vigalom egy kicsit kiegyensúlyozottabb tájékoztatást.
Volna, volna, már megint csak volna...

Július 24-én, lapzárta után érkezett Hupján Attila alábbi lyukkamera felvétele, mellyel búcsút vett a feledhetetlen Váci Világi Vigalomtól.



















A fotón a váci Március 15-ike tér látszik. Körös-köről mintegy 5000 embert fog be a lukkamera széles látószöge. Középen a tér egyik nyári kedvessége, a párafüggöny berendezés látható.
Az expozíciós idő szokatlanul rövid a lyukba egyenesen bevágó fényességnek köszönhetően.
Lebilincselő ez a gyönyörű küzdelem, ahogy a fények el akarják mondani az emulziónak negyven másodperc alatt a magukét, mindent amit a világról csak tudnak, miközben a fényérzékeny réteg is hánytorgatja felfelé korábbi, ártatlanul elszenvedett sérelmeit.
Igazmondások csodálatos misztériuma játszódik szemünk előtt. 

2016. július 21., csütörtök

Somló Tamás a Tabánban

Sokan gyűltek egybe SomlóTamás búcsúztatására a budai Tabánban. Főképp érte rajongó, idősödő korosztálya. Na meg én, vagy tízzel náluk is idősebb. A megemlékezés díszleteként két mikrofon árválkodott a körben elheverő sokaság előtt. Bár a békés nyárestében Somló Tamásé volt a szó, ő maga már csak a lejátszó technikában lehetett jelen, meg a hangfalakban. Na és az emlékező lobogásban.
Nem ismertem senkit. Egyben azonban egy voltam velük: éltünk mindannyian.
















Bolondféle ember talpig feketében táncolt a zenére a hangfalak előtt. Fekete botjával néha vezényelt Somló Tamásnak, körbekeringte a kis tisztáson keresztülvágó hölgyeket. Hirtelen rám mutatott, odajött, és azt mondta, te a Dob utcában laksz. Nem tiltakozhattam. A hangos zenétől nehezen hallottam, mit mond, de az érthető volt, hogy Solymosi, ha jól emlékszem, elvitte az egész reklámbevételt. Hetvennyolcban, ennek majdnem negyven éve, mondta a fekete ember. Együttérzőn szörnyülködtem. Beszélt, beszélt még, Somló Tamás hangja mögül alig kivehetően. Kis szünetet tartott, majd azt mondta: diaponom...diaparolá... aztán lemondón legyintett és otthagyott. Hát igen, sic transit gloria mundi.

2016. július 15., péntek

Csak másság van



A másság a valamilyenség virtuális tükörképe. A tükröző pedig a milyenség számításba vehető paramétereinek valamelyike. Elég egy tetszőleges szempontot tételeznünk (pl. fülhossz) és az eszerinti szélsőségek egymásnak ellentmondó volta által, oda-vissza ható érvénnyel tételeződik a másság. Vagyis a deklarált szempontok megjelenésével az eladdig sima milyenség is mássá lesz.
Ilyesmire a teremtői jogalap talán az, hogy a valóság törvényszerűségek és véletlenek (értelemszerűen véletlenszerű) kombinációinak fejleménye, vagyis az értelem számára számtalanféle másság kínálkozik felfedezésre. Az ember pedig oly bonyolult teremtmény, hogy pusztán csak az emberi terepen belül is végtelen nagy a másság tételezésére okot adó paraméterek száma.
Kétfajta emberi sajátosság azonban kölcsönösen különbözik egymástól
- egy bizonyos pillanatig.
Társadalmi sokaságban felbillen az elvileg kölcsönös helyzet: kialakul a többségében normálisnak mondott, ami természet, célszerűség, genetikai, történeti, kulturális háttérből és egyebekből kirajzolódó sajátosságok, szokások, de legalább annyira életképesség és akár környezeti helyzet alapján bírja érvényességi státuszát. Az ember közös élettereiben - egészen fel a társadalomig, sőt, a civilizációk meghatározó törekvéseiből és formáiból kirajzolódó történelmi alakzatokig - domináns összetartó erők érvényesülnek: uralkodó ideológiai rend, uralkodó paradigmák, uralkodó hagyományok, eredet-eszmék, kollektív célok, kollektív értékek és más hegemóniára törő, egyedül üdvösnek látszó adottságok, melyek istrángos végén az ember tömegességében tettre fogható.
A domináns összetartó erők a többség visszaigazolása által érvényesülnek, és ezek viszonylatában a mégoly számosságban mutatkozó bármiféle másság a fenti ismérvek érvényét gyengítő, erre kényszerülő kisebbségként mutatkozik.
A közösség konzerválódott és magát bármiféle kritika fölött állóként súlykoló törekvéseinek mindenkori összhangja a másságot jelentő kisebbség törekvései által csorbul. Másik oldalról tekintve viszont a kisebbséget képezők lehetőségei csorbulnak a többségi hagyományok érvénye által.
És miközben csak másság van, a kölcsönösen életképes másságok hátteréből egymás ellen ható nyílt és ravasz erők lépnek színre. Egyik oldalról ez nem is lehet másképp, máskülönben a kissebséget képező másság élettere semmivé lenne. Ahol többség dominanciája áll fenn (általában ez a helyzet,) ott az elméletileg szimmetrikus mássági erőviszony aszimmetrikussá lesz.
Boldog idők, amikor még nincs társadalom, mert ott minden milyenség egyenlő! - sóhajthatná a bölcselkedő. Ez azonban idealista fikció, gyakorlatilag a nulla előtti állapot. Mert másság honol az adottságok általi individuális késztetettségben, az akaratok irányultságaiban is. A társadalmat generáló egyezkedés két egymás környezetébe született, került uralomvágyó ember között kezdődik (az egyik mondjuk vadászgatás mellett tör lándzsát - a másik fején, a másik meg a földművelésre téve a hangsúlyt, az ekevasat tartja keze ügyében, még nem többségi-kisebbségi, hanem pusztán erő alapon.
És aztán, ahol van már érvényre emelt másság, mert az uralom nyomán megszületett a társadalom, ott - bár a fentiek szerint csak másság van - bizonyos másságok alávetődnek. Valamely társadalmilag célszerűnek vallott és bizonyult másságok érvényének dominanciája konzerválódik lassan, jóllehet ésszerűségük bizonyos viszonyok és paradigmatikus fejlemények közepette esetleg rég elillant. Nem árt hát időnkint a másságokra eredendő kölcsönösségükben tekinteni.
Ettől persze a másságok még útban lesznek egymásnak. Talán nem közömbös, hogy egyik másság képviselői mennyire toleránsak a másságukkal kölcsönösen tételezett egyéb, akár többféle mássággal szemben. A civilizációs eszmék e kérdésre is kiterjednek, és a (demokratikusan) fejlettebb civilizációk életterében törvényekbe fogalmazódik a másság iránti tolerancia kötelezettsége.
A kisebbség általában a többség kötelezettségét érti ez alatt. A többség szemléleti változására pedig jellemző bizonyos tömegtehetetlenség: tartják magukat a régi szemléleti megszokások.
A törvény egy ideig elfordul, míg zajlanak a félreértési csetepaték, mert a mindkét oldalon meggyökeresedett önvédelmi attitűdök terepén nehéz volna igazságot tenni. Sőt, a törvény érvénye az egyének fizikai erőviszonyainak terepén hajlamos elenyészni! A törvénykező tudja ezt, és talán nem véletlenül hagy rést a törvény sorai között, a törvény érvénybe lépését követő civil értelmezési csűrcsavarások hatósági csűrcsavarhatóságának reményében.
Azt gondolnánk, a törvény - a törvénykezőt hatalomra emelő választói akarat jelentőségének tudatában - hajlamos magába ágyazni a többség domináns milyenségi szemléletét - így volt ez legalábbis hosszú történelmi időkön át.
A modern kori fejlemények - átlátván a filozofikusan felszabadult elme az uralom antagonizmusait - sajátos fordulatot mutatnak: manapság a törvénykezés éppen hogy szembe fordul a többségi másság akaratával - a kisebbségek és értelemszerűen a kisebbségi másság emberi jogokkal címkézett hangzatos védelmében, éspedig az egyetlen módon, amire képes: elnyomja az ellentétes követelések másik oldalán ágáló többséget.
Pedig másság az is!
Indokul szolgál ilyesmire talán az, hogy a történelmi események során általában a domináns milyenségeiben értett többség az, aki nagy és visszás tettekkel lejáratja magát. Legyen így örökre? Hát csakugyan, nem egy jobb, gyökeresen más világra kéne már ébrednünk egy szép napon? Na persze hogy épül egy ilyen más világ,  mik volnának arra és üdvösségére a garanciák? Az ember elbizonytalanodik.
Így manapság a régi másság a többségi, domináns oldalon, a liberalizmus világot átfogó szólamainak engedve, gyakorta kirakat-vereséget szenved.
Mintha már a törvénykezés és következésképp az igazságszolgáltatás is boxkesztyűt húzott... na bocs, csak kalapácsot rántott volna. De mit is tehetne? Csépeli a régi másságot az új másságok védelmében. Nem ilyesmit sejtet-e akár Kocsis Máté minapi esete is, aki mintha nem kapott volna jogot arra, hogy ósdi milyenségét a törvény színe előtt védelmébe vehesse.

yin és yang másságának megítélése

2016. július 11., hétfő

Makettfény



- avagy fejlődés hová?

Soltész Rezső frappáns interjúját olvasgatom a FOTOVIDEO-ban a fiatal, bátor, mesterség dolgában alapos és mindezeken túl istenadta tehetségnek mondható Borsi Flóra fotográfussal, s mindahhoz, amit olvasok, mint általában, az alapvető értés nyomvonalán közelítek. (Ez körülbelül olyan, a teoretikus szféra szemében lenézendő viselkedést jelent, hogy egyáltalán nem támaszkodom trendi háttérirodalomra. :-)

I.

A tehetséggel fémjelzett művészi tett (alkotott mű) valamiféle intelligens matéria megformálásán alapul, az által válik megörökíthetővé, továbbadhatóvá. A fotó esetében könnyelműen virtuálisnak mondjuk a matériát, de itt valójában a fény az a matéria, a legvalóságosabb dolgok egyike, mely a láthatóról éppen az által közvetít információkat, hogy a strukturális dolgok felszíne és közege megformálja az oda érkező, felszínt érintő fény spektrális összetételét és egyenletes intenzitását, vagyis a való világ materiális dolgai a visszavert fénnyel színekben és tónusokban üzennek magukról. A fény tehát a camara oscurális szituációba megformáltként toppan be, ez által és a fénygeometria, egyáltalán a geometria törvényszerűségei szerint hoz létre kép-referenciát, ahhoz hasonlót, amire az emberi/állati látószerv képes.
Befogható a camera obscurába egyetlen csillag fénye is, de az képet, annak síkszerű és lehatárolt felépítettsége értelmében nem alkot. Ha optikán halad át, akkor persze a lencsetagok sok mindent mondhatnak magukról, és az már az általunk meghódított, megragadható és síkban is kiterjedt valóságról szól, ha asszociációk dolgában szegényesen is.
A kép felépülését tekintve a fényreferencia időben is moduláltan változik, ám ezt a fotó esetében vagy el szoktuk hanyagolni, ha csupán a képrögzítéshez elegendő fénybehatás elérése a cél, vagy mozgásra elvontan utaló rajzolatok megragadásakor jut szerephez. A fotografikus képalkotás másik fontos szerepében viszont, a filmnél éppen ez a legfontosabb kifejezési fenomén, a történő valóság illúziójának alapja.
Fényeink eredendően természeti forrásokból lépnek elő, gömbfelületen, sugár irányban terjednek. A fénysugár csak a képzelet költői képe. A fény terjedése táguló fénygömbként fogható fel a valósághoz legközelebb esően, aminek konkrét téri viszonyok között részben-egészben útját állhatja valamilyen strukturális erőtér (tárgy), megbontva a gömb egészét, de csak úgy, hogy a gömbfelszín megtorpant részének még mindig számtalan pontjáról újabb táguló fénygömböcskék indulnak útnak. Ha pedig félig/részben áteresztő anyagokkal találkozik a fény, akkor azokon részben áthalad, s a kilépő oldalon a tehetetlenség törvényszerűségei szerint eredeti útját kívánja követni, vagy újabb, végtelen számúnak tekinthető fénygömböcskék indulnak tágulásnak. Az akadályokba ütköző fény útjának bonyolultságát szavakkal aligha lehet leírni, esetleg Nádas Péter vehetne ehhez bátorságot, de abból végül regény lenne.
A fényi történésekben törvényszerűségek érvényesülnek, s ezek sokasága és következményeik összevisszasága, na meg a látás szempontjából értett gyarlóságok (nem kielégítő látásviszonyok, kósza árnyékvetések stb.) teszik gazdaggá és "igazzá" a való világról érkező látványt.

II.

Az ember azonban már Platon idejében is holmi ideákhoz ragaszkodott. A filozófia terén új felismerések írták felül az ideák, mint teremtett entitások létezésének elgondolását. A vizuális ideák azonban máig itt vannak velünk, a valóság kuszaságának megszépítését célozzák, kiirthatatlanok, akárhogy nézzük is.
Ezzel is összhangba hozhatóan merülnek fel a fotografálásban bizonyos fényszükségletek. Nem csak mennyiségben, a kielégítő expozíciós behatáshoz lehet kevés, ami természetes módon adva van, hanem sokszor az ideális tárgyi benyomás keltéséhez is. Súrolt fényben kiugranak a felszíni hibák, rossz helyre eső árnyékok megzavarják a képszerkezetet és a pszichés irányultságú figyelmet. Szegényes fények, kopasz villanykörték szegényesnek mutatják a valóságot és a fény-matériát. A természetes forrásokból érkező fény folytonos változásai így-úgy óhatatlanul betesznek a helyes expozíciónak, aminek helyessége eredendően akkor áll fenn, ha konzekvensen rekonstruálódnak a tárgyi valóságban éppen fennálló tónusarányok és színjellemzők, és látás-fiziológiánk és pszichológiánk számára is optimális kontrasztviszonyok mutatkoznak.
Szórt fény, pontfény, tömbösen irányított fénytömeg volt már régebben is, de a világítási eszközök fejlesztőinek figyelme mind inkább a fények ravasz terelgetésére, a fényformálásra irányul. Lassan kiszabadulunk a természetes fényviszonyok szorongatásából. Megszabadulunk a pusztán látásunkat szolgáló fényben szegényes szituációk deprimáló rútságaitól.
A tárgyakra eső erőteljes és u.n. smart stúdió-fény viszont egyre kevésbé idéz képzeletünkbe ismert fényforrásokat. Van fényözön, de nem a nap süt a képen, nem érezni, hogy tárgyunk ablak előtt állt volna. Nem gyertyafénynél, nem is villanyfénynél olvas a modell, árnyékok és fényvetések nem keverednek valós helyszínekre asszociálóan.
Létrejött egy fényvalóság, ami szabályozható fényű generátorokból ugratható elő (a hosszú expozíciós bemozdulás nem a tárgy ideáját írja le, legyen hát elegendő expozíciós erő egyetlen villanásban!) és ravasz fényterelő, szóró kulisszák között, elölről, hátulról surlón, glóriásan, árnyékokat hangolón jutnak el a fények a tárgyhoz.
Akárhányszor hajszál pontosan megismételhetőek eme előre beállított fényi bonyodalmak. Így költözik a tárgyakra és magára a képre a stúdiók highlite fényhangulata. A fénytechnika mindenkor adott fejlesztési szakaszában nagyjából mindenütt ugyanazok a fénybenyomások érhetőek el. Hozzá jön még a retus, persze, vagyis a nem kívánt részleteket, melyekkel nem bírt a fény, legyőzik, megsemmisítik az ügyes szoftverek.
A bátor egyéniségek, a képzeletben erősek persze kísérleteznek, keresik, hogyan tudnának a közhelyesből kitörni.
A többieké: steril fényformák, steril művalóság. Az eszközök sugallta szemlélet és világítási atmoszféra behatárolt, és annak a valóságossal való konfliktusa feloldhatatlan. Lassan el is feledjük, hogyan kellett természetes fényviszonyok között fotózni, mi volt a jó kép, az igaz hangulat. Rossz fényviszonyok pszichésen megejtő auráját, az érintetlen, bonyodalmaiban izgalmas, szép és különös valóságot a legnehezebb előre elképzelni és műfényekkel utánozni. Nem is az a cél.
Ha beállíthatjuk a modellt lámpáink közé, legutoljára jut eszünkbe, mondjuk,  háttal az objektívnek állítani. A fej fényhordozó tárgy, az arc idea mekettje, frontálisan vagy profilban leginkább. A műtermi fotó igyekszik a csúcsteljesítmények kirakatává lenni.
Műteremben eltompul a természetesség iránti felismerő tehetség, ezért a legtöbb műteremben helyzet-tákolás folyik: állj ide, állj inkább oda, kicsit így, kicsit amúgy, ne annyira, csinálj úgy, mintha, na, mégse.

III.

Borsi Flóra holt biztos nem így dolgozik. Kalandozásai azonban őt is be-becsalják a műtermi ideák világába. Egyszer kockázatot meg nem spóroló öntesti kérdésfelvetések, másszor öko-nosztalgikus  paradoxonok foglalkoztatják. Na és a formák! Ez utóbbit leszámítva olyan lényegek, melyek tiszta esszenciává csupaszítva megközelíthetetlenek műtermi fénymakettezés nélkül (lásd Animeyed sorozat!) Borsi Flóra gyakran állít gondolatainak szolgálatába virtuális, szürreális látványokat.
A mesterséges fények terelési technikái láthatóan nála is egyfajta képiség-filozófiai trendnek engednek. Álomvilágnak mondanánk, olyan művalóságnak, ahol a valóság fényi, színbeli és fényvetési gyarlóságok és szerkezeti aránytalanságok nélkül vall magáról. Valójában egy pszeudo-valóságról.
Az efféle képi valótlanság keresése a kor látványvágyainak és a modernség-tudatnak elébe menve legtöbbször a kellem és elegancia irányába hat. Kiküszöböli az eszmei értelemben értett harmonikusnak ellent mondó vizuálisan problematikusat és szabálytalant, a csúfító véletlenszerűséget, és ilyen értelemben magát a kendőzetlen valóságot is.
A giccs melegágyában tollászkodik a legbriliánsabb szellemi paradoxon is, ha képet formálunk belőle.
Még Borsi Flóra is le-letér az őszinte útról. Pusztán a modern technika csábítása okán? Vagy mert túl kalandos még a tettvágya? Túlságosan lebilincselik a gondolatai? A fotográfiai kép azonban nem képes pusztán a gondolatról referálni.  Az ugyanis, a gondolat absztraktum, aminek nincs vizuális valósága/megfelelése. És egyébként is, míg ember  az ember, a képen - atavisztikus megszokásból talán -  az árnyékokat keressük. A kalitka árnyékát például, ami a valóságban a kalitkán belülre vetül, kirajzolva térszerű voltát a madárnak. És más csúszunk is a józanság felé, és ezt a kint a madár, bent az ember gondolatsémát már kezdjük kis szamárságnak látni.
Az Adobe a legcsodálatosabb eszközzel ajándékozta meg a kreatív embert a photoshop által. Ím már feledhetetlen érdeme a cégnek, hogy Borsi Flórát felkarolta. A világot jobbítani az Adobenak aligha küldetése, szokás azonban a legnagyobb hatalom szintjén ilyesféle gesztusokat tenni. Elválaszthatatlan minden ilyen gesztus a reklámértékétől.  Jobbítani, hogyan? Talán csak problémátlanítani akarnak.
Egy ilyen célú projektbe vonták be Borsi Flórát, és örömemre szolgál, hogy a dizájnos csomagolás alól is kitetszik az ő őszinte szenvedélye és ábrázoló igényessége.
Megpedzettem fentebb ezt-azt enyhén kritikusan, de csak hogy létezésemet igazoljam :-) Csupán ürügyet kerestem a Borsi Flórával készült interjúja olvastán, hogy ezt-azt szóba hozzak.