Kreszt Albertet sosem láttam futballozni, de el
tudtam képzelni. Tudtam, hogy 70. éve magasában hétfőnként baráti csapatában
még kergeti a labdát. Az a típus volt, akinek hatékonysága sokszorozódik, ha
meccs előtt sportolói méltóságában megsérti valami. Akkor ő megtűrt balszélsőből
romboló csatárrá nemesedett.
Mi az Ifjúsági Magazinban ismertük meg egymást. Én
még csak riporter kifutó voltam, amikor ő már befutott ígérete volt az emberábrázoló
fotográfiának. Háború című asszociatív sorozata szakma-szerte irigylés tárgya
volt. A szövetség valamelyik nívódíját is elnyerte.
Romlik a memóriám, bizony, már nem sok mindenre
emlékszem azokból a régi időkből, amikor mi kollégák voltunk, 1968-tól egészen
1969-ig. Epizódokra. És habitusbeli milyenségekre. Ezek persze, bár apróságok,
nagyon fontosak.
Kresz Berciben megragadó volt az értelmiségi aura,
(akkoriban ritkaságszámba ment a fotográfusok körében.) Az Iparművészeti
Főiskolán diplomázott. Megragadó, csupaszív ember volt, innen táplálkozott a vele született empatikus lelkesedés meg a szakma iránti szent becsületesség. Mindezek
mellett lakozott benne holmi roppant indulatosság is. Július 22. Rák-oroszlán
jegyben született, napja a rákban, de órája az oroszlánban volt. Sokat szenvedett
tőle, mert mindig előbb jött az oroszlán.
Volt egy kedves zongorista felesége, a kirobbanóan
vidám és energikus Torma Gabi, kit egy délután vagy délelőtt(?) a
szerkesztőségi kézbesítőnő, merő tudatlanságból tán, megsértett valahogyan.
Akkor Kresz Berci ezt a roppant termetes nőt egyetlen hördüléssel felkapta, és
a falhoz kente.
Máig rejtély maradt nekem, hogy egy nálam fél
fejjel alacsonyabb ember hogyan tud irántam is gyakorta gerjedt
hirtelen indulatában fölém tornyosulni, úgy, hogy valahonnan a mennyezet felől zúdul rám
a hangja.
Amikor a sötétkamra előtt - úgyszólván
megszólíthatatlanul - a szent előhívási idő leteltére várakozott, s majd amikor
a fixírtől csöpögő, illatos filmtekercset óvatosan szemügyre vette, s ez a
tekercs - ellentétben az én eseteimmel - rendre hibátlan volt, valahányszor furcsa
bizsergést éreztem: amit más fotográfus kollégáimnál még soha. Először tapasztaltam,
midőn megismertem Kresz Albertet, hogy a fotóriporterség az szent hivatás is tud
lenni. Élet odaszentelése.
Egy idő után kifigyeltem, hogy átlagon felüli
empatikus adottságának köszönhetően Bercit könnyű hangulati kelepcébe csalni.
Elkezd az ember buzogni odaadón valami ügy iránt, mondjuk a békák fotográfiailag
kedvező koloritása vagy az egyszerű ember tiszta mozdulatai, az esendőség
elkapásának fontossága és ilyesmik iránt, és akkor Berci szeme villant egyet,
és már messze előttem járt a békák, a mozdulatok, a hívők és esendők létének
felmagasztalásában.
1968-ban botcsinálta tudósító lettem a szófiai
világifjúsági találkozón. Fotógépet is vittem, mert két ember nem fért az utazási
keretbe. Futár hordta Pestre a felvételeimet. Kresz Albert laborálta. Az
egyikből címlap lett. Szép néger lány arca premier plánban, gyönyörű plasztikát
kölcsönzött neki a zenitről zuhogó fény. Dagasztott a büszkeség. Elővettem a
negatívokat, hogy gyönyörködjek magamban, ám a szóban forgó kockát nem
találtam. Kis késéssel aztán rájöttem miért. Az arcot, ami úgyszólván beleveszett
egy közönséges totál beállításba, Kresz Berci látta meg. Azt a piciny
részletet. A rendkívül gondos negatív hívásnak köszönhetően hibátlanul
kinagyítható volt, a kép tű éles marad. Ifjúi szentimentalizmusból sokáig
hordtam a tárcámban, csak kontaktolt nagyságban az eredetit és az általa
kiemelt, sokak által irigyelt címlap kivágást, hogy emlékeztessen, miféle igazságok
lapulnak néha a látszatok mögött. Ma már evidens a gondolat, hogy ez a kép
kettőnk műve.

Ő hamarosan Gödöllőre költözött, házasságától
motiváltan, s bár e motívum később elenyészett, ő nem tágított, boldogabb életbe
kezdett ugyanott.
Nem értettem, miért Gödöllő, mint ahogy azt sem
fogom megérteni soha, bár magyarázta nekem, ha szóba hoztam, hogy miért nem
csinált soha többé a Háborúhoz
fogható expresszív fotósorozatot. Azt sem értettem soha, hogy az órákon át
tartó kocsmai eszmecserék során miért a záróra bejelentésekor kezdi magába tölteni
órák óta érintetlenül álló borát, s miért rendel azonnal még két utolsó
pohárral. Ez megmaradt számomra, mint a feledhetetlen kreszi titkok egyike.
Aztán a Trabant. Hogy tud egy ilyen kvalitású
ember azzal a förtelmes dobozzal mutatkozni? - sosem értettem. Na igen, az
Urbán is, de az más. Urbán Tamás egy vidám kalandor, a társadalmi lét legalsó
szféráira hangolt ördögfióka volt, legalább is a lelkiségében szelíd Kresz
Alberthez képest.
Berci fotográfiában tanúsított perfekcionizmusát
mindenki nagyra becsülte. Mesés árnyalatú kópia-feketéit még Füles is non plus
ultraként emlegeti. Oktatott az idők során Amerikában, aztán a művészeti
szakközépiskolában, majd a gödöllői egyetemen, na és az életben mindenütt,
szinte akaratlanul is. Olyan autodidaktáknak adta ő tovább a szakma szeretetét,
mint én is vagyok.
Kezdtünk ritkábban találkozni. Egyszer a
rendszer változtatgatások idején, az eltakarodott ruszkik nyomán ott marad,
lepukkant kastély jövőjéről tartottak nagyszabású tájékoztatást, és én is elmentem
Gödöllőre. Állván az óriási tömegben s megunván az egy órája tartó prominensi
süketelést, kezdtem forgolódni, s hármat találhattok, ki állt mögöttem négy-öt
lépésnyire. Hát igen! És azt már nem tenném fel találgatás tárgyául, mi volt az
első szava, mert kilátástalan dolog ilyesmibe beletalálni:
- Kezdettől itt állok mögötted! Figyellek. Egy
percre sem vettem le rólad a szememet! - és volt valami enyhén gestapós a
hanglejtésében. Íme a fotósi területféltés egyik klasszikus, oroszláni megnyilvánulása.
Kresz Albert, némi joggal, territóriumának tekintette Gödöllőt. Lopkodtak ott látványt elegen, már ha az élet bármely területét bármi jogon ki lehet
sajátítani. Én nem tettem volna.
A vidéki élet feltehetően jót tett neki. Hetven
fölött még focizott minden hétfőn. Életem első igazi kiállítására ezért nem
jött el, mert az is hétfőre esett.
Mikor időnként itt-ott együtt szidtuk a rendszert
- a már leváltottat, persze! -, tudtam, van valami kis vacak kutyája, és lazításként
rá-rázendíttem a kutyák nemes szívéről, meg ilyenekről, és már áradt is belőle
az együtt érző lelkesedés.
Utolsó éveiben - kutyája már rég búcsút vett tőle
- leginkább az archívuma digitalizálásával foglalkozott. Sok kincse volt. Hogy
csak két nagy nevet említsek: Cziffra György és Kocsis Zoltán barátság fényében
kattintott portréi. Archivumának bizonyára akad majd méltó hely e magyar honban
- hogy a csupaszív békében nyugodhassék.