2024. április 21., vasárnap

SORSFORDÍTÓ

- Ne haragudjon, hogy megszólítom, olyan fontos embernek látszik.

- Igen, igyekszem.

- Foglalkozása?

- Sorsfordító.

- Aha! Na és jobbra vagy rosszabbra fordítja?

- Ennél komolyabb a dolog. A Sors nem földi eredetű, hanem kozmikus entitás, így mindenki sorsa kozmikus nyelven van megírva. A magáé is. Az én dolgom, hogy szükség esetén lefordítsam a cégünkhöz fordulók sorsában írottakat az ő beszélt nyelvükre.

- Maga fordítani képes a Föld összes nyelvére?

Nem, ez fel van osztva. Sokan vagyunk. Mindannyian a FATE TRANSLATE cég alkalmazottai. Én magyar vagyok, és mindenek előtt magyarra fordítok, de megsúgom, kevesebb pénzűeknek néha privátban németre, angolra, bár abban nagyobb a tévedés lehetősége, mert ezeken a nyelveken igen gyakran rossz szavakat választok. De tudja, hogy van ez...

- Na és honnan tud kozmoszul?

- Nem tudom honnan, csak azon vettem észre, hogy értem.

- Mennyi magánál egy fordítás?

- Igénytől függ. A végkifejlet tömörségű, garancia nélkül most 10 és 20 ezer között van.

- Forintban vagy Euróban?

- Ilyesmit nem mondok ki. Csak a számot, és nagyon szigorúan nézek, azután mindenki abban érti, amiben legajánlatosabbnak látja. Végül a cégnek befizetem szám szerint forintban.

- Hogy fér hozzá a kozmikus szöveghez?

- Ez az iroda dolga. Szerzik, ahogy szerzik, aztán átadják nekem.

- Kozmikusan számon van tartva minden élő személy név szerinti azonossága?

- Úgy bizony!

- Akkor saját sorsát már bizonyára ismeri.

- Igen, és az nem oly végzetes, mint gondolná.

- Nos, rendben. Akkor felfedem kérdezősködésem okát. A kozmoszból vagyok, pontosabban a galaktikus sorstársító földi ügynöke. Az a dolgom, hogy időnként ellenőrizzem a sorsfordítókat. Kétszer is lebukott beszélgetésünk során. Amikor látszólag köhintettem, valójában egy sorsot mondtam ki, és maga a füle botját sem mozgatta.

- Igen, pedig észrevettem. Csakhogy földi ember nyelvével nem lehet sorsot eredetiben kimondani, csak kiolvasni tudjuk a kozmikus köztesből. Maga tehát simán köhintett. Az irodától van?

- Igen. És maga mától ki van rúgva, mert visszaélve a FATE TRANSLATE szigorú szabályaival, maga maszekol.

- Igen, köszönöm, hogy tudatta. Ez volt megírva a sorsomban. Már vártam, mikor ér utol. Most akkor szabad vagyok. Múlt héten hívtak egynöknek az EGYBESÜLT SYNGULARITÁShoz. Abban sokkal több a pénz, és elég csak okosan halandzsázni. Több benne a fantázia, és teljesen nyugi terület. Biológiai élőnek azt úgysem adatott meg megérni, hogy végül miről is lesz szó.

- Dögöljön meg, hülyét csinált belőlem!

- Semmi, semmi. Ezt már csak kérésnek veszem.

 

 

2024. február 1., csütörtök

A cucc végső elembertelenítése

Minden új, civilizációs korszakot meghatározó paradigma azért érvényesül, mert több kevesebb sikerrel képesek vagyunk megtagadni közösségi létünk korábbi értékeit és kollektív ismérveit. Ehhez igazodva váltanak szemléletükön a diktátorok, és ekként a mindenkori divat diktátorai is, különösen, ha úgy üzlet nekik. Ha pedig éppen úgy nem üzlet, akkor majd, ahogy szeszélyük diktálja, múltunkra emlékezni, nosztalgiázni kényszerítenek - már ha egyáltalán legitim még felemlegetés dolgában a hajdani divat iránt hajdan rajongó hölgyek lelkivilága.

Sétálok hazafelé a Pesti Vigadó felől a Deák Ferenc utcában, pár lépésnyire onnan, ahol a páros oldalon a szovjet bombázók 1944-ben a házzal együtt földig rombolták apám úri hölgyek által oly kedvelt fodrász szalonját, és az utca teljes hosszán egymáshoz láncolódó fényes ruházati kirakatok előtt vonulva látom most, hogy a világháború óta már a százat közelítő "békés" évek során mostanra a jóléti polarizálódás - ama magasságos pólusának közelében - mennyire embertelen arcot volt képes ölteni.  Ez tetszik manapság az ide merészkedő jómódúaknak meg a korral lépést tartani akaróknak? Van kedvük e portálok ajtaján belépni? Vagy csak szokják, perverzzé érzékenyült elmével szívják magukba az elembertelenedő valóság- és kirakatképeket?




Nem a vidékről Pestre föllátogatók megcélzott ruházati boltjai ezek, annyi szent, hacsak nem semmit se gondolni,  pusztán szájat tátni utaztak idáig.



Bár perverz impulzusokat humanizálni képes művész-képzeletem alapanyagként kedvét leli a morbidban, néha még az embertelenben is, sajnálatosnak ítélem, hogy miféle sóher álarcukat mutogatják errefelé az öltöztetés versenygazdasági szereplői. Nincs pénzük cizelláltabb valóságképre?








Íme a cuccok végső elembertelenítése


 Szívesen pillantanám meg most, milyen csalogató arccal néztek a járókelőkre a negyvenes évek elején a Deák Ferenc utcai ruhaboltok kirakatbabái.

Tisztelt Ősöreg Hölgyek, ha van arról fényképetek, kérem, ajándékozzatok meg vele, legalább egy szkennelt változattal! (Kell, hogy akadjon egy készséggel segítő dédunokátok :-)

(dozvald39@gmail.com)

előre is köszönöm

im voraus Danke 

2023. november 28., kedd

Régi szép idők

 

A rendelőből távozó drága Steurer Felicia kattintása rólam a vizsgálat után, amikor még gyógyíthatónak tűnt. Istenem de szép idők is voltak!

2023. november 15., szerda

KIÉ A VALÓSÁG KÖNYÖRTELEN KÉPE?

 


Őrli a tévé és más podcast fórumok is a társadalmi tudat számára L.Simon László főigazgató menesztésének ügyét. Az észjárás leginkább a politikai porondok előterében forog. Dúró Dóra kifejezetten szélsőség felé hajló rettegésére érdekes hevességgel ráharapott a kormányzat. Nem száz százalékban követem a pro és kontra megszólalók érveléseit, de mindeddig nem találkoztam annak taglalásával, hogy mi is az a WORLD PRESS PHOTO. Pedig ez áll a történtek középpontjában.

A World Press Photo (vagy Fotó) a világ sajtófotósainak évenkénti, világjáró seregszemléje. Megtisztelő hát, ha a magyar közönség előtt is bemutatkozik.

A fotóriportereknek a sajtó eredendő funkciója szerint nem küldetésük, hogy ideológiai szemléleteket, politikai érdekeket tolmácsoljanak. A sajtó munkásainak a társadalmi nyilvánosság virtuális terében kellene az állampolgárok véleményét (ide értve a politikai és másféle funkciók szerepvállalóinak véleményét is) közvetíteni egymás felé. Ez azonban, miként az  évenkénti világutazásokon felbukkanó sajtófotósok esetében is, nem érvényesül mindig feltétlenül. Az újságíró, miként a sajtófotós is - eredendő küldetését félreértelmezve - gyakorta szereti a saját vagy munkaadója politikai és ideológiai meglátásait becsempészni szakmai szólalásaiba. Kevés ugyan e téren az igazán szabad ember, de azért a Föld hátán rengeteg van. A fotóriporter a kínálkozó témák között,  mivel vizuálisan izgalmas esemény milliárd számra van, kénytelen szelektálni. De gondolom, így tesz a World Press főszerkesztője is, a már kiállítási lehetőségért özönlő tengernyi kínálatot fogadva.

A World Press Photo maga, mint mutatkozási fórum, úgyszintén magán hordani látszik a holland égisz alatt tevékenykedő főszerkesztőség saját vagy innen-onnan sugallt ideológiai preferenciáit. Ráadásul, az évenkénti valóságkép hihetetlenül szerteágazó, így a termést szerkesztői szemmel elkerülhetetlenül rostálni kell.

Mégis: A sajtófotó évenkénti, világot átfogó seregszemléjén lehetőséghez jutott legjobbak munkái, függetlenül a politikai és más színezetektől, áldozatos elhivatottságról és magas mesterségbeli felkészültségről tesznek tanúbizonyságot, és a világ történéseinek fotó lenyomataiban hiteles valóságképet tárnak szemünk elé, és ez egyenként és egészében is tisztelendő.

Meglátásom szerint a Nemzeti Múzeumban felbukkant új WPP összefoglaló a szelektálást tekintve kicsit összecsapott volt. De hiszen a megpatkolt régi meg az új igazság trendek mind zavarosabb összképet mutatnak. A múzeumban felvonultatott tartalom a korábbi évekhez képest most kevésnek tűnt, talán a rendelkezésre álló tér volt kevés az itt-ott nyomasztó képméretek okán. Egyes felületeket politikailag túlpumpáltnak, súlykoltnak láttam. A kitáblázott lista, ami a szerkesztői meggondolások okán kimaradt tematikát sorolta fel, elég lehangoló jelenség volt. Arra célzott talán, hogy nálunk itt és most a kiállítás befogadója is ideológiailag elfogult lehet, és némely történéseket itt és most védelmezni kell a várhatóan negatív reakciók okán.

Az időközben bevetett életkor-határ szankció is erősítette e benyomást. 

A kíváncsi nép persze az érdekes és mind elrettentőbb látványokra özönlik, hétvégén családostul. A szülő elhozza ideológiailag még romlatlan, és a képek különösebb értelmezése iránt nem is érdeklődő gyermekét, akit kormányzatunk  hirtelen az itteni nézgelődéstől is félteni kezdett.

A világ történései azonban a földi világ emberiségünket érintő történései. A fotóriporterek esztétikailag felettébb emelkedett pillanat- és állapot közvetítő munkája pedig egyfajta sajátos kincs, aminek egésze fölött bármilyen alapon csámcsogni vagy berzenkedni nem igazán helyénvaló dolog. Különösen, mert ami a világban van, az - leginkább sajnos – van, és mindannyiunkra tartozik.

Én kiírnám ilyen helyen, hogy:

Kik itt beléptek, világot átfogó közös nyomorunk fölötti csámcsogástól, miként részrehajló elvárásaitoktól is kíméljetek!

L.Simon László, aki, befogadván azt, bizonyára megismerte az idei képanyagot, és tudván, hogy a World Press Photo márkanév kulturálisan mit ér, talán megpróbálta érett embernek tekinteni a magyarokat odalentről egészen fentig…

Vagy esetleg… mit tudom én!

 

2023. augusztus 31., csütörtök

A WAIR

 


A megnyilatkozás szabadságának korában az írásbeliséget mind többeknél felváltja a firkálásbeliség. Gyakorta, sőt, már számtalanszor ötlik szemünkbe olyan vizuálisan harsány szövegszerűség, ami csak mondja a magáét. A vaskos pemzlivel vagy ki tudja milyen színezet felhordó eszközzel hátrahagyott foltosságokban látunk ugyan betűket, de a közlés "kimondóját" a kétoldalú verbális kommunikáció láthatóan nem érdekli. Üzenetének domináns része épp úgy az írás mint a vizuális megformálás konvenciói felől tekintve a felületek harsány elpiszkolása - már a szociális rendeltetés közismert voltának viszonylatában.)

A firkálásbeliség eme megnyilatkozásaiból főképp formaérzékelésünkkel olvasunk. Helyenként esztétikai érzék és érzelmi fogékonyságunk provokációja is gyanítható, már ha az ilyesmit nem az "olvasó" világot átfogó vizuális empátiája tételezi. A WAIR általunk jóindulatúan felkínált mozaikszó. Íme egy gyönyörű példája a WhatAboutIgyotRecsnek!

Mindez kapubélletünkben látható. Fontolgatom, hogy ócska ronggyal és oldószerrel válaszolok valamit.

2023. július 18., kedd

MI

avagy My Intelligence


A mesterséges intelligencia fejlődésének pillanatnyi stádiumában  a számomra igazán érdekes  kettős kérdés ez: 

Tudnám-e én tanítani a művészet fogalomkészletének terepén csetlő-botló mesterséges intelligenciát például a művészet érzéki mivoltának ember hasznára fordítható, értelemszerűen racionális  birtokba vételére, és hogy egyáltalán kellően kimunkált-e az én terminológiai és definiáló felkészültségem akár csak arra is, hogy azt az embert, aki veleszületetten nincs otthon a valóság érzéki megismerésének világában, rá tudjam vezetni, miről is van itt szó?


2023. május 25., csütörtök

A "művész" jogosítványokról


A magunkból hülyét csinálni képes tudatlan szellemi vakrepülések ifjúkori híveként és annyi ráfázás után már szeretek mások nevében bizton semmit sem tudni, csak a velem született elme-kályha melegének közelében maradni. Így kérdem most:

Kellenek-e az emberek/a nem művésznek született emberek is a művészi tettekhez?

Hány oldalú a művészi kommunikáció? Szükség van-e valóban befogadókra?

Szerintem - helyes esetben, azaz eredendően nem szükséges a kommunikáció, mert az érzéki felfedezés önmagáért való, illetve társadalmi környezetben kimerülhetne a kommunikáció az alkotó tettek kínálatában, csakhogy a helyes esetnek a művészek honorálása és még inkább a műkereskedelem léte óta lőttek, pedig éppen az volna a nagyszerű benne, úgy értve: nem érné ma a tiszta művészetre születettet, de a befogadót sem annyi elméjét tévútra terelő befolyás.

Nem egyszerű ma a művész, közelebbről a művészi érzékelésre született elme helyzete. Az ember persze szeret tömbösítve gondolni elméje tartalmaira, néha észre sem veszi vagy pedig könnyen összekeveri a psziché és a tudat eltérő jogosítványait.

Befogadónak szokás nevezni azt, aki a művészeti tettek és művek által közvetített különösség hatása alá kerül, helyes esetben anélkül, hogy magából minősítéseket fröcsögne, és anélkül, hogy már-már helyet cserélni remélvén a művésszel a különösség pszichés mozzanatának megformálásába visszamenőleg belepofázna. Sajnos, ma mind több eszköze van a befogadói psziché és tudat összezavarásának. Egyre több a belepofázás a művészettel kapcsoltba hozott újszerű jogosítványok birtokában, jelentős mértékben talán a demokrácia és még inkább a szabadság félreértelmezése okán. És aztán itt vannak még a szakosodott okosok is.

Úgy látom, hogy a különösségre való velünk született, feltűnő szintű fogékonyság, az u.n. művészi tehetség a véletlen dobása. A befogadók - na persze, az érzéki felfedezésekre született, az eredendő értelemben vett művész maga is befogadó egyben - szóval, a pusztán befogadók az érzéki megismerés/az érzéki különösség felfedezés iránt csupán passzív adottságokkal bírnak, azaz csupán a művészi megformálás közvetítésével képesek a valóság ráció útján meg nem kaparintható különösségeit azok maradandó benyomást keltő teljességében érzékelni és befogadni. (Itt nyitni kell egy zárójelet:  kisebb-nagyobb pszichés felfedezői adottság persze mindenkiben lehet, de mértéke egy bizonyos küszöb alatt elhanyagolható, mert nem indítja be a felelősségérzéssel társuló elhivatottság tudatot.)

Szellemi kályhám felől tekintve, az eredendő, azaz az ember számára veleszületetten adott fogékonyságból következő művészi tett két dologból áll elő:

1. Az első az ember katartikus, maradandón megrázó pszichés fogékonysága a valóság különösségeinek észlelése iránt, (zárójelbe téve, hogy a való dolgok különössége nem csupán rajtunk kívül, hanem rajtunk belül is kínálkozik, másrészt pedig katartikus, azaz maradandó megrázkódtatást az élet visszafordíthatatlan történéseiben való érintettségünk is kiválthat.)

2. Második helyen áll a kellően magas fogékonyság birtokában szerezhető érzéki benyomásnak, más szóval érzéki "ismeretnek" valamiféle esztétikailag formálható matéria általi, egyszerre potenciális és valós közvetítése mások, a felfokozott művészi érzékkel nem bíró befogadók felé.

E második meghatározó, a fizikailag valós vagy akár virtuális matériára rákényszeríthető megformáltság, de például maga a szép forma is - az ember igényeinek dominanciáit és gyakori szélsőségeit tekintve - különösségként hat, és az ide irányuló lelkendező, és éppen a dolog lényege okán esztelen pszichés befogadás az üres széptevők mutatványai körül végtelenségig ismételgethető a valós érzéki felfedezés, a személyiségre visszaható katartikus szembesülés mozzanata nélkül.

Na már most kérdem:

Eme ősi feltételrendszer egyre lármásabb perifériáján kik azok, akik művészet címszó alatt kutakodnak, vizsgálnak valamit, és mind inkább ideológiai állásfoglalásokat artikulálnak, "narrálnak", esetleg egyenesen maguk dolgoznak ki és kínálnak fel ilyesmiket, vagy pedig valamiféle feltűnési viszketegségnek, főképp a ma már jelentős költség-háttérre apelláló, arra szert tenni kényszerítő, valamint média figyelemmel támogatott, és szerteágazó tevékenységfajtákat integráló művészeti életnek volnának a szerepéhes megszállottjai, a különösségre való fogékonyságnak és a megformáláshoz szükséges magasabb fokú esztétikai érzéknek, illetve rutinnak szóra érdemes jogosítványai nélkül? Na és, miféle szerepvállalók azok, akik felsőbbrendűvé iskolázott tudattal hülyítik a bennfentesség felé nyomakodó, jelentős százalékban őssznob és korsznob befogadókat?

Válaszként vegyük a legkézenfekvőbbet:  Lehet, hogy valamilyen hatalmi apparátus vagy kultúrpolitikai égisz, korszellemi intézmény kiválasztottjai és futtatottjai volnának ők, akár csak általános kulturális, még inkább kultúrpolitikai elvárások és követelmények potenciális komisszárjai. Vagy olyasvalakik, akiknek derogál pusztán befogadónak lenni a művészetek közelében. De fennforoghat ez utóbbi póz inverze is, hogy a rangos címkéhez és a vele járó kiváltságokhoz minden áron hozzáférkőzni kívánó feltűnési viszketegekről van szó esetükben, akik, ha nem vigyázunk, akár kitörölhetetlen történetté, még akár ismereti követelménnyé is érlelhetik kortársi buzgóságukat, miközben egyáltalán nem a művészet igazi, eredendő jogosítványokkal megáldott éltetői, és esetleg még a pusztán kulturálisan nagyra becsülhető mesterségek magas szintű művelői sem.

Különösen érvényesek ezek a gondolatok a fotográfiára, melynek az ember számára legalapvetőbb különössége, a Barthes-i "ez VOLT" varázslata felülírhatatlan - miközben a hasonlítás már a médium szültésekor réges-rég, ősibb, manuális úton, ecset, ceruza által meghaladott volt - szóval nagyon is érvényesek e gondolatok a fotográfiára, ahol a mesterségbeli tudás - mondhatjuk: ma már 100-nál is magasabb százalékban! - benne van az "ecsetben".

2023. április 1., szombat

Városképben lenni

 

Nem éppen véletlenül találkoztam a posztdemokratikus városképi anarchistával, aki már ott tartott a szprével a palota negyedi magaslat hajdan rakott és frissen restaurált téglafalán, hogy Vesszen minden Hit...

- Szprézgetünk, szprézgetünk? - kérdeztem olyan ateistáknak kijáró hideg barátkozással.

- Kussoljál te a náci anyádba! - acsarkodott felém az anarchista, és befejezte, amit félbehagyott: Vesszen minden Hitler!!

- Hitler, az már veszett fejsze - tromfoltam én, és még mielőtt mukkanhatott volna, előkaptam a saját óriás flakonomat, és ahogy terveztem, odaszpréztem a falra óriási betűkkel: VESSZEN A MONETARIÁTUS!!!

- Az meg mi a szar? - meredt rám a városképi anarchista.

- Nem tudod? Na gyere, ugorjunk be a Szivárványos Sárkányba, meghívsz egy sörre és elmagyarázom.

Azt hiszem, sikerült, mert azóta azt szprézi óriásflakonjával, ahová csak odafér, hogy Vesszen a Kamat!

 

2023. március 22., szerda

NEMBEDOBÁS 2023

 63 éves a Bedobás, egy ideje már csak Nembedobás, mert akadtak páran, akik már nem tudtak meglenni március 21edikei vidám találkozásaink nélkül a Szabadság híd dél felé néző oldalának közepén.Túl sokan ezúttal nem voltunk, de végül mégis bedobássá fajultunk.

Módos Gábor képriportja







Máris meglepetéssel startolt az esemény:

T.J. Füles megújulás értékű őrületesen vagány sapkájában felkínálja az eseményre általa kitenyésztett áldozati halat

A Bedobások 63 év óta hűséges ősvendége köszönti Kiss Tündét, a rendezvény fővédnökét.
Szentmártoni Szabó Géza Irodalomtörténész, aki a nehéz Covid évek alatt is rendíthetetlenül megjelent e napon a híd közepén, éppen áldását adja a mai eseményre
D-Vektor eseménygazda pár szavas töredelmes beszámolója az eltelt évtizedek hiábalalóságáról
Az idei téma az új értékek meghirdetése volt. Korábban is volt már hasonló tematika, ám az új értékek gyorsan elavulnak.
A magára még várató legfontosabb érték, a demokrácia helyzetének felmutatása.

 Az új értékek gyorsan erodálódnak. Egy, az ezredfordulón újként hódító érték lassacskán feledésbe merül. Ki emlékszik még?

Némely értékek karrierje viszont töretlen.
Egyike az alkotó művészek szabadságát kényesen érintő új értékeknek.
Íme az élet nem igazán szívderítő értékeinek egyike. Rendezvényünk fővédnökének arca mindent kifejez.
Ez itt a szótagzsonglőri értékteremtés szép példája.
A legeslegújabb értékek egyike
Egy példa erejéig Értékjövendölésre is vállalkoztunk.
Kakasy Judit díszvendég és T.J. Füles, a bedobható hal kitenyésztője az ő őrületesen vagány sapkájában.
T.J. Füles áldozati ajándéka, a hal pillanatnyilag csak úgy, just for fun a levegőben - Módos Gábor nem csekély dicséretére
Az elkerülhetetlen záróaktus: hal a vízben, azaz mégis csak volt kis bedobás.
Az új értékek iránt lelkes csapat krémje kiheveri az ácsorgás fáradalmait a Vámház körúti parkban.






Ami a Nembedobás jövőjét illeti, mihelyt lesznek még újabb értékek, nyomban hídra szökkenünk és azokról is beszámolunk - vagy ha így szebben hangzik: leleplezzük őket :-)

2023. január 31., kedd

Elhunyt jó öreg Barátom

 

Chochol Károly fotóművész életének és alkotói munkásságának legautentikusabb ismerője, Szarka Klára nekrológjában okos szavakkal búcsúztatja Károlyt, sokunk szelíd barátját, közülünk nem keveseknek gondos optikusát is. Klára egyik mondatát pár szóval és mindkettőjük iránti tisztelettel megtoldanám itt: "Nem állt sorban", de nem is könyökölt  "kiállítási és publikációs lehetőségekért." Sajnos, idős barátunkat gyakorta  taszították félre a trendi tülekedésben, amit - elméje mélyén neheztelve bár - hivatása iránti rendíthetetlen kitartással, szelíden elfogadott, és építette tovább életművét.

Utolsó nagy, fotográfiai munkásságát összefoglaló, a Fővárosi Levéltár épületének fogadótereiben 2023. májusáig látható kiállításával párhuzamosan megjelent Károly évtizedeken át rejtegetett kincseinek sajátos szeletét elénk táró albuma is, A BUDAPESTI RAKPART. Különös varázs árad felénk ebből a fotóalbumból: 

Mindenek előtt a szerző hajdani, ifjúkori céltudatossága. Nem tudok más, ennyire következetes ábrázoló ambícióról, mint ami Károlyt ifjú évei során, az ötvenes-hatvanas években maga és kortársai ifjúságának élet-valóságához kötötte. Kincs, ami csak az új évezredben bukkant elő, és most már a miénk. Az emberi zsáner-pillanatokra fogékony humánus látás, másrészt a múlékony társadalmi környezetnek, a kornak fotografikus megragadása jellemezte Károly ifjúi ambícióit, ami most páratlan kincsként ragyog szemünk előtt. Különösen azoké előtt, akik már éltek a második világháború utáni, romokkal terhes, valahogy mégis még a romlatlan humánum muzsikáját hallató környezetben, és ami már visszahozhatatlanul tovatűnt. 

Az album képaláírásaiban, a képcímekben különösen kedvét lelheti az, aki Károlyt személyesen ismerte, mert még ha a könyv nyomdába bocsátása előtt esetleg szó szerint nem is ő ötölte volna ki ezeket, mégis a rá jellemző szellemet és kedélyvilágot idézik.

A fenti fotó szerzője momentán ismeretlen. Vintázsnak tekinthető kis kópiaként lóg a falamon. Lehet, hogy a negatívja többé nem fellelhető. Károlytól kaptam élethosszamig tartó kölcsönbe. Szembeötlő, hogy a fényképező kiválóan együttműködött fényképezése tárgyával. Nem zárnám ki, hogy félig-meddig önarckép, ismervén Károly barátomnak e fotóról is sugárzó szerény-szelíd méltóság tudatát.