2018. január 1., hétfő

2017. december 30., szombat

Szeretet meg a torma



Ha a teremtő őszintén gondolta ezt a világot olyannak, ahol a szeretet a legfőbb immateriális érték, akkor hiba volt beiktatni a táplálékláncot. A teremtő, bizony, túlbonyolította ezzel az ötletével a szeretet kibontakozásának játékterét. Az élőkben generálódó ragadozás érzet elhomályosítja a szeretet érzetét. Ha a szeretet annyira fontos összetevő, elég lett volna ennek ama legeslegfőbb szívben érvényt szerezni: elég lett volna a teremtőnek simán, önzetlenül és példamutatóan szeretnie, s így a szeretet szép háromszögét képezhette volna velünk egy tápláléklánctalan világban.
Sőt, ha valóban mindenható, akiről beszélünk, elég lett volna önmagában bíznia, sőt, elég lett volna önmagát szeretnie.
Na persze, akkor hogyan öltött volna magára erejében mérhető, ösztönző tormát az emberi sonka, hogyan valósult volna meg sonkáink szárnyalása!?
De csitt! - mondaná Shakespeare. Kár e vágányon tovább robogni, mert itt a mozdony nem sihaha, hanem csak ha, ha, ha... mintha jelen világunkat szebbé tehetné egy felsőbb irányú, univerzális ábrándozás.
Ám a világ igenis ellentmondásosan lett összedobva, s így a gyarló testbe leosztott elme zavarosan modellezi önnön szerepét. Nem tud mit kezdeni a gyomorral. A szeretet iránt sóvárogó aszkétikus lélek mind inkább befelé menekül, valamiféle remélt kozmikus békepont után tapogat.
Nincs olyan. Lássunk már világosan! A teremtés iránti hízelkedését meg-megcsillantva gurul le a kohéziós erők által gyönggyé formálódott vízcsepp a hogyan szeressek ötletelőjének homlokán.
Még a sormetszés is meg az egyéb ilyesmik létezése is dehogy az égi szabályból, hanem csakis a szavakkal való hemendeggszi zsonglőrködésből következik. Na meg a beszéd és gondolat könnyfakasztó ritmikája iránti - szóval, a tormával való - építő játékból. Tartalom és torma egysége, már őseink is ezt hajtogatták Szilveszter táján.
Lám, az olvasó itteni követő erőfeszítése is a szellem megosztottságának, a szellem elkóborlásának és valamiféle képzelt lényeghez való visszatalálásnak szakadékban gazdag, kacskaringós útjait mintázza.
Hol a szólalók csak combbá zsugorítják a sonkát, vagy szuszogva makognak, éppen ott nincs torma, és ott még közösséget építő szabályok sem teremnek. Két ember közül legalább az egyiknek ugyanolyannak, legalább is némely téren hasonértékűnek kéne lennie, hogy a másik aztán agyalhasson a csalódással nem fenyegető szereteten.
Ám de nem csalódni unalmas, és csak az üldözés és menekülés mozgatja meg rendesen tagjainkat. Erős kar, gyorsan futó láb, ez ment meg bennünket az agyonszeretéstől.

2017. december 28., csütörtök

Szeretés-technika



Azért, hogy szeretetünkben vagy tiszteletünkben ne kelljen csalódni se nekünk, se másnak, meg kell tanulnunk szeretni és tisztelni – szelektív módon.
Mert nincs az az ember, kinek ne lennének szerethetetlen tulajdonságai, megvetendő gyarlóságai vagy veszendő, idővel esetleg szélsőségbe forduló erényei akár. 
És mégis, őket is kéne szeretni, de nem úgy persze, ahogy a szeretetre legméltóbbakat szeretjük. Minden esetre, jó volna nem dörgölni folyvást az orruk alá, hogy nem szerethetőek. Bizony, nagy hiány mutatkozik az esetükben alkalmazható minimál forma, a ki nem mutatott nem szeretés terén.
Pedig szeretés-technikailag viszonylag jól álcázható a nem szeretés - mosollyal.
Van aztán, mint hirdetik sokan, a nambör van, a krisztusi szeretet, a visszadobás kenyérrel. A kenyér azonban lehet száraz, kézre eshet felvágatlan vekniben, és ilyenkor, bizony, nagyot tud ütni.

Legszerencsésebb, ha valódi szeretetet érzünk valaki iránt, azonban rossz technikával ez is veszendőbe mehet.
A legnemesebb jó abból jutna valaki másnak, ha szeretetünket vállalni tudjuk nyíltan, de ennek gyakorta keresztbe tesznek a keresztbe szeretések.
Veszélyt jelent, hogy a szeretet viszonylag bonyolultan szervesülni képes a pszichében önös motivációkkal.
Az önvizsgálat kíméletlen technikájával le kell választani szeretetfelfogásunk téves és ártó sallangjait, a sok-sok önző "olyasmit", ami csupán látszólag szeretet, vagy ami mások számára bolygató és élvezhetetlen, mint az ömlengő közelítések például.
Na és fel kell ismernünk, ha átcsúsztunk holmi szeretet-üzletelésbe.
Ha a sallangtalanítás után is marad még valami érzelem, azt pedagógiailag helyes mértékben kell kinyilvánítani, meggátolva, hogy szeretetünk tárgya-alanya önmaga érdemeit lássa abban, és jól felfuvalkodjon nekünk.
Lehet persze vakon is szeretni, vagy szeretetnek tudni azon elképzelésünket, amikor bizonyos valakinek irántunk való szeretetét bármi áron megkíséreljük kierőszakolni. Vigyázat, sokan álltak már bitófa árnyékában efféle szeretés-technikák miatt!
Szeretetünket legtöbbször a szeretet tárgyához ragadt képzelődésünk táplálja. Szép nő? - jó ember. Jó orgánum? - jó lélek stb. E képzelődések az idő múltával cáfolatokba botlanak, és legalább akkora mértékben rossz véletlenekbe is. Attól persze még szerethetnénk továbbra is, önzetlenül, de a negációk rögösítik szeretetünk sugárzásának útját. Kezdünk nem emlékezni arra, mire fel találtuk az alanyt szerethetőnek. Meg kell előznünk mindenképpen, hogy azt kezdjük gondolni, tiszta hülyék vagyunk. Jó ugrótechnikával azok a rögök és mélyülő árkok leküzdhetőek, bár kétségtelen, ehhez edződni kell. 
Hatékony szeretet-ugrató technikát leshetünk el a szerzetesektől, akik rendszeres autotréningjeik nyomán tényleg úgy tudják, hogy bárkit, bármi áron szeretni képesek. Az emberiség össz-szeretet szintjét jelentősen növelni tudjuk, ha közkinccsé lesznek a régről bevált jó szeretet-technikák.
Érdemes egyenként is szemügyre vennünk a szeretet-technika fontos gyakorlati elemeit.
Két karral való átölelés, ez építő jellegű. Vigyázat, az egy karral való átölelés legtöbbször a szeretet-gesztus környezetnek, társaságnak kínált kiárusítása!
Ajak-megnyilatkozások, azaz főképp csókok. A nyugati kultúrkörben őszinte szeretetet csak a szájra adott csók hordoz. A többi, például a kézcsók, pláne a félúti szándéknyilatkozat, s még inkább a fül melletti levegőbe csattanós, mind-mind csupán etikett tartozék, járványtól való önös rettegésről árulkodik, na meg színészkedésként, kommunikációs lufiként hat.
Az egyéb testrészek szájjal való érintése pedig önösen zsigeri, mohó, hedonista. Fúj, ne is próbálkozzunk, mert csak nyakunkba szakad később a metoo kettős keresztje.
Az ajándékozás a szeretés egyik legbonyolultabb megnyilvánulása, mert valós motivációja kultúránk hátteréből szinte kihámozhatatlan. Az önkezű kézműves ajándékozás a legnemesebb megnyilvánulása lehet a szeretetnek. Ám mindannak, ahol az érték pénzben kifejezhető, egy bizonyos értékhatár felett nagyon erős vásárlás szaga van, így legbelül aligha fogadható szeretet-gesztusként. A legnyilvánvalóbban szeretet-ajándék, mert csere-értéktelen, ha két szeretet által összekapcsolódó személy pszichés összecsendülése szinkronban nyilvánul meg.
A rang burkán keresztülszeretni igen veszélyes. Gazdag nő iránti legőszintébb szeretetünk technikája súlyosan hibás, ha réten tépett virággal vagy piacról hozott fél fürt szőlőt lóbálva járulunk elébe.
Háttér-támogatás (jóléti, előmenetelt segítő, örömkeltőn meglepő, szerencsének álcázott, nem szemtől-szembe, hanem inkognitóban tett gesztusok.) Manapság így szeretnek a mazochisták.

Tudásunk a szeretet-technika témakörében csak vázlatos, s valljuk be, e téren workshopot sem vállalnánk, mert mindig akadnak szeretetre kiszomjazott türelmetlenek, mint már fentebb pedzettük is, kik adj uram isten de azonnal kívánnak szeretve lenni. És jaj nekünk, ha ez miattunk tűnik késlekedni!
reklám a metrón - szeretet képzavaros értelmezése

2017. december 25., hétfő

Karácsonyi meglepetés



Kérdezte a kis asszisztens lányka, milyen fát szeretnék, s már mutatta is azt, ami a nagy raktári stószból lecsúszva lábunk közelében hevert. Ez szép nagy. Igen, majdnem olyan magas volt mint én. A fenyőhálóban szorongva furcsán festett. Felül jóval testesebbnek mutatkozott, mint lent. Nem a nagy katalógusból való darab, annyi szent, de sorsa már eldőlt, ezt is karácsonfává nyisszantotta a fűrész, s reménykedve várt valaki tetszésére.
Mondtam jöhet, kedvelem az egyéniségeket. Vállamra kapni nem volt semmi. Bár nagyon csiklandozta a kíváncsiságomat, miféle szerzet ez, pár napig hálójában szorongva támasztotta a lakás előtti folyosó egyik szegletét. Vasárnap aztán behoztam. Megküzdöttem, hogy törzsét lent a karácsonyfa talp méretéhez faragjam. Mikor végül lábára állt, s megszabadítottam körvonalait rejtő hálóköpenyétől, megrázta magát, és egyszer csak előttem állt életem legszebb fenyőfája. Nem a tiéteké, csak az enyémé, de nekem, ugye, csak ez számít.
Az asszony és egyik fiam nyomban nekiugrott a díszítésnek, keresték az ezüst csillaggal a fa csúcsát. Mintha több csúcsa is lett volna, de egy sem középen. Ez ferdén áll. Fiam próbálta idomítani, de nem lehetett. Nem volt klasszikus csúcs. A törzs, a fent elvékonyodó gerinc nem bukkant elő az ágak közül.
Lassan rájöttem, mi volt az a szemembe ötlő furcsaság, hogy miért volt fent dúsabb tömegű, mint lent, mintha púpos lenne. Tavaly talán, de akár a korábbi évei valamelyikében is történhetett, valaki levágta, talán ellopta a tetejét. Elvitt fentről egy kisebb karácsonyfát, és otthagyta a megcsonkított alsó felet. A fa aztán élt tovább, szép ágaival túlnőtte, betakarta a sebét. A törzse ilyenformán majdnem ugyanolyan vastag fent is mint lent, ezért is volt olyan nehéz, s ezért van, hogy szinte szélesebb, mint amilyen magas.
 Nem lucfenyő, valamelyik sokkal szebb, nemesebb tűlevelű fajta, csak a jódelfin tudja, miféle.
Tényleg gyönyörű. Még él, illatozik, s muszáj szólni hozzá. Mutatom neki, hogy lám, én is fent mennyire kopaszodom. És ha már még sincs neki tovább, tanúsítom ezennel, akkor sem élt hiába.


2017. december 12., kedd

Mije a mi a minek?



"Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek."

Régóta birkózik Eifert János egy gondolat helyénvaló megfogalmazásával. Még nincs egészen kész vele, de hiszen időnk is van még elég.
Én most a fent, tőle idézett megközelítés hibájára szeretném felhívni a figyelmet, nem csupán a figyelő környezet okulására, hanem ezúttal a helytálló megfogalmazás vágyát ösztönzően is.

Sztéjtment 1: Az akt, már úgy értve, a szemet szólító testi formák a természet formái, és nem a művészeté.

Az egyszerre rendkívül bonyolult és nemes összhangot mutató, dinamikusan megnyilatkozó anatómiai - mindene előtt női - alakzat a formával való tovább játszásra ösztönzi a magamagát művészi tettekkel éltetni kívánó férfi embert - tegyük hozzá: nem csupán esztétikai indíttatással
(A nők talán ugyanígy vannak a férfi testtel, vagy talán - látványokra eredendően másként gerjedvén - tisztán a formát tekintik, de nyilatkozzanak e dologban ők:-). Mintha a nemi értelemben kétféle entitás eltérne azonban vizuális poézisének sokszínűségét tekintve. De ki volna illetékes e kérdésben bizonyosat mondani!? Nem is fontos a bizonyosság.

Sztéjtment 2: A művészet eredendő, premodern értelmének körébe tartozó, rátermettségtől késztetett emberi ambíció a ráció által el nem érhető titok, az érzéki valóság "megismerésére" törekszik, s e törekvésnek kétféle - idealizált teljességében soha nem vagy csak nagyon ritkán adott - kibontakozása van: 1. Az érzéki ismeretnek a különösség jelenségkörében való pszichés megragadása (különféle erősségű érintettség-érzetet, katartikus benyomást keltve), és 2. a befogadást motiváló (egyszeri) esztétikai forma megteremtése.

Az akt, azaz a formai teljességét, harmóniáját s a maga érzéki auráját 3 dimenzióban kínáló test látványa a fotográfiai - 2 dimenzióba történő - transzponáláskor veszít vizuál-esztétikai és érzéki teljességéből. Itt kínálkozik a lehetőség a művész (a fotografáló) számára, hogy pszichés erőivel és formaesztétikai leleményeivel kompenzálja a befogadót ama veszteségek dolgában.
A dolog azonban nem csupán ennyi! Az emberi test bonyolult, egyszerre atavisztikus és civilizációs vonzatainak köszönhetően a vizuális átalakulás kalandos lehetőségei messze túlmutatnak a szép iránti lelkesedés megnyilvánításán. A konceptuálisok ezer mód kapnak ezen, a szép pózokba szerelmesült l'art pour l'artosok* pedig hallani sem akarna ilyesmiről.
Ez persze sarkosítás így. Ennél kicsivel bonyolultabb a művészi aktolás mibenléte,
de innentől már folytathatná maga Eifert János :-))

* a művészettörténetbe bevonult kifejezésnek pejoratív értelme van, pedig a művészet eredendően mi másért kéne az embernek, mint a művészetért :-)**

** Ez a kijelentés nem szolgál mentségül arra, hogy az aktfotózás - főképp a férfiak számára - fotográfus és női test giccses pózok és erotikus melléküzenetek közötti kergetőzése.

2017. december 10., vasárnap

LÁTOGATÁS



Ellátogattam az egyik kulturális intézménybe, ahol két életútját összegző kolléga mutatkozik be fotográfiái javával. Engedményekkel érkezem: az amatőr fotográfusoknak, de még inkább csak fotósoknak, fotózóknak van tisztességes foglalkozásuk, míg nyugdíjba nem vonulnak, így fotografálásra csupán maradék idő adatik, még ha invenciózus amatőrökről van is szó. Ezt - a megmutatkozó tehetség láttán határozott sajnálattal - mindig tekintetbe kell venni.
Amikor az amatőr alkotói életnek egyféle összegző java tárul szemünk elé, szinte mindig szembeötlik a fura summázat: tücsök és bogár.
Masinájukkal a nyakukban, egész életükben nézegettek és látogattak. A kor, a világ lényege, amit maguk mögött hagytak, úgyszólván érintetlen maradt. Ha láttak is, formákig jutottak, nem igazán tettek korukon túl mutató, maradandónak mondható felfedezést, nem érleltek magukban ritkaság számba menő attitűdöket. Voltak esetleg korszakaik, de fejlődés, az elme konzekvens és látványos behatolása a miért vagyok a világon kérdésébe... nos, ilyesmit talán nem is volna tisztességes elvárni.
Márpedig a civilizáció a valóság - meglehet pragmatikus, szükségleti, de - szellemi meghódításáról szól, kérdések és kérdések özöne által, és a válaszolások előrehaladtával, aktuális lényegei tekintetében civilizációnk folyvást változik. Kutakodásunk hátterében ott rejtezik a teremtett mivolt korlátai okán meg nem haladható, tehát - mondhatni - az Örök. A mindenkori örökérvényűnek tűnő. És az öröknek tűnő mellett örökösen kiütköznek civilizációs kutakodásunk korszerű konfliktusai, mindaz, ami az ember számára a legdrámaibb, vagy szerencsés időkben talán csak a legizgalmasabb.
A művészkedés útkeresései is e vonatkozásban relevánsak vagy sem. Civilizálódásunk útja nem csupán a valóság gyakorlati próbákat kiállni képes modellező megismerése, hanem önmagunk feletti lehetőségeink megismerése is. Amikor már jól lehet hazudni vagy felszabadultan képzelődni a fotografálás új eszközeinek köszönhetően, akkor sokat veszít értékéből az ügyes, de felfedező érték nélküli, hátrafelé tekintgető kattintgatás.
Akkor lényegre törően hazudni kell és új valótlanságokat felmutatni.
Az invenció azonban, ha van, a legtöbb fotóamatőrt a szerencsés képkivágás és a szociális indulat nélküli, tili-tolis formajátékok szintjén tartja. Ennél többhöz ugyanis egy mindenestől odaáldozott élet volna szükséges.
A lényegtelen becsvágytól fűtött kattintások milliárdjainak tengerében az egyik fotó - az emberiség-kalandot érintő lényeglátást tekintve - ugyanarra mutat, mint a milliárd többi: mellé. Leginkább konvencionálisan öröknek hitt szépről vagy fellángolás erejéig favorizált formajátékok divatjáról, esetleg a kiemelkedő kevesek formai leleményeinek közelítgetéséről szól az amatőr életút.
Milyen ez az ember? - kérdezhetjük, mikor körbenézünk az eltelt életnek szentelt falszakaszon. És igen gyakran kell azt mondanunk: mindenféle. Igazán fontosat nem látott, csak látogatott ezt-azt. Táj, a növényvilág nehezen elszalasztható, békésen ácsorgó állapotai, az emberélet félresodródott, tehát ugyancsak kattintásra békésen várakozó, rusztikus tárgyi kellékei, és persze dekadens emberi testfelületek, olyanok most is, itt is, mint máshol, mindig korábban. És mindez hitvallás és szenvedély nélkül, mintákat jól rosszul követni képes alkotói eszkábálás szerint. Az életmű legtöbbször efféle tárgykörbe sorolható sikerülések mentén áll össze.
Egész életet követelő nagy kérdések állítása és megválaszolása sehol. Maximum filterek, plug-inek ragadnak bele az alkotó tekintetébe. Akadnak Tóth Istvánok, Moholy Nagyok, neue Sachlichkeiti és egyéb divatok nyomába eredési kísérletek. Bresson, André Kertész, Escher Károly már veszélyes, mert ahhoz átlagon felüli reakció sebesség, másrészről a think while shooting (Munkácsi) féle önmagunkkal szembeni magas követelés kell. A Mapplethorpei minták meg bevésődnek ugyan az emberiség különösség-tudatába, de főképp a veszélyes önsorsrontás mintájaként.
Bizonyos amatőr életművekhez túl sokat nem tehet hozzá korunk divatba jött köztes elméje, a kurátor sem.
Na de én, nagyokos, ki számos-számtalan irányba lőttem, lődöztem, láttam-látogattam, néha láttatgattam is, gondoljam csak meg, én mit raknék falra?
Hááát... ezt-azt.
Úgy látszik, azért jöttem, hogy magamra ismerjek :-)
És persze rátok is.

2017. december 6., szerda

Koszmoszban turkálva



-     Hidd el nekem, a koszmoszban csak az alapötlet a nagy. Az, ahogy a Teremtő megteremté a Valamit, hogy aztán ráuszítsa a Semmire. A többi már csupán az evidencia folyománya volt. Ilyesmi esetünkben is gyakran előfordul. Itt van például, ahogy lenézek ebbe a...
-     Na de kedves Tanult Kollégám, tudtommal megegyeztünk, hogy a példálózás nem tiszta filozófia.
-          Na jó, rendben, Kolléga. Szóval, visszatérve a ráuszításhoz, hát ugye, a Teremtő ugyan mit uszított volna rá a Semmire, mint a Valamit. Kutya akkor még nem volt.
-          Nono, engem ugyan be nem csal a maga vulgármaterialista utcájába! Tudom, nem volt se kutya, se kerítés, se birtok, de a nagy kérdés, a kulcskérdés nem ez, hanem, hogy mit mondhatott a Teremtő a Valaminek, mikor a Semmire ráuszította…
-          Értem, mert hogy fogd meg vagy csípd meg abban a helyzetben nonszensz lett volna, és nem is járt volna ekkora felfordulással… A hozd ide is teljesen hatástalan, amikor még csak a Semmi van és még nincs mit idehozni, és ráadásul...
-          …már úgy értve is, hogy nincs hová ide…
-          Maga kis gnosztikus, közbevágott, mint annyiszor, de az alapkérdésben nem jutottunk előbbre.
-          Egyszerűbb lenne a modellezés, ha magunk is olyan helyzetben volnánk… nem erre a sok-sok hülyére gondolok, akik csak gőgösen szemetelnek, hanem, mondjuk, maga meg én. Olyan teremtő helyzetben...
-          Igen, de sajnos mi már beágyazódtunk, a Semmitől el vagyunk szigetelve, mindenütt koszmosz van…
-          Sopánkodásra semmi ok, hiszen a Teremtő mégis képes volt ezt a sok szart az ember segítségével a semmiből előteremteni.
-          Nana, a teremtő idáig nem merészkedett!
-          Mert maga aztán ott volt,… honnan veszi? Itt van például a Rubik kocka. Szerintem a Teremtő még mindig nem tért magához, hogy ez nem neki jutott eszébe… aztán itt van ez a táskarádió. Ha mi nem találjuk fel, az életben nem létezne ilyesmi.
-          Ez azért eléggé vulgáris gondolat, hogy a Teremtőnek ilyet is kellett volna teremtenie. Az elektromágneses tér ötlete azért kicsit alapvetőbb ennél…
-          Azt nem is akarta, az csak egy következmény, persze nekünk már principium, evidencia, ha tud követni.
-          Mi tagadás nehezemre esik követni, mivel hogy folyton maga előtt járok.
-          Jár! Inkább túr, de akkor hogy lehet, hogy a táskarádiót is én találtam fel az előbb.
-          Csak mert messziről láttam, hogy ragad valamitől. Magának való. Engem sokkal inkább lekötnek az elvont dolgok.
-          Na és ugyan mit von el itt, a szappant? Úgy értem, maga újabban csak filozófiailag mosakodik, vagy tényleg is, mert akkor nem tudom, mitől ilyen büdös.
-          Kegyed félremagyarázza a tényt, hogy az orránál fogva vezetem. Térnénk vissza a tárgyra, tisztelt kolléga…ha jól emlékszem a Valami manifesztálódásának kérdéskörénél tartottunk. A magam részéről el tudom képzelni…
-          Ne haragudjon, mi az, hogy a maga részéről? Nem látok át a maga részébe. Lenne szíves leszállni a magas hordóról!
-          Na jó, ha már így  rajtakapott: cipőt, azt tudom, tud, igen, de kecskét vajon kefélt már kegyed?
-          Hm…paranormálisan? Gondolom, úgy kérdezi, amilyen emelkedett tud lenni paradigmatikusan.
-          Ejnye kolléga, megegyeztünk, hogy divatszavakat nem használunk!
-          Bocsánat, csak éppen felfigyeltem itt egy érdekes koszmikus problémára, és pillanatra kisiklott a figyelmem. Szóval, kecskét, képzeletben, egyszer már természetesen. Ami igaz, az igaz, de... pillanat!… Igen, na, most már kétszer is. Nekem ennyi az egész. Csak ma este jobb szerettem volna értelmes világnézeti kérdésekkel lekötni a képzeletemet.
-          Ez a kérdés pont magára volt méretezve.
-          Igen? Na és ön kolléga, elment már maga, mondjuk, a búsba? Csak úgy gondolatban?
-          Miért, mert maga már el? Akkor mit ácsorog itt, mint egy faszénkályha? Háháhááá….
-          Megyek én, megyek, csak még elküldöm magát a seggesvári csatába. És nemcsak virtuálisan, hanem ezzel a Petőfi kötettel. (fejbevágja a kötettel)
-          Tudod mit, filoszkám? Elmész te a feketére lyukadt, buzi anyádba!
-          Hoppá, kolléga, megegyeztünk, hogy a nonszensz az tabu. Anya meg buzi, ellentmondás. Aki kilép az értelem köréből, az talált tárgyait átadja.
-          Itt van, cseszd meg, elem nélkül úgyse szól.
Több szó nem esik, mindketten kotorásznak tovább, ki-ki más-más kukában.

Fekete lyuk a Kazinczy utcában

2017. december 3., vasárnap

Nyitnikék

Mostanában feltáró munkát végzek szövegarchivumomban.
Nyitnám az egyik kedvenc, mert okos fájlomat, és tessék:
Billgéjtszék félremagyaráznak engemet.


2017. november 28., kedd

Kémeink jelentik



Ketten beszélgettek, a jeladó-háromszögelés szerint valahol az Arany János utca sarkán.
     “- Hallottad, hogy húsz másodpercenként fog változni a szinkronjel?
     - Az édzsbijón?
     - Te fizeted azt?
     - Nem, de átfúrtam a szomszédba. Minden második hónapban én jövök.
     - Nekem van dekóderem.
     - Azzal rákúrsz, mert ott kell ülnöd és húsz másodpercenként csavarásznod. Én átfúrtam. Ezek engem többé nem szívatnak. A multidzsoj is hogy csődbe ment! Ott a dekóderem ötvenezerért, a hajamra kenhetem. Azt mondja a műholdas, ne dobja el, majd még pont jó lesz valamelyikhez. Ez a tomzon? Tomzombi. Állandóan bajaim voltak. Folyton bedöglött a kártya. Felhívtam őket, megpróbálták életre kelteni, ment is, de mire visszaértek, annyi. Jött egy másik hapsi, összerakta, működött. Mondom, mindjárt az lesz, hogy én vagyok hülye. Két hét elment, és mire oké volt minden, az egésznek annyi, a multidzsoj is bedöglött.
     - Öt csatkó lett volna, filmnet, mjuziktévé, diszkaveri, aduldcsanel, meg mi még...?
     - Foxtrott, annak a nagymellű német csajnak a csatornája. Engem ki sem értesítettek, azt mondták ugyan, hogy mindenki, aki megszívta, kap valamit. Hát a frászt. Ötven rongyért ott a dekóder.
     - Tudom, a hajadra kenheted. És most mi van?
     - Még nem tudom. Ha nem látok rá a Szabadság hegyre, akkor az áem mikro ugrott. Hiába van az asztrám, a kettőt nem tudom fogni...
     - Az is mekkora szívatás, most melyik a régi?
     - Hát, amin a foci van.
     - De az fenn van. Azt modta a pali, a dekóderes, hogy egy nagyobb lavort kell feltenni.
     - Dupla fejed van?
     - Még nincs. A műtét megint három ruppó.
     - Nagyker áron szerzek tányért. Van egy haverom a betánál.
     - Az jó. Forgatható fejjel bent ülsz a lakásban, és oda állsz, ahová akarsz.
     - Á, tök mindegy nekem, csak fogni tudjam az asztrát. Semmi más nem érdekel.”

Itt megszakadt a beszélgetés. Kémeink mindent magnóra vettek. A dekódolás még folyik.


Az egyik kém dekódolás közben

Tóth Béla felvétele
(nem, nem a repülős)

2017. november 25., szombat

néhai Dozvald János

Ma van a Szovjetúnióba elhurc munkaszolgálatosokra emlékezés napja.
Apámat, néhai Dozvald Jánost, Budapest egyik legkedveltebb hölgyfodrászát a Nyugati Pályaudvar közeli légóhelyről vitték el az oda betörő szovjet katonák. A gödöllői gyűjtőtáborba került, ahol vérhas járvány ütött ki. Ott lelte halálát 1945. január 21.-én. Ismeretlen helyen, tömegsírban nyugszik. Mindössze ez az ifjúkori fénykép maradt rám. Kiváló mesterségbeli érzékkel és egy mandolinnal csavargott, bodorított és bolondított Dél-Itáliában. Miután hazatért, 1934-ben megnősült.Ha úgy vesszük, ez lett a veszte. Én pedig köszönöm neki az életet.