2018. április 22., vasárnap

kis kavics


Már hónapok óta gondolom, hogy félre kéne rúgnom azt a kis fehér kavicsot, amit séta közben mindig ott látok az ösvény mellett. Csak úgy, könnyedén, játékosan, esetleg sasszézva picit, ahogy a lendülő lábat követve csusszan a másik talp is előre.
Múlt hónap közepén megint szemembe ötlött a kis kavics, talán most még fehérebb volt a hosszú esőzésektől ázott napok után. Gondoltam is, na, most kéne félre rúgni, amikor a legfehérebb, de persze csak könnyedén, játékosan, ahogy már rég óta tervezem.
Még múlt hét végén is azon tűnődtem, hogy egyszer már tényleg elrúghatnám az ösvény mellől, csak úgy, spontán mód, be a fűbe. Esetleg hozzá tenném, hogy tatamm, vagy valami ilyesmit. Még mondtam is, na, majd visszafelé jövet, de aztán, ahogy sétáltam visszafelé, azt súgta egy hang: minek? Mert ugye, ott van és kész. Bár maga a mozdulat is kedves tud lenni, de ha eddig megvoltam nélküle...
Múlt hét elején aztán tényleg félrerúgtam volna, csak színes műanyag szalaggal el volt zárva az ösvény. Építkezés van, mondta az ott ácsorgó ember. Rendes út lesz itt hamarosan, egészen a téeszig.
Hát igen, előző nap kellett volna odébb pöccintenem azt a kis szarost, ahogy akartam is. Ezért mondom, ha gondolsz valamit, csináld meg nyomban!
Ma aztán megint arra sétáltam, gondoltam, nézzük meg, mi lett kedvenc útvonalamból. És tessék, már betonjárda van! Nézegetem, milyen sima, és az egyik ponton látok ám benne egy kis kavicsot. Csak nem? Fehér és pont akkora. Teremtőm, ez lesz az! Már beépült, tessék! Ott lesz még kétszáz év múlva is, hacsak nem jön egy háború. Ott fog virítani félrerúghatatlanul, én meg majd megyek a lecsóba.
Azért mondom, csináljuk meg, amit szeretnénk, csináljuk, amíg nem késő! Egyszer élünk. Nehogy már egyszer se!

2018. április 5., csütörtök

Éljen április 5!


Ma reggel megint magamra szavaztam.
De sokáig ez így már nem mehet.
Mint hazámon a szél, fülemen átjár a logosz, amelyik csak akar.
Hogy is lesz ez?
Április ötről szóljon az ének!...
Eleddig szépen nyomomban voltam,
de hű társam, ÉN lassacskán elmarad
tam tam dobszóra dobok egy hátast.
Nézem a lábat:
nagyon magam alatt vagyok.
Még intek, aztán már csak legyintek.
Április ötről szóljon az ének,
ki mentét elszaba, dúlva zengje a nép,
férctorkán harsogva zúg-zág a szélnek
elszabadítónk hő sinevét.
Eredj csak, én már nem tudlak követni.
Hazámon átjár a szél.
Felkent királyom
velem a padlót,
századok könnyét így mosta le.
S most jönnek még ezek is.
Menő lesz ez jövőnek.
A sinevét majd még ki kell találni...
Na és szov dzset...
majd csinálni kell egy olyat is.
De hát itt vannak a mi világra szóló mérnökeink.

pártpolitikai életfa

2018. április 2., hétfő

Számok


Mi maradandót, tényleg maradandót alkothat az ember? Szerszámok, miként a  velük megmunkált matériák is végül porrá hullanak. Gondolatot hordozó, érzelmet keltő formák értéküket vesztik, mert nem találnak értésre. Költőket, szóképeikkel, papírt, festőket, vásznakat, képzelet szülte képeket, szobrászok formált kőveit, az építőket falaikkal, ha nem az entrópia hordja szét, akkor majd az örökös újat akarás. Elkopnak, kitörlődnek, feledésbe merülnek a nevek, mintaértéküket vesztik a leghatalmasabbak is. Rendszerekről, kultúrákról lefoszlik az erőszakolt akarás, kifordul eredendő értelméből az irány tartó múltra emlékezés, a hagyomány.
Bár mese van, minden múlandó az ember körül.
Egyedül a számok maradnak. Minden idők legnagyobb leleményével, a számolással menekül, menekítheti magát az ember legtovább. Amikor aztán áldozatul esvén egy kozmikus kataklizmának, már poszthumán ember, egyetlen briliáns agyi gagyi sem lesz a világban, azt mondja talán a teremtő: "Számok, nocsak, az újrateremtés szerszáma! Nem rossz! Ezek tudtak valamit, pedig ki tételezte volna. Na, de akkor, ha volt, lesz még végtelen sok ilyen. Talán különb is."


2018. március 27., kedd

ültess egy fát!


Fogy az életem. Ideje kicsit gondolkodni a létemet körülvevő bonyodalmakon!

Próbálom megérteni, például, mit is értsek neoliberális társadalmon.
Talán:
Koldulástól a terrorfenyegetésig változó erő- és érdekbehatások nyomán, nomádra hajazó humán elvek mentén multikulturális biodíszleteivé leszünk egymásnak.
Konkrétabban: az u.n. Nyugati civilizáció korábban érvényes történelmi képének és kollektív értékeinek érvénytelenítése, minimum karanténba tétele, mondhatni, az érvényes  múlt lenullázása, új civilizációs múlt indítása, anélkül, hogy e lenullázó törekvés az egyéb civilizációk saját történelmi képére, annak tűzzel vassal való érvényben tartására is kiterjedne, vagyis meglehet, akaratlanul, de következésképpen e civilizációknak a hagyományok és összetartó evidenciák terén meggyengített Nyugati civilizáció főlé kerekítése.

Próbálom megérteni, mit is értsek filozófián.
Talán:
Az ember, mint olyan kozmikus helyzetének rendszerbe foglalása. Gyakorlatilag: kozmikus helyzetünk megítélése jogának számos-számtalan egyéni kisajátítási kísérlete, szigorúan az emberiség nevében. Még újabban annak vizsgálata, hogy a kozmoszba vetett embernek mi köze van a saját agyához.

Próbálom megérteni, mi is történik most a 2018-as parlamenti választások apropóján.
Talán:
Napok óta összehangolatlanul váltják lefelé a kormányt az ellenzéki (horror-koalíciós) erők, mint kacsa a nokedlit, Krisztus a vargát, tyúk a töreket, Szent Pál az oláhokat, macska a forró kását. Mindennek - remélhetően - 2018. április 8.-án lesz vége.

Míg itt süketeltem, a szomszád asszony kint, a körfolyosó végén elültetett egy fát.

2018. március 21., szerda

Heti hoax

Juncker és Soros beledrondít a magyar belpolitikába ?

A válaszási kampány tisztaságát manipuláló ellenséges drónok a Nyugati Pályaudvar felett

2018. március 17., szombat

Stephen Hawking emlékére


Kis Gyufaszál!

Ha minden csillag kihunyna az égen, akkor a Te szelíd fényed teríthetné be a kozmoszt, s tőled való volna minden test árnyékvetése.
Bár jéggé fagyva ennek örülni már aligha tudnánk.
De mégis, jó arra gondolni, hogy az utolsó készség, fénnyel oszlatni tudni a sötétséget, itt lapul a zsebünkben.


2018. március 6., kedd

Egybesülések



nézem a tévét, minek nézem..


Mi volt az ősrobbanóanyag... az az "anyag", tegyük idézőjelbe, na! Mi volt? Az biztos, hogy nem volt benne idő. Egy pillanattal a robbanás után azonban a Teremtő máris vonulhatott a kasszához hatalmas - ismeretlen fizetőnemben mért - gázsijáért.
Mennyi, mennyi... illetlen kérdés. Az is lehetséges, hogy már időtlen idők óta robbantgat, amihez előre kapta meg a támogatást az EU-tól (nem félreérteni: Egybesült Univerzumok!)
Volt azonban az a - nekünk - Ősrobbanás. Az ősrobbanás és minden robbanás az, amikor időt viszünk be az anyagba, méghozzá mérhetetlenül sokat.
Van ebben az idővel tágított energiacsomagban egy-két potenciális buborék, ami majd mindent elnyel, és ez lesz egy új fizika kezdete. Ez - csakis az időnek köszönhetően - sok százmilliárd évvel később lesz. Figyelmeztetés nélkül jön és a fénysebesség háromszorosával. Ember? 
Ember, sokkal nagyobb üzletről van itt szó! Ott állunk majd tehetetlenül, szemtől szembe (na jó, az operatőrnek hátulról) és valószínűleg azonnal egybesülünk.
Oszt jóvan - de most legfelsőbb szempontból.
Fizikusaink legfrissebb kutatásai szerint létezik az abszolút lehetséges. Ilyenformán abszolút lehetséges egy fázisátmenet, amire jó időben talán fel lehet készülni. Ez a fázisátmenet vagy megtörténik, vagy nem. Ez van, ennél többet most még nem tudunk. De tudhatunk, ha idő előtt egybe nem sülünk. Legeslegnagyobb fizikusunk állítja mindezt, a tudomány einsteinköve, ki azonban addig nem von le semmilyen következtetést, amíg meg nem győződik mindenről. Győzködik, persze, győzködik, hogy vonjon le, mert nem kívánunk itt állni a bizonytalanságban, miközben eláraszt bennünket az a gondolkodásunkat bénító túlszaporodó fajta, szerte a földi világból, ki a maga ősrobbantgatásaival kívánja magára terelni a figyelmünket. Csak a jólétünkért jönnek, de nekik az épp elég, nekünk meg igen kevés lesz.
Na, de az időtlen őspillanatba bevitt mérhetetlen sok időnél tartottunk! Olyasmi ez, hogy még a legnagyobb őspillanat is csak bámul ( a kis pillanatok észre sem veszik!) és az őspillanatban szorongó ősanyag, ami eddig beletörődve strukturállott magában, menekülőre fogja.
Hogy mi lett ebből, azt már tudjuk: ez, ami most van. Nem kell feltétlenül beledögölni. Csakhogy jön a fekete cunami.
Természetes jelenség, aminek örülni kell, vallja az olasz miniszterségig jutott kongói vagy nígériai arc, aminek feketeségéből életrevaló szem csillan ránk. Na, igen, örülni már megtanultunk. Voltak itt már tektonikus eredetű cunamik, és alig vittek el esetenként pár százezer embert, miközben elcsórtak a magas partokról tengernyi őslevesnek valót, ami új lehetőségek kezdete.
Tudósaink persze nem feketét mondanak. A "sötét energia", így hívják. A sötét energia a semmi energiája, mondják tudósaink, és máris tények elé állítják a kétkedőket: tégy egy zárt dobozba sötét energiát, mérd meg, mennyit nyom, ezután tágítsd a dobozt kétszeres térfogatúra (te dolgod, hogyan, persze anélkül, hogy kinyitnád!) és mérd meg újból. Kétszer annyit fog nyomni.
Akinek kevés a képzelő ereje, elég ha vár kicsit. Jön ez a fekete energia, és miközben mi méricskélünk, kétszer akkorára fogja tágítani a dobozát, és hirtelen kétszer annyit fog nyomni.
Talán tehetnénk ellene. Sietnünk kell azonban, mert jó, ha nyolcszázmilliárd évünk van. Előkerülnek ugyanis idővel a zombicsillagok, amik az örökös jelenből az azonnali jövőbe repítenek bennünket (kéjesen tudományos pillantás a kamerába, hány néző csinálta össze magát...) Ezek a zombicsillagok - szlengesen zombicsik - akkorát ütnek, hogy a fekete lyukak is belepusztulnak. Közülünk a legeslegerősebbel is, akkor már teljesen feketével, aki éppen azt kérdezi még, mi az isten folyik itt már?, egyetlen gammavillanás végez.
De ott még nem tartunk.

2018. február 13., kedd

Vizuális rondó a K11-ben





Hupján Attila - a MAOE fotóművészeti tagozatának jelenlegi elnöke - K11-ben megnyílt kiállítása egymással jól harmonizáló, 22 frázisból álló zenedarab, technikailag hibátlanul megkomponálva, és bonyodalmas kánonban fonódó strukturális szövevényei ellenére mesterien lejátszva. Ha maradunk a zenei párhuzamnál, akkor a vizuális képi ábrázolásnak az idő dimenziójára nem kötötten apelláló befogadhatósága okán - és a falon bemutatott sorozatok természetéből kifolyóan - egy végtelenített rondó formájú vizuális zenedarabbal van dolgunk, amibe, mindegy, hol kapcsolódunk be, és hol szállunk ki belőle. Fekete-fehér, következetesen grafikus benyomásig leegyszerűsített vizuális frázisokról van szó. 22 látszólag ugyanolyan képről, ahol azonban 22 teljesen más punktum* ragad meg bennünket.
A kiállítás címe - Kizökkent világ - enyhén aggályos, mert előhívja emlékezetünkből Francis Ford Coppola ama csodálatos filmjét, ami az emberiség, egyáltalán a földi élet különös, még inkább intő és aggasztó, részben szükségszerű fejleményeiről szól, az emberiség jövőjét érintő, fenyegető változásokról, tehát nem egyszerűen pszichikai érdekességekre utaló formajáték a valóságról, hanem súlyos jövendölés. Nos, ilyen hatalmasat markoló filmnek talán nem illik a (magyar) címét elorozni egy művészetileg még oly dicséretes, de jóval szerényebbnyit markoló (magyar) formajáték hívó szavául.
A kiállítás kísérő objektuma - a kor divatjának megfelelően - az ügyesen kikerekített narratíva, ami itt, szerencsére nem a lyukas zsákra rakott folt. Azt azonban, ami ebben a látványépítés háttérmagyarázatául szolgál, és tudományosnak látszik lenni, művészethez értő pszichológus aligha gondolná komolyan.
Sokkal egészségesebb narratívául szolgáltak Mandur László fotóművész megnyitó szavai, aki néhány tekintélyérv ideszólitása és a fent említett narratívából való mazsolázás mellett megengedte, hogy saját gondolatainkkal szabadon szélnek eredjünk a ,kiállítóteremben :-)
Elkésett javaslatunk: szólhatna inkább a cím az én identitáspontjával való formajáték lehetőségeiről, (mondjuk mikro-emlék-szekvenciák 1.) anélkül, hogy azt sugallnánk, hogy feltétlenül meditációs mélységekig kéne valakinek magába szállnia, ha ilyesmit szeretne játszani. Hiszen játszunk, szinte mindannyian ilyesmit, csak mint fentebb említém, igen kevesen játsszák ezt hibátlanul, tónushangolásában ennyire átgondoltan és leleményesen, sőt, még annál is kevesebben akadnak, akik efféle játszadozással túllépnek a magánügy körén, akik nem untatnak halálba bennünket.                D-Vektor
Mikro-emlék-szekvenciák 1. ? Ki a fene volna kíváncsi arra? P.O:

*Roland Barthes egyéni látásunkat is tekintetbe vevő kifejezése a különösségre, mint olyanra.


2018. február 6., kedd

A kognitív bolhapiacon



A kognitív bolhapiacon

Nagysága! Kell kegyednek olcsón Akarat Szabadsága? Vagy inkább az akaratlan liberó szabadsághoz volna kedve? Az kicsit drágább.
Csóválja a fejét? Nos, akad itt AKASZK is, téeszüzemági Akarat Szabadság Kivonat Akarattyáról, nagyon olcsón. Vagy Miti Shakartam észvédő krém Dubaiból.
És most érkezett ez a G szériás holland-fin akarat takarat is, teljes kiőrlésű wollen, a virtuális escheri piaci fajtából. Vagy SZÖM, szabadság önmagában. Veszi, aztán maga hígítja, ahogy akarja.
De már látom, ahogy közelebb jött, hogy Kegyedhez, ahhoz a bájosan összeszorított ajakához az Idenekem Csökönyszörp illene leginkább, a csípős változat. Ebből egy kortytól lángot vet a szája, és estig be nem áll a polémiája.
Na, akar vagy nem akar!? Mér hezitál... úgy értve, ne álljon a mér legem hez itt, mert kilengeti a mutatóját.
Mi? Micsoda? Ükürüt szöbödség? Az valami török szarság lehet. Nem is hallottam róla.
Ja, a fogorvostól jött? Aha, kihúzták a bölcsesség akarását, és bedurrant. Ilyenről már tudok. Van egy ismerősöm, az bölcsész akart lenni, de annak is bedurrant. Sokáig meg volt húzatva, aztán teljesen hülye maradt. Minek mondom... most már mindegy ez Kegyednek, már kihúzatta. Bár azt ki tudta volna rántani mással, Ta-Mik ló-spárgával is. Hogy van-e? Már hogy a hellerbe ne volna! Csak arról, ugye, már lekéstünk.
Fáj mi? Ez az, amikor se kaja, se pia, de szabadságában áll jógában hallgatni. Itt van ez a yóga szőnyeg, most feléért. Ha nem, nem. Van otthon gyógytornya? És niccse? Csak lukácsa? Biztos jól ácsol. Szőke, barna? Micsoda, kopasz? Az szartrét se ér! Szerezzen niccsét. Szokott lenni vászonkötésben, bőrkötésben, de most nincs így se, úgy se. Szerez majd, ahol akar. Akkor aztán Kegyednek már nem kell semmi. Na, addig menjen a Lukácsba, ne tartsa fel itt a sort!


2018. január 31., szerda

Kevés kreatív tűnődés után végre kimentünk ez újnak már alig mondható esztendőben az utcára, és az egyik Rákóczi úti buszmegálló terelő-karóitól elragadtatva Pesövé Ofszi azt javasolta, hogy készítsük el 360 fokos panoráma-önarcképünket. Íme az eredmény:

A busz közben elment, de majd jön másik :-)