FÜRDŐSZOBA



 Kocsmákrul tehát:

A kínálati kocsma az a bizonyos, közterületen fellelhető épület, ahol alkoholt kínálnak helyben való fogyasztásra. Az efféle objektum a történelem kezdetén alantas közösségi színtér lehetett, ha volt egyáltalán, ma viszont, mivel az életvitel demokratizálódott, vagyis lefelé nivellálódott a társadalmi rétegek viselkedése, gyakorlatilag senkinek nem derogál kocsmázó helyet útba ejteni alkoholnak társas vagy szólózó, megrögzött vagy futólagos, de hozzávetőleg nyilvános fogyasztása céljából.
A szükségleti kocsma viszont nem egy konkrét cím alatt fellelhető helyiség, hanem valami elvont színtér, ami az emberek viszonyaiban támad. Támad pedig azért, mert az ember hajlik leegyszerűsített platformról szemlélni az emberi viszonyokat, és főképpen szeret tét nélkül vitatkozni, gördülékenyen, de felelősség nélkül pofázni. A szükségleti kocsma olyan szituációkban áll elő, mint a családi események, a nyaralás, az ünnepek vagy akár a közös tétlenség, az elakadt történések miatti kényszerű várakozás, kölcsönösen idegen társaságba keveredés és így tovább, na meg a régen rúgtunk már be barátilag kipattanó ötlete.
A kocsma-épület igazából csupán azért kell, hogy a kocsmázás lehetőségének fennforgása a legbutábbak és legmagányosabbak számára is nyilvánvaló legyen, de kocsma épp úgy van ott is, legyen az lakás, udvar szeglet, bámulni való rendezvények háttere, ahol pár ember alkohollal kezdi múlatni az időt. (Hofi Géza: Piál a Föld, hiába minden…)
Az, hogy fő, elhagyhatatlan összetevőként a kocsmának mindkét fajtájában dominál az alkohol, azért vagyon, mert az ember egyik igen fontos viselkedési szükséglete a zsigeriség.
Az alkoholos intenciónak köszönhetően lelassulnak a történések, nincs feladat, határidő, követelmény. A kocsmában stagnál az idő, s így könnyű egymásra figyelni illetve nem figyelni. Figyelni, hogy zsigerileg ki milyen, s hogy zsigerileg mit lehet kihozni magunkból, hogyan lehet nagy ívben és hangzatosan egymás fejére tenni akár, aminek jogokkal szabályozott társadalmi környezetben ezer akadálya volna.

Szeretem én az alkoholt? Hát, nem igazán. Csak némely zamatos formájában.
Szeretem én a zsigeri viselkedést? Csak meglehetősen szűk társas viszonyban, ezért kocsmákban nem igazán.
Szeretem én a kocsmákat? Igen, szeretem, hasonlóképp, mint az állatkert színtereit.
A kocsma viszont nem szeret engem, talán mert kocsmázásról ébredő gondolataim lerínak rólam, ott vannak a szememben, mikor valamely nagy ritkán előálló körülmény okán a kocsmába kell hogy lépjek.

Az alkohol kínálata valószínűleg megelőzte a szükségletet, hiszen a zsigernek eszébe nem jutott volna, hogy kéne neki valami, amiről nem is tud, ha nem bukkan fel, ha nem kínálkozik az alkohol a maga eredendően természetes, erjedés útján előállt formájában.
A kocsma tekintetében viszont hamarabb volt a szükséglet, mint kínálat, mert az ember, aki a maga biológiai egységét, a családot atavisztikus ösztönnel védelmezi, a társadalmat, annak tengernyi nyűgével úgy tekinti, mint amit néhány rosszakarója talált ki, ezért - ha csak időnként sikerül is, készséggel veti le magáról a szocializálódás istrángjait. A kocsmázás pedig - kézenfekvően - épp az átmeneti deszocializálódás kommunikációs keretéül kínálkozik.
A kocsma azért van, mert az emberek olyan zsigeri közösségre vágynak, ahol felülírhatják - kis időre legalábbis - a szociális feltételek közt fogant, számukra hátrányos különbségeket; azért van, mert olyan közegre vágynak, ahol nem érvényesek a szellem kulturálisan jegyzett hódításai, az értés vagy a hatalom hierarchiái, a társadalmi követelmények, a teljesítés kérdései, azon szinten legalább is, amelyen a legtöbb ember nem bír velük.
A kocsmán kívüli világot az értelem és a civilizációs törekvés igyekszik belakni. Fondorlatos hatalmi jogosítványokat gründol sok úrhatnám ember, önzőn és alattomosan próbálja maga alá gyűrni, a maga diktálta játékszabályok szerint kijátszani egyik a másikat. Akinek a saját önzése nincs éppen érvényben, akinek becsvágya gyenge vagy nem kapott kellő teret, akit jólétileg kisemmiztek, az kocsmázással vigasztalódik.
Miközben az értelem kiváltságokat követel magának odakünt, az ügyes meg lefölözni reméli mindazt, amit úgymond’ „a köz üdvére” kiagyalt, amit működésbe hozott, felépített, mechanizmusokba terelt, aközben a kocsmai okosok poharazgatással próbálják az érvénytelenség vákuumában tartani kicsit ama kinti viszonyokat. A fejlődés útvesztőiből ide-idemenekülő ember itt dacosan lelakhatja kudarcot vallott önmagát.
Míg kívülről nincs két egyforma kocsmaépület, belül, funkcionálisan szinte minden ugyanaz. Már úgy értve: a zsigeriség alapfeltételei tekintetében, mert míg emitt aktfotó lóg a söntés fölött, amott talán egy luxusautós poszter kunkorodik, vagy egy híres színész vigyorog, és az asztal sem kerek talán, hanem négyszögletes, de az ide betérők berúgni jönnek, piálni, ki mennyire szeret vagy bír vele, na és hőbörögni. Ha a pia nem csak bámultat magunk elé, akkor zsigeri igazságok kiárusításán fáradozik az elme. Nyitott kimenetelű gondolkodás is van, persze, kis mértékben, minimálisan szükséges toleranciával és indulatfüggő feltételekkel. Esetleg néhány tévelygő kijelentés a szépről a szemnek, ami legtöbbször csak valami profán célt befogni akar, hogy aztán zaftosra váltson.
Szellem helyett szemtelenkedés, érv helyett testi fölény. Feles, fröccs. Fing, kérdésre válaszként eleresztve.
A kínálati kocsma a mindenféle vonatkozású társadalmi különbségek nivelláló helye, utcaképbe ágyazott profán színtér, ahol a plebsz a maga faragatlan szintjén, a maga félre faragott modora szerint viselkedhet, ahol bicskákat nyit maga ellen minden hatalomra, jogra, akadémikus fölényre apelláló mukkanás.
A fennkölt szellemnek is vannak kocsmái, persze, mert számára is akad jócskán, amiből időnként elege lesz, és ezért keresi az alkoholban oldott locsogást, hogy körmönfont nézeteket boríthasson a mást gondolók képébe - csakis zsigeri alapon. Ám a fennkölt szellem az utcai kocsmázások szintjén nem rúghat labdába.
Én is elkerülöm e helyeket, bár szellemem talán nem is fennkölt. Kocsma, borozó, söröző, ital kimérés vagy más efféle feliratú helyiségekbe nem járok, mert ott legszívesebben megölnének engemet.
Sok kocsmáról tudok, persze, és kívülről, városképileg néha tetszenek is. A legtöbb barátságos kocsmacégér talán Hódmezővásárhelyen található. Ez, feltételezem, szelídebb világ, mint a pesti külvárosoké. Minél nagyobb egy város, annál nagyobb a perifériája, és ott annál ordasabbak a kocsmák.

Úgy sejtem, a zsigeriség kisugároz magából valamiféle halk zümmögést. Miért gondolom ezt? Amikor elérkezett a kocsmai csúcsidő, általában már senkit nem érdekel odabent, hogy nyílik-csukódik-e még az ajtó.
Ám néha belép a kocsmába valaki - ez elvétve én magam vagyok - és akkor mindenki félbehagyja a szavát. Felfigyel. Annak az alaknak ugyanis nincs zümmögése, zsigerileg néma. Csak normál szomjat kíván oltani talán, vagy egy kíváncsiskodó. Holmi ide tévedt idegen.
Na, az menjen az anyjába! Mert itt senki ne legyen kíváncsi. Itt mindenkinek elege van a kintiek szerinti tudnivalókból. Valamire való kocsmázó mindent tud már az életről, legalább is eleget zsigerileg, hogy a vezető témákban kinyithassa a pofáját, vagy ha zöldfülű kezdő is, tudja, kire kell itt figyelni, s miről beszélnek épp, súlyos mássalhangzó torlódások közepette, a zsigerileg előrehaladottabbak.
A zsigeriség fő és végső ütőkártyája a nyers erő. Persze, látszania kell, hogy van belőle jócskán, különben a leugatottak megtorolnak minden szólást, különben a zsigeriség - megtévesztő módon - szellemi jellegűnek és jogszerűnek kezdi mutatni magát.
A kocsmázók látszólag békésen lebegnek alkoholos mámorukban, de ugrásra készen lappang belül a verekedhetnék. A kocsmai játékszabály szerint ehhez minimum vélt sérelem szükségeltetik. Akad, persze, aki csal, aki csak úgy, indok nélkül, merő tombolhatnékból verekszik, de a kocsmázók többsége ennél szorosabban idomult.
Vannak rajtuk, a bepiált ürgéken bizonyos témaérzékeny kapcsolók. Egyik ilyen kapcsoló például az anyukája kapcsoló. Ha ezen nem történik kapcsolás más valaki részéről, akkor a kocsmázó tehetetlen. Ezért néha ő maga nyúl a kapcsolóért, hogy a cselekvés mezejére léphessen.
- Te szidtad az anyámat? – kérdezi ettől a zsigerileg zümmögéstelen betolakodótól.
- Nem, dehogy, én nem szidtam.
A másik fontos kapcsoló a becsület, ez már belülről kapcsolódik:
- Szóval, én hazudok…
Most látod csak, hogy belenyúltál a csiki-csuki kapcsolóba. Jól meg leszel verve. Legalább is csúnyán. Csúnyán jössz ki belőle – már ha nincs amazénál több nyers erőd.

A zsigeriség kocsmai színterein felüti néha a fejét holmi idegen hangadó, prédikátor önjelölt, aki a plebsz felé megnyilvánított olcsó, ám verbálisan kacifántos benyalásokkal megküzd valahogyan a verhetetlenség titulusáért. Lehet ez az illető ősparaszti ész vagy összevissza olvasott ember, ám önmagában semmit nem ér vele, ha nem korhelynek látszó, csavaros eszű alak, akinek bemondásai hallatán mindenki más elnémul, mert annyira színesen zakatol az esze kereke.
Az ilyen alak zsiger-okosan odamondogat a zsigereken túli valóságnak, ezzel hódít hallgató híveket, és közben rendesen vedel. Bírja is persze. Muszáj! Enélkül hamar gyanút keltene.
Találkoztam a minap egy ilyennel, aki, hosszú évtizedek alatt megtapasztalván, mire képes, szellemileg pofozkodni – vagy még inkább pofázkodni - jár a kocsmákba. Szenvedélyesen keresi a prédikálásra alkalmas színtereket.
Valaki meghívott egy bárféle lokálba, mert ez az alak szellemileg makacs hallgatóságot rendelt magának, talán egy Guiness rekord állítás céljából. Mutatni kívánta, micsoda fergeteges bölcsesség lakozik őbenne, hogy miként fogunk bámuló híveivé lenni három-négy kortyintás alatt. Ösztökélte hallgatóságát, hogy kérdezzenek, kételkedjenek önmaguk tisztánlátásában a világ bármely dolgával kapcsolatban.
A magam rendszerező elméjében ilyesminek nincs ugyan hely, de azért bátorkodtam kérdezni valami csekélyke lényegre törőt. Elkövettem azonban a legnagyobb hibát: nem piáltam mind eközben, nem volt a kezemben sem sörös sem boros pohár.
Még csuklani sem volt ideje e sámánzsigerűnek, még fel sem ködlött fejében a válasz-folyam, amikor már éreztem magamon az őt alkoholtól félig elázottan körülvevők, a zsigerileg behódoltak gyűlöletét. A prédikátornak is torkán akadtam valahogy.
Az volt a szerencsém, hogy forgott a film, készült fellépéséről egy dokumentáció. Csak mellesleg hányta szememre később ez a prédikátor, már a kamera látóterén kívül, ahol a piálás makacsul folytatódott, hogy miféle ember az, aki ilyen helyen nem piál, hanem kávét iszik. (Mindahányan tízen fölüli pohár sörüknél tartottak.)
Már kint voltak a korzón, de a kocsma ott volt velük. Vérbe forgó szemekkel idézgették múltjuk dicső eseményeit, ahogy ez kocsmában szokás. Maguk közé tereltek aztán mély megvetéssel engem is, csak hogy féjsz tu féjsz utálhassanak.
- A sátán itt is velünk van - mondta ívóhíveinek a prédikátor, ki egy ideje a világ romlott voltát ecsetelte, itt van, igen, de itt befogja a pofáját.
Mindenki derült ezen, ahogy kocsmában illik, billegve bólogatott pár egymásnak koccanó szellemi uszadékfa.
Én néztem hűvösen, hallgatagon, egyenesen a prédikátor szemébe, mert semmi korhely duma nem jutott eszembe. Utált is ezért, mint a szart.
„A sátán itt van, csak itt befogja a pofáját.”
Igen, utólag el kell ismernem, jó duma. Volt ebben ott valami, és szállt is rám belőle jócskán.
 



 _____________________________________________________________
Szombaton ünnepi játékokkal fejeződött be a Tripont  születésnapi előadássorozata. Ötletünk nyomán készült megvalósulni egy nagyszabású video vetítés is, melyből aztán a Kiégő Izzók jóvoltából (nomen est omen?) semmi nem lett, pedig hogy erőlködtünk, hogy fürgére animált születésnapi ajándékunkkal a jó öreg céget és minden vendégét felvidítsuk.


:-))










 _________________________________________________________________________
12 savanyú ugorka - folytatás

Így tehát itt és most a kérdőív mellé kell elmondanom, hogy az alkotmánynak mindenek előtt valamiféle kollektív együttélési eszményt kellene deklarálnia és védelmeznie, mint ami - alig merem kimondani - a nemzet fogalom mögött rejtőzhetne. Ha ilyesféle, az összetartozás erősítésére és védelmére tömbösült kollektív érték nincs ma érvényben, akkor az alkotmány csupán az államigazgatás afféle mézetlen madzaga, melyet a nép orra elé lógatnak.
Ha érvényben van bármi egyetlen szóba foglalható kollektív összetartó eszmény, akkor definiálni kellene, hogy az ma, itt, nekünk miféle értékekből tevődik össze.
Miféle értékekről lehet egyszerre itt és most valamint távlatosan is szó? Mindenek előtt azokat az értékeket kellene számba venni, melyek a kollektív lét legfontosabb funkcionális elemeit testesítik meg.
Szinte minden alaptörvény hiányossága, hogy a törvényt tételesen megfogalmazó törvénykezők és jogi okosok nem igen óhajtják definiálni (talán csak mert nem képesek/alkalmasak arra, vagy talán, mert a Jog maga még sosem volt alkalmas rá, hogy definiálja és tételesen védelmezni legyen képes azokat a közösségi értékeket, melyek érvénye erőszakerővel nem kikényszeríthető. Így az olyan kollektív szabályozó értékek, mint például az erkölcs, minden jogállamban hajlamosak elsikkadni.
Olyasmit ugyanis a törvény nem képes védelmébe venni, amit nem definiált a maga nyelvén.
Ha például nincs definiálva a szólásszabadságban rejlő érték és progresszió, akkor közéleti, sőt jogi vitáink során - például - kedvére moshatja össze valaki a véleményt az uszítással, vagy jogot formálhat bárki még a pusztán zajongás értékű vélekedés tiszteletére is! És ugyanígy van ez a többség és a kisebbség fogalmak mögött rejlő értékekkel, melyek, mint névszók pillanatnyi jogértelmezgetések által cinkelt lapokká válhatnak a közösségrombolás kártyajátékosai számára.
A homályos közbeszédi célozgatások íratlan, de bevált kollektív értékeinkre (akár vezető politikusaink szájából - tisztesség!! mi az?) inkább elaltatják, sem mint segítségül hívják önszabályozó társadalmi erőinket.
Tehát: milyen alapvető társadalmi értékeket szentesítsen - nem csak preambuláns szentimentalizmussal, hanem jogilag is tételes kötelezettségekkel védelmezve - a magyar Alkotmány?
Mik az erkölcs, család, demokrácia, nyilvánosság, kollektív élettér, szolidaritás és egyéb fontos szavaink mögötti védelmezendő értékek? Foglalja magába ezeket az értékeket a szavak jogilag is világosan értelmezhető definíciója! Ehhez persze ki kell nyilvánítani a definiálás illetékességének jogát is, azt például, hogy milyen hierarchikus viszonyban uraljon efféle alapvető kérdéseket a politikai szerepvállalás felé törekvő, mindenkori hatalmi elit és a maga "kaptafájánál" maradni hivatott vezető értelmiség.
Meg kellene határozni a magyar nemzet alkotmányba foglalt értékeinek fontossági sorrendjét is, tehát, hogy a mindenkori körülményekre tekintettel mely értékek űberelhetnek mely más alkotmányos értékeket. Esetleg, hogy mi van legeslegelöl! Mert ebből következik talán, hogy mikor, hogyan, s milyen mélységig köteles alárendelni magát az erőszakerőket szolgáló ember a hatalmi apparátus pillanatnyi érdekeinek, s hogy miképp válik ki bizonyos történelmi pillanatokban a kollektív felelősségből az egyén személyes felelőssége.
Mik legyenek az alapvető emberi kötelezettségek a mi pillanatnyi adottságokkal megáldott, de mindenképpen korszerűnek lenni remélő társadalmi közösségünk jobb jövője érdekében? Ez megint csak attól függ, hogy miként definiáltuk legalapvetőbb étékeinket.
Például: miféle egyéni, személyes készségek és szocializációs tartalmak elengedhetetlenek ahhoz, hogy az állampolgár a magyar társadalom céljainak hasznára lehessen. A válasz itt is a definiált értékpaletta függvénye. Ha előbbre való érték a mi társadalom-felfogásunkban a demográfiai mutató, mint mondjuk az állam hosszútávú versenyképességének megalapozása, a szellemi innováció, vagy akár csak a jól dolgozni tudás képessége, akkor csak szaporodnunk kell mindenek előtt. Akkor oké, hogy a demográfiai lúd szavazatai által önző disznót győz. (zárójelbe teszem: ettől persze a demográfiai lúdnak még felkophat az álla, miközben az önző disznó kitúr magának mindent, amire csak vágyik.)
Ha másképp áll a helyzet, akkor semmiképp nem adhatunk szavazati pluszjogokat azoknak, akik növelik a lélekszámot, de például adott szocializáltságuk karaktere miatt nem alkalmasak arra, hogy jövőképes embereket neveljenek. Szavazati jog olyannak, akiről nem tudhatjuk, hogy érti-e másoknál jobban, egyáltalán érti-e, hogy mihez képest mit választ egy négyzetecske beixelésével - elég veszélyes, populista játék! Nem csak szavazgatni kell itt, nem csak választgatni igen és nem közül, hanem érteni is, miféle kockázat van a válaszok és választások mögött.
A voksolás szabadságaként értelmezett demokrácia nyakunkra hozza a döntés dilettantizmusát. Mi legyen tehát a történelem kezdete óta felfogások kereszttüzében álló demokrácia fogalom társadalmilag célszerű és ellentmondás mentes értelme?
Ismétlem:
ÉRTÉKEINKET DEKLARÁLÓ ÉS JOGILAG IS MŰKÖDŐKÉPES SZAVAKAT AZ ALKOTMÁNYBA! LE A MÉZES PREAMBULUM MADZAGGAL!
Garantálja az Alkotmány definiált értékeink jogi védelmét!
Már csak tűnődve mondom: talán nem állampolgári kötelezettségekben kellene gondolkodni, hanem az egyént is terhelő felelősségvállalás szükségességében. Ez utóbbi ugyanis teret ad az egyén szociálisan pozitív önbecsülésének és önépítésének. Ez a két szó véletlenül sem lehet egymás szinonimája! Míg a kötelesség inkább csak nyűg, a rá háruló felelősség progresszív teher lehet az egyén szemében.
Megpendíti a "kérdőív" a REND szót is. A rend bármely konkrét formája nem kizárólagos érték. Vajon képesek lesznek-e az alkotmányozók ezt a fogalamat a maga funkcionális lényege szerint definiálni? A rend szó mögött mindig valaki(k) koncepciója, legtöbbször a hatalmon lévő politikai erők koncepciója rejlik (Lásd: az 56-os évforduló zavargásait követő ítélkezések!)
Kétségtelen értékhordozó szó a rend, miként a szabadság, a szolidaritás, a nyilvánosság, a képzés és tudás, az egészség szó is, de hogyan vannak definiálva ezek a szavak - a köz és a jog nyelvén egybehangzóan ? Ez itt a kérdés!
Kötelezettségvállalás a jövő nemzedékekért? Ez tiszta badarság. Jövőképes generációkat kell felnevelni, és akkor nélkülünk is hozzánk, elődeikhez méltóan fognak élni lehetőségeikkel. De hogyan tételezhető az értelmes és progresszív nevelés törvényi garanciája? Mi lehet  a törvényi garanciája az érteles nevelés feletti felelősségben való osztozásnak állam, pedagógiai szakma és családi közösség között?

Büntetés. Tételek plusz-minusz kérdéseinek tippelgetését kérik tőlünk! Micsoda dilettantizmus ez! Megint csak az lenne előbbre való kérdés: mit vallunk arról, hogy mi a büntetés mögötti progresszív érték a társadalom számára? Mert azt kell szolgálnia az igazságszolgáltatásnak! Nem az életet kell elvenni, hiszen senki nem nyer azon, hogy valakit megölnek, hanem az egyéni szabadsággal és a kollektív értékekkel szembeni ártás veszélyét kell elhárítani, akár az értelmes szabadságra apelláló közös életterekből való kiközösítéssel.
Mindamellett: korszerűség kérdéseit érintő értékeket ne akarjon egy alkotmány betonba önteni, ezért az értékek újradefiniálásának lehetőségét és a rangsorolás rendjét tartsa nyitva a mindenkori társadalmi konszenzus számára.
Legyen az alkotmány az egyénileg is üdvös kollektív lét és az egyént feláldozni hajlamos (időnként csak kényszerülő) hatalmi szabályozás összeférhetést segítő formája.
A munkahely önmagában nem feltétlen érték, legalábbis a progresszió értelmében. Gyümölcsözteti vagy csak készséggel hagyja eltulajdonítani, elkótyavetyélni a termelő erők működtetésének extra hozadékát?
A társadalomnak - értelemszerűen az irányító személyeknek és intézményeknek legyen kötelességük kollektíve, de egyénileg is hasznot hajtó, gyarapodáshoz vezető munkalehetőségeket teremteni állampolgáraiknak.

Ezt gondolom én, Hölgyem és Uraim!
Mindezt képtelen voltam bekörmölni abba a nekem szánt három sorba.
Ja, és egyébként szívesen megtudnám, kik azok a vannak akik, mert a rájuk való hivatkozással kezdődik mind a tizenkét pont. Már csak azért is érdekelne, mert a tizenkettedik pontnál már nagyon-nagyon kilóg a lóláb. Ennyire gyogyó embereket, akik a képviselői renitenskedés rendszabályozását is alkotmányba kívánnák foglalni, én egyáltalán nem is ismerek. Vannak tényleg ilyenek?

Tisztelettel:
Dozvald János

___________________________________________________
___________________________________________________

CULTIRIS avagy kulturális folthatás

Ha nagy költő volnék, kezdhetném így:
"Képek képe, imázs imázsa,
Cél bár a szép, mérték a mázsa..."


De mert nem vagyok az, mert pusztán eccerű kulturális (magyarul: mezei) vektorerő vagyok, másképp kezdem a tegnapomat meghatározó élmény feldolgozását:

Ah minő Tegnap! Tegnap mutatta be ugyanis a Cultiris az ő első üzenet-értékű kiállítását.
A mi Magyarországunk!
Híres képek, neves alkotók

Nevezhetném teszt-bemutatkozásnak, egy olyan gesztusnak, ahol elodázzák a gesztus értelmének megvallását.
Mert ugye, kihez szól egy ilyen kiállítás?
Az üzenet, minden üzenet három elhagyhatatlan paramétere: ki üzen, kinek, micsodát.
Ezért mondom, lehet, hogy csak első teszt-állomás ez a tegnapi. És akkor örülhetünk.
Szakköri szinten minden oké: a szerzők összecsődülnek, hogy lássák, nélkülük nincs mindenkiakiszámít.

Persze keveredik kevés üröm az örömbe. Az, hogy neves alkotók híres képeit emlegetik az alcímben, csak fogás, az alkotók és témáik valójában háttérbe szorulnak. Csak képek ömlenek elénk szemet táncoltató méret-összevisszaságban, méretes printlepedőkön.
Mondhatnám, képügynökséghez méltón halmazati értékeket csillant meg a koncepció - történeti, természeti, humán kuturális, geges és más blokkokban. A print-felületekre komponált képméretek összevisszaságát tekintve csak egy ugrásra vagyunk a kaszabolástól, amikor a sajtó-kiadvány szimlifikált tördelési rácsait kívánják telegyömöszölni olyan fotókkal, melyek hajlandók/kénytelenek elveszíteni formájukat, mert - pechükre - a formán átütő, formailag jól csonkolható tartalommal bírnak.(hadonászó neves művész feje, magyar táj satöbbi)
Első pillantásra parttalannak tűnik a Cultiris-kínálat printlepedőről printlepedőre folydogálása.
De nem! Nem! Dehogy! Itt határok vannak! Megmondá köszöntő szavaiban az elnök: nem kívánnak stockfotókkal kereskedni!
Aha, így már dereng! Bizonyára e szembehelyezkedésből eredeztethető a profil: kulturális képügynökség. Pontosabban kulturális valóságunkkal kereskedő képügynökség, tehetnénk helyre a dolgot, ha nagy teoretikusok volnánk, de bizony, azok sem vagyunk (lásd feljebb!)
(Persze, akkor mit keres ez a kifejezés a honlapjuk profil-leírásában? Hm...)
Ami világos: a Cultiris ügynökség két fő irányba tekint: egyrészt nyomdai kiadványok céljára kínálja fél milliót(!) meghaladó archívumát (tegnap is éppen eladott egyet!), másrészt a fővárosban fellelhető szolgáltató pontokon, egyedi méretekben rendelhető, fotó-műtárgyra hajazó printeket kínál megvásárolásra. Tegyük hozzá: nem egészen napra kész koncepcióval, hiszen Szamódy Zsolt két pezsgő között (már az övé és az enyém között) megvillantott észrevétele jogos: tisztázatlan e "műtárgyként" kínált printek műkereskedelmi hovatartozása.(Például a mű autentikus méretét, a szerző jogait vagy a "műtárgy" kereskedelmi jogosítványait tekintve.)
Ha a Cultirist a mi ikon- és más értékű kulturális jelképeinket kiárusító ügynökségnek tekintjük, akkor a fentebb fanyalogva említett összhatás megfelel a profilnak. Egy archívum statisztikailag lenyűgöző mivoltát villantják meg a most felvonultatott tabl... lepedők.
A szerzők ilyenformán joggal (hehe...) sikkadnak el, hiszen itt nem róluk, hanem e vállalkozás nagyságáról és üzleti készségéről van szó. Világos, hogy ilyenformán a megjelentek - jórészt maguk a szerzők - nem lehetnek e bemutatkozás célközönsége. Valamire való szerző egyszer s mindenkorra megformált, elkülönült entitásként tekinti "híres" alkotását, mely levegőt, elhatárolódást kíván magának a kiállító falakon. Valamint nevet és (mű)tárgy azonosító elnevezést.
Megjegyezném, miként a képekre tekintve Szalay Zoltán is megjegyezte, hogy amikor kultúránk képpé nem tehető háttere az érdekes, így például a Petőfi daguerreotípia esetében annak kalandos története, akkor nevetséges semmitmondás holmi méretes, printelt folttal való hivatkozás, egyetlen árva szó nélkül.
A Cultiris bemutatkozó koncepciója végül is arról vall, és hűen, hogy miként - mekkora inautentikus közönnyel - haladja meg az egyéni alkotói érdekeket minden nagyléptékű vállalkozás. Néhány nagy-nagy sajtófelületre célzó tördelés-vázlat vonul fel itt, óriásnyomtatvány-oldalak partjai között szorongóra tördelt képhalmazzal, ahol már megcsillan a vagdosás lehetősége is (művésznek kijáró jeltelen virtuális sír!)
Kulcsszavak: gyömöszölés, kaszabolás, no message értékű üzenet.
Trójai tabló, amit betolnak az éjsötétség leple alatt a Kicsodais várába.
Mondhatnánk pezsgőbe révült költőiséggel: Kasza fene jól összekaszabolta ezeket a tablókat, másrészt meg épp az a sejtésünk, hogy fenetlen volt az a kasza. Ezért e kasza-kuszaság.

Összegezzünk!
De hiszen csak print! Sőt, majd eldobandó print! Az alkotó képelemeknek nincs autentikus méretük, materiális valóságuk. Igazából témájuk is érdektelen, közhelyes tematikai csomagokhoz sorolódnak. Konverzióra váró, együttességükben számító eszmei értékek ezek.
A kép alkotója érdektelen. A képnek csak kölcsönzött égisze van, a Cultiris égisze. (Ha tetszik, szellemi zátonya, melyen a szerző szép reményekkel fennakadt. "tegnap is épp eladtunk egyet" - egyet az ötszázhatvanezerből)
Kitették a fotómat - mondhatja a fotós magának. Mi pedig, ha történetesen magázzuk ezt a fotóst, mondhatjuk: igen, a Cultiris kitett magáért!
Aki figyel, a nnak persze csak önmagáért. Kitett egy csomó fotót. Na, nem csak úgy! Valaki kaszált. :-)) Legalábbis reméljük, ha már ilyen nagy a felhajtás!

A tördelt összképből itt-ott kilóg ez-az. A naptejes Füles fotó például, ami ugyebár nem az ő örökérvényű reklámképei közül való, valamikor véglegesen el lett adva, és ezzel küldetése lezárult. A mi Magyarországunk, a mi terjesztendő kultúránk szempontjából ímmár kifejezetten anakronisztikus kakukktojás, még itt, e vizuális glabalizmusban is, csak mint Lenin, csak mint sárga folt szobám falán.

Végül is, mennyi szó és mégsem sikerült kihámoznom, ki az igazi célközönség! Talán határainkon túl honol. Reméljük, rálel a Cultiris előbb-utóbb. Viszi nagy lepedőit, lengeti, lógatja jóhírünket határainkon túl.

Ez van, fiúk!
Na, lányok, egyre inkább!
Ti azért csak fotózzatok!