A magfizikusok szerint akadnak elméleti részecskék, melyek megmagyarázhatják
a sötét anyagot, de itt vagyunk például mi is, ugyan nem a nagy hadron ütköztetőből,
de a közelebbi valóságból, akik szintén adalékokkal és magyarázattal szolgálhatunk
ilyesmire. Határozottan érzékeljük ugyanis valami sötét hogyishívják létezését.
Mert mi az, hogy valami sötét? Miért mondja és
hogyan érti ezt az ember - akár csak metaforikusan
- még az emberre magára is? A butaság szinonimája volna? Ez a gondolatainkkal megidézhető,
emberből sugárzó sötétség a butaságnál sokkal összetettebb dolog. Szoros
viszonyban van ugyan a fény hiányával, s még inkább az ember látóérzékelésének
ínségével, de átvitt értelme is van. A naponta beálló sötétedés, az éjszaka
beállta kétségtelenül valamiféle lelki rosszként hat sokakra.
A fizikai sötétség legfőbb érzékszervünket gátolja
hatékony működésében, ezért rejt. A fizikai
érzékelésünk mentén definiálható
sötétség, mint fénytelenség, tulajdonképpen nem is létezik kozmoszunkban.
Az ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától,
bezzeg megijed a Föld árnyékától, nyilvánvalóan azért, mert ezt az árnyékot nem
veszi körül - éppen s éppen úgy - fényesség, mint testünk bárhol megpillantott
árnyékát. A Föld árnyéka kozmikus valóságában ártatlan dolog, hiszen a kozmosz
körötte tengernyi csillagával meg van világítva mindenestől. Amíg csillagot
látsz, mindenütt ott a fény, nem csupán a szemedben, hanem a világvégi csillag
és a szemed között is, áramlik szakadatlan s mindenfelé az űrben, mert
forrásából szünet nélkül és gömbfelületen indul útjára a fény. Bárhová áll a képzeletbeli
ember a világtérben, minimum egy fényforrás sugárzása eléri, és ez elegendő
ahhoz, hogy a felszínről információk induljanak szerteszét. (Nézd már, a
szkafandered, ott, lent milyen fényes!) Az asztrofotósok csodálatos csillagközi
színjátékokra derítenek fényt a földi sötétségben, a fotonok kitartó összehalászása
útján, ott is, ahol szabad szemmel semmi sem látható. Az ember számára
valóságos forrásból láthatóvá elvont látványok ezek.
Ám ha köröttünk éppen csakugyan semennyi fény
nincs, az más helyzet, emberi helyzet, és gyakorta nagyon rossz. A rossz sötét -
mindenféle irányú pszichés hatással - talán az, amiben az ember benne van
valami mással együtt, még hozzá olyasmivel, ami rejtőzve el is különül meg
sorsszerűen össze is fonódik a sötétséggel. Lehet ez a hely egy ablaktalan szoba,
de egy világítás nélküli park vagy liget is.
Az éjszakában, mikor a sötét sikátorok között
átvágunk, ott lappang köröttünk az aljasság, a mentális betegség, a bűn, az
áthárítás-kényszeres elégedetlenség száz fajtája. Oson utánunk, vár ránk, s támad
nekibátorodottan attól, hogy nem juthatnak információhoz a potenciális tanúk. Nem
juthat információhoz a látás. És ott lappang az éjszakai sötétekben a hallgatag
semmi is, mint képzeletünk valóvilági élményektől hangolt, bonyodalmas
kelepcéje.
Néha jól jön a sötétedés, hiszen nem is az
éjszaka, hanem maga a sötétség az, ami a szerelemé, ami átadja a főszerepet a pszichés,
az ösztönös érzékelésnek. A fáradt testet viszont nem a sötétség, hanem csupán az
éjszaka veszi gondjába.
A sötétség rejti mindazt, aminek nem érdeke, hogy
láttassék. De nemcsak rejti, ösztönzi is ezeket a rejtezőket. Bátorítja a
ragadozást. Meg az aberrációt, ami embernél már nem létfenntartási tényező,
hanem perverzió, a kollektív üdvű értelem uralomvesztése, az ösztön
antiszociális - esetleg soha nem is szocializált - kificamodása.
Sugallhatod-e pusztán türelmes várakozásod által bárminek,
ami lényege szerint sötét: légy világos! Mondhatod-e ezt, amikor az áskálódó
kicsinyesség éppen az ártatlan értetlenség sötétségébe rejtőzik el? Mondhatod,
persze, csak mindhiába. Mentális sötétségben lehetséges olvasatai között
biluxol a dolgok konvencionális értelme. A leplezett szándékoké. Ha ekként akarod
tetten érni, amakként definiálja magát.
Sötét, vagyis nem ad magáról információt. Sötét,
vagyis árnyékvető labirintusaiba belefullad a vallató gondolat. Sötét, vagyis
magába nyeli mindama rossz frekvenciákat, amit az ártó szándék rávetít. Sötét,
mert az éjszakában startol, és szembe halad az emberi lét szervezettségének
hajnaltól alkonyig csúcsra járó hatékonyságával. Sötét, mert fogékonysága tükre
megvakult, nem veri vissza a fényt. Sötét, mert nem érti, mi sötét. Sötét, mert
tehetetlen.
Ha el akarod kerülni e sötétség fajtákat, rá kell
jöjj: magányra vagy kárhoztatva, mert ezt a sötétséget nem lehet se megbeszélni
mindazzal, ami hordozza vagy ami benne van, sem bevilágítani, mert ez A
Sötétség. Kerülendő. A teremtés koncepciójában talán még nincs ez az A
és S, még nem minősített a sötétség.
Kezdetben talán csak simán sötétség volt, mint a
létezés negációja, s bár aztán lőn világosság, e távolságból aligha mondhatunk
többet, mint hogy lőn világosság is, vagyis hogy a sötétség befolyása
csupán ellentételeztetett, de fel nem számoltatott. A sötétség aztán evolúciós
úton nyilván meghozta a Sötétséget. Az állat még csak-csak menthető - lásd:
éjjel is jól látók élelem szerzése - de az emberállat mentegethetetlen. Mi,
emberállatok, ha a teremtőt merjük kritizálni, akár csak gyengécske érzékszervi
felszereltségünk miatt is, joggal vádaskodhatunk, aztán marad minden annyiban. Annál
is inkább, mert nálunk az elmétől motiváltan már más zajlik, mint puszta
élelemszerzés.
Bár csak látásszükségletünk árnyaltságáról
beszélhetnénk! Ahol a fény forrása megneveztetett, ott a sugárzás egyirányú és
egyértelmű, és ott van árnyék is persze, ami láthatóan ugyancsak részletekben gazdag.
A kozmikus árnyékok térben végtelennek tűnő hatalmasságok, ezek már teremtői
intelemként hatnak a bennük foglyul ejtett picinyke lény számára. Az emberi
lény a Földdel együtt naponta tehetetlenül belefordul e kozmikus árnyékvetésbe,
amiben mesterséges fényei minden erejével is csupán pislákolásra képes. Az
egészséges lélek ilyenkor alszik. De az ember javarészt többé nem egészséges.
Az éjszakában ordibál, léhűt, stimulálja érzékeit, kompenzál, mulat és dühöng,
rabol, erőszakot tesz.
Lámpát gyújtunk ugyan a fizikai sötétség ellen, de
az ember teremtette világosságot ezerféle egymás ellen ható érdek menedzseli. Lesz
világosság, ha meg tudjátok fizetni! - mondják az energiatengerek halászai. Legyen
sötétség! - mondja a gonosz, és elég, ha maroknyi kővel célba veszi valaki az
utcasarki villanykörtét. És akkor ott lészen máris sötétség, s a teremtő – már
ha ilyesmit tudtára hozni képesek leszünk valaha is – majd széttárja karjait.
Okos fejünkkel már csak bólinthatunk, aztán
iszkiri.
De hová magunk elől? Az ember teremtett voltában fényességgel
és sötétséggel van határolva, talán pusztán csak az által, hogy érzékelésének
átfogása nem kozmikusan határtalan. A többi fejlemény, ami mi vagyunk, jelen
mentális valóságunkban.
Itt van a szenzor, az okosan feltalált, a folyvást
tovább fúrt-faragott fotográfiai fényérzékelő. Gyakran találkozik a fényképező
szenzor meg a sötétség, és ilyenkor megmutatkozik tehetetlensége, ami valójában
az ember tehetetlensége. Elvileg, fizikailag a szenzornak nem volna sötétség az,
ami nekünk sötétség. Elvileg, ám a mi létezésünk, és minden szükségletünk ránk
mért és gyakorlati, így a szenzornak szükségleteink, ízlésünk és képzelgéseink
(ábrándjaink?) szerint kéne látnia. A szenzort szabadjára kívánjuk engedni, ám
alig tud élni ezzel a szabadsággal. Vagy mégis? Mintha az objektívnek hitt
fotógép még annyit sem volna képes látni, mint az emberi szem, aminek
szolgálatára - ne feledjük! - az elme bevetheti tapasztalásait.
A szenzornak nincs emlékezete, erőlködik és
melegszik, hogy érzékletet csiholjon az éjszakai tónusokból. Az olcsó
szoftverek csaknem belefulladnak, hogy a szenzor zagyválásaiból értelmesnek
látszó vagy akár csak kedvünkre való információt faragjanak. Olcsó pénzért leginkább
csak a zagyválást sikerül felnagyítani, megtetézve a fejlesztők
látásigényeinkról összegyűjtött találgatásaival, meg a félig-meddig tehetetlen utómunkáló
sablonok közé szorított képzelgéseinkkel.
Az egészséges és már szinte objektívnek tűnő
fotográfiai leképzés, ami csakis az emberért volna, hiszen csakis az embernek
kell ez, a többség számára megfizethetetlen. Mégsem mondhatjuk, hogy nincs
haladás. Botorkálás az, persze, botorkálás a sötétben, de út mégis affelé, hogy
a rosszat elimináljuk. Hogy beköszönthessen egyszer a menekítő, és csakis
boldogító, mert fényességként ható nemvilágosság.
Igen, köszönöm... mondják sokan, hogy ilyen szó nem
is létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése