SEGÍTSÉG !

Megrendeltem és meg is érkezett Kryon égi csatornából érkezett tanítása NE GONDOLKOZZ ÚGY, MINT EGY EMBER címmel, melyben a magasabb dimenziók válaszai találhatók a lét alapkérdéseire.
Igencsak meglepődtem amikor a könyv csomagolásán megpillantottam az alábbi üzenetet:

Nagyon lekötelezne azon űr járt embertársam, de talán már több ilyen is akad, aki e sorokat le tudná fordítani nekem.
Izgatottan borzongva várom jelentkezésüket.

P.O.

Hamarosan - Kalapstúdió!

Gábler Csaba portréja D-Vektorról, amint új kincsével távozik a Gábler féle e-kalapstúdióból.
A nagy képzeleterejű D-Vektor itt állítólag a lencsébe néz -
amit a felesége főz majd neki távollétében.

Szerűségek

Étkező asztalunkhoz közel van a bejárati ajtó. Ennek köszönhetem, hogy reggelizés közben meghallottam azt a szellős motoszkálást odakint. Mint mikor az őszi avar bekavarog a kertből. Csak most nyár volt, rezzenetlen, forrósodni kész levegő. Nem zártam ki, hogy képzelődöm.

Ám a nesz ismétlődött. Most már inkább mosdmegszerű sustorgásnak tűnt, meg érdekes mód pont a fordítottjának is.

Nyitom az ajtót, s valami ködlik előttem. Mi a fene ez?

- Nem, nem, ez én volnék! - szólalt egy hang.

Istenem, már hallucinálok is!

- Nem, Istened azért nem vagyok. Gyakorlatiasabb jótevőd beszél most hozzád, maga a Valószínűség.

- Nem ismerem Önt!

- Nana! Csak tegezzél bátran, már találkoztunk. Igaz, fél évszázaddal ezelőtt volt, amikor hosszas töprengetéseim nyomán Ágival úgy döntöttetek, hogy megteszitek a lóversenyen a hétkettőt oda-vissza.

- Harmincszoros szerencse! De kár, hogy utolsó tízesünk volt mindössze a tét!

- Egy palack jó borra azért futotta. Aki rábeszélt ott, én voltam, és most itt ez is én vagyok. Minden tőlem van, amiből okulhatsz.

- Akkor van szerencsém!

- Nana! Mit eszel most? Pont úgy haraptad ki a közepét annak a spanyol uborkának, ahogy a tévében láttad.

- Spanyol? Én csak magyar árut veszek.

- Mindenki magyart mond, ha csak a magyart veszik.

- A mutált Coli baktériumra gondolsz? Annak igen kicsi a valószínűsége.

- Te csak ne kicsizzél, amikor meg se mostad!

- Na jó, megmosom...

- Már a szádban van.

- Kiköpöm, látod? Ne vedd el az étvágyamat!

- Nem én intézem a dolgokat.

- Sokkal inkább én - toppant elő Valószínűség köde mögül egy izgágább valami. - Én küldtem rád Valószínűséget, hogy megzavarjon a halálos falásban. Dicső ködmönömben maga a Véletlen üdvözöl.

- A ködöt azt látom. Mi ez, csak nem sorsjáték, ti semmirekellők?

- Tudod, kit semmirekellőzzél te nagyokos! -  rivallt rám Véletlen. - Ha bárhol igazán felfigyelsz, ott mindig én vagyok. Nem hallottál még a dialektikáról meg a konstruktív véletlenről? Neumann János játékelmélete nincs meg neked?

- Élvezem, ahogy ezek a tudálékosok lassan az ujjuk köré csavarnak - szólalt most odakint egy harmadik hang - de légy nyugodt, itt nem övék a végső szó!

Csak most vettem észre azt a szabályosabb kavargást Valószínűség meg Véletlen mögött.

- Ne figyelj oda! - legyintette maga felé pillantásomat Véletlen. Szükségszerűséget nem tudjuk lerázni, de...

- Nem ám! - nyomult közelebb Szükségszerűség. - Én vagyok, aki a mindenhatói törvények istrángján tartom ezeket. Vigyázok most is, hogy rád ne szabaduljanak, bár kicsit felbőszültem magam is iménti szavaidtól. Nem látod, vaksi uborkafaló, hogy mi itt a helyzet? Hogy mi van minden Valószínűség mögött? A nagy Szükségszerűség.

- Nagy ám...! - morgott Valószínűség. - Az uborkafaló csakis a fejlemények nagy valószínűségű bekövetkezésének köszönheti létezését.

- Na igen, de ne feledd, hogy Véletlen nélkül nincs figyelemre méltóság - akadékoskodott Véletlen, s mintha kicsit beljebb nyomult volna a konyhába, egyenesen az uborkáim felé. - Mutatnék neked valamit, csak ez a két ellenlábas mindig itt settenkedik. Szükségszerűség mindahányszor nagyra tátja a szórasemérdemesítőjét, amikor hirtelen csinálnék végre valami igazán érdekeset.

- Mert enyém a felelősség a világ elrendelt milyensége iránt - ripakodott rá Szükségszerűség. - És ha te felelőtlen pillanataidban belegányolsz az ősi okozatiságba, nekem mindahányszor rengeteg munka azt visszacsinálni.

- Legalább addig sem unatkozol. Vélt nagyságod mit érne Véletlen nélkül?

- Na jó - enyhült meg Szükségszerűség. - Lehet, hogy benned is van valamennyi elrendelt. Ezért tartalak nem rövid, hanem hosszú pórázon.

- Látod mi folyik itt? - hajolt közelebb Valószínűség enyhén keseregve. - Nekem dolgoznom kéne az emberi értelem szolgálatában, de perc nyugtom sincs ezektől. Amit  Véletlen egyetlen pillanat alatt elront, azt Szükségszerűség évszázadok alatt helyrepofozza. Ez lenne állítólag az alapkoncepció. De minek? Mit kezd ezzel az uborkafaló? Ha nem colitól hal meg, hát majd mástól. A Teremtő meg ide se szagol, csak hallgat. Ti, uborkafalók nélkülem már rég kihaltatok volna, mert csak én tudom, hogy ha százból több mint nyolcvanhárom nem mossa meg, akkor kétszázhetvenhat év múlva az emberiségnek annyi. Te most bezabálod mosatlanul a spanyol uborkát, a coli mutáns keserves hasmenések közepette végez veled, Szükségszerűség meg röhög a markába. Ám de jövök én, s a fiaid, már ha vannak és figyelnek, nagy valószínűséggel tanulnak az esetedből, és tisztaságra nevelik az unokáidat. Aztán ők is ezt adják majd tovább, és távoli leszármazottaik már genetikusan fognak irtózni, le se tudják nyelni a mosatlan uborkát. Úgy szoktam mondani, hogy ez a torkok evolúciója.

- Ez csak az emberi gondolkodás gargarizálása - károgott közbe Véletlen. - Te csak az ember átlátása vagy a szitán. Nincs teremtői felhatalmazásod.

- Vulgarizálás, nem gargarizálás, ti örökkévalóság szomorítók! Vul-ga-ri-zá-lás. - Szükségszerűségnek elege volt,  s próbált szavai végén nagyon ok-okozatiasan felnevetni, ami még soha senkire nem ragadt át. Valószínűség is lesújtva hallgatott, gyűjtötte erejét egy kitöréshez.

- Én szerencsétlen? - replikázott Véletlen. De hiszen én vagyok a szerencse, a boldogság, a ló botlása is - most már elárulom, a hétkettő oda-vissza. Mi ujjonganivalója volna az embernek nélkülem, te törvényszerűségekből összetákolt emberszomorító!?

- Népbutítás, észcsapda, világvége, ez vagytok ti! - rántott gyeplőin a türelme vesztett Szükségszerűség.

Kavarogva egymásnak estek.

Most már láttam valóban, mi itt a helyzet, mitől örvénylik oly kiismerhetetlenül a világ.

Rájuk csaptam az ajtót. Visszatértem reggelimhez, megettem az egész uborkát mosatlanul. A konzekvenciákat intézzék el egymás között!

Mire lenyeltem az utolsó falatot, az ajtóm előtti sustorgásnak is vége szakadt.

Lám, így kell ezt! Kezembe vettem sorsomat, és mert fantáziám még a helyén, ezek ott hárman béna hiedelem-kacsává lettek.

A teremtésit!

Élt egyszer egy szegény teremtő a mindenség szélén, akinek nem támadt még semmi ötlete a feladatához kapott idő kezdete óta, hogy mit is kezdjen magával, miután teremtő tanulmányit befejezte.

- Mit csinálsz, te szegény, szerencsétlen teremtő? - kérdezte a Mindenható. - Látom körötted a nagy Őssömmit. Miért nem teremtesz már abban valamit?

- Hát nekem, bizony, nem volt más ötletem, mint hogy megteremtettem a valószínűséget, de nagyon unalmas lett, és most várom, hogy az evolúció talán majd kihoz belőle valami érdekeset.

- Hát akkor csak várjad!

Ült, várt hát a teremtő tovább, szeme lecsukva, mert az Őssömmin nem sok néznivalója akadt, s hallgatta a valószínűség kozmikus mocorgásait. Egyszer csak hall valami nagyon érdekeset. Nézi, mi lehet az, s hát egy szegény öregember ül az Össömmi szélén, aki egyik kezével előre nyújtott másik karja fölött hadonászik, és ettől csodálatos frekvenciák játszadoznak egymással.

- Mit csinálsz itt te szegény ember, ahol a madár sincs még kievoludálva?

- Én bizony hegedülök - hegedülte az egyszerű ember -  így fohászkodom hozzád.

- Ah, fejlődnek tehát a dolgok, hála az evolúciónak!

- Nem, nem! - szólt le felsőbb frekvenciáján a Mindenható úgy, hogy a szegény ember egyszerű világát össze ne zavarja. - Ezt a valamit, aminek vanságát én fröccsintettem magamból, tőlem kapod, abból az alkalomból, hogy már milliárdodszor hagytad bármi eredmény nélkül belezuhanni az Őssömmit a nincsség fekete lyukába.

- Azért volt ez, Mindenhatóm - mentegetőzött a teremtő - mert vakon bíztam az evolúcióban, ahogy tanultuk, s nagy dölyfösen elvakaróztam itt az időt, ahelyett, hogy az Őssömmi nem várt stagnálását látva, az általad bírt felsőbb mindenhatásért folyamodtam volna.

- Nem az a te feladatod, hogy nálam kunyerálj! Hallgasd csak meg ennek a szegény embernek a fohászkodó hegedülését.

Megszeppent a teremtő e szavak hallatán.

- Na, te egyszerű ember, miről szól a te szép, nagy fohászkodásod?

- Jó ez a levés, nagyra becsült teremtőm, hála az evolúciónak - hegedülte az egyszerű ember - de fohászkodni vagyok kénytelen, mert kéne lennie itt még rajtam kívül is valaminek vagy valakinek, hogy a hegedűmet néha kicsit letehessem.

Ahogy ezt kimondta, már ott is volt az egyszerű ember mindkét hóna alatt valami.

- Hát ez meg mi volna?

- Két gömbvillám az, amit kaptál. Ha a két kezed most összeteszed, megjön a magadhoz, sőt, az egész világhoz való eszed. A többit így már kigondolhatod magadnak. Majd meglátod, milyen jó lesz.

Az egyszerű ember letette hát a hegedűjét, sercintett karjaival, s agya feltöltődött delejjel. Mindenek előtt kigondolta magának, hogy ő nem is egyszerű, hanem nagyszerű, aztán kigondolta magának a feleségét, a fiait és lányait, majd lassacskán az egész emberiséget, infrastruktúrástul, környezetszennyezésestül, és amilyen nagyon elszemtelenedett, kigondolta a galaxist is teremtőstül, ősrobbanásostul, mindenestül. 

- Ezt mind én gondolom magamnak - gondolta. 

Így aztán előállt a szoliptikum, ahol mindenki boldogan élhet, amíg ő meg nem hal.

- Bonyolult - sopánkodik talán most a teremtő. - Nem rossz ez, de nyögjön már ki az evolúció valami mást is! 

Az evolúció pedig az ő fekete lyukában képes visszahátrálni egészen az idők kezdetéig.

Bár erős a képzeletünk, oda ezúttal nem követnénk, mert ki tudja, lehet, hogy ott vár a Mindenható, aki az egyszerű emberre esetleg megorrolt valamiért, és készül elkergetni a lustácska teremtőt is, készül újra gondolni mindent teljesen másképp. Hónunk alatt az egyszerű ember nekünk idegondolt nagy Sömmijével, kapisgáljuk, hogy ezt se lehet kizárni.

Tisztelt Ismerőseim!

Voltam oly inkubátor, és fülem virtuális rángatásának napját áthelyeztem a pocsék novemberről a szépséges júniusra.
Köszönöm hőn szeretett Felíciámnak a tetthez illő ünnepélyes ábrázolást.

Dozvald János

MAGYAR NYELV

Imént hallottam, ma van a napja.

Írtam már múltkor a smoothyról, de akkor most kicsit visszaidézem:

Smoothy - micsoda hülye kozmopolita alázattal felkapott, magyar-idegen szó ez! Félre ne értsd, Kedves Olvasó! Idegen szó jöhet, na persze, ahány csak akar, hiszen igazából nem a szavak, hanem a nyelvtani struktúra teszi a nyelvet.

Csakhogy ez a smoothy a mi nyelvünkben kakukktojás. A magyar nyelv hangzáskészlete ugyanis zárt, ebben pedig van egy olyan hang, ami a magyar hangzáskészlettől idegen.

Miért nem alkotunk mi magunknak életünk mai, új jelenségeit követő magyar szavakat?

Kezdtem gondolkodni, mint sokak által már ismert nalássuknagyokos, hogy mi válthatná ki ezt a magyarban nyamvadtul hangzó nevet: smoothy. Találtam is egy alkalmas szót, egyben a fentebb már szóba hozott legkézenfekvőbb fajtából - és most kapaszkodj, Kedves Olvasó! :

Bedari

A kozmopolitáknak és sznoboknak már a múltkori említéskor is fennakadt a szemük. (Nyugi, a Kedves Olvasót sosem számítanám közéjük!) Szokatlan nekik, na, persze! Bedari. Jobbat viszont nem tudnak. Vagy mégis? Nosza!

Hát majd meglátjuk...

És ahogy ezeket írtam, csörgött a fülem. Felvettem. Kedves Olvasóm volt a vonalban.

- Tudod, hogy én a gondolataidban mint csukott könyvben olvasok. Selyemszörp! Ezt a szót keresed.

Elolvadtam a gyönyörűségtől. Micsoda hangzás! Szebb mint a fülolaj. Nem otrombán viccelődő, hanem az angol szó jelentéskörét pontosan kitapintó, magyarul is szépen, lágyan röppenő új szó.

Kiötlése finom női lélekre vallott, ha még a címét is megadná vagy a telefonszámát, máris átpártolnék hozzá, gondoltam, s elmém iratmegsemmisítőjében már daráltam is a bedarit. 

Mire azonban rendesen publikálhattam volna az olvasóim meggondolatlan bolondításáért kijáró bocsánat kéréseket, már csörgött is megint a fülem. Ismét ő volt.

- Bocs, mégse! - mondta kedvesen. - A nagyobbik gyerekünk máris leszavazta. Szerinte smuci. Csak ez fejezi ki kellő hűséggel a kort.

Elfogott a rémület. Fúj kor! Félrelöktem turmix gépemet. Egy darabig hozzá se nyúlok. Legalább is, míg eszükbe nem jut olvasóimnak pár egyszerre korszerű és szép magyar szó. 

Ekként gilisztáztam fel horgomat: Hajrá, Magyarok! És már lógattam is a blogok tengerébe.  

Perc se telt el, láttam, kapás van. Beakasztottam neki, legyen az akárki.

- Mér nem jó neked a szocializmusban már bevált ősmagyar szó: turmix? - ez ficánkolt a horgon.

Micsoda méreten és értelmi küszöbön aluli, szálkás unalmas! Már dobtam is vissza az e-let vizébe.

S tudjátok mit? (mert én sosem adom fel) Várok tovább. Lesz ennél, kell hogy legyen rosszabb is.

Pesövé Ofszi

Rerecenzió

Kétszer kettő négy. Már úgy értve.

Ötször hat az harminchárom/ Szeretőmet visszavárom... már csak a rím kedvéért.

Kétszer kettő egy nagy nulla. Már bonyodalmát tekintve, a logaritmikában.

Ami sok, az sok. Már a felháborodásban.

Ősrobbanásszor idő csak egyetlen pillanat. Már Teremtőnknek.

Legkönnyebben a kocka négyszögesíthető. Visszagömbösíteni viszont belülről kell, halálközeli belső fénnyel. De nekünk az a legnehezebb.

A bötű egyezményes kód. Már annak, aki másoknak kapisgál.

Teremtőm létbe bocsátott engemet. Ebbe, itt. Emiatt magamból gyakorta kikeltem. De visszahívható vagyok.

A nulla az nem semmi. A tíz pedig az 1 felmagasztalása.

Kétszer kettő négy. De most tényleg!

Megszólalt az ember. És látta, hogy az jó. Csak elszáll.

A betű embert emberhez kötő kód. A szó nem. Az ebrem nem emheber.

A mikvogymuk szemmel nem látható. Már, ha jobban meggondolom. Ha így nem, akkor esetleg mégis.

Az írás embert magafajtához kötő kódrendszer. Azon túl pedig - foszlékony összhang szerint - vezethet akárhová.

Most pedig nem írok tovább. Úgy érted, hallgatok. Én meg úgy, hogy  befogom azt a lepcses tollam.

Na, igen, amhórec, ha akarjátok. Valamihez képest
Valamihez képest mindannyian létezhetünk mint amhórec. Bár én csak sima másként műveltséget érzek. Na jó, másként pallérozatlanságot. Innen nézve. Már úgy értve, hogy Amonnan.

Féner okos. Elméje befogott. Már úgy értve, ahogy kell. A látvány rendes. Amúgy mély kút, nem esnék bele. A kópiái szépek, bölcsen bíbelődőek, négyzetesek. Visszagömbösíteni ő se tudná.

A Fészek jó. Már úgy értve.

D-Vektor

Liberális és liberális

Semmi tudományosság! Csak úgy, publicisztikai ajzottság levezetése gyanánt.

Az eredendő művészi alkotó attitűd liberális természetű, nem szocializálható, különösen, mert olyan adottságon alapul, mely a társadalmi környezeten átlát, azt mint a kozmikus természet egészének jelenségét érzékeli, és azt alkotó tehetségéből adódó különös módon érinti meg. Az eredendő értelemben vett művész a társadalmat is magába foglaló valóságról csupán érzéki megismerő képzeteit közvetíti, kínálja fel szabad befogadásra.

A politikai liberális szemlélet más tészta, különösen mert ez a művészeti adottságokról mit sem tudó, de individuális berendezkedési ambíciójúak társadalmi környezetbe való tevőleges beavatkozását célozza.

A politikai liberális mindenekelőtt szét kívánja dúlni az ellentmondásos, ám evidens kényszerűségek mindenkori fejleményeit, melyek a kollektív lét individuálisan korlátozó, de történelmileg nélkülözhetetlennek bizonyult, különféle összetartó architektúráiban mutatkoznak meg.

A politikai liberálisnak annyi kell a társadalmi egészből, amennyit korlátlan korszemléleti szeszélye éppen megkíván.

A politikai liberális nagy erőkkel képes - és igyekszik is - bontani a történelmileg kialakult együttélési kötelmeket, de a társadalmi környezet számára kollektíve hasznos/élhető életteret nem tud építeni a  kikezdett, lebontott, így-úgy összetartani képes struktúrák helyett.

A liberális folyvást kifelé menekül a korlátozó evidenciák közül, s ilyen formában felélni képes és igyekszik is az emberi lét tartalékait.

A politikai liberális berendezkedési hatalmat akar a számára szükségesnek gondolt vagy számára történetesen adott élettér felett, de nincs szüksége hagyományos keretekre, államra sem, csupán hegemóniára, s különösen nincs szüksége az állampolgári közösség egészére, a másként gondolkodókkal való összeférésre. (Nyugodtan el lehet innen menni!) Szüksége van természetesen a létrejött infrastruktúrára, a cselekvőerők fölötti rendelkezést biztosító hatalmi pozícióra és az ezt szolgáló  törvényekre, de a másként gondolkodó, más társadalmi  feltételekre berendezkedett többiek úgy egészében le vannak szarva.

A politikai liberális itt most is épp a történelmileg kialakult európai együttélési kötelmeket bontja. Nálunk most épp bármi áron szolidáris a kurd néppel, mindenek előtt azért - mert úgy egyébként felőle a kurd nép is le volna szarva - hogy bomlaszthassa a jelenleg nálunk regnáló, nem liberális társadalmi erőket.

A politikai liberális helyzete sajnálatos és érthető: ha országunkban volna tíz millió liberálisan gondolkodó és semennyi más igényű, milyen szép és olajozottan egynemű lehetne itt az élet - egy kis időre. 

 

A Teremtésit!

1. Hogyan fogott hozzá a Teremtő világunk teremtéséhez?

Mindenek előtt mérlegelé, hogy megéri-e,

majd, átlátván, hogy jó lesz, de sok munkával jár,

megteremté - félig-meddig a maga képére - az embert, aki viszont szapora, mindenféle, és így bír az elmeélesség iránti nagy valószínűség lehetőségével is.

Az ember aztán legélesebb eszével rögvest megvizsgálhatta, hogy megéri-e,

s átlátván a bokros továbbteremtői teendők dacára igen gyenge felszereltségét, és az azzal járó nehézségeket, fohászkodni kezdett a Teremtőhöz, a teremtésben kiindulásul szolgáló know-how értékű dokumentumok megismerése érdekében.

Ám mert a Teremtő figyelmét már a következő teremtenivaló kötötte le, az ember kénytelen volt elnagyolt beavatottsága dacára maga belevágni a továbbteremtéshez szükséges eszközök előteremtésébe.

2. Isten, az egy másik történet.

Istent az ember gondolta ki legúrhatnámabb eszével, és megteremté magából az ő Istene földi Helytartóját,

majd megvizsgálván, hogy ez megéri-e, s hogyan éri meg,

a magához kaparintott fizikai és verbális erőszak minden eszközével kényszeríté a Többiembert, hogy hordja minden szolgáló készségét Isten helytartásban megtestesült oltára elé.

A Többiember pedig ijedten leborult, és így túl későn vette észre, hogy a hisz és az elhisz között milyen veszélyes szakadék van.

Akárhonnan nézzük, most aztán elég nagy bajban vagyunk.