2011. április 29., péntek

Együtt-Lét vagy Együtt-Külön-Lét?

Van-e lencsevégre kapható együtt-lét a különféle etnikumhoz tartozók között a Kárpát medencei civil világban, vagy ez csupán ideológiai álom?
Ez a kérdés ötlik az ember eszébe, amikor végigsétál a Kossuth téren a kormány által kezdeményezett fotópályázat eredményét bemutató tablók előtt.
Itt nyoma sincs ilyesminek. Végiggondoltam azidőtájt, a kiírás megjelenésekor, hogy készítettem-e valaha is fotót olyasmiről, amit a felhívás körvonalaz. Sajnálattal konstatáltam, hogy nem.
Most látom azonban, hogy az elvárásnak szó szerint megfelelő felvételük a többieknek sem volt. Hehe!
Mégis áll a kiállítás és rajzottak a díjak.
Mint általában, azok a bátrak voltak a nyerők, akik a kiíró szándéktól nem zavartatták magukat. Előkapták, amijük volt. A megcélzott felszín töredékeit.
Akárhány fotós sereglik köré, a politika az általa vallott képet igaz voltában nem, hanem csupán vallott voltában ragadhatja meg. Illik persze feltételeznünk, hogy az absztraktum azért mégis megtestesül néha-néha emberi eseményekben is, de úgy látszik, nehéz ott lenni és lencsevégre kapni.
Éppen az etnikai elszigetelt lét az, ami könnyen fellelhető, talán mert tradicionális, érett formája van. Sokadalmas, de etnikai vonatkozásban éppen hogy nem-együtt-lét ez. A képek tanúsága szerint (ha nem tudnánk még) nagyon fotogénnek bizonyul az ember magányos léte. Az ilyen témájú, őszinte fotókból kiérzi a néző, mennyire keveset számít az, hogy a politika a tudati háttérből hívószavakat ereget. A mi Kárpát medencénkben élők sok-sok milliója egyedül küzd a fennmaradásért, akként persze, mint bárhol a világon, legfeljebb kicsit drámaibb mértékben.
A sajtófotósok készséggel szállítanak hangulatos riportokat, ezek általában őszinték és buzgók, ám vizuálisan gyakorta csikorognak, és ezek a sorozatok általában az etnikailag egzotikusnak ható attrakciókról készülnek. Itt és most nem tesznek túl a jó amatőrökön.
Végül is mondható, hogy a fotográfusok a kormányzatilag megcélzott összkép építő elemeit hordták össze, és most ott tündököl a Kossuth téren egy tetszetősen installált globális benyomás, hogy a Kárpát medencében - a történelmileg jól ismert etnikai antagonizmusok és kataklizmák ellenére - van élet, persze.
Eme nyilvánvalót tovább színesítendőn még a kategóriák határai is összemosódnak, az emberábrázolás a mindennapi élettel, a hagyomány a környezettel. Igazából építészet például nincs is, csak környezet van.
Haáz Sándor színben igen szépen hangolt sorozata is, például, inkább emberábrázolás, mint mindennapi élet.
Sánta István Csaba Tél Erdélyben című sorozata, melybe már a Sajtófotó kiállításon belekóstolhattunk, de ábrázoló ereje igazán az itteni kópia méretekben érint meg bennünket, inkább szól az emberi létről, mint a mindennapi életről, (hozzá tesszük az akadékoskodóknak, hogy értünk mi is a zanzásítás nyelvén: persze, csak az az ember él, aki létezik is :-)



Az emberábrázolás kategóriába soroltak helyenként sokkal inkább a vizuális antropológusok elvárásait szolgáló környezetleírások, s mint lényegi ilyen, gyakorta ízléstelenségbe hajlón zavarosak - már a vizuális rendet illetően, legjobb esetben esztétikailag-semmilyenek.
Szerencsére a rendezők elégedettek voltak a maguk kanyarította medence-globális összképpel, és a díjazás felülemelkedett az ideológiai elváráson.
Így lett méltán első díjas Egyed Ufó Zoltán építészet kategóriába sorolt, de egyáltalán nem építészetről szóló, sokkal inkább az erőltetett nagyvárosiasodás groteszk egzotikumát felmutató sorozata, Vargyasi Levente Őrzött álom cimű fotója (ami úgyszintén legalább annyira környezet-, mint emberábrázolás, valamint a már említett Sánta István Csaba monumentális téli sorozata.

Egyed Ufó Zoltán 1. díjas Digimánia sorozatából


Felbukkannak itt-ott holmi divatos "kortárs" erőfeszítések nyomai, a világítási és más művalóságok, például, valamint az önmaguk pillanatnyiságán túlmutatni képtelen pillanatábrázolások.
A kópiák helyenként túl vannak nagyítva belső felbontás-tartalékaikhoz képest, itt-ott kilukad, helyesebben  belukad a kép feketéje, otromba tömörítési algoritmusok boldogtalanítják a vájt szemet, durva algoritmusokról árulkodik a print, amin persze lassan túltesszük magunkat: prapagandisztikus vizuális parádék ezek, melyek után jön az mindent elsöprő - utcasepdő. 
Haáz Sándor koloritásban finoman hangolt képsora kapta a közönség díját

a megörökített továbbörökítése, avagy ezúttal képtelen voltam lábra menni :-))



________________________________________________________________


...egyébként most veszem észre utólag, hogy mégis csak mentem én lábra aznap, nagyon is!









2011. április 28., csütörtök

Vak vezet világtalant

Úgy látszik, most erre van kereslet.




















Én meg magyart oktatnék magyarnak

(Egyépként erre a cédulára egy barátom hífta fel a figyelmemet :-)

2011. április 27., szerda

Úton a fenébe


Vénséges emberpár közelg a Síp utcában, támolyogva, a keskeny járdán úgyszólván szétterülve, de kéz a kézben. Kerülgetik őket a szembejövők.
- Menj a fenébe! Fogd be a pofádat! - mondja a férfi jó hangosan, ide-oda fordítva a fejét, mint ki holmi iménti sérelmet csak úgy magában próbál megtorolni.
Fiatal férfi távolodik mögöttük, nézem a hátát, semmi jelét nem adja, hogy a szavak őt illetnék.
- Nem fogom be! - mondja ekkor a vénasszony, továbbra is kéz a kézben. Szava dőf, mint a lándzsa.
Totyogva az utca végéhez érnek, készülnek átkelni a széles úttesten. A vén férfi türelmetlenül előre lódul, aztán megáll, mert nője a járda peremen billegve tétovázik, és visszajön érte. Kéz a kézben ismét, lassan botorkálva útra kelnek. Mennek együtt a fenébe. 

2011. április 25., hétfő

Tudományról mindenkinek

Tegnap egész nap fát vágtam, ezért fizikailag fáradt vagyok, viszont szellemileg annál frissebb.
Így most a tudomány hömpölygéseiből hörpintek engedelmetekkel, a sekélyebb részen persze, hogy oda ne vesszek :-))


Nyelvészek beszélgetnek - mint rendszerint, egymás közt magukban *

"Az indirekt beszédaktus esetében két illokúciós aktussal van dolgunk. Amikor azt kérdezzük valakitől: „Ide tudnád adni a sót?”, azzal rendszerint azt kérjük, hogy adja ide a sót, másképpen: megnyilatkozásunk jelentése az, hogy adja ide az illető a sót (nem pedig az ezt lehetővé tevő képességére vagyunk kíváncsiak).
Vagyis elsődlegesen a kérés illokúciós aktusát hajtjuk végre és értjük meg, de nem direkt módon, hanem egy másik, másodlagos illokúciós aktus végrehajtásán – jelen esetben egy eldöntendő kérdés kimondásán – keresztül. Searle kérdése az, hogyan lehetséges a beszélő számára, hogy így járjon el, a hallgató számára pedig, hogy így értse meg a megnyilatkozást? Milyen szabályok irányítják ezeket a folyamatokat? Válasza az, hogy ezek a szabályok a beszédaktusok használati szabályaihoz kapcsolódnak. Az elsődleges illokúció akkor kapcsolódhat egy másodlagos illokúcióhoz, ha ez utóbbi az elsődleges illokúciós aktus valamely használati szabályával áll kapcsolatban. Jelen példánk esetében a releváns szabály, illetve szabálytípus az előkészületi szabály. Egy kérés előkészületi szabályában benne kell legyen, hogy az, akit megkérünk, rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek a kérésben foglaltak végrehajtásához szükségesek (SEARLE 1979b, 45). A másodlagos, szó szerinti illokúciós aktus (l. „ide tudnád adni...”) éppen erre kérdez rá. Ezáltal tudja végrehajtani a kérést a beszélő egy kérdéssel, legalábbis részben, szükséges ugyanis még némi háttérfeltétel megléte, valamint a társalgási együttműködés alapelvének betartása (GRICE 1989, 26). Ezért mondhatjuk, hogy az elsődleges illokúció valamilyen módon magában foglalja a másodlagos illokúciót, többet kommunikálunk, mint amennyit szavaink szó szerinti jelentésével mondunk."

Ebben az egészben az a szánalmasan gyönyörű és katartikusan szomorú, hogy úgyszólván még bele sem kezdtünk mindezek olvasásába, amikor A már rég odaadta B-nek a sót (vagy azért sem adta oda), és anélkül adta vagy nem adta, hogy illokúcióról egyetlen kukkot valaha is hallott volna.

* Somodi Gergő nyelvészeti tanulmányából (Világosság 2006/ 8-9-10.)

2011. április 22., péntek

Húsvét alkalmából

avagy utolsó reményünk a teljes infantilizmus
 (én is úgy kaptam)

 
<object  classid="clsid:d27cdb6e-ae6d-11cf-96b8-444553540000"

2011. április 19., kedd

Az ember minéműsége

Amikor valamivel Szentes előtt megáll a távolsági busz, fellép egy ember a lépcsőre, de nem jön tovább. Zárul az ajtó, indulunk, s ő onnan, a lépcsőről beszédbe elegyedik a vezetővel. Szavaikat hallgatva közeli ismerősnek tűnnek. Nézem ezt az embert, aki korát tekintve már ingyen utazik, s megütközve látom, hogy 5 másodpercenként váltja a nemét. Kissé sipítozó hangon mondja a vén nő, hogy jöjjön majd bátran a buszvezető, mert így meg úgy lesz este, de csak óvatosan ám, mert minden be van kamerázva. Topog a lépcsőn, megfordul, utána bámul egy hátrafelé lemaradó portálnak, s amikor visszanéz, azt kezdi mesélni ez a férfi, hogy micsoda pálinka szopató hideg volt reggel.
Tudom, mire gondol az olvasó, hogy az öltözékből sok minden kiderül. Hát nem. Ez elég szedett-vedett egy fugura volt. Látszott azonban, hogy az ő korában ez már nem szempont. Fényes fekete jogging nadrágja fölé kármin piros ujjú jackyt vett fel, hadonászó teenagerekre gondol efféle göncök tervezője. Szürke ujjatlan mellényt viselt a a férfi a jacky fölött, olyan tucatzsebű, zippzáras, erdőkerülőknek valót. Gallérjára ősz, göndör tincsek omoltak, jobb kezével néha igazított rajtuk a nő, farát a feljáró falának vetve. Bal lángoló vörös karja bunfordi, püffedt  csuklóba torkollott, melyre vastag fémláncos karóra tekeredett, szögletes formája alapján férfire gondolnál. A lábán papucs volt, olyan gyógypapucs féle. Tudom, viselheti férfi is,
ám akkor mit keresett a kezében a nylon szatyor.
- Nem  volt már otthon semmi, el kellett szaladnom a vejemhez - mondja a nő. - Délre összeütök valamit. - Ahogy ezt mondja, karórája üveglapja alá, valahonnan a fémlánc felől betör az éles napsugár.
A buszvezető keveset válaszol, ő vezet. Ez meg, most a férfi megint, mondja, hogy micsoda hideg volt hatkor. Ahogy arcát súrolja az éles fény, szája fölött széles dudor magasodik előre, olyasféle tömegű, amekkora egy gondozott bajusz lenne. Ám csak itt-ott pár ősz szál kukucskál ki ebből a szürkés püffedésből, fél centinkén egy-egy, ami leginkább a vénasszonyokra jellemző.
A reggeli hat fokra most már nem hideget mond ez a nő, hanem meleget. Hat fok, de csak a harmadikon, teszi hozzá.
Nagy házat képzelek magam elé, és bátorságomat összeszedve készítek titokban pár fotót az emberről, aki most épp férfi megint. Az elemózsiát rejtő zacskón ez olvasható: "Éljen jóízűen!"
Már Szentesen vagyunk. Fékez a busz.
- Akkor majd csörrents rám, aranyom! - búcsúzik a nyanya, és kászálódik lefelé.
Kész. Részemről nő volt.
Ám ahogy nézem itthon a fotót: hát, profilja alapján tényleg akármi lehet.
Hogy sajnálhatjátok, hogy nem illik megmutatnom! :-))  

2011. április 18., hétfő

A tégla dicsérete

A MAOE talán utolsó hódmezővásárhelyi fotószimpózionjának az ottani tégla építészet volt a témája. 12 fotográfus felvételeiből nyílt kiállítás ez év április 17-én a hódmezővásárhelyi EmlékPontban.

Tóth József segédkurátor felhívja a riporter figyelmét a kiállítás egyik leghíresebb felvételére


Az EmlékPont  a szocialista múlttal való vértelen leszámolás színtere
















A nagyszerű megnyitás leple alatt sem feledkeztünk el a lábramenés fontosságáról














A kiállítótéren átsuhanó Törpilla












A kiállításon egyébként az alábbiaknál csak sokkal jobb felvételek kerültek falra:


































 E képemnek Tóth György fotóművész iránti tiszteletem jeléül az alábbi címet adtam:
Azt hiszitek, tudjátok, mi a téglaépület fényképezés

2011. április 15., péntek

Elvon(szol)tan

Bár szembe fútt a trend, elvonszoltam magamat egy avantgard-konferenciára. Csak hogy komolyabbnak tűnjek sajátmagam szemében.

Előkerült néhány régi szófoszlány a felejtés mosodájából. A kultúrgépezetek néha fordítva működnek: nem a szavakat mossák szét az időben, hanem az időt mossák ki a távolodó szavak közül, és akkor ezek ragacsosan újra összeállnak, és rákezdik megint.
2400 szóból 16 millió alkotást hoz létre a verselőgép.
"A befogadó teszi a művet azzá, ami" - mondja az alkotó reménykedve.
Volt ilyen gyanúnk már negyven éve is, de akkor még az alkotók dölyfösen tagadták ezt.
"Minden mű (már a tágabb értelmű művészetnek szántak közül - gondolom hozzá) kísérlet a kommunikáció megvalósítására." Hozzá tenném: egy ideje - de kétségtelen, hogy szinte már időtlen idők óta.
"Az alkotás a teremtés metaforikus mása." Na, azt nem, ezt azért nem kérném, túlzásba, ömlengésbe ne essünk!
Amit kell, persze, készséggel beláttam. Igen, váltig érvényes felvetés: "szót tudunk-e érteni a nyelv eszközével?" ám most, hogy már mindenki megigézve nyelvel, hozzá is tehető: egyre nehezebben.

 
Esztéta! Kussolj már, hagyd mozdulni a nőt, hagyd nézni a képet!
Ah, micsoda butácska arc! Nő! Micsoda különbség, vásznon vagy lepedőn!
Szólj mégis inkább Te valamit! Úszkáljunk tovább elméd teoretikus levében!










Így telt a délelőtt.
Ennyi! Türelmem vesztém.
Könnyű út volt - már visszafelé :-) Jórészt tárgyiatlan. Csak semmi tisztelet! Kizártam a sziporkázó sötétséget, ahol a megvilágosodás, hogy mit is csinál az ember, amikor alkot, mindig is  messze lemaradva, messze a tevés-vevés mögött kullogott.
Ilyenkor mindig magamba fojtott költői kérdésekkel térek meg odumba, most ilyenekkel például: "Mi köze is van a versnek a költészethez?" 
Ennyi.
Most köhögni fogok. A köhögés emberhez méltó küzdelem a fennmaradásért.

2011. április 12., kedd

Esti mese

Pár napja letepert valami bacilus. Hatását tekintve akár többen is lehettek.
Az előzményeket tekintve a családon belüli fertőzés áldozata lettem. Törvény még nem tiltja: tehetetlen voltam.
Ma tehát korán fekszem. Hogy el tudjak aludni, kigondoltam valami kis esti mesét. Csak valami szokványosat, hogy ne kelljen így, betegen túl sokat erőlködnöm.

A szépség és a szörnyeteg


A szörnyeteg briliáns elme, a szépség tök hülye volt, ám érdekes mód micimackói jóság szorult mindkettőbe. Az egyik szörnyűségével, a másik hülyeségével nézett nap nap után farkasszemet. Na jó: a szépség talán bárányszemet... de mindegy, mert míg a szörnyeteg látta, mivel néz farkasszemet, a szépség se látott, se hallott, annyira el volt telve feneketlen szépségével.
18 éves korában tudta meg, hogy apjától, ki maga volt az Összeköttetés, fizika tanári állást örökölt az élet iskolájában. Ez az, amire Karinthy szerint azt kell mondanunk: a boldogság jutalma.
Na, ne kerteljünk! A szépség egy gazdag király egyetlen lánya volt, így intézték el neki, hogy fizika tanár lehessen a vegyes elemiben.
A szörnyeteg szegény volt és szörnyű, szörnyebb, mint a templom egere. Naphosszat hegyezte a zabot az óperenciába ömlő főcsatornán túl, és lapulevélből foltozott magának álarcokat. Így ment volna ez egy életen át, ha a mese nem vesz érdekes fordulatot.
Egy napon a szépség és a szörnyeteg elindult egymás felé a másféleség ósdi hídján, hogy a meseíró szerencsét próbáljon A szörnyeteg parázott nagyon, elméjében ugyanis minden megtörténhetett. A szépség is gondolt mindenre, ami elméjében csak megfordulhatott, így aztán nem gondolt semmire. A legújabb kiadású, A3-as méretet közelítő hülyeség-lexikonnal ügyesen egyensúlyozott a csatorna fölötti elaggott instrumentumon, de kecses menésétől a híd mégis lengedezni kezdett. Ekkor a szörnyeteg gyors, ritmustalan toporzékolással összezavarta az interferenciákat, s tompította a híd veszélyes kilengéseit.
A szépség végül baj nélkül átért, és beírt egy csillagos ötöst fizikából a szörnyeteg szegénységi bizonyítványába, amit az a szerencsétlen ott felejtett ama parton, ugyanis ő maga meg szintén átért már a híd túloldalára, ahol most magába roskadva nézhette volna a szépség hűlt helyét. (De lehet persze, hogy a meseíró volt ilyen piszok, hogy kiverte a szörnyeteg emlékezetéből azt a szegénységi bizonyítványt.)
Nem elég, hogy a szörnyeteg szörnyeteg volt, még ennél is rosszabb dolgok vártak reá. Amikor átért, többen is rádurrantottak sörétes puskájukból a történet számos, de szóra méltatlan mellékszereplői közül. A szörnyeteg megúszta, persze, de az összes lövés a híd tartópillérét találta telibe. Egyiküknek sem volt tehát többé visszaút.
Azóta is könnyeket hullat a szépség a szörnyeteg bizonyítványába, s csak engedi és engedi, át és át fizikából. A szörnyeteg közben ideát, a lövésektől visszhangzó ugratóban leérettségizett, és a hasadt királyság udvari bolondja lett.
A mesének vége.
Nem, a szörnyeteg nem jár folytatásért reklamálni a meseíróhoz, mint talán vélni tetszenek, mert tudja ő, hogy a szépség múlandó, ellentétben a szörnyetegséggel, ami viszont egyre mesésebb lesz.

2011. április 11., hétfő

lebbezés

avagy mai mini-képregényünk

- És most figyelj! "Amennyiben ügyvédjük joghézagba fordul, kérem mérőórám haladéktalan elismerését."

2011. április 9., szombat

CSONTSZÍNHÁZ A NESSIM GALÉRIÁBAN

A Nessim Galéria legújabb kiállításán, mely a XIX. Francia-Magyar Radiológia Szimpóziumhoz kapcsolódik, három olyan alkotót mutat be, akik az élet külszíne alatt nem láthatónak megpillantásából fakadó asszociációinkra apellálva vágtak érdekes kísérletezésbe.
Kétségtelen, hogy misztikus potenciál lakozik a testrészeinkről készült röntgenfelvételekben. Valamelyest az eljövendő halál is bennük kísért, míg az igazán művészi erő a különösség más szférájába nem ragadja őket. 

 
Három alkotó, három teljesen más szemlélet.
Konzervatívnak számít közöttük a képzőművészetet tanult szlovén Stane Jagodič, aki nem bízik igazán az ihletett pillantás értéknövelő erejében. Amikor szemlélődésének tárgyává avatja a kallódó röntgenfelvételeket, a klasszikus képzőművészetből applikál melléjük tekintélynövesztő idolokat. Kollázs-szemlélete így egyszerre hat nosztalgikus és didaktikus példabeszédként (asszociatív szájbarágást azért nem mernék mondani - például, hogy: "szálljatok magatokba! lám, lám, mivé lesz a fenséges micsoda!" - de nem zárom ki, hogy nálam renitensebbek is megfordulnak a galéria fénykörében. :-)

Egész más alkotói motívum vezette Hajdú Józsefet. A jószerencse katartikus mód kettőssorsú röntgenlemezeket adott a kezébe: a múlt század elején használt, újrahasznosított vastag celluloid hordozókat, melyek egyszerre hordozzák koponyák, végtagcsontok röntgenképét és hanglemezek körkörös barázdáit: a szükség és a magyar lelemény hajdan virágzó, azóta divatja múlt szép példája ez. Hajdú akkurátus alkotói gesztusa tulajdonképpen további, vizuál-esztétikai újrahasznosítás, felemeli e rendeltetésüket kétszer is elveszített, technikailag archaikussá lett morbid-eleven tárgyakat tűnődésünk esztétikai tárgyaivá.


Marc Ferrante francia szobrászt a röntgenfelvételezésben rejlő közvetlen művészeti lehetőségek ragadták meg, térítették el eredeti mesterségétől. Ő a korszerű röntgenberendezéssel célbavehető színteret rendezi be látomásaival. Igazából csontszínház ez, ahol mellékszereplőként rókák, kesztyűk, és kinetikus gesztusok is szerephez jutnak. Kétségtelenül Marc Ferrante-é a legbátrabbaknak járó pálma, hiszen ő igazából közvetlenül a radiológia eszközeit kényszeríti a művészet szolgálatára, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy magukat a tudósokat sikerült megnyernie magának. 


A francia tudomány és művészet együttműködése
(csillagának együttállása :-)

















A Kincsestáska, amelynek tartalmára röntgenfény derült a megnyitó alkalmából

2011. április 7., csütörtök

FEKETE ZEN

Fürödj sokat!
Sőt, ha nem lépsz ki a folyóból, okafogyottá válik remélni a hiábavalót, hogy bár még egyszer beleléphetnél!

2011. április 6., szerda

placeholder

Ma valahogy semmi sem sikerült. Van ilyen. A Pécsi József parafrázis pályázatról gondoltam írni, ám valami A38 rendezvény miatt két napra hipp-hopp leszedték a falról. Azért mondom, nincs annál jobb, mint a fotográfia saját háza.
Addig is, amíg a téma kikerekedik, placeholder gyanánt beszúrok ide két fotót, amit úton-útfélen találtam.


Erről sokat nem kell mondani, mindenki láthatja, hogy ez alighanem a vaslédi lehet.














Ez már érdekesebb. Itt az újabban divatba jött, processzor vezérelte rendszervakuzás szép példáját látjuk. A fő-rásegítő - vagy ha tetszik elrontó - fényt (mert azért a maga erőteljes és nehezen utánozható szórtfényével a Jóisten is jelen van!) egy monopodra, egylábú állványra rögzített vakufej adja. Alulról jön a derítés. És valóban, lehet derülni :-))

2011. április 2., szombat

Koncert a FÉSZEKben

Április elsejei látogatásom egy Fészek kamaraesten


avagy Mihályi Éva valóságának legegyszerűbb meghamisítása :-))

2011. április 1., péntek

A magyar fotó hátországa...

...sereglett egybe tegnap délután, 2011. március 31-én a Magyar Fotográfusok Házában.

Érdekes fotós kiadvány jelent meg a minap. Tóth József fényképész eredeti elképzelése szerint a magyar fotográfiai élet hátterének fontos szereplőit mutatja be egy kisalakú könyvecske, melyből a tegnap sorra került ünnepélyes bemutatás alkalmából - bennünket leszámítva - úgyszólván mindenki kapott.
Nem tudjuk tehát, mi van a könyvben, de tudható, hogy a mintegy félszáz fontos személyről - művészeti írók, galériások, kiadók, technikai tudorok és egyéb szakavatott jótevők - három érett fotográfus - a már említett Tóth Józsefen kívül Kresz Albert és Markovics Ferenc készített felvételeket.
Az érintettek jelenlétében lebonyolított ünnepélyes és anekdotikus könyvátadás fejleményeiről bizonyára számos sajtóorgánum számol be a közeli napokban.
Mi most hagyományaink szellemében, néhány lencsevégre kapott lábbal tisztelgünk a nagyérdeműek előtt.



Tóth József ötletgazda
szívhez szóló szavai
(előtérben egy háttérszereplő)






















A Ház munkatársa Éri Ildikó
esztétikailag emelkedett
háromszögelése
Tóth Józseffel