Negyed kilenckor kaptunk észbe, hogy még nem csatlakoztunk a Természetvédelmi Világalap (WWF) 2007-ben, Ausztráliából indult kezdeményezéséhez. Kaptuk a statívot, s GÖELEVENNEL elszáguldottunk a Duna parti világörökségek felé. Az állvány lábait futás közben nyitottuk, fékeztünk a korábban már iksszel megjelölt helyen. Fényben úszott a Vár, a Mátyás templom, a Lánchíd. Egy lövés így, egy lekapcsolva, és kész, mehetünk is haza.
Fel a gép, bekapcsol, célirányba fordul. Tized másodperccel az előtt, hogy megnyomtuk a gombot, sötétbe borult minden. Egy egész órára - helyi fél kilenctől, a környezet iránti, világot átfogó fogadalmunk szerint.
Egy egész órányi sötétség? Nem tűnt lehetségesnek ennyit várni.
Jég hideg szél szaggatta emlékezetünket, hogy mennyire megfogadtuk már ezerszer: utolsó pillanatokra többé nem időzítünk, mert - bizonyos kozmikus körülmények tekintetében tört másodperccel később születtünk - a kecsegtető pillanat nem nekünk való. Egyáltalán a fényképezés, ami leginkább elkapásra megy!
Csak hogy nem úgy van az! Az ember nem hiszi el. Nem hisz a végzetes össze-visszaesküvésekben.
Pedig tudhatná már annyi év után, hogy ez van.
Most azt hisszük hát határozottan, hogy dehogy fotográfusok, mégis inkább írók vagyunk. A gondolatot nem szoktuk lekésni.
Ez most tehát az elhatározás. Aztán majd meglátjuk....
Képünkön a Lánchíd, a Vár és a Mátyás templom a Föld órája szerint.
2015. március 28., szombat
2015. március 21., szombat
Részleges tésztaszűrés
Legközelebb 2081-ben lesz Magyarországon teljes napfogyatkozás. Utána számoltunk: nekünk ez a mostani az utolsó. Nem hagyhattuk hát ki, bár a napfogyatkozásokat kifejezetten unalmas eseménynek tartjuk. Egyrészt végtelen sok olyan pont van a Föld pályájának közelében, melyek valamelyike felől tekintve éppen takarja a Hold a Napot. Más kérdés, hogy onnan általában nem tekint senki sem, de mégis, a napfogyatkozás nem ritka jelenség, hanem folyamatos, csak jókor kéne lenni jó helyen.
Ennél is fontosabban esik nálunk latba, hogy optikailag
unalmas az egész, még ha a nálunk fejletlenebb élőlények be is golyóznak tőle.
Több teleszkópot is rendelkezésre bocsátott az élet erre a
március 20-i eseményre. A Tudományos Akadémia előtt regisztrálni kellett, és
ennek ellenére nagy volt a sorbanállás.
Az idei napfogyatkozás slágere a tésztaszűrő volt.
Üzleteinkben mostanában ne keressék!
Mivel a szelfizés tiltva volt, az okosabbak hoztak még valakit magukkal.
Hozzáférés
Hatvanszázalékos tésztaszűrés
889 forintos holdszűrő
Csillagos ég házilagos szemléltetése
Egymással versengő mutatványosok
Anya gyermekével
(madonna con bambino)
Házilagos Camera Napfogyobscura
Részleges távcsőfogyatkozás
Tiltott lövés 12-es hegesztő-üvegünkkel
80 százalékos kamera-fogyatkozás
Tavaszi rügynek megmutatjuk, hogy nincs baj
66 százalékos tésztaszűrő fogyatkozás
Hazafelé emlékeinkből éltünk.
Íme egy szép példája az emlékfogyatkozásnak
2015. március 16., hétfő
Fotóséta gép nélkül
Kezdtük a Fészekben a kínai
teaházi beszámolóval, amiben 2013-as közös utazásuk okán öten voltak
érdekeltek. Közülük egyikként felvonult pár képpel Kovács Melinda is, akire, úgy
tűnik, nagy volt ez a … teaház. Tudomásunk szerint eleddig még nem hódolt sem a
direkt életábrázolás sem az egymásra exponálás művészetének. Az előbbit át is
ugorta nyomban. Választott közelítésmódja viszont, a különféle vizuális témák
és síkszerkezetek tónuszavaros egymásra exponálása – mindegy, hogy előbb vagy
utóbb történik - nem igazán megnyerő útja a látványkeltésnek. Akiknek nyomdokaiba
léphet e kísérletével, vizuális értelmet is tudnak lehelni, nem csupán búsan
pacsmagolnak.
Benkő Imre, Somogyi Márk, Szamódy
Zsolt Olaf, Wei Xiang – teaházi közelítése – nyilván a szervezés okán –
tematikailag itt-ott egymás sarkában lépked.
Kiküldött munkatársunk véleménye
szerint igazán közel csupán egy, a szerencsésen kínainak született Wei Xiang
került a kínai népi teakultúrához. Az ő kétségtelenül szerencsés fekete-fehér
közelítése mellett nem tagadnánk meg Szamódy Zsolt Olaf színes sorozatától sem
az elismerést, és ezen túl leginkább arra gondoltunk sajnálattal, hogy a Kínát
ugyancsak megjárt Eifert János nem kaphatott helyet ebben a teázó különítményben,
mert az egzotikumok fotográfiai gyorsfelfogása tekintetében méltó útitársa lehetett
volna ennek az öt kiállítónak.
Kínából hamar átugortunk
Magyarországra, a Fészektől nem messze látható ugyanis az Eötvös 10 egyik,
kiállító térnek nem igazán alkalmas tantermében a Magyar Fotóművészek
Szövetsége Szeniorok Alkotócsoportjának hungarikumokat kötegelő kiállítása. Az
esztétikailag lehető legkorrektebb, bár elrendezésében kellemetlenül zsúfolt
tárlatot az illusztrációs fotografálás kategóriájában tartja az idegenforgalmi
és kultúrpolitikai közelítés. Sajnos, a hungarikum másképp nem téma, mert
a gondolatilag szabad közelítés mellett kifolyik a fotós ujjai közül. Igazából nincs
szükség hozzá fotóművészre, elég, ha jó szemű és gyakorlott a fotográfus az
attraktivitás kérdésében. Névlegesen mindenki fotóművész itt, csak éppen semmi sem művészet itten. Sőt, állítólag még a sasszemű Herbst is ott felejtett egy szőnyegsarkot, fent meg belóg egy fikarcnyi csillár.
Fajsúlyt váltottunk ezután, mert
ismét kerestük Mucsy Szilvia Személyes jelenlétét a Faur Zsófia Galériában.
Szemünkre hányta ugyanis bizonyos általunk tisztelt kritikus, hogy
elfelejtettük észrevenni Mucsy Szilvia konceptuális szándékait. Valóban vannak
ilyenek, bár lehet, hogy női szem kell hozzá. Nekünk ez nincs, és bármennyire
hagyja is a férfi ember magát dramatikailag vezettetni, felmerül a kérdés, hogy
miért olyan unalmasak ezek a szépen kivitelezett felvételek szinte egytől
egyig? Vagy lehet talán néha maga a néző is unalmas alak?
E kínzó kérdés elől Fábián Évához
szaladtunk az Örkény Könyvesboltba. Nők Magyarországon. Kis számú válogatás
látható itt a hasonló címen megjelent könyv anyagából. Ez tisztán propaganda
anyag. Mint bármiféle fotónak lehet, ennek is van köze az esztétika
kérdéseihez, bár igen csekély és ártalmatlan módon. Meglepett bennünket a felismerés,
hogy ez a magasztaló jelzőkkel sok fórumon két kézzel megszórt képanyag
mennyire sematikus vállalkozásban közelít a neves magyar nőkhöz. Ez persze,
mint fentebb említettük, célszerű, hiszen – ismételni kell - propaganda
anyagról van szó. Sajnálatos azonban érezni mégis, hogy valami nincs jelen, látni,
hogy mennyire nem emberábrázolásról van itt szó, hogy a legtöbb mosoly mennyire
kizárja a nézőt a személy, a személyiség aurájából. Ez persze magasztos igény,
amit csupán a művészettől illik elvárnunk.
Mivel közel volt a metróállomás,
átugrottunk a Szabó Ervin Könyvtárba. Itt Sebestyén László mutat be titkosnak
titulált budapesti udvarokat, főképp bérházakét, melyek száznál több évvel
ezelőtt épültek. „Klösz”-nek becézett nagyformátumú, síkfilmes kamerájával
készített felvételei a hajdani városfényképészek munkálkodásának tisztaságát
idézik, amikor még részletgazdagon és korrekt, dőlés-borulás mentesen mutatták
be az épületeket, éreztetve az építész és az építés szándékait. Nem mondanánk,
hogy művészet, mert az másféle közelítése a valóságnak, de fontos, értékes és
élvezetes fotográfia ez, amit Sebestyén művel. Az érzékeink közelébe hozza a
falfelületeket és épületdíszítéseket, fény és árnyék elegáns brillanciájával.
Emelkedett szolgálata ez a fotográfia egyik feladatkörének.
A könyvtártól gyalog sincs túl
messze a Vigadó épülete, ahol a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét viselő Gránitz
Miklós mutatkozik be régi és újabb anyagaival.
Kíváncsiságunk oda hajtott. A
frissen kitüntetett fotográfus az elegáns kiállítótermet ideológiailag
elkötelezett – mondhatnánk: az őszinte művészetnek kicsit hátat fordító -
munkáival buzgón felcicomázta. Maga Fekete György, az MMA elnöke köszöntötte a
tárlatot. Gránitznak a világot félig-meddig körbeutazott, épített egyházi, történelmi
kincseink legjavát bemutató, kiállítás dolgában oly impozáns sorozata mellett
meglepődve láttunk felvonulni egy bő lére eresztett játékot, aminek a lényege
képek önmagukkal való tükröztetése. El kell ismernünk: a találkozás vonala középen szakszerűen, a türelemüvegekre emlékeztető kézügyességgel
eldolgozott mindenütt.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.
Ebből a műfogásból, amit Gránitz előtt már sokan gyakoroltak, néha érdekes látványok születnek. Nos, ezek itt nagyjában, egészében nem azok. Hiányzik belőlük ugyanis a nóvum, vagyis az, ami minimum egy kicsikével többé teszi ezt a tucatra rúgó sorozatot az üres formajátszadozásnál.
A kiállítótér paraván építménnyel
elkülönített középső részében Gránitz sokéves fáradozásainak gyümölcséből mutat
be egy nagy csokorral: a Házsongárdi temető történelmi értékű és gazdag
formakincsű síremlékeit láthatjuk itt könyv-tipográfiai tördelésben. Meglepi a fotográfiailag gyakorlott szemet, hogy a
teremfalak mentén sorakozó, középformátumú kamerával készült templom felvételek
mellett mennyire egyenetlen, sápadtkás a házsongárdi képanyag, ami formátumából
ítélve kisfilmre készült. Szinte kedvünk lett volna kinyitni a számítógépet, és
elkérni a digitális fájlokat, hogy ezeket a szép jövőt érdemlő sírköveket
vizuálisan rendbe rakjuk.
Az efféle felindulásait azonban
aztán meggondolja az ember, különösen, amikor meglátja a kiállítás központi
helyén a remek surló fényben magasodó feszületet azzal a keresztény kultúrával
egyidős kiáltással: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?”
Nem is ez maga, ami megragadja a
magunk fajtát, hanem a triptichon szerű képcsoport alatt a bibliai szavakra
visszhangzó gránitzi komment: Miért?!
(kérdőjel-felkiáltójel)
Sajnálhatjuk, hogy nem
hallhattuk, mit szóltak eme szerzői kitöréshez a megnyitó beszédek.
Idősödvén nem boldogít már
bennünket, hogy folyton fanyalgásba torkollnak a dolgok. Elszaladtunk hát még
egy utolsó helyre, a pompás nemzeti kincs után egy pici kis lukba, a XIII.
kerületben. A TOBE galérában látható ugyanis az ArtMarketen már megcsodált
Carla Tabora néhány darabja. Fotók, de nem is azok. Carla tushúzója tovaszalad
a papíron a fotografált fák ágainak zegzugos vonalait követve. Nem lehet
pontosan elmondani, hogyan, mert ez végre művészet. Na jó, nem bizonyítható be,
különösen manapság, csak valahogy érzi az ember.
Mit mondjunk, na, vének és
szentimentálisak vagyunk. Annyi valóban fontos és valóban értékes fotográfiai
látnivaló után oly jól esett szívünknek egy kevés művészet!
2015. március 10., kedd
erőszak
A Nyírségből Pestre pattant
segédmunkás lakásfelújításokon melózott. Az átadás előtt megkapta utolsó
tennivalóját: a szobaajtók záraihoz kikeresni az egy halomban tartott kulcsok
közül az oda valót. Fogta legnagyobb, dákónyi csavarhúzóját ez a melós, aki korábban
tán még szobaajtót sem látott odahaza, és sorba megerőszakolta a zárakat, így
már bedugható volt akármelyikbe akármelyik kulcs.
A kerületi Tanács vette át a kész
lakást, s mire a szerencsés bérlő beköltözött, annak a gyalázatos melósnak már
híre hamva sem volt. Csak-hajlamának szimbólumai maradtak utána.
2015. március 5., csütörtök
elnöki imázs
Mindig vonzott bennünket a
változás. Talán mert elégedetlenek voltunk a köröttünk lévő világgal. Fínyás
elme mindenben talál hibát.
Sajnos, ha változott valami,
rendre fordítva sültek el a dolgok, mint reméltük, de ez változás iránti vonzalmunkon
mit sem változtatott. Nem csupán vágytunk a változásra, hanem rámutató
magatartással is próbálkoztunk. Így hagytuk ott egyik napról a másikra a fotószövetséget
nem sokkal a rendszerváltás után.
Mindmáig elégedetlenek maradtunk
azzal, ami ott zajlik – persze nem zárjuk ki, hogy a mi rossz hozzáállásunk vagy
ábrándos mércénk miatt. Ez azonban helyzetünkből tekintve mindegy.
Így aztán a fent említett
változás-vágytól ösztökélve, s függetlenül attól, hogy mit nyer és mit veszít majd
a fotóélet, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tisztújítási csetepatéiról is
reménykedve olvastunk. Mert bizony ráférne a magyar fotográfiára, hogy szervezeti
szinten változzon valami!
Az új elnökön, Mucsy Szilvián
most a magyar fotó szakma szeme.
Mindenekelőtt a tekintélyét kell
alátámasztania. Igen sok tennivaló vár reá e téren, lévén „új fiú” a bevált és
bizalomgerjesztő nevek sorában.
Helyesbítenünk kell: nem csupán
sok tennivaló, hanem, most, hogy pozícióját máris kamatoztatta, és nagyobbacska
kiállítást kanyarított Faur Zsófia galériájában, sajnálattal mondjuk: még a
soknál is több tennivaló vár rá, mert kiállításával inkább gyengített, sem mint
erősített kérdéses tekintélyén, ha e tekintélykörbe nem csupán kebelbelijeit
számítjuk bele.
Mucsy Szilviának, ha már ama
elnöki pozícióba merészkedett, a szervezet tetteinek mezején kellene mutatkoznia
és nem a galéria falakon - kritikai meglátásunk szerint. Egyelőre mellőznie
kéne a fényképezést, legalább is addig, míg szervezeti eredményei megerősítik tekintélyét
annyira, hogy narratívában erős, de vizuálisan eléggé vértelen fotografálása
már ne tudjon elnöki imázsának ártani. Nem szabad elfelejteni, hogy a szövetség
mindenkié, aki a fotografálásban a mindenkori szélesebb fotószcéne helyeslése
közepette művész ambíciókat kerget.
Mi igenis szeretnénk reménykedni
tovább, hogy jó változások várhatók, hogy Szilvia életet fog lehelni a szövetség
halódó – az elméleti supportot illetően meg életre tán sosem kelt - tetemébe, azért,
hogy intézményi támogatást és jövőképes iránymutatást kapjanak az igazán
tehetségesek.
Urbán Ádám, a szövetség elnökségének új tagja fényképezi, hogy fényképezzük.
Urbán Ádám, a szövetség elnökségének új tagja fényképezi, hogy fényképezzük.
2015. március 1., vasárnap
Lábra
Rövid fotósétát tettünk a minap, csak hogy lássuk, mennyire múlik a tél.
Természetesen lábra mentünk.
Hirtelen támadt magánigazságunk, hogy rossz festményből is lehet rossz fotó, de talán még jó fotó is. Fordítva viszont soha. Rossz fotóból jó festmény még sose lett, jó fotóból jó festmény meg minek!
Sétánk során szembetalálkoztunk a rozzant, de makacs életakarással, ami két lábbal önmagáért beszélt.
Természetesen lábra mentünk.
Hirtelen támadt magánigazságunk, hogy rossz festményből is lehet rossz fotó, de talán még jó fotó is. Fordítva viszont soha. Rossz fotóból jó festmény még sose lett, jó fotóból jó festmény meg minek!
Sétánk során szembetalálkoztunk a rozzant, de makacs életakarással, ami két lábbal önmagáért beszélt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)