Etelka pillangókkal

 

Szombat délután felkerestem fine art printelő műhelyében Chochol Etelkát, azon kevesek egyikét, kiknek saját kiállító termecske adatott. Ott találtam fénylánykája ragyogásáról frissen hangszerelt polaroid meséjével szépen körbe rakott termében, art printelésben érdekelt fotográfusok és további photo-gráciák között vidáman forgolódva.

(Bocs, de a Covid miatt évek óta nem mehettem lábra)

Amikor aztán Etelka Végh Attila szavaira hangolt, látványos álommeséje ölelésében minőség-fogékonnyá sűrűsödtek a fénylány ragyogása iránt kíváncsiak, s elhangzott a talán jól megfontolt okból kissé búsra hangolt megnyitó beszéd, Etelka kiállító terme fényes ablakának egyetlen hatalmas szárnyát kitárta, és mesés dobozából kireptette kacagva az ő mókás lelkét a Turbina utcai tavaszba.

Volt sok pillangó punktum. Egy-egy még a képekre is jutott.

Roland Barthes - de kár! - már nem lehetett jelen. 

Húsvéti

 konyhámon átsuhan a frissen locsolt Vénusz

A KÖLTÉSZET napján

 

A KÖLTÉSZET napján félúton jártam menny és Föld között.

Hogy miről volt szó... 

Nos, mindenek előtt ezekről az istenverte, állíthatatlan sor- illetve bekezdés közökről, mik elrondítják a szövegképet. 

Hamarosan nem bírtam nézni. Kitöröltem. 

Aki tudja, miért van ez, s hogyan orvosolható, jelezzen!

D-VEKTOR VILÁGSTRANDLESŐBEN

 

Bár a maguk részéről magukat mérvadónak tekintő, papír alapú vagy online fórumokon egyöntetű az örvendezés, hogy míly nagyszerűen nyitotta az esztendőt műcsarnoki kiállításával a Budapesti Fotófesztivál, odalátogatásom lendülete hamar lelohadt Martin Parr Strand az egész világ című (címében a populista marketing összes erényét összesűrítő, ám csak 2 termet betöltő) fotókiállításán.

Mi sem könnyebb, mint lencsevégre kapni a strandokon feltűnősködő, vagy önvédelmi okokból behunyt szemmel napfürdőzésbe feledkezett, s így jól lesipuskázható, óvatlan embert. Az efféle lövöldözésben azonban könnyen elsikkad a fotografáló ki s mi volta, mint jelen esetben is. Martin Parr strand képeivel úgyszólván semmi érdemlegeset nem tud kifejezni önmagából, legfeljebb azt, hogy rákapott (talán mert ezt megengedheti magának) a Földgolyó legkülönfélébb strandjain való vadászgatásra.

A totál strandfelvételek, melyek általában mentesek a puskázás lesi- ismérveitől, kevés kivétellel a Föld egyetlen strandján sem mondanak többet a közhelyesnél. (Ez irányban tapasztalatlan szemmel kivételnek találtam a japán strand valamiféle rituális vagy biztonsági célt szolgáló, elképesztő architektúráját.)

A lekapott strandólók viselkedésének legnagyobb része úgyszintén közhelyes, alig van a nézőpont választás útján környezetével felajzó kontextusba helyezett objektum, eltekintve néhány népek lelkületi sajátosságaira célzó felvétel, mint amilyen például a talán nem véletlenül strand közelbe keveredett Szent Tehén Indiában, vagy a tengerpart közelébe tévedt lánctalpas munkagép tövébe szorult, ismeretlen okok miatt megalázottnak tetsző napfürdőző.

Dominálnak tehát a strandolói érdemek. (Az Egyesült Államok lobogójával felülnyomott fürdőgatya farközeli nézetben, elképesztően csicsás napozó szemüveg és más bohó strandeszközök, amelyeket, ha van elég időd, már a magyar strandokon is bizonyára megtalálsz.)

Ami a téma formai megjelenítését illeti, kiválóan összegez a fényképezőgép, kevés kivétellel helyes tónusértékkel - bár ez ma már untató is - szépen süt a Nap,

pucérközeli testfelületeivel a kép nézője felé "nyitottan" (nézőpont választás: kezdő szinten gyakorolt fotós érdem) hever az ember, s ahol nem hever, hanem, mondjuk magasba emelkedő szandáltalpaival egy vasrácsot támaszt, a kuriózum póz valójában nem szól semmi szóra érdemesről.

Vizuálisan érett látással nem több mint 4-5 perc végezni ezzel a kiállítással.

Az első terem közepén áll azonban egy farost lemezekből emelt sztéléféle, amin több négyzetméter felületet betöltve bepillantás kínálkozik Martin Parr szakmai életébe. Itt az emberábrázolásnak olyan következetes és világszerte nagyra becsült kalandjairól van szó, melyek kifejezetten felizgatják a kritikai társadalomábrázolás vagy a streetfotó iránt felettébb érdeklődő látogatót,

aki aztán e gondolatokkal távozik:

Mintha idén valami nagy hiba csúszott volna be, amit a korábbi dicséretes fesztivál nyitások alkalmával sosem tapasztaltunk.

Miért nem Martin Parr érdemleges szakmai életébe kínálnak vizuális bepillantást a fesztivál szervezői?

Martin Parr nem találta egzotikus strand-limonádéjánál többre érdemesnek a magyar kulturális környezetet?

Lelohadt Mucsy Szilvia magasztos lelkesedése?

Kicsinek bizonyult a fesztivál büdzséje?

Akár így, akár úgy, vagy akár más oka volt, sajnálatos.

(na jó, tudom: senki nem osztja észrevételeimet, a többiek mind csak strandolni mennek :-)

  

Tartós érvényű utózöngék

Sok éve írtam, nagyjából ma is áll.

Láttam ma a plakátokat a metróban, amiken ez az izé sokszorozva rám mutat, hogy aszongya: „Veled sikerülni fog!”

Semmi reszkess vagy látlak, semmi úgysem menekülhetsz, hanem a varázsszó, a siker!

Eszembe jut régi fotóm: Klauzál tér a választás napján. Várakozva kígyózó sor, meghintve kétes egzisztenciáról valló küllemekkel. Barterezés sejlett fel: gondolom, valami etetés vagy még ennél is gyatrább ajánlat voksért cserébe. Eldőlhet az ország sorsa efféle vacsoracsatákban.

Jön a politikus és leakaszt pár ezer embert. Ő akar most itten országot játszani, és ehhez kell a földönfutók firkantása, az a nyamvadt kis iksz.

Azok pedig a sok lúd statisztikai hatalmával talán eldöntik az ország sorsát. Odaadják az egyszer ingyen jóllakottak, az olcsón lépre csalhatók a hatalmi gyeplőt az etetőnek. A gyeplőt, ami náluk, az ő kezükben már úgysem lehetne.

Iksz. Ennél többet talán nem is konyítanak arról, hogy mi folyik itt. Hogy mi az, hogy ország, mi az, hogy politika, mi az, hogy parlamentarizmus, demokrácia. Annyit tudnak talán, esetleg még másnap is, hogy kitől kapták a vacsorát. Esetleg.

„Fekete fehéren.” „A tettek beszélnek.”

Hívószavak ugyancsak választási plakáton. Miről is van szó? Üres szavakról.

Most kell bennünket leakasztani, most kellünk, és gyorsan, mert választási hajrá van.

Egy labilis öntudatú társadalomban, meg nem állapodott berendezkedési viszonyok között ajánlják magukat a megélhetési politikusok. Jöttek, ahonnan jöttek. Buktak, visszajöttek. Támadtak semmiből. Bizonyos nagy dumás ki tudja kicsodák. Jönnek szemtelenül, bele a képünkbe.

Még odavetnek az utolsó napon egy-egy plakát méretű üres szót – kerül, amibe kerül.

„Megbízható”. Lehet, hogy az, de hogyan jársz utána? „Tiszta erő”. Ha az is most valóban, az marad-e, s hogyan hívod vissza, ha nem marad az?

Telefonálnak óránként, különféle pártok nevében, szórják a mi csak erre szórható millióinkat.

Élőben is firtatják, hogy ugye, bízhatnak bennünk? És ha azt mondjuk, hogy persze, akkor mit kezdenek ezzel? Mert a választási gesztus, az iksz elhelyezése titkos.

Aki politikáról gondolkodni képes, azt nem az utolsó napon kell befogni, hanem négy éven át, húsz éven át szakadatlanul ismétlődő, következetes tettekkel.

Ordít a vezér jelölt, hogy átkozott Orbán így meg úgy. Kit lehet efféle ordítozással megnyerni? A csőcseléket. Hívja a csőcseléket, hogy voksolják be őt a játszóházba, ahol országosdit játszik majd a többiekkel. „Csávókáim, beszéljük meg!”. Csávókáim, értsd: a többi kondérszéli rivális politikus. Úgy hangzik, mintha azon jog fölött kívánnának marakodni, hogy kinek a zsebében legyen az ország. Ki ugráltassa azt a tíz millió embert, aki persze a csávók dolgába bele ne ugasson már! És egyébként is, el lehet menni innen.

Aztán, amikor a többség mégsem az átkozódó spíler játszadozására szavazott, az fájdalmasan bőgi, hogy ő nem ilyen országban akar élni. Menni persze nem megy. Pedig ő aztán megtehetné. Csakhogy itt az ő kiszemelt játszótere.

Utolsó napig röpködnek a garancia nélküli maszlagszavak.

"Civil demokráciát!"

Micsoda ködevés ez! A társadalmi lét teljesen más vonatkozásaihoz szoktatott szavak.

És mit tehetünk? Vitázhatunk-e mi is médiaképes kerekasztaloknál? Plakátoljunk talán vissza? Kritizálhatunk-e leleplező sikerrel? Egyáltalán, felkészültünk-e az érdemi, sőt, az autentikus kritikára, ha mi nem pártstratégiákon agyalunk? Ha mi csak dolgozunk, ha civil szívvel valamelyik szép hivatásnak szenteltük magunkat, s nem politikából akarunk meggazdagodni?

Mit tehetünk, hiszen nekünk csak egy csóró ikszünk van. Kis kriksz-kraksz egy félig sem ismert önjelölt neve mellett. Míg oda nem firkantottuk, megért tán egy vacsorát. Kis krisz-kraksz. Aztán esetleg az országot adják majd el vele "odafent", nem éppen tudatlanságból.