2016. április 27., szerda

A fácán fiókja

Mindazoknak, kik szeme bicskája beletört múltkori posztomba, engesztelésül nyújtom e kis üdítő állatmesét, ahogy ígértem.




A vén róka éhsége végre legyőzte lustaságát, kiment és elkapott egy fácán fiókát. Vonszolta épp befelé, amikor leszólt a magasból a kánya:
- Boldog ragadozást!
- Mi a f három pont csillag van? - reccsent a vén róka. Nem csupán vén, kicsit süket is volt.
A kánya megismételte jóval hangosabban. Erre rókáné is kitekintett a lyukból.
- Miért kell ennek mindenbe beleugatnia?
- Hát ez egy ilyen állat, nem tudtad? - A vén róka nekilátott a zsákmányt szétcincálni.
- Te vén bolond! Már kezdtem örülni, hogy végre megemberelted magadat, de most látom, hogy ez csak a fiókja! Miért nem kaptad el az anyját? Ennyi sütni valód sincs?
- Fiókja!? Nem fiókja, hanem fióka. Mondtam annak idején, hogy iratkozzál be valahová, de most már késő. Csak leégeted az embert.
- Embert, azt én nem! Megmondom nyersen, ahogy van, az ember csak menjen a sületlen fenébe! Ez a nyers valóság.
- Na jó, csak képletesen szóltam.
- Hogyan?
- Képlet. Kép. Arra céloztam, hogy nem kell mindenbe beleütnöd a pikcsőrödet.
Rókáné a számára már megugorhatatlan szellemi magaslattól annyira mérges lett, hogy csak legyintett elsöprően a farkával.
A kánya közben elkapta a másik fácán fiókát. Tele volt vele a csőre.
Pillanatnyi ehetetlensége tudatában a templom egere, aki a hónapok óta tartó teljes renoválás miatt folyvást a mezőn kódorgott, most bátran beszólt rókáéknak:
- A másik fiókjának is annyi, most viszi a kánya, azt ti már flambírozhassátok.
- Hallod? Ez se tud magyarul. Hogy jönne rá a macskajajj!
És mit ad isten! Történetesen épp ez volt a helyzet. Mert néha a macska is olyan, mint a kivert macska.
 - Boldog ragadozást! - szólt le a kánya a macskának.
 - Mi a f három pont csillag van már megint? - kiáltott a vén róka.
 Erre aztán rókáné máris mellette termett:
 - Nem látod, nagyokos? Itt már mindenki eszik, te meg megrekedtél a tollazásnál.


Na milyen?
És ezt, kérésre, még sokkal egyszerűbben is meg tudnám írni :-)

2016. április 26., kedd

MAOE a MÚOSZban

A MAOE fotóművészeti tagozatának kezdeményezésére létrejött egy beszélgetés a MÚOSz székház rendezvénytermében arról, hogy MŰVÉSZET-E A SAJTÓFOTÓ?
Sok érdekes megközelítésben beszélgetett a kérdésről Szarka Klára fotótörténész vezetésével  Dozvald János, Gáti György, Móricz-Sabján Simon és Szigeti Tamás. A bő lére eresztett szólalások végén Markovics Ferenc közszemlére bocsátotta az est címében foglalt kérdésre adható legjobb választ:



2016. április 23., szombat

Arcotok között



A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.
Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött látó eszünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez utóbbi a földi világ egészére tekintő bölcselet szemszögéből mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.
Ennyi eszünkbe ötlés elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép, sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak és egyebek (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, épp úgy, miként a jelzőkkel ezidáig meghódított milyenség-szféra is lehetne kevésbé hézagos,)
ezért
a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-holdernek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteszét ágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle továbbadható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de ugyanakkor bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.
Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták hirdetik.
Probléma, persze, hiszen efféle, konszenzus tekintetében kétes terepen blöffölni is lehet, de még milyen könnyen!
A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságvégtelenítő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: Hrrr??!? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit, amit az anyamajom megjegyzett magának, és például állított az összes további majomgyerek elé.
A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.
A nyelv mai kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg elkülönültként megtapasztalható entitásokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is, csökkentve ezzel, ám végleg nem kiiktatva a zsigeri indulatok és a metakommunikációs hadonászás és lökdösődés szerepét. Fogalmaink, mint főnévként definiált szavak jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül, entitásképtelen módon elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód és egyebek által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elme dolgokra visszavetített értelmezései, mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a rajtunk kívül álló valóságra, és sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő téridőben korlátok nélküli kommunikációnak és egyetértésnek.
Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó! (Na nem, a seggfejet ezúttal nem szeretnénk evidenciában tartani!) Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme által tételezett cselekvő fogalmak között váltig jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelenül tágas, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.
Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nem-fogalmi síkok derengenek elő, bizsergetve ellentmondásoktól hergelt pszichénket és képzeletünket.
Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, hallgatóságára irányuló szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy egy úgy-ahogy konszenzusos nyelv szavai által már rögzítve van. Vagyis, megtartva bizonyos játéktéri határokat, a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.
Ám az embernek ismernie kell azt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelben kiépülő kentextusos és kommunikációs kultúrát, és felismernie okvetlenül a nyelv értésében kínálkozó demokráciát.
A csasztuska úgy, annyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az embert a felfedező gondolkodásról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett. Már csupán eme írásjeltől korbácsolt három szó fénylett elménk kalandparkjának közepén:
„Gyorsan enni valamit!”
Míg e szavak fényét kioltjuk valahogy, itt van a mi kedves, már jó időben jóllakott olvasóink számára egy haiku. Fogyasszák egészséggel! :

Arcotok között
volna legrövidebb út,
csak nem felejtek.

2016. április 12., kedd

SZOLIPSZIZMUS



Nem úgy van már, mint régen volt, kezd fáradni a képzeletem. Arra lettem figyelmes, hogy folyvást csak ugyanazt a hálószobát képzelem magam köré, ami egy idő után elég unalmas lett. Ezért aztán elképzeltem egy készüléket úgy, mintha tőlem függetlenül még ez is létezne, és hogy az segít elképzelni mindent, szóval, azon keresztül képzelem a világot. Ez az ötlet egy ideig élénken tartotta elmémet, hihetetlennek tűnő dolgokat is el tudtam így képzelni.
Csak hogy nem csupán fáradok, hanem újabban rossz irányba kalandozik a képzeletem. Egyszer csak azt képzeltem, hogy elromlott ez a készülék, és e perctől, érdekes mód már semmi sem jutott eszembe a világról.
Egy ideje macerás nekem azt képzelni, hogy kimegyek a lakásból, ezért azt képzeltem, hogy telefonálok egy helyre, ahonnan majd idejönnek, és képzeletemben megjavítják a készüléket.
Csak hogy megint vétettem egy hibát. Véletlenül nem azokat képzeltem ide, akiknek telefonáltam, hanem két gyanús alakot, és hozzá azt, hogy ezek mézes-mázas szavakkal engem kívánnak elvinni valami szervizbe és megjavítani, mintha nem is a készülék, hanem én romlottam volna el.
Gondoltam, kijavítom ezt a képzelési hibát, de képtelen voltam leképzelni magamról ezt a két alakot. Mivel rúgkapáltam, és az egyiknek oda is képzeltem egy nagy pofont, elmém máris kapott az ötleten, és azt képzelte, hogy ezek lefognak, és vénásan beadnak nekem valamit.
Bármíly hihetetlen, azóta csak egyetlen dolgot tudok elképzelni, azt, hogy fekszem egy fehér kórteremben lekötözve, mintha önveszélyes volnék. Csakis magamon jár az eszem, és ezért rettentően unatkozom. Régen ilyen hülyeségeket nem képzeltem.
Én szerencsétlen jómagam! Mert kihez fohászkodnék, ha nem jómagamhoz, hogy legalább csak egyetlen valami létezne még rajtam kívül a világon, s főképpen, hogy legalább az Isten ne én volnék!


2016. április 2., szombat

A fotóvalóság



Vagy ezer okostelefon sereglett az Erzsébet téri tó köré április másodikán este, hogy köszöntse a tavaszt. Valamennyi természetesen a maga lerázhatatlan kullancsával érkezett. Hűvös volt az idő, de ez nem tartott vissza egy bizonyos exhibicionista férfit, hogy meztelenül bele ne vesse magát a vízbe. Nagy rivallgással fogadták ezt az okostelefonok, kullancsaik pedig, jóllehet a férfi még csak most csavarta nedves néznivalóságát vastag pokrócába, már oda se figyeltek, csak az afférról készült fotóikat mutogatták egymásnak. Ez az, amiről már Susan Sontag és még annyi mindenki írt, hogy valóságunkat hamarosan kiszorítja a fotók valósága.
Igen, nincs kizárva, hogy már rég ki van szorulva.





A fotográfia iránt érdeklődőknek érdemes felfigyelni arra, hogy a mobilos képalkotásban hogyan sekélyesednek el a komponálás esztétikai sajátosságai. Az eszközkezelés kínálkozó logikája szerint a diszplay tartása és így értelemszerűen a képkivágás is legtöbbeknél vertikális, hiszen így legkönnyebb a telefont kezelni. A digitális korszak kínálta eszközök kényelembarátok, és a modern ember büszke arra, sőt, kéjeleg abban, hogy miközben egy viszonylag bonyolult eszközt kezel, a másik kezét a zsebében tarthatja. A képen látható társaság gyakorlata jól tükrözi, miről beszélünk. Négy okostelefon van kézben éppen, s mintha egy ötödik is lenne, ami a kép alján lévő pohárban csücsül. Valahány készülék vertikális tartásban látható, különösen, mert az imént elkattintott fotó is vertikális elrendezésű, na persze. Következésképp fenn teljesen fölöslegesen virít az ég. Zoom nincs, esetleg túl lassú, körülményes a kezelése, vagy nem jutott egyiküknek sem eszébe. A fényképezendő férfiakt kicsiny pontként elvész tehát a kényszeredett képi rendetlenségben. De megvan, rá van lőve! - hogy stílusosan fejezzük ki a dolog sekélyes céljának lényegét. Látni jól, hogy a lányok e fiktív sikerrel büszkélkednek.




2016. április 1., péntek

Széchenyit olvasva



A MAOE fotóművészeti tagozatának kiállítási céljai szolgálatában Széchenyi írásait tanulmányozom mostanában. Minap belebotlottam az osztrák döblingi - Széchenyi szavaival - tébolydából 1857-ben fiához írott levelébe, amiben szóba jött, hogy a fiú, miként ő maga, Széchenyi István is észjárás dolgában az esprit des escaliers típushoz sorolódik, tehát az u.n. lépcsőházi gondolkodók közé.
Nos, hihetetlen örömmel töltött el engem ez, és bátorítóan hatott rám a remény, hogy akár csak a legkisebb mértékben is e szellemi óriáshoz hasonlatos sajátossággal bírok, mert igen, bizony, a kommunikációs helyzetekben, a valós időben zajló gondolatcserékben nekem is lassan forog az eszem.
Széchenyi kifejti aztán röviden, hogy megvannak ennek az előnyei, mert lassabban, de mélyebbre hatolhat az ember az elméjével. Az e típushoz tartózók néha sokkal rendezettebb konzekvenciákra jutnak elkésve kibomló gondolataikkal, mint más fürge, de talán csak a felületen csapongó észjárásúak. Széchenyi esetében nem nehéz ezzel egyetértenünk.
Persze,ami engem illet, talán mert nálam mindig is hiányzott a biztonságos szociális háttér, kénytelen voltam elszenvedni sok hátrányát eme adottságnak, és nem csupán az alkalmi szóváltások terepén. Nem tudtam oly elsöprő biztonsággal és főképp tekintéllyel kiállni mindenféle közös dolgainkat jobbító gondolataim mellett, keresztülvinni meg szinte semmit se tudtam, ellentétben a meglehet esprit des escalier, de mégis csak Legnagyobb Magyarral. Hiába tudom ma már, hogy fegyelmezettség, racionális életvitel dolgában - ellentétben vele - semmit sem szedtem fel jó időben, már késő felszedni bármit is, mert itt be, amott meg kihullik.
Lenyűgöz mind egyebek mellett, hogy nemzethalál víziói miatt az őrültek házában "raboskodó" Széchenyi micsoda töretlen gondolkodással és emelkedett kulturális formába csomagolva taglalta tőle elszakadt családjának meg a világnak dolgait, és milyen részletekbe menő gyakorlatiassággal intette fiát az életvitel nélkülözhetetlen dolgaira, s mindamellett, hogy menekült már a közélettől, míly éles kritikával és akkor rebellisnek számító szívvel figyelte a 48-as forradalom leverését követő, gyalázatos magyarországi állapotokat. Valami módon mindenképp összefügg ezzel sajnálatos halála, melyet máig találgatások lengenek körül, pedig már bizonyos, hogy nem juthatunk a nyilvánvalóság birtokába.

Ama sok-sok minden, ismert nemzeti kincs mellett nekem azt is hátra hagyta Széchenyi István tehát, hogy tartózhassak felemelt fejjel az esprit d’escalier típusúak közé.
A francia kifejezés magyar változata elég következetesen a francia kifejezéshez egy észjárás típust jelöl tehát: a lépcsőházi gondolkodást. Az esprit d’escalier-eknek már csak a gondolatcserék, a vitatkozások, a polemizálás helyszínéről távozóban, vagyis a lépcsőházban jut eszükbe, mit kellett volna válaszolni.
Valószínűleg azért van ez - mondhatom én, mint a lépcsőházi gondolkodás határozott esete - mert e típusnak mások ráirányuló szellemi terében blokkolódik a gondolkodása. Ez nem azt jelenti, hogy az illető fejében termő gondolatmenetek okvetlenül hibásak, kevesebbet érnek, kevésbé rendezettek, követésre érdemtelenek. Különösen nem jelent ilyesmit a blokkolt gondolkodás, mert a gondolkodás legbecsesebb célját tekintve - értelmes összefüggésekre találni a köröttünk lévő valóság dolgai között - nem lóverseny.
Sajnálatos azonban, ha a gondolkodás érvrendszerét valamiféle pszichés ködfal takarja el akár csak rövid, átmeneti időre is. Kétségtelen, hogy a társalkodások színterein zajló, leginkább gyakorlati tét nélküli verbális sakkozásnak, különösen az elmék hiú ütköztetésének vannak bizonyos látványossági követelményei, különösen harmadik és további személyek, a saját gondolatokkal és ezirányú ambícióval fel nem töltekezettek felől, vagyis a polemizálás puszta élvezői felől tekintve. Efféle szóváltások tanújaként a többség szórakozni akar. A boxmeccsen sem éri be azzal a közönség, hogy a vívók csak-csak kihúzzák valahogy a tizenkettedik menet végéig. Valakinel le kell feküdnie, el kell nyúlnia mint a béka. Hogy aztán a lépcsőházban hogyan vesz virtuális elégtételt, az már keveseket érdekel.
A esprit d’escalier vonásait magán viselő elmére bizonyos helyzetekben még az sem érvényes, hogy szólalni ezüst, hallgatni arany. Az ilyen típusnak nagyon tanácsos az aranyra utaznia, mert az ezüst könnyen bádognak bizonyulhat.

Amit már nagy elődöm példái nélkül, pusztán magamra hagyatkozva még kijelenthetek: az esprit d’ecalier típus a fotózásban is annak tűnik lenni, ami a polémiákban. Zavarják magának a fotózásnak éppen fennálló körülményei. Túlteszek Füles barátomon, akit csak a fényképezőgép zavar, mert engem bárki zavar, sőt blokkol, aki a fotózásomkor egyáltalán jelen van, leginkább maga a portrézás alanya. Legszívesebben kizavarnám, amiért folyvást arra vár, hogy majd fényképezek. Ezért volt az átkos analóg időkben, hogy legtöbbnyire csak az előhívás után láttam napnál világosabban, hogyan másképp kellett volna komponálnom és exponálnom.
És mindezek nyomán azt szeretem igazán a photoshopban, hogy az a sok zseni, aki megalkotta azt, nem ül a hátam mögött, hogy lökdössön, ha az egérrel rossz helyen kotorászok.

D-Vektor
Íme egy jó példa: még szerencse, hogy ezúttal két barátomat fényképeztem, és a gép okos, mert így csak a kivágás van elcseszve.