2018. augusztus 13., hétfő

Nyíltvízi jelenségek

Előre bocsátom: ez itt a blog. Itt akként szólalok, amilyen vagyok.


A nyíltvizi úszóverseny látszólag ugyanazon szabályok között folyik/zajlik, mint a sportmedencében zajló versenyek (ki ér előbb a táv végére), de ez csak látszat.
A nyíltvízi, hosszútávú versenyeknél nincs határfal a vízben. Vagy körbe-körbe terelő a versenypálya vagy csak egyetlen óriási vízszakasz, aminek kimért szakasza végén nem ütközünk medencefalba, oly evidens módon elérve a célt, mint az épített medencékben, vagyis nem a kimért hossz határát kell elérni - értelemszerűen az úszó kar valamelyikével - hanem a levegőben lévő céltáblára kell rácsapni. Ez a megérintő-technika kissé ambivalens mód viszonyul a teljesítményhez, de ez van, az eredmény így méretik, a szabály ekként van kimondva.
Mindezt azért hozzuk szóba, mert Rasovszky Kristóf 2018-as glasgow-i Európa bajnoki szerepléseit igencsak elgondolkodtatónak találtuk. Rasovszky három versenyszámban indult, így módunk volt visszatérőn felfigyelni habitusának bizonyos vonására.
Az 5 ezer méteres versenyen 1.25 kilométernél állt az élre, egyenletes tempója szerint később megelőzték egy ideig, de 1 kilométerrel a cél előtt már ismét ő vezetett, és előnyét szívósan fokozta. A mögötte úszók erejüket méricskélve változtatták helyzetüket, a nagymenők pedig próbáltak Rasovszkyról veszélyes mértékig nem leszakadni, de elébe vágni egyik sem akart (!?!). A mi plebejusi érzelmeinkkel közelítve ez valamiféle sunyizás, na jó, taktika, még hozzá olyan taktika, amivel próbáljuk elaltatni az elöl haladót, hogy aztán majd...
A cél közelében aztán valóban... kiki bevetette fulladáshatárig, amit csak bírt, hogy a céltáblát lenyúlja.
Rasovszky azonban tudott fokozni, és 52 perc 38,9 másodperccel elsőként csapott a feje fölötti céltáblára.
Másnap 10 ezer méteren új verseny következett, és a mi Rasovszkynk ismét vízbe szállt, egyebek mellett a pihenten érkező olimpiai és világbajnok, holland Ferry Weertmannal.
Rasovszky Kristóf 6,5 kilométernél állt az élre és végig vezetett. Erejét egyenletesen megosztva és előnyét folyvást fokozva, egyáltalán nem taktikázva úszott: kirakta a többiek szeme elé, amije van. A Nagymenők, köztük Ferry Weertman is, pár testhosszal mögötte sunyiztak, csereberélték pozíciójukat, de senki nem akart Rasovszkyra ráúszni, aki - tavaly még ifjúsági kategóriában sikereket arató ifjú - ezzel nyilván mit sem törődve tartott a cél felé.
Mintegy 200 méterrel a cél előtt Weertman rangja tudatától fűtve rákapcsolt, és kezdte ledolgozni a pár testhossz különbséget.
Elébe vágunk a dolgoknak: Rasovszkyt már nem tudta beérni. Rasovszky fejével már a céltábla alatt volt, amikor Weertman még karnyújtásnyira attól. Rasovszky azonban feltehetően jobbkezesként viselkedett, és az a karja épp hátulról emelkedett a céltábla fel.
Weertman lényegre törő rutin birtokában elöl érkező karjával nyúlt a tábla felé, mondhatnánk, kétségbeesetten nyújtózva, és 1: 49. 28,2 -del vágott a táblára. Nem volt mérhető különbség a két eredmény között, de a célfotón, a fény referenciáival mérve mégis látható volt, hogy Weertman érintette meg előbb a táblát.
Érdemes megtekinteni a megelőző pillanatot.




















Weertman egy karhossznyival lemaradva követte Rasovszkyt - akinek a feje itt már a tábla széle alá ér - ő tehát látta, hogy a versenyt a sportszerűség értelmében elveszítette kettőjük között, tudnia kellett, hogy le van győzve. Ám az aranyat - ez a legkonkrétabb és szó szerinti, amit csak mondhatunk - azért már mégis csak lenyúlta ifjú riválisától. Ez van, ilyen az élet is: egy idő után legtöbbünknél már csak az éremvitrin, a presztízs a lényeges.
Rasovszky a verseny után szerényen az ezüstöt is nagyra értékelte, és még inkább a tanulságot, hogy a továbbiakban át kell gondolnia a célbeérés körülményeit, és ésszerűbben kell benyúlnia.

A 25 kilométeres versenyen Rasovszky már ismét aranyérmet szerzett, 4 óra ötvenhét perc ötvenhárom egész öttizedes idővel. A táv felétől nyílt sisakkal, fütyürészve úszott az élen. A sokáig mögötte sompolygó nagymenő, Kirill Beljajev, aki az utolsó száz méteren, na persze, megpróbálta őt lerohanni, csak egy teljes másodperccel lekésve - kolosszális időkülönbség! - csaphatott a célba.
Míly csodálatos! Az ifjúi erő és nyíltság háromszoros diadala. Szinte hihetetlen e sejthetően maradandón nehéz időkben.

2018. augusztus 11., szombat

Véres és aranyas események

Kiss Tünde, a budapesti Molnár Antal zeneiskola igazgatója megszervezett egy szakmai rendezvényt a nyár kellős közepére, ám az esemény előtt 3 nappal, augusztus 6-án bal karjára zuhant az egyik zebegényi betonlépcsőn, és nyílt töréssel vitte a mentő a váci kórházba. Két órás műtéttel hosszú fémsínt ültettek a karjába, ahhoz csavarozták a csontokat. Ezután kiharcolta, hogy 36 órával később, szerdán máris hazamehessen, mert hogy neki csütörtökön fontos rendezvénye lesz.
A bugaci Turultáj fesztivál egyik török résztvevője, a hárfaművész Cagatay Akyol volt a zeneiskolai rendezvény vendége, aki hárfaszóval fűszerezett vidám, barátságos társalkodás során mesélt az anatóliai zenei kultúra hagyományairól, s ezek hatásáról hárfaművészi felkészültségére.
Kiss Tünde több kollégája, művész- és zeneoktatói pályára lépett tanítványa volt jelen a rendezvényen.



















A következő napon sebészi kontroll következett a váci Jávorszky kórházban.
D-Vektor volt a sofőr. Pesövé Ofszi pedig a tudósítói szerepet vállalta.

"Dunakeszi magasában  ebédelés címén betértünk a bevásárló központban a LASOCKI cipőüzletbe, ahol nekem semmi sem ízlett."



Feleségünk, Kiss Tünde faképnél hagy bennünket a férfiszandál részlegen, mert észrevette, hogy a női részleg az igazi




















"Később, valahol odébb D-Vektor kapott egy ízletes vigasz-salátát, mert neki még tovább kellett vezetnie.
Kiss Tündének a sebész társaságában eszébe jutott, hogy mintha az orsócsontja egyik kisebb darabja hiányozna, ám az orvos bevallotta, hogy azt már kidobták."

A hazaérkezés szerencsés volt. Még csak harminckettőn állt a higanyszál.



A kép azt ábrázolja, amint a kis mértékben csontja vesztett asszony bal lábával egy időre* búcsút int a hárfának.



















Nanana! Nem volna korrekt ilyen gyászos hangütéssel befejezni:

Elfelejtettük említeni, hogy egy nappal korábban mindenki aranyfólia-betétes pezsgőt ivott.


És ez most már mindig így lesz :-)

* A példásan pozitív gondolkodású Hajdú Gabi hozzáfűzött meglátása


2018. július 30., hétfő

képalá/föléírás


Lassan nyomul a kétszemélyes takarító kommandó a reggel nyolckor már forró Kazinczy utca hossztengelyében: a City-Cleaner szippantógép kezelője meg a mellé rendelt seprűs ember. Sebességükre kihat, ahogyan a gép arasznyi széles gégecsövén át komótosan szopogatja magába az éji dorbézolás még oda nem ragadt apró hulladékait.
Aztán ott van az úttest kellős közepén egy jókora, harapást még nem látott pizzaszelet, amit a gépkezelő, felismerve a CityCleaner öblös gégecsövében kínálkozó lehetőséget, kiváló pszeudo golfütéssel kiteremt a házfal tövébe.
És bandukolnak tovább. Az utca végén azonban - csak nem lelkiismeret furdalás? - megfordulnak, és cammognak visszafelé, ahogy a gép szereti. Amikor elérnek a pizzaszelet magasába, a seprűs ember a csücskénél fogva felemeli azt * és az épp ott - hol nem? - kínálkozó gyorsbüfé etető-párkányára hajítja.
És mennek tovább, mendegélnek.
Én meg hivatásbéli romlottságból arra gondolok, hogy a köcsög mobilom bezzeg épp töltődik odahaza, mert sunyin lemerült a forró éjszakában. (Fényképezőgép? Olyasmit ki cipel már ilyen melegben?
Aztán nekem is lelkiismeret furdalásom támad. A pizza fél óra múltán még ott van. Csak kattintok egyet. Nincs most semmi étvágyam.


* ki mire tippel: mire, kire s annak kicsodájára gondol a seprűs ember, aki legvalószínűbben egy, a bulinegyedi busás adóbevételből jól fizetett közmunkás? Mire gondol, amikor lekezeli a éjszakai dorbézolást már igen, de szájat még nem látott pizzaszeletet? 

2018. július 23., hétfő

Nem megosztó szándékú megosztás



A facebookba belépve Dobos Sándor barátom Materából szemünk elé terített, tónusaiban nagyszerűen hangolt, festői városképe ötlött szemembe. Elmémbe meg nyomban az, hogy hány ilyen gyönyörű ókorig és azon túlra is visszanyúló otthon-világot építettünk és pusztítottunk el az idők során!
A fotón egyetlen sárga autó segít datálni. Ember sehol. Csapongó képzelettel nagyon is aktuális most olyasmit érezni, hogy talán mindenki elhagyta azt a földet.
Messze ki kell hajolnunk civilizációs valóságunkból, hogy ím már gyeplőtlenül, de egyben földünkön és kultúránkban meggyökeresedett kollektív rendünk védelme nélkül közel hajolhassunk valakihez, aki más civilizációs háttérrel, falkában és hívatlanul földünkön portyázik. Közelről kétségtelenül egy másik emberi arcot látunk, nem ritkán még reménykedő gyermekszemet, ami mögé azonban - valamelyest az életkor magasával arányosan növekvőn - mind kevésbé látni. Lappang ott épp úgy felelőtlen kalandvágy, mint bűnbakot kereső harag. A közeli és távoli múltba nyúló történésekből nagyjából kikövetkeztethető, hogy ez a falkában idáig vergődő ember civilizációs rendünkről nem igazán kíván tudni, ám abban, hogy van oka a földönfutásra, a kis mértékű, de tendenciózusan fenyegető ökológiai változások mellett a mi civilizációnk nagyon is hibáztatható.
Mi legyen? Toleranciát mutassunk intoleranciával szemben? Ha e portyázás inváziós méreteket ölt, meghátrálunk? Ez a lehetőség erősen emlékeztet azon nomád időkre, amikor nyers erők relációi között méltóság és érték vesztetten pusztult az ember. A jelentős különbség az, hogy ma globális üzletelés tetszik elő a sorsszerűnek tűnő, humán érzelmeinkre apelláló, világot átfogó földönfutás mögül.
A civilizált erőszakerőkkel szemben tehetetlen lévén, csakugyan nomád mintákat oktrojálna ránk a vaksi ENSz? Hol leledzik ama magasabbról tekintő, kiváltságos és álságos elmék hazája? A globális bürokráciában?

2018. július 16., hétfő

a Szabihídon


A rádióban hallottam szombaton, hogy a Szabadsághíd mostanában már csak per Szabihíd említődik, s a civilek ismét birtokba vették hétvégére. Lesz mindenféle szórakoztató program, bohócoktól zenélőkig, ígérte a szervező.
Vasárnap megvártam, hogy Djokovics beüsse az első ászt, és elszaladtam, hadd lássam, hogy fest kedvenc hidam a demokratizálódás mai magasában.
Egyetlen rendőrpár ácsorgott a pesti hídfőnél, igaz, felettébb termetesek, ketten kitettek négyet. Himbálódzott itt-ott pár függőágy a zöld traverzeken, buzgólkodott egy csecsebecse árus is a hídközéptől nem messze, tollászkodtak, iszogattak itt-ott, ám a tömeg és a műsoros programok pódiumai sehol. Szelíd lézengés lehetne az összefoglaló kifejezés. Hallani véltem a hétvégére karanténba dugott villamosok sértődött nyöszörgését.



























































Ezt a világvárosba nem illő díszletet, aminek sok nézője akadt, maga a Duna hordta össze.
  
 Néhány turista is lézengett mobiljával a hídon







 



Ez az ujjnyi nagytele, a mobil fotózás szédületes fejlődése eszembe juttatta azt a május elsejét 2004-ből, amikor a magyarok EU-csatlakozásunk iránti friss örömüket sugározták magukból, a pázsitba öltöztetett Szabadság hídon különösen. A digitális fotózás kezdetén jártunk, a hídon mindenki mámorosan fényképezett, ezért senkit nem zavart, hogy valaki fényképez. Ez volt a fotózás demokratizmusának egyik szépséges pillanata. Hm.. volt-e másik is?





































































































































Több mint tizennégy éve volt, akkor még magam is bátran fetrengtem, kihívván magam ellen az érdeklődést. A digitális fotókorszak kezdetén jártunk, a dészázasom kétpercenkint mindössze négy tif lövést volt képes megemészteni, ezért jpg-re váltottam, hogy szakadatlan lőhessek.
























2018. július 10., kedd


Szelfiztem legújabb házi kedvencemmel, a spájzban kitenyésztett szobakrumplival.
Félárnyékba húzódtunk, mert nincs kedve sütkérezni.




















Nekünk meg nincs szívünk megenni.
Egyelőre ebben a gyümölcsös dobozkában lakik.















Próbáltuk szabadon tartani, de könnyen elkóborol. Aztán keresheti az ember.
És az ilyesmihez nekünk sincs elég sütnivalónk.




2018. június 25., hétfő

megtámadva


A gondolkodás van megtámadva - ez a szalagcím volt olvasható valamikor (e sorok írásakor még csak minap) az ATV egyenes beszélgetése alatt. A téma kábé: "az MTA Szociológiai Intézetének kutatásait támadja a hatalom."
Az Intézet munkatársa, Vajda Róza volt a vendég, aki ugyebár - fentiek szerint - g o n d o l k o d i k.
Miért is kell támadni az ő intézetének "ideológia vezérelte" kutatását?
A rövid beszélgetésben bevillant tehát ez a fontos szó: ideológia, s úgy, mintha az mindenféle egyebek mellett a szabadságot meg az emberi jogok tiszteletben tartását hordozná magában. Efféle lazaságban volt tisztázva - olcsó azonosulásom lehetősége kedvéért - hogy mire irányuló micsodaként tekintett itt és most e világnézeti fogalom, ideológia, ami valójában és lényegében a filozófiai gondolkodás sajátos mellékági terméke, de kevés energiát fordít a tudomány arra, hogy tisztázza, miként különbözik egymástól az ideologikus meg a tudományos gondolkodás. Meglátásom szerint az ideológia a hatalom szolgálatába állított célirányos gondolkodás világkép-terméke. Ez a szolgálat lehet akár ösztönös is, és vezérelheti a politikai hatalom megkerülhetetlenségének tudata. A hatalom pedig ideológiával vindikál jogot magának, hogy céljai felé törhessen.
Van-e, lehet-e politikai célirány nélküli filozófiai gondolkodás az államhatalmi keretbe foglalt társadalmakban, s ha volna is ilyen, mire való volna az, mi haszna volna annak, különös tekintettel akár még a kutatási feltételek fenntartásának költségbeli realitására is? (Na jó, bevallom, szkeptikus vagyok a filozófusok pusztán tudományos buzgalmát illetően.)
Az agy járatása mindig célszerű, még a költészetben is, hiszen elménket minimum a kíváncsiság hajtja, aminek pszichés és esztétikai martaléka nyugtatja mind több kétséggel viaskodó individuális önérzetünket. A művészi "gondolaton" való osztozás, az azzal járó sikerélmény minimum annihilálja az elmúlásba való életszerűtlen belefeledkezést.
Fenntartja az emberi méltóságot, de jövőt építeni nem igen lehet vele.
Az agy célszerű járatásának szerteágazó lehetőségei között vajon hol van a helye annak a "gondolkodásnak", amire az elhangzó rövid beszélgetéssel és a szalagcímmel céloztak?
Igen, igen, kétségbe vonjuk, hogy társadalmi körülmények közé ágyazottan létezne esszenciális gondolkodás, melynek hozadéka bárki mást érdekelne, mint a gondolkodót, na és önző riválisait, és persze a hatalmi szféra jelszó-koloncokért kapkodó érdekeltjeit. Felsőbbrendű gondolkodás, minimum szép gondolkodás, ami ugye, állítólag érdek nélkül való, ami ideológiai befolyások és célok nélkül való, ami esetleg önmagáért valóan tudományos (semmi érdektől motivált terelgetés), ami tehát társadalmi vonatkozások tekintetében semmilyen, ugyan hol terem? És ugyan mit keresne ilyesmi a Tudományos Akadémián? Ha volna is, az tetszene-e bárkinek is (érdek nélkül)?
Van-e egyéb tárgya a tudományos gondolkodásnak, mint a társadalom tudati szövetében éppen érvényre emelt vagy annak szánt berendezkedési célok, na meg az irányítási koncepciókban való szerepvállalási és haszonélvezeti érdekek, melyek igaz, valós hova-célzásai a média fórumokon elhangzó beszédből igen ritkán hámozhatók ki.
Ami gondolkodás nélkül is hasznos: a társadalom funkcionális és felsőbb törvényszerűségekkel nem ritkán szembeszegülő mechanikájának hibáit és sajátosságait láthatóvá tenni. A társadalmi jelenségek vetülete, a tendenciák kirajzolt képe stb., stb., olyasféle hozadék ami talán belátásra készteti az ideológiák nekivadult szolgáit. Talán.
De tényleg: akad itt bárki is, aki áruba bocsátván agyát, társadalmi sikert remélvén, beérné kizárólag ennyivel?

2018. június 21., csütörtök

Képek és hangok

Aligha hallunk csikorgást, amikor két kép, útban valamiféle luk/lencse felé, egymásba akad a levegőben. Egyáltalán,lehetséges ilyesmi? Ez volna tudományos felvetésünk más tudósoknak.
Egyszerűbben: VAN-E KÉP A LEVEGŐBEN ?
Bezzeg a hangok!
Megzavart a fenti hypotézis felvetésében, hogy telefonált valami ürge.
- Hallasz? - kérdezte. Érdekes mód, telefonkészülék nélkül érkezett a hangja. Éppen mondtam is, hogy mi van má', fel se hagyják venni a kagylót, amikor még egyszer megkérdezte, hogy hallom-e.
- Hallak, persze! - De ő, mintha nem hallotta volna az én hallakozásomat, csak kérdezgetett.
Épp a konyhában előállt geometriai helyzetet fényképeztük Pesövé Ofszival, amikor megszólalt ez az alak. Lehet, hogy az utcáról jönnek fel a hangok? És nem is nekem szól ez?
Kirivalltam tehát a nyitott ablakon: Kuss legyen!
- Jóvan má'! - hallatszott egy fátyolos női hang.
- Teljesen összezavartok, miközben dolgozom.

Erre még nem jött válasz, de azért fenti tudományos felvetésem áll.


A kép: Élet és geometria találkozás a photoshopban.
(Kicsit összecsaptuk, mert megzavartak q a harmadikon.)

2018. június 13., szerda

Beugrottam

Nem rég feltépkedték a Fészek Művészklub Herman termének bundás padlószőnyegét, hogy korszerűbb műgyanta burkolatot öntsenek a helyére.  Már kész is. Jó kis kuckó lett belőle.
Bocs, kucskó. Pontosabban KUCSKO.  Egy ilyen nevű bécsi konceptuális művésznek nyílt kiállítása ott a mai napon. A Fészek műsorfüzetben: megnyitó június 13-án, szerda este 6 órakor. Beugrottam, hogy lássak valamit. Illendőnyinél kicsivel több késéssel érkeztem. A lépcsőn szembe jövő igazgatót kérdeztem, megnyílt-e már. Nem, még nem, mondta.
A Herman teremben kellemesen illatozott az új műgyanta padló. Középtájt a fehér falon érdekesen átvilágított a lemenő nap, kirajzolva egy radiátor sötét körvonalát. Nagyon újszerű!
Ott volt már a falon a kiállítás is, de az egyetlen lélek én voltam, a többiek sehol. Ha ezt KUCSKO tudná! Annyira ciki volt, hogy nem maradhattam tétlen. Magam nyitottam meg a kiállítást. Valaki vagy valami aztán rámoltotta a villanyt.Még meg sem szólaltam, máris elég lett belőlem?
A mellékelt videót szándékomban áll elküldeni  KUCSKOnak, nehogy érdektelenség hírét keltse.

2018. június 9., szombat

MOBILART

Tegnap megnyílt a MobilArt csoportosulás absztrakt megközelítéseket felvonultató kiállítása a Rózsa utcai Novák Stúdióban. Képünk a nézői absztrahálás egy sajátos lehetőségét ábrázolja.


2018. június 3., vasárnap

camera ókuláré


Ma reggel - még nyolc óra sem lehetett - végre megvilágosodott. 
Nekem valami.
Egy rejtély, aminek lényegét most kalandos ösztönzések hatására közzéteszem.
A kalandosság háttérkörülményeként tudni kell, hogy Juhász Árpád neves geológus barátom születésnapja egybe esik Pesövé Ofsziéval (június 1.) A motiváció másik körülménye, hogy több mint ötven éve már, hogy feljárunk sokan, közöttük ő is, én is, tűz mellett gitározni a budai Kecskehegyre, ahol nekem is sok bohó dalocskám talált sikerre a dalos hagyományt megalapozó geológusok között.
Most, hogy közelgett a tűzgyújtás napja, elhatároztam, hogy megajándékozom Árpádot a Nagykatlanban - semmi Dante! hegymászók gyakorlóterepéről van szó a Szépvölgyi út járhatatlanságig lezüllött magasában!
Az ajándék elkészült. Lelke két kávéfőzőgépbe való szűrőbetét. Ezeket egyik rég meghaladott dioptriájú szemüvegem lencséi helyére varázsoltam.
Ha e kévéfőző ókuláré számtalan lukacskáján átpillant az ember, szoruljon bármilyen magas dioptriájú korrekcióra is a látása, csaknem hibátlan élességgel pillantja meg az előtte látványló tárgyi valóságot.




Amikor Juhász Árpád szemüvegét félre téve gyermeki kíváncsisággal fülére akasztá kreálmányomat, látván, hogy lát, kérdezte, hogyan lehetséges ez, mi ennek a csodálatra méltó szerkezetnek az elve. A közelben gitározó másik kedves barátom, Mindszenty Andrea, ugyancsak geológus tudós máris közbekottyantott, miszerint ez a jelenség azon alapul, hogy a fény a lukacskák szélét érintve ismét gömbsugár irányú terjeszkedésbe kezd.
Fotográfus múltam és fénytani megfigyeléseim okán rögtön bevillant nekem, hogy ekkora szamárságot nem hagyhatok lábra kapni tudományos körökben, hiszen, ha az említett jelenség önmagában helyénvaló is, az éles látásnak ez semmiképp nem lehet oka, nyilvánvaló ugyanis, hogy a materiális struktúrákról visszaverődő fény gömbirányú továbbhaladása, pontosabban az ekként tovaterjedő fényinformáció a gömb kiinduló pontjáért "felelős" tárgyi pontról referál, ami a tudós nő által említett esetben a szűrő luk peremét képező alumíniumról szállítja a gömb irányba igyekvő információt.
Ahogy mindeközben nyeltem a kortynyi bort lefelé, azon kaptam képzeletemet, hogy bambán tűri, hogy átgördüljön felette a tudománytalanság gőzhengere.
Éjjel aztán úgy tértem nyugovóra, mintha tartoznék az ókulárém iránt tisztelettel érdeklődőknek azzal, hogy én magam világítom meg a titokzatosnak tűnő jelenség lényegét, hiszen egész életemben a lényegek kérdése izgatott.
Nos, rátérek a lényegre:
A szóban forgó holmi - szemüveg semmiképpen - bámulatos viselkedésében a camera obscura valamint a nyomdai raszter-eljárás elvének (és gyakorlatának) egyféle keveredése mutatkozik.




Először a kávéfőző szűrőbetét egyetlen lukacskáját kell szemügyre venni. Ezen - jócskán elnagyolt megfeleléssel ugyan, de mégis - a tárgypontról gömbsugár irányban szétszéledő fényinformáció egyetlen, viszonylag párhuzamosnak vehető nyalábja képes áthaladni, azaz, az optikailag (szemlencse, fényképező objektív) egy pontba visszatört, s ott az oda helyezett képsíkban, mint fókuszpontban találkozó összes többi információ ezúttal nem játszik, vagyis a hibás fókuszálásból következő életlen szóródás nem állhat elő.
Ezután következik, mint szemügyre veendő, a kávéfőző szűrő számos-számtalan lukacskájának összjátéka. Minden lukacska - a látvány síkfelületi szertetagoltságának megfelelően, geometriailag következetesen közvetít egy hozzávetőlegesen pontnyi képfelületet a látványból, ami - életlenséget okozó információ keveredés nem lévén - más-más hozzávetőleges pontnyi valóságfelületről enged retinánkra alig több mint pontnyi fényinformációt.
A szem gyakorlatilag "látja" a lukak közötti alumínium felületet is, de azt, nem kapván megvilágítást, könnyű elménkkel leválasztani a raszterképről.
Ennyi.
A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy tizenegy évvel ezelőtt találkoztam egy iparművész fiatalemberrel a nagyharsányi szoborbányában, (ha eszembe jut a neve, ide írom :-) aki előrehaladott kísérleteket folytatott egy ilyen rejtélyes ókuláré megalkotása dolgában, s felgyújtotta az én kíváncsiságomat is. Nyomban vásároltam két kávéfőző szűrőbetétet, de csak mostanra, tizenegy év múltával váltam éretté arra, hogy a megvalósításnak nekivágjak.

esküszöm, látlak benneteket


2018. május 28., hétfő

Haikufélék

A Fészekben bemutatott Haikufélék Daguerre sírjára című kiállításomat az előírtaknak megfelelően bezártam. Igen érzékletes videó összeállítást alkotott róla azonban örökös munkatársam, Hajdú Gabriella. Videója megtekinthető a YouTube-on:

https://www.youtube.com/watch?v=8dWwuIM9QSU






2018. május 25., péntek

Voltam a búsban

Újabb egy hetet pergettem el életemből a hőn szeretett Hódmezővásárhelyen a MAOE fotóművészeti tagozatának a várossal kötött, és már15 éve tartó, szakadatlan együttműködése keretében. Ezúttal  a város tornyait vettem szemügyre. Közelítésem nonkonvencionális. Cipőm orrán a szép zöld folt az optika tréfálkozása
 Megfordultam a főtér félig elherdált bankintézeti épületének bús kupolájában, ahol most a galamb az úr.
 Az unásig nézett bús magyar táj után figyelmemre serkentően hatott a bús magyar kút megpillantása.
Tegnapelőtt a bús galambokban gazdag banki kupolában - midőn alulról szagoltam Vajda János lukkameráját - ehhez volt szerencsém, csak nem ennyire elegáns kiszerelésben. Nyugi! Rögvest vettem egy zuhanyt!

2018. május 13., vasárnap

Haikufélék

Május 10.-én megnyílt a kiállításom a Fészek Klub Herman termében.


Molnár Évával, a Fészek galériák tiszteletbeli és örökös kurátorával Erős Péter e-tévé kamerája előtt megnyitjuk a kiállítást.


Leborulok a camera obscura nagysága előtt, melyben 1959 őszén fordultunk meg először Molnár Évával

Kisebb részlet a Herman terem köríve mentén mélységben elrendezett haikufélék sorából

Herbst Rudolf fotóművész felvételeiből készült kollázs, melyen megmutatom a haikuírás végtelen messzeségéből vissza vezető kiutat.
A fotókat Herbst Rudolf készítette, szíves engedelmével bátorkodtam közzétenni blogomban

Még egy kis játék kínálkozik a kiállítással kapcsolatban:




Melyik a helyes válasz?
A képen
1. Macesz gombócok, 2. vulkáni tufagöröngyök vagy 3. képkeretek
láthatóak.
Aki figyelt a kiállításomra, tudja nyomban. :-)

2018. május 1., kedd

Éjjen májuselseje


De most komolyan: ÉLJEN!

A politikai jelszavak gyorsan rottyanó szellemi sűrítmények, sematikus pozitívumokkal vagy negatívumokkal fűszerezett kollektív-akarati pirulák, amit ideológiailag fontos alkalmakkor a nép bevesz. Lévén, hogy a tömegek terelgetése és butítása időnként nélkülözhetetlen a hatalom birtoklásához, a jelszó karrierje örök.
A motorikus óbégatás-gerjesztők egyik formai sajátja a sémákkal való fogalmazás. Éljen és virágozzék...! Le a...! Előre a... úton! E jelszó-nyalókáknak megvannak a jelentéstani sajátságaik. Előre...! = menj kedvünkre, ne törődj vele hová, akárhová!, Éljen...! = ne hagyjuk kimúlni!...(és itt - az egyetlen május elsejét kivéve - valami életképtelen dolog megnevezése következik.)



A jelszó-dömping kisebb-nagyobb politikai kétségbeesés megnyilatkozása. Lehet ez egyféle fentről sugalmazott, a nép szájából elhangzani hiába is remélt hűségnyilatkozat. Lehet felhívás egyfajta cselekvésértékű de minden kellemetlen konkrétumot nélkülöző eszmei sürgésforgásra.
A politikailag hatékony jelszóban tetszőlegesen irányítható energiák rejlenek. Úgy mozgósít, hogy nem derül ki belőle, pontosan mit kell csinálni, úgy parancsol, hogy nem tudni pontosan, kire mutat, így egyrészt kialakul egy bizonyos mentális pantomim, egyfajta, "nagy dolgok készülnek" féle közérzet, egyfajta "húdekurvajóhangosakvagyunkbameg" féle ősöröm, egyfajta "hamieccerelkezdünkakarni" féle kollektivizáló öntudat, melyet a karmesterek kegyes mosolya és a nagy hangerő hitelesít, másrészt az efféle jelszavak elhintenek a tudat hátsó traktusában egyfajta rettegést, éreztetvén: van valami tennivalód, amivel valakinek, tán egyenesen a hazádnak tartozol. Mi lenne az? Találj választ magadnak, az a fontos, hogy buzogj, s a kívánt irányba: buzdítóidért és ne ellenük. Az efféle jelszó állandó tevékenységre sarkall, mert nem lévén világos, hogy konkrétan mire szólít fel, sosem tudhatod, eleget tettél-e már neki.
A május elsejei szocialista jelszavaknak létezett egy kicsiny csoportja, ezek elkerülhetetlenül szóltak valamiről, ugyanis taktikai okokból elvileg meglévőnek igyekeztek feltüntetni olyasmit, amit a politika egész konkrétan megígért, de igazából sosem váltott valóra (pl. jólétben való egyenlőség.)
Lesz ez valaha is másképp? 

1988 május elseje. Egy jelszó visszaköp a dísztribünről integetők szemébe.
Két év múlva a dísztribün
és a dísztribün alatti bunker
1991-ben a nép elindult a baloldali kiúton
2014 május 1-én. Semmi éljen. Civil jelszavak születőben.
2017 május 1. Forma 1 bemutató okán úttorlasz a jobboldali kiúton.
A szocializmusba visszaküldött munkatársunk a következő érdekes adalékot hozta témánkhoz: