Furcsának találtam, ahogyan Dezső Tamás próbálja szervesíteni a képei melletti kísérőszövegbe foglalva sajátosan érett filozófiáját a képeiből általam kiolvasandó üzenettel, ami szerint bátran rokonítható, lényegében egynemű volna az emberi létező és élő a növényi létezőkkel és élőkkel, átugorva ezzel számos-számtalan az ember által mindig is fontosnak gondolt különbséget.
Az emberi teremtmény lényege avagy létezési specifikuma - amellett, hogy ím már közhelyesen mondhatjuk: igen, kozmoszunk minden fizikailag valós entitása ugyanabból a szervező elemből, energiákat közvetíteni képes atomokból épül fel - teljesen más perspektívájú szereplőjévé teszi az embert a kozmikus valóságnak, mint ami a flórának adatott. Ezt a sajátos, a modellképes elméből következő -sejthetően végzetes - különbséget kissé könnyelmű gesztus éppen a filozófia terepén elhanyagolni.
Dezső Tamás képei azonban magasan zengő vizuál-esztétikai emelkedettségükkel amúgy igenis megnyernek bennünket mélységesen őszinte mondanivalójának. Bár úgy volna, gondolja a megihletett befogadó. Dezső Tamás a viszonylag hatalmas teret jogosan uralja Hipotézis: Levél minden címen felvonultatott képeivel. Kár, hogy a növény és ember téridőbeli rokonulására tett legszebb célzása nem volt életre kelthető: a preparált metronómok diverzifikált csapata békés bólogatás helyett itt most, sajnos, hallgat.
Ami a nagy kiállítási tér jogos uralását illeti, egy teremmel odébb a holland Hans van der Meer kiállításának terítési méreteit aggályosnak éreztük (bocs, Pesövé Ofszi is jelen volt, ezért a többes szám :-). Ismét felbukkant fejünkben a mind erősebben visszatérő gondolat: Valahogy elmúlni látszik a számtalan párhuzamos, apró, kattintott fogás végeláthatatlan kiállítási felvonultatásának ideje. Bogarászni persze nagyobb teret bejárva is szerethet az arra fogékony ember, és a Hans van der Meernek kínált igencsak tágas térben kevésbé zavar bennünket, befogadókat a mókás képekre reflektáló imitt-amotti zajongás.
Hans van der Meer látvány becserkésző figyelme koncentrált és céltudatos, lövései dicséretesen pillanat-pontosak. Technikája - különösen a tónusbeli tárgyilagosságot és az élességet illetően ugyancsak következetes. Az összkép azonban itt és most valahogyan mégis túlhalmozás. Történtek ugyan kurátori kísérletek új dimenziók nyitására: Hans van der Meer 1985-86-os magyarországi fotografikus kalandozásának a Hórus archivummal való könnyed rokonítására, továbbá ráláthatunk a fotográfus későbbi vadász szenvedélyének hollandiai fogásaira, különös, mókás és leleplező - mindenek előtt a futball akciók zűrzavarában kínálkozó - testi kontextusok és helyzetek hivatás értékű fotografálására.
A kevesebb mégis több lett volna. Ami bennünket, magyarokat illet: amikor s ahol már mindannyian a holland magasságokból megpillantott csodabogarak vagyunk, akkor már senki sem igazán az,
illetve: az embert mint érdekeset talán nem is céltudatosan ábrázoló magyar fotográfus benéz a fiókjaiba, és azt kérdezi: ja, ez a rengeteg mókás apróság, amit alkotó életem során úgy, mellesleg lencsevégre kaptam, kicsit megvágva, kötegelve ennyire érdekes volna? Ha itt nem is, talán Hollandiában? Érdemes volna utána járni.
