ÁLOMHANGHULLÁMVASÚT

Madártávlatból az örökkévaló nyár. A békés tenger varázsát szelíd díszítő felhőkkel támogatja az Ég. Ártatlanul csacsogó hullámok futnak a partra. Valahol délen. Senki nem dolgozik. Csak gyönyörködik. Milliók álomvilága.

Ide röpített bennünket február másodikán a Djabe együttes pesterzsébeti lemezbemutatója, a hangzás profizmusa, a kincsekbe kerülő lejátszó technika, ami a megszólalástól tökéletes csak igazán.

Az együttes neve - Djabe - a ghánai ashanta nyelvben szabadságot jelent. Zenéjük a szabadság szellemében, pontosabban a jazz és a világzene (bele értve természetesen a magyart is) egyféle fúziójában fogan. 24 éven át következetesen épített, sok hazai és világsikert hozó, fényes hangzású muzsikálás, olyan kiváló vendégművészek hosszú sorával együtt írt sikertörtének, mint például Dresch Mihály vagy Steve Hackett, a Genesis legendás gitárosa.

Nem mondhatnám, hogy Djabe fan vagyok, de a You Tube-on belebotlottam már egy koncertfelvételbe a Witchy Tai To című lemezanyagukról, amit invenciózus jazz tehetségek remek muzsikájának találtam.

Ezúttal Égerházy Attila, Barabás Tamás, Koós-Hutás Áron, Kaszás Páter, Nagy János - Update címen újraformált számai szóltak. A 45-ös fordulatú lemezeket a fényes akusztikai tökélyig kidolgozott mesterszalagokról félsebességgel vágták a híres Abbey Road Stúdió műhelyében. (Félsebesség! A laikus számára itt földöntúli titkok derengenek.)

A hangzás egy ilyen stúdióban egyszerre álomszomjat keltő és oltó, duplán profi. Százszázalékosan hallgatni egy százszázalékos felvételt, milliókból keveseknek adatik meg. Kár is volna vágynom egy félsebességgel vágott hanglemezre. Az autentikusan megszólaltató technika ára egy életen át sem volna apróimból kiperkálható. De ettől még szabad volt lenyűgöződnöm.

Kérdeztem aztán egy idő után, csak úgy magamban: több-e most ez a zene, mint édes harmóniákba olvadó intonációs alakzatok mélységei és magasságai közötti boldogító hanghullámvasutazás, mint megmerülés a virtuóz hangzatokból kiröppenő összhangban, az interferáló hangszínek ölelkezésében, mint annak látszata, hogy az egzotikus ábrándozásnál nincs szebb a világon?

Ahogy így hallgatóztam, eszembe jutott egy régi-régi pillanat. Szántó Piroska otthona, ahol a barátságos társalgás közepette megakadt a szemem egy fiatalemberen, aki valamivel odébb, a padlón fekvő vacak kis kazettás lejátszó közelébe kuporodva hallgatta A katona történetét Igor Stravinskytól. Megvallom, mérges voltam ezt látván, hogy hangzás dolgában valaki beéri ennyivel.

Na igen, ma már tudom, hogy a zene témája néha kicsit több, mint ami a pompás megszólalásból kihallható. E téren persze a Djabe kiváló zenészei is számtalanszor bizonyítottak.

a forgatótorony

rezgés

elnyelő

szilikon szíj 

közvetíti 

a hajtóerőt

hangszél
hárfa

a legaranyosabb
pesterzsébeti
dugóhely

okoskábel

itt húzódok meg
Pest egyik
nagyra becsült
csövese

Véres és aranyas események

Kiss Tünde, a budapesti Molnár Antal zeneiskola igazgatója megszervezett egy szakmai rendezvényt a nyár kellős közepére, ám az esemény előtt 3 nappal, augusztus 6-án bal karjára zuhant az egyik zebegényi betonlépcsőn, és nyílt töréssel vitte a mentő a váci kórházba. Két órás műtéttel hosszú fémsínt ültettek a karjába, ahhoz csavarozták a csontokat. Ezután kiharcolta, hogy 36 órával később, szerdán máris hazamehessen, mert hogy neki csütörtökön fontos rendezvénye lesz.
A bugaci Turultáj fesztivál egyik török résztvevője, a hárfaművész Cagatay Akyol volt a zeneiskolai rendezvény vendége, aki hárfaszóval fűszerezett vidám, barátságos társalkodás során mesélt az anatóliai zenei kultúra hagyományairól, s ezek hatásáról hárfaművészi felkészültségére.
Kiss Tünde több kollégája, művész- és zeneoktatói pályára lépett tanítványa volt jelen a rendezvényen.

A következő napon sebészi kontroll következett a váci Jávorszky kórházban.
D-Vektor volt a sofőr. Pesövé Ofszi pedig a tudósítói szerepet vállalta.

"Dunakeszi magasában  ebédelés címén betértünk a bevásárló központban a LASOCKI cipőüzletbe, ahol nekem semmi sem ízlett."

Feleségünk, Kiss Tünde faképnél hagy bennünket a férfiszandál részlegen, mert észrevette, hogy a női részleg az igazi




















"Később, valahol odébb D-Vektor kapott egy ízletes vigasz-salátát, mert neki még tovább kellett vezetnie.
Kiss Tündének a sebész társaságában eszébe jutott, hogy mintha az orsócsontja egyik kisebb darabja hiányozna, ám az orvos bevallotta, hogy azt már kidobták."

A hazaérkezés szerencsés volt. Még csak harminckettőn állt a higanyszál.

A kép azt ábrázolja, amint a kis mértékben csontja vesztett asszony bal lábával egy időre* búcsút int a hárfának.



















Nanana! Nem volna korrekt ilyen gyászos hangütéssel befejezni:

Elfelejtettük említeni, hogy egy nappal korábban mindenki aranyfólia-betétes pezsgőt ivott.

És ez most már mindig így lesz :-)

* A példásan pozitív gondolkodású Hajdú Gabi hozzáfűzött meglátása

miféle fortisszimó?

Mifélének mondanám ma ezt a zenét, ami a rádióban szól vasárnap délelőtt? Smetana: Blaník - szimfonikus költemény, ezt olvasom a műsorfüzetben. Smetana hat költeményből álló Má vlast (Országom) ciklusának utolsó darabja szól a Bartók rádióban. A 638 méter magas Blaník a hajdan úgy vágyott cseh szabadság elnyerésének szimbóluma - ezt egyébként - bár talán illik - nem kell feltétlen tudnom ahhoz, hogy befogadhassam a hozzá, róla komponált zenét.

Ám egy kérdés érint meg, ahogy hallgatom az égbe tornyosuló fortisszimót: Miféle hangzás volna ez, milyen jelzővel illethetném e zeneköltői végkifejletet? Érzem, mini nyelvújításra kell vetemednem.

Enyhén pejoratív sugallat kell az új szóba. Csinnadranakronisztikus, igen, ez az talán! Mai füllel csinnadranakronisztikus zene ez. Fortisszimós tornyosulása pompás zenekari hangoknak. Smetana e műben valamiféle hajdan divatos, hajdani léleknek ismerős, bombasztikus végkifejletet épít. Nekem, anakronisztikus léleknek szabadulás, győzelem, legyőzhetetlenség érzetét sugározza, ami, bizony, fontos korérzés lehetett valamikor, annak idején.

Ma más a helyzet. Kihez s miként szólhat ma ez a hangzásbéli heroikus kitörés, milyen pszichés indulatainkhoz szolgálhat aktuális attitűd-fokozóként?

Úgyszólván semmihez. Korérzéseink megváltoztak: bizony, mind inkább csinnadrattaként hatnak a régi heroikus hangzások. Egyéni lelki erők mind kevésbé, sőt, többé egyáltalán nem is fonódnak össze kollektív, hősi kiállásban.

Inkább a kollektivitás kereteit szétverő aknamunkára bátorítanak ma a fortisszimók. Nem az ilyenek, persze, hiszen nem akkordikus összhangzatok vagy hangszerek szükségeltetnek ahhoz, hanem média arzenál, modern színtér, ami trónfosztásra biztat minden honfiúi hevület, kollektív identitást teremtő önfeláldozás, minden régi, klasszikus érték uralmával szemben.

És lehetne másképp?

Ott ácsorog már klónozott sokadmagával, jelenésre várva a füttykoncertes nézőtér összeborult - mennyi gyalázatos történés után összeborult - bársony függönyszárnyai mögött a magát nagy gaztettekkel és összeférhetetlenséggel még le nem járatott poszthumán ember.

Egy kissé destruktív média csinnadratta 2012-ből

Kislyány a mikrofonnál

vagy ha tetszik, a szongoránál

A dalszöveg látszólag vers.

A verssel a valóságnak (az objektíve adottnak és arról tudott-gondoltnak) illetve az érzékelhetőnek határmezsgyéin, a fogalmiságon túl keressük a kincset. A művészi vers az ismeretlenként mutatkozó különösség fogalmi terepen való, felfedező "nézése", illetve formailag motivált nézetése (lásd: befogadás.)

Próbáltak e fennkölt terepre becsusszanni mindig is gyermeteg vállalkozások. Formailag ide sorolhatóak az olcsó viccbe torkolló, zenés "szórakoztatások." Mama, fogjál nekem béékát...

Saccolásom szerint legtöbbünk minimum fele, ha zenére gondol, csak jól érezni kívánja magát. De valahogy dalszövegekkel megfertőzötten.

E téren én magam folyvást érzéki szabadságra vágytam. Függetlenségemet kerestem mindig is a szótól s az ideológiától. Függetlenséget akár csak mindama üzengetés bújtatott formájától, ami az eszmei mondanivaló, ami az érzéki élmény célirányos társadalmi olvasata.

Szeretek azonban figyelmesen csapongani. Megvalósult szabadságom a művészetek megközelítése terén egyenlő a társadalom-tudati nem-befogottsággal. Írásaim nem szellemi illemhelyek... bocs: nem a szellemi illendőség helyei :-) Ezt a lehetőséget találom legszerethetőbbnek. A zenét érintően különösen.

Civilizációs környezetben azonban szakadatlanul tolul ránk a süketelés. Nem lehet megúszni. Akadnak bőséggel olyan dallamok, zenei hangzásvezetések, melyek úgy vannak kitalálva, hogy nem is élhetnek meg szöveg nélkül. Anélkül semmik. A Leányvásárból: "De nagyot iramodtam, amíg ide jutottam, a meredeken és a sűrűn át..." - szöveg nélkül az ide tartozó melódia nekem darabos, kotkodácsolós, hiányérzetet kelt.

Vannak aztán olyan zeneművek is, amelyek verbális gondolatisággal, paradoxonokkal életbölcseleti antagonizmusokkal rangosítják magukat. Bartók megzenésíti a Balázs Béla által költött A kékszakállú herceg várát. Erről a zeneműről sem kapcsolható le többé a szöveg-sík, mert anélkül érthetetlenség (mirőlszól-bizonytalanság) gyanúját keltené.

Eszembe jut Leonard Cohen, kinél a dallam és a hangszerelés cirkulálásában gyakorta van valamiféle epikai vonás. Néha meg csupán egy pszichés irányadó szó (Hallelujah) Itt elég akár csak egyetlen vagy alig pár szót érteni. Zenei megszólalása elmélyült és szenvedélyes egyszerre. Az emberi lét mélyébe süppedő atavisztikus szomorúság, például. Némely daloknál nyomozhatok, szótárazhatok, gondolhatok hozzájuk szöveg-értelmet, ha akarok, de minek!

Ide vágó tapasztalataimat úgy summáznám: az énekhang legeslegjobb esetben csak hangszer, nem kvantumszerűen, hanem hullámszerűen közöl. S néha micsoda hangszer! Cecilia Bartoli. Nem válthatja ki semmiféle művi instrumentum.

A mély hangszer-hangok mindig lelkemhez szóltak, míg a vékony, magas hangok az idegeimhez. Nagybőgők, csellók mesés hangulatba ringattak. Hegedűk, furulyák - kevés kivétellel - szekíroztak leginkább. Ezzel nem igazságot, csak privát valamilyenséget hirdetek.

Egy régi könnyűzenei dallam szól, sőt, árad az autó zenelejátszójából, mialatt a bajor falucskák közötti, jól ápolt utakon kanyargunk barátaink felé. Semmi sóder, csak fúvós áradat. Kotorászok az emlékezetemben, mi volna ez? Talán a... egyelőre csak így, ahogy magamban mondom: Szilverimún. Nem vagyok biztos magamban, ezért megkérdem volánnál ülő bajor barátomat. Nos, szerinte ez az Eine Reise im Glück. Hm. Német szavak, talán a szokásos átköltések egyike. Címet érintő sejtésem helyessége még nincs kizárva.

Megérkezünk, és a vendéglőben ebédünkre várakozva kérdezősködöm tovább. Dúdolok. Többen megerősítik, hogy jót gondolok. A visszaúton barátom előkotorja a CD tokját: Sail Along Silv'ry Moon, ez az eredeti cím. Talált, de még nem süllyedt. Idehaza ismét, rákeresek a Google-ban/ben. Máris szól Billy Vaughn és zenekara a régi szép időkből. Valaki feltette a You Tube-ra. Képeket - cím szerint odaillőket - keresett hozzá, hogy videósíthassa. Vitorlás hajók, na persze! Állóképek, grafikák, képzőművészeti ábrázolások. A régmúlt mesés vitorlás hajói tengerek romantikusan befagyott hullámain. Amatőr eklektika. Ahány kép, ahány hajó, annyiféle stílus, formai megoldás. Egyik sem mondható jobbnak a másiknál, ugyanis ez a zene (nekem, meg a többi szabadnak) egyáltalán nem a vitorlázásról szól. Ez a zene nem szól semmi másról, csak holmi, mentálisan romlatlan lelkeket hangulatba ringató zenei érzelemről. Olcsó - nyögik a sznobok. Nem ez az érdekes: a szöveg, jelen esetben a cím csak tálalási szükséglet, mankó azoknak, akik süketelés nélkül nem bírják ki.

Beugrik aztán az ide eszkábált magyar panel is: Jó az álmodozás - és már hallok is emlékező fülemben valamiféle bárgyú szöveget, ami tördösi és gügyögőn tönkre csacsogja az áradó muzsikát. Bájgúnárka csicsereg olcsó, szamárka mondatokat, önmagát a melódia népszerűségének piedesztáljára képzelve.

Jethro Tull, Pink Floyd, Vangelis, Oregon, Soft Machine meg effélék, csakis az instrumentális feldolgozások tucatjai töltötték meg ifjú szívemet, és képzeletemet. Ezek a zenék mindig arról szóltak, amiről éppen akartam. 

Hullám természet







Az egész Illés korszak hidegen hagyott, bár kétségtelen akadt pár nóta, ami elnyerte örökre akkor, ott a szimpátiámat. Például: Sárika, aki egy kicsikét butácska... vagy az Élünk és meghalunk, de ezek nem a zenei formálás okán voltak számomra érdekesek. A zenélés - szerintem - csak arra szolgál e dalokban, hogy időbeli alakzatával késleltesse a slusszpoént vagy egy esszenciális gondolat kibomlását.

Bródy Jánosnak viszont van egy sora, amit dallamostul katartikusan nagyszerűnek találtam. Ez arról szól, hogy a régi magnószalagon több a zaj már mint a jel. Ez a két korszerű szó, zaj és jel, az akkori nosztalgikus pop-dalolgatásban hirtelen a mi jövőnkben kiteljesedő technikai valóságot szólaltatja meg, úgy, hogy érezteti egyben: minden korszerű lelemény anakronisztikussá válik egyszer, miközben életünk elmúlásának tanújává lesz.

Pilinszky sorai:

"Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet."

Mélyre sodró sejtetések, anélkül, hogy rejlene ott bármiféle elcsépelhető gondolati séma. Zene hozzá - Isten ments! (Bár a kultúrbölényektől és kultúrpapagájoktól minden kitelik.) A szavak egymás szabadságát kölcsönösen szolgáló kontextusa nem az értelmet járatja, hanem játékteret nyit: az el nem érhető különöst hozza pszichés érzékelésünk közelébe.

Sok magyar színészt hallgattam már fontos verseket énekelni, köztük bizonyos legnagyobbak által akár a legsilányabb zenei csasztuskákat is megszólaltatni. Mindmáig az a benyomásom, hogy sok hajdani jeles magyar színész szeretett, de sosem tanult énekelni. Személyes imázsukat búgatták, amikor nehezükre esett az intonálás. A színész-király Latinovits is hány szongot próbált kappan hangján eladni. A sznobok persze kritikátlanul körbelihegték.

Amikor zenére járatom az elmémet, a zene specifikus feltételeinek kérdésében tudatos és könyörtelen vagyok. Következésképpen eszembe sem jut, helyesebben, mert az eszem itt nem rúghat labdába, nincs fogadókészségem a szövegre, hiszen a beszéd hangzása lehet ugyan hullámtermészetű, de a közlés aligha. A közlés szétdúlja vagy maszatolja a zeneinek az alakját. A közlés, mint hallható, itt csak süketelés.

Az ember legfőbb kapaszkodója azonban a kulturális együttműködéshez - úgy látszik - a süketelés. Wagner Nürnbergi mesterdalnokok vagy Bartók Kékszakállú, itt a zenei szövetek nekem csak díszletként szolgálnak a szöveges mondanivalóhoz. Ami Wagner darabját illeti, németül nem tudok olyan jól, hogy megítélhessem, mi a szöveg poetikus értéke. Kétségtelen azonban , magában a verbális gondolatvezetésben is lehet olyan erő, ami mélyen érinti a civilizált elmét. Nem hiszem azonban, hogy kimutatható volna az, hogy jobbítottak volna ezek a "süketelések" kicsit is a zenét szerető emberen, egyáltalán, az emberen. Mert az ember jobb már nem lesz, a tengernyi mást akarás és összeférhetetlenség folyvást újjászületik. (Lásd például: a Teremtő neve. Mire kéne a Teremtőnek az ő neve? A nevet mi adjuk, emberek, százfélék százfélét a világ százféle távoli szegletében. Ki volna ilyesmire inkább feljogosítva? Mégis kiirtanánk egymást egyetlen szó miatt.

De vissza a témához! Ha már így van, hogy az ember zenélésében nem elhagyhatatlan a süketelés, többre tartom, ha szabadsággal ajándékoznak meg, mintha ideológiai ügyek céljából befognak. Szabadság, azaz szabadulás a fogalmi valóság hézagos és göcsörtös, de társadalmi tudat által uralni kívánt kényszerpályáiról. Jazz, például.

Szóval, részemről semmi süketelés, max dúdolás. Vagy még inkább: hallgatása hangszerek ideológiamentes, érzelmeket keltő szólalásának. Wish you were here, például.

De a Sail Along Silv'ry Moon is elmegy. Lássuk be: nincs ennek a kis zenének semmiféle bizonyítható, eredendő témája, csak zenei áramlása van. Világot, kort nem lehet vele megváltani, viszont adott esetben, nálam akár még gyászdallamnak is elmenne.

Ezeken kívül jártam még elméstül itt-ott.

A többit máskor.

gongatózene

Kiküldött munkatársunk időközben visszatért, és azzal a virtuális hírrel lepett meg bennünket, hogy a zenélés helyszínén audio-fekvőnyolcasok röpködnek. Mi csak a karéjba gyűlt hallgatóságra, a pénzdobálókra, a biciklisekre, a két galambra meg a kesztyűs kézzel való bánásra lettünk figyelmesek. Aki audio-fekvőnyolcasokat lát, kérjük, igazolja munkatársunkat.  P.O. 

szervusztok

Több zeneiskola vendégeskedett január végén a Lauder Javne zeneiskola házikoncertjén, ahol GÖELEVEN felfigyelt néhány érdekes zeneközeli jelenségre:

Zongoráztok

Rumbáztok

Ezt ugyan ki nem találnátok

Szaxiztok

Hegedül-tök

Moszkitóüldözés hárfával

Catrin Finch skót királyi hárfaművész adott tegnap este koncertet a gödöllői hárfafesztiválon.
Tömören szólva: nagyszerű volt.

A koncert egyik népszerű darabja:
Catrin Finch hárfája segítségével felfigyel a gödöllői királyi kastély dísztermében egy moszkitóra.

Catrin Finch Ph.GÖELEVEN meglátása szerint, akinek felkészültsége okán miénknél jobb a színlátása.

Szájtátás a MÜPÁban

Újfajta kulturális csodákat kínál a világ. A közönség kísérleti zeneprodukció kezdésére vár a MÜPÁban.
A koncert interaktív, a műfaja itt még ismeretlen: TELEMATIC. Bámulunk a vászonra, ahol a koncert egyik távoli közreműködőjét látjuk videoképen. Indianapolisban vár a kezdésre (délelőtt 9 és 10 között lehet ott az idő) reggelizik, ásítozik, mintha itt sem lennénk.

avagy

Bizalmi viszony - avagy ifjú tehetségek a MŰPA-ban (2012. május 15.)

(most elmegyek kicsit a Dunántúlra, ha jól tudom, fürödni, de pár nap múlva jövök :-)

Lábra mentem

Első szárnypróbálgatásomat feltoltam a YOUTUBEra. Asszem, itt tágas tér nyílik előttem, mert zenében aztán tényleg mindenki fejre megy, vagy esetleg kézre.
Urbán Ádám megírta múltkorában, hogy megy a video beágyazás, de oktató levele a múlt heti nagy kataklizmában elveszett. Ezt azonban - állítólag - ma már a csecsemő is be tudja másolni: 

http://youtu.be/i5jJoAc04eI

Női olvasóimnak kárpótlásul
fejre is mentem:
Szabadi Vilmos

doboz mint dob

Rögeszménkké vált, hogy a zenének nagyjából vége. Kevés kivétellel a zene világát parttól partig meghódította párszáz zseni és tengernyi kutyaütő. Kellettek ők is, már csak, hogy a nagyok nagyságára rá-ráocsudjunk.
Hangszeres hangjátékok nyomulnak a zenélés helyébe. Ezeket, sajnos nem fogja össze a zene bűvös fizikai rendje, mit mondjunk, el is kószál gyakorta még a tehetség is, kiköt az érzéki semmitmondás kietlen pusztaságában. Sok zajgeg, kontrasztblöff vagy éppen tompító monotónia, nyervogás kaparászás tölti meg a hangteret.

Mindegy hol, most azonban történetesen a MŰPÁban. Rácz Zoltán pálcája alatt négy már újnak nem mondható magyar darabot mutatott be az ÚMZE, az újabb Új Magyar Zene Egyesület. Képünkön együtt az egyik legősíbb meg a legutolsó hangkeltő eszköz: hárfa és postai kartondoboz.

művészbánat

Most kaptam Németországból a szomorú hírt.

Ebben a büdös, agyonkapitalizálódott világban,(amihez egyébként nálunk most a mi hajdani szocialistáink remélnek legjobban érteni) ilyesféle dolgok állják útját annak, hogy a zene, ami tulajdonképpen az emberi szellem által létrehozott mesterséges természet, mindenkié lehessen. Itt történetesen annak állják útját, hogy egy vizuális művész idézhessen egy zeneművész szellemiségéből.

a szenvedély természetérül

Azt ígérte az EST (csak úgy, per .hu), hogy ha figyelek, bekapcsolódhatok a világ vérkeringésébe.

Most hogy figyeltem és visszatértem, mondom, majdnem jó e fura kifejezés: a világ vérkeringése

de mégse.

GÖELEVENnek azt mondtam még szombaton: te most itthon maradsz. A MŰPÁba megyek. Nem akarom, hogy téged ott akárki jegyszedő leugasson.

Flamenco est ígérkezett a palotában Vincente Amigoval.

Miután Vincente gitárja hosszú szólóba kezdett, nyomban igazítottam sajtóértesüléseimen: poszttradicionális flamenco.

Vincente Amigo kapcsán ugyanis a tradíciótól való modern eltávolodásról beszélnek, ám nekem úgy tűnt, éppen hogy visszatérés ez valahová: az ősi zsenialitás zsigeri rácsodálkozása ez a létre és benne önmagára.

Gitárra születés.

Gyorsan körülvett a szenvedély vivőfrekvenciája.

Ilyenkor érzi aztán az ember fellelkesülten, hogy a szenvedélynek mennyire nincs pozitív erkölcsi előjele, miként titkon szeretné mind, ki szenvedélyes. A lézersugár porrá őrli a követ, ám részéről nem célszerűen. A szenvedély fizikai értéke tehát csupán szerencsés esetben kétségtelen, - tehát az, hogy vivő frekvenciája célhoz segít -

mert miféle cél? Az legfenségesebb épp úgy lehet, mint legsötétebb, vagy egyként lehet Okosság és Ostobaság szárnyaltatása.

Vincente játéka: apró madárcsodák tobzódása a nyáresti levegőben. Szenvedélyes létezés egyrészt csak úgy, gyorsan múló önmagáért, ám közben meg egy kultúrkör legősibb identitásának sziporkázása.

Legősibb, mert hallja az ember, hogy ez a hangszer semmit sem tud az ideologikusan tönkretákolt társadalmi létről.

Persze az ember hagyományosan nem bírja ki, hogy ne ordibáljon, és ez hitelt érdemlő, mert az ordibálás az ember kultúrájának része.

Kifejezetten jót tenne az embernek, ha zenélés közben verbálisan befogná a pofáját, de nem, nem fogja be. Zavaros igéit, eszméit, befolyásait, uralmi erőszakát, s még inkább vesztesi nyavalygásait terjeszti, oktrojálja, parancsolja, keni másokra, mióta emberi a világ.
Vagy csak locsog, borítja kifelé szókészletét, mert úgy tudja, így születik a gondolat? Vagy mert süket? Vagy csak képtelen csendben maradni, mert képtelen? Mert sem nem látja, sem nem hallja a léte hullámtermészetéből kibomló képeket és harmóniákat? A történéseket és fogalmi értelmezéseket éli meg, s mind-mind instant formába préseli. Újságolja, imádkozza, gyorsan kiokádja magából mindet a kommunikáció legfőbb kódolt és intézményesült eszközével, ami a beszéd.

Ám ez jellegzetes, tehát elhagyhatatlan, hogyha az ember fajtaságát kultúráját, világképét, kapcsolatrendszerét jellemezni akarod.

Így aztán e pompás vincentei vibrálásba a kis Rafael Usero Vilches beleénekel (olyan spanyolos fábaszorultan, és ez annyira hiteles, hogy az ember aszonyga, jajistenem, igen, a spanyolok közt vagyunk, szegény spanyolok! - és megbocsátja.)

Vincente Amigo nem mond semmit. Zenél, olyannyira elevenen, hogy nincsenek refrénjei, dallamsorai, szinte még beazonosítható dallamelemei is alig. Minden frázis megváltozik, mire visszatér ujjai fergeteges pörgése közepette. Amigo nem frazeál kétszer ugyanúgy, a zenei alakzat ismerős volta csak sejlik fülünknek, ragacsos, slágerezhetnékes nosztalgiánkhoz hűtlenül bujkál, mint minden, ami élő, egyszeri és tovatűnő visszafordíthatatlanul. Egyfajta spanyolos, fekete, egyszerre karcsú és vaskos  emberi szenvedély ölelkezik képzeletemben.

A gitár Amigo bal térde fölött káprázatos forrása a mediterrán életerőnek. Szelíd tűnődéstől a vad dörömbölésig minden érzelem magát megmutatni tolong a húrok ember nélkül oly hallgatag lelkiben.

Csak a hat zenésztárs tapsképleteiből és cajon pörgetéseiből összeálló (ülő :-)) ritmika társít rendet e káprázatos csapongás köré.

Minden közönség tapsban benne van a vas. A fellelkesült ember ráérez erre, de csak a nagyon fellelkesült. Bizonyos lelki hőfokon minden tenyérnek füle támad, valószínűség számításba kezd, diferenciál-integrál, és aztán a megszült-megtalált közös frekvenciában egyetlen nagy ormótlan tenyérré összeszippan. Ez pont az ellentéte annak, ami a flamenco, ez olyan Beethovenhez inkább való fejlemény, de ez már, úgy tűnik, marad, nem posztmodorosodik, nem támad rá, nem támad helyette más érzelemnyilvánítási viszketegség bomlasztó divatja. 

Hárfafesztivál

A tizenharmadik gödöllői nemzetközi hárfafesztivál zajlik e hétvégén a Királyi Kastélyban.
Tegnap, pénteken került sor annyi korábbi kiválóság fellépésének sorában a Paris Opera Orchestra fiatal szólistájának Emmanuel Ceyssonnak - mondhatjuk, fergeteges - bemutatkozására. Ő volt a 2004-es amerikai nemzetközi hárfaverseny győztese. Mindössze 18 évesen ismerte meg a nemzetközi szakma a genfi hárfa világtalálkozón. 2009-ben ugyancsak első díjas lett a müncheni ARD zenei versenyen.
Gödöllői koncertjén Ceysson komponistaként is bemutatkozott Carmen parafrázisával.

A brilliáns technikájú Ceysson nem fukarkodott az őt ünneplő közönség előtt való földig hajlással. Képünk tanúsága szerint még a rigorózus GÖELEVEN is padlót fogott.

Zene és hangjáték között

Ott voltunk a Bartók Fesztivál utolsó előtti napi rendezvényén, Szombathelyen.
Modern zenék fűződnek az Intermoduláció együttes és vezetője, Tihanyi László nevéhez.
Modern zenék? Színjátékok vagy inkább hangjátékok, GÖELEVEN fülének még inkább játszadozások ezek a darabok, megtűzdelve gyakorta dramatikailag profinak alig mondható ötletekkel.

Bemutatták Tihanyi Arnis című darabját, ahol Bábel Klára két hárfa között ingázott, az egyik mellett megtapsolták, a másik mellett kifütyülték az Intermoduláció zenészei, anélkül, hogy ez a történés reveláció erejével hatott volna ránk, dörzsölt agyúakra. Hát igen, zene és teátrum, más tészta.

A Németországban élő olasz, Fabio Nieder darabjában a Der Schuh auf dem Weg zum Saturno, ahol cipőkkel verték az asztalt, üvegtáblákon és kavicságyon tapostak, márt volt annyi elvetemültség, hogy élménynek vélje az ember

Erre az estére ide soroltatott a már klasszikus Schönberg Pierrot lunaire című darabjával, melyben a szerző az énekbeszéddel kísérletezett. Ez a mű, bár a szövegintonáció igen érdekesen hatott Meláth Andrea tolmácsolásában, németül hangozván többször kimeríteni tűnt a beszélve éneklés lehetőségeit, így GÖELEVENnél kétszeresen süket fülekre talált.
(A kis hülye egyszer közbe is tapsolt :-))

Kiküldött munkatársunk szerint az est hőse Horn András klarinétos volt,  aki szakadatlan jelenlétével (nem egyszer basszus klarinéton!) úgy szólván lelkét adta a három darab sikeréért. Munkatársunk szerint az est végén már zöld volt. Ezt utólag photoshoppal próbáltuk közömbösíteni, csak magunk épp a zöld színre vagyunk va... csökkenten érzékenyek.
A képen balról: Tihanyi László, Kiss küldött munkatársunk, Horn András és a híres szombathelyi ikrek.

a Zene napja

Kicsit elkésve beágyazom ide a zene ünnepe alkalmából tegnap alkotott s a YouTube-on hallható művemet. A kép csak afféle placeholder, majd készül egy audiovizuális mű, ha meglesz, kicserélem.




annnyira izgulok, hogy milyen volt... P.O.

Tiszta dilis ez a Pesövé Ofszi, hát mi csináltuk. Ma is olyan, amikor akkor volt :-))   D-Vektor

egyébként nem tett jót az mp3 lebutítás ennek a kozmikus szövetnek (D-Vektor)
...de legalább nem lopják el. Hehe... (P.O.:-)

Kivágták a rezet

Molnár Antal zenetudós bronzszobra mindent kibír.

Méltósággal tűri a róla elnevezett zeneiskola évvégi vizsgáit.

Kéregriportunkban az énekvizsga néhány kedves figuráját ábrázoltuk*, amint a komor bronztömeg színe előtt kivágják a rezet.

*A kis kütyüvel elkapni bizonyos fontos pillanatokat, hát, mindketten nyögtünk bele, én is meg a Götizenegy. 

(Csak úgy zárójelben említem meg, hogy miközben a villamosmérnöknek készülő Dozvald Ákos félállásban a Molnár Antal Zeneiskola eseményeiről készít video- és hangfelvételeket, a nyitott ablak párkányán tanulmányozza a közelgő vizsgáján aktuális matematikai függvényeket. Mérges pillantással nyugtázza, hogy a fater milyen jól elvan. :-)

Bulvárhírek a II. Szegedi Nemzetközi Hárfaversenyről

A verseny helyszíne a Móra Ferenc Múzeum volt 2010. november 8-tól 13-ig


A harmadik napon kiesett a versenyből a legnagyobb, fordítva sem elég jól hárfázó magyar versenyző.


Esti program. Maria Papadopoulous saját készítésű istránggal meglovagolja a Camac gyár elektronikus hárfáját.


A terrárium falán felfelé mászó óriásteknős feltehetőleg érdeklődve figyel a beszűrődő hárfazenére.


Kiss Tünde az egyetlen magyar díjazott (Szabó Anna, 13 év alatti mezőny) felkészítő tanára elégedetten hátra dől a Széchenyi téren


A walesi csodagyerek, Benjamin Griffiths legkényelmesebb lábtartásával (many thanks Tóth Zs. ügynökség - gépünk aksija ekkorra már lemerült))


A szép szerb Milica korcsoportja első helyéért pedálozott, de csak második lett.

Az ember nélküli zene

Ma zenéről írok. Nem kenyerem a zene, ám - ahogy galád arám mondaná, a maga nemére hangszerelve persze - ügyes fiú vagyok én, ne féltsetek!
Néha bosszant a tény, hogy minden van továbbra is, ami már csak volt, legalábbis abból, amit a kulturálisan legitim köztudat konvencionális figyelmével kellő időben kitüntetett. Történelmünkben szakágak puszta történései dagadnak tények szentírás-tengerévé.
A hitelesen megragadhatót hátra hagyó alkotó tettek a legkitörölhetetlenebbek, mondjanak bár magukban véve akármicsodát is, örök érvényűt vagy hamvában hóttat.
Az Új Zenei Stúdió is ilyen megkérdőjelezhetetlen számontartott a maga 40 évre visszanyúló ténykedéseivel.
Tegnapi bemutatkozásán ez a Dukay Barnabástól Kocsis Zoltánon át Vidovszky Lászlóig terjedő csoportosulás színpadra állított vagy harminc darabot. Én is bekukkantottam kicsit, én, a kívülállóságom okán tiszta süket fül státuszú zeneszerető.
Sötét színtéren fény által kiemelt kamara és szóló formációk váltogatták egymást. Citáltak az ímmár szentírássá lett történet lapjairól, citáltak a be nem avatottaknak, mint én, helyenként bizony - terjengős unalmat.
Aztán egyszer csak ott állt szemünk előtt egy klaviatúrával felénk fordított zongora. És az elcsitult közönség várta az előadót. Csak vártunk és vártunk, míg nem a billentyűk mozogni kezdtek.
És szólt a zongora. Nem ült ott, ujjaival nem billentett senki. Nem volt playback csalás, a billentyűk szólaltatták meg a húrok.
Hirtelen felfrissült a figyelmem. A reveláció erejével hatott a látvány, hogy van, hogy lehet, hogy szólhat eleven zene ember nélkül is.
Vidovszky László: Etüd MIDI zongorára, ez volt a darab.
Hová bújt az ürge? - suttogták közelemben. Megnyugtató volt, hogy vannak itt nálam kevésbé beavatottak is, hiszen tudom, száz évvel ezelőtt is létezett már felvételre és visszajátszásra alkalmas gépzongora, aminek - ha jól tudom - bonyolult, higanynyomástól modulált "elektromos füle" értette és rögzítette nem csupán a billentést, hanem annak minden fontos dinamikai jellemzőjét is. Valós zongora hangzás zongorista nélkül tehát nem új dolog.
Itt azonban mintha másról lett volna szó. Eltelt néhány fontos évtized. A MIDI vezérlés fejlettebb eszköz, nemcsak rögzíteni lehet, ami elhangzott, hanem animálni is lehet a zenei gondolkodást.
Az adatok szerint ez sem újkeletű lehetőség ma már, a darab első, technikailag akkor lehetséges változata 1990-ben keletkezett.
Járt a zongora tehát, kóstolgatta a maga lehetőségeit. Bemutatkozott a zene Ember nélkül. Igen, mintha a zene Ember nélkül is adva volna! Intonációkban, akkordokban, akusztikai felhangokban rejlő fizikai varázs, a kozmikus rend összecsengése egy vételre alkalmas érzék számára.
Kóstolgatta a zene megmutatkozni igyekvő absztraktuma a klaviatúrát, ami persze emberi alkotás mechanikástól, húrostól, mindenestől, de csak eszköz arra, hogy a kozmikus potenciálban rejlő lehetőség magát embernek valón megmutassa.
Kis idő után aztán csend lett, a hangzásnak és a billentyűk tetszetős billenésének vége szakadt. A közönség némi hiába való várakozás után tapssal fogadta a történteket.
Ám a zongora újra rákezdte. Egészen másképp. Valamiféle lüktetést vitt a hangzásba. Jazz zongoristák boldog klampírozása derengett fel benne, de kevés tétovaság is, majd ez a tétovaság egyre inkább eluralkodott. Elkezdett hiányozni nekünk (na jó, csak nekem, ki előbb még épp a hiányát ünnepeltem) az Ember. A maga érzékelését zenével közvetítő Ember. Ez a hiányérzet hamarosan érdekes felismerésbe torkollott: Ember nélkül talán nincs is értelme semmiféle zenének. Mert a Teremtő (vagy a ti Istenetek akár) mit is kezdhetne azzal, ami az Ember zenéje? Kell-e zene egyáltalán a Teremtőnek? Nem kevésbé jogos kérdés ez, mint az, hogy vajon van-e a teremtőnek lába meg keze. Mit kezd vajon a frekvenciáknak e szűk sávjával, ami az emberi érzék számára fogható?
Mire ezt végig gondolám, a zongora már határozottan szólongatta az Embert. Már-már kétségbeesetten kínálta lehetőségeit, mutatván, hogy kapisgál valamit abból, miképp hangzana az, amikor a klaviatúra előtt az Ember ül. Tapogatta akkordjaival, hol rejlik éteri magában valamiféle érzelemmel, értelemmel bíró lényeges.
Majd aztán feladta. Hosszan elhallgatott. Az ember pedig, az a lelátón tapsolós, már óvatos volt. Várt, várt és várt.
És nem hiába. Újra kezdték a billentyűk rejtélyes táncukat. Ám ami most szólt, a lemondás, a végső célvesztettség hangjának hangzott, s lassan átcsapott cinikus pánikba, majd pedig anarchikus dühbe. Tombolt a lemondás, a lemondás rólunk, mígnem erejét vesztve apátiába fúlt, végleg kihúnyt a billentés, a szólalás iránti régi kedv.
Nem tudom, ebből ki mit hallott. Engem elbűvölt a tény, hogy akadt itt valaki a forradalmi tévelygők között, ez a Vidovszky László, aki képes volt addig kötelező tisztelettel és tompán kucorgó képzeletemet, az én másokéhoz magas érzékenységi küszöbbel hangolt képzeletemet megszólítani.

A ZENE VILÁGNAPJA

A zene világnapja alkalmából ma Vajda Jánosnál vendégeskedtem.
Próbálok most túllőni szép összeállításán.


ROSSINI TELL VILMOS NYITÁNY