2017. november 28., kedd

Kémeink jelentik



Ketten beszélgettek, a jeladó-háromszögelés szerint valahol az Arany János utca sarkán.
     “- Hallottad, hogy húsz másodpercenként fog változni a szinkronjel?
     - Az édzsbijón?
     - Te fizeted azt?
     - Nem, de átfúrtam a szomszédba. Minden második hónapban én jövök.
     - Nekem van dekóderem.
     - Azzal rákúrsz, mert ott kell ülnöd és húsz másodpercenként csavarásznod. Én átfúrtam. Ezek engem többé nem szívatnak. A multidzsoj is hogy csődbe ment! Ott a dekóderem ötvenezerért, a hajamra kenhetem. Azt mondja a műholdas, ne dobja el, majd még pont jó lesz valamelyikhez. Ez a tomzon? Tomzombi. Állandóan bajaim voltak. Folyton bedöglött a kártya. Felhívtam őket, megpróbálták életre kelteni, ment is, de mire visszaértek, annyi. Jött egy másik hapsi, összerakta, működött. Mondom, mindjárt az lesz, hogy én vagyok hülye. Két hét elment, és mire oké volt minden, az egésznek annyi, a multidzsoj is bedöglött.
     - Öt csatkó lett volna, filmnet, mjuziktévé, diszkaveri, aduldcsanel, meg mi még...?
     - Foxtrott, annak a nagymellű német csajnak a csatornája. Engem ki sem értesítettek, azt mondták ugyan, hogy mindenki, aki megszívta, kap valamit. Hát a frászt. Ötven rongyért ott a dekóder.
     - Tudom, a hajadra kenheted. És most mi van?
     - Még nem tudom. Ha nem látok rá a Szabadság hegyre, akkor az áem mikro ugrott. Hiába van az asztrám, a kettőt nem tudom fogni...
     - Az is mekkora szívatás, most melyik a régi?
     - Hát, amin a foci van.
     - De az fenn van. Azt modta a pali, a dekóderes, hogy egy nagyobb lavort kell feltenni.
     - Dupla fejed van?
     - Még nincs. A műtét megint három ruppó.
     - Nagyker áron szerzek tányért. Van egy haverom a betánál.
     - Az jó. Forgatható fejjel bent ülsz a lakásban, és oda állsz, ahová akarsz.
     - Á, tök mindegy nekem, csak fogni tudjam az asztrát. Semmi más nem érdekel.”

Itt megszakadt a beszélgetés. Kémeink mindent magnóra vettek. A dekódolás még folyik.


Az egyik kém dekódolás közben

Tóth Béla felvétele
(nem, nem a repülős)

2017. november 25., szombat

néhai Dozvald János

Ma van a Szovjetúnióba elhurc munkaszolgálatosokra emlékezés napja.
Apámat, néhai Dozvald Jánost, Budapest egyik legkedveltebb hölgyfodrászát a Nyugati Pályaudvar közeli légóhelyről vitték el az oda betörő szovjet katonák. A gödöllői gyűjtőtáborba került, ahol vérhas járvány ütött ki. Ott lelte halálát 1945. január 21.-én. Ismeretlen helyen, tömegsírban nyugszik. Mindössze ez az ifjúkori fénykép maradt rám. Kiváló mesterségbeli érzékkel és egy mandolinnal csavargott, bodorított és bolondított Dél-Itáliában. Miután hazatért, 1934-ben megnősült.Ha úgy vesszük, ez lett a veszte. Én pedig köszönöm neki az életet.


2017. november 13., hétfő

Márton napi vigasságok

Meghívott Tóth Béla barátom Márton napi falatozásra. Gyönyörű sült libacombbal várt.



Ahogy a jobb hozzáférés végett kezembe vettem a pompás combot, és elkezdtem falatozni

eszembe jutott Morricone csodás szájharmonika melódiája, a Volt egyszer egy vadnyugatból, a Játszd el nekem a halál dalát.

Először kinyiffantottam Bélát

aztán végeztem magammal is.

Az egész mindkettőnknek határozottan feledhetetlen :-)


Most érkezett a hír ODAÁTRÓL Felícia barátomtól, hogy ezt az egészet, ami itt történik, OTT, a Magyarországra érvényes EU normák szerint határozottan így látják:
Úgy tűnik, a színek fehér egyensúly általi elnyomása ellen sikerrel veszik fel a küzdelmet a liberánsok :-)

2017. november 5., vasárnap

miféle fortisszimó?



Mifélének mondanám ma ezt a zenét, ami a rádióban szól vasárnap délelőtt? Smetana: Blaník - szimfonikus költemény, ezt olvasom a műsorfüzetben. Smetana hat költeményből álló Má vlast (Országom) ciklusának utolsó darabja szól a Bartók rádióban. A 638 méter magas Blaník a hajdan úgy vágyott cseh szabadság elnyerésének szimbóluma - ezt egyébként - bár talán illik - nem kell feltétlen tudnom ahhoz, hogy befogadhassam a hozzá, róla komponált zenét.
Ám egy kérdés érint meg, ahogy hallgatom az égbe tornyosuló fortisszimót: Miféle hangzás volna ez, milyen jelzővel illethetném e zeneköltői végkifejletet? Érzem, mini nyelvújításra kell vetemednem.
Enyhén pejoratív sugallat kell az új szóba. Csinnadranakronisztikus, igen, ez az talán! Mai füllel csinnadranakronisztikus zene ez. Fortisszimós tornyosulása pompás zenekari hangoknak. Smetana e műben valamiféle hajdan divatos, hajdani léleknek ismerős, bombasztikus végkifejletet épít. Nekem, anakronisztikus léleknek szabadulás, győzelem, legyőzhetetlenség érzetét sugározza, ami, bizony, fontos korérzés lehetett valamikor, annak idején.
Ma más a helyzet. Kihez s miként szólhat ma ez a hangzásbéli heroikus kitörés, milyen pszichés indulatainkhoz szolgálhat aktuális attitűd-fokozóként?
Úgyszólván semmihez. Korérzéseink megváltoztak: bizony, mind inkább csinnadrattaként hatnak a régi heroikus hangzások. Egyéni lelki erők mind kevésbé, sőt, többé egyáltalán nem is fonódnak össze kollektív, hősi kiállásban.
Inkább a kollektivitás kereteit szétverő aknamunkára bátorítanak ma a fortisszimók. Nem az ilyenek, persze, hiszen nem akkordikus összhangzatok vagy hangszerek szükségeltetnek ahhoz, hanem média arzenál, modern színtér, ami trónfosztásra biztat minden honfiúi hevület, kollektív identitást teremtő önfeláldozás, minden régi, klasszikus érték uralmával szemben.
És lehetne másképp?
Ott ácsorog már klónozott sokadmagával, jelenésre várva a füttykoncertes nézőtér összeborult - mennyi gyalázatos történés után összeborult - bársony függönyszárnyai mögött a magát nagy gaztettekkel és összeférhetetlenséggel még le nem járatott poszthumán ember.

Egy kissé destruktív média csinnadratta 2012-ből

2017. november 1., szerda

Elavuló fotóattitűdök





Ha fotográfiai tetteink releváns célja maga a fotografálás, akkor fotografálásunk által a mindenkori láthatónak képi birtokbavétele és vélemény értékű láttatása zajlik (minimum felidéző vagy érzelemkeltő az a képen látható dolog, azért mutatjuk). Ám a kulturálisan releváns vélemény - nem csupán társadalmi hanem egyéni tudati szinten is egyfajta igen bonyolult változó.
Ahogy terebélyesedik a fotografálás múltja, a fényképező motiváltságának hátterében mind nagyobb befolyással van jelen a fotografálás története és a gömbfelületen táguló ábrázolási lehetőségek dimenziójában fogant s maradandó nyomot hagyott törekvések mérhetetlen sokasága. A valóság és benne önmagunk fotográfiai felfedezése is olyan folyamként hömpölyög előre, melybe - érdemileg legalább is - kétszer nem léphetünk bele.
A látható valóság persze fütyül erre meg az olyan elmevetületekre, mint az érdemi, és végtelenszer kínálja újra és újra formációit és történéseit.
Elképesztően - vagy lassan már inkább csak a súlyos szóval illetendően - megnövekedett és növekszik tovább az emberiség fotografálásának cselekvés-sűrűsége. Mindenki kattintgat, és mindenki mutogat. A fotografált kép mind ritkábban áll egyedül szemünk előtt, figyelmünk előterében, s mind ritkábban kínál újat elménk számára. Ráadásul a "tehetséges" fényképező szerkezetek remeklései homályba taszítják a képalkotás iránti emberi tehetséget, a látás megfontolt, figyelmes voltát, a fotografáló áldozatos, elhivatott és következetesen lényegre törő habitusát.
Egy megnyerő fotóra pillantva nem mindig tudjuk helyesen megítélni, hogy hány százalék az érdem a fotós, illetve a fókuszálás és fénymérés dolgában kiválóan felszerelt fényképezőgép oldalán. Ehhez kellő mesterségbeli gyakorlottság, a képalkotás mindenkori domináns szervezési és technikai kihívásainak kellő ismerete és a médiumspecifikus eldöntendők sokasága közti jártasság szükséges.
Az elméleti emberek agya ezért szívesebben jár az adott ábrázolás történeti, szociális és kommunikációs vetületein - konszenzuálisnak mondható megközelítési minták mentén, sem mint a mesterségbeli és formai érdemeken, és még kevésbé a művészi különösség mint olyan jelenvalóságának kérdésein.
Alábbi észrevételeink leginkább azt a bizonyos betakarító típushoz tartozót érintik, aki mindent fényképez, ami vizuálisan szembe jön, és témájában érdekes, formailag tetszetős látványként hat rá.
Minden alkotó befogadó is egyben, és mind több száz millióan vagyunk, fotóink száma pedig megszámlálhatatlan. E korábban elképzelhetetlen mértékben kiterjedt cselekvési szférát nehéz áttekinteni. Lövünk és lövünk, figyelünk, nézünk és nézünk, következésképp kínálunk és befogadunk, felfedezünk és ununk egyszerre, végeláthatatlanul. Így támadnak és sokasodnak a meglehet törekvő, művészkedő (?), de ideje múltnak mondható fotografálási attitűdök:

1. A készen talált, vizuálisan mutatós, szép, jópofa, drámai, érdekesen dekadens, formailag érdekes, de önmagáért való stb. látványoknak formai kivágás útján való megörökítése.
2. A sikerülések, amikor egy kép formailag, illetve a látvány különösségét, a pillanat múlandóságát vagy a pillanat kifejező, gondolat ébresztő voltát tekintve - a fotografáló különösebb érdemei nélkül! - sikerült. Eme attitűd alján található a félsikerülésekkel való megalkuvás :-)
3. Az érzelmekre és kíváncsiságra ható tetszetősségek (a fotografálót a kép tárgya és a befogadó közti konvencionálisan pozitív pszichés viszony lehetősége motiválja - természetes vagy véletlenszerűen létrejött szépség (rajzolatos homok dűnék), emelkedettség, élők megejtő identitása (bájos növény, aranyos macska, csecsemő, esendő öreg, celeb stb. fotótechnikai megturbózással is.)
4. Csimpaszkodás. Mások által létrehozott formaesztétikai értékek (szobrok, attraktív épületek) lefotózása.
Legmarkánsabban talán e négy tűnik dominánsnak az u.n. törekvő amatőr fotografálásban, de nem zárkózunk el továbbiak megismerése elől sem. *

A modern és még inkább a korszerű eszközök semmiképpen nem hibáztathatóak az attitűdök devalválódása miatt. A fiatalok csodálatos játékszereket kaparinthatnak kezükbe, s ez ama négy fenti, idejét múlt attitűdön túli kalandozásra sarkallja nyűgös konzekvenciák által még le nem terhelt, ifjú képzeletüket. Az "öregek", a fotográfiai látás heroikus, gyors számításokkal és vegyszerekkel terhes - vagy ha tetszik, megáldott - korszakának továbbéltetői, na meg a kiállítási vintage kópiában gondolkodók igyekeznek beterelni a sitty-sutty kattintgatókat a bevett formaesztétika és a megfontolt unikális szentté kattintás zászlaja alá.
Hagyjuk csak ezt is, azt is! Az érdemek szférájában majd eldől, melyik kattintás mennyit ér - még ha az emberiség kattintgató többsége fütyül is az érdemiségre.
Azt a négy fenti pontot azonban - magunk munkálkodását illetően - érdemes tekintetbe venni. Na és különösen, hogy mi magunk, mint semmi máshoz nem fogható, benne vagyunk-e képeinkben?

* a beállított látványok között leginkább az idejétmúltság határán van az akt az aktért alkotói attitűd. Ám lehet, hogy ez - életkoromra tekintettel - már nem hitelt érdemlő megítélés. De bízom benne, hogy a hülyéskedés a hülyéskedésért örök aktualitással bír, és ez iránti attitűdömet holtomig megőrzöm.

Vadászgatás talált dolgokra
















 Félig sikerülés












Jópofa dolog

















Csimpaszkodás












Hülyéskedés a hülyéskedésért:
Virágért ágaskodó kutya