2014. december 29., hétfő

Űrpisztoly

A szomszéd gyerek vergődik az udvarban éppen. Kert az egyébként, nem is akármilyen, tele egzotikus fákkal, de neki csak udvar.
Vergődik a gyerek faltól falig, célozgat mindenre foncsorát vesztett űrpisztolyával.
Szülei vagy fél millióval lógnak a háznak, a közös költségek be nem fizetése okán. Anyukájának nincs most állása, emiatt van ez az egész, hogy még egy rendes űrfegyverre sem telik, nem hogy közös költségre.
Nekem 1970 óta nincs állásom, és most 2014-et írunk. Már nem is lesz tehát. Státusz, ha kínálkozott is néha, nem ért annyit, hogy megalkudjak ezzel-azzal, basáskodó, nagypofájú ügyeskedőkkel. Talán, ha erőszakosabb, nagyobb pofájú lettem volna náluk.
Folyvást magam felé fordítottam hát űrpisztolyomat. Ki vagyok luggatva rendesen, így viszont most szépen átfúj rajtam az értelem szele.
Értem ezt a vergődést is a házfalak között, nagyon is értem.
A városka széle, ahol felnőttem, a gyermeki kalandozás körbefalazhatatlan terepe volt. Megtanultam, hogyan kell boldogan csavarogni, poros utakon, törpeharcsában gazdag kubik gödrök közt, magasra rakott fészkekkel csalogató ártereken. Máig hat az a tudás, ha nekilódulok.
Csak társ, mi a boldog kalandozáshoz nélkülözhetetlen, hetven felett mind ritkábban akad.
Ennek a szomszéd gyereknek viszont már tíz évesen sincs.
Mi lesz így vele? Legtöbb, ami történhet, talál majd egy állást. Esetleg gyorsan egy kicsivel többet fizető másikat is. És így tovább.
És a közös költséget esetleg majd ő sem fizeti. Mert a virtuális űrhajó igen sokba fog kerülni, amivel gyermeke, kitörve a kopár házfalak közül, a neten fog csavarogni.

Űrtársra lelt szerencsés csavargók a Klauzál téren

2014. december 27., szombat

Képi vonzerő



A beigli hígítja a szellemet. Napokon át nem írtunk semmi értelmeset.
Most, hogy hétköznap van megint, előhúzzuk Régi Tanácsunkat Fotósoknak. Kis kerülővel válasz ez a kérdésre: mitől van a fotónak micsodája?
Fotózz féltéglát, tiport hamut vagy akár eldobott banánhéjat, miként Balla Demeter merte. Igen, ehhez szellemi bátorság kell. Akkor viszont, ha van, kijöhet belőle valami, amiben saját tollakkal ékeskedünk.
Nem mintha a sárguló emulziós rétegen átsütő hajdani pillantás keltette nosztalgiától idegenkednénk. Más miatt tereljük a figyelmet a féltéglák felé.
Környezetünk telis-tele van másokat dicsérő vizuális értékekkel. A legtöbb amatőr ezeket fényképezi, ezeket mutogatja büszkén, netán önmaga iránti elragadtatással. Pedig a néző szeme elé tálalni fotónkon a Lechner épületeket vagy Michelangelo szobrait, nem ad választ a kérdésre, hogy mi, magunk képesek vagyunk-e esztétikailag megformálni bármit is. Kis rendcsinálás a síkba szorított térben, ennyi, amire esélyünk van ilyen témák közelében. Képeinket eluralják az idegen értékek. Városi környezetben szinte nincs is más.
Az igénytelen néző persze örül, ha vizuális VONZERŐT érez, talán nem is tud a fotó szerzőjéről, tömi magába a szépet.
Van fotó tehát, aminek a vonzereje a lencsevégre kapott tárgyi környezetből, más által hozzáadott esztétikai értékből táplálkozik. Milliárd ilyen kerül manapság szemünk elé.
Aztán van jóval kevesebb olyan, aminek a vonzereje teljes mértékben a MEGPILLANTOTTSÁGból táplálkozik. Olyasféle tárgyi valóságban fogant, ami zavaros semmi, érdektelen közhely volna a megpillantás különös volta nélkül.
Ez volna az érzelmileg innovatív, fotográfiailag eredensőnek mondható és dicséretes út.
Egyre több olyan fotó akad mind eközben, amin rengeteg spekuláció mutatkozik, nehezen utánozható manipulációkat sejtet, de nincs semmi vonzereje. Vagy esetleg van, sajnos, nagyon is van, csak miféle? Kedveltek az archaikus világlátás-sablonok, a szörnyetegség meg a plug-in által turbózható ezoterikus fantazmagóriák. Nyilván azért, mert tévelygő lelkülettel ezek iránt vonzódnak sokan.
És hogy az alkotásokkal szembesülő kulturális környezet mennyire igazságtalan, mind többen akadnak olyan nézők a vizualitás terepén, akik befogadóként abszolút empatikusak. Nyelik az úgytudjákhogyot, mint kacsa a nokedlit. Nem is a pszichés vonzerőre reagálnak, hanem divatmintákra. A vonzerő számukra virtuális, a lelki táplálék valós jelenségével szemben szuverének: abba látnak bele értéket, amibe akarnak, attól jönnek lázba, amitől úgy tudják, lázba kell jönni manapság. A néző mára megtanulta vezérelni befogadói érzékeit. Ide értve azt a képességet is, hogy le tud vetni látásáról mindenféle, szocializáció során ráragadt konvenciót, képes értékszemléletét és empátiáját vakon az irányadásban ambiciózus körökéhez igazítani.
A fentebb említett idegen vizuális érték persze domináns hozzáadott minőség által űberelhető. Ez a mozzanat, s még inkább ez az út a látás hatalmának felfedezése. A látásénak, miben alkotóként, nézőként eredendően egyek volnánk.
Létezik aztán olyan fotó is, ami a mások által létrehozott, s környezetünket gazdagító értékeket MEGITÉLÉS alá vonja. Nem feltétlenül kritikailag vagy negációba fordítva, hanem esetleg csak azokéval vetekedőn (kulturális, életérzésbeli stb. síkon) képes teret nyitni újfajta értelmezéseknek, korhű életérzéseknek. Ez is egyike a beiglivel telt szívvel kívánatosnak mondható utaknak.
Igen sok az olyan fotó manapság, különösen a galériák és kiállítóterek terepén, ami nagyon profi technikával mond el pszichés vonzerő tekintetében halálosan unalmas dolgokat, mondjuk, a roppant finom felbontás még szokatlan voltára apellálva. Ezek a borotva éles, technikás képek gyakorta csak bizonyos bennfentesek által ismert és kívánt, a nagyközönség előtt rejtett diskurzusok részei, arról szólnak általában, hogy mi volt előbb, a köldök vagy a nézés.
Civilizációs vakvágány ez, a sokaságnak nem javasoljuk. Váltig arra biztatjuk a művészi becsvággyal megvert sokaságot, hogy fotózzon féltéglát, félrecsordult levest, félre dobott banánhéjat, abban a reményben, hogy érzelmeket, sejtéseket lesz képes kiváltani vele, de az isten szerelmére, mintául ne vegye legelőször is, hogy az igazán nagyok efféle témákkal hogyan boldogultak.
Utána, akkor már lehet. Sőt, nagyon is fontos, épp azért, hogy felmérhessük, van-e a vizuális alkotás terepén egyáltalán bármi keresni valónk.

Forrásban lévő vízcsepp
   

2014. december 23., kedd

Frame to my Fantasy


     Igaz gondolatokat kívánok Minden Kedves Olvasómnak  -  D-Vektor


Kedves olvasóm írta, hogy címnek talán kicsit fenyegető a Frame in the Way, s miért szólok angolul, miért nem bátorkodom kifejezni magamat csodálatos anyanyelvemen.
Nos, elfogadom a kritikát. Megvallom, néha nagyon megtetszenek angol szavak vagy tömör kifejezések angol nyelven. Lehet persze, hogy csak azért találom őket frappánsabbnak, mint a melléjük állítható magyar kifejezést, mert nem tudok elég jól angolul :-)
Itt van például ez a frame szó. Más értelmezési területeket sugároz be, mint a keret szó, ami a fenti kép fotózására késztetett. Maga a fotográfusi mozzanat, amit végül közvetíteni szándékozom, magyarul leginkább így fejezhető ki: ideképzelt képkeret.
Nos, a Frame in the Way cím - a delfin tudja miért - hirtelen lecserélődött valami ártatlanabbra. Ha valaki azonban jobb, még ennél a mostaninál is frappánsabb angol megfelelőt ajánl az ideképzelt képkeret fordításaként, tekintettel a békességre sarkalló karácsonyi hangulatra, elfogadom :-)

2014. december 19., péntek

aranypéntek


Útban a hyperszaloncukor a Madách Gimnázium felé




















 Vörösmarty tér.
Vörösmarty Mihály karácsonyi melegedősátra


Adventi forraltbor helyettesítők az Erzsébet téri Design Centerben













Angyal elröpül, szerző mellre szívja

2014. december 17., szerda

Homeless vekkere

A rendőr mint vekker


A homelessnek annyi mindene nincs, ha lakása sem, hát persze hogy vekkere sem. Ezért megesik, hogy a fedéltelenek a Deák téri aluljáróban délelőtt fél tizenkettőkor még alszanak. Ím, jön aztán két rendőr, és kezdi ébresztgetni őket, s miután a homeless úgy-ahogy felült, a rendőrök, mint ki dolgát végezte, tovább sétálnak. Az élet csupa kompromisszum.





2014. december 10., szerda

Barátságos sütemények



Kellemes órák a LUMASban
avagy milyen a valóság a ráción túl?



A budapesti LUMAS fotógaléria december 6-án megünnepelte létét az Október 6 és az Arany János utcák közös sarkán található elegáns bemutatótermében.
Jelen volt a német alapítású és szerte a világban 36 galériát számláló fotó-műkereskedelmi hálózat egyik magyar futtatottja, a díszes terekben lebegő lányokról megjelent sorozata óta felkapott Bakonyi Bence, aki tanulmányait a MOMÉn végezte.
  
Mondhatjuk, ez a galéria - légkörét emelendő – körültekintőn és dominánsan a valóság műfényes oldalát mutatja. Már ha összfelületben tekintjük a dominanciát, hiszen legalább olyan fontos a LUMAS kereskedelmi filozófiájában a classic, a fotótörténet híressé lett neveinek vagy akár ismeretlenként tovatűnt szerzőinek alkotásai, a nosztalgia-pillanatoknak inkjet printeken, kisebb kópiaméretben visszaigazolt divatja.
Műfényes oldal, mit tesz az? Olyasmit, olyan fotót, ami műtermekben, kiagyalt pózokkal, vagy highliht életszituációkban, a divat, a rivaldák fényében készül. Itt még az elefánt víz alá merülése is elegáns és pompás. Esztétikailag emelkedett, pozitív képzelettel megmachinált édes csendéletek, és levitáló lányok – persze! - Bakonyi Bencétől.
Hiába vannak emberek a képeken, az emberről, mint sorsába vetettről igazában semmit nem tudni meg. A galéria hálózat két német kiötlője és tulajdonosa jól meggondolt és két évtized alatt jól bevált üzleti stratégiát követ. Hálózatuk működtetői is kötelezően az ő elképzeléseiket és normáikat követik. Ajánlatokat ugyan tőlük is fogad a két alapító által összefogott, Berlinben székelő portfólió menedzsment, de mindenben a két német tulajdonos akarata dönt. Ízlésük nyilván a vásárlóképes elit ízlésének nyomon követésén alapul.

Korábban s máshol szerzett ismereteinkből úgy tudjuk, a művész a ráción túli valóságot képes tapintani s láthatóvá, mások által is tapinthatóvá/láthatóvá tenni. 
Na de mi van odaát?
Mi az ottani pillanatnyi jelen? Az időben már eltávolodott, csak fotókon rögzült - nyilvánvaló - valóság léte, amin átüt a volt-de-ott-már-nem-lehetünkből táplálkozó nosztalgia, csak virtuálisan létezik, valójában nincs eleven jelene. Jelene csupán a tárgyiasult kópiának van, ami makulátlan, kényes és költséges jószág.
Az eleven élet mindeközben itt van mindenestül, és más, mint régen volt. Változik-e vele a ráción túli valóság is? Mi ennek a mi mostani jelenünknek a ráción túli valósága?
A LUMASból tekintve problémátlan, esztétikus lebegésnek látszik, az élet minden búja és baja nélkül. De hát ez volna a mélyebb, vagy ha tetszik, emelkedettebb művészi igazság?
Vajon csak a ráció mutatja olyan pocséknak és ellentmondásoktól terhesnek az emberi világot, mint amilyennek hétköznapjainkban látjuk? Mit lát, mit tapint a művész odaát? A lét miféle irracionális összetevőire van jogosítványa, s honnan, kitől e jogosítvány? Csak a formákkal játszhat? A desztillált esztétikaiság, ez volna a művészet játéktere?
Vagy pedig a művészi látás továbbra is mélységes világából csupán az eladható, vagyis a nem szűkölködő, potenciálisan tehát vevőnek számító társadalmi réteg ábrándozásait és hedonizmusát megcélzó fotók választódnak ki itt és mindenütt, a fotó-műkereskedelmi szférában?
Vagy esetleg a galériaképes fotóművész nem is művész, csak valaki, aki tetszetősséggel kereskedik? Aki valójában nem odaát keresi felfedezni valóit, hanem nagyon is ideát, csak ügyesen mímel, csak úgy tesz, mintha szellemi portékáját odaátról hozná, mintha a kiscsaj bármi irracionális kontextusban valóban lebegni lenne képes?
Aki fél milliót áldozhat egy fotóra, és gyűjt ilyesmit, az jómódú kell hogy legyen.
Ezek a LUMASban is megpillantható, galériaképes fotók nem valók húsz évente kifestett, elpiszkolódott falakra, zsúfolt kis terekbe. Aki ilyen képeket gyűjt, követezésképp anyagilag az átlagnál tehetősebb, érthető, ha léte határozván meg tudatát, nem az élet savanykás ízeivel kívánja körülvenni magát. Ezek a négyzetmétereket tűélesen megugró fotók a highlight életszint lakberendezési tárgyai. Várja, keresi, fogadja őket a jólét által tehermentesített esztétikai figyelem.
Sejthető, hogy az ilyen kópiák gyűjtője szemét, fülét és orrát az élet kellemeivel akarja betömni, és mi több, talán azt sem kell tudnia, hogy eredendően, az ember eredendő pszichés adottságaiból következően mi is volna az atavisztikus művész-attitűd.
Miért tudná? Máskülönben azt úgyis felülírni látszik a kor. Elég, ha elhiszi valakinek, hogy mi az, művészet, s hogy egy műtárgy mennyit ér.
Nincs az a művész, aki mélyebb érzéki igazságokat, antagonisztikus ellentmondásokat, igaz kegyetlenséget, őszinte bánatot és végső vereséget a LUMASban vagy más menő fotógalériákban el tudna adni. Talán még ha szellemi kereslet lenne rá, akkor sem, mert az alighanem a tudatlanság ellentmondásos kereslete volna, ami könnyen csalódásba torkollna s veszteségbe taszítaná az így/rosszul orientálódott galéria alapítókat is. Ráadásul, rációhoz szokott kereskedelmi szimattal nehéz nemes lelkesedést, miként ráción túli igazságokat is helyesen feltételezni és felismerni. 



A galériák által felkapott fotográfusok által tükrözött kép tehát nem is a ráción túlról való, hanem nagyon is innen, a racionális üzleti világból. A szlogen - The liberation of art – blöffnek hangzik. A művészet szabadsága ma a virtuális kapcsolatok terepén közelít, amiből, sajnos, nem következik egyben a művésznek magának a szabadsága is. Sok a megvilágosult dezertőr, aki nem kér az ideák szellemében értett szabadságból. Alkotni muszáj, már ha navigálni nem is, ám a korszerű alkotó eszközök, a művészet mai szerszámai költségessé teszik a művészi alkotást.
Mindeközben az állam csak ideológiai szolgálóiról gondoskodik. Amit felszabadíthatnak a fotógalériák, az a megalkuvás felé hajló belátás. Jó annak, akinek nem kell ezt átélnie, mert mindig is ideát volt, s nem odaát!

Túllépve most a LUMAS tetszetősen szelektív valóságképén, megkockáztatjuk, hogy a működőképes fotógalériának (egyáltalán bármi művészeti ágban való műkereskedésnek) valójában nincs szüksége filozófia értékű világképre, nincs filozófiája a szó tudományos, magasabb eszmei értelmében. Nincs jövőnket formáló célja sem, ellentétben az elméleti/művészetelméleti munkálkodással. A műkereskedelemnek csupán jelene van, nem beszélve persze a feltételezetten jövőképes üzleti stratégiáról, ami evidencia. A művészeti galéria kereskedelmi formáció: divatból táplálkozó műkereskedelmi értékkel kereskedik, esztétikai portékáit eladja gyorsan, és életérzéseit továbbadja bárkinek, aki vásárlóképes vagy olyasminek mutatkozik. Végső bizonyosság a vásárlás. Következésképp ezek a vételre kínált műtárgyak a vásárlóképesek szemléletének pillanatnyi irányát, világképét tükrözik. Néhány művész, ki korábban kellett, most hirtelen nem kell többé, nyílván a kereslet indikátorai jeleztek.
A vásárlóképesek, épp az itt döntő szerephez jutó gazdasági pozíciójukból következően egyformák, ez statisztikailag kimutatható: nem ragadnak le az élet problémáinál, jólét felé törekszenek szinte bármi áron. Nem vállalják fel a társadalmi lét ellentmondásait, következésképp képi üzeneteket sem kérnek ebből az irányból.
A galériák üzleti pozíciója posztideologikus, ahogy Vilém Flusser mondaná, különösen a fotókkal kereskedőké, lévén, hogy a legújabb fényképezőgépek éppen hogy a posztideologikus alkotói viselkedésre ösztönöznek. (a ma lehetséges felbontásnak köszönhetően hajszálpontosan leválasztható és eldobható a kelletlen háttérvalóság stb.)
Ami a menő galériák falméretű, makulátlan képi szövetű fotóiból sugárzik: a ráción túlra mutató mágia. Az élet ellentmondásaitól molesztált, sújtott ember is szívesen vállal egy virtuális utazást a mágikus ihletettség, a felhőtlen életérzések magasában. Jól esik, hogy csillogó szemünkkel egy szombat estére, barátságos sütemények között vásárlóképesnek mutathatjuk magunkat.

Ami legígéretesebb az egészben, hogy noha a LUMAS vásárlóinak fel itt, a-közép-európai régióban külföldi, mégis realitásoktól okosultnak s fellendülőben levőnek látszik a fotó-műkereskedelem Magyarországon, a korábbi évekhez, a kudarcos próbálkozásokhoz képest mindenképpen. 
Csak el ne kiabáljuk!


A highlight mágia eliminálása mobillal
Mágia vagy sem, nem bírtuk ki, hogy lábra ne menjünk :-)
Mágikus tekintetünkkel a LUMAS kirakatok


2014. december 9., kedd

nézőszög

Sokan mondták, okos emberek: a fotó több mint művészet.
Minap megtörtént a Kéktúra útvonalakról szóló fotókönyv bemutatása a Design Terminalban.

Képünkön egy lehetséges nézőszög



2014. december 3., szerda

Gondolatok az árukatalógusba




Látom az árukatalógusban: eldobható kanál. A csomagárat adják meg, de számolni még tudok: darabja húsz forint körül. Sokallom, még ha a koldus felszisszen is, mikor ennyit dobok. Ám nem csupán az árról van szó.
Könyörgöm, szinte minden kanál eldobható!
Csak könnyű szívvel eldobható-e, ez itt az egyik kérdés. A határvonalat oda húznám, ahol már nem fáj az ára. Húsz forint könnyű szívvel való eldobása tehát a tett, ha financiálisan veszem. Ehhez más országban kéne élnem, na persze, nem a Putyinéban :-)
A másik kérdés, szeretünk-e igazán, vagy még inkább: honnan a késztetésünk kanalakat eldobálni?
Alig hiszem, hogy ez a dobálhatnék atavisztikus volna. Inkább kérdéses értékű fejlemény.
A kétségtelen közjónak számító megoldás még várat magára, s pusztán azért, mert abban az irányban amerre tartunk minden megoldáshoz invesztíciók sora szükségeltetik, amit természetesen a fogyasztónak, a kanál használójának kell majd megtéríteni. Csak sokaknak nincs miből. Ha van is, észre sem veszik. Benne rejtőzik valamelyik, látszólag teljesen másról szóló árban.
Minél kacifántosabbak a kanál adottságai és képességei, annál inkább sok-sok pénzbe kerül, de rászoktatnak bennünket. Erről szól a fogyasztói társadalom. Látszólag jóléti jellegű a dolog hozománya, ám a jóléti törekvések éppen jólét dolgában polarizálják az emberi közösségeket.
A tudás profit-érdekű befektetése az ember jóléti álmainak valóra váltása végett, részben erről szól a tudás. A jóléti álmokat pedig a nagy ambíciójúak érvényesülési vágya generálja. Alattomos és erőszakos mechanizmus ez, önmagáért való. Sőt, az eldobható tudás, hovatovább már erről volna szó!
 Tudni, leleményesnek lenni, érvényesülni, persze mindenkinek alanyi joga. Ám ellentétben az emberi méltósággal, a tudás megszerzésének képességében nem egyként osztozunk.
Ha költségeitől eltekinthetnénk, az ú.n. „igazi” megoldás ezen a nyugatinak nevezett civilizációs úton, amin járunk, legtöbbünknek álmegoldás volna: a bumeráng-kanál. Igen sokba kerülne az, amelyik eldobás után röptében – mondjuk aerodinamikusan – sikálni kezdi magát, hogy tisztán landoljon ismét és ismét kezünkben.
Félre azonban az álmegoldásokkal!
Az igazi fejlemény az volna, ha nem mindenekelőtt az evés, a futtában való evés jutna egymásról eszünkbe. Ennénk otthon, egyedül, ahol dalolva elmosható a kanál, és elménket, nem pedig kanalunkat csillogtatni sereglenénk közös, fehér – vagy akkor már tarka - asztalok köré. Az elmét ugyanis azért, mert akár ha bátran, szabadon használtuk is, nem kell eldobni használat után – kivéve persze az illiberális demokráciákat :-)
Na persze, az egyik ember a még oly tarka asztalok mellett sem csillogtathatja a másik ember történetesen fénytelen elméjét. Elvileg lehetséges bár, ezt a mozzanatot a maga idejének korán rendre elmulasztjuk. Az iskolai oktatás során. A társadalom mechanizmusa más mutatókra irányul. Aztán meg: Radnóti elnagyoltan ítélte meg a helyzetet, ugyanis a csecsszopónak, mire felnő, megnőtt értelme már tele van gyanútlanságában rátukmált rossz mintákkal, téveszmékkel, tőle eredendően idegen tudati reflexekkel, szemléleti és ideológiai tartalmakkal.
Ami az atavisztikusból még aktuális: az ember állat voltát kozmetikázza, mert hogy attól sem nem akar, sem nem képes szabadulni. Kényszerűséget érez szépen, civilizáltan, nagyvonalúan dobálózva enni. Ez talán a kompromisszumos alapmotívum, ami az eldobott kanál árát mellékesnek, röptének zűrös ívét pedig szépnek mutatja.

AZ ÉN ELDOBHATATLAN KANALAM

2014. december 1., hétfő

esti kérdés

December 1.
Este 6-kor vágtunk neki esernyő nélkül.
Ugye, majd megszáradunk? - kérdezte GÖELEVEN :-)))


2014. november 30., vasárnap

A tömörítések kora



- Ez a legkedvesebb CD-m, szeretném ajánlani a neten.
- You tube.
- Na de az tömörít!
- Igen, ez a tömörítések kora.
- A CD minőséget hogyan vigyem át?
- A fogadban tartva.
- De a fülekbe…
- Át kell vinni a füleket a túlsó partra.

2014. november 23., vasárnap

Oké, digiporáma



Szombaton sorra került Békéscsabán ím már a 9. Digiporáma Fesztivál is.
(Digitális Diaporáma vagy tömören Digiráma volna helyénvalóbb elnevezés, ám a kissé képzavaros változat tartja magát, sőt, történelmet ír, s ennyi év hagyomány után már mit is tehetnénk ez ellen?!)
A rendezvényre hagyomány szerint a Lencsési Közösségi Házban került sor.
18 szerző összesen 26 művel nevezett, ezek zöme diaporáma volt.
Bár örömmel üdvözöltük a formaújítókat, az első díjat egy klasszikus természetfotó sorozatból épített mű nyerte, A hajnal könnyei, szerzője Dr. Jantyik Tibor. Érzelmekre apelláló, totálokkal indított s lassún a makrovilág csodáiba merülő műve tudatos tagolásával és klasszikus esztétikaiságával kikezdhetetlennek bizonyult. Áttörésnek számít, hogy a pálmát ez évben békéscsabai alkotó vitte el.
Némi fiatalításnak mutatkoztak nyomai a szerzők soraiban. Ez különösen üdvözlendő. A formai újítások azonban, miként a benevezett művek zöme is, magukon hordozzák a mesterségbeli hozzáértés hiányának ártalmait.
A fotográfiai alapú audiovízió esztétikai követelményeinek jó része, bár az analóg korszakban kiépült eszközrendszert lenullázta a digitális forradalom, változatlanul érvényben van.
Volt nálunk (vagy még mindig fennáll?) egy jelentős cezúra a világviszonylatban is jeles magyar diaporáma, mint markáns kifejezési nyelv gyakorlásában. Az új lehetőségek elterelték a figyelmet a korábban felhalmozott tapasztalatokról, és a régi sikerek, hovatovább szerzőikkel együtt hangsúlyt vesztettek. 
Új eszközbéli lehetőségek, kezes megoldások társultak a a fáradsággal járó régiekhez. (sajnos, ki is szorítják azokat!) Kiszélesedett a kommunikációs felület, olyannyira, hogy könnyű szétszéledni, elkallódni, egyedül maradni a zsúfolt cyber térben. Sok a készen kínált sablon. A hajdan lehetetlen zoomolással és svenkeléssel szinte mindenki él már, aki fotóiból látványosságot alkot, s a montírozás technikailag egyszerűvé lett fogásai is kedveltek.
A diaporáma jövője nyitott, lehet ebből akármi, még akár diaporáma is :-)
Sok nemes vonását tekintve - mint például a képátúsztatás harmadik képbe torkolló varázslatai vagy a hang és kép összejátszásának dramaturgiai fordulatai - a diaporáma egyelőre vesztésre áll.
Díjat érdemelt Csidér Bálint szimmetriáról alkotott formajátéka, és Imre Levente örökre megállt mozdonyokba életet lehelő alkotása is.
Különdíjat kapott Barabás Ferenc és Tejsi András az 1927-ben felállított Kossuth-emlékmű különleges sorsát megidéző, jobbfajta dokumentumfilm értékű alkotásáért. Ugyancsak különdíjas lett Kárpáti Melindának és Semsei Angelika táncterapeutának a mozdulat és a lélek kapcsolatára közelítő, mozdulatidézetekkel tűzdelt alkotása, a LEMangURIA Élet tánc Mozdulatidézetek.


 Dr. Jantyik Tibor első díjas
(Petró  Zsolt, a Márvány Fotóműhely titkárának felvétele)

2014. november 14., péntek

kiruccanás

Ellátogattunk egy érettségi találkozóra, maga nemében egy ötvenötödikre, aminek már végképp semmi értelme nincs, viszont fiúosztály lévén, így, úgy-amúgy még nyugton lehetett enni.


2014. november 13., csütörtök

Magyar nyelv napja



Skandináv lottószelvény kínálta magát az egyik lottózó kirakatában. Közelebb léptem, s hallottam, hogy töri a magyart.
- Ki vesz meg, ki vesz meg, itt vesződöm már mióta. Gyere be, és veszekedj. Veszekedj meg engem! Mikor leszek már megveszekedett?
Nem válaszoltam, persze, de elbámultam nagyon.
- Vessz meg, vessz meg engem, tökkolop! Hát nem akarsz veszekedni?
- Nincs vételi szándékom – válaszoltam.
Ezt persze nem értette, pörgette a skandináv-magyar gyorsszótárt, aztán visszatért a veszőparipájához:
- Itt vagyok veszendőbe, vessz meg engem, rohanj vesztedbe befele, törj vesztemre, mit veszítesz!? Veszel, nyersz, lesz nagy veszemiszom.
- Elfogott a nevetés, indultam befelé.
- Jól van, gyere a vesztőhelyre, vesződj velem! – helyeselt.

Mire beértem kihúzta magát. Vesztére. Ilyen lottószelvényt már a kutya se vesz.
- Máskor tegyél a szádra veszféket!
- Ha megveszülök, se értem. Veszed, veszed - próbálkozott még. - Veszed, kaparod, vesztesz, s rád jön a veszketés.
Kihátráltam.
- Hova veszed az irhádat?
- Én most megyek haza, te meg veszendőbe.
- Vessz meg, vessz meg, tökkolop – morogta az üveg mögött, de ezt már alig lehetett kivenni.

2014. november 12., szerda

őszülünk

ŐSZ A METRÓN

Őszi sétánk során ellátogattunk az ART IX-XI Galériába, ahol ma utoljára volt látható a MAOE hódmezővásárhelyi workshopjának beszámoló kiállítása, az Elmém Lencsémen Keresztül.
Képünk előtt az alábbi csendéletre lettünk figyelmesek. Azt hittük, beleőszülünk.


De nem.


2014. november 9., vasárnap

Az ecpec örök





- ...cérnára cinegére, ugorj kislány az egérre, ec-pec kimehetsz - hadarta a terebélyes filodendron fürdőszobánk magasra épített polcán, és rámutatott egyik levelére, ami gyorsan sárgulni kezdett.
Néztünk iszonyodva.
- A szívem megszakad nekem is, de egyet választanom kellett – szabadkozott a filodendron. – Ennyinek nem jut.
Mondania sem kellett, micsoda nem jut, hiszen mi is nagycsaládban nőttünk fel.
- Mi azt szoktuk mondani a végén, hogy holnapután bejöhetsz – próbálkozott valamivel a delfinünk, aki épp zuhanyozott a fürdőszobában.
- Ez csak az ábránd hátsó kertje – válaszolta a filodendron. 
Összes levelét lassan felfelé csavarta, mintha a gyengébbek kedvéért kancsalul festett egekbe nézne. Aztán már mondhattunk akármit, máshová figyelt. Miután sárgult levelét lepottyantotta, mozdulatlan filózásba merült olyasmiről, amiről csak ő tudhat.
Ábrándos elménket átkapcsoltuk belátásra, belöktük sárga halottunkat a papírkosárba, s számba vettük, mi dolgunk mára.

Ekkor érkezett a rosszmájú bejelentés, hogy a filodendron levele nem sárgul, hanem szürkülve összeszárad.
Hát, tudjátok, sok itt az okos ember.
Át tudnánk írni a történetet, miért ne, mert számunkra az olvasó szent. Például írhatnánk, hogy a levél feketedett.

- Tőlem ugyan, ha bele feketedsz, sem szívsz több nedvességet, mert már nekem sincs – szólt a filodendron.
Ez így is nagyon életszerű lenne.
Vagy akár ez is:
Az egyik levélke, amelyik már három napja nem jutott nedvességhez, kezdett lilulni.

vagy
- Ennyinek nem jut. Egytől meg kell szabadulnom – szabadkozott a filodendron. - Amelyikre az ecpec kijön. – Ec pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz…
 Hallotta e szavakat a kis levél, a legfélénkebb, és arca elfehéredett.

vagy akár:
Gyere, kicsikém! – szólt a filodendron egyik leveléhez. – Most azt fogjuk játszani, hogy Te vagy a kék madár, aki aztán elrepül.


Szóval nincs lehetetlen számunkra, amíg az elmesélés életszerűen hat. És ha időnkbe belefér. Mert mint már említettük, ideje volt számba venni, mi dolgunk aznapra. Kettő is volt. Választani kellett valahogy.
Ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára cinegére, ugorj kislány az egérre! Fuss!
Micsoda mázlijuk van egyeseknek! A növények meglocsolása nyert.

Kicsit persze várni kellett, mert a delfin, akinek kedvére volt ez a fordulat, örömében sehogy sem akart kijönni a zuhany alól.
- Befejezzem vagy folytassam még – kérdezte magától. – Ec pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára cinegére, ugorj kislány az egérre, tus!

2014. november 4., kedd

Kisképző

Visszatekintő kiállítással ünnepli a fotóoktatás 100 éves múltját a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola a Fészek Galériában. Egymástól markánsan elütő formavilágot képvisel a múlt század eleje, a hatvanas évek és ami utána jött.


Előkerültek a szakközépiskola régi albumai és minikópiákkal teleragasztott munkafüzetei, ezeket kézbe is lehetett venni.


Mai diákok a megnyitó ünnepségen és a maguk emlékei után kutakodó régiek

A Fészek Hermann termében 16 képpel bemutatkoznak a szakközépiskola jelenlegi fotó szakosai. Igen elgondolkodtató ez a képsor. Nem tűnik úgy, hogy szakmai stúdiumokról lenne szó. Érezni, teljes az elbizonytalanodás, hogy milyen szemléletet kellene követni, merre tart a fotográfia. Örökölt esztétikai értékek nem jutnak szerephez, újak se, dominálnak az üres pózolások, a rebellis semmitmondás formai összevisszaságai. Lehet, hogy amikor elvégezték ezt a szakiskolát, ott lesz az ideje elkezdeni gondolkodni azon, hogy miért is érdemes csakugyan sok milliók között a fényképezőgépet kézbe venni.

A képsor. Így pont olyan élvezetes, mint közelebbről.











2014. november 2., vasárnap

Haraszty 80






















Képünk azt a konceptuális pillanatot ábrázolja, amikor a 80. születésnapját ünneplő Haraszty István Édeske galériájának prominens látogatói körében elindul a képsík felé, hogy virtuális piedesztálra helyezze a D-Vektor féle holisztikus tükörtortát.


Feleségünket is magunkkal vittük, hogy lencsevégre kaphassuk a híres Édeske-féle gyömöszölést.

2014. november 1., szombat

Magyar szórend



A magyar nyelv költőinket igen boldogító egyik sajátossága a szabad szórend.
Angol poéták mind a tíz ujjukat megnyalnák, ha ezt a szabadságot megkaparinthatnák.

Postaládánkba került minap egy igen csalafinta magyar játék a szórenddel.



Máris eszünkbe ötlött a történeti anekdotáink között hitelesnek tartott, gonosz érseki szójáték:
A KIRÁLYNÉT MEGÖLNI NEM KELL FÉLNETEK JÓ LESZ…

A postaládánkba dobott kis szöveg, a mondat hívószavakká tördelése, miként a tipográfiai méretezés sem véletlen talán.
Mert ugye, mire vonatkozik a SÜRGŐSEN?
A magyar szórend megengedi, hogy itt azt értsük, aki lakást keres, annak valami okán sürgető, hogy találjon.
Nincs kizárva azonban, hogy csak olyan lakás érdekli az illetőt, ami valami okán sürgősen eladó.
Ha az előbbi a hirdetés motiválója, akkor akár jó üzletet is csinálhatna a lakástulajdonos. És esetleg miért is ne lehetne így?
Ha viszont az utóbbi igaz, akkor nepperrel vagy strómannal van dolgunk. A kor, a környék (romkocsmás mulatónegyed) és az ingatlanpiac helyzetének ismeretében ez utóbbi a valószerűbb.
Egy tény, tipográfiai formálásával ez a Perecsényi bujkálni látszik a magyar mondatértelmezés lehetőségei között.

2014. október 30., csütörtök

Fotóhónap



Tegnaptól pörög az idei fotóhónap. Európai hason-áramlatokkal szinkronban.
A nyitás a Fugában volt, mint tavaly is már, és hasonlóképp összecsapottság látszatát keltette.
Nyitás legyen ünnepélyes, fotóról lévén szó, legyen fény! – mondjuk.
Nem volt.

 




A pincehelyiségekben baltikumi fotográfiával köszöntötték az idei fotóhónapot.

     Réges-rég a művészet múzsája égi magasságban honolt, fel kellett hozzá emelkedni. A mai öregek századában a művészet, míg egyik lábával a fellegekben állt, a másikkal a kocsmákban. A művészet címszó alatt összefolyt a formába öntött emelkedettség az alpári média-szórakoztatással.
Ma aztán meg a képzőművész egyik lábával már a fotóban áll. A fotó meg két lábával a korban. Harmadik láb is volna, de az anakronisztikus, két lábon állók számára megvetendő.
Ihlet helyett diskurzus van, meg vizsgálódás. A mennyekből leszállt a művészet, a mennyekben Hawking van, aki utolsó erejével még mondja a fekete lukat.

 
A baltikumot trendi köntösben vonultatták fel, dominánsan itt is a konceptuálisok és a vizuálisan unalmas agyalók meg a kópiahajigálók mutatkoznak.





Valami gixer történt azonban. A finn fototgráfus, Perttu Saksa kollekciója – jelentős falfelületeken - azt a látszatot kelti, hogy van még művészet is, ama ihlet és tehetség fémjelezte értelemben, nem csak süketelés. Azt a látszatot kelti, hogy sugározhat még emberből érzéki, mágikus erő. Ez pedig hirtelen megkérdőjelezi azt a temérdek kortársi erőlködést.
Úgy csináltunk, mintha nem vettük volna észre, mert nem szeretnénk örökké széllel szemben pipiskedni.
Az idei fotóhónap a történetmesélés újragondolását és lehetőségeinek fotográfiai, illetve fotóalapú bemutatását helyezi középpontba.
Megjegyeznénk, ez így tisztességes vállalás, szép feladat is lenne, ha nem szólíttatná magát mindenki művésznek e terepen.



Van vetítés is, animáció falra hányva. A forma nem megformált. Képzelje formába a látnivalót ki-ki magának.










  Talán a megnyitó ünnepség adalékaként, minden esetre az után alig fél órával elhangzott még a Zsitva Tibor fotóival felvértezett nagyteremben némi hangulatkeltő zeneszó. Itt volt az alkalom, hogy lábra menjünk:




















Külön teremben vonult fel az MTI múlt mesélő képeivel. Szocialista idők. Az akkori MTI fotográfiát egységesnek mutatja egy nem igazán hízelgő vonás. Megkockáztatjuk: egyféle politikai zsánerfotózás volt akkor divatban. És mintha a hatalmas archivum nem is tudna mást. A mostani felvonulás olyasfajta világról szól, ahol csak kirakat-élet van. Problémák nem léteznek. Az ember egyfajta séma, szolíd konszolidáltságba csomagolva.
Mindamellett megidézi az MTI kiállítás egy külsőségeiben rég eltűnt korszak helyenként intelmeket sugalló, máshol megmosolyogtató - és az öregek számára nyilván nosztalgiát ébresztő - infrastrukturális sajátosságait, mikről unokáink már nem is értik majd, mi az.

Mit írhatnánk még. Valami szépet a Baltikum tárlatáról. Igen, megvan:
Öröm volt látni a sok tehetséges fiatal értünk gondolkodását, a jó ötleteket és azoknak a megvalósulási terveit! Köszönjük szépen!


Csütörtökön a Fotó porta foglalta el a kiállítótereket. 
Előtérben: sokk sok lépésben.











 
Főemlősök















2014. október 26., vasárnap

Népnevelde

Ismét Érdekességek a bulinegyedből rovatunkkal jelentkezünk

Bizonyos szögletekben a bulizók az éj leple alatt gusztustalankodnak, mások meg a nevelés látszatával poénkodnak.
Mi meg mutogatjuk az érdekességeket.
Az olvasó esetleg mosolyog vagy szörnyűlködik.
Akár így, akár úgy, az állapotok semmit nem javulnak.


2014. október 25., szombat

Monoterpesz

Folytatjuk Érdekességek a bulinegyedből sorozatunkat

Talán kevesen tudják, hogy a budapesti bulinegyedben nem csak éjszaka van élet, hanem nappal is.


Felvételünk a szombati Kazinczy Kupán... akarjuk mondani, Kazinczy kapun bemutatott, igen szép légtornászati fekvőtámaszról készült, amit szakszóval monoterpesznek is szokás nevezni.


2014. október 23., csütörtök

Zsitva a Fugában



Az építésznek tanult és épületfotográfussá vedlett/átlényegült Zsitva karakán figura. Jó kedélyű, kaján, mind amellett rendszerető, markáns személyiség. Zsitvát szeretjük.
Legújabb kiállításán a Fugában (Petőfi S utca 5) ahol két éve felvonult már nagyszerű emberábrázoló sorozatával a magyar építészet legfontosabb személyiségeiről, ezúttal versikével indít. Úgy is mondhatnánk, merő passzióból és kicsit önleleplezőn átbeszél, átvakkant párat a kifejezési nyelvek határain.
A szavak fölé illesztett ördöngős mosolyához illik nagyon az efféle vakkanás.
A nem tudjuk, kit dicsérő portré alatt sántikáló költői képletek és a körötte felvonultatott ötven nagyszabású fotó sejtetik, hogy egy eltökélt és markáns személyiség rosszalkodó infantilizmusa köszönt itt ránk rövid pillanatra.

„az EGÉSZet keresem...
csak RÉSZLETeket látok...
torz SZEMLÉLETtel lesem
az eltorzult VILÁGot...”

„eltorzult világ”??  - de hiszen innen, a Fuga nagy kiállítótermétől most aztán távol vannak ennek a bizonyosságai.
Zsitva képeinek rajzolata oly tökéletes, mintha a látásértelmezés absztraktuma lenne kivetítve, vissza egy egzakt síkra. Hideg és elegáns törekvés és tett ez.
A fotóhoz értőt elképeszti, ahogy a Napkorong őrületes, húsz blendényiket ugró fényözönével leképezi önmagát az égen, több tucat képen is, miközben a tárgyi felszínek kristály tiszták. APO a köbön lencsekonstrukciós képességeket és makulátlan tisztaságban tartott lencséket sejtet ez. A geometriailag torzítás mentes leképezés önmagában is nehezen megfizethető objektívekre vall. Olyan eszközbéli felszereltséget sejt a fotó-földönfutó, mikkel istenkáromlás lenne belefényképezni egy fedéltelennek őszi fagyok ellen összetákolt éjszakai vackába.
De hát ilyesmiről szó sem lehet itten!
Érdekes ez a kiállítás, mélyebb értelemben is, már annak - és annak aztán egyenesen épületes is - aki a gondolkodás gyeplőit elméjével szorosan képes tartani.
Na, mi ilyenek volnánk.
Innentől rövidek leszünk és velősek, hogy a szavaink nyomán odasereglők maguk fejével is képesek legyenek gondolkodni a kulturális viselkedés meg az „alkotott” dolgok értelméről.
Nekünk ezek a mostan felbukkant Zsitva fotók, ez a kissé zsúfoltan ható ötvenes sereglés úgy fest, mintha Zsitva Tibor (Zoltánként tegnaptól aranydiplomás építész is :-) földi falakon csikorgatná a Göncölszekér csillagkerekeit.
Egyszerre költői és praktikus előkérdés (prequestin) merül fel itt: mi az érdekes egy épületben, ha nem lakhatjuk, ha csak látjuk, ha csak elsétálhatunk előtte?
Szerintünk az, hogy ott van jelenvalóságunknak térszerű helyzetünk változásával folyvást formálódó tartozékaként, s hogy olyan, és térformákról akként beszél, ahogyan, és hozzánk képest akkora, amekkora, mert ez sem elhanyagolható. Szóval egy épület megpillantása a valóságban jelentős mértékben rólunk szól.
Ezek nélkül, például egy fényképen, az épület képe elvont referencia, aminek persze fontos szerepe lehet az építész szakma életében vagy akár a kulturális turizmus terén is.
Na és ha mindez így van, akkor most és itt mije is ez az egész, ez az ötvenféle térszerkezeti látvány az építészetnek?
Annak talán semmije, hacsak nem számolunk a káprázatos zsitvai komponáló fegyelem és fáradhatatlanság ébresztette szikrányi büszke csillanással a kollégai szívekben.
Nekünk, kik nem építészek vagyunk, hiányzik az épületek élethez való viszonya, kevés kis dráma legalább, és bizony, hiányzik a nagyméretű kópiákon terjengő egészből a fotografáló ember is, hiányzik az érzelmi, észjárásbeli, gondolattársítási milyenség, ami az érzékiségen át a művészet felé tereli a képmutatást. Hiányzik a zsitvai ördöngősség akár, ami a szerző portréján oly ígéretesen megcsillan.
Hiányzik valami, mert a túlságosan formalista közegben nem kelnek szárnyra a magunk élményei.
Hiányzik a felfedezés.
Na persze mi, D-Vektor, Pesövé Ofszi - de még ez a nyamvadt kis GÖELEVEN is – mindahányan nagyravágyók vagyunk.
Úgy ítéljük, hogy Zsitva Tibor tengernyi tisztes munka árán ezúttal köztes térbe tévedt. Hátrahagyta itt és most a funkcionalitást, azt, amiért a térbeli építményeket érdemes síkba transzponálni.
Zsitva Torz-torzóknak nevezi (csüfolja?) ezt a felvonulást, ami a 2014-es fotóhónap épületes része. Ha ott kóborolsz majd faltól falig – akár a fotóhónap megnyitó ünnepségén, amit nagyon ajánlunk - talán elgondolkodsz ezeken magad is, és keresed a választ a nagy kérdésre - mert a fotók szerzője, bizony, nem segít megfeledkezni róla – szóval arra keresed a választ, hogy ha ez a Zsitva ennyire ördöngősen boldog, és ennyi sokmindent megengedhet magának, hát akkor bennünket, többieket mi a fene is boldogít az életben, éppen itt és majd mostantól később és aztán folyton, mindenütt, már csakugyan – a kutyafáját?
Babits nagy kérdéséről, hogy a fű miért szárd el, ha újra nő, már nem is beszélünk…

A Fuga fala két Zsitva fotó közt - GÖELEVEN felfogásában

2014. október 16., csütörtök

KÉPREGRIPORT





















Augusztus 15-én került hozzánk ez a magas esztétikai és tápértéket képező gyümölcs a fa semmire kellő levelével. Feltűnt nekünk egymásra utaltságuk. Fotográfiai eszközökkel azt vizsgáltuk tehát, melyik éli túl a másikat.


13 nap elmúltával láthatóan még mindkettőnek vannak tartalékai.


















Egy héttel később már határozottan látszott, hogy a gyümölcs nem bírja sokáig. Bezzeg a levél!


















Újabb két hét elteltével elmondható volt, hogy mialatt a levél alig veszített szépségéből, a gyümölcs nem csupán ehetetlen, hanem pocsék is lett.

















Szeptember 30-án a művészet eszközeivel a szemétkosárban kuttatunk éppen, és kapóra jött az ott talált viszonylag friss banánhéj. Hipotetikus kérdésünk az volt, hogy a még jó bőrben lévő banánhéj erőt kölcsönözhet-e a haldokló gyümölcsnek. Nem fairplay, tudjuk, de erkölcsikeg fejlett esztétikai érzékünket bántotta, hogy a piszok, semmirekellő levél még alig vesztett eredeti zöld színéből.









Október 5-én aztán szomorúan kellett bevallani magunknak, hogy a gyümölcsön már semmi nem segít.













És mit tesz a művészet, a művészi szabadság:

 
Mi már örökre így fogunk emlékezni a szomorú sorsra jutott őszibarackra













vagy ha tetszik, így.
Mert ez a művészi iagzság














sőt, ez!