2014. január 31., péntek

Móser alulnézetből



Számos témában státuszunk alulnézeti, minek is tagadnánk!
Itt van például ez is. Még sosem voltunk Móser Zoltán fotókiállításon. Bár régóta ismerjük a fotóművészet terén jegyzett fontos neveket, az e név mögötti tevékenykedés valahogy elkülönült, távol maradt a számunkra figyelemre méltó színterektől. Láthattuk fotóit kulturális periodikák oldalain, ahol a szövegen van a hangsúly, s az illusztrációk minősége, a vizuális minőség sokszor jóval kevésbé fontos és fényes, mint a szövegé, inkább csak folthatási elem, még ha az alkotó neve vagy a képek témája ranggal bír is. Az ilyen fórumokon szinte mindig lefedi a vizuális szempontokat egyfajta ortodox szerkesztői buzgalom, illetve esztétikai belterjesség. Úgy tűnt, a Móser fotó, ami ilyen környezetben szemünk elé került, nem is a világ érzéki felfedezéséről szól, hanem az u.n. nemzeti kulturális köztudat valamiféle szolgálatáról.
Kicsit felkaptuk a fejünket, amikor aztán egyszer csak Prima Primisszima művészeti díjra jelölve találkoztunk Móser Zoltán nevével. E mindenféle szempontból nagy becsértékű fórum előtt – mi közünk hozzá, de szinte biztosra vesszük – hatalmas lobbizás folyhat, hogy megvezessék – na jó, csak kisegítsék! - a jószándékú, de a művészettől távol berendezett agyféltekéjű gazdasági mágnások szemét. Egyébként is, a lobbizás mára igen fejlett (dörzsölt, csiszolt) tevékenységi ága lett a társadalmi értékek rangsorolásának.
A következő meglepetés az úgyszólván tegnap gründolt, az állam égisze alatt felragyogó Magyar Művészeti Akadémia tagjainak lajstroma felől ért bennünket: Móser Zoltán volt alighanem az első, akit a fotóművészeti régió zászlaja alatt akadémiai taggá választottak.
A mostani Móser kiállításnak a kissé fura elrendezésű, de elegáns, nagykörúti Forrás Galéria adott teret. A cím: Befejezett képek néhányakban esetleg rossz remineszcenciákat ébreszt, amiért egy pár évvel ezelőtti nyomdai kiadvány okolható.
Haris László fotóművész, akadémiai tag megnyitó beszédében jól elhelyezte a móseri idolt. Móser élete egy, a nemzeti kultúra értékeinek kutatásában, kulturális tudnivalóink fáradhatatlan publikálásában eltöltött élet, melyhez kezdettől társult a lefényképezés szenvedélye.
A fél évszázadot átölelő hatalmas életműből összeválogatott tárlat anyagának ismeretében azt kell mondanunk: a művészet specifikus lényege felől - s egyben alulnézetünkből - közelítve Móser Zoltán nem több mint műkedvelő. Hiányzik belőle a látás eredetisége, márpedig ez – innen, alulnézetünkből különösen – a művészet elengedhetetlen velejárójának tűnik. Szemléltető példának sok nevet említhetnénk Eiferttől Benkőig. Hiányzik a szuverén formateremtés tehetsége, a bátorság meg az a vizuális intelligencia, ami sok egyéb jelesek mellett, mondjuk, Balla Demeter, Gáti György, Kerekes Gábor vagy Féner Tamás, esetleg Czigány Ákos látását jellemzi (hogy ne csak öregeket említsünk.)
Móser képeinek decens ám érdektelen az esztétikai szerkezete, kulturális langyosvíz. Nem dilettáns, nem is amatőr az ő attitűdje, ezeknél azért több, kétségtelen. Ám a móseri fotó - kevés kivétellel - szépségét és figyelemre méltó voltát csupán a lefényképezett materiális struktúrák, tárgyak és objektumok szépségéből és figyelemre méltó voltából meríti. Mondhatnánk: a kulturálisan már garantált értékek felszínén való odaadó legelészés ez.
A kiállítást azonban, ami installálás tekintetében sem túl korszerű, ám az elmozdíthatatlan környezeti adottságok miatt helyenként még akár anakronisztikusan pöffeszkedőnek is tűnhet, trendi kötelességtudatból sok neves művészünk (mindenek előtt talán az akadémiai társak sora) megtisztelte azzal, hogy jelen volt a megnyitón.
Szépséges hangjával feltűnően emelte a galéria termeinek fényét Zádori Mária akadémia tag is.

Összefoglalva alulnézetünket: érdemei elismerése mellett helyénvalóbb lett volna Mósernek inkább egy tudományos akadémiai széket adni, egy speciális, inter-média-diszciplináris  különpáholyt.
A művészet* – helyes esetben, eredeti küldetése szerint – nem a civilizációs értékek tetszetős leltározása, nem is ideológiák esztétikai szolgálata, hanem ennél sokkal előbbre való dolog: a ráción túli valóság érzéki felfedezése. A kulturális értékek még oly jószándékú fotográfiai gondozása sem tesz valakit fotóművésszé.


* definiciónk a messzi múltból hagyományozódott (ősi) emberi törekvések funkcionális elemzésén alapul.


Móser Zoltán és Haris László alulnézetünkből
















Móser fotók helyenként már pöffeszkedőnek tűnő installációban

2014. január 30., csütörtök

szervusztok

Több zeneiskola vendégeskedett január végén a Lauder Javne zeneiskola házikoncertjén, ahol GÖELEVEN felfigyelt néhány érdekes zeneközeli jelenségre:


Zongoráztok












Rumbáztok












Ezt ugyan ki nem találnátok












Szaxiztok












Hegedül-tök








2014. január 28., kedd

Adósságainkrul




Tegnap, a holokausztra való emlékezés napján megérleltünk magunkban pár fontos mondatot.
Mi, a második világháború után magunkra eszmélő, nem zsidó magyarok mindenekelőtt magunknak tartozunk azzal, hogy művelt és az emberi méltóság lényegét, a méltóság egy és oszthatatlan voltát értő, uszíthatatlan utódokat neveljünk a társadalomnak. Ez mindmáig súlyos adósságunk magunkkal szemben. Mellékes az, akárhogyan is lenne ez máshol a világban.
Az államhatalom szerepvállalói könnyen felülírják a hatalmi viszonyok konfliktusai közepette az emberi méltóság oszthatatlanságának eszméjét, a hatalmi presztízs nyomása alatt feláldozzák a feláldozhatókat, hogy megállítsák valahogyan a világot újra és újra felbolygató történelmi revans lavináit, de legalább annyira azért is, hogy önnön vereségeiket ne kelljen bevallani. Sajátos ellentmondása ez a társadalmi lét hatalmi strukturáltságának, hogy nekik, az államhatalom megtestesítőinek a jelennel szemben a jövő nem alternatíva.
Nekünk azonban, kik a hatalomgyakorlás szerepeibe nem törekszünk, egyenként mindannyiunknak felelősséget kell tudnunk vállalni magunkért és utódainkért, hogy az emberiesség természetes törvényei dolgában ne legyünk megtéveszthetők, hogy ne menjünk lehajtott fejjel vágóhidakra, és ne legyünk uszíthatók, talán még akkor se, ha a hatalom szétesik a fejünk fölött.
Mindenek előtt a tudatlanságtól való elvakultságot kellett volna legyőznünk az elmúlt hetven évben. Minden emberit, ami a magunkénál jobb és következetesebb, nem irigyelni, hanem például venni kéne tudnunk, és fáradhatatlannak lenni eme dologban.
Ábrándok ezek, szebbek talán, mint amire az ember valaha is képes lehet. Százszorta bonyolultabbak talán a mentális viszonyok ember és ember, másság és másság között, sem hogy végérvényesen jobbítani lehetne ezeket.
S mert bizonyára így van, de mégsem hátrálhatunk meg, a zsidósággal közös felelősségünk és tartozásunk mindmáig fennáll ama téren, hogy a világ legokosabb fejeit (történészekét, szociológusokét, antropológusokét, lélekismerőkét) összedugva tisztázzuk, miből táplálkozik valójában, történelmi messzeségekből mindmáig hatóan az antiszemitizmus. Mert valamiből tovább táplálja magát, újra éled. Hangosan s még oly őszintén címkézni ezt a jelenséget, kevés. Hatékonyan fellépni csak olyasmivel szemben lehetséges, az ártó összetevőket kivonni csak abból lehet, amit kellő mélységig ismerünk.
Az ismeretet pedig tovább kell adni, haladéktalanul!
Tanítók! Okosodjatok! És ne csak a műveltséget adagoljátok! Tanítsátok gondolkodni serdülő gyermekeinket, mert ők már egymást nevelik ránk szakadt, modern, butító csalétkektől terhes, fene nagy demokratizmusunkban!

Fáklyás emlékmenet 2004 áprilisában

2014. január 25., szombat

Műfajokrul

A Capa Kortárs Fotográfia Központról volt beszélgetés a királyi tévében.
Mindenek előtt a  Magyar Fotográfusok Házát és egyben a Capa Kőzpontot is igazgató Kőrösi Orsolya ült a reflektor fényben. Kétszer is azt mondta, hogy a fotográfia a legnépszerűbb művészeti műfaj. E kijelentés jogosságát mindkétszer ellenállhatatlan mosolyával valahogy ekként támogatta meg: Még eddig senki nem mondott ellent nekem.
- Na, D-Vektor, hallottad ezt? - kérdezte egyikőnk a másikat.
Hallottuk, persze, sőt, végre valami, ami nem elvi kérdés! Ellentmondhatunk anélkül, hogy árkot kéne mélyítenünk a fotográfia terepén, amit már mennyire ununk.
Nem azzal kell vitatkoznunk, hogy a fotó-e a legnépszerűbb a művészetek terén.
Arról van szó csupán, hogy a fotográfia nem művészeti műfaj, hanem kifejezési forma, kifejezési nyelv, művészeti ág. Erről van szó. A műfajok - hagyományosan - egyazon kifejezési nyelv terén (képzőművészet, zene, irodalom stb.) formai illetve/és tartalmi jellegzetességek szerint elkülönülő műformák, mint például a portré, a zongoraverseny, a csendélet, a regény meg a  dombormű és így tovább.
A fotográfián belül is elkülöníthetők a műfajok.
Illetve már nem mindig, mióta a fotográfia, miként a képzőművészet is - látványosan szakítva a múlttal - intermediális mezsgyéken tévelyeg ide-oda, vagy mióta a vizuális kommunikáció - nagy mértékben a fotográfián keresztül - próbálja trónfosztani a művészetet. Ez utóbbi csak azért lehetséges, persze, mert sem a művész, sem a befogadó közönség nem akar már trónt. A hagyományos műfajok mellé még világosan nem körvonalazott új és új műfajok vonulnak fel. Amikor valamelyik művészetként tálalt alkotás befogadása közben - és a fotográfia terén jócskán van ilyen - gyanúsan ránk tör az unalom, gondoljunk arra, hogy talán új műfaj csírázik itt.
Nem azért mondjuk mindezt tehát, nem azért bátorkodunk ellentmondani, mert a bájos Kőrösi Orsolya kijelentése tarthatatlan, hanem mert így szeretnénk magunkra, divatjamúlt tudásunkra terelni a figyelmet.
Kőrösi Orsolya, ha legközelebb a maga módján szóba hozza a fotó népszerű voltat, kénytelen lesz megemlíteni, hogy "bár D-Vektor meg az a másik lókötő akadékoskodna, ha itt lenne most...  "
Ennyi nekünk elég.
Ez van, lányok, fiúk.
Néha semmi igazán fontos nem jut eszünkbe:-))   

2014. január 20., hétfő

álca



Mai álmunk (öszes jog eladó!)


Zavaros vízzel teli gödörben (vázlatok egy kubikgödörhöz :-) halnak álcázott korhadó fatönk. Elképesztően megtévesztő. Azt hiszed, mindjárt tovasiklik, ahogy figyelmeddel közelítesz, de meg se moccan. Még meg is lökheted, persze, hiszen a képzeletnek nincsenek korlátai, és ekkor szertelebbennek róla a szétázott, halott kéreg foszlányai.
De semmi több.
Álmodhatnád fordítva, hogy korhadó fakéregnek álcázott jókora ronda hal az, de úgy már mindenkinek a könyökén jönne ki. Mert mindenki más ilyeneket álmodik, ha valami gonosz, ám hihető álomra vágyik.
Valami álcásat.
A gonosz zsigereiben tudja, hogy ami lefoszlik az élőről, s még tárgyszerű marad, díszletté lesz a képzelet számára. Díszlet és álca pedig nehezen megkülönböztethető.
Evidens, hogy álcázás csak a gonoszság jelenlétében szükséges, a jók nem álcáznak, azok továbbörökíthető tanulságok nélkül áldozatul esnek.
Továbbörökített tapasztalás, túlélés nyers logikája csak a gonoszokban, pontosabban a gonoszság-képes elmékben lakozik.
Így alakul ki a…
…nem, nem a tápláléklánc, mert az a biológia szintjén funkcionál,
hanem a megölni-csak-lánc!
Ahonnan már csak egy aberrált ugrás az egyedek önnön fajuk iránti cinizmusa.
Meg az önsorsrontó, gyomorkeserítő összevissza álmodás.
Gyomorkeserűnek, ami egyben boldogít is, ott lenne az Unicum,
csak az meg éppen nincs, ugye,
már mióta!


Kisegítő találós kérdésünk:
minemű dolog ez?
A megfejtés két betű!

2014. január 18., szombat

Féner él

Csütörtök estére szardíniás doboz lett a Mai Manó, azaz a Magyar Fotográfusok Háza Napfény műterméből. Tűt sem lehetett leejteni a hatkor pontosan megkezdődött megnyitón. Ilyen nagy nevek szorultak ki az előtérbe, mint Benkő Imre, Beke László, Becsesszemélyünk.
Féner ezúttal sarkára állította dekadens világát. Mayer Róbert, a kalapácsos ember álruhájába bújt dizájner-kiállításrendező most aztán büszkén forgolódhatott a tettek mezején.
Féner szelleme épp lábadozik.  Jobb színben (valőrben) mutatja itt magát, mint például az ominózus Széchenyi könyvtárbeli haldoklás vagy a csillaghegyi templomi kesergései alkalmával. A megújulás persze csak formai fickándozás:  az egyenes állásban bemutatott korábbi féneri portrék még mindig űberelni látszanak a formabontott "tájképeket". Idézőjelbe teendő e szó, mert a tao is megnyalná mind a tíz útját, ha ilyen jelképesen tudna beszélni.


2014. január 15., szerda

Vezérlőpultok



Windows 7 alatt észrevettünk ma valamit a vezérlőpulton.
Közelebbről, ehhez a Rendszer ikonra kellett kattintani:
Élményindex.
Arról referál ez, hogy milyen színvonalon képes futtatni a berendezésed a játékokat és más szoftveres élményforrásokat.
Tizedes pontosságú egzakt szám látható ott, amit a rendszer leggyengébb láncszeme határoz meg. Manapság, a hardverek jelenlegi fejlettsége mellett 1-től 7,9-ig terjed a lehetséges értékeket felölelő skála.
Milyen egyszerű ez a számok világában, mint ahová a számítógépünk is sorolható!
Na, de mi van egy szinttel feljebb, ahol az emberi berendezés működik?
Megállapítható-e bárhogyan, például az, hogy milyen szenvedély és egyéb szintig játszható le egy másik ember irántunk táplált szerelme a mi berendezésünkön. Hogy milyen magas vagy alacsony az emberi berendezkedésünk élményindexe.
A velünk született hardver dolgában nem vagyunk egyformák, az érzelmek pedig eleve nem összehasonlíthatók. Különféle hőmérsékletű a testi-leleki berendezések heve. A referenciák csak mesék vagy olyan megtévesztő tettek, melyeket az érzelmeknél jóval bonyolultabb helyzetek generáltak.
Mekkora szintű volt a szerető érzelem maga, mondjuk, VIII. Henrik szűgyében, vagy viszontszerelem-képes volt-e Teréz anya az ő nagy szeretetével? Mi számít pozitív adottságnak, és mi lenne – már ha valaha is mérhető lett volna ilyesmi - a világrekord?
Azért fordul meg az ember fejében, mert a hosszú élet során szaporodnak az összevethető benyomások és a meseélmények arról, hogy mások érzelmek és élmény dolgában mit vélnek magukról, és közben meg hogyan viselkednek, mit árulnak el akaratlanul is a mi mércénkkel mérve. Gyanítható, hogy az emberek zöme nem is tud efféle különbségekről, mind úgy gondolja, hogy az ő szenvedélye a leghevesebb, az ő fájdalomérzése a legmélyebb, az ő szorgalma a legnagyobb, az ő vonzalma a legmagnetikusabb e kerek világon vagy legalább is van olyan magas élményindexű, mint bárki másé.
Sejthető pedig, hogy nagyon, nagyon nem így van ez.
És akkor mit tehet az ember a maga referenciaszámaiért?
Semmit. Vagyunk, amilyenek vagyunk.
Legyünk azonban óvatosak, mert a berendezések közötti kapcsolat oda-vissza hat!
Mellőzzük tehát a nagy szavakat!
És ne keverjük őket egymással!
Egy példa:
Mi azt hangoztatjuk: Aki ingyen nem tud jól dolgozni, az pénzért se tud.
Erre a hőbörgő ember mit válaszol?
„Csak nem képzeli, hogy ingyen hajlandó vagyok.”
Lám, így összekeverhető a hajlandóság a képességgel.
Aszonta valamikor, hajdanában az egyik, bájai okán megostromolt ifjú hölgy: Mit képzelsz rólam!? Arról aztán szó sem lehet! De aki engem feleségül venne, az belekóstolhatna a csodába, ami az én testemben lakozik, mert azt a férfit én nagyon tudnám szeretni.”
Számszerű élményindexet nem lebegtetett meg orrunk előtt, és nem is tudtunk meg aztán semmit. Kicsit még mindig kíváncsiak vagyunk, hogy aki megtudott valamit, mit tudott meg, mekkora élményindexről mesélhetne. Már ha akarna.
Mert szerencsére a legtöbb ember az ő élményindex élményeit – számszerűsíthetőség híján - a sírba viszi.


Két élményindex szempontjából nehezen összehasonlítható seprű













Kedves Olvasónk, egyben Mókárgazda, Halmai Margó észrevételeket fűzött a fentiekhez. Bár nem szokásunk nagyra értékelni és konkurenciául hívni mások tudását, ezúttal kivételt teszünk, ő ugyanis azon kevesek közé tartozik, kik kellő gondot fordítanak mondandójuk formába öntésére. Sőt! Nem is láttunk még ilyet, hogy valaki a hatványkitevők írásmódját képes felkutatni és megjeleníteni bölcs mondandójában:
"... Mert szerencsére a legtöbb ember az ő élményindex élményeit - számszerűsíthetőség híján - a sírba viszi". - vontad le szigorúan a következtetést az Idővonaladon.
Még szerencse, mondom én is, mert megszűnne az egésznek a varázslata. Már ha van neki olyan.
Nem lenne emberünk hard- és szoftverestől "titok, északfok, idegenség", s a színpadra tévedt, tehetségtelen kis lotyóból sem lehetett volna "Anna, az örök".
Emberünk meg csak gunnyasztana a saját kis külön-bejáratú, egyszemélyes bolygóján, vég nélkül csak számolgatná-kalibrálná, számolgatná-kalibrálná Xn a csillagokat, és soha nem nézne fel az égre.
 

2014. január 11., szombat

VJ kultúra



Ne tőlünk kérdezzétek, bár ez a dolog az audiovizuális területen jegyzi magát, ami viszont bennünket felettébb érdekel, hiszen életünk javát e kifejezési területnek szenteltük.
Nagy persze az AV terület, bele tartozik maga a film is, sőt némi érzelemzavarral ide sorolják magukat még a feliratokat kivetítő tanárok is, és amit még ennél is fontosabb látni, a digitális eszközök által irtózatosan megváltoztak az audiovizuális kifejezési terület lehetőségei.
A kérdésre tehát, hogy mi az a VJ kultúra, a Monochrome Clack adott nekünk most pregnáns választ a Ludwig Múzeumban.
Név szerint Köves Éva festőművész és Sztojánovits Andrea videóművész.
E két sikeres és médiaképzéstől nekibátorodott fiatal egyenesen a múlt század eleji konstruktivizmussal reméli párhuzamba állítani magát az utókor számára. „A globalizált világ problémáira keresnek audiovizuális válaszokat”.
Hoppá! – bár, aki keres, az vagy talál vagy nem :-)
2009-ben kezdődött az együttalkotás, az elektronikus művészet közelítette meg a képzőművészetet az akkor friss diplomás Sztojánovits Andrea személyében, aki VJ-zéssel foglalkozik, vagyis videojockey, mióta megtanult bánni a kezes, ám mégis viszonylag bonyolult eszközökkel.
Regensburgban, Rómában szerepeltek már sikerrel live performance rendezvényeken, és most igen tágas teret kaptak a Ludwig Kortárs Múzeumban.
„Sztojanovits a VJ kultúrát, látványvilágot és gondolkodásmódot transzportálja a hagyományos képzőművészeti területekre” – ilyeneket olvashatunk a felvezetésben.



Január 10-én este Kaptár című új audiovizuális alkotásukat mutatták be Borosi Gábor zenésszel.
A VJ kultúrának a képzőművészet területeire való ilyen formájú áthordását illetően nekem a látottakból kiindulva olyan benyomásom támadt, mintha hígítót öntenének a klasszikus művészet beszáradt fejére.
Állítólag a szóban forgó nevek aktív befogadói magatartásra apellálnak. Na ja, ilyesmiket szokás mondani, de legyen! Nos, én, D-Vektor kétszer is billegtem a dögös diszkódübörgésükre. Hogy megrészegültem volna a hatástól, az túlzás lenne.
A VJ-zés, miként a DJ-zés is, háttérművészet, mert az eszközökkel keltett hatás befogadása másodlagos cél a közönség számára – a diszkókban. Oda-odanéz, aki akar.
Más a helyezet a múzeumban, ahol megváltozik a kapcsolat az ilyen-olyan J és közönsége között. A múzeumban illik úgy csinálnunk, mintha kifejezetten elmélyültek lennénk, mintha kifejezetten kortársi művészszomj hozott volna bennünket. Mintha általunk itt lenne mindaz, aki számít. Amikor aztán megszólal a közönséges avagy mezei szabvúfer hatás, úgy várakozunk, mintha katartikus gondolatok közelítenének. A képhatás legkisebb kinetikus vonaglásától is nagy dolgokat várunk a pompás elsötétítésben. Na persze, nem akárhol vagyunk. A MŰPA fontos falai állnak vigyázzba itten!
Senki nem vallja be azután, hogy a nagy dolgok elmaradtak. Vagy csak úgy, egymás közt pusmogva később. Igen, a dramaturgia, a gondolati építkezés igen gyermekded színvonalát volt szerencsénk megtapasztalni, mondjuk kicsit reszketve, hátha ezek a V hogyishívjákok harapnak is.
Ott maradnak a kezelőpulton a méreg drága kütyük, s amikor felkapcsolják a teremfényt, iszonyodva nézi az ember, ezek mibe kerülhetnek.
Az, hogy miféle invenció és spéci tehetség szükséges a gondolatértékű technikai performanszhoz, a valós idejű digitális katarzis kiváltásához, talán csak nekünk kérdés, és, legyünk őszinték, mi sem tudunk válaszolni. Belebuknánk, ha a szerencse hozzánk vágna egy ilyen méregdrága kütyüt.
Az új generációk nem ilyen nehézkesek, megtanulnak divatban gondolkodni. Most ez a menő? Akkor itt a helyünk. Na, nem itt, a múzeumban, hanem főleg a diszkóban.
A kortársi kultúra pedig az önmaga agendájában kotorászik. Kipipálja, amit oda beírt. Így íródik a művészet legújabbkori története.


Audiovizuális mű a Ludwig falán
avagy
befogadói hozzáállás illetve hozzáfekvés









Laposasztal beszélgetés az AV-performanszot megelőzően

2014. január 9., csütörtök

Interjú a Teremtővel

A szerencsés véletlennek köszönhetően exclusiv témával folytathatjuk eretnek sorozatunkat.



Kiküldött munkatársunk szenzációs felfedezéssel tért vissza ma éjfél után nem sokkal szerkesztőségünkbe:
VILÁGMINDENSÉGÜNK VALÓJÁBAN MOST IS EGY PONTBAN VAN!
Minden, ami az ősrobbanás fejleményének tűnik, az a sok kozmikus jelenség, amiből tudósaink ilyesmire következtetnek, csupán egyfajta sebtében összecsapott bábszínház, hogy kozmoszunk értelemmel bíró szereplőinek és a felsőbb illetékeseknek a figyelmét Teremtőnk elterelje arról, hogy projektjével, amire kölcsönt is felvett, valami baj van. A Teremtő ugyan valóban be akarta robbantani az abszolut fekete piacon beszerzett pontot, ami a vásárlás pillanatában elegendően forrónak tűnt, de valamitől besült a gyutacs.
 - Az sem zárható ki, hogy szabotázs történt - panaszolta a Teremtő munkatársunknak. 


Örökké túlkínálat van a világmindenség piacon, és pont most is, amikor ő, akit eredeti foglalkozása szerint valahogy így nevezhetnénk: létványmester, egy minden eddiginél univerzálisabb, omnipotens típussal szeretett volna betörni.
Tehát, ami most van, az egy sebtében összecsapott pótkozmosz. Ezért van, hogy itt-ott kelleténél rosszabbul mennek a dolgok. Az igazi, ha mégis beindulna, az valami egészen más lenne. Ha a már táguló kozmoszon a szükséges beállítások megtörténtek, mindenekelőtt az igazság-gyutacsnak kell belobbannia, csak azután a szükségszerűségnek, és véletlen nincs is az igazi kozmoszban, legalábbis az eredeti elképzelés szerint. Az igazi kozmosz annyira más lenne, annyival jobb, hogy nem is érdemes ecsetelni. A Teremtő munkatársunk kitartó faggatózásaitól meginogva bevallotta, hogy neki ez az első kozmosza, de állítólag kellő ideig tanulmányozta a piacon fellelhető többi modellt, és az azokon kimutatható hibákat meghaladta, amikor a maga terveit készítette.
Mint szavaiból kiderült, valójában ő is elkövetett egy hibát, amikor ősrobbanás-érett elképzeléseit hóna alá csapva felkereste a legnagyobb kozmosz-ügynökséget, az Uniketyerét, ahol végig ülte a maga idejét a legfőbb menedzser ajtaja előtt, és aztán felkínálta találmányát hasznosításra, hangsúlyozva, hogy modelljében megoldott néhány alapproblémát, amivel a többiek eddig nem boldogultak. Például a már említett igazság-patront szinte mindannyian kifelejtették, amitől a kozmoszok egy idő után befeketednek, és az ócskakozmosz-piacon kötnek ki, és akkor már nincs mit tenni, nem marad más, mint annihilizálni.
A hiba feltehetőleg az volt, hogy Teremtőnk a főmenedzser kérésére néhány napra otthagyta a makettet. Utólag nem zárható ki, hogy belepiszkáltak, mert valakinek rontotta az érdekeltségét, és ott tették bele a sátánt, és kivették viszont az igazságot.
- Így aztán - vallotta meg a Teremtő - már ha beősrobbanna is, félő, hogy nem feltétlenül lesz benne igazi öröm, hacsak...hacsak, - váltott talányosra a Teremtő hangja, munkatársunknak azonban a lapzárta miatt a mondat közepén kellett távoznia.
Illetve az utolsó pillanatban még villámgyorsan történt néhány millió dolog.
Például, munkatársunk, a legkorszerűbb műszerek birtokában bepillanhatott a Teremtő atomjaiba, és a magpozicióból megállapitotta, hogy pillanatnyilag egyfajta plazmaállapotban lebeg, csak globálisan van atomszerkezete, és 490 km/szekundum sebességgel száguld valahová.
E meglepő számértéket tapasztalva meg is kérdezte a Teremtőt, mi a véleménye Einsteinről. A Teremtő rögtön sejtette, kiről lehet szó, de nem volt különösebb véleménye, annyit azonban megengedően hozzátett, hogy kétségtelen, Einsteinnek valamivel kevesebb esze lehetett, mint a többieknek, és ez által könnyebben szinkronba került az alapfrekvenciával.
A Teremtő elárulta még, hogy eljutott be nem robbant modelljével egy hiperkozmikus felfedezéshez, melynek lényege az ezidáig ismert atommag kritikai meghaladása. A klasszikus atommag ugyanis a potenciális töltet hatására (aminek az úgynevezett mozgás, illetve az adott pillanatban fennálló kinetikai vektorhatás köszönhető) nem tolódhat el az atomszerkezetet határoló elektronmező belső peremén túlra, más szóval, az atommag létpotenciális állapotában nem keresztezheti az elektronok pályáját, mert ha ez megtörténik, a szerkezet kifordul, és létrejön az az állapot, amit az értők antianyagnak neveznek. Hogy ezt a veszélyt elkerülje, ebben a be nem indult kozmoszban alkalmazott egy úgynevezett hyperidentitás hatást, mely a struktúráról kópiát készít, és nem engedi, hogy a struktúrák páratlan változásokon essenek át. Ezáltal az antianyag képtelen megtestesülni.
Az emberről magáról az volt Teremtőnk véleménye, hogy felettébb érdekes fejlemény, mert más kozmoszokban, amelyek piacra kerültek, az esszencia fejlődése inkább kristályosodást mutat, ami persze hihetetlenül stabil és szép, de az értelem megmerevedése felettébb unalmas is lehet, ezért szoktak egyébként univerzális periódusonként egyszer úgynevezhető kozmosz-hajigáló versenyt rendezni, amiből a teremtők sikerélményt meríthetnek, ismerkedhetnek egymás elképzeléseivel, és a díjakat is kiíró rendezők az ütközések során tönkrement modellek újragondolását, ezzel pedig a teremtő kedvet ösztönözhetik.
Munkatársunk kitartó kérdezősködésének engedve a Teremtő bavallotta, hogy az ember maga nem volt a tervrajzban, de természetesen benne foglaltatott a potenciálban.
Munkatársunk villámgyorsan megkérdezte még, nem tudna-e a Teremtő átadni egy leírást az eredeti elképzelésről, Nóbel díjasaink esetleg összedugnák a fejüket. A teremtő enyhén rezignált lett, mert szerinte a Nóbel díj, névadóját tekintve, parodisztikus célozgatás az ősrobbanás kitüntetett, ám kozmoszunk esetében kritikával illethető mozzanatára, és egyetlen teremtő sem örül az ilyesminek. Mindamellett elismerte, hogy munkatársunk részéről jószándékú a gondolat, és hajlandóságot mutatott.
Csakhogy, amikor a "leírás" kópiája elhagyta a Teremtő égiszét, a köztes szubsztanciában, még mielőtt relációba került volna a kozmosz törvényszerűségeivel, az irtózatos sebességtől szubatomális elemeire esett szét, amikor pedig a fény sebessége alá lassult, ismeretlen anyaggá materializálódva tüzet fogott és elhamvadva landolt munkatársunk kezében . - Ez van, mondta a Teremtő, és hozzá tette, "hisz Isten nem vagyok..."
Munkatársunk hogyhogyozni kezdett, mire a teremtő kapcsolt, és megjegyezte: én csak ennek a kozmosznak vagyok a teremtője. Ami az Istent, mint a LEHETSÉGES MINDENSÉG ős-szabványának birtokosát illeti, nos, vele én is szeretnék már legalább egyszer négyszemközt lenni, de senki sem tudja, hol kell keresni.
Munkatársunk megjegyzésére, miszerint az Isten valaha közvetlen kapcsolatban állt az emberrel, a teremtő kételkedve csóválta asztrálközegét. - Pasz! - mondta aztán kegyesen.
Munkatársunk kérésére, hogy nem lehetne-e még egy próbát tenni, ami a skicc átadását illeti, nem lehetne-e esetleg igésítve átküldeni, a teremtő rezignáltan megjegyezte:
- Ez van. Még sosem sikerült felsőbb szubsztanciát küldenem a teremtmények szintjére, ez ellentmondás lenne, pedig kétségtelen, hogy belső szemmel új összefüggéseket pillanthatnék meg magam is.
Olvasóinkban bizonyára már jó ideje motoszkál a kíváncsi gondolat, hogy munkatársunk miként kommunikált a Teremtővel. Nos, a Teremtő természetesen beszéli az angol vagy a magyar nyelvet, mint a modellezés elvileg végtelen számú lehetséges kódolásának egyikét. Szerinte az érzékelésnek 1024 féle principiuma lehetséges itt a mi kozmoszunkban, legalábbis az eredeti potenciál szerint. Az érzékelések interferencia hatásaival azonban valójában végtelen számú kódolásra nyílik lehetőség, és ezek bármelyike helyettesítheti a nyelvet. Hat érzékszerv persze kevésre elegendő.
Munkatársunk megkérdezte, hogy mi magunk, emberek tudnánk-e kozmoszt teremteni, nem mintha akarnánk, tette hozzá nagy ravaszul, de erre nem volt szükség, a Teremtő nyíltan válaszolt:
- A kozmosz teremtésének első feltétele az 1 definiálása és függetlenítése minden külső rendszertől. Ha a földi tudósok találtak már valamit ebben a pótkozmoszban, aminek az abszolut értéke 1 lenne, akkor van esély. Az értelmes lények azonban ebben a pótkozmikus rendszerben történeti státuszukból kifolyólag visszafejtésre vannak kárhoztatva, ami sokkal bonyolultabb algoritmust követel, mint amikor teljesen újat teremtünk. Amikor az emberi tudás, ami pillanatnyilag még csak bonyolódik, egyszerűsödni lesz képes, és el fog jutni oda, hogy abszolut 1-et tud elgondolni, akkor lesz az ember a kozmikus teremtés birtokában. Az általam teremtett roppant kozmikus környezet azonban mindvégig nyomasztóan fog hatni az emberi elmére - emelte fel vákuumszintjét a Teremtő. - Én az ember helyében nem vágnék bele. Ha mégis sikerülne, rá fognak döbbenni, hogy teremtésük végkifejlet volt, hogy többé már semmit nem kell, nem érdemes és nem is lehet megismerni.
- Magyarok? Á, a Rubik kocka magyar? Azt hittem, távolkeleti! Ügyes! Csodálom, hogy nem nekem jutott eszembe.
Munkatársunk zavarba esett ettől az olcsó bóktól, és az interjú kezdete óta először kissé hülye kérdésre vetemedett:
- Miért végtelen a kozmosz?
A Teremtő bepöccent.
- Ne haragudjanak már, én ezt az egészet még csak eztán fogom beindítani! Honnan tudják maguk előre, hogy végtelen? Nem erre gondolok itt, amiben maguk szöszmötölnek, mert mondtam, ez csak díszlet, hanem az igazira, ami még be sem ősrobbant. Honnan veszik, hogy az végtelen? Mi?! Már megint az Isten! Már másodszor sejtetik velem, hogy engem felülről fúrnak. Tudom, prototipusnál tekintettel kell lenni az akadékoskodók meggyőzésére is, de mutasson valakit, aki nálam gyorsabban dolgozik. Egyébként, lehet, hogy kidobom ezt az egészet, ha sokat vacakolnak odafent. Ennek rég be kellett volna robbannia. Lehet, persze, hogy akkor maguk emberek most nem is léteznének, de ilyen apróságokra a Teremtő nem lehet tekintettel. Kidobom. Kidobom és kész!
- Teremtő uram! Csak nem gondolja, hogy valamiféle rosszmájú kritika volt a célom! Az Ön végtelen jósága az emberiség előtt sok ezer éve közismert - váltott hangot munkatársunk mindenféle értelemben és irányban leborulva, de a Teremtőnek ekkor már elszállt a türelme, s elképesztően pontos kordinátákkal visszalökte munkatársunkat az innenső relációba, aki ennek köszönheti, hogy hajnali fél egykor kissé összeégetten beesett a szerkesztőség ajtaján.
Szerencsére még a beszélgetés kezdetén névjegyet cseréltek. Ez a Teremtő részéről ismeretlen frekvenciájú kódcsomag volt, amin azonban a szövetségi rejtjelfejtők már dolgoznak.
Tehát még semminek sincs vége.
Szeretnénk emlékeztetni olvasóinkat a fentebb már idézett pillanatra, amikor a teremtő azt mondta: "hacsak...".
Hacsak... innentől szabad a játék az emberi képzeletnek. Szerkesztőségünk kíváncsi lenne rá, mit képzel a kedves olvasó. És várjuk kérdéseiket is, hogy ha kiküldött munkatársunk a Teremtővel valaha még összefut, azokat is feltehesse. Ne feledjék, semmi kvantumbiszbasz és más bonyodalom! Csak minél egyszerűbben, hogy teremtőnk lássa, fejlődőképesek vagyunk.

2014. január 6., hétfő

Eretnek

Egy eretnek tűnődései munkacímmel nagyszabású gondolatmeneten dolgozunk - már mióta. Most, a téli uborkaszezon végén bemutatunk belőle keveset, hogy a gyávákat és az eretnekségre méltatlan  üres tekintetűeket blogunk környékéről elijesszük.



Bárki emberfiának a tudása bármilyen irányban elvárható. Racionálisak a tanulás módszerei és technikái. Különbség persze mutatkozik képességben és hajlandóságban, de a tudás nemcsak elődeinktől, hanem a környező valóság megtapasztalása útján is megszerezhető, és ami a legfontosabb, próbára tehető.
Az ember hite azonban valamely konkrét irányban - csak remélhető. A hit intézményei eme számukra oly fontos vonatkozásban valójában tehetetlenek. Márpedig a hitetlenség puszta létével kikezdi a hittételek egyetemes érvényének látszatát.
Tudatlanságért a tudók még senkit nem akartak máglyára küldeni, érthető, hiszen a tudást nem kezdi ki a tudatlanság. A hitetlenségéért annál inkább küldték máglyára a hitetlent vagy a másként hívőt. (A hajdani magunkfajtákat :-) Mindenek előtt maguk az egyszerű avagy mezei hívők, a hívő tömegek tették ezt. Lehetett bujtani őket a hit intézményeinek körmönfont érvelései, átkai és dogmái által. Azok magva ugyanis, ami nem más, mint valami elérhetetlen létezésének állítása, racionálisan nem cáfolható. Ez, azaz a bujtás tartotta fenn az intézményesült hit, a vallási intézmény hatalmát. Pontosabban a bujtás által megcélzott vakhitben odaáldozott nyers erő. E nélkül egyetlen főpap sem lett volna képes lángokban elemészteni, kerékbe törni bárki más emberfiát.
A nyugati civilizációban leginkább hódító katolikus egyház mostanában behúzva tartja történelmi fénykorában bezzeg véres karmait. A papok türelemnek fordítják a tolerancia szót, vagyis nem eltűrik a másságot, dehogy!, hanem csak várják - újabban türelmesen - hogy a másság ugyanolyanná legyen. És addig nem nyugszanak.
Örökké nem nyugszanak, hiszen holmi örökkévalónak kötelezték el magukat.
Beletörődni látszanak. Ezt is lehet elegánsan. A maguk kényelmére és dogmatikus játszadozásaik hátteréül fenntartanak egy intézményi terepet, ami a hagyományok légkörében, a felhalmozott kulturális örökség vagyoni garanciái között exkluzív létfeltételeket kínál az elöljáróknak.
A lelkiség kicsit más kérdés, semmi köze hatalmi kérdésekhez. Történetesen egy pápa is lehetett mindig jó ember, olyan mindenkin őszintén segíteni akaró. Őszintén mosolyoghatott, ha nem szorongatta – és miért szorongatta volna - a hatalmi presztízs. A lelkipásztorok pedig akár maximálisan romlatlanok, őszintén hívők és segítőkészek is lehetnek.
Az igazi intoleránsoknak, a kispályás gyávaságból hívőknek most nincs helyük ugyan a vallás kirakataiban, de a tehetetlenségüket tovább fortyogtathatják civil álarcaik mögött. Talán csak egyetlen áldozatot szemelnek ki maguknak, akin teremtőnkhöz méltatlan intoleráns dühüket levezethetik, aztán visszafordul szemük az égre.
Mivel a hit hátterében a realitás helyén fikció van, a teóriák – legyenek még oly magas színvonalon nyakatekertek is – megrekednek a propaganda magasában. Csak a tapasztalás gyakorlata által lehetne feljebb emelkedni, ám efféle tapasztaláshoz, hogy miként is működik az a bizonyos teremtői intézmény valójában, az ember cselekvő tere elszigetelt, és így még azt sem tudhatja meg, hogy ama tapasztaláshoz milyen érzékszervei hiányzanak.
Az ember abban, hogy azt hirdeti, a teremtő – hagyományosan egyenesen az Isten – tőle maga iránt szeretetet vár el, az önmagasztalás súlyos hibájába esik.
Innen, az eretnekségből tekintve egyenesen gusztustalan, sőt, teremtőbecsmérlő is, ha tetszik, hogy az ember szerint az Isten azt firtatja, hogy ez a kis múlékony, az örökkévalóságban elvillanó semmicske szereti-e őt vagy sem.
Tessék már egy kicsit a mindenhatóság szerepébe képzelni magunkat!


2014. január 4., szombat

képregriport

Megjelent utcánkban egy új képregény. Látható, mekkora. Kollázs, jó sok ragasztó kellett hozzá.



Nem mondhatnánk, hogy se füle se farka, sőt, ez a kis farka itt, balra lent kifejezetten aranyos.

2014. január 1., szerda

Nézniéslátni

Kifutó korosztály vagyunk, ez a legfőbb konzekvenciánk szilveszteri kiruccanásunk alkalmából.



Kocsonyáért és libamájért muzsikáló zenész barátaink a Goldmark Károly utcában
















Miközben éjjel kettőkor köhécselve átvergődünk a Király utcán,  félig pucér lánykák sütkéreznek kirakatfényben az enyhe szilveszteri éjszakában
















Jótékony élet a házunkhoz tartozó árkád alatt hajnali háromkor. Érdemes felfigyelni a környezet, például az árkádpillérek tisztaságára.











mert régebben ezek bizony így néztek ki















 

Fogadalmak? Persze, több is van! Legtöbb magánjellegű, mint a kedvelt alkoholfajták közötti váltás eltökéletlen fogadalma.
Legfontosabb azonban,
hogy ez évtől nem nézzük a tévét,
hanem látjuk.
Már ha sikerül.



Vacsing tíví
január elsején