A Teremtésit!

1. Hogyan fogott hozzá a Teremtő világunk teremtéséhez?

Mindenek előtt mérlegelé, hogy megéri-e,

majd, átlátván, hogy jó lesz, de sok munkával jár,

megteremté - félig-meddig a maga képére - az embert, aki viszont szapora, mindenféle, és így bír az elmeélesség iránti nagy valószínűség lehetőségével is.

Az ember aztán legélesebb eszével rögvest megvizsgálhatta, hogy megéri-e,

s átlátván a bokros továbbteremtői teendők dacára igen gyenge felszereltségét, és az azzal járó nehézségeket, fohászkodni kezdett a Teremtőhöz, a teremtésben kiindulásul szolgáló know-how értékű dokumentumok megismerése érdekében.

Ám mert a Teremtő figyelmét már a következő teremtenivaló kötötte le, az ember kénytelen volt elnagyolt beavatottsága dacára maga belevágni a továbbteremtéshez szükséges eszközök előteremtésébe.

2. Isten, az egy másik történet.

Istent az ember gondolta ki legúrhatnámabb eszével, és megteremté magából az ő Istene földi Helytartóját,

majd megvizsgálván, hogy ez megéri-e, s hogyan éri meg,

a magához kaparintott fizikai és verbális erőszak minden eszközével kényszeríté a Többiembert, hogy hordja minden szolgáló készségét Isten helytartásban megtestesült oltára elé.

A Többiember pedig ijedten leborult, és így túl későn vette észre, hogy a hisz és az elhisz között milyen veszélyes szakadék van.

Akárhonnan nézzük, most aztán elég nagy bajban vagyunk.

Szoliptikum

Elütött a villamos egy előrehaladott nőt a nagykörúton. Magáról az ütközésről lemaradtam, de visszakövetkeztethető volt, hogyan történt. Rögtön szemet szúrt ugyanis a síneket szegélyező betongömb sor. Ez alighanem számításon kívül maradt, amikor a  szabálytalankodó - szeme a gyorsulásba kezdő villamoson - nekilódult, hogy a sínek fölött még átszökelljen. 

Puff. A vezető nyomban fékezhetett, így csak megcsapta a sínek közt elterülő testet, de az is épp elég volt. A nő nem mozdult. Arca alól vér szivárgott a kövezetre. Ridikülje a karja alá, könnyű kabátja bal oldali szárnya pedig a hasmánt elnyúlt test alá szorult.

- Hívott már valaki mentőt? - tudakolta egymástól a hirtelen összeverődött tömeg.

- Már jön! - kiáltott egyikük.

A nő erre megmozdult, és tápászkodni próbált, de beleakadt a saját ruházatába. Különleges patt helyzet volt.

Kezdett érdekes lenni a dolog. Elkezdtem megírni.

A járókelők egyike végre észbe kapott, és megkísérelte kirántani a test alól a kabát szárnyát, amitől a szerencsétlenül járt nő megpördült, jókorát koppant a feje, és megint mozdulatlanná lett.

- Maga ennyire hülye? - kérdezte a tömeg az ügyetlen segédkezőt.

- Nem, nem, én csak... - motyogta az.

Ekkor a nő ismét fordulni próbált.

- Segítsen már valaki, de ne az a barom! - rendelkezett a tömeg.

- Jobb, ha hagyják. Már mindjárt itt a mentő - szólt a villamos vezető, aki türelmesen várakozott a vezető ülés magasában.

Ám a mentő nem jött. A sérült csak feküdt ott kicsavarodva. Képzeletemben kutattam, hogy melyik festő híres művéhez szolgáltat ez a póz utóképet.

- Jól van, asszonyom? - hajolt közelebb egy vén krapek, ahogy a filmekben szokta látni, amikor faggatják az autóstul épp bukfencet vető vagy a tűzből félig sülten előkecmergő mellékszereplőt.

Először nem jött válasz, aztán a nő próbált felkönyökölni, és mintha halkan azt suttogta volna:

- Lenyeltem a fogamat.

Ennyi, és már vissza is zuhant. Jókora véraláfutás terjengett a szeme körül, már szinte a szája sarkáig ért.

- Én ezt nem bírom nézni! Hát senkinél nincs egy szaros mobil? Hívjon már mentőt valaki! - lamentált egy termetes nő a mögötte állókhoz fordulva.

Már jön! - kiáltotta a tömeg.

Facebookoló fiatal nő tévedt közénk - igen közénk, én is ott, na persze! - a járda felől érkezett, fél szemmel valahogy meglátta, mi a helyzet, s átkapcsolt videó-keselyű módba.

- Hívjanak már mentőt! - sírt fel egyfajta kimért, filmfőszereplői teatralitással.

- Már jön! - kiáltott ismét kórusban a tömeg.

De a mentő tovább késett. Híre szállongott, hogy belebotlottak egy másik, sokkal csúnyább balesetbe a Blaha Lujza téren.

Kisvártatva utolsó kísérletet tett a sérült, hogy kabátja gúzsából kiszabaduljon. Már majdnem felállt, de még előtte körbe járatta tekintetét az aszfalton, s hajolt a retiküljéért. Ám erejéből csak ennyire futotta, máris visszadőlt, ezúttal hanyatt, tarkója jókorát koppant a sínen.

Végre a mentő mégis csak befutott. Ketten ugrottak elő a hordággyal. A mentőorvos vizsgálódva lehajolt, ujja kereste a nyaki ütőeret, de a szerencsétlenül jártban már nem volt élet.  

Gyalázat! Most kell jönni? - lázongott a tömeg.

Mindez fél három körül történhetett. Már itthon vagyok. Instant moslék-kávémat iszom, és emésztem a történteket.

Szörnyű lelkiismeret furdalás gyötör:

Ha nem kezdem el megírni ezt az egészet, az a szerencsétlen asszony talán még mindig élne.

-------------------------------------

Címképünk szerzője, Tóth József Füles mintha ugyanezt a történetet dolgozta volna fel, csak a művészet magasába illő elvontsággal, ahogy ezt tőle már megszoktuk.

Nyárcsinálás

Apa és kisfia sétálnak a strand felé, a gyerek már fecskében, az apa még vastag ingben, mert bár süt a nap, hűvös szellő fújdogál.

- Hát, hiába, - mondja - egy fecske nem csinál nyarat.

- Apu, hány fecske csinál nyarat? - kérdezi a fiúcska.

- Hét. Ennél kevesebb nem.

- De mié'?

- Bonyolult. Mindenek előtt, páros számuk nem lehet.

- De mié'?

- Mert az élők szeretnek ellenkezni. Vélekedéseikkel legszívesebben egymástól el, két ellentétes pólushoz húzódnak. Páros szám esetén az ellentétes szándékok patthelyzetbe kerülhetnek. Ez néha csak később tisztázódik, mikor már félig nyár van, aztán vissza az egész. Érted? Három fecske nem képes leszavazni hármat.

- Na jó, de öt?

- Az se jó, mert ha két táborra szakadnak, az a három alig bír a kettővel. Nem cselekvőképes az erőfölény. Az a három fecske folytonos feszültségben van, hogy kiszúrja a többi kettő aknamunkálkodását. Nem marad idő a nyárcsinálásra.

- És ha ezek hárman fölényben vannak, miért nem azzal a kettővel csináltatják a nyarat?

- Na, az aztán olyan is lenne. Csak széttúrnák a tavaszt, aztán az életben nem jutnánk ki a strandra.

- És a kilenc, apu?

- Nem jó. Ott még mindegyik fecske hangadó szeretne lenni, de a fecskebanda egyik része már szakszervezetet alapít, frakciót meg minden egyebet hozhat létre, és a nyár rámenne a törvényi marakodásra.

- És ha rengeteg fecske...?

- Látszólag jó az irány. Ám minél több a fecske, annál valószínűbb, hogy akad köztük egy vezér típus, egy erőszakos, talán még zsarnok is, akinek gőze sincs a nyárcsinálásról, de híveket szervez maga köré, felfegyverzi őket, parancsuralmat hirdet, és a nyarat követelő ártatlan fecskékkel erőszakosan lerohantatja a más, kisebb közösségben élő fecskék által csinált kisebb nyarakat. Azokat annektálja. Mi az, hogy mi az? Elrabolja nekünk, illetve magának. De mert nem értjük, hogy az a másoktól elrabolt nyár hogyan működik, mert ugye, azt más ész találta ki, kettőt strandolunk, és már szét is esik az egész. És egyébként is, ilyenkor minden nyárra vágyó fecske a háborús halottaival van elfoglalva.

Úgyhogy hét, hidd el. De rájössz majd magadtól is. Csak én azt már nem tudnám kivárni. Nézd, itt egy jó kis cukrászda. Akarsz fagylaltot inkább?

Hamarosan már a cukrászdában ülnek. A fagyi kicsit gyorsan csorog, de ez pont így jó ebben a hűvöskés időben.

A kognitív bolhapiacon

A kognitív bolhapiacon

Nagysága! Kell kegyednek olcsón Akarat Szabadsága? Vagy inkább az akaratlan liberó szabadsághoz volna kedve? Az kicsit drágább.

Csóválja a fejét? Nos, akad itt AKASZK is, téeszüzemági Akarat Szabadság Kivonat Akarattyáról, nagyon olcsón. Vagy Miti Shakartam észvédő krém Dubaiból.

És most érkezett ez a G szériás holland-fin akarat takarat is, teljes kiőrlésű wollen, a virtuális escheri piaci fajtából. Vagy SZÖM, szabadság önmagában. Veszi, aztán maga hígítja, ahogy akarja.

De már látom, ahogy közelebb jött, hogy Kegyedhez, ahhoz a bájosan összeszorított ajakához az Idenekem Csökönyszörp illene leginkább, a csípős változat. Ebből egy kortytól lángot vet a szája, és estig be nem áll a polémiája.

Na, akar vagy nem akar!? Mér hezitál... úgy értve, ne álljon a mér legem hez itt, mert kilengeti a mutatóját.

Mi? Micsoda? Ükürüt szöbödség? Az valami török szarság lehet. Nem is hallottam róla.

Ja, a fogorvostól jött? Aha, kihúzták a bölcsesség akarását, és bedurrant. Ilyenről már tudok. Van egy ismerősöm, az bölcsész akart lenni, de annak is bedurrant. Sokáig meg volt húzatva, aztán teljesen hülye maradt. Minek mondom... most már mindegy ez Kegyednek, már kihúzatta. Bár azt ki tudta volna rántani mással, Ta-Mik ló-spárgával is. Hogy van-e? Már hogy a hellerbe ne volna! Csak arról, ugye, már lekéstünk.

Fáj mi? Ez az, amikor se kaja, se pia, de szabadságában áll jógában hallgatni. Itt van ez a yóga szőnyeg, most feléért. Ha nem, nem. Van otthon gyógytornya? És niccse? Csak lukácsa? Biztos jól ácsol. Szőke, barna? Micsoda, kopasz? Az szartrét se ér! Szerezzen niccsét. Szokott lenni vászonkötésben, bőrkötésben, de most nincs így se, úgy se. Szerez majd, ahol akar. Akkor aztán Kegyednek már nem kell semmi. Na, addig menjen a Lukácsba, ne tartsa fel itt a sort!

Humofotoreszkünk

SOR

Megálltam a Parnasszus és Pegazus utcák kereszteződésénél, ahová befészkelte magát még a középkorban egy kicsinyke tér. Van itt egy pont, ahonnan nézve a távoli Parlament kupolája pont takarja a Mátyás templom tornyát, mintha az a kupolából nőne ki egyenesen. Reméltem, ezt a frappáns konstellációt még senki más nem vette észre.

Ácsorgott már ott egy esernyős alak, de ártalmatlannak tűnt, fényképezőgép nem volt nála, és nem is azon az ikszen állt, amit a múltkor szpréztem oda az aszfaltra, hogy megtaláljam majd gyorsan és tévedhetetlenül, hova kell állnom, amikor legközelebb nálam lesz a Nikonom.

Kevés híján odafértem az ikszre.

- Bocs, volna szíves kicsit balra lépni, mert innen...

- Én voltam itt hamarabb - vágott szavamba az esernyős ürge.

- Nem mindegy magának az a fél méter?

- Na, ne játssza már meg magát, mintha nem tudná, mire célzok!

Ekkor odanyomakodott az illető mögé egy másik ember.

- Ott hiába okoskodik, erre van a sor.

Jöttek még ketten, beálltak mögéje.

- Nem látja? Ez itt a sor. Ott maga az életben nem fog sorra kerülni.

- Teszek én a sorra, én csak...

- Ismerjük ezeket - szólt hátra az esernyős. - Idejön, de nem mögém áll, mint maguk, rendes emberek, hanem elém.

- Ezek mindig előre akarják fúrni magukat, a Simicska félék meg a Gyurcsányok.

- De én csak...

- Tágulj kisapám, vagy állj a sor végére! - tolakodott képembe (jobb, mint ha a lépembe :-) egy kis termetű, de felettébb tömör kopasz hapsi, az a verőlegény féle. Látszott, rég nyugalmazták már, kifutó példány, aki azonban, mint tudjuk, egyre paprikásabb lesz a sok unatkozástól. - Tágulj, mielőtt magamra találok!

Tágultam volna én, de cingár vagyok. Láttam, bármekkorára tágulok, ez fél kézzel feldönt engem.

- Kedves Uram! - ezt láttam még lehetőségnek.

- Ne próbálkozz! Semmi süketelés! Húzz innen!

- Igen, táguljon dolgára, én voltam itt először - kontrázott az esernyős.

Közben jöttek még vagy hatan. Kezdett vitathatatlan formát ölteni a sor.

Makacs öszvér vagyok, felemelt fényképezőgéppel, szó nélkül próbáltam odafészkelődni valahogy az ikszre.

- Adjon már neki valaki egy frászt, mert ha én adok...! - biztatta az időközben sorába visszatalált vén verőlegény a mögötte állókat, rongyos nylonzacskókkal megpakolt kis öregasszony bámult rá közvetlen a hasa előtt.

- Hallotta? Most már ez következik, ha nem kotródik gyorsan a sor végére - csámcsogta a nylon zacskójában kotorászó öregasszony.

- De én ez után az ember után érkeztem. - Úúú, rosszul szóltam, későn vettem észre. - Hát nem igaz, Uram? Ezek még sehol sem voltak, mikor én itt...

- Most már késő. Nem jó helyre állt - mondta valaki.

- Egy héttel ezelőtt itt voltam már. Én jelöltem meg szprével ezt a pontot.

- Akárki mondhatja. Majd legközelebb oda áll, ahová csak akar, de nem amíg mi itt vagyunk...

- Ikszelhet a nemzeti konzultációban - szúrta közbe az előbbi valaki, amin mindannyian jót röhögtek.

Kockás napszemüveges fiatalabb ürge lépett most elém, és szó nélkül lekevert egyet. A csattanásra az eddig háttal álldogáló rendőr megfordult, s közelebb ballagott. Az ifjú sorozatlövésre beállított ökleit leengedte.

- Végre valaki rendet csinál! Ez az alak nem ért a szóból - lázongtak alázatosan a sorban állók, majd egyre zajosabban kezdték a rendőrt ostromolni. - Látja? Ebben a fene nagy jogállamiságban a tisztelt kiafene úr nem tudja, mi az, hogy sor vége. Lesz itt már végre rend?

Az esernyős mélyen pillantott a rendőr szemébe:

- Én voltam itt először, ezek meg mind rendesen beálltak mögém, kivéve eztet.

- De én... azt az ikszet is én szpréztem oda.

- A graffiti az alvilág kommunikációs eszköze - mért végig nagy higgadtan a yard tetőtől fényképezőgépig. Végigmérte a sort is, ami mind szembeötlőbbé dagadt, lehettek már harmincan is. Az utolsó előtti épp most tudatta az utolsóval, hogy ingyen jegyet osztanak a Michael Jackson emlékkoncertre.

- Hogy nem áll sorba, hát nem áll... nálunk demokrácia van, de a graffiti...

- Nem az erdőben vagyunk! - rivallt a rendőr szavába valaki. - Igenis álljon be a sor végére! Emberek között ez a rend!

- Már tíz perce itt vagyok, és egyáltalán nem megy a sor emiatt az úr miatt -lamentált szelíden egy épp a rendőr előtt toporgó finomabb idős asszony.

- Hallotta? Álljon már a sor végére, ha akar valamit - szólt a rendőr - és köszönje meg, hogy a graffitiért nem bírságolom.

Lemondóan sóhajtottam, s már szedtem volna a sátorfámat, de akkor mi van a kupolával meg a toronnyal, ez ötlött eszembe. Ideális, enyhén tört napsütés volt. Emeltem a gépemet, ám a vén verőlegény félrelökve a kezemet, gyakorlottan megmarkolta az arcomat hatalmas tenyerével (lazító mellékmegalázás.)

- Ez nem ért a szóból - hergelte a többieket. - Szólaljanak már meg maguk is, ne csak én verjem már itt egyedül ebbe a kurva nagy demokráciába'!

- Régen két ilyet intéztem el fél kézzel, de nekem már súlyos heresérvem van. Megmutassam? - Kockás nadrágos sovány ember kezdett vetkőzni.

Jobbnak láttam szó nélkül távozni. Búcsúfélét intettem szabad kezemmel.

- Nézd már, heilhitlerezik!

- Dehogy! Csak megyek...

- Takarodj inkább! - ordítottak mind.

- Tűnjél is, bizony, a picsába! - visított még utánam a nylonzacskóból falatozó asszony, amikor már csak olyan ilf és petrovi kis pontnak látszottam.

Taglalták még röviden, micsoda pofátlan alak volt ez a buzi, már hogy én, s aztán, hogy végleg köddé váltam, mindenki elégedetten ment a dolgára.

Holdkaland

Azt hiszem, felébredtem az éjjel, talán a furcsa derengésre. Az ablakon át pont rám sütött a Hold.

Ekkorának még sosem láttam. Mondták egész nap: 72 éve nem volt és hamarabb mint 72 év nem is lesz újra ilyen közel.

Kidülledt az óceán, ahogy a Hold gravitációs tere szívta magához. Nagy adag átömlött a Csendes óceánból az Atlantiba jó reménységeim fokán át: történjen már végre valami.

A Hold azonban  túllőtt várakozásomon. A hajam is égnek állt, ahogy megpillantottam a Petzval krátert. Mintha a kertünkben lett volna.

Reggel találtam egy fotót a dologról a gépemben is. Meglehet, mégsem ébredtem fel az éjjel, hanem holdkóros vagyok, ugyanis nem emlékszem, hogy fényképeztem volna. Közben meg itt a bizonyíték.

SZOLIPSZIZMUS

Nem úgy van már, mint régen volt, kezd fáradni a képzeletem. Arra lettem figyelmes, hogy folyvást csak ugyanazt a hálószobát képzelem magam köré, ami egy idő után elég unalmas lett. Ezért aztán elképzeltem egy készüléket úgy, mintha tőlem függetlenül még ez is létezne, és hogy az segít elképzelni mindent, szóval, azon keresztül képzelem a világot. Ez az ötlet egy ideig élénken tartotta elmémet, hihetetlennek tűnő dolgokat is el tudtam így képzelni.

Csak hogy nem csupán fáradok, hanem újabban rossz irányba kalandozik a képzeletem. Egyszer csak azt képzeltem, hogy elromlott ez a készülék, és e perctől, érdekes mód már semmi sem jutott eszembe a világról.

Egy ideje macerás nekem azt képzelni, hogy kimegyek a lakásból, ezért azt képzeltem, hogy telefonálok egy helyre, ahonnan majd idejönnek, és képzeletemben megjavítják a készüléket.

Csak hogy megint vétettem egy hibát. Véletlenül nem azokat képzeltem ide, akiknek telefonáltam, hanem két gyanús alakot, és hozzá azt, hogy ezek mézes-mázas szavakkal engem kívánnak elvinni valami szervizbe és megjavítani, mintha nem is a készülék, hanem én romlottam volna el.

Gondoltam, kijavítom ezt a képzelési hibát, de képtelen voltam leképzelni magamról ezt a két alakot. Mivel rúgkapáltam, és az egyiknek oda is képzeltem egy nagy pofont, elmém máris kapott az ötleten, és azt képzelte, hogy ezek lefognak, és vénásan beadnak nekem valamit.

Bármíly hihetetlen, azóta csak egyetlen dolgot tudok elképzelni, azt, hogy fekszem egy fehér kórteremben lekötözve, mintha önveszélyes volnék. Csakis magamon jár az eszem, és ezért rettentően unatkozom. Régen ilyen hülyeségeket nem képzeltem.

Én szerencsétlen jómagam! Mert kihez fohászkodnék, ha nem jómagamhoz, hogy legalább csak egyetlen valami létezne még rajtam kívül a világon, s főképpen, hogy legalább az Isten ne én volnék!

Elha tározás

Két idős ember találkozik a Klauzál tér közelében, ahol a pesti hírek összefolynak. Az egyik épp ma reggel határozta el, hogy leszámol az élethosszon át rá oly jellemző mafla engedékenységgel, sarkára áll és mátol akarni fog, vagy legrosszabb esetben is sarkán forog kicsit. A másik meg, aki igazi akaratos, a friss levegőtől most borzasztóan akarja, hogy elhatározzon végre valamit, de egyelőre semmi nem jut eszébe, hogy mit is.

Ezek ketten távoli ismerősök, jól eldiskurálnak. Megszakítás nélküli beszélgetésüket a Pesti Bank támogatja. Ez annyit tesz, hogy a szórólaposokat meg a kéregetőket biztos pénzkeresés ígéretével elcsalja a térről egy időre. Nyugodtan trécselhet tehát a két öregúr az elhatározásról meg az akarat szabadságáról.

Az egyiknek falába van, az igazit még a Deák téri ütközetben veszítette el. Ez, már hogy miből van a láb, ezúttal abból derül ki, hogy egy arra sétáltatott kutya oldalba vizeli.

A gazdi, látván, mi történt, máris preventív támadásba lendül: 

- Nem a járda közepén kéne diskurálni. 

A váltig mafla falábú nem akarja elküldeni a hölgyet (időközben beazonosította biológiailag eredendőnek tekinthető nemét) melegebb tájra, ezért ősi lovagi ösztönökre hallgatva síránkozóra fogja.

Nem úgy a másik, az akaratos. Az még soha nem volt ilyen közel ahhoz, hogy formába öntsön egy elhatározást, történetesen hogy belerúgjon a kutyába. Nagy dérrel-dúrral nekifog elhatározni ezt, szívósan kotorászik mentálja mélyén, hogy célra vezesse akarását, de a kutya már igazi fatörzset talált a tér távolabbi szélén.

- Fizetné ki legalább a tisztítót, nem igaz? - dohog a falábas halkan és félszegen, inkább csak beszélgetőtársának, sem mint a távolodó hölgy háta közepének.

- A * (csillag) anyjukat ezeknek! - kontráz a másik olvasáskultúráját fitogtatva. - Elegem van ezekből! Elegem van, hogy ezért jön ki az ember az utcára. Itt az ideje, hogy rendet teremtsen valaki.

- Az kéne, hogy kifizesse.

- Le kéne verni rajta! Le is vertem volna, abba biztos lehetsz, ha nem látom, hogy jobb válláról a bal vállára genderedik a haja, de ahaja.

- Ha nem nő lett volna, már én sem tudom, mit csináltam volna. De mindegy, legyen egyenjogúság, nem igaz? Most aztán egyenlőség van.

- De aztán ennyi, és kész! Ha még egyszer erre jön, ha ez még egyszer megesik, komolyan mondom neked, belerúgok. Ezt elhatároztam.

Na, végre, az akaratos végre elhatározott valamit. Észre sem veszi persze, hogy a cselekvés a ha által fel van függesztve.

- Nem akarok neki kellemetlenséget, de nem úgy lenne tisztességes, hogy fizesse ki a tisztítót?

- Vagy az asztalost... le is lehetne esztergálni, nem?

- Nem, csak a nadrágra gondolnék, a vegytisztításra. Ez kétszer is volt már esztergáltatva, talán te is tudod miért.

-Ami nem semmi manapság - toldja meg az akaratos. - Én a helyedben, nő vagy sem, nekiszorítanám a kerítésnek, aztán kigondolnék valamit. Addig el nem megy... mittudomén, végtére is, nem a szocializmusban vagyunk.

- Nem bizony! Tudod, mibe kerül ma egy öltöny vegytisztítása? Legkevesebb 6 ezer forintba.

- Ahogy te képzeled. Tizenhatba. Na és a csarnok? Már zöldségért sem mer bemenni az ember. Régen két forintért utánad hajították a tojást. Most meg?

- Ne is mondd, tudom én! Felmegy az ideg. Az ember szívinfarktust kap az áraktól. Orvlövészt helyeznék el a háztetőn, és amikor hozzányúl a zöldséges az ártáblához, durr.

- Na és az orv osságok?

- Nekem mondod? Az öt évvel ezelőttit szedem, pedig tilos...

Közben a faláb megszáradt.

A kutya viszont jön visszafelé.

- Na, menjünk, mert nekem ma még sok dolgot kell elhatároznom - vet véget a böszmecserének az akaratos.

- Isten bizony megbántam, hogy kijöttem az utcára ilyen idegben. Már csak egy jó teát akarnák, aztán be az ágyba.

- Akard is, naná, ennyi jár nekünk! De vigyázz, mert bemondta a tévé, hogy Budapesten az emberek fele a saját lakásában fagy meg! Van legalább rendes akaród?

- Van hát. Svéd flanell. Kicsit kopott, de a feleségem így legalább nem vitte el. Te merre indulsz?

- Még nem tudom. Van nálam két elha.

- Ejha! És mit akarsz vele?

- Valami tározót kellene találnom. Nem akarom itt eldobni. Bár ezeknek...

A művész meg ő

A művész, mint minden reggel, arra ébredt, hogy mérhetetlen érdeklődést tanúsít önmaga iránt. Első dolga volt, hogy megmérje, mégis mekkorát.

- Én, én... - így állt a mérlegen. Vén volt már a művész, egyelőre csak ennyit tudott kinyögni. - Egy nappal öregebb lettem - sopánkodott, de megnyugtatónak találta, hogy továbbra is mindenről ő maga jut az eszébe.

Lassan szedelőzködött. Közben próbálta eszét összeszedni:

- Amikor én, akkor én mindig... - ez volt egyik kedvenc gyakorlata. A másik meg egy nekemholfáj csokor, ami nem csupán tartalmában, hanem stílusában is egyre érettebbre kerekedett.

- Ki ön, s ki ha nem én? - szólt a kávékiöntőhöz.

Miután kávét ivott, kiment az utcára kezében világadó rádiójával. A potmétert tökig csavarta.

- Figyeljetek, itt én beszélek! - kiáltotta rozsdállón, de mégis ércesen. - Figyeljetek! Velem ez ilyenkor úgy van...

Megzavarták. Szembe találta magát régi osztálytársával, még a kisképzőből, aki valamelyik házsarok mögül lopta magát a képbe. Látszólag gyengélkedett: pupillája tág volt, és alig szólt magáról. De ez csak olcsó ikonikus fogás művészfélék között.

- Ne is mondj semmit, értelek! -vágott szavai elébe a művész. - Velem ez úgy van... - és önzetlenül ellátta mindenféle önnön életéből merített jó példákkal a gyengélkedőt.

A másik hallgatta, aztán összeesett. Természetesen feltűnési viszketegségből, ez rögtön látszott az esésén.

- Önös a világ - sopánkodott a művész. - Nem szeretem, hogy mindenki csak magával van elfoglalva, rám meg senki nem figyel.

A tér szélén korhadozó padra ültette az ájuldozót. Kulcsok hulltak ki annak zsebéből.

- Tessék, már megint próbálja magára terelni a figyelmet. Az egész városnak azzal kell foglalkoznia, hogy ő most beadja a kulcsot.

- Mit festesz mostanában? - kérdezte ekkor hajdani osztálytársa elhaló hangon.

- Ah, tehát jobban vagy! Akkor elmondom neked, min dolgozom én most. Nehéz lesz követned, hogy én újabban hogyan gondolkodom, mert én most elhatároztam, hogy újszerű leszek, és magamról festek hatszor nyolc méteres extrovertikus korképet. Én és a kor. Mivoltom szimbolikus vetülete a hiperdimenziókban. A legfelsőbb térréteg közepén az egóm, szélen a sajátságaim, tükörképszerűen. A kép minden részén hullámzóan éndesek. Sajgok és sugárzok a rétegeken át. Énlek szakadatlanul. A mélységben, egészen fent két énem éncselkedik egymással. Alant szintén énjeim, a purgatórikusak, olyan miségembe sűrűsödőn. Háttérben kushad a kor a maga büdös éntelenségében, és én a kép összes rétegén át a kor szemébe vágom az én-adut. Nesztek, heuréka, ego sum sunma summárum!

Míg a festő így áradozott készülő művéről, kollégája közben mégis elpatkolt valahogy.

- Tessék! - kiáltotta világgá a sértett művész, adója hangerőgombját koppanásig feltekerve. - Az ember gyarló. Mindent elkövet. Inkább megdöglik, csak hogy magára terelje a figyelmet.

- Én itt álltam, gyanútlanul - mesélte később a helyszínelőknek - amikor távoli kollégám a sarok felől elő kuncsorgott, öncsörgött-éncsergett hirtelen, és magamutogató kérdezősködésbe kezdett, hogy mi újság velem. Próbáltam legjobb tudásom szerint felelni. És akkor itt összeesik nekem. Én nem is gondoltam, hogy beteg. Már a tegnap is egy trau volt nekem, de ezzel a trau mával végképp nem tudok mit kezdeni. Pedig ma tudtam volna dolgozni végre. Ott áll a nyolcszor hat méter vászon kifeszítve, aminek a közepén már sejlik krisztusi énemből valami. És most össze vagyok zavarva. Kellett nekem kijönni az utcára! Csak hát, ha otthon maradok, senki nem törődik énvelem. Önös a világ. Önös és közönyös. Sötét, átláthatatlan. Nem csak trauma, trau a holnap is. Kinyitom reggel a csapot - a saját csapomat, értitek! - és csak víz folyik belőle. A tévét már be sem kapcsolom, mert mindenki másvalakiről beszél. Halódik, döglődik persze mindenki. Direkt, hogy rólam kicsit se eshessen végre szó.

A művész hazavánszorgott aztán.

Hosszan állt a tükör előtt szemeit magára szegezve.

- Hát most mondd meg... - de hogy mit, már képtelen volt kinyögni.

humoreszk

Pesövé Ofszi:

Lesz mégis vérnisszázs

Állami pompától övezve megnyílt Botori Gina új fotókiállítása. A műkereskedelmi kormánybiztos és az állami közjegyző szerezte meg a felkapott művésznő árverésre bocsátott sorozatát, benne a most kiállításra került vintázs kópiákat, a Nemzetközi Valutaalap támogatásával. Különleges precedens: az egyik titkosan kezelt svájci banknak a magyar állam által bérelt széfjébe ezúttal negatívok helyett csipeszek, hólyagosan összezsugorodott hívótálak és fémkazettába zárt feketés por, egy elégett nagyítógép maradványai kerültek.

Az új kiállítás egyetlen összefüggő sorozat, Botori ugyanis a rá jellemző, halált megvető leleményességgel egy, a paksi földmunkáknál zselévé lapult földibékát helyezett a 70-es évek közepén leselejtezett és a Soós bazárban olcsón megvásárolt 13xl8-as fa nagyítógépbe, melyet a laborálást megelőzően heteken át forró kátrányban és alkoholban áztatott, majd avas disznótepertővel kent be. Miután a művésznő a vegyszereket a Botori dinasztia titkos receptje szerint sajátkezűleg összeállította, valamint az 1963-ban lejárt szavatosságú fotópapírokat gondosan előkészítette, meggyújtotta a nagyítógép gazdagon átitatott faburkolatát, és kezdetét vette a levilágítás.

23 nagyítást sikerült készítenie az égő fagéppel a hőségtől sistergő és fokozatosan összezsugorodó földibéka tetemről. Az utolsó kép hívásakor a laborhelyiség már mindenestől lángban állt, Botorit azbesztruhája védte meg attól, hogy maga is a tűz martaléka legyen, de bal kézfeje, mellyel a Forte papírokat a nagyítógép alatt leszorította, félig így is megfőtt.

A kiállítás, melynek megnyitóján Botori Gina súlyos sérülései miatt nem jelenhetett meg, várakozáson felüli sikert ígér. Érthető, hogy a lángok visszfényétől elfeketült utolsó kópia ára - az egyetlen magántulajdonban lévő darab - melyen a béka még tisztán kivehető, a csillagos égbe szökött az aukción. Mire a magyar állam észbe kapott, már vagyonokért elkelt néhány levilágítatlanul kimenekített, füstszagú fotópapír is, valamint Botori megolvadt exponáló órája, amin az utoljára beállított megvilágítási idő látható. Mint hírlik, ezt egyik titkos alkuszán keresztül Gadányi Györgynek sikerült megszereznie, az ugyancsak világhírű gyűjtő ugyanis váltig el kívánja kerülni a tehetősség látszatát.

A mai sajtótájékoztatón kiderült, téves a híresztelés, hogy Botori visszavonul. Több kurátor és újságíró hajba kapott a stílusosan lángolva felkínált mobiltelefonért, melyen Botori menedzsere letárcsázta a szigorúan titkosított számot, s a plasztikai műtétje végett a Columbia közeli szigetek valamelyikén tartózkodó Botorinak egyetlen kérdést lehetett feltenni.

Mint hírlik, Botori Gina továbbra sem nyugszik. Máris megrendelt columbiai mahagóni fából egy speciális nagyítógépet, melynek másfélszer másfél méteres negatívtartójában személyesen helyezkedik majd el zsilettpengék között, kátránnyal bekenve, tollban megforgatva, hogy újabb tanúbizonyságot szolgáltasson a világnak művészete utolérhetetlenségéről.

Közben persze beindult a konkurensek praktikája is. Állítólag a béka az oxigén-szegény hőségben mumifikálódott, így elvileg nem zárható ki, hogy az utolsó fázisról a kiégett labor romjai között kotorászó galéria-sakálok további kópiákat készíthettek.
Botori már üzent menedzserével, hogy két napon belül hazarepül, s a vitatható kópiákat egy columbiai óriásbéka frissen kiszívott vérével megköpködi és újradedikálja. Felajánlotta továbbá, hogy küszöbön álló világkörüli turnéja bevételéből kifizeti hazánk nemzeti adósságát.

A véres újrahitelesítés eseményén természetesen jelen kíván lenni a kormány, de mintegy negyvenhárom további ország kulturális államtitkára is jelezte már érdeklődését. Időközben a Világbank Botori tiszteletére soroson kívül felvette hazánkat a művészileg legfejlettebb hét Ász közé.

Lesz tehát mégis vérnisszázs Botorival. A gazdasági minisztérium leállíttatta a CosmiPlasa felépítményi munkálatait, mert nem kínálkozik alkalmasabb alap Botori 370 méter magas emlékművének elhelyezésére. Természetesen a CosmiPlasa is megnyílik a Botorit fényképezés közben ábrázoló gigantikus szobron, méghozzá a nőalak kezében lévő, csekély ötven méter magas kamerában, ahol a kilenc multiplex mozihoz egy BotoGi-nak keresztelt galéria is társul majd.

A szoboralak kontyában kilátót helyeznek el, pénzesebb turisták tiszta időben innen pillanthatnak majd le az Eifert toronyra.

Hétvégi humoreszk

Nem maradhatunk hétvégére derűs percek nélkül, ezért Pesövé Ofszi most közzéteszi egy Dosztojevszkíj előtt tisztelgő humoreszkjét.


Mit szeretnek bennem

Az emberek leginkább azt szeretik bennem, ha egyáltalán valamit, hogy az én barátságosan kíváncsi tekintetem jólesően emlékezteti őket saját magukra. Mihelyt meglátnak szembe jövet, nyomban ők jutnak rólam eszükbe, és ez otthonosságot kölcsönöz a találkozásnak.

Lejattolunk, kérdezik, jól vagyok-e. Ez persze csak olyasféle entrée, mert ha véletlenül nem jól volnék, nyomban gondterhelten ráncolják homlokukat. Igazuk is van, ezt, szóval, ha véletlenül nem vagyok jól, nem csak ők, én sem szeretem.

Ilyenkor gyorsan meg kell kérdeznem, hogy ővelük mi van, és akkor fellélegezve rázendítenek saját magukra. Alig akarják abbahagyni, annyi minden van velük. Annyi mindent tudnak saját magukról, hogy csak csodálkozom. Csupa rosszat, persze!

Mondják, csak mondják, sorolják, én pedig hallgatom. Ha pedig már semmi további nem jutna hirtelen eszükbe, ügyesen belekérdezek a részletekbe. Na, ettől aztán felszabadulnak, és dől belőlük a sok-sok részlet, a boldog panaszkodás, mert valakit, ím, ilyen mélyrehatóan érdekel végre az ő keserves életük sok-sok részlete.

Mielőtt elválnánk, hálálkodva megemlítik, hogy én mennyire értő lény voltam mindig is. Azt szeretik bennem, hogy én nem okádom magamból végeláthatatlanul a panaszt, nem akarok csak magamról beszélni, mint mindenki más, amit annyira unnak már, mikor mindenki más csak nyavalyog és nyavalyog, hogy nincs semmi pozitív az emberekben, és hogy senki semmit nem akar tudni a másikról, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Kivéve engem, de tényleg! – teszik hozzá. Mert én pozitívan hallgatom, hogy velük mi minden igazságtalan szörnyűség történik már megint, amit szinte nincs már kinek elmondaniuk. Micsoda nagyszerű érzés nekik, hogy én tudok együtt sopánkodni, együtt jajgatni velük. Előttem kitálalhatják minden bajukat, azt is, mennyire utálják, hogy manapság nem hallani mást, csak panaszkodást.

Legeslegutoljára még meg kell nyugtatnom őket bánatosan csillogó szemükbe mélyedve, hogy én tényleg nem szerénységből mondtam, hogy jól vagyok, ahogyan ezt, kicsit irigykedve el is várják, szóval, hogy csupa öröm az életem, öröm és bizakodás. Jó érzést vált ki belőlük, amikor kijelentem, mekkora további örömömre szolgált, hogy valaki végre őszintén kiöntötte nekem a szívét.

Egyébként, én tényleg jól vagyok. Ha nem is kurva jól, de jól. Meg is van rá minden okom. Az ár nekem még sosem csapott túl a szájam alsó peremén, vagy ha csapott is, a szám véletlenül épp csukva volt. Nagy szerencse ez manapság. És nekem van luk a seggemen, amit oly kevesen mondhatnak el magukról, így aztán folyvást van minek örülnöm. És csupa derű és pozitív érdeklődés vagyok, igazi közösségi lény, miként azt mások annyira szeretik.

Mesélik is aztán otthon, ahol őket úgyse hallgatná meg magukról senki, hogy találkoztak velem, és bezzeg én mennyire megértőn el tudtam volna hallgatni őket óra számra, hogyan csillogott a szemem, csak hát annyi dolguk van mindig, sajnos, rohanniuk kellett tovább.

Felícia nagyszerű illusztrációja azt a pillanatot ábrázolja, amint nyugtatom őket bánatosan csillogó szemükbe mélyedve.

bal szemmel kelni

Bár a tudományom mai állása szerint mindenért felelőssé tehető meteorológusok nem ezt ígérték, reggelig tombolt a hőség lakomban. Amikor kilenc felé kitántorogtam a konyhába, Ákos már a barátnőjétől hozott friss tejberizsát kanalazta, és a legfrissebb Metro újságot lapozta.
Nekem bezzeg... - morogtam magamban, és igen bánatos voltam. Valahogy bal szemmel kelhettem, mert a csésze pereme alatt sorjázó motívumot egytől egyig halálfejnek láttam. Ha hunyorítok kicsit, még most, utólag is annak látom, pedig már tudom, hogy tehenecskék.

Felkínálom a képet tesztelésre. Aki halálfejeket lát, pokoli helyzetben van. Vagy kedvére rizsázó barátnője nincsen vagy légkondija. Ha egyik sem, az a legsajnálatosabb.

Brosnan ördögi helyzete

Pár hónapja bukkant fel Pierce Brosnan a csapzott pesti utcákon, tekintetében egyfajta irántunk érzett szánalom okán magára vállalt teherrel.
Miről is lehet szó?
Kellő reflektorfénytől sarokba szorítva kaphatott ez a Brosnan egy felkérést nem rég, ami valahogy úgy hangozhatott, hogy a föld vezető tudósainak és nagy gondolkodóinak mindmáig kudarcba fulladt szerencsétlenkedései után hajlandó lenne-e elgondolkodni őbrosnansége az emberiség végső céljait keresztező ellentmondások feloldásáról, és kegyeskedne megmutatni pár lényegre törő szóval a kivezető utat?
Ügyes ember ilyen nyomasztó felkérés hallatán hülyén néz. Ennek láttán aztán vissza is vonják nyomban a felkérést. Brosnan azonban nagyon hiú ember lehet, mert látszik ezen a fotón, hogy miként tört át mérhetetlen fontos egyéb gondolatain az emberiség alantas kunyerbálása. Anélkül, hogy felsőbbrendű különállása töménységét hígítaná, tekintetével máris kegyesen üzeni, hogy emelkedett szellemi szférájából hajlandó hozzánk, a tudatlanság büdös mélységeiben vackolókhoz leereszkedni, és valószínűleg meg fogja vizsgálni, hogy egyáltalán mi a nyavalyáról is van szó (már megint), s hogy természetesen igyekezni fog összes létfilozófiai problémánkat hátradőlésnyi idő alatt orvosolni, már ha aztán ilyen szamárságokkal többé nem zavarjuk.
Biztató ez a tekintet, istenem de mennyire! Én magam azonban sejtettem már korábban is, hogy minden világmegváltó kérdésfelvetésre minimum kétféleképp lehet jól reagálni. Vagy ilyen brosnani roppant okossággal, vagy pedig...
Íme, a Kinemondjam áruház bejáratánál meg is pillantottam a minap a Brosnanhez intézett kérdésfelvetés másik lehetséges megközelítését.

Itt már világosan látszik, hogy kezdettől van valami ördögi Brosnan sarokba szorítottságában. Feltehetően ugyanazt a nagy, kunyerbáló kérést szegezte ugyanis Ördög Nóra mellének is a Kinemondjam áruházláncban sűrűsödő emberiség, amire aztán ő a maga hibátlan mediterrán bájával, és öntálalása vidám profizmusával, lám, hogyan felel: Tessék narancsolni!
Brosnan ezt mintha észre sem venné. Neki, persze, a maga mérhetetlen fontosság-tudatából nehéz ilyen kis pillanat alatt kitörni. Míg ő okos fejét támasztja a nagy kérés zúdulását felfogandó, Ördög Nóra hipp-hopp megcsillant valamiféle bizarr intimitást a naranccsal. Egész estémet betölteni képes színielőadás sűrűsödik az ő derűs pillanatában.
Megvallom, a magam részéről valahogy inkább ezen az úton keresném a kilábalás lehetőségeit, ha én emberiség volnék.

utolsókat rúgok

Közelg a tavasz (persze még egy jókora telet tol maga előtt), én meg utolsókat rúgok. Na úgy értve, hogy a mellékelt képen. Bevásárlásból jövet utolsókat rúgok a járdán veszteglő kólás dobozba. Gyakorolunk GÖELEVENnel. Február 15 a humor fotópályázat beadási határideje, és még nem jutott eszünkbe semmi, semmi humoros, semmi vizuális vicc. Ez a kólás doboz is bánatos, zavaros erőlködés. A kurátor a fejünkre kenné - már csak úgy, virtuálisan.
Na, talán holnap!

ezen a napon

GÖ megELEVENedik a teáskannában,
amit me reggel nekem kellett tisztára súrolnom

Tévedésből ezen a napon, június 14-én rombolta le a feldühödött párizsi nép a zsarnokság és önkényuralom jelképét, a Bastille-t. Aztán a nép, ahogy a kannasúrolás fáradalmait kiheverte, rájött, hogy nem is ezen a napon, nem júni, hanem júli, július 14-én fogja csak lerombolni.
Na, mindegy, a zsarnokság akkor is zsarnokság :-)))

A valószínűség, a véletlen meg a szükségszerűség

Az étkező asztalunkhoz közel van a bejárati ajtó. Épp reggeliztem, amikor meghallottam azt a szeles motoszkálást. Mint mikor az őszi avar bekavarog a kertből. Csak most nyár van, rezzenetlen, dög meleg a levegő. Talán ettől képzelődik az ember, aki történetesen én vagyok.
A nesz ismétlődött. Olyan mosdmegszerű sustorgásnak tűnt, meg pont a fordítottjának is.
Nyitom az ajtót, s valami ködlik előtte. Valószínűleg rosszul látok a melegtől, gondoltam.
- Nem, nem, ez én vagyok!
- Istenem, már hallucinálok is...!
- Nem, nem, én beszélek hozzád, a valószínűség.
- Nem ismerem!
- Nana! Csak tegezzél bátran, már találkoztunk. Igaz, fél évszázaddal ezelőtt volt, amikor Ágival megtettétek a lóversenyen a hét kettőt oda-vissza.
- Harmincszoros pénz! Azt te voltál? Kár, hogy csak egy tizesünk volt.
- Az is én voltam, meg ez is én vagyok.
- Akkor van szerencsém!
- Nana! Mit eszel? Pont úgy haraptad ki a közepét annak a spanyol uborkának, ahogy a tévé híradóban láttad attól a kérkedő bugristól.
- Spanyol? Én csak magyar árut veszek.
- Mindenki magyart mond, amikor csak a magyart veszik.
- A mutált Coli baktériumra gondolsz? Annak igen kicsi a valószínűsége.
- Engem te ne kicsizzél, amikor meg se mostad!
- Na jó, megmosom...
- Már a szádban van.
- Kiköpöm, látod? Nem tudnál felszívódni?
- Nem én intézem a dolgokat.
- Hanem én - toppant elő a valószínűség mögül a véletlen maga.
- Elég a népbutításból, te semmirekellő! - Csak most láttam, hogy a szükségszerűség is ott settenkedik a valószínűség mögött.
- Tudod kit, anyádat semmirekellőzzed, te nagyokos! - így a véletlen. - Nem hallottál még a dialektikáról, a konstruktív véletlenről? Neumann János játékelmélete... nincs meg neked?
A szükségszerűség igen felbőszült ettől.
- Nem látod, vaksi, hogy mi itt a helyzet? Hogy milyen nagy valószínűségre tettem szert?
- Tettél ám...! A valószínűség csakis a véletlen által teljesül be. De te mindig itt settenkedsz, amikor hirtelen csinálok végre valamit.
- Ez van, látod? - hajolt közelebb a valószínűség enyhén keseregve. - Perc nyugtom sincs ezektől. Amit a véletlen egyetlen pillanat alatt elront, azt a szükségszerűség évszázadok alatt megpróbálja helyrepofozni. Kinek van itt igaza? Ez lenne az alapkoncepció? A teremtő csak hallgat. Hosszú távon talán neki van igaza. Te most bezabálod mosatlanul a spanyol uborkát, a coli mutáns, aki véletlenül az uborkán téblábolt, keserves hasmenések közepette végez veled, de a fiad, tanulván az esetből, tisztaságra neveli az unokádat, aztán az is ezt adja majd tovább, és az ő leszármazottai már genetikusan fognak irtózni a mosatlan uborkától.
- Ez a dolgok gargarizálása - károgott közbe a véletlen.
- Vulgarizálása, te szerencsétlen! Vul-ga-ri-zá-lá-sa. - A szükségszerűség gúnyosan nevetett.
- Én szerencsétlen? De hiszen én vagyok a szerencse, a boldogság, te emberszomorító!
- Népbutítás, ez vagy te! Egy bunkó! - dühöngött tehetetlen mérgében a szükségszerűség.
A bunkó lecsapott. Egymás torkának estek.
Most már láttam, mi itt a helyzet, mitől örvénylik oly ködösen a valószínűség
Visszatértem reggelimhez, megettem az egész uborkát mosatlanul. Intézzék el egymás között.
Mire lenyeltem az utolsó falatot, a sustorgásnak is vége szakadt ajtónk előtt.
Lám, így kell ezt! Kezembe vettem sorsomat. Ezek ott hárman nyomban béna kacsák lettek.

kis gazok

Hátsókijáratosok!
Figyeljünk a kis gazokra!











(Erzsébetvárosi érdekesség)

Ha lassú a csiga

Világítótorony szerelő kft.-t alakítottam a rendszerváltozás után nem sokkal. Kézenfekvően Pharosnak kívántam elnevezni vállalkozásomat. A cégbíróság megtagadta a bejegyzést.

- Ilyen nevű cég már létezik.

- Nocsak? Így, péhával, pharos?

- Itt van, kérem, tesék: Pharos - hajdúpicsányi alsógatya gyártó kisszövetkezet.

- És ha magyarul írnám: Fárosz?

- Már olyan is van: Fárosz madárétel kereskedés.

- De mi közük az efféle tevékenységeknek ehhez a szép görög szóhoz?

- Aki gyorsabb, Uram, aki gyorsabb!... Versenygazdaságban nem logikai, hanem versenyszempontok érvényesülnek. Csigának is csak az nevezheti el vállalkozását, aki a leggyorsabb.

Így keresztelődött a cégem végül Pharos Lux névre. Most számolom fel. Nem világítottam elég messzire.

És lassú voltam, mint egy szocialista hiánygazdaságból itt maradt csiga.

Bezzeg, aki élelmes!

Várakozó pedáltaxis a Dob utcai éjszakában

a HOLDRA kentem

Most olvasom, mi volt a bajom:
csak hogy jobban hallja a róla szóló rémhíreket, éjjel oltári közel jött a Hold. 356 ezer kilométerre, vagyis huszonhatezer kilométerrel közelebbre, mint máskor. Ezért volt tehát, hogy összevissza álmodtam az éjjel. Tejszínhabbal ettem például a tejszínhabot.

Évtizedek óta nem volt ennyire fényes a Hold, mint ma lesz. Ebből, persze, aligha fogunk látni bármit is, mert bekaptunk egy nagy felhőt.

Magatokat sajnáljátok, engem ne féltsetek! A felhők ellen megtanultam védekezni. Már egész fiatalon kifigyeltem, hogy a felhősödés a legszebb naplementéket is képes elrontani. Ezért, kidolgoztam egy technikát, aminek a lényege nagyon egyszerű.

Miután a tejszínhabbal végeztem, álmomban kiültem kertünkbe, és édes, felhőtlen semmittevésben bámultam a felhősen lemenő Nap fényében az én megunhatatlan Lemenő Nap Fénye című fotómat, ezúttal 30x40-es álomnagyításban.

Azután gúlába raktam Tábortűz fénye című képemet, amiből direkt erre az alkalomra printeltettem ki vagy két tucatot, és az egészet meggyújtottam. Mikor már szépen lángolt, tettem rá Apró Ágak című makro sorozatomból is.

Nagyon nagy tűz keletkezett, feleségem is kiszaladt, de megnyugtattam: hamar ellobban ez, és a parázs mellett jó lesz melegednünk. Kihozta kedvenc albumát, amelyben fallikusra formálódott fatörzsek képeit gyűjti - mert ő is fotózgat ám, csak ő nem ilyen szépségbuzi, mint én! Talán ezért is vagyunk egymáshoz valók. Még sosem különböztünk össze ízléstelenségbeli dolgokon.

Sütöttünk most is néhány csíkot az ő Falusi szalonnák című sorozatából, és zsírját az én Éhes disznó szépségről álmodik című képemre csepegtettük. Nejem ezután még Vágyak éjjel című önaktjába göngyölt krumplit sütött, én meg fényezgettem használattól elkormolódott nyársamat.

A szépség eme tökéletes körforgását, sajnos, hamarosan eső vertre el, na, ez lehetett a Hold miatt! Annyira szép volt ezeket álmodni, hogy nem is vettük észre, már rég beborult.

Valami repülő is elhúzhatott fölöttünk, mert cigánygyerekek fotói kezdtek potyogni, honnan, ha nem onnan, mert álmomban sem hinném, hogy csak úgy, az égből.

Álmom vége felé a tűz kezdett kialudni, ezért még rátettem Vezúv szépsége című díjnyertes poszteremet, ahol szikrák özöne rajzolja körül feleségem csúnyácska krumpliját.

Én valahogy ilyen vagyok: nem bírom, ki, hogy a világ ne szép legyen. 

 Közben bekattant nekem - nagy szellemem, ha találkozik! - hogy  A HOLD ÉRDEKELT címmel foglalkoztatott már régebben ez a téma. Most mellékelem, hogy kárpótoljam az emberiséget a felhősödésért :-))