2012. április 29., vasárnap

Százötven giga adatom még mentetlen







 Örülök, hogy végre valaki érdemben foglalkozik winchester (vinyó) problémámmal.
Ez a kép most érkezett Felíciától. Lényegtelen kérdésemre, hogy honnan  szerezte nekem a dús hajat, az alábbi megjegyzéssel válaszolt:
 
"Dozikám !
Ez csak egy kép a jövöböl.Ha sikerül a mentés,újjá fogsz születni !
Csók Felícia"









egyébként donor kerestetik:
Samsung 500 Giga mitt'omén...

2012. április 27., péntek

Lapszem le!

avagy
a rencergazdira várva...



A Teremtőnek, akit nemrég erősítettek meg újabb öt évre az Atya úristeni posztján, új tervei vannak: energiaellátással mentené a Földet, és Iker-Úristent hozna létre. Ez előtt azonban még meg kellene oldania a szíriai krízist.

Jonas Kaufmann, a világ egyik vezető tenoristája az Atyaúristenével szomszédos szobában gyakorol. Az áriák egy kicsit beragyogják az Atya-Úristen egyébként nem túl fényes napját. Mostanában Szíria jár a fejében.
Az arab ország mellett az energiáról és az emberiség jövőjéről beszélgettünk:

- Közelítünk ahhoz, hogy béke legyen Szíriában?
- A szír kormánynak maradéktalanul végre kellene hajtania a teremtésben foglaltakat. Nagyon aggaszt, hogy bombázzák Homszot és más területeket. Ennek véget kell érnie. A teremtő segíti helytartóit mindennemű politikai és logisztikai támogatással (istencsapása stb.) Ugyanakkor az ellenállás erőit is teljes együttműködésre kérem. Hadd folytatódjon a politikai párbeszéd! A szírek eleget szenvedtek már, és túl hosszú ideig. Kilencezer ember halt meg. Hány életet akarunk még feláldozni? Tízezrek menekültek a szomszédos országokba.
- Aszad elnöknek a transzcendentális segédcsapatokat be kellene engednie az országba?
- Amint csak lehetséges. Biztosítani kellene ezeknek az erőknek a bejutást. Az égiek a vezetőkkel együtt hajlandók cselekedni. Már most is nyújtunk segítséget a szíriai vörös félholdon keresztül. Elijeszt sokakat, de ez nem elég. Teljes körű transzcendentális támogatásra van szüksége az országnak. Az egész világ szkeptikusan figyeli Szíriát. Már korábban is előfordult, hogy a szadista elnök (ahogy ön mondja: a szad) megszegte ígéretét. Tudom, hogy ő is frusztrált, nagy nyomás nehezedik a kormányra is a fegyverszünet betartása érdekében. Ehhez önmegtartóztatásra van szükség.
- Júniusban a világ vezetői találkoznak a hat nap plusz húsz teremtői csúcson, ahol a téma a fenntartható fejlődés lesz. Rá tudja bírni őket, hogy végre cselekedjenek?
- Ez egy egyszeri lehetőség az emberiség számára. Kezdettől használunk erőforrásokat a fellendülés nevében, a szakadatlan forgású Föld bolygó végső fordulóponthoz érkezett. Ha nem megfelelően és okosan közelítjük meg ezt a problémát, nagy bajban leszünk. Unokákra hagyjuk a Földet, és ha nem figyelünk oda, nagyon mostoha körülményeket örökölnek majd. A találkozó időzítése kulcsfontosságú. Komolyan dolgozom azon, hogy a világ vezetői eredményeket érjenek el.
- Milyen eredményeket?
- Kulcseredményeket. A legfontosabbak a klímaváltozással és a vízzel kapcsolatos kérdések. 1,2 milliárd ember nem jut vízhez, és kétmilliárd embernek nem adatik meg a biztonságos ivóvíz. Ez sok betegséget és egészségügyi gondot okoz. Egészségügy terén természetesen van még elérendő eredmény bőven, akárcsak a városiasodás kérdéseiben és az egyenjogúság terén. És ott vannak az óceánok. Rá kell jöjjek, hogyan tarthatom meg őket egészségben. Nem egyesével, hanem perspektivikusan kell foglalkoznom ezekkel  az ügyekkel. A hat nap plusz húsz teremtői csúcs eredményei a békére és a stabilitásra is kihatással lesznek. A fenntartható fejlődés segít elsimítani a feszültséget. A vízhiány és a felmelegedés feszültséget és bizalmatlanságot okoz. Az emberek harcolni kezdenek az erőforrásokért.
- Pihenésképp XVI. Benedek pápa zongorázik. Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke haikukat ír. S Ön?
- Időtlen idők óta fáradozom a kozmikus szférában, nem volt sok időm pihenni, főképp mióta Atyaúristen vagyok. Hálás vagyok fiam és a szűzanya támogatásáért, mert nem sokat tudtam velük lenni. A múlt évben pár hétvégét űrlabdáztam és szupernováztam a barátként egyébként nagyon kedves és készséges Luciferrel, de golfoztam is. Ott lenni a zöldben, a friss levegőn helytartóim képében, ez aztán isteni! Nekem ez ad energiát.
- Mennyi a hendikepje?
- Végtelen nagy, de a luk mellől tekintve egészen üdvözítő.
- Volt már ideje levonni a teremtés első hat napjának konzekvenciáit?
- Hát persze! Ahhoz, hogy ebben a munkában sikert érjen el a teremtő, tudnia kell figyelni.
- Aha!
                     lejegyezte: Elizabet (Brawó, Elizabet!)
                     a metró újságban utazva át-, meg- és feljegyezte: Pesövé Ofszi


egy golfütés az égen
avagy
végtelen hendikep

2012. április 24., kedd

itt tata (was?)


Most, hogy elszállt az egész C vinyóm 160 gigányi tartalommal, valahogy fogékony lettem a pofáraesésekre :-)

(nekem itt ne ménemezzetek!)

2012. április 17., kedd

adatmentésre várva - mérgemben

Áder lesz az elnök? Csak úgy, simán?
Kik játszanak itten politikai színjátékot nekünk, amire jócskán befizettettek bennünket? Sima dráma ez vagy vígjáték? Tragédia netán?
Comedia del art?
Bizonyára nem véletlen, hogy a dramatikailag mindig kétes értékű népakaratból összeállt ez a kétharmados parlamenti helyzet, a leváltó-erő. A FIDESz-KDNP szövetségnek országra szóló berendezkedési koncepciója még csak lenne, de helyenként tudatlanság-lendületes a forgatókönyv, nemzeti karizmája gyermekes, pártlojális háttér-ügyeskedőktől kikezdett.
Szemben velük a struktív erők. Szerencsés esetben lehetne ez kon- , azaz konstruktív, de nem, ők inkább destruktívak.
És miért?
Az MSzP destruktív mindenek előtt, mert ők az ideológiai köpönyegforgató hatalmi mohóság örökösei (ha nem egyenesen még mindig a hajdani ők maguk azok). Legitimitásuk a rendszerváltás után a korábbról eredő klientúra-struktúra olajozott volta meg a kormányzói rutin alapján látszólag fennállt. Na meg a kiöregedettek régi idők iránti nosztalgiája is kedvezett nekik. Most betlire mennek: minél inkább döcög az ország-kocsi, annál valószínűbb, hogy lebukik a bakról a hajtó.
Itt van most nekünk ez az elnökpuccs hozta válság, amit, ha úgy vesszük, az álszent, tényszajkó hávégéponthu szerkesztő és csapata generált (na, ugyan milyen struktív ambícióktól hajtva?), a botrány, amit az üdvünkre nagy ívben tevő, másszekér toló had olyannyira igyekezett kipattantani.
Lám, a struktív erők most gondolkodás nélkül (na jó, a nélkül szó túlzás, mert a spekuláció nagyon is jelen van itt!) magunkra hagynak bennünket, népfelséget országos válságunkban. Az LMP, ez a másszínház is hallgat. Most, hogy konstruktívan meg kellene szólalnia, átbeszélni hozzánk a hablatyoló hatalom feje felett, amikor ki kellene mondani karizmatikus hangzású neveket, hogy köztudott legyen: igen is van, lenne alternatíva, most bezzeg az egész ellenzék betlire játszik. Nem mond semmiféle nevet, mert hogy - mondják - ez az egész elnökválasztás csak a kétharmad színjátéka. Lenne kit mondania? Vagy azt kellett tán belátniuk, hogy politikailag kétoldalú ez a válság?
Közben aztán a destruktív ellenzék futkos a nagyvilágban, segít lerombolni országa imázsát, hogy egyfajta nemzetközi intervenció után a romok tetejére ülhessen, mintha ilyen, mint ország, haza, nemzet többé nem is létezne, mintha ilyen nem is kéne, hanem csak gyeplő, mintha a mi mostani ellenzékünk beérné hatalmi mutyizásokra alkalmas tereppel is egy szabadjára engedett államkocsin, lovak nélkül is akár, puszta bakkal, ahová fel lehet ülni.
Ki az az Áder János a FIDESz arculatán kívül? A szellemi elit palettáján kicsoda?
Költői kérdés. És senki sem kiált egyetlen nevet sem vele szemben, amivel a FIDESz lelkiismerete megszorongatható lenne?
Bizony, mennyire hiányzik a mi egy-házas parlamenti formációnkból, az önjelöltek palettája mellől egy felsőház, ami irányító szerepet kínálna az ország szellemi krémjének! Ahonnan elnöki pozícióra alkalmas személyiségek nőhetnének ki.
Nincs ilyen nekünk. Nincs államférfiúnk! Tátott szájjal vagy összeszorított fogakkal tűrjük-bámuljuk a gazdasági erőfölénnyel, valóvilágos ambíciókkal előttünk termő, fölénk keveredő kalandorok randalírozásait. Tűrjük, mint a birkák, hogy gumilabda-identitású politikai légtornászok pattogjanak, cirkuszoljanak a fejünk fölött.

2012. április 15., vasárnap

A semmi boldogító érintése




(avagy hétvége van, a rencergazda hallgat - húzom kicsit a bizonytalanságtól terhes időt :-)


Ujjaival lazán összekulcsolt két tenyerét térdei között szorongatva ült G. a zsúfolt teraszon, a nyári melegben olvadozó fagylaltos kelyhe előtt, és álnok kis operett dalocskákat dúdolt Z. fülébe, aki a viszontlátás örömére meghívatta magát fagylaltozni. "Élt hajdanán egy hottentotta lány..." stb., stb., ezt az operett betétet dúdolta G.-vel együtt a habzsoló Z.is.
G. némi kétségbeeséssel további dalocskák után kutatott emlékezete Z.-vel közös szegmensében, hogy tovakergesse az életidő tehetetlenségre kárhoztatott, költségekkel terhes fikarcnyi szakaszát, és ekkor hirtelen megérintette a semmi.
G. lelassult a strófácska közepén.
- Te érzékeny lélek vagy, G., többre érdemes, mint ez az alak itten, mint ez a sok tortazabáló, élveteg, semmit hajhászó körötted. Mit óbégatsz itt hülyeségeket? Miért félsz csendben maradni, míg ez a leimoló alak a fagylaltodat bezabálja? Neked jár a semmi. Akarod?
És mire G. bólintott képzeletében, már el is vegyült ez a hang a júniusi áramlatokkal. Vákuumos lett a csekély távolság G. és Z. között. Ostobán hamis lett, majd elhalt az imént felidézett dallamfoszlány Z. fagylalttal bélelt garatában.
G. ponttá zsugorodva látta élettörténetét. Nem volt semmi formája, alakja, kiterjedése. Ez a Z. sem volt benne. Mintha semmi sem történt volna vele egész életében. Illetve azon az oldalán, ahol a fény érte, mégis valami: Valkó tanár úr, aki megint és megint kettest ad magyarból valakinek. Ezt jól ismerte, s eddig ügyes karcolatokkal, pamfletekkel és maga körül szerteszórt belterjes versikékkel mindig kivédte, de most csak egy kurva nagy zuhanást érzett, egy olcsó levitáció félét volt képes tételezni, amit a világot jelentő deszkák fölött ő performál s az élvhajhász, nassoló közönség megengedő vigyorral odalegyint egy pillanatra.
Z. is megakadt régiszépidőzős bugyborgásai közepén, (dalocskájával épp ezeknek remélte G. elejét venni) tekintete elnyílt és már inkább mégsem kért még egy fagylaltot. Látta, hogy G.-t idegen szoftverek rohanják meg, hogy G. egyre homályosul, hogy valami nagy baj van.
Gyorsan felállt, ő már itt sincs, itt sem volt, el sem jött, nem találkozott senkivel. G.-vel? Nem is ismerték egymást. Ő éppen most jött, szabad asztalt keres. Azt a másik kelyhet, meg az övét, ami az asztalon állt, alján színes fagylaltnyomokkal, valaki más, esetleg egy német turista hagyta ott.
A terasz távoli sarkában a zenész kissé fáradt ujjakkal a különbséget zongorázta semmi és valami között.
Megfoghatatlan fenomén gyanánt a pincér hangja lebegett Z. fagylaltos kelyhe fölé:
- Parancsoljon Uram, igen, két fagylalt, ha nem lesz még valami egyéb... - aztán a pincér maga is ott termett.
- Csak azt akartam... Itt az előbb volt még egy Gé. Nem látta?
- Semmit sem láttam, én itt ilyenkor dolgozom, Uram, hordom a lét, a fagyit a maga szolgálatára.
- Lét, ja, persze! És akkor megmondaná, hogy mit jelent, hova hat, például a kiáltás egyedül a puszta létben? ... teljesen egyesegyedül – tette hozzá Z. kétségbe esve, hogy kicsit húzza az időt, mert volt nála persze pénz, de nagyon-nagyon nem szeretett volna fizetni.
A pincér értetlenül hátra csapta állát.
- Semmit, semmit nem jelent - mondta aztán, és előre dőlve várakozott.
Z. kénytelen volt fizetni. A pincér elviharzott, s ő ott maradt egyes-egyedül. Illetve az asztal ketté hasadt, pont középen, túlsó fele eltávolodott. G. fagylaltos kelyhe előtt már egy fedéltelen ült, épp szálkát húzott ki a körme alól, hogy hézagolja az összefüggéseket, hogy azt ne higgye bárki már... hogy őt ez az olvadozó kehely...

G. a gimitablón.
Legalul jobbra Z.

2012. április 13., péntek

C-nek annyi

Központi Vinyónk - a C - csütörtök este csütörtököt mondott. Eddig is el voltunk szállva, de most aztán végleg (?)
Laptopról nyögjük ezeket a szavakat:

segiccség!!! HELP!!!

D-Vektor
és P.O.
(aki bezzeg most nem vigyorog :-(((((((((

Lám, jajveszékelésünk nem maradt visszhangtalan!
Darányi Zsolt barátunk a következő pompás négysorossal vígasztal nagy bánatunkban:

Volt egyszer,
Colt Eszter,
nincs Eszter 
s wincseszter.

2012. április 11., szerda

doboz mint dob

Rögeszménkké vált, hogy a zenének nagyjából vége. Kevés kivétellel a zene világát parttól partig meghódította párszáz zseni és tengernyi kutyaütő. Kellettek ők is, már csak, hogy a nagyok nagyságára rá-ráocsudjunk.
Hangszeres hangjátékok nyomulnak a zenélés helyébe. Ezeket, sajnos nem fogja össze a zene bűvös fizikai rendje, mit mondjunk, el is kószál gyakorta még a tehetség is, kiköt az érzéki semmitmondás kietlen pusztaságában. Sok zajgeg, kontrasztblöff vagy éppen tompító monotónia, nyervogás kaparászás tölti meg a hangteret.
Mindegy hol, most azonban történetesen a MŰPÁban. Rácz Zoltán pálcája alatt négy már újnak nem mondható magyar darabot mutatott be az ÚMZE, az újabb Új Magyar Zene Egyesület. Képünkön együtt az egyik legősíbb meg a legutolsó hangkeltő eszköz: hárfa és postai kartondoboz.

2012. április 8., vasárnap

Víz és Vatta



Ma reggel hatalmas berregéssel megjöttek a magas nyomású önkormányzati fiúk. Mindent elsöprő locsolkodásba kezdtek turisták és fedéltelenek által rendre telecsinált árkádunk alján.
Eltévesztették a napot, mert nem minden nap jöttek, hanem csak Húsvét vasárnap reggel.
De csitt! Örüljünk, hogy még kedvünkre vannak a tradíciók!
Jövőre is visszavárunk benneteket Fiúk, csak az Isten tartsa meg hivatalában azt a Vattamány urat!

2012. április 7., szombat

Apámat érintőleg

Még el sem ült lelkemben az apámat és nagyszüleimet megörökítő fényképész iránti pocskondiázás vihara (lásd április elsejei bejegyzésemet!), amikor kisebb műelemző tanulmányt zúdított nyakamba művészetelméletileg képzetlen, ám igen tanult barátom, s a képi szerkezet kapcsán, mely fölött én tanult ostobasággal elsiklottam, figyelemre méltó leonardózásba kezdett.
Kértem, küldje el meglátásait alátámasztó vázlatát. Íme:


Barátom, akinek nevét most már illik felfednem - FÜLES született Tóth József  fényképész - elragadtatással szólt ama másik fényképész - és a régi fényképész mesterek -  tökéletes felkészültségéről.



És tudjátok, feleim szümtükkel, mond ez az én tanult barátom valamit. Mond bizony, olyannyira is, hogy kezdek hajlani arra, talán így fogom megőrizni magam is nagyszüleimet és atyámat emlékezetemben. Ilyen eccerűen és lényegretörően.

_______________________________
Úgy egyébként szeretném felhívni minden olvasóm becses figyelmét, hogy szívesen veszek bármiféle hasonlón bátor észrevételezést, de nem szabad elfeledniök, hogy a BLOGDOGVAGYOK tulajdonképpen egy vicclap.

2012. április 6., péntek

Mi a magyar?

Nyelvművelő honlapot indított a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány. Az alapító Búvári Márta a honlap első írásai között például aggódva szól a Facebookról (fészbukról) elterjedt lájkolás divatjáról. Mi lesz szép magyar nyelvünkkel?!
Megjegyzem itt, engem nem tölt el ennyi aggodalom. Nem tévesztem szem elől ugyanis, hogy a nyelv két dologból áll: szókészletből és nyelvtani szerkezetből, ami utóbbi leginkább a térben és időben való pozíciók valamint a gondolataink közötti viszony építésére és megjelenítésére (közlésére), tetszés szerint hangolt megítélések kinyilvánítására szolgál. Ez, a nyelv belső természete tükrözi inkább egy nép sajátos gondolkodásának jellegét.
Szerintem a lájkolás, lájkolok, lájkolj nyelvtanilag kifejezetten magyarul van, és addig nincs nagy baj, mert ez lenne a mi nagyobbik kincsünk: a nyelvek között páratlanul álló, érzékletes, toldalékos magyar grammatikai mechanizmusunk.
A magyar nyelvet, miként a többit, nem a nyelvtudósok hozták létre.
A szótárunk csak hadd gazdagodjék akárhonnani szavakkal, úgyis megtalálja a természetes nyelvérzék annak módját, hogyan használja fel a szinonimákat jelentés árnyalatok elkülönítésére!
Nem okolt tehát annyira az ortodox rémület.
Mellékelek egy szép példát, amiből kitetszik, mi a valós helyzet:



Magyar szavak, mégis rögtön láttam, hogy valakinek - odaát, a sötét oldalon - gőze sincs, mennyire nem a szavak teszik a magyar nyelvet! Odapillantottam, és már eszem ágában sem volt lájkolni.
Úgy hogy ne tessen már engem annyira félteni, szájkolom a kacsóját!

2012. április 4., szerda

mi a ló... !

Tarr Béla filmje A torinói ló pergett a MÚOSz Székházban
Mondhatnám: lehullott... na, nem!, ránk hullott a torinói lepel.
Tarr Béla filmje, ahogyan várható volt, érzületeim gyeplőjét magához kaparintva mély, végsőnek szánt (szerencsére visszavonható) benyomást tett, jócskát billentett az eredendő optimizmusom és egyetemes kulturális elszontyolódásom mérlegének serpenyőin.
Poétikus film, életünk igaz alternatívája.
Nem értheti, mit jelent ez, aki a filmet nem látta. Két ember (fél karjára béna idős férfi és lánya) meg a lovuk. Ők hárman a film szikár történetének főszereplői.
Deprimáló, így reagáltak némelyek a vetítés utáni beszélgetés során.
Tarr Béla igazságot lát ebben: "Erről a Földről el fogunk patkolni."
A tarrbélai lét alap-attitűdje, a következetes forgatókönyvi tett: az emberi törekvések teljességének nihilisztikus filozófiai rezümévé rostálása. A rendezői tett: totális vizuális redukció: színeitől lecsupaszított kép. Értelmetlenné álmodott emberi lét atomjai keringenek önmagukért-valóságuk hurkába szorulva: ösztövér tárgyak, vegetatív tettek és történések cirkulálnak szemünk előtt a puritán környezetben.
A dramaturgiai fordulatok mind-mind negációk.
A filmben ábrázolt, teljességében értelmetlen emberi lét ínséges kerete az öt napon át tartó orkán.
Tarr Béla filmjében a megcélzott alkotói végkifejlethez a kezdő akkordot ezúttal a ló adja meg: egyszer csak nem húz többé, aztán nem eszik többé.
(A lónak szentelt figyelemhez egy Nietzsche nevével fennmaradt epizód szolgált motivációul.)
Bár hajlandóak vagyunk jelképességet látni abban, hogy a ló e szikár történetben ennyire fontos figura lett, dramaturgiailag nem nélkülözhetetlen. Igazából (lévén, hogy nincs olcsó szórakoztatás, nincsenek fogyasztói engedmények) minden elem mellőzhető lenne, de már nem mellőzhető, mert így, együtt képez egy formailag kerekre álmodott egészet. És Tarr Béla lóábrázolása pokoli jó. Semmi sem dokumentum, a roggyant tanyaépületeket is csak a film forgatáshoz rakták össze, de minden tárgy igaz lételemek kitalációja. A tűzhely, a petróleum lámpa, a dézsák, a gerendák, a kút.
Tarr Béla a körötte kíváncsiskodó moziközönségnek tagadja, hogy filmjében szimbólumokra, esztétikai építőelemekre tekintettel lett volna. Ilyet ne keressünk. Ezt viszont hamis hivalkodásnak érzi, aki a filmet figyelmesen nézte.
Mi más maga az ösztövér, folyvást ereszkedő, moll dallammotívum-párt keringető, vonós kompozíció is, (a repetitív zenék jellegzetes sajátosságaival) mi más ez a valóság minden más értelmét, a néző minden kalandos reakcióját távol tartó, szimbolikusan ható infernális zenei bánat, mint esztétikai elem, mely monotonon nyüvi filmi létünk perceit? Hasonlóképp a másik domináns hangi építő elem, a szélvihar, mely szakadatlanul kergeti a port s a faleveleket, üvölt, zaklat, háborít, hatalmasan, megfellebbezhetetlenül.

- Miért lenne ez vígasztalan helyzet, azért, mert fúj a szél? - kérdi Tarr Béla, ám ez is nagyon álságosan hat.
A torinói ló felemelően lesujtó film, igen.
A poézis tarrbélai alapfogása a filmi történés lelassítása. Például: öltözködések, cipekedések, babrálások vágatlanul. Ehhez társul, de azt is mondhatjuk, ebből következik a cselekedetek rituális hatása. A történés lelassulása teret ad a nézői ráhangolódásnak, és felpörgeti  saját képzeletünket, hogy a mi filmünket lássuk. Harmadjára, de nem utoljára meghatározó fogás az emberélet szociális viszonylatok nélküli bemutatása. Az emberélet, mint vegetáció. Az életben maradáshoz és a napok periódusának követéséhez szükséges minimális mozdulatok. Monotónia.
Apa és lánya napi étele például egyetlen dolog: egy-egy héjában főtt otromba nagy forró burgonya. Na és a pálinka reggel.
Lassan, de feltartóztathatatlanul következik be a dramatikai végkifejlet: nem húz többé, nem eszik többé Tarr Béla verhetetlen, ember-értékű, végzetesen méltóságos lova, eltűnik a kútból a víz, nem kap lángra többé a petróleum, s elveszíti késztetését az ember, hogy egyen, hogy életben maradjon, minek okán már hiába marad abba az orkán erejű szél a bibliai adatok felé célozgató hatodik napon.
Beállít egy szomszéd, kinek elfogyott a pálinkája. A filmi tempó viszonylatában őrületes sebességgel locsog, a társadalmi létről okádja ki a maga összeesküvés elméletét (Tarr Béla szerint is ostoba, mint minden kocsmai locsogás.)
Ez csúnyán kilóg a filmből. Művies plugin-ként hat. Nyugtalaníthatta valami az alkotókat filmi pusztaságuk kerekségének közepén(?)
Szekéren érkező cigány kompánia is (bizonyára család) felbukkan a filmben. Virulensek, renitensek, átkozódva tovaviharzanak. Sokakat érdekel, persze, miért pont ők?
"Mert ők szabadok - mondja Tarr Béla.
Istenem, micsoda sematikus igazság ez itt, bele az élményével még nem jóllakott, kíváncsiskodó néző képébe!
Érnek bármit is ezek a filmklubos beszélgetések?
Tar Béla filmje - szerinte az utolsó, hát igen, mélyebb pont a tari gödörben már valóban nincs! - formailag remek filmi poézis -és mi más fontos a művészetben, mint a forma, ám az értelmezéseket illetően az alkotó vagy nem mond igazat, vagy rá is érvényes, mint sok alkotóra, hogy alkosson, mert ahhoz van tehetsége, de ne állj szóba vele mindarról, amit alkotott, mert lehet, fogalma sincs, miféle késztetéseknek engedelmeskedik.
Hol van az életben maradás legfontosabbika, a törekvés, a kedély, a cél, az öröm meg a siker, na és a közösségi kapcsolat? - kérdezhetném, de nem szeretek plénum előtt hangoskodni. Nos, azok, a film esztétikailag igenis jól behatárolt olvasata szerint, szánalmas múlandóságunk távol tartandó, megtévesztő kulisszái csupán.
Milyen igaz, amikor épp (vagy végül már) rosszul mennek dolgaink! Ám épp a megtévesztések segítenek át bennünket individuális válságainkon. És az élet nem az én életem vagy a te életed, hanem AZ ÉLET, az elménk által csak csodálható know-how, ami egyedek végtelen láncolatában örökíti magát tovább, s ami így dehogy is tűnik el, amikor én eltűnök.
- Ne értsd, csak szolgáld az életet! - mondanánk, de Tarr megunta: már csak egy gyors utolsó kérdést tehetünk fel.
Valaki megelőz:
- Miért pont a krumpli? Miért pont krumplit esznek?

2012. április 1., vasárnap

egerészés a múltban

Ma vasárnap van és száguldanak a felhők. Kipucoltam Gazsi nagybátyám zakóját, bár őt soha meg nem ismertem, lévén, hogy a Tanácsköztársaság felfordulásai elől - vagy tán csak közepette - húzott innen a nála tizenöt évvel idősebb Laci bátyja után, aki akkor már sikeres női varrószalont vezetett Münchenben.
Nagyanyám, a méltóságteljes Szvitek lány álláról eltüntettem azt a szörnyű vágást, amit a fényképész ejtett az üveglemezzel való pancsolás során.
Rózsika nagynéném szemére közelítvén megtorpantam, amikor megpillantottam az ecset nyilvánvaló nyomait, melynek hála, virtuálisan életre keltek a kontaktolás pontatlanságai miatt vagy tán a belepislantás okán feloldódott szembogarak. Szemöldöke ívén is erősített a "mester" kicsit, ha már ecsetja arra járt.
Apám, a legkisebb fiú nyakkendőjével nem tudtam mit kezdeni, mert abba beleköltözött a történet igazsága: nem akadt senki, aki rászólt volna, hogy rántson egyet a gallérját félrebillentő csomón. Kis zöldfülű.
Nagyapám enyhe életlenségbe úszott a harmadrangú labortechnikának köszönhetően, de semmi kétség, tőle örököltem az enyhén zacskós, dülleteg szemeket. Hord valamit gyomor magasságban, a mellénye fölött, csak félig kandikál ki zakója hajtókája alól. Röstellem, de gőzöm sincs, mi lehet. Füles, akinek tárgykultúrája archaikus irányban messze felülmúlja az enyémet,  már mondaná, mi az, aztán vagy igaz vagy nem :-)
Laci nagybátyám talán nagyanyámra ütött. Mélyen ülő szemhéját megtámadta valami kosz, azt nagy tisztelettel eltüntettem. Az ő szikár, korosodó figurája láttán mindig a családépítésben beállt, innen már rejtélyesnek tűnő másfél évtizedes szünetről filózok. Pont tizenhéttel számlált többet apámnál, na, csak míg a háború végén apámat el nem érte a Sztálin számlájára írandó gyalázatos vég Gödöllőn valahol, egy vérhas járványtól letarolt téli menetben. A pesti nők által oly kedvelt női fodrászatát a Deák Ferenc utcában akkor már földig rombolta egy bomba. Mindezek okán alakult aztán úgy, hogy gyermekkoromat Szolnokon, az anyai rokonok körében töltöttem.
Jolánka néni szűzi gallérkáját is letisztogattam végül, némileg röstellkedve az ismeretlen - ha tetszik, vízjeltelen - fényképész aljas trehánysága miatt, mert mi az, ha nem trehányság, hogy vacak háttérdrapériája szakadozott szélét hagyta becsúszni az én akkor még bájos Juliska nagynéném szoknyája mögé ez az alighanem mátyásföldi illetőségű, kontraszelektálódott szörnyeteg.
Őt - már Jolánka nagynénémet -  1969-ben láttam, azt hiszem először és egészen bizonyosan utoljára, amikor felkeresett az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében.
- Téged már jó ideje várnak! Azt mondja, rokonod a hölgy - bökött mögém a titkárnő, amikor késő délelőtt bezúdultam.
Megpördülök, sosem látott arc. Vaktában leadtam egy lövést a valószínűség számlájára: Rózsika néni, kiáltottam karomat tárva.
Jolánka néni vagyok, Rózsika néni már nem él.
Hát ilyen rokon voltam én, apátlanul felnőtt, hm... proli féle gyerek.
Nézem most ezt a rossz bicskával körbekaszabolt, száznál több éves, vacak fényképet, amit vasárnapi nosztalgiával gondomba vettem. (Hoppá! Április elseje van, az sem zárható ki, hogy bolondítom magamat!
Micsoda rendetlen munka, és mégis, itt retusálgatom órák óta! Szinte hüppögök, egerészéseim közepette beindult tőle a nosztalgia! Miért van ez?
Na, csak költőileg kérdezem, mert költő volnék ám én valahol! :-))) 

   
A fotó meg a nyilvánvalóság
A majdani múlt hitelesítése, ez a fotografáló legbecsesebb tette a jelenben. A kép referál létviszonyainkról, amit a jövő alig észrevehető lassúsággal forgat ki sarkaiból. Nem csak a divat múlik, de életünk hajdan üdvösnek talált praktikumai, öröklött nyűgei és evidenciái is elváltoznak, eltűnnek idővel. És fotók által - létrejöttük objektív mozzanataiból kifolyólag - érzékletessé válik a legmegejtőbb csalás: ott vagyunk, holott mi már nem lehetünk ott. Átcsúszik valami ama nyilvánvalóságból, mely tanúival együtt tovatűnt.
Fotóink legjavában már a kattintás pillanatában benne van a nosztalgikus póz: a múlandóság emlékezésre méltó nézete. 
Jé, csakugyan, akkor még vödörrel jártunk a kútra! Jé, milyen tágasak a terek! Jé, hogy szerették az emberek, ha fényképezik őket! Jé, milyen kedves virágszál a nagyanyánk!
Lesz-e valaha is megejtőbb vonulata a fotográfiának, mint az efféle ott vagyunk varázslat?
Művészet? Hol van az ettől?! A forma, pontosabban az esztétikai látás emellett az "ott vagyunk" varázsolás mellett csupán másodlagos volt s lesz a fotografálásban mindig is.
Ah, múlandóság! Nem csak életünk! Mértékeink, eszméink és értékeink fölötti vélelmeink szánalmas múlandósága! Ettől érlelődik kesernyés nosztalgiánk minden elkapott fotóban.
E viszony pszichés alakzatán csak ronthat az esztétikai magamutogatás, a gyarló komponálgatás meg az érvényesülés iránti tülekedésben vagdosásra és pöffeszkedésre kínált kópiák.




Rózsika tovatűnt szembogarai avagy még egy ilyen vacak fényképész is képes manipulálni a képzeletemet :-)))