2013. február 24., vasárnap

Hétvégi humoreszk

Nem maradhatunk hétvégére derűs percek nélkül, ezért Pesövé Ofszi most közzéteszi egy Dosztojevszkíj előtt tisztelgő humoreszkjét.


Mit szeretnek bennem



Az emberek leginkább azt szeretik bennem, ha egyáltalán valamit, hogy az én barátságosan kíváncsi tekintetem jólesően emlékezteti őket saját magukra. Mihelyt meglátnak szembe jövet, nyomban ők jutnak rólam eszükbe, és ez otthonosságot kölcsönöz a találkozásnak.
Lejattolunk, kérdezik, jól vagyok-e. Ez persze csak olyasféle entrée, mert ha véletlenül nem jól volnék, nyomban gondterhelten ráncolják homlokukat. Igazuk is van, ezt, szóval, ha véletlenül nem vagyok jól, nem csak ők, én sem szeretem.
Ilyenkor gyorsan meg kell kérdeznem, hogy ővelük mi van, és akkor fellélegezve rázendítenek saját magukra. Alig akarják abbahagyni, annyi minden van velük. Annyi mindent tudnak saját magukról, hogy csak csodálkozom. Csupa rosszat, persze!
Mondják, csak mondják, sorolják, én pedig hallgatom. Ha pedig már semmi további nem jutna hirtelen eszükbe, ügyesen belekérdezek a részletekbe. Na, ettől aztán felszabadulnak, és dől belőlük a sok-sok részlet, a boldog panaszkodás, mert valakit, ím, ilyen mélyrehatóan érdekel végre az ő keserves életük sok-sok részlete.
Mielőtt elválnánk, hálálkodva megemlítik, hogy én mennyire értő lény voltam mindig is. Azt szeretik bennem, hogy én nem okádom magamból végeláthatatlanul a panaszt, nem akarok csak magamról beszélni, mint mindenki más, amit annyira unnak már, mikor mindenki más csak nyavalyog és nyavalyog, hogy nincs semmi pozitív az emberekben, és hogy senki semmit nem akar tudni a másikról, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Kivéve engem, de tényleg! – teszik hozzá. Mert én pozitívan hallgatom, hogy velük mi minden igazságtalan szörnyűség történik már megint, amit szinte nincs már kinek elmondaniuk. Micsoda nagyszerű érzés nekik, hogy én tudok együtt sopánkodni, együtt jajgatni velük. Előttem kitálalhatják minden bajukat, azt is, mennyire utálják, hogy manapság nem hallani mást, csak panaszkodást.
Legeslegutoljára még meg kell nyugtatnom őket bánatosan csillogó szemükbe mélyedve, hogy én tényleg nem szerénységből mondtam, hogy jól vagyok, ahogyan ezt, kicsit irigykedve el is várják, szóval, hogy csupa öröm az életem, öröm és bizakodás. Jó érzést vált ki belőlük, amikor kijelentem, mekkora további örömömre szolgált, hogy valaki végre őszintén kiöntötte nekem a szívét.
Egyébként, én tényleg jól vagyok. Ha nem is kurva jól, de jól. Meg is van rá minden okom. Az ár nekem még sosem csapott túl a szájam alsó peremén, vagy ha csapott is, a szám véletlenül épp csukva volt. Nagy szerencse ez manapság. És nekem van luk a seggemen, amit oly kevesen mondhatnak el magukról, így aztán folyvást van minek örülnöm. És csupa derű és pozitív érdeklődés vagyok, igazi közösségi lény, miként azt mások annyira szeretik.
Mesélik is aztán otthon, ahol őket úgyse hallgatná meg magukról senki, hogy találkoztak velem, és bezzeg én mennyire megértőn el tudtam volna hallgatni őket óra számra, hogyan csillogott a szemem, csak hát annyi dolguk van mindig, sajnos, rohanniuk kellett tovább.

Felícia nagyszerű illusztrációja azt a pillanatot ábrázolja, amint nyugtatom őket bánatosan csillogó szemükbe mélyedve.

2013. február 18., hétfő

Felbontás és gondolat



Minden fotóábrázolat mögött van egy háttérvilág, egyfajta felbontás-hiányos vizuális kosz, ami a látható dolgok végtelen finom szövetének referenciái helyett dereng elő a tárgyi elemek körvonalai, a rajzolat mögül, amikor a kópiához túl bátran közelítünk. Valami látható ez, ami azonban képileg és gondolatilag sem nem valami, sem nem semmi.
Nem így a grafikánál vagy a festménynél, ahol a képépítő matéria, a tus, a grafit, a festék, midőn elfogy annak részleteiben a rábízott üzenet, végtelen részletességgel mond még sajátmagáról materiális igazságokat.
Érdekesen köztes helyzet áll elő az elektrogafikánál, ami minden látványfoszlányt képes kódolt vizuális elemekre konvertálni, és ahol így, amennyiben ez a konverzió szoftveresen lejátszódott csakugyan, legbelül nincs más, csak tónusértékkel és körvonallal bíró kódelemek, azután semmi, csak a puszta bizonyosság, hogy absztrakt a gondolat, hogy ennél többre nem gondolt az alkotó, vagyis, hogy az alkotó uralja a képét.
A rossz elektrogafikánál, amiből persze tengernyi sok van, ott marad a kiindulásul szolgáló fényinformációból felbontásbeli gyarlóságok okán keletkezett vizuális kosz, a sem valami sem semmi, ami sem mesterségileg, sem gondolatilag nem volt birtokba vehető, de amit eliminálni sem sikerült.
Egyesek úgy veszik fel a harcot a felbontásbeli gyarlóság fenyegetésével, hogy kiváló felbontásra képes technikával nyomulnak további részletek felé, olyan mélységig, ahová természetes élethelyzetekben a néző már nem képes odanyomulni, ahol már nem történhet meg a végesség leleplezése.
Ám míg manapság efféle teljesítményeken csodálkozunk, miközben bámulva állunk a felbontással hivalkodó, több négyzetméteres fotókópiák előtt, néha felfigyelünk tán arra, hogy némán hallgatnak esztétikai érzékeink, hogy nincs a képnek sem lelkivilága, sem formai különössége, nem sugárzik belőle felfedezés értékű gondolat sem. Első pillantásra persze ezek az először látott felbontás-bravúrok mindig lenyűgöznek bennünket, de aztán jön a második pillantás meg a többi. Mi lesz ezekkel a fotókkal, ezekkel a kolosszális képlepedőkkel, mondjuk, száz, talán csak ötven vagy akár csak öt év múlva? Egyáltalán, egészben élik-e túl a kiállításbontás viszontagságait?

2013. február 16., szombat

METEOR

Kénytelenek voltunk verset írni e béna péntek emlékére.
A felelősség megoszlik D-Vektor és Pesövé Ofszi között.



Meteor

Márthatná csillag tüzébe
mindenestül.
Ám nem haragszik,
csak unja.

Lám, megint és megint
rögökkel hajigálja
a földi életet!
Mellé, megint mellé.

A többi még unalmasabb:
élőnek buzgó halála,
s miként vergődik
egy pont között a butaság.

Sorsára legyinti e világát.
Átvág a semmin,
sápadt szikrát húz maga után
a teremtő.

Pont duplázása értelem által



















Cipőnket eltalálja egy meteor



















Járásunk elbizonytalanodik a meteor keltette fényrobbanásban

2013. február 13., szerda

Csimpaszkodások



Már egy ideje igyekszem úgy írni, hogy a legegyszerűbbek is értsék, sőt, bosszúból egyenesen úgy írni, hogy még azok is értsék, akik egyenesen büszkék arra, ha nem értenek valamit.
Most azonban szerda van, még hozzá a legközönségesebb szerda, ezért megpróbálok pusztán egyszeri kiruccanásként olyasvalamit írni, engedelmetekkel, amit első olvasásra talán csak én fogok érteni, mert se füle se farka. Ám okom van bizakodni, hogy írásomba értelmet lehel majd egy olvasó, hiszen a leghülyébb írás is ezért van, sőt, az van csak igazán ezért! Másrészt elég hosszú még az évszázad, hogy a véletlenszerű fejlődés akárhány nekifutással kedvezően módosítsa az általam itt felhasznált szavak értelmét..:-))
És miről írok? Hát persze, a fotografálásról!

A fotó (ami ma zömében elektrografikai kép) agynak szemmel és fényképezőgéppel, valamint ím már a beavatkozásnak további eszközeivel (lásd számítógép!) kötött kompromisszuma.
Kezdetben a látás volt az agynak a szemmel kötött kompromisszuma. Tisztább meglehet igen, de boldogítóbb az sem volt, mint bármi lehetőség, ami később jött, mert az ember nem annyira magának kíván látni, mint inkább a látottak értelmét kiforgatva másoknak akar hazudni.
A nemes hazugságokkal terhes képzőművészeti múlt fejleményeit most átugrom.
Jó százhetven évvel ezelőtt kezdődött az a korszak, amikor a képzőművészeti eszközök után beintegrálódott az agy fent említett kompromisszumának feltételrendszerébe a fényképezőgép, mint a nyilvánvalóság egyféle garanciáját nyújtó eszköz. A fényképezőgép új módon erősítette az agyat a maga elvont műveleteiben, mondhatjuk úgy is: képzelődéseiben vagy akár: nosztalgikus képzelődéseiben. Ehhez társultak aztán a korszerű fényképezőgépek bravúros lehetőségei az időbeli leképzés manipulálása terén.
A fenti kompromisszum szó tartalma egyébként szapienszi esetünkben leegyszerűsítve annyit tesz, hogy az ember nem akármit, hanem csak olyasmit gondol, ami az eszközök által vizuálisan megjeleníthető.
De mit is akarok mondani?
A gondolkodásnak a külső feltételrendszerhez való viszonya az elme korlátai és a jellem gyarlóságai folytán elég könnyen összezagyválható, és ilyenkor az ábrázolás üzenete könnyen követhetetlenné lesz, nulla értékűvé silányul. Hogy lehet ezt megúszni?
Ráadásul van ennél még rosszabb is, olyan helyzet, amikor az ember fényképezőgépével rácsimpaszkodik valaki más elméjének megnyilvánulásaira (lásd például tánc fotó meg ilyenek.) Jó esetben ráébred az ürge a maga alantas szerepére, és pillanatfázisok elkapkodása helyett megpróbál gondolatilag kitörni, megpróbálja figyelembe venni és formai leleményekbe konvertálni a fényképezőgép szerepéből adódó új viszonylatot. Ez azonban csupán a történés síkján és a nézőpont választásban érvényes. Az eleve adott esztétikai felszereltség (kosztümök, koloritás stb.) vagy a világítás terén, például, különösen annak jellegét illetően (ami pedig a fotográfikusan épített képnek igen fontos összetevője) nincs a fotósnak sok lehetősége.
Ilyenkor, a saját gondolkodás bevetésekor a kompromisszum-kényszer még hatalmasabbra növekedik, miközben meg nyomában maradni annak a gondolatnak, aminek külsőségein csimpaszkodunk - sőt, mi több, túltenni azon! - a másneműség okán csak akkor sikerülhet, ha az a fotografáló ember az ő elméjében, képzelgő ösztönében szuverén valaki, s új szellemi síneket fektetve elébe képes vágni annak, ami történik. Ha ez nem sikerül, mert a hozzá való tehetség nem adatott meg, az eredetit-gondolás vágya a történések farkán tipor, vagy ha tetszik, saját farkába harap: a kifejezés nemtelen lesz, utólagos magyarázkodásokra apellál, a befogadó részéről meg értetlenségbe torkollik (ezt most miért kellett lefényképezni?)
A mások értékeire csimpaszkodóknak két dolog tetszik nagyon. Olyasmi, ami történés, tehát telis-tele van egyedi pillanattal, ami aztán levadászható, illetve, amikor a más által alkotott, esztétikailag megformált -ab ovo értékreferenciákkal bíró - objektum bonyolult kontextusba van környezetével (Lenin szobor egy ódon tér közepén :-) és így puszta nézőszögi beavatkozással, saját hozzáadott értékként asszociációkat lehet kiváltani.
Portrét fotózni, ha a csimpaszkodás reményével is, már motiváltabb fotográfiai kaland, ám pszichológiai érzék nélkül ez sem ígéretes, mert a hidegen hagyott portréalany elkezdi a kirakati hazugságokat – például arra koncentrál, hogy ő szép, vagy egyéb hiú blődségeket sugároz magáról, vagy – felhagyva a maga történésével – leginkább unottan várakozik, hogy most akkor mi lesz. Várni pedig valamire emez oldalon is, hogy a modell elevenségének süppedése talán visszájára fordul – Szipál Mártonnal vallhatjuk – mindennél nagyobb ostobaság, mert nem fog történni semmi. A várakozásba süppedt alany lelki történését működésbe hozni, ez ugyancsak rátermettséget követel, ami nem attól adatik, hogy portrézásba fogtunk vagy drága volt a gépünk.
Pusztán építészeti fotót, épületek lényegéről referáló képet még ennél is kevésbé igyekszik kattintani az alkotásvágytól hajtott csimpaszkodó, azért, mert az épületnek aztán végképp nincs egyedi pillanata. Nincs mit levadászni, nincs kattintás-bravúr. Az épület egyik pillanata (leszámítva a háborúkat) épp olyan, mint a másik. Vizuálisan nem történik, nem fejlődik semmi.
Ha mi nem olyanok, nem olcsó vadászgatók vagyunk, s komolyan vesszük a kihívást, ami elé elménket az uniformizált eszközrendszer állítja, vagyis csakis sajátmagunkba vagyunk hajlandók csimpaszkodni, akkor legígéretesebb egy kettétört téglát vagy elrozsdásodott drótgubancot, esetleg árok fenekét stb. nézni - tehát valami esztétikai formátlanságot - míg eszünkbe nem jut róla valami, ami megformálásra érdemes, és garantáltan a mi kreatív képességeinkről fog referálni. Innen persze a jel-jelentés láncolatán át eljutni a jelentőségig, igen nehéz dolog. Ezért még a legjobbak is menekülnek innen.
Lehet, persze, ígéretek nélkül is éldegélni, örülni, hogy luk van gépünk hátulján, amin a fény, nem egészen úgy, ahogy amott bement, kijön.
Lehet aztán újabban fotóval más irányú kommunikációs célokat is szolgálni, például egy falra akasztott blőd kattintásunk, vizuális akármink jogán olyan társaságokba keveredni, ahol aztán tudunk majd ismerkedni, akármiféle szociális vagy szakmai háttérkörülményekről vagy egyéb szamárságokról sznobos fontoskodással fecsegni, aminek persze a fotográfusi egyéniség érlelődéséhez semmi de semmi köze.

Egy klasszikus csimpaszkodás, amikor a szegedi Biológiai Kutatóközpont előtti fénydinamikus szobor esztétikai értékeivel, mint idegen tollakkal ékeskedünk. (a szerző saját csimpaszkodása :-)

2013. február 9., szombat

A felemás rendőr

Íme hétvégi mesénk!



Élt egyszer egy felemás rendőr a jászság egyik apró falujában, Jákóhalmán. Felemás volt már annyiban, hogy míg az egyik lábfeje negyvennégyesre, a másik csak harminchatosra sikeredett. Ez az utóbbi lába rövidebb is volt valamivel, így arra magas sarkú cípőt kellett húznia, amikor szolgálatba indult. Kedvelte a nép, mert jókat lehetett rajta derülni, s ellentétben annyi bosszúszomjas nyomorékkal, ez a rendőr sohasem kereste az alkalmat, hogy hatalmaskodjon vagy születési hibájáért bárkin a mérgét töltse.
Ha szolgálati útja során Jászdózsára keveredett, a kocsmába mindig tűsarkú cipőjével lépett be először, akkor a bent ülők, akik az ajtó legkisebb nyikorgására is fegyvert rántottak, visszatették revolverüket a tokba, és így a mi rendőrünk, lépéselőnyhöz jutván, baj nélkül eljutott a csaposig. Csak egy kólát kért, lévén, hogy szolgálatban volt, s amikor megkapta, merészen szembefordult a kocsmanéppel. Derült aztán mindenki rajta, mert a szeme állása megtévesztésig hasonlított a Gobbi Hildáéra, de az orra meg pont úgy meredt előre, mintha maga Major Tamás kólázna ottan.
Bár szerette a nép, sokat törte a fejét ez a felemás rendőr, hogy rövidebb lábával mit is tehetne, mert a szovjet hősi emlékmű november hetedikei díszőrségébe még soha sem választották be faramuci járása miatt, pedig az szép prémiummal járt.
Egy napon összetalálkozott aztán a jákóhalmi vak boszorkánnyal, aki abbahagyva a kétségbeesett téblábolást a legforgalmasabb út szélén, a következőképpen kiáltott:
- Kopogásodról felismertelek, te a jákóhalmi táltos vagy, aki rendőrként tengeti életét, pedig többet érdemelne. Segíts át engem baj nélkül ezen a zebrán, ahol eddig még mindig elütött az autó, és akkor én három kérdésedre válaszolok.
Ráállt a rendőr, baj nélkül át is ért a boszorkánnyal a túloldalra, végül karjába kapta, úgy állította a járda szélére.
- Na, ilyesmire gondolt? – kérdezte derűsen.
- Pontosan erre. Úgy hogy még további két kérdésedre válaszolok.
- Hoppá! Hát ennyire hülye lennék? - mordult magára a rendőr, mert hogy az első kérdést így elpuskázta.
- Igen, mindenki pontosan annyira hülye, amennyire - válaszolta a boszorkány. - De mondd csak, van-e valami fontos kérdésed is utolsónak?
- Van bizony! - kapott észbe a felemás rendőr. – Kincset érne nekem, ha megtudhatnám, hogyan lehetne kicsivel hosszabb ez a rövidebb lábam.
Azt tanácsolta neki a boszorkány, hogy holdtöltekor mártsa szilvalekvárba a rövidebb lábát, így lógassa a Tarna patakba, s kavargassa a vizet órajárással ellenkező irányba. Ha ezt elég sokáig meg tudja csinálni, akkor ez a lába előbb-utóbb ugyanolyan hosszú lehet, mint a másik.
Nem nagyon akarózott a mi rendőrünknek hinni ilyesmiben, de aztán eszébe jutott a mondás, hogy ha a sivatagban leszúrnak egy botot, abból - a tudósok egybehangzó állítása szerint is - előbb-utóbb számítógép lesz. Nem kerül ez semmibe, gondolta, kipróbálhatom.
 Épp telihold volt. Elköszönt a boszorkánytól, és útját máris a Tarna felé vette. Amikor a berényi úton a Tarna hídjára ért, mintha lent tengeni hallott volna valamit. Oda is villantott nyomban a zseblámpájával. Hát ott forgolódott a híd alatt egy szép arcú, sudár termetű, gyönyörűségesen öltözött ifjú, a legutolsó Playboy magazinnal a kezében. Kis led lámpa volt a fülére akasztva, úgy olvasgatott a sötétben.
- Te tengetsz itt valamit, ahol a madár se jár? - kérdezte a rendőr szívélyesen.
- Én bizony, én tengetem itt az életemet, mióta a lakásmaffia kiforgatott minden vagyonomból.
- Na, akkor személyazonossági igazolványt, lakcímkártyát kérek - így a felemás rendőr, mert hogy más nem jutott eszébe.
- Nincs most kedvem keresgélni. Tudnál várni, míg ennek a cikknek a végére érek?
- Cikk? - Cikkant valami rendőrünk agyában, mert ilyen szemtelenül, visszategezőn még soha senki nem reagált az ő fontos hatósági kérésére.
- Cikk? Akkor bizony be kell, hogy vigyelek.
- A kurva anyámat viszed te be! Azért, hogy híd alatt kényszerülök hálni, még nekem is vannak jogaim. Gondolnom kellett volna talán, hogy éjnek idején majd egy hatósági személy téblábol erre felemás cipőben?
- Hatósági személy igen. Most éppen hatósági személyt sértegetsz. - Rendőrünk aztán pedagógiai megfontolásból finomított hangnemén. - Előállítom önt a rendőrőrsre, mert hatósági személy kurva anyját sértegette.
- Én sértegettem! Hallod ezt, Vanda? Hát már a saját anyjáról sem beszélhet tiszteletlenül az ember?
A gyönyörűségesen öltözött, sudár ifjú ilyen szavakkal fordult a hídnyílás mélye felé, ahol tengernyi kacat, italos palack, rongy, papírkarton és szalma volt felhalmozva. A zseblámpa fényében lassan kibontakozott e vizuális háttérzajból egy nő féle.
- Tanúsíthatom rendőr uram, hogy ő igenis a saját anyjáról mondta, amit mondott. - szólt a nő, s közben hosszú rojtos szoknyáját porolta. - Felvettem az egészet a telefonommal.
- Vanda magyar-filozófia szakon végzett az ELTÉn - bizonygatta az ifjú. - Vandalizmusból írta a szakdolgozatát. Hozzad csak a diplomád, Vanda!
- Hát a f...om fogja most keresgetni! Nem csináltunk mi semmit, hogy egy bunkó rendőr előtt magyarázkodnunk kelljen.
Ami a bunkót illeti, nem említettük még, hogy a mi rendőrünk sem volt kezdettől rendőr, dehogyis volt! Történetesen a Marxista esti egyetemen szerzett diplomát széptevésből és helyes magyar beszédből, ezért is kapkodtak érte aztán a rendőrségek. Szabatosan beszélt, és nem volt fölényeskedő a megjelenése, még felemás járásával együtt is kifejezetten emelte a rendőrség imázsát.
Bár sosem kérkedett magas végzettségével, e csodálatosan felemás rendőr most nem állhatta meg, hogy oda ne csapjon egy aduászt:
- Nem akartam mindjárt diplomástul a híd alá rontani, de ha nem hallok most maguktól, diplomás bölcs eszűektől fél percen belül egy birtokhiányos mondatot, beviszem mindkettőjüket.
- Hallod Vanda, mit kér a bunkó rendőrje?
- Hallom, persze, de ha így szóltál Bélám, akkor már meg is volt, amit akar. Mivel a mit kér a bunkó rendőrje kifejezésben a rendőr szó végén birtokos személyrag áll, miközben a birtokos maga nincs megnevezve. A mondat tehát birtokhiányos. Az bizony. Most pedig végre szeretnék aludni, mert holnap fontos üzleti tárgyalásom van, egyébként épp a rendőrség jogászával.
- Maga ismeri a....
- Ismerem a Visontai elvtársat.
A rendőr nagy zavarában próbált mondani valami okosat:
- Mosom kezeimet.
- Mossa bizony, azt, a lábát mossa maga, azt a rövidebbet. Itt a lekvárja. - Azzal Vanda előhúzott egy üveg szilvalekvárt a lomok alól. Ez házi, de magának csak nyolcszáz, mint a boltban. Vegye, vigye!
- Honnan tud maga ezekről? - A rendőr úgy meglepődött, alig tudott szóhoz jutni.
- Frau Szorkány telefonált épp az előbb, hogy maga erre felé vette az irányt, és szilvalekvárra lesz szüksége.
Üstben főtt, jóféle házi, ragadós fajta volt, nyolcszázért tényleg szinte ingyen. Rendőrünk előhúzott egy ezrest, Vanda meg nem tudott visszaadni.
- Kétszázzal adós maradok. Sebaj, jön még maga holdtöltekor a mi utcánkba.
A hold fényében ez most már egészen valószínűnek látszott. A felemás rendőr fogta az üveget, leült a Tarna partjára, harminchatos cipőjét lerúgta, és lábát vastagon bekente. Így állt a vízbe combig. Alig telt el fél perc, már csipkedték is a halak.
- Hm, milyen az élet! Még a végén összebarátkozunk - mordult a híd alatti sötétség felé kedélyesen, mert olyasfélét érzett, mintha az a rövidebb lába kicsivel máris hosszabb lenne.

2013. február 8., péntek

A hülyeség mint költészet


Ah, talpa veszett ember, merre fagyongasz? Lábaveszett lépésed fehér szellemként kísért. Ott jártod emlékét keringve rágja a mozgólépcső.

2013. február 5., kedd

Mocskolókkal nem tegelődünk



Vajon minden társadalmasodás elkerülhetetlen fejleménye-e, hogy miközben okos, célszerű elgondolások mentén, koncentrált erőkkel építjük kollektív életterünket, miközben logikus funkciókkal szereljük fel annak absztrakt mechanikáját és intézményeit, aközben sokan épp fordítva hatnak oda: bontják, ami épült. Lehet, hogy ez természetes (miként meg az is, hogy a rend törvényei gazként irtják a spontánt és kéretlent.) Lehet, hogy a kiépülésnek, az önigazolásnak bizonyos teljességére törve minden rend a szabadságvágy fojtogató börtönévé válik, gátat vet az emberi viselkedés természetes virágzásának.

Akadt-e már minden benne élő számára egységesen jó társadalom? Aligha! Na, ugye!

Antagonizmusok sarjadnak minden önös elgondolásból, legyen az akár a hatalomba bekerülteknek a hatalmat, mint olyat védelmező elgondolása. Már maga a szociális ésszerűség és a rá való emberi alkalmasság is antagonisztikusan ütközik. Igen kevés embernek van kellő rálátása a nagy egészre. Nem csak a helyzete miatt.

Némelyeknek ez a rálátó felülkerekedés annyira reménytelen, hogy inkább sikket csinálnak abból, hogy érteniük kéne bár, semmit sem értenek. Nagyon sokan meg eleve, zsigerileg a szabadság valamiféle zabolátlan formájára vágynak. Megkockáztatom: sokszor nem azért-e, mert e nélkül unalmas alakok lennének?

Maguk a hajdan legraffytisezett, ma meg streetartosra magasztalt tegelők is szeretnek álságosan vergődni a szociális antagonizmusok állkapcsai között. Szeretnek olyan látszatot kelteni, mintha a zsarnoki ostobaság mosná le lázadó firkálmányaikat a falakról. Mintha az ő firkálásuk valamiféle üdvös társadalom kibontakozása felé vezetne. Mintha bennük a közösségi lét – na, nem, talán csak az önmegvalósulás! - értelmesebb formáját üldözné a hatalom.

A suttyomban tegelők java nagyon pofára esne, ha hirtelen melléjük állna a törvény. Kereshetnék magukat szabadságuk légüres terében.

Na, egy részüket leszámítva! Ám kétségtelennek látszik, ha körülnézünk a köz felületein, hogy a tegelők és matricázók közül kevesen jutnak el ama magaslatra, hol alkotásuk kívülállók szemében is szellemi érték színezetét ölti. A graffytisek zöme csak elmocskolón firkál. Rombol, és rombol, mert a fenyegetettséggel szemben haladva jótékonyan felszökik nála az adrenalin.

Közben meg mégis életformává lesz ez az éj leple alatti, titokban való firkálás. Űzetik magukat a tegelve lázadók, aztán az együttérzés fórumain vádaskodva védekeznek, miközben elhallgatják a sejthetőt, hogy ha nem ütköznének ellenállásba, hamar savanyúvá lenne számukra, amit a lázadás mézédes gyümölcsének, sőt, mi több, művészetnek szánnak.

Értelmesen építeni a közjót, sokkal több gógyit igényel, mint holmi értelmesnek szánt, fiktív jövőképet kísértve - progressziven bár - rombolni. Bontani mindenki tud, lásd a rendszerváltásunkat kísérő demokratikus összefogásokat, melyek aztán, miután a bontandó már a földdel volt egyenlő, más-más célok mentén szétzilálódtak, egymással szembefordultak nyomban, megcsillantván az értelmes rombolással szemben az értelmes építés keserves ellentmondásait. És mi mást sejtet a most formálódó, bontásra összekurjantott Bajnai féle „demokratikus” gyülevészet?!

Szabadulóművészi reményeinket elönti az örökre bánatos jövő sejtelme. Mintha kicsit bús és üdvtelen volna az éjszakai falakon való festékes kaparászás. A legtöbb tag humortalan, erőszakos, mindössze ezt hajtogatja valamilyen kacifántos alakzatban: ÉN, ÉN, ÉN. Sejthető, hogy a mögötte lapuló, kizökkent személyiség fába szorult, magának való.



Film készült róluk a Néprajzi Múzeum kezdeményezésére. Mondható, hogy a vállalkozás őszinte és hiteles. Természetesen olyanok kerültek előtérbe, sokuk így az arcát is vállalhatta, akik ábrázoló, formateremtő tehetséggel bírnak, s akiknek van valamilyen képviselhető koncepciójuk a maguk távolabbi jövőjéről, akik nem csak alkotva, de a lázadásuk mögötti mesterséget tanulva és tanulva lázadnak a legális művészet komformizálódó, élettől elzárt falakon tenyésző belterjességével szemben.

Az ostoba firkálók, akik azt a kevés jót körülhemzsegve csupán mocskolnak, akik a kártevésre koncentrálnak, a film alkotói számára nem igen voltak szóra érdemesek, hiszen megtalálhatók sem, nyilván. Kicsit azonban ők is megdicsőülni látszanak a szegmensüket illető, a filmmel párhuzamosan elegáns könyvbe is becsomagolt megtisztelő érdeklődés által.



A street art jóval több, persze, mint graffyti. Hozzá sorolható az utcai lét eleven valóságának fotográfiai megragadása is, de különösen ide sorolnám a Kétfarkú kutya közterületi kommunikációs tetteit, melyek meglepően szellemesen rávilágítanak a társadalmi közeg ellentmondásos jelenségeire és az egyén gondolkodásának mindezekből következő deformálódására.

Az, hogy a street art megnyilatkozás – miként minden kommunikációs gesztus - a megformáltságban nyeri el értelmét, hogy „építőleg” csakis a formája, formába öntött szelleme által hat, nagyszerűen és egyben leleplezően kitetszik éppen a Kétfarkú kutya módszerváltásából: újabban video-interjúkat is készítenek. Ezek – bátran kijelentjük - formátlanok, ezekben a „játékmester” spontánnak szánt gesztusok időben szétzilálódott, alaktalan, béna farkán toporog. Látszik, hogy a Kétfarkú kutya humorérzékben gazdag agytrösztje nem realtime-ban való megnyilatkozásra, hanem megfontolt kiagyalásokra termett. Videó mókáik alaktalan zagyvaságként hatnak, azt a látszatot keltik, hogy nem lakozik bennük más, mint feltűnési viszketegség. Pedig az ő kedélyviláguk, az ő kollektív létet fejtetőre állító – még Szegeden kibontakozott - játékuk páratlannak mondható, az egyik kincse lett görcsösen belakott életfelületeinknek.

Az ügyesen összehajított könyv egy lapja, amiből oly sok minden nem derül ki.

2013. február 2., szombat

Az ufo lány

Mintha vesztemet érezném bacilussal telt szobámban, képzeletemmel ma igen messzire, egészen az utolsó nagy jégkorszak végéig  kalandoztam el.
Így kanyarítom most elébetek legfrissebb esti mesémet.



 Az ufo lány meg az ősfestő


Elkészült az altamirai ősember a barlangrajzával. Nagy híre kelt, mert a lányon, ahelyett hogy meztelenül kergette volna a bölénybikát, volt valami furcsa öltözék. Akinek kevés láng akadt a keze ügyébe, sietett megnézni.
Az ősfestő ott állt naphosszat műve előtt, hogy távol tartsa a kormozókat. Ha nevüket kiáltotta, tisztelettel hátráltak a faltól, de aztán egymástól bátorodva megint csak közelebb araszoltak, le nem tudták venni szemüket arról a kiszögellésekkel teli gyűrűről, ami a bölényt lándzsázó lány homlokát körülvette, mert ez a szájától induló gyűrű ezüstösen csillogott az imbolygó fényben.
Bejön aztán valaki, csöpögő fáklyával odanyomakodik, mindenki számára ismeretlen, és azt mondja: én ezt már láttam, Toulouse-tól délre. A Niaux barlang mellett él egy ember, aki ugyanezt megfestette, arról lett ez koppintva, csak hát ég és föld az meg ez, mert a tehetséget nem lehet koppintani.
A festő ezen ugyancsak elcsodálkozott, már hogy jöhet ilyesmi szóba? Próbált mellé beszélni.
- A vadászatot mindig ugyanúgy szoktuk ábrázolni.
- Nekem mondod? – szólt az idegen. - Ember, bölény mindig ugyanúgy fut, persze, falsíkba fekvőn, a szarv meg szemből, kicsavarodva. Meg se említem, hogy a niauxi festő, érdekes mód, épp a plasztika agyaggal való újszerű kiemelésére törekszik, amivel itt te is próbálkozol. A földfestékkel való eddig ismeretlen formakitöltést sem hozom szóba én, dehogy hozom, bár különös összecsengés ez is, de nem említem, mert a perdöntő dolog a lány feje és ruhája. Ilyen véletlen nincsen!
A Niaux barlang bölényvadászatát a tél kezdetén festették, a rossz idő miatt még nem indult be az idegenforgalom, érthető volt, ha az altamiraiak nem tudnak róla. Másrészt a niauxiak mezőgazdasággal foglalkoztak, érthetetlen volt tehát a vadász életmódot folytató altamiraiaknak, miért ábrázolnának azok ott bölényvadászatot.
- Ez meddig van nyitva? – kérdezte az idegen, miután erősen lángoló botjával alaposan körbepásztázta a több csoportra bomló jelenetet.
Az ősfestő nem tudott válaszolni, nem is hallott még ilyesmiről, hogy ha fest az ember valamit, az nyitva volna, aztán meg csukva.
- A miénket a toulousi területi törzsfőnök nyitotta meg.
Aha, miénket! Ezek szerint ez oda valósi. Rázúdultak volna nyomban, mert altamirai a niauxit szívesen fogyasztja, de valahogy mégsem mozdultak. Túl erős volt a fáklyája. Baj nélkül kihátrált hát az ember, csak ott falta fel aztán a szabad lángra várakozó sokaság, mikor kikiáltott a bent lévők közül valamelyik, hogy Niaux. Elég volt ennyit kiáltani.

Amikor megjött a tavasz, erős falkában útnak indult a vadásznép jól felszerelt küldöttsége megnézni, mi van a Niauxi barlangban. Az altamirai festő egész télen hergelte őket rendesen.
Három hét is eltelt, mire oda értek, Ariegen is túl, Toulouse aljába.
Nem találtak semmit. Addigra már lesikálták a falat. Aludt azonban a sötét boltozat alatt egy alak, azt amikor felverték, kiderült, hogy őrnek hagyták itt, nehogy telehugyálják a niauxi fedéltelenek a kultúrának szentelt helyet. Az altamiraiak nem éppen barátságos módszerekkel kiszedték ebből az őrből, hogy legközelebb ősszel lesz itt kiállítás, és hogy maradnak a sikertémánál: ufo lány bölényekkel.
- Mi az, hogy ufo? – kérdezte dühbe gurulva az altamirai festő, úgy érezte, össze akarják őket zavarni.
- Csak rövidítés: ugyanúgy fog ordítani, ezt jelenti, ennek a rövidítése: ufo. Ez lesz a kép lényege, mert ez tetszett az ittenieknek legjobban, ahogy az ezüst ordítás kijön a lány fejéből.
- Aha! – mondták erre az altamiraiak. – Hol lakik ez a ti festőtök?
- Nem lakik az sehol. Folyton az erdőkben kóborol, Toulouson is messze túl, ahol azt a fényes festéket találta.
Na, akkor mifelénk kóborol, mert azt a fényes festéket én dobtam el, már alig volt benne.
– Mi-fe-lénk? Hát ti honnan valók vagytok? Csak nem…
- De bizony!
Az altamiraiak, miután így lebuktak, megették a barlangőrt, és friss erőre kapva indultak haza.
A festő már tudta, mit fog csinálni. Hatszor akkora képet fest. Ám a törzsfőnököt meg kell nyernie. Nem csak annak, hogy az új kiállítást ő vagy a fősámán nyissa majd meg, hanem hogy legyen támogatás. Ekkora kompozíciót bevilágítani már kevés lesz a családja, oda már legalább száz fáklyás ember kell, hogy el ne vétse az arányokat, miközben dolgozik. Faszén is kell jócskán, márpedig, ha nincs tiltás alatt, azt mindenki lopkodja magának. Mióta az altamirai gyerekek látták a barlangrajzot, valahányan firkálnak.
Ezüst festék. Na, az bizony, a legnagyobb gond! Maga sem tudta, hogyan került az erdőbe az a fényes henger, amiből kifolyt. A niauxi festő! Őt kéne elkapnia. Kiverni belőle, ha tud valamit. Aztán meg is enni, persze, mert nem kedvez Altamira jó hírének a konkurencia.

Mi, hogy mi lett aztán ebből az egészből? Azt talán elmesélem később, hogy a következő jégkorszak utánra is maradjon valami.
 



2013. február 1., péntek

Budapesti mutatványok

Sehr Miklós kollégám, 
 (akit én gyakran tekintek kiküldött munkatársamnak e bloghasábon, ám akinek kijár egy pontosabb titulus, hiszen magától megy, dehogy is én küldöm, s ezért őt én a magam aljas-feketet humorával hamáregyszerbentvankiküldhetetlen 
munkatársamként szoktam említeni) 
jelen volt Budapest kiállításom tegnapi megnyitóján.

Érzékletesebben nem tudnék beszámolni a számomra oly kedves eseményekről,  mint hogy megosztom olvasóimmal az ő YouTubera feltöltött videóját.
http://www.youtube.com/watch?v=XIvnkV1dYyw

Ezúttal mondok köszönetet Chochol Károlynak elmélyült, értékelő megnyitóbeszédéért, és köszönöm az értékes szépírói közreműködést Gáti György kollégámnak, köszönöm továbbá a zenét feleségem Kiss Tünde hárfás tanítványának, Szöllősy Vágó Pannának, aki a Molnár Antal Zeneiskola negyedikes tanulója.

A kiállítás a Suzuki Autószalonban (Budapest, XIV. Egressy út 17-21) egy hónapon át még megtekinthető.