2014. május 30., péntek

MAGNUM KONTAKTOK



Megváltozott nagyon a fotók mögötti valóság, az a kommunikációs út, azok a technikai metódusok, amiken végighaladva a fotók elfoglalhatják helyüket a vizuális kultúra látóterében.
És akkor hirtelen itt terem szemünk előtt a hovatovább már messzinek számító időkből a kontakt kifejezés, ami a legfiatalabbaknak, legalább is azoknak, akik csak úgy, ím már szenvedésmentesen fotózgatnak, esetleg semmit sem jelent.
A kifejezés az analóg fotográfia fogalomköréhez kötődik. A nagyítópapírra üveglappal leszorított negatívcsíkok megvilágítása útján készülő másolat, ez a kontakt.
A Magnum képügynökség Budapesten most bemutatkozó kiállítás-együttesének egyike, a Capa Kortársfotó Központban a Magnum Contact Sheets/Magnum Kontaktok.
Egészen szokatlan ránézetet kínál a fotográfiára, és nem is akármilyen fotók által.
A Magnum képügynökség Robert Capa (a mi hajdani Friedmann Endrénk) ösztönzésére 1947 májusában alakult meg New Yorkban, s Capán kívül olyan nagyságok léptek az alapítók sorába, mint Henri Cartier-Bresson, „Chim” David Seymour, William Vandivert és George Rodger.
Úgy tudjuk, a képügynökség neve Robert Capa pezsgő iránti vonzalmaira reflektál, s indikálja egyben az alapítók nagyra törő céljait. A megalakulással egy időben New York mellett Párisban is irodát nyitottak. A Magnum fotográfusai a Föld történéseinek egészét szemmel kísérő kiváló fotográfiáikkal, kemény munkával és inkább a jó szerencsének pártolása által, sem mint a jól kigondolt üzleti stratégiának köszönhetően átvészelték a kezdeti nehézségeket. Capa kissé káotikus de nagyon kreatív vezetői stratégiáját Capa 1954-es halála után Seymour sokkal szervezettebb, óvatos irányítása váltotta fel, s az elkövetkező évtizedek során a Magnum kezdeti, családias köre a világ legkiválóbb fotográfusainak érdekszövetségévé tágult. Mára kiterjedt nemzetközi vállalkozássá lett a Magnum, New York és Párizs mellett londoni és tokyoi irodával.
A most bemutatkozó Magnum Kontaktok kiállítás, amit az ügynökség kiállítási és kulturális menedzsere, Andréa Holzherr valamint a mi Prima Primisszima díjas Keleti Évánk nyitott meg, valami eddig nem igen tapasztalt aurában mutatja be a fotográfiákat, együtt ugyanis azok szakmai háttérvalóságával. A kiállításon mintegy hetven világhíres fotó eredeti ügynökségi példánya mellett az a kontaktmásolat is látható, amiből ezeket a fotókat maga a szerző vagy pedig az ügynökség szerkesztősége kiválasztotta. Olvashatunk emellett a fotó keletkezésének körülményeiről, kevés kivétellel a szerzők saját visszaemlékezésének formájában.
E három prezentációs mód együtt valami egészen különlegesen érzékletes bepillantást enged a fotografálás, jelesen a Magnum világába.
Maguknak a kontaktoknak a szemrevételezése által nyomon követhető, ki hogyan dolgozik, egyáltalán, hogyan közelíti meg témáját egy hivatása iránt elkötelezett fotográfus, a dokumentarista különösen, aki szinte sosem tudhatja, mi fog történni (képileg semmiképpen) a következő pillanatban. A kontaktokon követhetjük azt, ahogyan az ábrázolásnak kedvező motívumokat, az események menetének jellemzőit keresi, ahogyan irányt vált a figyelme, nem egyszer a történések kiszámíthatatlan fordulata következtében. Láthatjuk a kontaktokon a szerkesztő színes tollal tett kijelöléseit, és akár megítélhetjük magunk is, hogy választhatott volna-e jobban, s a kísérő szövegből megértjük, mik voltak a választás akkor fontos szempontjai.
A fotografálással járó kommunikáció különösen érdekes fordulatai elevenednek meg a rövid szerzői visszaemlékezésekben. Érzékelhetjük a fotográfusi munka sajátos felelősség-terheit, a jelenlét felvállalt kockázatát, az odaáldozott energia nagyságát. Érzékelhetjük azt a komplexitást, amiben a fotográfus, a szerkesztő, és az ügynökségi háttértevékenység élvonalbeli vállalkozássá szervesül.
Számos képről szólhatnánk itt, hogy kedvet ébresszünk a látogatásra, de csak kettőt említünk:
Az egyik hármas objekt Petrick Zachmann fotóját mutatja be. Meglepően elrázott felvétel. A börtönből szabadon bocsátott Nelson Mandelára várakozó tömeg fotózásakor készült. A kontakton ez az utolsó lövés, ám utána ott láthatunk még egy fekete filmcsíkot, a további fotók üresen maradt helyét. A visszaemlékezésben pedig ez üti meg a szemünket: „Egy fehér rendőr söréttel rám lőtt. Összeestem, mire másodszorra már ólomgolyókkal lőtt. Körülbelül harminc lövedéket szedtek ki a lábamból, a karjaimból és a mellkasomból. Kettő a Leicáimat is eltalálta.”
Másféle érdekesség annak a fotográfiai játéknak a bemutatása, amit Philippe Halsman játszott, hogy maga tervezte 4x5 inches, tükörreflexes (!) gépével készítsen egy Salvador Dalihoz illő „szürrealista portrét”. A kontaktból megsejthető a véletlenekkel folytatott küzdelem menete, de a leírásból azt is megtudhatjuk, kik dobálták a látványhoz nélkülözhetetlen három macskákat a lebegőbe ugró Dali köré, s ki locsolta vödör számra a vizet újra és újra, míg a nyomban előhívott képen meg nem pillantották végre az elfogadható együttállást.
Hogyan készült a híres szivaros portré Che Gevaráról, mi történt valójában Robert Capa legendás, a normandiai partraszállást bemutató tekercsével, hogyan született Elliott Erwitt fotója, amin Nixon mellbe böki a dölyfös Hruscsovot. Érdekes és a Magnum szellemére jellemző az akkor még amatőr Josef Koudelka Prága megszállásáról készült fotóinak felemelő útja a Magnum szerkesztőségébe.
Hetven érdekesnél érdekesebb dolog a Magnum-világ három szférás varázsgömbjében.
Végre valami, ami fotográfiailag dörzsölt elménket és szívünket egyaránt megbizsergeti!


Andréa Holzherr megnyitó beszédére koncentrál a Magnum nagyok gondolatainak erőterében.














Robert Capának a normandiai partraszállásról készült híres sorozatából az egyik ügynökségi példány, illetve annak hátoldala, mögötte a kontaktokkal. 

2014. május 25., vasárnap

MOSOLY

A MOSOLY ORSZÁGA


Hopp! Már megint nem kértünk engedélyt
arra az esetre, ha a tetkón valaki felismerhető lenne.

2014. május 23., péntek



A természet esendő, a pad viszont örökfiatal – valahogy így fordítanám le a szocialista politikából a fotográfiába átkirándulgató Mandur László plakatív fotójának képzeletem tükrözte üzenetét. Az említett fotó az élő klasszikusnak tekinthető Balla Demeterrel közös kiállítás keretében vándorol ide-oda, korábban Kétszólam cím alatt a Donáth templomban, nem rég pedig Szólamok cím alatt a Próféta Galériában volt látható.
Látható volna még május 22-én péntekig, csak a galéria üzemeltetője vagy kicsodája kedden úgy döntött, hogy szerdán már visszavonja a péntekig ígért nyitvatartást. Ezért hát most a fenti múlt idő. Ez a kulturális randalírozás látszatát keltő viselkedés kicsit más téma, mint amiről szólni szeretnénk, ezért az előre hozott zárás okát most nem firtatjuk.
Mandur László párhuzamos futása Balla Demeterrel érdekes kérdéseket vet fel, mindenekelőtt kíváncsiskodásra sarkall, hogy a csaknem 30 évvel fiatalabb Mandur Lászlót hogyan sikerült a kulturális sorsnak a matuzsálemi felé tendáló korú Balla Demeterrel kötegelnie.
A mendemondák szerint valamelyik elméleti ember úgy találta, hogy a vizuális valóság iránti figyelmük közös vonásokat mutat.
Nos, ez tagadhatatlan. Kérdés azonban, mit ér az, s mi abban az érdemi közös, hogy miként nekem, mondjuk neked is a korhadó ágakon akad meg a szemed, s nem a zöldellőkön.
A fotográfiai témaválasztás az alkotói lelkület felé mutat, s a lélek aztán kiterjeszkedve megszólal a formai elemek hangolása által. A kiállítás képeinek tanúsága szerint Mandur és Balla nagyon-nagyon más lélek.
Hogy kinek – sokaknak, keveseknek - a lelkületét képes még rezgésbe hozni a megformálás, ez meg már nem csupán a törekvésen, hanem a tehetségen is múlik. Az alkotó személyiség hangoltságán, és a különösségre, mint olyanra való fogékonyságon nagyon is.
Innen, a D-Vektorságból tekinve úgy tűnik, hogy Mandur László témaválasztásai erőltetett formaiság felé tendálnak. Jól tudja, hogy milyen tónusvilágba kell vizuális objektjeit becsomagolni. Ennyit ad, alig többet, míg Balla Demeter képein átüt a zsigeri őszinteség is.
Megtéveszti a befogadót a képek mérete. Mandur néha pusztán amatőrös hangulatképeket is megenged magának, ám ezeket hatalmasra nagyítja, a néző pedig képes a méretektől való hőkölését összetéveszteni a drámai formálás, a katartikus esztétikai erő keltette hőköléssel.
A pad mintha puszta formai póz céljából oda lenne vonszolva a lombtalan, szép fakorona alá. Az a pad csak egy ugrásra van a tovatűnt üldögélés gondolata felé lökdöső transzcendens, de valahogy mégis üres célozgatástól.
Mandur okos, ügyes, csinált. Balla Demeter fotográfiája ma már a ballai mélységek szenvedéstörténete.
Szívesen megtudnánk, mi az üzlet Balla Demeternek ebben a közösködésben. Hogy Mandurnak mi, az nyilvánvalónak látszik, bár ha bárki hatalmasság úgy gondolja, készséggel tévedünk.

Balla, Mandur meg a Próféta lomokkal telt fiókja

2014. május 22., csütörtök

BI CIKLUS

Továbbá érdekel még bennünket az ember beazonosíthatatlanná válásának kettes, azaz bi ciklusa


2014. május 21., szerda

kutyase

Lekaptunk tegnap este egy ürgét, aki épp az országimázsunkon munkálkodott.
Szerencsés konstelláció, hogy nem kellett engedélyt kérnünk tőle, mert identitásának törvény által számon tartott jegyeit sürgőforgó kutyája épp kitakarta. Így már nem perelhet az ürge, s mert a hosszú expozícióba a kutya belemozdult, többé annak személyazonossága sem tisztázható, vagyis nem perelhet minket a kutya se.


Neccesebb viszont az Olvasó ember (Man at Reading) című felvételünk, ahol az identitást hordozó arcot a felbontás lerontásával, ahogy ezt a tévében is látjuk, igyekeztünk ugyan beazonosíthatatlanná tenni, ám keressük most a biztonság kedviért az illető azon ismerősét, aki valóban megnyugtatóan képtelen a személyt beazonosítani.



2014. május 19., hétfő

Sültgalambot!



Európai jövedelmet!
Az ábrándozás parancsoló formája.
Ki az istenhez szólunk így? már úgy értve, ki az, aki el tudná intézni ezt nekünk, az európai (gondolom, nyugat-európai) szintű jövedelmet, mert mi magunk aligha.
A jövedelem, a fizetés sok egyebekkel együtt az előteremtett értékre, az eloszthatóra apellál.
Nem csak magyar gazdaságra lenne szükségünk, hanem nagyon hatékony, modern gazdaságra, amit nyilván magas szintű munkamorállal kellene működtetni egyben.
Akik huncut naplopással folyton az egyszer élők okosságára buzdítják egymást, vagy nem tudják, hogyan kell jól dolgozni ingyen is akár, azok nem európai jövedelemre vágynak, azok beérik a sültgalambbal.
Én tehát így kezdeném, ha európai képviselő státuszra pedáloznék:
Sültgalambot!
Ábrándképnek ez megszokottabb.


2014. május 15., csütörtök

QUATRONA

Íme galaktikus utirejtvényünk delfineknek:

A képen látható quatrona honnan kapta a nevét?
Aki tudja, guggolással jelezze!


2014. május 12., hétfő

SZÍN, PÓZ

Lezajlott a MAOE 2014 évi fotótagozati szimpóziuma Hódmezővásárhelyen.
Óvatlan becslések szerint mintegy 12 ezer fotófelvétel készült a fotográfusi elme fényképezőgép lencsén át való tükröztetésének szellemében. A szimpózium az elmúlt évi, hasonló szellemben fogant - ELMÉM LENCSÉMEN KERESZTÜL - kiállítás megtekintésével indult.
Sok hónap áll rendelkezésre a most készült fotók feldolgozásához.
Ízelítőül bemutatjuk a városi televízió ösztönzésére készült felvételünket, ami D-Vektor, Eifert János és Fekete István sokoldalú közreműködésével készült a Dr.Rapcsák Andrásról elnevezett modern és pompás hódmezővásárhelyi sétányon.

A DÍSZPOLGÁRT KIKÍSÉRIK VÁROSÁBÓL

2014. május 3., szombat

neveletlenség volna?





Nézettség, nézhetetlenség
Nedves kollódiumos eljárás. Hogy mit nyújt, annak értelmezéséhez új fogalmakat kell bevezetni. Sík-tárgy, vizuál-technikai objektum, kultikus objektum.
Ha a puszta látvány-tartalmat, a valóságra utalást leválasztjuk a kultikus síktárgyról, hirtelen megpillantjuk a kor üzenetét; hogy ismét van, hogy miért ne lehetne ismét ilyen fotótörténetileg híres tárgy.
A nedves kollódiumos kép láttán felfüggesztődik a specifikum(ból következő?) (noéma?) felfogó mozzanat, ami az volna, hogy gondolat- ( s talán érzelem-) átvitelek játszódnak le elménkben. Mintha a kép virtuális formája és tartalma elválasztható volna a kép hordozójának látványától. Ez volna a kultikus jerlenség.

Szakralitás: értelmünkkel el nem érhető valóság és oda tartozó entitások feltétlen elfogadása
amikor érthetetlenbe botlunk, automatikusan felkínálkozik a szakrális értelezés lehetősége. Ez nyilván réges-régről öröklött kultúránk része.
Érzékszerveink tehetetlensége felől: előtérbe lép a ráció képességeinek határán túli valóság érintésének misztériuma.
A fényképen felismerhető tárgy, mint virtuálisan kínálkozó entitás hasonlít a tárgyra, amit fényképeztünk. Adott esetben például a fogaskerékre. Ez a hasonlítás lényegibb viszony (vagy alkotói mozzanat) látáskultúránk és a vizuális kommunikáció megnyilvánulásai terén, mint a fémtárgy és valamely másnemű tárgy - pl. virág -hasonlítása. Ez utóbbi viszonylatban a hasonlítás jelek szintjén működik (kör hasonlít körre) alapvetően körvonalak ikonikus összevetése kínálkozik fel. A frontálisan mutatkozó kerék vertikális tengely körüli elfordítása kikapcsolja a hasonlat, a hasonlítás érvényét, a képzettársítás iránti késztetettség motívumát.
Fontos ez abból a szempontból, hog mit kezdhetünk e összevetéssel, e párhuzammal, illetve, vizuálisan mit, mennyit ér az, hogy a vaskerék hasonlít a napraforgóra. Viszonylag keveset. Nem kínálkozik katartikus felismerés. hasonlitanak? Na és? A virág és a kerék hasonlításával mindennapjainkban gyakran találkozhatunk. E felismerés rég letudva.
Más kérdés a minősített helyzet, amibe a hasonlítás ürügyén az alkotó beránt bennünket. Ez a jelenség nem új, feltűnő módon Duchamp tárgyakat képzőművészeti műtárgyi helyzetbe hozásával kezdődött. Lényegében embert és az ember által jól ismert, konvencionális rendeltetésű, sőt, funkcióját tekintve profán, a művészet hagyományosan emlekedett ráhangolódást követelő szférájába blaszfémikusan betolakodó tárgyat találkoztat meg nem szokott, új, akár szakrális minősítést és jelentést sugalló környezetben.

2014. május 1., csütörtök

ELV



Május 1 van, a munka ünnepe. Társadalmi ünnep, amit én munkával ünnepelnék, lévén, hogy az én ünnepeim belülről és nem a társadalmi lét naptári menetéből fakadnak.
Egyik kedvelt munkám a gondolkodás, s bár az efféle szellemi fáradozás gyümölcse jószerével eladhatatlan, hiszek benne, hogy a jó gondolkodás a kollektív lét hasznát célozza, s előbb-utóbb hasznára is lehet.
Eme mostani alkalomból, bizonyos konkrét eset okán, legszívesebben egy elvekkel kapcsolatos magatartásmódról gondolkodom.
Azt a fogalomnevet rendelem hozzá, hogy elvtelenség.
Bár logikailag olyan embereket is érint e szó, akik elvek nélkül élnek, természetes jogukat erre nem vitatom, e szóval tehát nem bélyegezném őket, hiszen nem maguk kértek életet maguknak figyelemre méltón és lehangolón zűrössé lett valóságunkban.
Sokkal kényesebbnek találom azt a jelenséget, amikor vannak ugyan az embernek elvei, de azokat praktikus célokért, pillanatnyi felülkerekedésérét, lépéselőnyért, kínálkozó anyagi haszonért akár, eladja, legalább is érvényüket felfüggeszti.
Mik az elvek? Az elvek - definitív célból lehatároló megközelítésem szerint – felvállalt, vallott értékekkel való azonosulás mentális foglalatai, és szerves velejárójuk eme értékek mindenféle formában való megnyilvánítása. Az elv arra készteti az embert, hogy kiálljon valami mellett, vagy esetleg éppen szembe forduljon valamivel, vallott értékeinket érintő történésekkel,  jelenségekkel, állapotokkal, elvekkel.
A fenti értelemben vett elvtelen ember lépéselőnyöket szerez a boldogulás terén, az érvényesülési, jóléti – helyenként, sajnos túlélési - tülekedésben az elveikhez hűekkel szemben.
Ezt tartom e jelenségben károsnak - és érzelmeimet is szóhoz juttatva - megvetendőnek.
Odakünn dong már egy jó ideje egy repülőgép (csak nem légiparádé?) mintha egy ormótlan gép a felhőket köszörülné,
úgyhogy mára ennyi.

PAOK avagy a láncra vert tavasz