Versengők mosolya

Az emberi érvényesülés lehetséges terepe mostanában már nagyjából egyetlen egy valami: a földgolyó. Érthető ez ma már akár száz kilométeres Föld körüli magasságokban röpködőkre is. Vállalkozások, kíváncsiskodók és bombát hordozó rakéták a földkerekségen nagyjából mindenhová elérnek.

Megesett mindig hányszor, de hányszor, és megesik mind inkább a sok milliárd egyedet számláló emberéletben, hogy érvényesülési becsvágy keresztez becsvágyat. Két dudás a lehetőségek valamely kocsmájában. A világban száguldozóknak sincs kevesebb konkurenciájuk, mint az egyhelybe ragadottaknak, mert a lehetőségek felismerésében, szerzési, érvényesülési célok dolgában és minták követésében az emberiség esze nagyjából egy kerékre jár.

Más kérdés, hogy kiben mennyi kurázsi van a kigondolható célok megközelítése dolgában. Az ambiciózusak célja legtöbbször mások által is vágyott lehetőségek és javak megkaparintása, már csak azért is, mert az irigykedés indikálja leghitelesebben az érvényesülési státuszt.

Miniszterelnöki, kancellári, diktátori szék vagy pedig serleg, golden akármi egyszerre csak egynek jut. A címek és csúcsok elhódításában egy győző van, a többi versengő és címekért tülekedő címkéje a vesztes lesz.

A nagy tétekért folyó játéknak fele sem tréfa. Megfigyelheted, hogy az egyéni becsvágytól fűtött versengések szorongató pillanataiban, a győzelemért folyó küzdelemben - még a sport terepén is - milyen nehéz mosolyogni.

A versengő játékok terepe telis-tele véletlennel. Hogy ki lesz a bajnok labdarúgásban, teniszben, snookerben, azt igen gyakorta a véletlen dönti el. A véletlent pedig minden játékos szeretné ellentételezni, kudarcba fojtani akár akármi áron is.

Még szerencse, hogy az ember küzdő játszadozásaiban érvényben vannak bizonyos normák és játékszabályok, mert az eladdig teátrálisan mosolygó és gálánsan nekihuzakodó erőszakosaknak túl sok késztetésük van vadállatias külsőt öltenek, amikor becsvágyuk mások több tehetsége, teljesítő képessége meg a véletlen közrejátszása okán vagy akár a szangvinikusokénál jobb hosszú távú stratégiának köszönhetően háttérbe szorulni látszik.

A sportban vannak teljesítmény-adatokat célzó, önlegyőző versengések, és vannak ellenerő legyűrő, leginkább fizikai összeakaszkodásba torkolló küzdelmek. Elnagyoltan ezt is azt is játéknak nevezzük (olimpiai játékok.) A legyűrés terepén minden belső erő a fizikumba ömlik. Boxban, fociban erőpocsékoló luxus a mosolygás. Versengés közben még a szétválasztott térfelesek, mint például a ping-pongozók vagy a tenisz kupáért versengők sem mosolyognak. Egyetlen valakit kivételnek vennék, talán csak merő idealizmusból.

Míly szép humanista eszme volna: a küzdő játékban mosolyogni.

A tenisz menete telis-tele van csalafinta pörgésű labda és hajszoltan, elkapkodva irányított ütő véletlenszerű találkozásaival, na meg labdamenetek akár csak szellő fuvalmak okán meglepő mini-kóválygásaival. Ez utóbbi jól látható kapura lövéskor a fociban. A teniszben pontok, játékmenetek, szetek sorsát tereli az erő, a pörgető ravaszkodás és támadja a véletlen.

A nagy sztárok: Nadal, Sharapova, Murray, a Williams-ek vagy Federer - sorolhatnám még őket tovább  - játék közben sosem mosolyognak. Ám a tenisz szinte minden rangbéli magasában így van ez, ha tétre megy a játék. Ilyenkor szinte mind kedélytelen vadsággal vagy gyötrelmes daccal néz a túloldal felé. Kevés kivétellel mind-mind hördül, vicsorít, Sharapova vadmacskaszerűen, Nadal sarokba szorult, dühödt borzként inkább.

A morc Murray folyvást ordítva leteremti ingatag belső erőit, és mentális kézigránátokat hajigál sikerre jutott ütései nyomába, hogy még nagyobbat robbanjon a dolog.

Véres küzdelemben, gladiátori életveszély karmai között vergődni látszik mindenik. Még a békés lelkű gentleman, Roger Federer is szelíd-mogorván, megpróbáltatásait gondterhelten tűrve huzakodik neki újra és újra egy-egy pont megszerzésének.

Aki győzött, az aztán kitör, szélesen, boldogan mosolyog, sőt, tartalékolt gőzeit kieresztve, karjával nyűgeit messzire hajítva röhög a lelátók magasa fölött az égre, bele a szorongató kihívásokkal kísértő rossz sors fiktív képébe, a mások általi legyőzetés rémének ábrázatába.

Látok viszont valakit, aki kezdettől egészen a mérkőzés végéig képes el-elröppenteni a játszótársi kedélyt a túlfél, de még a közönség felé is:

Novak Djokovics az, pedig ő a sztereotípiák, fajtája domináns látszatai szerint utolsó csepp véréig küzdő, vad harcos kéne hogy legyen. És mégis, ő az egyetlen, aki képes nyíltan megmosolyogni a saját baklövéseit, akár leggyászosabb pillanatait is. Ő az, aki számára a játék mindvégig játék marad.

Az idealizmus azt sóhajttatja velem: jaj, de kevés az ilyen ember! Valahányszor lehangol, hogy az oly sok órányi dühödt vicsorgás után a győztes mosolya gyakorta mintha csak zabolátlan megmenekülés-kitörés, ádáz káröröm-kirobbanás, vagy a siker-orientált világ által elvárt extravertált színjáték volna.

De lépjünk csak hátrébb! Az érvényesülés nagy tétű játékai kerülnek látóterünkbe. Társadalmi vetélkedésünk kérdéses menetei - még inkább mint a sportban - nem görcsös akarástól ízetlenek-e? Hatalmi súrlódásaink, rangért, címért folyó versengésünk és jóléti becsvágyaink terepein a mosoly leginkább csak a fenyegetés, a gúny, a lenézés vagy a ravasz leszerelési szándék eszköze, a nyíltság nem vállalásának, a lapításnak hamis aurájú álcája. A fentebb színezett győzelmi kitörés pedig itt a nyilvánosság színtereitől távol játszódik le.

Az emberi világ telis-tele ínséggel és megszerezhető, elhódítható javakkal. Özönlünk ide-oda ezekért a javakért, bele egymás életterének közepébe. Talán mosolyogva, de sosem tudni bizonyossággal: együtt játszani vagy csak bármi áron felülkerekedni jövünk/megyünk.

Bizalmatlan vagyok, igen. De a senkit maguk mögé tuszkolni, legyűrni nem akaró naivak tiszta nevetését talán még felismerem.