2015. január 27., kedd

méltóságrul



Nem vagyok tudós (amit nem sajnálok), így nem tartom számon maximális körültekintéssel, hogy a méltóság fogalmát ki milyen ismérvek körében definiálta térben és időben, tehát valaha is és a világon bárhol, mindenütt. Nem tartom számon, hogy a különféle megközelítések hirdetői között milyen konszenzusok születtek a történelem során bármikor, s kikezdte-e azok érvényét bárki tekintélyt követelő, csavaros elméje múlón-maradandón, illetve vannak-e érvényben ilyen konszenzusok szerte a különféle kultúrákban akár ma is. A mi nyugatinak nevezett, sors verte civilizációnkban van, legalább is kiérlelődni látszik ilyen konszenzus szándéka.
Azért hozom szóba mindezt, mert megpillantottam ma egy nőt a metrón, alacsony, elegáns és jól fésült, ám korosodó figurát, aki erősen kifelé kancsalított. Erősen, sőt, rettenetesen! Tekintete paródiája volt a tekintetnek. Ez oly elborzasztón hatott rám, hogy hirtelen kezdtem a méltósághoz való viszonyának lehetőségében kételkedni. Zsigeri indíttatású reakció volt ez.
Úgy tekintem, hogy a méltóság, mint egy és oszthatatlan, az emberi fajhoz tartozók létezésének és egymás közötti érvényesülésének joga. Így, aki méltóság dolgában mást kisemmizni igyekszik, magán vesz fogást. A fizikai történések, sajnos, ezt gyakorta nem tükrözik.
Konstituált jogról beszélünk tehát, el nem tekinthetünk attól, hogy kedvezményezettje - az ember - elméje által kilóg a természetből, méghozzá számtalan féleképp.
Az elméhez kötöttség okán az emberi méltóságot tudati modellként tekinthetjük, ami fajunkra érvényes voltában nem tükröz, nem is tükrözhet emberi viszonyokban kialakuló bárminemű hierarchiát. Sokaknak nem tetszik ez, a méltóságot tehát kiváltsághoz kötik, melynek forrását érdekeik szerint nevezik meg.
Ez azonban, amit így tételezhetnek, másról szól, mondhatni, más tészta, nem az a valami, amiről a fent definiált jog logikája beszél.
Na már most, ha a méltóság az ember születéssel szerzett joga, akkor egy mégoly kancsal embert is megillet.
Felmerül azonban a kérdés, miben nyilvánul/mutatkozik meg, hogyan azonosítható be, hol van ez a bizonyos méltóság az emberben, akármelyikünkben? Mint konstituált jog, benne természetesen sehol. Akkor azonban mi van benne?
Nos, az már lehet kétség tárgya, firtathatjuk nagyon is, hogy az emberi egyed a faj méltóságára méltónak mutatkozik-e. Furcsa súrlódás támad ezzel szóhasználatunkban, helyenként gondolatainkban is, mert felcserélhetőnek tűnik két dolog, ami pedig nem az.
Nem közömbös, hogy mit kezd az ember a méltósággal, mint születéssel szerzett jogával. Aktuális a kérdést, mert történelmi történések, emberi tettek bizonyítják, hogy a konstituált jog gyakorlati érvénye tartalmának ellentmondó tettekkel kikezdhető. Könnyen megesik ez, nem csupán a kiváltságokhoz ragaszkodás okán, hanem azért is, mert az ember a kollektív érdekek és az egyéni  létérdekek viszonya terén gyakorta antagonizmusokba botlik, és ilyenkor az atavisztikus ösztönök minden egyebet felülírnak, s könnyebben-nehezebben ledöntik a szocializáltság ésszerű és történetesen áldozatra kényszerítő korlátait.

De ez tudott, nem is ez érdekel bennünket.
A kancsal ember tehát - miként minden ember - tettei és gondolatai által viszonyban van a méltósággal, s megeshet, hogy ellentmondásos e viszony, s nem kedvez a méltóság, mint szellemi közkincsünk aurájának.
Aki ül, az éppen nem tesz semmit, és mert hallgat is, gondolatait sem tárja fel. A méltósághoz való viszonya tehát csupán külsőségek alapján találgatható. Találgat is a kívülálló, mert az ember észlelések és érzelmek, vonzás-tasszítás áldozata. Méltó-e ama rettenetesen kancsal egyed az emberi méltóságra? Egyszerre zsigerből valamint kulturális sémák mentén ítéljük ezt meg. Rendesen öltözött-e, tisztának látszik-e, fáradtságtól nem gyötört-e, nem tört-e a tekintete megalázottságtól, éheztetéstől, nem mocskos-e vértől, nem undorító-e ürüléktől, kínzástól, halálba tiprástól?
Ama rettenetesen kancsal ember méltóságra való méltó volta most csupán ártatlan külsőségekből saccolható meg, kajánság felé hangolnak a zsigerek, s csak gondolati kalandból, ártalmatlan helyzetben játszódik az egész találgatás. Mégis, miféle jogosság reményében zajlik e játék, hiszen lényegében semmit nem tudhatunk. Nem, nem méltó e vizslató közelítés az emberi méltósághoz. Az emberi elme persze kalandos, sőt, kalandor, szeret játszadozni a gonoszság gondolatával (lásd haláltábor viccek!).
Szerencsére én figyelem már régóta, számon tartom, miféle csúsztatásos játék zajlik az emberi elmében, a magaméban különösen. Visszaparancsoltam találgató gondolataimat, s méltósága teljes jogán futni hagytam a delikvenst (se cím, se telefon, se e-elérés.) 
Na és íme most, már csak utólag lefuttatok még néhány rendező gondolatot, remélem, mindannyiunk nevében.

2015. január 24., szombat

ki tud itt?



Mint tudjuk, a deszka magyarul világot jelent.
Bereményi Géza és Cseh Tamás Születtem Magyarországon című dalával indított a Belvárosi Önkormányzat a Magyar Kultúra Napján az Aranytízben, ahol ez alkalomból adták át Budapest V. kerületének Kölcsey-díjait. (Bántai Erzsébet zenetanár, Lakatos Mihály prímás és Virágh László énekművész, zeneszerző – ők a díjazottak, Pilinszky-emlékérmet pedig a Katona József  Színház társulata kapott.)
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? –énekelte Cseh Tamás, sajnos már csak filmfelvételről. Ez a dal adott aztán érdekes és furaságba torkolló felhangot az ünnepi rendezvényhez. Miért is?
A harmadik emeleti színházterem színpadjának világot jelentő deszkáira szólították az idei díjazottakat. Megelőzően zenei műsorral köszöntötték őket és a közönséget, mondhatni, Kölcsey Ferenc szellemében. A díjak átadása után, mint slusszpoén, mint új kort hírnöklő fergeteg, betoppant ugyanazon deszkákra Szabó Ádám harmonika művész az ő adóportokkal felszerelt harmonikájával. Szabó Ádám a Csillag Születik méltán ünnepelt csillaga az eltelt évek során one-man-show-vá csomagolta magát, nem csak harmonikás, hanem énekes is ím már, s ő maga konferálja magamagát. Kissé modoros és hengerlővé gyúrt konferanszié szövegéből valószínűleg nincsenek magaslati változatok. Az Aranytízben, egy Kölcsey-díj átadón kicsit karcolta a fület az én-a-nagyajándék-nektek féle enyhén szerénytelen, világra szólást magának megelőlegező, show-konzerv ízű  hangütés.
Szabó Ádám a Magyar Kultúra Napján dalaival megelőlegezte a választ Bereményi kérdésére, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul.
A világot jelentő deszka globális deszka lett, s mert valahol az elektronikus éterben helyezkedik el, virtuális valami is egyben, deszkátlan entitásként körbe éri a világot, s így bárhonnan könnyű rá felpattanni. Szabó Ádám már ott van az ő dörgedelmesen kihangosított fellépéseivel. A dalocska szövegében, amit minap - saját szerénytelen szavait idézve - „összedobott” másfél óra alatt az Eurovízió dalfesztivál magyar, Dal című tv-elővetélkedőjére, egyetlen magyar szó sincs, miként egyetlen dalt sem énekelt a Magyar Kultúra Napján, és ez, sajnos, már természetes. 


2015. január 22., csütörtök

Lábra mentünk

Ma ismét gyönyörű vizuális kifejezését pillantottuk meg annak - ezúttal az orvosi rendelő recepciós ablaka előtt - hogy hosszan kell várnunk.

A híres Pesövé Ofszi féle hosszankellvárnunk jelenség

2015. január 18., vasárnap

Régi Idők emlékére



az ősrobbanásnak becézett kezdetekére, amikor a fizetőeszközök még 1 pontban voltak

Nincsen olyan ember…

Tudományos megközelítésben:

Kivétel tagadása bizonyos feltétel fennforgása mellett beálló emberi reakcióval kapcsolatban.
például: Nincsen olyan ember, aki ne vett volna fel SF* alapú kölcsönt stb.

Emelkedetten (mélységesen):

Figyelem! Próza! Csak a szél fütyül! Ne Koncz Zsuzsával!

Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy fázni kell.
Mégis, a tél terhein könnyítendő gyáván bebújik valami takaró alá.
Te szegény ember! Miért teszel úgy, mintha nem fáznál? Miért nem mersz vacogni?
Miért hazudod magadnak azt, hogy itt vannak a jó idők?

Csak azért hozzuk szóba mindezt, mert:
A hazug ember tegnap is, ott feküdt a fagyos járdán, állig betakarózva egy szakadt kartondobozba.
Te szegény nyomorult! Miért nem kezdesz vacogni bátran, ha itt vannak a cudar idők? Miért rejtegeted fázásodat?
A világ nem erre vevő. Hogyhogy milyen világ? Hát a többiek.
Egy bankár például sosem takarózna itt. Egy bankár nem a vécében sír, ha rottja van, hanem bele az állam pofájába. Bátran, emelt fejjel, miközben kileli a hideg.
Hát ezért mondjuk neked:
Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy fázni kell.
Feküdj, feküdj csak az úton, hagyd, hogy fújja szél az arcod, mossa eső (ónos akár…)
Elmossa teledet majd az idő.

Műelemzőn:
…teledet, ez költői kép, vagyis azt a kis villanást, azt a kis pislákolást érti alatta a költő, ami a modern emberi élet.
Teledet, vagyis sosem az ÉN-LEDet, hanem mindig csak a TE-LED-et.

más költőknél: LED me cry stb.


* SF = Svájci Frank, nem pedig Sci-Fi

2015. január 14., szerda

mindegy



Képletességében gazdag nyelvünkről, a magyarról ábrándoztam a trolin a rendelőintézet felé menet.
Azt játszottam, hogy áthordtam a pislog szóról az összes lehetséges képzőt – pislant, pislákol – az eleve gyakorító képzőt hordozó totyog szóra, lévén, hogy megpillantottam azt a járdán totyogó vénembert.
Totylant, totylákol – milyen érdekes tere nyílna itt a nyelvújításnak, ha Kazinczy után mernénk mi is olyat. Aztán áthordtam még éhgyomortól gazdag képzeletemmel néhány egyéb képzőt is más természetű szavakról: tottyan, tottyint, totydos, még köztes elemekkel is próbálkoztam: totymorog,
Kiderült azután, pontban 3/4 11-kor, hogy a gasztroenterológia recepciós hölgye elírta ambuláns lapomon az előjegyzési időpontot, hogy valójában ¾ 10-re kellett volna jönnöm.
Na, mindegy, mondta, feloldva magát pillanatnyi merevedéséből, s legyintett egyet. Beküldött egy ajtón, ahol majd várjak, míg elfogy az előjegyzettek sora.
Inkább otthagytam őket, 75 éves fiatalember annyira beteg nem lehetek, hogy packázzanak velem.
Visszafelé utazván, szomorúan megállapítottam, hogy nagyot romlott a világ ideérkezésem óta.
Szépséges nyelvünkből már csak az az egyetlen kifejezés érdekelt, hogy „mindegy”. Ezt ugyanis a recepciós hölgy nem először mondta. Néhány hete, mikor azokat az orvos által többféle vizsgálatokhoz kiosztott előjegyzési időpontokat könyvelte, észrevette, hogy a dolgok orvoslási logikája szerint két vizsgálat időpontja fordítottan követi egymást. Kapta rögtön a telefont, de az adjunktus nem volt elérhető, és ekkor mondta először, ugyanazzal a legyintéssel, mint ma, hogy „mindegy”.
Volt hát kellő okom felfigyelni eme, életemre mind életbe vágóbban befolyással lévő szócskára.
Mi a fenét rejt ez a ránk küldött, indulatszócskával megelőkézett,könnyednek és ártalmatlannak tűnő mindegy szó valójában?
Nehézségekbe botolván lemondunk róla, hogy valamit rendbe rakjunk. Akkor mondjuk: Na, mindegy!
Ha a magunk dolgaira mondjuk, nyilván magunk szakállára vállaljuk a lemondás, a futni hagyott rendetlenség ódiumát.
Ám ez a recepciós hölgy az én szakállamra hagyta annyiban a rendetlenséget. Még mindig ott várakoznék, ha legyintését nem söpröm le magamról.
Visszasöpörtem rá, még ha nem is tudja.
Viszont azóta már nem jutnak eszembe olyan kedves játékos szavak, mint a legyintdes, legyintőzik, legymereg. Nem, bizony.
Na, mindegy…


Ilyeneket találtunk hazafelé. Bizonyára nem véletlenül. Na, mindegy.

2015. január 13., kedd

post-festal

Akik nem hisznek sem embertársaik, sem a természet szeretetében, sem a társadalmi rendben, azoknak ilyenné lesz a karácsonyfájuk január elejére.










A mi karácsonyfánk viszont, ím, elnyerte a legtökéletesebb formához, a gömbhöz közelítő post-festal alakját.

2015. január 7., szerda

A kulturális látás bizonytalankodása




Ellopták az anyagot építkezés közben?
Hülye építészi gondolat?
A mi látásunk kulturálatlan?

2015. január 2., péntek

első jel

Úgy hozta a szerencse, hogy számunkra ez az új esztendő is a haiku írás éve. Kedélyünk még nem pörgött fel, de szótagjaink már a helyükön vannak.



Történetesen

Hideg-csont falak
közt tavasz első jele
döglött légyre vár.


Virágozzék minden valóság!