2011. december 31., szombat

szilveszter éj

Bár petárdázni tilos, szakadatlan durrogások verődnek faltól falig Erzsébetvárosban. A korán nyugovóra tért két kartondobozlakó mérgesen forgolódik fekvőhelyén az árkád alatt. Pár perc múlva éjfél. A téma az utcán hever. Az új év már szinte biztos. Boldog? Csak rosszabb ne legyen!

2011. december 30., péntek

Az allatokkiralya

Imádom az állatmeséket, csak már kívülről fújom mindegyiket. Ezért most írtam magamnak egyet:



 Az allatokkiralya
A budapesti állatkertből megszökött oroszlán sokáig uralkodott az Arab Emirátusok sivatagos szélén. Bár nem élt túl jól, mert a sivatag errefelé csak homoki békát terem, itt mégis ő volt az állatok királya, ellentétben a Budapesti Állatkerttel, ahol a nagyokos avagy mezei persányi szerzett meg minden hatalmat.
Békáben teltek-múltak tehát a sivatagi évek, ám egy napon kénytelen volt az oroszlán összehívni királysága számos vezető állatát, mert otthonról hozott kevéske vagyona elapadt, és nem volt képes többé az allatokkiralya.hu domain nevet fenntartani. Kellő táplálkozás híján fogai is kezdtek meglazulni és kihullani, s miként a domaint nem, az állatorvost sem tudta már megfizetni. Rákényszerült hát átadni királyi címét valakinek, aki nemcsak azt, de a királyi domain fenntartásával járó költségeket is tudja viselni.
Alattvalói persze hasonló cipőben jártak, éheztek egyre inkább, kivéve egyet, a hiénát. Miközben az oroszlán naphosszat királyi méltóságára vigyázott, a hiéna a közeli olajfúró telep kukáit fosztogatta, és ebből jelentős javakra tett szert.
Az oroszlán felkínálta a hiénának az eddig őt megillető címet, amit az el is fogadott. Annak reményében cselekedett így az oroszlán, hogy sorsa majd egyszer jobbra fordul, és akkor a domaint visszavásárolhatja. Hamarosan csodálkozva figyelt fel azonban arra, hogy hajdani alattvalói már egy allatokhienakiralya.com domain név alatt csetelnek.
A hiéna manapság egész nap heverészik a majomkenyérfa árnyékában, és a kisebb ürgékkel hozatja magának a fúrótornyok irányából a dögöt, amit azok egyike sem, már csak egyedül ő tud elfogyasztani. Nincs konkurenciája.
Kivétel talán a keselyű, aki begyűjti a fúrótornyok égbe nyúló tetején széthajigált, visszaváltható védőitalos palackokat, és nagyon megszaladt neki. Éppen most van folyamatban kérésére az euallatokkiralya.eu domain bejegyzése.
A hiéna, aki idő közben részt szerzett magának az olaj részvényekből, abban reménykedik, hogy hamarosan olyan magasságba szökik fel az olaj hordónkénti ára, ahová a keselyű már nem képes felrepülni.
Az oroszlán levonta a konzekvenciákat: éppen most kérvényezi az Agyar Visszavándorlási Hivatalnál, hogy ha kifutós ketrecet nem is remélhet, bődületes múltjára tekintettel elfoglalhasson egy persányi kalitkát a budapesti állatkertben.
Kérdés, belefér-e még neki, amilyen hosszan várakoznia kell. Több tízezer öregasszony lájkolta Persányit  a Facebookon annak reményében, hogy az elviselhetetlenül megemelkedett tartási költségek elől kedvence gondozójaként bemenekülhet az állatkertbe.

_____________________________________________________


Lapzárta után jutottunk néhány fontos értesüléshez. Az oroszlán kérelmét elutasították, mivel kérése indoklásában inverz módon ugyan, de lejárató kampányt folytat a közel-keleti viszonyokat illetően.
Indoklása azon hivatkozása, hogy négy láb eleve jó, és a fészek remélt elfoglalása előtt még lábat is mos majd, hatástalan maradt, mert a szakhatóság véleménye szerint az oroszlánnak a mancsa koszos, és bár négy láb továbbra is jó, felmerült az ügyészségi gyanú, hogy négy mancs viszont rossz, vagyis hogy "bár a négy mancs névlegesen állatvédelmi-állatjóléti célok megvalósítására törekszik, valójában lobbista-lejárató kampányokat folytat"
A keselyű mesénk írásakor még el nem bírált domain bejegyzési jogosultságát időközben felülírta ugyan az EU parlament hasonló irányú folyamodványa, de máris asztalon van a keselyű módosított kérelme az allatokbudosegikiralya.com domain bejegyzésére, amivel ravaszul bebiztosította magát, hogy a jóisten se élhessen  elsőbbségi kifogással.
Szóval zajlik tovább az állati élet. Valószínűleg hiába fontolgatja az oroszlán, hogy megválik valamelyik lábától, mert három láb csak annyiban jó, hogy az állat nem billeg. 

2011. december 29., csütörtök

kostelefon

 Előszilveszteri bulin voltam tegnap. Sok holland keveredett oda, ezek mind fotózással próbálták áthidalni a nyelvi nehézségeket. Sok-sok kostelefon nyújtogatta szarvát egymás felé, a legkülönfélébb alsó kaliberűek. A házigazda lekapcsolt minden helyi világítást, hogy hulljon a férgese. De ezek akkor meg gátlástalanul vakumódra váltottak.
GÖELEVENNEL csak néztünk, micsoda forradalom bontakozik ki a társasági életben! Az embernek még meg sem jött az esze, mikor már rég megjött az okostelefonja.


Közben kicsit lábra is mentünk.
Két láb rossz! - mondta és kifeküdt a házigazda kopója.

2011. december 27., kedd

Miért szeretem Felíciát?



Úgyszólván ő az egyetlen, aki olyannak szeret, amilyen vagyok.
Kozmetikázó giccseket rólam tőle még sosem láttatok. Itt és most azonnal jelentkezzen a merész, ki másképp tudja!
Na, ugye!
Felícia egyetlen egérvonással helyére képes tenni a dolgokat, például a torzításokat, amiket hülye optikák elkövetnek, csak mert efféle alja dolgokra gyárilag nagyon is alkalmassá lettek csiszolva.
Óh, bár lenne nektek is egy ilyen rajongó, lerázhatatlan Felíciátok!
A szeretet ünnepén csak ezt kívánhatom :-))
Terelje át egércsordáját álombéli szabadságotok éjféli hídján térdig visszahajtott csipkétlen kombinéban!
Mert megérdemlitek.

2011. december 26., hétfő

élő hal ott




A kés már az oldalában forgolódott, de hatalmas szája még tátogott. Segítség, suttogta a Busa.
Filézett ponty szeletekért jöttünk Tündével. Szeletek ártatlan rendjében mutogattunk pár kiszemelt, vértelen darabra.
Karácsonykor eszébe jut az embernek, hogy a magyar egész évben egészségtelenül táplálkozik. Nosza, legalább karácsonykor együnk halat!
Ahol mi mutogatunk, ott általában már nincs egyéb, csak előre preparált élelem. A hal egyébként sem társa az embernek. Vértelen, buta, kommunikáció képtelen menekülő. Szelídíthetetlen, nevezhetetlen. Holmi süthető-főzhető szeletek előtörténete.
Most azonban kicsit belerondított a karácsonyunkba ez a busa. Valamiért kinyílt a feldolgozó terem ajtaja, s a rondán telefröcskölt falak közt pillantást válthattam a közönyösen társalgó hentesek egyikével. Szégyenteljes dolgokra emlékeztetett a látvány. Szenvtelen emberek, olyan munkaidő múlatóan nekikászálódnak egy kínpadon heverő embernyi test feldarabolásának, amiben még pislákol az élet.
Szegény GÖELEVEN! Most aztán megtudhatta ő is, micsoda inkoherens, ambivalens micsodák a folyton éhes ember elméjében az életeszmények.

2011. december 25., vasárnap

képregriport

24-én déltájban, Király utca
GÖELEVEN nehézkesen rámozdult a témára

































































aki mer, az nyer :-))

2011. december 24., szombat

KARÁCSONYKOR


Ezúton kívánok BOLDOG KARÁCSONYT minden e-vándornak, ki erre téved :-))

2011. december 20., kedd

kacsalábra mentem




Még nem is meséltem a kacslábon forgó csecsemőről, aki dönthető, csűrcsavarható, racsnisan süllyeszthető, hidraulikusan emelkedik. A Combinon találkoztam vele. Anyukája már bekódolta a zúdulási együtthatót, amikor vakon rájuk küldtem GÖELEVENT, s ahogy a Széna téren nyílt az ajtó, huss, már ott sem voltak. Többet tehát én sem tudok.

Aki olyan fiatal, hogy nem értené, miért beszélek erről, annak szemléltetésül pillantsunk pár generációval hátrébb:



Egyébként a kacsaláb csak egy a sok közül, amibe ma belebotlottam:



Négy láb jó

Két láb rossz


Egy láb jó




2011. december 19., hétfő

a szenvedély természetérül

Azt ígérte az EST (csak úgy, per .hu), hogy ha figyelek, bekapcsolódhatok a világ vérkeringésébe.
Most hogy figyeltem és visszatértem, mondom, majdnem jó e fura kifejezés: a világ vérkeringése
de mégse.

GÖELEVENnek azt mondtam még szombaton: te most itthon maradsz. A MŰPÁba megyek. Nem akarom, hogy téged ott akárki jegyszedő leugasson.
Flamenco est ígérkezett a palotában Vincente Amigoval.

Miután Vincente gitárja hosszú szólóba kezdett, nyomban igazítottam sajtóértesüléseimen: poszttradicionális flamenco.
Vincente Amigo kapcsán ugyanis a tradíciótól való modern eltávolodásról beszélnek, ám nekem úgy tűnt, éppen hogy visszatérés ez valahová: az ősi zsenialitás zsigeri rácsodálkozása ez a létre és benne önmagára.
Gitárra születés.
Gyorsan körülvett a szenvedély vivőfrekvenciája.
Ilyenkor érzi aztán az ember fellelkesülten, hogy a szenvedélynek mennyire nincs pozitív erkölcsi előjele, miként titkon szeretné mind, ki szenvedélyes. A lézersugár porrá őrli a követ, ám részéről nem célszerűen. A szenvedély fizikai értéke tehát csupán szerencsés esetben kétségtelen, - tehát az, hogy vivő frekvenciája célhoz segít -
mert miféle cél? Az legfenségesebb épp úgy lehet, mint legsötétebb, vagy egyként lehet Okosság és Ostobaság szárnyaltatása.

Vincente játéka: apró madárcsodák tobzódása a nyáresti levegőben. Szenvedélyes létezés egyrészt csak úgy, gyorsan múló önmagáért, ám közben meg egy kultúrkör legősibb identitásának sziporkázása.
Legősibb, mert hallja az ember, hogy ez a hangszer semmit sem tud az ideologikusan tönkretákolt társadalmi létről.
Persze az ember hagyományosan nem bírja ki, hogy ne ordibáljon, és ez hitelt érdemlő, mert az ordibálás az ember kultúrájának része.
Kifejezetten jót tenne az embernek, ha zenélés közben verbálisan befogná a pofáját, de nem, nem fogja be. Zavaros igéit, eszméit, befolyásait, uralmi erőszakát, s még inkább vesztesi nyavalygásait terjeszti, oktrojálja, parancsolja, keni másokra, mióta emberi a világ.
Vagy csak locsog, borítja kifelé szókészletét, mert úgy tudja, így születik a gondolat? Vagy mert süket? Vagy csak képtelen csendben maradni, mert képtelen? Mert sem nem látja, sem nem hallja a léte hullámtermészetéből kibomló képeket és harmóniákat? A történéseket és fogalmi értelmezéseket éli meg, s mind-mind instant formába préseli. Újságolja, imádkozza, gyorsan kiokádja magából mindet a kommunikáció legfőbb kódolt és intézményesült eszközével, ami a beszéd.
Ám ez jellegzetes, tehát elhagyhatatlan, hogyha az ember fajtaságát kultúráját, világképét, kapcsolatrendszerét jellemezni akarod.
Így aztán e pompás vincentei vibrálásba a kis Rafael Usero Vilches beleénekel (olyan spanyolos fábaszorultan, és ez annyira hiteles, hogy az ember aszonyga, jajistenem, igen, a spanyolok közt vagyunk, szegény spanyolok! - és megbocsátja.)
Vincente Amigo nem mond semmit. Zenél, olyannyira elevenen, hogy nincsenek refrénjei, dallamsorai, szinte még beazonosítható dallamelemei is alig. Minden frázis megváltozik, mire visszatér ujjai fergeteges pörgése közepette. Amigo nem frazeál kétszer ugyanúgy, a zenei alakzat ismerős volta csak sejlik fülünknek, ragacsos, slágerezhetnékes nosztalgiánkhoz hűtlenül bujkál, mint minden, ami élő, egyszeri és tovatűnő visszafordíthatatlanul. Egyfajta spanyolos, fekete, egyszerre karcsú és vaskos  emberi szenvedély ölelkezik képzeletemben.
A gitár Amigo bal térde fölött káprázatos forrása a mediterrán életerőnek. Szelíd tűnődéstől a vad dörömbölésig minden érzelem magát megmutatni tolong a húrok ember nélkül oly hallgatag lelkiben.
Csak a hat zenésztárs tapsképleteiből és cajon pörgetéseiből összeálló (ülő :-)) ritmika társít rendet e káprázatos csapongás köré.

Minden közönség tapsban benne van a vas. A fellelkesült ember ráérez erre, de csak a nagyon fellelkesült. Bizonyos lelki hőfokon minden tenyérnek füle támad, valószínűség számításba kezd, diferenciál-integrál, és aztán a megszült-megtalált közös frekvenciában egyetlen nagy ormótlan tenyérré összeszippan. Ez pont az ellentéte annak, ami a flamenco, ez olyan Beethovenhez inkább való fejlemény, de ez már, úgy tűnik, marad, nem posztmodorosodik, nem támad rá, nem támad helyette más érzelemnyilvánítási viszketegség bomlasztó divatja. 

2011. december 16., péntek

NÉGY UTOLSÓ ALAK



Mindenkivel újra és újra vége lesz a világnak. Annak, az övének. De a státusz is, valahány örökre foszlik szét, s minden pillanat viszi magával örökre, aminek tanúja volt. Ja, a fotó... állítólag megörökíti - de nem. Csak teret ad a visszaképzelődésnek.
Lényegében bekómált a MAOE, nagy rátört szükségében esztendőnk végével kifordul biztos sarkaiból.
Ez a régmúltnak nagyravágyásáról mesélő méretes hodály, régi ügybuzgásaink színtere, bizonyára próbál majd még úgy festeni, mintha neki nem lenne vége, de a művészeti alap ellehetetlenülésével ama általunk, művészek által kölcsönzött világának, bizony, vége van.
Leszedtük épp az év utolsó kiállítását, bizonyára egyben azt, amit e pocsék akusztikájú, mert túl nagy lélegzetű tér legeslegutoljára látott életében.
Mostantól üres, mint a fene. Rekkenve terül szét benne az elvi lehetőség fellengzős alaktalansága.
Mert ma délelőtt búcsút intett ez a négy utolsó alak.
Szertefoszlott (innét) az a négy művészféle,
aki időnkint mondta, hogy így meg úgy legyen, akár úgy lett aztán, akár nem.
A kabátom sem lóg már ott az ablakkilincsen, zsebében a pirosló új mikulás csomaggal, a Mikulás néni vígaszcsomagjával (aszonta fehér szakálla alatt: "most aztán már ne keseregj tovább!") - mintha én az ellopott csomagot és nem a közösség férges voltát sirattam volna.
De igaza van! Egy jó lélek bizonyságos volta felér egy szarházi foszló imázsával. (Egyébként már tudom, ki lopta el a nevemmel jegyzett ajándékcsomagot. Egyszer, ha nagyon-nagyon romlik tovább a világ, esetleg még bele kiáltom. :-) 

Ja és fent egy utolsó csoda: a kép bal felét Lehotka László, a jobb felét meg Dozvald János fotózta.
   

2011. december 13., kedd

év legrosszabb nyitóbeszéde


Két legyet ütött egy csapásra a Budapest nagykörúti Szikra szórakoztató kombinát november végi rendezvényével.
Az elsőt Viola Szandrával, aki huszonéves még, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-filozófia-kommunikáció szakos bölcsész hallgatója, s aki sziluettjét tekintve nagyon is aktfotó-képes, ám lírájában koravén, világkesergésben Pilinszky aggkori mélységeit célozza meg,
szóval ezzel a karcsú violával becsalták a Szikra falai közé Szőcs Géza államtitkárt.
A második légy: Viola Szandrát kiprintelt verseivel - nem véletlenül - Eifert János fotóművész társaságában vonultatták fel a Szikra tárlaton.

Viola költészetét póz értékű őszinteség jellemzi, ami alig több, mint az őszinteség póza. Sajnos, a jó és értékes vers ismérvei, a formai lelemény, a felemelő nagy igazságokra való ráérzés sehol. Kicsendül ugyan soraiból a lét dekadens kimenetelével szembeni elégedetlenség, de társadalmi viszonyaink iránti fogékonyságnak nyoma sincs.
Azt mondanám: Viola Szandra naplózott asszociációit szóképesíti és rendezi verbális kazalba.
Mondják, önmaga aktjait áldozta be, hogy első kötetével sikeresen pályára álljon.
Mégis verset kell mondanunk, mivel nem érvényesülnek a mindennapi beszéd, az érzelmi és gondolati közlés praktikus mondatszerkesztési szabályai. Ha hagyományosan kell besorolnom: zömében szabadversről van szó, de olyasféléről, ami túlon-túl szabad.
Talán nem véletlen, hogy Viola Szandra pécézte ki magának az óriási rutinnal és alkotói múlttal bíró Eifertet és nem fordítva. Vallomása szerint megihlették Eifert János fotográfiái. Ennek ugyan nem sok nyomát látni, hiszen Eifert forma iránti tehetsége, a formajáték iránti vonzalma kivételes, amit Violáról nehéz lenne elmondani, sőt, egyenesen lehetetlen.

A megnyitás. GÖELEVENnek elhomályosult a tekintete a meghatottságtól.
Petőcz András avantgard író tartott felkészületlenségtől lazúros nyitóbeszédet.








Szőcs Géza államtitkár, az adu ász jócskán lekéste a megnyitást. Viola Szandra kapta aztán mikrofon végre, (naná! költő költővel beszélget) Viola első interjú kérdését hallva Szőcs közölte, hogy ő itt most nem államtitkár, aztán figyelemre érdemes derékméretével elterült, mint Jaba a Csillagok háborújában, ám ellentétben azzal, mert ott legalább jópofa krampuszfajzatok mulattattak bennünket hasa redőiben, Szőcs úgy beszélt, hogy még hasára se ütött. Csak terült és terült, és szöszmötölt emlékezetében, hogy regénybe illő részletességgel kibontsa Viola Szandra csacska kérdésére, miképp is lett belőle politikus. Hogy esett-e szó versről is, az hetven percen belül nem derült ki.

Távozáskor eszembe jutott egy mondás, hogy a múló idő megszépíti a dolgokat, ezért vártam a beszámolómmal pár hetet.
Nos, most már kijelenthetem, némely dolgok megszépülését élethosszon belül nem lehet kivárni. Évem legrosszabb megnyitó beszédét ezen a kiállításon volt szerencsém hallani.
Petőcz András mondókáját keserű példával kezdte, még a maga idejéből, amikor különféle alkotói műfajokat próbáltak közös térben társítani.:
" a barátainknak, ismerőseinknek, azoknak, akik meghallgatták egy-egy előadáson, sőt, még egy lemez is készült, hiába magyaráztuk, hogy itt nem arról van szó, hogy a zene illusztrálja a verset, vagy a vers illusztrálja a zenét, hogy itt egyenrangú művek próbálnak egymás mellett élni, ezt mindenki kicsit olyan furán, gyanakodva fogadta. És megmondom őszintén, nyilván azért beszélek erről, mert rosszul esett.
És amikor ezekkel a munkákkal először találkoztam, legelőször tulajdonképpen e-mailen küldtek át, hál istennek a modern technikával már ez is lehetséges, e-mailen küldtek át munkákat, verseket és fotókat, fotómontázsokat így együtt...
amikor ezekkel találkoztam és Viola Szandrával, a versek szerzőjével beszélgettem, akkor ez jutott eszembe, ez a történet, hogy igenis lehetséges az, hogy két önálló művész, akik a saját területükön jelentőset alkotottak már, bizonyítottak és többszörösen bizonyítottak, bár ahogy szokták mondani, az alkotó ember tulajdonképpen élete végéig bizonyít, József Attila a  halála évében írta azt, hogy 15 éve írok költeményt, és most, amikor költő lennék végre, - írta József Attila néhány hónappal a halála előtt, tehát egy alkotó ember az élete végéig bizonyít, de azért azt is tudjuk, hogy ez is relatív, és az itt álló művészek többszörösen bizonyították már jelentőségüket, hogy ezek a művészek azt mondják, hogy egy adott pillanatban egymásra találtak, és két egyenértékű műből csinálnak egy jelentős művet vagy egymáshoz kapcsolódó művet, vagy olyan művet, amelyik  együtt is él és külön is él - ebben az esetben a vers és a fotómontázs.
És milyen érdekes az is, hogy ezeken a fotókon sokszor megfigyelhető egy hármasság elv, ezeken a fotó összeállításokon, amely hármasság elv sok mindenre utalhat, sok mindenre asszociálhatunk ebből a hármasságból, eeee, nem fogom most elsorolni, hogy mimindenre, a három az ugye egy bűvös szám, egy bizonyos értelemben misztikus szám, vallási szám is, és Viola Szandra verseiben is többször megjelenik az a motívum, hogy önmagát keresi és keres valamiféle felettes ént is, eee, sokszor leírja azt, hogy úr, például. Milyen érdekes, hogy ebből a dologból születik egy kiállítás, ahol itt együtt lehetünk és találkozhatunk a közönséggel, az érdeklődőkkel, a barátokkal, és azt látjuk, hogy amikor az egyik hármas képen egy érdekes, öööö kicsit kövérkés nő, ahogy sajátos sziluettjét megmutatja, és közben öö Viola Szandra versét olvassuk.
Én őszintén mondom azt, hogy jó lenne eljutni egy olyan világba egyszer, hogy ezek a különleges találkozások ne legyenek furcsák, ezzel kezdtem ugye a kis mondandómat, amivel tisztem megnyitni ezt a kiállítást, hogy ne legyenek ezek a találkozások furcsák, hanem legyenek természetesek. Legyen természetes az, hogy ki van állítva egy vers és egy fotó, legyen természetes az, hogy zene szólal meg, megszólal mellette a vers, legyen természetes az, hogy film készül versből, tehát, hogy érezzük ezeket az átmeneteket.  Hogy végre ne a saját kis kalitkáinkban éljünk folyamatosan, és ne úgy éljünk, hogy ezekben a kalitkákban magányosan ott vagyunk megbújva, és próbáljuk úgy megmutatni magunkat, hogy közben rejtjük magunkat, hanem hogy jöjjönek létre ilyen találkozási pontok.
És szerintem ebben a mai világban, amikor divat, már-már - hogy ezt a szót használjam - trendi, úgy mond, válságról beszélni, és hát ez, sajnos, nem csak úgymond ez a dolog, hanem néha a bőrünkön érezzük, hogy tényleg nehéz idők járnak, akkor éppen ez a legnagyobb hiány, hát éppen az a legnagyobb hiány, hogy végre elkezdjünk beszélni egymással, hogy szót érteni egymással, hogy ne a gyanakvás légköre vegye körül az alkotó embereket, hanem igenis az előzékenység, a tisztelet, szeretet és a nyitottság fogadja az alkotó embereket, és próbáljuk értelmezni az ő találkozásukat.
Én nagyon sok szeretettel gratulálok Eifert Jánosnak és Viola Szandrának ehhez a találkozáshoz, ehhez a kiállításhoz, és azt gondolom, hogy ők elindultak egy úton, és azt kívánom, hogy ezen az úton tovább tudjanak együtt menni, szülessen ebből egy könyv, egy album, szülessenek egyéb kiállítások, szülessenek versek és fotók együtt, és és és legyen meg mindaz ami, ami, ami, ami művészet és élet, hogy hogy legyen érdemes eljönni egy ilyen helyre, és azt mondani, hogy milyen érdekes, milyen jó és milyen barátságos, hogy így együtt vagyunk."

Viola Szandra és Eifert János

 

2011. december 10., szombat

dec ember (ezúttal nőnemű és fest lett)

December, de MONROE még csak nem is őszül


Monroe portréja: Erzsébetvárosi ismeretlen szerző
Cipőfény:           Kiss Tünde
Hárspropellerek: Tegnapelőtti szélvihar
Én:                    D-Vektor
Olcsó szójáték:  Pesövé Ofszi

2011. december 8., csütörtök

csukás mint a nyitás próbája

Tegnap ismét átugrottam a Lokál kávézó és bárba, ami a Dob utca 18 alatti romkocsma utcai egységében található. 

 Egy pompás hogyishívjákos kenyér a lokál kínálatából











Ebben a füstelszívókkal látványosan felszerelt társalgótérben rendezte be kiállítását Rózsa Zsuzsa kollégám. Utazásaim arab földön.
Azért ugrottam át ide, mert kíváncsi voltam, hogy sikerült-e már megnyitnia valakinek a kiállítást a december elsejei próbálkozások óta.
Először Zsuzsa valamelyik felkért közeli ismerőse vágott bele, talán túl röviden szövegelt, mert a kiállítás fenézett megnyílni. Ezután előtermett egy fiatal arab féle gyerek, aki autentikus dobját pofozgatva próbált fogást találni a kiállításon. Kis idő múlva legyintett és csomagolt, mert a lokált megtöltő tömeg valahogy nem akarta észrevenni, hogy itt valami kiállítás nyílna megfelé.
A képek talán túl magasan voltak vagy nem kajálták a homályt a sebtében levakolt, gyógykezelés alatt álló pattanásos teenager képére emlékeztető falon.



Amikor sűrű alibi-lövöldözések közben kihátráltam GÖELEVENnel ebből az örömteli koccintgatásoktól zajos lokálból, a kiállítás még mindig nem volt megnyitva.
Az utcáról - csak úgy ablakon át - visszanéztem, van-e fejlemény. Nem volt.


 Az ablaküvegen túl az elmaradhatatlan Sehr Miklós próbálja a kudarc felett kesergő Rózsa Zsuzsát megvígasztalni










Két nap múlva ismét ott jártam. Négy tájban. Első vendégnek tűntem. Amikor besétáltam a képek közé, a pultos kiscsaj beadta a zenét. A fejemről úgy ítélték, a füst elszívót még nem kell indítani. A decemberi korai homály már rátelepedett a képekre. Maga az is, hogy a szerző minek utazgatott arab földön, homályba merült.
Kérdeztem a söntés pultnál, mi itt a helyzet kiállítások tekintetében. A hölgyek hagyományosnak ítélték a dolgot, s mondták, nyílt itt egy kiállítás pár napja is. Nem akartam felvilágosítani őket, de locsoghatnékom lehetett, mert elkottyantottam, hogy ismerem a kiállítót, Rózsa.... Vártam, hogy folytatják. Múló kétségbeeséssel néztek össze.
Rájuk tehát nem számíthatok.
Viszont megoldódott talán a rejtély. Valaki időközben sejtette velem, mi történt ezzel a kissé setesuta arab kollekcióval. Már jóval korábban megnyitotta sajátmagát.
Kedden este hallottam ugyanis Fekete György professzortól, a Művészeti Akadémia elnökétől, hogy van ilyesmi. Amikor végre felrakták a képeket, és az aktuális Robi este lekapcsolja a teremben a villanyt, a képek elkezdenek beszélgetni, komoly képet vágnak vagy vicces dolgokat mesélnek alkotóikról, röhécselnek, jól elvannak. Ekkor nyílt meg a kiállítás.
Másnap jönnek a kultúrbocik, süketelnek, pogácsáznak, zörögnek, boroznak, de az már csak kérődzés.
Állítólag, Fekete György szerint.
Én azért egyszer még visszamegyek a roncskocsmába, nem azért, mert innen a Síp utca olyan csodálatos roncslátványt nyújt, hanem mert lehet ,hogy magam próbálom a tárlatot becsukni. Ha ugyanis ez sikerül, akkor előtte csakugyan nyitva kellett hogy legyen. 


A Síp utca roncslátványa a lokálból 

2011. december 7., szerda

A Pilinszky kovász

Herbst Rudolf fotója


A professzor emeritus címre érdemesült Fekete György belsőépítész nyitotta meg a 2010. évi Hungart ösztöndíjas művészek e hónapban esedékes beszámoló kiállítását. Ebből az alkalomból élete egyik különleges és példázatos epizódjával ajándékozta meg az egybegyűlteket. Nem könnyű idecitálni, mert az élőbeszéd egyfajta nyelvtanilag nem túl konzekvens formájában adta elő kis történetét, ami a beszélő hangsúlyozásai nélkül, szóról szóra leírva nehezen gördülően hatna. Bocsássanak hát meg nekem az olvasók némi pontatlanságot.
- 1972-ben Sclerosis Multiplexes lett az öcsém, és bekerült egy híres kórházba. A nyolc-kilenc négyzetméteres szobában négy hónapon keresztül együtt feküdt Pilinszky Jánossal, a költővel. Egy alkalommal, amikor meglátogattam nagyon nagy bajban lévő öcsémet, ő nem volt a szobában, Pilinszky egyedül volt. Személyesen nem ismertem, de Szálkák című verseskötete akkor jelent meg, én azt megvettem, és eléggé át is olvastam...
Miközben az ott lévő újságokat lapozgattam, az ablakon át néztem, hogy a verebek, fecskék miképp szálldosnak fáról fára, mígnem Pilinszky megszólalt:
- Mondja, ne beszélgessünk!?
- De, nagyon szívesen! Jó lesz egy kis beszélgetés.
Mire Pilinszky:
- Akkor kérdezzen!
Zavaromban a következőt kérdeztem:
- Néhány napja olvastam a verseit, s nem egészen értem: a sorok miért kezdődnek kis betűkkel, a sorok végén miért nincsenek írásjelek. A mondatokat tulajdonképpen fel is lehetne cserélni, egyetlen vers sincs befejezve, de egyetlen vers sem folytatható.
Azt mondta erre, hogy ez jó megállapítás, aztán nagy csönd volt, majd pedig:
- Nem kérdez tovább?
- De, igen, fogok még kérdezni, de előbb valami válasz kellene.
Pilinszky erre így szólt:
-Tudja, én egyszer leültem Pilinszky Jánossal szemben, és megkérdeztem tőle, hogy a sorok miért kezdődnek kis betűkkel... - Elismételte, amit én kérdeztem, azután megint nagy csönd volt.
- És a válasza?
- A válasz hosszabb lesz. - Majd Pilinszky ezt mondta:
- Úgy gondolom, egyetlen dolga van a művész embernek egész életében: le kell petézni.
Ezután megint nagy csend támadt, míg nem megkérdezte:
- Most mi van?
- A gondolat gyönyörű, de az, hogy lepetézni, egyfajta népies kiszólás. Itt mintha valami ellentmondás lenne.
- Azért mondtam, hogy kérdezzen. Félek, hogy nem fogja folytatni a kérdéseit.
- Akkor kérdezek: folytatná, mire gondol?
Azt válaszolta erre Pilinszky:
- Tudja, a világmindenség megközelíthetetlen minden tekintetben. Heisenberg szerint a világmindenség a nagy méretek tekintetében végtelenül nagy, a kicsi méretek tekintetében pedig végtelenül kicsi, tehát megismerhetetlen.
Nekünk a megközelítés, az igazság keresés a lényeg. A világ végtelen nagy, és abból a teremtő, az Úristen vagy ahogy maga gondolja, egy cseppet kivesz, egy porszemnyit, és azt mondja: ez lesz Pilinszky János. Hogy hívják magát? - kérdezte. - Ez lesz Fekete György... És az a dolga ebben a lepetézésben, hogy amit ebből - kapott tehetsége, talentuma folytán - meg tud valósítani, valósítsa meg. Én már rég nem törődöm azzal, hogy a könyveimet olvassa-e valaki, vagy hogy a verseim érdekelnek-e valakit, hogy kiadják-e, hogy tetszik, nem tetszik. Egyetlen dolgom van: le kell petézni.
- És akkor én hazamentem - mesélte Fekete György - de nem tudtam aludni, elkezdtem töprengeni arról, hogy a magam életében mit jelent ez a lepetézés, és hogy a baráti körömben, festők, szobrászok, iparművészek, színészek, filmesek és fotósok között kik azok a hölgyek, urak, fiatalok, öregek, akiknek ez a hitvallásuk, hogy a művésznek egyetlen dolga van: le kell petézni.
- Mert - mondta Pilinszky - ezt a picinyke porszemet halálunk után vissza kell adni a teremtésnek, mert nincs jogunk, ezt az egészet megsérteni, bármilyen nagy az és bármilyen kicsik vagyunk.
- Nekem ez a hitvallásom - mondta végezetül Fekete György - és ha olyan kiállításon vagyok és olyan könyvet olvasok, ahol ezt a lepetézés szindrómát tapasztalom, mindig nagyon boldog vagyok.


Gondolati következetességét tekintve eléggé elnagyoltnak hangzik ez a felidézett beszélgetés Pilinszkyvel. Mi az, hogy megvalósítás, vagy mi az, hogy megsérteni Pilinszki idézett szóhasználatában.
Aztán honnan is ered az embernek azon joga, amire Fekete Pilinszkyt idézve céloz?
Nem tetszik nekem az emberi öntömjénezés, még példázat céljából sem. Szerényebb porszem az ember, ha nem feltételezi, hogy a teremtő aspektusából a személy azonosul földi nevével.
És miért is nincsenek írásjelek a verssorok végén, csakugyan? Csak nem azért, mert le kell petéznünk?
Aztán meg, miért is volt gyönyörű Feketének a gondolat, hogy le kell petézni, holott ellentmondásosnak találta e szó használatát maga is?

A lepetézés szó fenti használata, bár eszmefuttatásával Fekete György próbálta emelkedett értelmi révbe terelni, engem váltig aggaszt. E szónak, emberre vonatkoztatva, pejoratív értelme van. Még hozzá anális fejleményekbe torkolló meglepődést kifejezendő szokás használni e szót, olyan eufémikusan kerül nyelvünkre. (Mindjárt lepetézek - mindjárt besz....k helyett) Hogyan lehetséges, hogy épp egy jeles költő nincs erre tekintettel? Más szférában lebegett? Miért használt földi eszközöket magát kifejezendő, ha nem volt tekintettel földi konvenciókra?
Mert kérdenék én például olyasmit, hogy mi kovász tartotta össze Pilinszkyt?
Nagy baki lenne.
A rovar, ami csakugyan lepetézik, nem végez ez által semmi emelkedett értelműt, csak beléje programozott késztetésből szaporodik.
És akkor a lepetézés kifejezés meg már szindrómává terebélyesedett?
Lehet persze, hogy tévedek, hogy rosszul ismerem e szó auráját. De úgy tudom, hogy nem tévedek, és ha úgy tudom, hogy nem tévedek, akkor miért visszakoznék?
Hát tetszik nekem ez a kis sztori, ez az ajándék? Vagy nem tetszik? Ezen tűnődöm tegnap óta.
Uncsa vagyok?
:-))))


A megnyitó után hosszú sorbanállás kezdődött a szörpökért. Módossal nem bírtuk nézni.

Inkább usgyi, és  két mikulással töltöttük a hátra lévő villamost :-)

2011. december 5., hétfő

hogy értsem: ÉDESKETTES?

Az Édeskettes kiállítás megnyitásakor - állítólag - többen értetlenséggel hallgatták esti mesémet. Ezért most megnéztem, hogy az a kiállítást közelebbről érintő két oldalnyi kritika, amiről említém, hogy hajdan volt rovatvezetőm szavaira emlékezve kidobtam, vajon ott van-e még a papírkosárban. Ott volt még. Így hát most - ezúton is emlékezve a rohadt arrogáns alakra, aki mikulás ajándékomat ellopta - közzéteszem.


Az édes kettes kifejezés eredendően olyan helyzetek jelölésére használatos, amikor kettesben vannak olyanok, kik egymás számára "édesek" - leginkább szerelmi értelemben. A szópár jelentése azonban, a nyelv virulens természete szerint áttételeződött inverz, pszichésen éppen ellenkező tartalmú kettős viszonyok jelölésére is.
Az édes kettes tehát nem csak valakik, hanem valamik mindkét előjelű érzelmekben gazdag, kettősségükben szembeötlő helyzetére is célozhat.
Még ennél is tágabb értelmének lehetséges partjai homályba vesznek, kontroll nélküli messzeségekbe is elkóborol a kapcsolódások értelmét firtató képzelet.
Valójában háromszögről van szó: kívülállással, megértéssel, de még tán irigykedéssel is operáló érzelmi kép, amivel a bizalmas összetartozás helyzeteit a maga habitusa szerint, magára vonatkoztatva is jellemzi a külső szemlélő.
Ábrázolási stílus irányadójaként az édes kettes kifejezés mindazon íz megjelenítésére ösztönöz, ami két dolog viszonyát expresszíven jellemzi: a mai megveszekedett világban ez akár két holt dolog is lehet.

Az édes jelző - ahogy a MAOE fotótagozat kiállításának (megtekinthető a Városliget Olof Palme sétányán december 15-ig) ötletgazdáját, Tóth József Fülest ismerjük - kezdettől idézőjelben volt, szójáték értékű, irónikus, groteszk látnivalók felvonultatására ösztönzött bennünket, és (!) még azt is feltételezném, hogy az ötletgazda legszívesebben egy rakás Füles alteregót látott volna maga körül. Ő az alkotói elképzelést valószínűleg a poentírozás felé kívánta terelni, és vizuális hasonlatokra késztetett.
Ám ilyesmire születni kell, és sokszor van úgy, hogy nem tudja az ember, születés dolgában vele ugyan  mi is a helyzet
A kajánok szerint nyilván legkézenfekvőbb volt mindenféle kajánsággal megközelíthető áttételeket keresni, mert a kacagtató az, amit leginkább szívesen veszünk vagy legalább is legkevésbé talál elutasításra.
Kacagtatni azonban kétes értékű érzelmi terület. A poéták nem merik felvállalni, nem is érzik magukhoz méltónak. Ők szívesebben boronganak. Nem utasítják el a motivációt, elfogadják, mint kezdeti lökést adó pohár bort, amitől beindulva aztán kedveltebb, hozzájuk méltóbb zamatok nyomába indulhatnak.
Nem volt szabad elfelednünk azt sem, és ez a megvalósult Édeskettes kiállítás demonstrálja ezt, hogy egyrészt, bár világkép dolgában a művészi szemlélet mára eléggé szétszórt lett, még mindig van, kinek az édes édest jelent. Másrészt, hogy a művész komisz alak, stílus dolgában legyen bármilyen habitusú, mindenek előtt szerepelni akar, ezért néha hajánál fogva rángat elő fiókjaiból önkényesen idevágónak titulált, csúsztatások árán ránktukmálható valamit.
Így lesz aztán a szellemi kaláka közös építménye (csináljunk egymásnak felhajtást!) utánozhatatlanul mindenféle.


Az igazság ama összképe kerekedett ki végül, ami senkit nem igazol kizárólagosan, de aki őszinte magához, bevallja: ez a legtöbb, ami efféle vállalkozásból az úgyszintén szerteszórt érdeklődésű nézők üdvére kikerekedhet.

2011. december 3., szombat

Édeskettesben

Megnyílt a MAOE Fotó tagozatának édes és kettes sikerű kiállítása az Olof Palme sétányon tegnap, december másodikán este.
Az esemény Mikulás bulival volt összekötve, ahol valaki, piszok szarházi ellopta a Mikulás nénitől kapott névre szóló ajándékomat.
Ez némileg beárnyékolja emlékezésemet, de már a bevezető mesében - amit itt, mint ígértem, közzé teszek - megírtam, hogy romlik a világ szakadatlanul.



Okostükör

avagy a TAS, a Technical Aided Spying tipusú hírszerzések kezdete
avagy hogyan lett gonosszá a jóságos királynő


MAOEföld királyának menopauzális aggodalmaktól kikezdett hitvese, aki még mindig a legvonzóbb küllemű asszonynak számított a birodalomban, megkezdte napi szépítkezését ama koranyári pirkadat utolsó percében, midőn fáradhatatlan bolygónk belefordítja a magas erdőkkel határolt MAOE királyságot a földkerekség legnagyobb teljesítményű reflektorának fénykévéjébe - népi naivitással: amikor felkel a Nap - s amikor az esti lakoma utáni mosogatástól nyűtt cselédség, ki oly kimerült, hogy kézből a kétszázötvenedet is elrázná, még horkolva alszik.
A királyné, keresvén az öltözőasztal alatt réklije imént elgurult gombját, úrnői mosollyal, de félig-meddig háttal eme kérdést intézte a metszett üvegből készült díszes tükörhöz:
- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken!
Kis csend, majd pedig:
- Vidék? - kérdezett vissza a tükör. - De hiszen ez itt a királyság, annak is a közepe!
Hoppá! Jókorát koppant a fejedelmi buksi az öltözőasztalka alján. A királyné már egy ideje merő rutinból kérdezett, mert kilépvén a fűszerektől édesen gőzölgő hajnali előhívó tálból, amit szolgálója félálomban készített oda, hogy aztán vackára kicsit még visszazuhanjon, ő, a királyné, a kastély első asszonya mindahányszor úgy érezte, bármíly kacéran lobogtatja is arany szőke fürtjeit, csak egyik RGB-ből a másik CMYK-ba vonul, és egyetlen társra lelvén öltözőtükre sugározta önmagában, mindig ugyanazt kérdezte, pusztán csak hogy visszhangozzék már valami körülötte, mert az öreg király ilyenkor, fél hatkor még óriás selyempárnájába fordulva horkolt a kissé már szuvas és dohos baldachinos ágyban.
Királyság közepe...
A királynő szépséges, eleven arca ott az öltözőasztal alatt dianearbusi portrévá merevedett a tükör enyhén tudálékos válaszát hallva.
Ha bekattant volna neki, hogy előző nap tükörszerelők jártak a kastélyban, más irányba fordul a figyelme, de nem, nem, a szépséges királynéknak egyszer kattan be valami, ha egyáltalán, és akkor aztán végleg. Szerencsére itt még nem tartott ez a szűzi hamvából már réges-rég kivetkőzött asszony, nem kattant be neki, hogy mily nagyon romlik a világ szakadatlanul és mindenestül, s így csak, mint a hosszabbodó éjszakáktól magát elunt szolgára, pillantott tükrére:
- Ej, te ezüst foncsorodra méltatlan látványcserép, hát újabban kérdésem díszítő sallangjaiba kapaszkodol? Nem azt kérdeztem, hol vagyunk, hanem hallani akartam tőled, csak úgy rutinból, üdítőleg, mint eddig minden kora reggel, hogy ki a legszebb birodalmunkban, szóval, hogy na ugyan ki, mert természetesen a nevemet kell hogy visszhangozzad, hacsak meg nem vakultál.
- Felséges királyné, mostantól rám nézzél, amikor ilyeneket kérdezel, mert ilyesmit kérdezni úgy logikus, hiszen sosem az alsó felétől szép az ember saját magának. Na és néha hívd ide, mit tudom én... Hófehérkét, vagy mondjuk, a nagy Lajos király ifjan maradt babáját, vagy a Karcsit, kinek szépségéről kelt valahány hír csak koholmány, de nagyon is kedvező szolgálatot tehet egy összevetés erejéig, vagy legalább hívd az erdei Fülesbagolytoth, a Katica bogárkát, az ukrán Kozákot, a német B.Anditát, a drák hajú Tímeát, a Széllelbé Ágit, Frankó Loncit, mit tudom én még kiket, azért, hogy összehasonlítás alapjául szolgálhassanak. Vagy legalább vigyél ki néha az őszi erdőbe, ami állítólag minden szépségek mértékének forrása.
- Úgy! Szóval, nem akarsz nyíltan felelni! - A királyné homlokán beindult valamiféle horizontális sűrűsödés, mintha arca kettes gyatraságú jépeges tömörítésnek esett volna áldozatul. - Nem tudom miféle reggel ez a mai, de ha azonnal nem mondod meg, ki a legszebb a környéken, én nagyon megorrolok.
- Szép vagy, szép vagy szép királyné, de Hófehérkének sokkal több törpéje van.
Először fordult elő a birodalom hajnala óta, hogy bárki királyné feje elkezdett morzsásodni, mintha a kék rétege átkopírozódott volna a veresbe. Nem tett ez jót e nem rég még oly szépséges orcának.
- Ki a fene az a Hófehérke?
A tükör pillanatig sem gondolkodott, mert tudta, persze, hogy Hófehérke a MAOElanddal határos bányavilág főmérnőkének a lánya, akit apja, két legyet ütni remélvén, helyezett ki a bánya hét leglustább vájárának, a munkából folyvást elkéső hét törpének otthonába, hogy pirkadatkor talpra pofozza őket valaki, de főleg azért, hogy a MAOE királyságot lánya szépsége jussaként ravasz csellel bekebelezze, mert ennek a bányafőmérnöknek olajozatlan bányagépei kezdtek már nagyon csikorogni, és tök téves elképzelései voltak afelől, hogy MAOEland ugyan honnan is kaphatta a nevét. Tévesek, bizony, mert az M a MAOEből még csak jelenthetett meséset, de az A meg az OE már koránt sem az Algyői Olaj Emirátus rövidítése volt, ahogy pedig ez a mohó főmérnök hitte.
- Hó-fe-hér-ke a bányaművek elnökének lánya - vetette oda kurtán a tükör, gondolván, hogy az elnök cím talán tiszteletet ébreszt e királyi némber elméjében. - Ő az, Hófehérke, akinek szépséges lábai elé a fiúk a bányából mind-mind odasereglenek. Szája szegletében szűzi mosollyal alszik minden éjjel, reggel pedig selyemkapszulába csomagolt aktív szén uzsonnát oszt minden bányába menőnek.
A királynénak eme újdonság hallatán cikkant valami a bal szeme alatt, és máris támadt ott egy kiretusálhatatlan lila karika, és bársonyos fülcimpáján enyhe fűrészfog serkedt e sosem hallott dolgoktól. Orra is kampót vetett, mintha csakugyan nagyon-nagyon megorrolt volna.
- Ezeket te honnan veszed, teeee, te gyehennán olvasztott homok, akivel édes kettesben tölték ímmár ezer egy áldott reggelt, s eleddig csak az én szépségemről regéltél? Teeee, faragatlan síküveg, honnan veszed te ezeket?
- Kémeim jelentik.
- Kémeid vannak... Neked! Ó, hogy a foncsor esne a kuncsorodba, akarom mondani, az idő rágna a foncsorodba! - a királyné kezdett kivetkőzni finom modorából. - Mi a ló izére célozgatsz te itt? Már hogy a fenébe aludhatnék én szűzi mosollyal szájam sarkában? Hát én e birodalom élvhajhász királyának hitvese vagyok! A hitvese!
- Hit és vese nagyon távol esnek egymástól - szólt egykedvűen a tükör.
- Na, te piszok tükör, ha nem hagyod abba a szájkaratét, én mindjárt eret vágok rajtad, mert sejtem, nagy baj van itt! - toporzékolt a királyné. - Ronda foncsorozott szatír, te! A kép, amit itt összevissza tükrözöl nekem holmi aktív szenegáli hópintyről vagy kicsodáról, badar perverzió! Már látom, nagyot hibáztam, hogy titkaimat, ajkam leheletét megosztottam általad virtuális sajátmagammal, mert oly gyakran édeskettesben maradván veled, azt hitted talán, feléd vetem én oly hő pillantásimat, nem pedig magam felé, s megzakkantál eme vakhitedtől. Mértéket vesztettél. Elnyeled a fényt, szépségem bizonyosságait, s meglopsz, hálátlan semmirekellő, mert rút, öt blendével túlexponált hófehér képtelenségeket okádsz nekem vissza.
A tükör elsiklott mind e mocskolódások fölött:
- Már MAOE-CETUNG megmondta, hogy a rangsorba helyezés alapja az összehasonlítás. Hozd ide nekem Hófehérkét, vagy a szakítható rózsát az arab erdőkből, vagy hozd akár Markót, a sose vicsorítót, akár csak egy pillantásra, és én megmondom neked, kérdésedet illetően mi a helyzet.
Úgy látszik, a tükör, bármilyen okos volt, nem gondolt azzal, hogy megbokrosodott nőnek törő vagy törhető tárgy valahogy mindig esik keze ügyébe, így a vadonnak igazi ízt kölcsönző lápi aurát már nem is volt ideje szóba hozni, mert szemtelen ajánlatára a királyné - zutty! - belevágott hajgöndörítő vasával a metszett üvegbe.
A tükör megrepedt. Mit meg!? Szét! Hullott szanaszét. Foncsora pedig nyúlt, olvadozott valami titkos energiától, mígnem a padlóra csordult bűzölögve, s mögüle előbukkant - uramisten! - egy viszonylag bonyolult, ördögi szerkezet.
Egy pesövéofszi. Határozottan olyasmi volt, sőt, biztosan az, egy Pesövéofszi volt, ami, mint tudott, erős D-Vektoriális sugarat bocsát ki magából.
Ezt csempészték előző nap a tükör mögé a király szerelői.
Mert hogy a király már régóta gyanította, hogy nagyszájú feleségének fogalma sincs az igazságról, már arról, hogy elhull a virág, eliramlik a Dóri; hogy öregedő neje, aki rémes-migrénes esti mesékkel kezdi feketére színezni a szexus kérdéseit, aki szardínia halat tart éjszaka ajkai között, hogy a király érdeklődését lelohassza, ez a némber napról napra ismétlődő hajnali kérdezősködéseivel bebetonoz egy veszélyes státuszt; szóval, hogy milyen borzasztóan nevetséges lesz ez a királyné, amikor száz évesen, ha megéri, még mindig a világ legszebbje remél lenni, s egy napon vagy talán már holnap - ó e némber! - egyre többet nyakaztat majd, hogy az igazság kimondását szerte a birodalomban vérbe fojtsa.
A király persze nem gondolta, amikor a műszaki ajánlatot elfogadta, hogy ez a vektorosan megpiszkált üveg ilyen, ilyen...
- Nem gondoltam, hogy ez a gondolkodó izé, ez a filozófiailag felpiszkált tükör ilyen ökör tud lenni, hogy nyakatekert teóriákkal próbálja majd asszonyom figyelmét elterelni az egyetlen ábrándról, ami őt felajzva tartja: önnön szépsége páratlan voltáról! -hördült a király, aki már, úgy, hajnali retusálatlanul képbe került a nagy csörömpölésre.
Garanciális kifogásokon járatván eszét, hívatta is nyomban a szerelőket.
Közben a királyné kezdett ráébredni, hogy az, ki magánya vermében tör-zúz, még inkább magára marad. Ám egyéb, mint bosszú, nem ötölhetett szépséges eszébe. Hajdan oly kedvenc tükre háromszögletű darabját szorongatva most efféle monológba kezdett:
- Te voltál, tükröm, akiben vakon bízhattam, s akiben, ha akár lehunyt pillákkal közelítettem is, csókommal csókomra találtam. És ennek most vége, mert te, eszetlen, békénket kikezdve eszedre leltél. Már nem vagy több - ha nem csalódom! - mint aki, így vagy úgy, véremet képes ontani - mondotta, s megvillantván a kezében szilajló tükörszilánkot, egyetlen nyesszentéssel elvágta a király torkát.
- Nem csalódom, jól van! - e szókkal sziszegte túl a királyné a kéjenc királyi test omlásának zaját. - Képes lennél hát véremet ontani! -
és ezzel saját torkát is elkezdte a másik keze ügyébe eső aloe levelével vastagon legyezni.

*

Hófehérke ekkor már túl volt a hetedik törpén, ott tátongott üresen az uzsonnás kosár.
A bányába vezető ösvényről a legkisebbik még visszafordult:
- Cókolom a hófehér cickódat - de hat kókusz zúdult nyomban kopasz fejére, s a többiek grabancánál fogva magukkal ragadták:
- Értsd már, te szerencsétlen, hogy Hófehérke a mi anyánk helyett anyánk, ráadásul a főbányamérnök lánya, és egy mérnökileg pontosan eltervelt királyi frigy várományosa! Úgyhogy, kuss legyen nekünk! Mostantól csak a hejhón járjon az eszed!
Míg a fiúk hejhózva a bánya felé vonultak, Hófehérke szelíden dalolgatva rendet rakott a felfordult erdei kunyhó konyhójában, majd illatos fürdőt vett, aztán pedig szép sorba kipakolta kozmetikai szereit, s édes kettesben maradván kedvenc tükörképével, ily kérdést szőtt dalolgatásának lágyan hullámzó ívébe:
- D-Vektor, D-Vektor, mindent tükröző D-Vektorom, mondd meg nékem, vajon az a baldachin bitorló vén lotyó elvágta már a torkát?
- Ácsi, Hófehérke, ácsi! - csattant rá a tükör. - Kerüljél képbe! A királyné-forgatókönyv törölve! Kezdd beleélni magad, hogy a hét törpe a te főtörténeted.
Hófehérke e szavakra a fehérnél is fehérebb lett, aztán egyre csak halványodott, mint ki vörös vérlúgsót nyelt. Hosszan, némán bámult a kunyhó ablakain bevágódó fénypászmákba, s már nem tudta, hogy vajon a felkelő vagy a lemenő nap sugarai ezek.

Bal szeme, mintha csak control V C-re menne, átugrott jobb szeme helyébe, de még így is szebb volt, mint amaz odaát, mert az a vérben tocsogó, hajdan oly bájos királyné annyira csúf és gonosz volt már, hogy az még raw-ban is elmesélhetetlen.

 Összeáll a Mikulás buli italkínálata

Baricz-Krampusz szórakoztatja a vendégeket

2011. november 24., csütörtök

tea for one

Tea kettesben az igazi.
Csak egy pillanatra futok fel a konyhából, hogy mittudomén....
és két óra múlva ötlik eszembe, mit is akartam. Teázni egyedül.
Csevegek, konzultálok, ígérek ezt-azt Felíciának, és közben - nincs, ki rámtörné ajtaját az aggkori dilinyónak- fortyogva olvadnak odalent a vize elillant teáskanna műanyag tagjai.
Kuka! - sommázná a teendőket fiam.

Hagyom hülni előbb. Még jó, hogy nem ég a lakás!
S mérgemben ím egy haikufüzért eleresztek:


Száll a Nap alá,
gurul a kecskebogyó.
Fülelsz? Nesze vers!

Hanyatló kedves,
révbe érsz ajkán, hosszú 
árnyat vet a csók:

frissen vágott tyúk
két szeme tört tükrében
költetlen tojás.

Fénykarddal a Nap
sújt, ébreszt, melózni mégy,
parázslik becsvágy,

szárnyad nő, repülsz,
mismás lény, korpa közé
elkeveredni.

Őt ne felejtsd ám!
Csomót köt valahová,
majd hívd, ha fagy, ha

szomjas vén mohán
cuppog a záporeső
s lelked is ázik.

Most már, hogy ekkora a siker,  őszinte lehetek: emiatt a hülye vers miatt feledkeztem meg a teáskannáról :-)))

2011. november 21., hétfő

délelőtt és bálután

Elegem van magamból! E kiáltással estem be a lakásba vasárnap fél hét felé. Hat és fél órát töltöttem buszon, hogy kedvenc UFÓ sírjaim téli színe változásait szemügyre vegyem, és persze lencsevégre is kapjam a késő őszt a hévizi Tó kifolyója közelében.

báli elő- és utóétel








Ja, hogy mi ez itt? Előző este Erzsébet bál volt, éji fél kettőkor cipeltem hazafelé a mindenvendégajándékát, a kerületi rendszerváltó Fidesz pereputty új, A4 méretű Erzsébetváros albumát. Szerencsére nem néztem bele akkor nyomban, így békében suhantam Hévíz felé, ahol plusz kettő fok fogadott. 
 













Fenékig átlátszott a betongyűrűkben rekedt víz, életnek semmi nyoma. Békáim sleeping well, a kishalak beásódtak ide-oda. Deres-fenségesen dermedezett a megfeketült bozót, de pára lebegett a csatorna felett és virágoztak a tavirózsák!















Két óra bóklászás alatt elfogytak vézna testem hőtartalékai. Valamiféle anyámtól rám ragadt becsület-érzet hajtott oda, de gondolkodni már nem volt sok kedvem a hidegben. A polárszűrőm is megmakacsolta magát valahogyan. A százhetventőlötszázig nagytele jó szolgálatot tett a magasra kihúzott statívon: holmi farkaskutyás természetőr, ki magát kellő pillanatban rámvetendő lopakodott a bozót alatt egyre közelebb, beazonosítván a fekete sziluettet, kellő időben felismerte, hogy az ártalmatlan megszállottak kerge családjába tartozom, és kutyástól némán visszafordult.












Bár a vénasszonytarkóra hajazó gyér fehérség marasztalt, fél kettőkor jeges pillantással robogtam el az UFO sírok aszott díszei mellett, futottam végig a tó-birtok kerítése mentén, egyszer torpantam csak meg, mert oly pompás barna szimfóniát zengett - színvakoknak is - a gémberedetten ágaskodó aljnövényzet. GÖELEVEN persze elkékülést hangszerelt ki belőle, ami végleg felbosszantott, pláne, hogy GÖELEVEN kékben a legrosszabb.
Körmeimet lehelve, elkékülten végre beestem a nyári tumultushoz méretezett buszváró most üresnek tűnő restijébe, teát vettem és kekszet, úriasan terültem el, mint halálból menekült.


életmentő teám












Itthon aztán megnéztem az Erzsébetváros könyvet. A ronda könyvet, mit büszkén ajánl Vattamány Zsolt - szelíd lelkű, egyebek közt gitározni is tudó - polgármester (ízlését feltehetőleg pártfegyelemből lenyelte.)


Egy hajmeresztő oldalpár a sok közül.












Kissé elfeketült szemmel leltem rá a vödörből könyvbe zúdított, gondozatlan fotók és gagyin elrendezett oldalképek között a produkciós team öntömjénezésére: még az édes anyukájuknak is hálát rebegnek a nagy mű világrajötte okán.
Pesövé Ofszi, aki szintén belekukkantott a könyvbe, a lakás félreeső fészerében a vitriolos üveget kereste. - Most aztán le kell dorongolnunk valakit!
- Kuss legyen, D-Vektor! - motyogtam magamnak. - Beszélnél sógorságba-komaságba süketült füleknek?
És kuss lett. Kezdem visszavágyni a mínuszba gémberedett UFÓzást. A természet grafikai elrendezései megfellebbezhetetlenek.
És micsoda érzés a leggémberítőbb hidegben is, ha lapul egy kulcs a zsebedben, ami nyitja valahol zárát egy fűtött menedéknek.
Itthon vagyunk, vigadjunk! Maradt még a sülttökből, amit tegnapelőtt szüreteltem. Ne legyen túlzottan igazságkereső az ember, ahelyett, hogy hálás lenne, hogy élhet, hogy szavazhat ide-oda, hogy voksa jutalmaként szédülhet cseberből vederbe.
Állítólag mindenképpen jót tesz kis változás a nagy megszokásban, ezt hajtogatja a feleségem.
Hunvald, ha hallaná, forogna börtönében!

2011. november 18., péntek

Jé ing és Jung


Beárnyékolom Jung Zseni művészetét













Az idén másodszor kapott teret Jung Zseni a Magyar Fotográfusok Házában. Jung Zseni, az árvízkárosult. A domináns fotó-tendenciákat tekintve másképp aligha jutott volna be.
Aki tudja, hogy nálam nem csak a tény szent, hanem a vélemény is, vagyis érvekre támaszkodom, és nem vagyok senki reklámembere, talán átugrik pár olcsó érzelmi formaságot, s képes lesz követni, honna fúj nálam a szél.
A mai magyar fotográfia aktuális hangadói, akik vakon bíznak a nemzetközi tendenciák művészetileg hosszú távon releváns voltában, egy ideje bizonyos maguk definiálta kortárs fotográfia fogalommal operálnak. Törekvéseikben alapvetően a vizuális kommunikáció dominál. (és, sajnos, egyben a kirekesztés) Az u.n. kortárs fotográfia tulajdonképpen a vizuális kommunikáció és a vizuális antropológia sajátos keveréke, alapvetően az ember társadalmi viszonyainak (újra)értelmezésével van elfoglalva.
A művészeti tett, a maga eredendő természete szerint - és a valósághoz való felsőbb nemfogalmi szintű ismérveivel - más térben lebeg, a kortársak azonban fütyülnek erre, nekik kell, persze, a művészet nagybecsű címkéje is. Ilyenformán a művészek némelyikét kortársi tiszteletlenséggel kiforgatják a tehetség, esztétikai érzék jogán neki kijáró örökségből.
Jung Zseninek az emberi adottságok és törekvések eredendő természete szerinti kijár az alkotó státusz, ő a művész-volt egyik egyedi esete. Bizonyára szép számú a befogadói tábora is, azokra gondolok, akik lelkében az ő formai törekvései emelkedett élményt generálnak.
Egy ideje már próbál kitörni a fotográfiára jellemző technikai rabságból: ráfesteget képeire, egyediesítőn pancsolgat velük, mondhatom: a képzőművészet felé kacsingat. (Naná! Már a divatos kortárs-figurák is ébredeznek, hogy ha művésznek kívánják tekinteni magukat, dobbantani kéne, és kezdik képzőművésznek nevezgetni magukat.)
Jung Zseni nem nevezgeti magát semminek, ám miközben nagy igyekezettel egyediesíti kópiáit, váltig nem bír egy alkotói oldalon mutatkozó problematikával, nevezetesen, hogy a művészet igazi rendeltetése szerint olyasmit fedezzen fel alkotó mozzanatai által, amit eddig még nem fedezett fel, még nem tudott megkaparintani a ráción túli valóságból. Emiatt hurokba szorult széptevésnek tűnik munkálkodása. Nyűglődve tekeregnek modelljei egy szépre pancsolt álvalóságban. E sajátos hurokban terem a giccs. Benövik Jung ambícióit a műtárgyiasítás erőfeszítései. Nyilvánvaló jegyei ennek a rusztikus, kacsalábon forgó képkeretek, például.
Jung Zseni a fotográfiai szakma kiválóan felkészült mestere. Formai látása is kiváló, bár az enyém lenne csak fele olyan jó! Alkotói habitusát azonban szétzilálja a kínálkozás, a magát eladni akarás. Nem hiszem, például, hogy rövid életrajzában a gasztronómiai fotózás kiválóságaként kéne említenie magát.

Miközben imígyen acsarkodtam magamban a Mai Manó ház Jung művekkel meghintett emeletén, a napfény műteremben kezdetét vette a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója antológiájának bemutatója.
Beke László hosszan fonta élete epizodikus vetületeit a mű érdemi arculatának kérdései köré. Legnagyobb csodálatomra fényképezett is.
Az FFS kapcsán eszembe jutott az a régi-régi epizód, amikor - asszem, Urbán Tamás akkori nagy-nagy igyekezetét támogatóan - beszédbe elegyedtem a Garay utcában egy eladásra kínált pincehelyiség birtokosával, aki, megtudván, hogy fotográfusoknak keresek életteret, előkotort egy kazal fényképet, amin ő, nyolcvan körüli vén iparos különféle pózokban gyömöszöli 16 éves dundi babáját. Nagyon felvágósan mutogatta azokat a kis vacak kópiákat, én meg elismerően csodálkoztam (csodálkozom ma is :-), aztán ez a Garay utcai pincehelyiség lett hosszabb időre a fiatalok stúdiója. Itt voltam tanúja, amikor Beke László, akit a stúdió új termését értékelni egy ízben vendégül hívtak, meglátván a (ma már tudjuk, szerencsétlen) Szerencsés János igencsak telibe fényképezett intim női testtájék fotóját (ma Tóth Béla irodájában díszeleg abból a felvételből egy kópia) felháborodottan elhatárolódott, kikérvén az ilyesféle ábrázolásokat (gondolom a puszta megpillantásukat) magának, s csak nagyon hosszú győzködések után engedett a negyvennyolcból.
Hát effélék jutottak eszembe. Odakünk eközben különféle gyalázatok estek a mi Broadwayünk pillanatnyi arculatán. Az utolsó lomtalanítás címén tangóra hívta a VI. kerület lakosait Fővárosi Közterület Fenntartó.







A jungi képkeret, mint a műtárgyiasultság egyik garanciája














Beke László és Böröczfy Virág











Még földwet sem ér a kidobott holmi, már mindennek gazdája van. Jé, ing! - mondja a csóró fedéltelen. - Jé, papírdoboz! - mondom én, és loholok vele haza.

Egy makacs kisbunda a Mai Manó lépcsőházban. Vonakodik lommá lenni