2017. december 30., szombat

Szeretet meg a torma



Ha a teremtő őszintén gondolta ezt a világot olyannak, ahol a szeretet a legfőbb immateriális érték, akkor hiba volt beiktatni a táplálékláncot. A teremtő, bizony, túlbonyolította ezzel az ötletével a szeretet kibontakozásának játékterét. Az élőkben generálódó ragadozás érzet elhomályosítja a szeretet érzetét. Ha a szeretet annyira fontos összetevő, elég lett volna ennek ama legeslegfőbb szívben érvényt szerezni: elég lett volna a teremtőnek simán, önzetlenül és példamutatóan szeretnie, s így a szeretet szép háromszögét képezhette volna velünk egy tápláléklánctalan világban.
Sőt, ha valóban mindenható, akiről beszélünk, elég lett volna önmagában bíznia, sőt, elég lett volna önmagát szeretnie.
Na persze, akkor hogyan öltött volna magára erejében mérhető, ösztönző tormát az emberi sonka, hogyan valósult volna meg sonkáink szárnyalása!?
De csitt! - mondaná Shakespeare. Kár e vágányon tovább robogni, mert itt a mozdony nem sihaha, hanem csak ha, ha, ha... mintha jelen világunkat szebbé tehetné egy felsőbb irányú, univerzális ábrándozás.
Ám a világ igenis ellentmondásosan lett összedobva, s így a gyarló testbe leosztott elme zavarosan modellezi önnön szerepét. Nem tud mit kezdeni a gyomorral. A szeretet iránt sóvárogó aszkétikus lélek mind inkább befelé menekül, valamiféle remélt kozmikus békepont után tapogat.
Nincs olyan. Lássunk már világosan! A teremtés iránti hízelkedését meg-megcsillantva gurul le a kohéziós erők által gyönggyé formálódott vízcsepp a hogyan szeressek ötletelőjének homlokán.
Még a sormetszés is meg az egyéb ilyesmik létezése is dehogy az égi szabályból, hanem csakis a szavakkal való hemendeggszi zsonglőrködésből következik. Na meg a beszéd és gondolat könnyfakasztó ritmikája iránti - szóval, a tormával való - építő játékból. Tartalom és torma egysége, már őseink is ezt hajtogatták Szilveszter táján.
Lám, az olvasó itteni követő erőfeszítése is a szellem megosztottságának, a szellem elkóborlásának és valamiféle képzelt lényeghez való visszatalálásnak szakadékban gazdag, kacskaringós útjait mintázza.
Hol a szólalók csak combbá zsugorítják a sonkát, vagy szuszogva makognak, éppen ott nincs torma, és ott még közösséget építő szabályok sem teremnek. Két ember közül legalább az egyiknek ugyanolyannak, legalább is némely téren hasonértékűnek kéne lennie, hogy a másik aztán agyalhasson a csalódással nem fenyegető szereteten.
Ám de nem csalódni unalmas, és csak az üldözés és menekülés mozgatja meg rendesen tagjainkat. Erős kar, gyorsan futó láb, ez ment meg bennünket az agyonszeretéstől.

2017. december 28., csütörtök

Szeretés-technika



Azért, hogy szeretetünkben vagy tiszteletünkben ne kelljen csalódni se nekünk, se másnak, meg kell tanulnunk szeretni és tisztelni – szelektív módon.
Mert nincs az az ember, kinek ne lennének szerethetetlen tulajdonságai, megvetendő gyarlóságai vagy veszendő, idővel esetleg szélsőségbe forduló erényei akár. 
És mégis, őket is kéne szeretni, de nem úgy persze, ahogy a szeretetre legméltóbbakat szeretjük. Minden esetre, jó volna nem dörgölni folyvást az orruk alá, hogy nem szerethetőek. Bizony, nagy hiány mutatkozik az esetükben alkalmazható minimál forma, a ki nem mutatott nem szeretés terén.
Pedig szeretés-technikailag viszonylag jól álcázható a nem szeretés - mosollyal.
Van aztán, mint hirdetik sokan, a nambör van, a krisztusi szeretet, a visszadobás kenyérrel. A kenyér azonban lehet száraz, kézre eshet felvágatlan vekniben, és ilyenkor, bizony, nagyot tud ütni.

Legszerencsésebb, ha valódi szeretetet érzünk valaki iránt, azonban rossz technikával ez is veszendőbe mehet.
A legnemesebb jó abból jutna valaki másnak, ha szeretetünket vállalni tudjuk nyíltan, de ennek gyakorta keresztbe tesznek a keresztbe szeretések.
Veszélyt jelent, hogy a szeretet viszonylag bonyolultan szervesülni képes a pszichében önös motivációkkal.
Az önvizsgálat kíméletlen technikájával le kell választani szeretetfelfogásunk téves és ártó sallangjait, a sok-sok önző "olyasmit", ami csupán látszólag szeretet, vagy ami mások számára bolygató és élvezhetetlen, mint az ömlengő közelítések például.
Na és fel kell ismernünk, ha átcsúsztunk holmi szeretet-üzletelésbe.
Ha a sallangtalanítás után is marad még valami érzelem, azt pedagógiailag helyes mértékben kell kinyilvánítani, meggátolva, hogy szeretetünk tárgya-alanya önmaga érdemeit lássa abban, és jól felfuvalkodjon nekünk.
Lehet persze vakon is szeretni, vagy szeretetnek tudni azon elképzelésünket, amikor bizonyos valakinek irántunk való szeretetét bármi áron megkíséreljük kierőszakolni. Vigyázat, sokan álltak már bitófa árnyékában efféle szeretés-technikák miatt!
Szeretetünket legtöbbször a szeretet tárgyához ragadt képzelődésünk táplálja. Szép nő? - jó ember. Jó orgánum? - jó lélek stb. E képzelődések az idő múltával cáfolatokba botlanak, és legalább akkora mértékben rossz véletlenekbe is. Attól persze még szerethetnénk továbbra is, önzetlenül, de a negációk rögösítik szeretetünk sugárzásának útját. Kezdünk nem emlékezni arra, mire fel találtuk az alanyt szerethetőnek. Meg kell előznünk mindenképpen, hogy azt kezdjük gondolni, tiszta hülyék vagyunk. Jó ugrótechnikával azok a rögök és mélyülő árkok leküzdhetőek, bár kétségtelen, ehhez edződni kell. 
Hatékony szeretet-ugrató technikát leshetünk el a szerzetesektől, akik rendszeres autotréningjeik nyomán tényleg úgy tudják, hogy bárkit, bármi áron szeretni képesek. Az emberiség össz-szeretet szintjét jelentősen növelni tudjuk, ha közkinccsé lesznek a régről bevált jó szeretet-technikák.
Érdemes egyenként is szemügyre vennünk a szeretet-technika fontos gyakorlati elemeit.
Két karral való átölelés, ez építő jellegű. Vigyázat, az egy karral való átölelés legtöbbször a szeretet-gesztus környezetnek, társaságnak kínált kiárusítása!
Ajak-megnyilatkozások, azaz főképp csókok. A nyugati kultúrkörben őszinte szeretetet csak a szájra adott csók hordoz. A többi, például a kézcsók, pláne a félúti szándéknyilatkozat, s még inkább a fül melletti levegőbe csattanós, mind-mind csupán etikett tartozék, járványtól való önös rettegésről árulkodik, na meg színészkedésként, kommunikációs lufiként hat.
Az egyéb testrészek szájjal való érintése pedig önösen zsigeri, mohó, hedonista. Fúj, ne is próbálkozzunk, mert csak nyakunkba szakad később a metoo kettős keresztje.
Az ajándékozás a szeretés egyik legbonyolultabb megnyilvánulása, mert valós motivációja kultúránk hátteréből szinte kihámozhatatlan. Az önkezű kézműves ajándékozás a legnemesebb megnyilvánulása lehet a szeretetnek. Ám mindannak, ahol az érték pénzben kifejezhető, egy bizonyos értékhatár felett nagyon erős vásárlás szaga van, így legbelül aligha fogadható szeretet-gesztusként. A legnyilvánvalóbban szeretet-ajándék, mert csere-értéktelen, ha két szeretet által összekapcsolódó személy pszichés összecsendülése szinkronban nyilvánul meg.
A rang burkán keresztülszeretni igen veszélyes. Gazdag nő iránti legőszintébb szeretetünk technikája súlyosan hibás, ha réten tépett virággal vagy piacról hozott fél fürt szőlőt lóbálva járulunk elébe.
Háttér-támogatás (jóléti, előmenetelt segítő, örömkeltőn meglepő, szerencsének álcázott, nem szemtől-szembe, hanem inkognitóban tett gesztusok.) Manapság így szeretnek a mazochisták.

Tudásunk a szeretet-technika témakörében csak vázlatos, s valljuk be, e téren workshopot sem vállalnánk, mert mindig akadnak szeretetre kiszomjazott türelmetlenek, mint már fentebb pedzettük is, kik adj uram isten de azonnal kívánnak szeretve lenni. És jaj nekünk, ha ez miattunk tűnik késlekedni!
reklám a metrón - szeretet képzavaros értelmezése

2017. december 25., hétfő

Karácsonyi meglepetés



Kérdezte a kis asszisztens lányka, milyen fát szeretnék, s már mutatta is azt, ami a nagy raktári stószból lecsúszva lábunk közelében hevert. Ez szép nagy. Igen, majdnem olyan magas volt mint én. A fenyőhálóban szorongva furcsán festett. Felül jóval testesebbnek mutatkozott, mint lent. Nem a nagy katalógusból való darab, annyi szent, de sorsa már eldőlt, ezt is karácsonfává nyisszantotta a fűrész, s reménykedve várt valaki tetszésére.
Mondtam jöhet, kedvelem az egyéniségeket. Vállamra kapni nem volt semmi. Bár nagyon csiklandozta a kíváncsiságomat, miféle szerzet ez, pár napig hálójában szorongva támasztotta a lakás előtti folyosó egyik szegletét. Vasárnap aztán behoztam. Megküzdöttem, hogy törzsét lent a karácsonyfa talp méretéhez faragjam. Mikor végül lábára állt, s megszabadítottam körvonalait rejtő hálóköpenyétől, megrázta magát, és egyszer csak előttem állt életem legszebb fenyőfája. Nem a tiéteké, csak az enyémé, de nekem, ugye, csak ez számít.
Az asszony és egyik fiam nyomban nekiugrott a díszítésnek, keresték az ezüst csillaggal a fa csúcsát. Mintha több csúcsa is lett volna, de egy sem középen. Ez ferdén áll. Fiam próbálta idomítani, de nem lehetett. Nem volt klasszikus csúcs. A törzs, a fent elvékonyodó gerinc nem bukkant elő az ágak közül.
Lassan rájöttem, mi volt az a szemembe ötlő furcsaság, hogy miért volt fent dúsabb tömegű, mint lent, mintha púpos lenne. Tavaly talán, de akár a korábbi évei valamelyikében is történhetett, valaki levágta, talán ellopta a tetejét. Elvitt fentről egy kisebb karácsonyfát, és otthagyta a megcsonkított alsó felet. A fa aztán élt tovább, szép ágaival túlnőtte, betakarta a sebét. A törzse ilyenformán majdnem ugyanolyan vastag fent is mint lent, ezért is volt olyan nehéz, s ezért van, hogy szinte szélesebb, mint amilyen magas.
 Nem lucfenyő, valamelyik sokkal szebb, nemesebb tűlevelű fajta, csak a jódelfin tudja, miféle.
Tényleg gyönyörű. Még él, illatozik, s muszáj szólni hozzá. Mutatom neki, hogy lám, én is fent mennyire kopaszodom. És ha már még sincs neki tovább, tanúsítom ezennel, akkor sem élt hiába.


2017. december 12., kedd

Mije a mi a minek?



"Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek."

Régóta birkózik Eifert János egy gondolat helyénvaló megfogalmazásával. Még nincs egészen kész vele, de hiszen időnk is van még elég.
Én most a fent, tőle idézett megközelítés hibájára szeretném felhívni a figyelmet, nem csupán a figyelő környezet okulására, hanem ezúttal a helytálló megfogalmazás vágyát ösztönzően is.

Sztéjtment 1: Az akt, már úgy értve, a szemet szólító testi formák a természet formái, és nem a művészeté.

Az egyszerre rendkívül bonyolult és nemes összhangot mutató, dinamikusan megnyilatkozó anatómiai - mindene előtt női - alakzat a formával való tovább játszásra ösztönzi a magamagát művészi tettekkel éltetni kívánó férfi embert - tegyük hozzá: nem csupán esztétikai indíttatással
(A nők talán ugyanígy vannak a férfi testtel, vagy talán - látványokra eredendően másként gerjedvén - tisztán a formát tekintik, de nyilatkozzanak e dologban ők:-). Mintha a nemi értelemben kétféle entitás eltérne azonban vizuális poézisének sokszínűségét tekintve. De ki volna illetékes e kérdésben bizonyosat mondani!? Nem is fontos a bizonyosság.

Sztéjtment 2: A művészet eredendő, premodern értelmének körébe tartozó, rátermettségtől késztetett emberi ambíció a ráció által el nem érhető titok, az érzéki valóság "megismerésére" törekszik, s e törekvésnek kétféle - idealizált teljességében soha nem vagy csak nagyon ritkán adott - kibontakozása van: 1. Az érzéki ismeretnek a különösség jelenségkörében való pszichés megragadása (különféle erősségű érintettség-érzetet, katartikus benyomást keltve), és 2. a befogadást motiváló (egyszeri) esztétikai forma megteremtése.

Az akt, azaz a formai teljességét, harmóniáját s a maga érzéki auráját 3 dimenzióban kínáló test látványa a fotográfiai - 2 dimenzióba történő - transzponáláskor veszít vizuál-esztétikai és érzéki teljességéből. Itt kínálkozik a lehetőség a művész (a fotografáló) számára, hogy pszichés erőivel és formaesztétikai leleményeivel kompenzálja a befogadót ama veszteségek dolgában.
A dolog azonban nem csupán ennyi! Az emberi test bonyolult, egyszerre atavisztikus és civilizációs vonzatainak köszönhetően a vizuális átalakulás kalandos lehetőségei messze túlmutatnak a szép iránti lelkesedés megnyilvánításán. A konceptuálisok ezer mód kapnak ezen, a szép pózokba szerelmesült l'art pour l'artosok* pedig hallani sem akarna ilyesmiről.
Ez persze sarkosítás így. Ennél kicsivel bonyolultabb a művészi aktolás mibenléte,
de innentől már folytathatná maga Eifert János :-))

* a művészettörténetbe bevonult kifejezésnek pejoratív értelme van, pedig a művészet eredendően mi másért kéne az embernek, mint a művészetért :-)**

** Ez a kijelentés nem szolgál mentségül arra, hogy az aktfotózás - főképp a férfiak számára - fotográfus és női test giccses pózok és erotikus melléküzenetek közötti kergetőzése.

2017. december 10., vasárnap

LÁTOGATÁS



Ellátogattam az egyik kulturális intézménybe, ahol két életútját összegző kolléga mutatkozik be fotográfiái javával. Engedményekkel érkezem: az amatőr fotográfusoknak, de még inkább csak fotósoknak, fotózóknak van tisztességes foglalkozásuk, míg nyugdíjba nem vonulnak, így fotografálásra csupán maradék idő adatik, még ha invenciózus amatőrökről van is szó. Ezt - a megmutatkozó tehetség láttán határozott sajnálattal - mindig tekintetbe kell venni.
Amikor az amatőr alkotói életnek egyféle összegző java tárul szemünk elé, szinte mindig szembeötlik a fura summázat: tücsök és bogár.
Masinájukkal a nyakukban, egész életükben nézegettek és látogattak. A kor, a világ lényege, amit maguk mögött hagytak, úgyszólván érintetlen maradt. Ha láttak is, formákig jutottak, nem igazán tettek korukon túl mutató, maradandónak mondható felfedezést, nem érleltek magukban ritkaság számba menő attitűdöket. Voltak esetleg korszakaik, de fejlődés, az elme konzekvens és látványos behatolása a miért vagyok a világon kérdésébe... nos, ilyesmit talán nem is volna tisztességes elvárni.
Márpedig a civilizáció a valóság - meglehet pragmatikus, szükségleti, de - szellemi meghódításáról szól, kérdések és kérdések özöne által, és a válaszolások előrehaladtával, aktuális lényegei tekintetében civilizációnk folyvást változik. Kutakodásunk hátterében ott rejtezik a teremtett mivolt korlátai okán meg nem haladható, tehát - mondhatni - az Örök. A mindenkori örökérvényűnek tűnő. És az öröknek tűnő mellett örökösen kiütköznek civilizációs kutakodásunk korszerű konfliktusai, mindaz, ami az ember számára a legdrámaibb, vagy szerencsés időkben talán csak a legizgalmasabb.
A művészkedés útkeresései is e vonatkozásban relevánsak vagy sem. Civilizálódásunk útja nem csupán a valóság gyakorlati próbákat kiállni képes modellező megismerése, hanem önmagunk feletti lehetőségeink megismerése is. Amikor már jól lehet hazudni vagy felszabadultan képzelődni a fotografálás új eszközeinek köszönhetően, akkor sokat veszít értékéből az ügyes, de felfedező érték nélküli, hátrafelé tekintgető kattintgatás.
Akkor lényegre törően hazudni kell és új valótlanságokat felmutatni.
Az invenció azonban, ha van, a legtöbb fotóamatőrt a szerencsés képkivágás és a szociális indulat nélküli, tili-tolis formajátékok szintjén tartja. Ennél többhöz ugyanis egy mindenestől odaáldozott élet volna szükséges.
A lényegtelen becsvágytól fűtött kattintások milliárdjainak tengerében az egyik fotó - az emberiség-kalandot érintő lényeglátást tekintve - ugyanarra mutat, mint a milliárd többi: mellé. Leginkább konvencionálisan öröknek hitt szépről vagy fellángolás erejéig favorizált formajátékok divatjáról, esetleg a kiemelkedő kevesek formai leleményeinek közelítgetéséről szól az amatőr életút.
Milyen ez az ember? - kérdezhetjük, mikor körbenézünk az eltelt életnek szentelt falszakaszon. És igen gyakran kell azt mondanunk: mindenféle. Igazán fontosat nem látott, csak látogatott ezt-azt. Táj, a növényvilág nehezen elszalasztható, békésen ácsorgó állapotai, az emberélet félresodródott, tehát ugyancsak kattintásra békésen várakozó, rusztikus tárgyi kellékei, és persze dekadens emberi testfelületek, olyanok most is, itt is, mint máshol, mindig korábban. És mindez hitvallás és szenvedély nélkül, mintákat jól rosszul követni képes alkotói eszkábálás szerint. Az életmű legtöbbször efféle tárgykörbe sorolható sikerülések mentén áll össze.
Egész életet követelő nagy kérdések állítása és megválaszolása sehol. Maximum filterek, plug-inek ragadnak bele az alkotó tekintetébe. Akadnak Tóth Istvánok, Moholy Nagyok, neue Sachlichkeiti és egyéb divatok nyomába eredési kísérletek. Bresson, André Kertész, Escher Károly már veszélyes, mert ahhoz átlagon felüli reakció sebesség, másrészről a think while shooting (Munkácsi) féle önmagunkkal szembeni magas követelés kell. A Mapplethorpei minták meg bevésődnek ugyan az emberiség különösség-tudatába, de főképp a veszélyes önsorsrontás mintájaként.
Bizonyos amatőr életművekhez túl sokat nem tehet hozzá korunk divatba jött köztes elméje, a kurátor sem.
Na de én, nagyokos, ki számos-számtalan irányba lőttem, lődöztem, láttam-látogattam, néha láttatgattam is, gondoljam csak meg, én mit raknék falra?
Hááát... ezt-azt.
Úgy látszik, azért jöttem, hogy magamra ismerjek :-)
És persze rátok is.

2017. december 6., szerda

Koszmoszban turkálva



-     Hidd el nekem, a koszmoszban csak az alapötlet a nagy. Az, ahogy a Teremtő megteremté a Valamit, hogy aztán ráuszítsa a Semmire. A többi már csupán az evidencia folyománya volt. Ilyesmi esetünkben is gyakran előfordul. Itt van például, ahogy lenézek ebbe a...
-     Na de kedves Tanult Kollégám, tudtommal megegyeztünk, hogy a példálózás nem tiszta filozófia.
-          Na jó, rendben, Kolléga. Szóval, visszatérve a ráuszításhoz, hát ugye, a Teremtő ugyan mit uszított volna rá a Semmire, mint a Valamit. Kutya akkor még nem volt.
-          Nono, engem ugyan be nem csal a maga vulgármaterialista utcájába! Tudom, nem volt se kutya, se kerítés, se birtok, de a nagy kérdés, a kulcskérdés nem ez, hanem, hogy mit mondhatott a Teremtő a Valaminek, mikor a Semmire ráuszította…
-          Értem, mert hogy fogd meg vagy csípd meg abban a helyzetben nonszensz lett volna, és nem is járt volna ekkora felfordulással… A hozd ide is teljesen hatástalan, amikor még csak a Semmi van és még nincs mit idehozni, és ráadásul...
-          …már úgy értve is, hogy nincs hová ide…
-          Maga kis gnosztikus, közbevágott, mint annyiszor, de az alapkérdésben nem jutottunk előbbre.
-          Egyszerűbb lenne a modellezés, ha magunk is olyan helyzetben volnánk… nem erre a sok-sok hülyére gondolok, akik csak gőgösen szemetelnek, hanem, mondjuk, maga meg én. Olyan teremtő helyzetben...
-          Igen, de sajnos mi már beágyazódtunk, a Semmitől el vagyunk szigetelve, mindenütt koszmosz van…
-          Sopánkodásra semmi ok, hiszen a Teremtő mégis képes volt ezt a sok szart az ember segítségével a semmiből előteremteni.
-          Nana, a teremtő idáig nem merészkedett!
-          Mert maga aztán ott volt,… honnan veszi? Itt van például a Rubik kocka. Szerintem a Teremtő még mindig nem tért magához, hogy ez nem neki jutott eszébe… aztán itt van ez a táskarádió. Ha mi nem találjuk fel, az életben nem létezne ilyesmi.
-          Ez azért eléggé vulgáris gondolat, hogy a Teremtőnek ilyet is kellett volna teremtenie. Az elektromágneses tér ötlete azért kicsit alapvetőbb ennél…
-          Azt nem is akarta, az csak egy következmény, persze nekünk már principium, evidencia, ha tud követni.
-          Mi tagadás nehezemre esik követni, mivel hogy folyton maga előtt járok.
-          Jár! Inkább túr, de akkor hogy lehet, hogy a táskarádiót is én találtam fel az előbb.
-          Csak mert messziről láttam, hogy ragad valamitől. Magának való. Engem sokkal inkább lekötnek az elvont dolgok.
-          Na és ugyan mit von el itt, a szappant? Úgy értem, maga újabban csak filozófiailag mosakodik, vagy tényleg is, mert akkor nem tudom, mitől ilyen büdös.
-          Kegyed félremagyarázza a tényt, hogy az orránál fogva vezetem. Térnénk vissza a tárgyra, tisztelt kolléga…ha jól emlékszem a Valami manifesztálódásának kérdéskörénél tartottunk. A magam részéről el tudom képzelni…
-          Ne haragudjon, mi az, hogy a maga részéről? Nem látok át a maga részébe. Lenne szíves leszállni a magas hordóról!
-          Na jó, ha már így  rajtakapott: cipőt, azt tudom, tud, igen, de kecskét vajon kefélt már kegyed?
-          Hm…paranormálisan? Gondolom, úgy kérdezi, amilyen emelkedett tud lenni paradigmatikusan.
-          Ejnye kolléga, megegyeztünk, hogy divatszavakat nem használunk!
-          Bocsánat, csak éppen felfigyeltem itt egy érdekes koszmikus problémára, és pillanatra kisiklott a figyelmem. Szóval, kecskét, képzeletben, egyszer már természetesen. Ami igaz, az igaz, de... pillanat!… Igen, na, most már kétszer is. Nekem ennyi az egész. Csak ma este jobb szerettem volna értelmes világnézeti kérdésekkel lekötni a képzeletemet.
-          Ez a kérdés pont magára volt méretezve.
-          Igen? Na és ön kolléga, elment már maga, mondjuk, a búsba? Csak úgy gondolatban?
-          Miért, mert maga már el? Akkor mit ácsorog itt, mint egy faszénkályha? Háháhááá….
-          Megyek én, megyek, csak még elküldöm magát a seggesvári csatába. És nemcsak virtuálisan, hanem ezzel a Petőfi kötettel. (fejbevágja a kötettel)
-          Tudod mit, filoszkám? Elmész te a feketére lyukadt, buzi anyádba!
-          Hoppá, kolléga, megegyeztünk, hogy a nonszensz az tabu. Anya meg buzi, ellentmondás. Aki kilép az értelem köréből, az talált tárgyait átadja.
-          Itt van, cseszd meg, elem nélkül úgyse szól.
Több szó nem esik, mindketten kotorásznak tovább, ki-ki más-más kukában.

Fekete lyuk a Kazinczy utcában

2017. december 3., vasárnap

Nyitnikék

Mostanában feltáró munkát végzek szövegarchivumomban.
Nyitnám az egyik kedvenc, mert okos fájlomat, és tessék:
Billgéjtszék félremagyaráznak engemet.


2017. november 28., kedd

Kémeink jelentik



Ketten beszélgettek, a jeladó-háromszögelés szerint valahol az Arany János utca sarkán.
     “- Hallottad, hogy húsz másodpercenként fog változni a szinkronjel?
     - Az édzsbijón?
     - Te fizeted azt?
     - Nem, de átfúrtam a szomszédba. Minden második hónapban én jövök.
     - Nekem van dekóderem.
     - Azzal rákúrsz, mert ott kell ülnöd és húsz másodpercenként csavarásznod. Én átfúrtam. Ezek engem többé nem szívatnak. A multidzsoj is hogy csődbe ment! Ott a dekóderem ötvenezerért, a hajamra kenhetem. Azt mondja a műholdas, ne dobja el, majd még pont jó lesz valamelyikhez. Ez a tomzon? Tomzombi. Állandóan bajaim voltak. Folyton bedöglött a kártya. Felhívtam őket, megpróbálták életre kelteni, ment is, de mire visszaértek, annyi. Jött egy másik hapsi, összerakta, működött. Mondom, mindjárt az lesz, hogy én vagyok hülye. Két hét elment, és mire oké volt minden, az egésznek annyi, a multidzsoj is bedöglött.
     - Öt csatkó lett volna, filmnet, mjuziktévé, diszkaveri, aduldcsanel, meg mi még...?
     - Foxtrott, annak a nagymellű német csajnak a csatornája. Engem ki sem értesítettek, azt mondták ugyan, hogy mindenki, aki megszívta, kap valamit. Hát a frászt. Ötven rongyért ott a dekóder.
     - Tudom, a hajadra kenheted. És most mi van?
     - Még nem tudom. Ha nem látok rá a Szabadság hegyre, akkor az áem mikro ugrott. Hiába van az asztrám, a kettőt nem tudom fogni...
     - Az is mekkora szívatás, most melyik a régi?
     - Hát, amin a foci van.
     - De az fenn van. Azt modta a pali, a dekóderes, hogy egy nagyobb lavort kell feltenni.
     - Dupla fejed van?
     - Még nincs. A műtét megint három ruppó.
     - Nagyker áron szerzek tányért. Van egy haverom a betánál.
     - Az jó. Forgatható fejjel bent ülsz a lakásban, és oda állsz, ahová akarsz.
     - Á, tök mindegy nekem, csak fogni tudjam az asztrát. Semmi más nem érdekel.”

Itt megszakadt a beszélgetés. Kémeink mindent magnóra vettek. A dekódolás még folyik.


Az egyik kém dekódolás közben

Tóth Béla felvétele
(nem, nem a repülős)

2017. november 25., szombat

néhai Dozvald János

Ma van a Szovjetúnióba elhurc munkaszolgálatosokra emlékezés napja.
Apámat, néhai Dozvald Jánost, Budapest egyik legkedveltebb hölgyfodrászát a Nyugati Pályaudvar közeli légóhelyről vitték el az oda betörő szovjet katonák. A gödöllői gyűjtőtáborba került, ahol vérhas járvány ütött ki. Ott lelte halálát 1945. január 21.-én. Ismeretlen helyen, tömegsírban nyugszik. Mindössze ez az ifjúkori fénykép maradt rám. Kiváló mesterségbeli érzékkel és egy mandolinnal csavargott, bodorított és bolondított Dél-Itáliában. Miután hazatért, 1934-ben megnősült.Ha úgy vesszük, ez lett a veszte. Én pedig köszönöm neki az életet.


2017. november 13., hétfő

Márton napi vigasságok

Meghívott Tóth Béla barátom Márton napi falatozásra. Gyönyörű sült libacombbal várt.



Ahogy a jobb hozzáférés végett kezembe vettem a pompás combot, és elkezdtem falatozni

eszembe jutott Morricone csodás szájharmonika melódiája, a Volt egyszer egy vadnyugatból, a Játszd el nekem a halál dalát.

Először kinyiffantottam Bélát

aztán végeztem magammal is.

Az egész mindkettőnknek határozottan feledhetetlen :-)


Most érkezett a hír ODAÁTRÓL Felícia barátomtól, hogy ezt az egészet, ami itt történik, OTT, a Magyarországra érvényes EU normák szerint határozottan így látják:
Úgy tűnik, a színek fehér egyensúly általi elnyomása ellen sikerrel veszik fel a küzdelmet a liberánsok :-)

2017. november 5., vasárnap

miféle fortisszimó?



Mifélének mondanám ma ezt a zenét, ami a rádióban szól vasárnap délelőtt? Smetana: Blaník - szimfonikus költemény, ezt olvasom a műsorfüzetben. Smetana hat költeményből álló Má vlast (Országom) ciklusának utolsó darabja szól a Bartók rádióban. A 638 méter magas Blaník a hajdan úgy vágyott cseh szabadság elnyerésének szimbóluma - ezt egyébként - bár talán illik - nem kell feltétlen tudnom ahhoz, hogy befogadhassam a hozzá, róla komponált zenét.
Ám egy kérdés érint meg, ahogy hallgatom az égbe tornyosuló fortisszimót: Miféle hangzás volna ez, milyen jelzővel illethetném e zeneköltői végkifejletet? Érzem, mini nyelvújításra kell vetemednem.
Enyhén pejoratív sugallat kell az új szóba. Csinnadranakronisztikus, igen, ez az talán! Mai füllel csinnadranakronisztikus zene ez. Fortisszimós tornyosulása pompás zenekari hangoknak. Smetana e műben valamiféle hajdan divatos, hajdani léleknek ismerős, bombasztikus végkifejletet épít. Nekem, anakronisztikus léleknek szabadulás, győzelem, legyőzhetetlenség érzetét sugározza, ami, bizony, fontos korérzés lehetett valamikor, annak idején.
Ma más a helyzet. Kihez s miként szólhat ma ez a hangzásbéli heroikus kitörés, milyen pszichés indulatainkhoz szolgálhat aktuális attitűd-fokozóként?
Úgyszólván semmihez. Korérzéseink megváltoztak: bizony, mind inkább csinnadrattaként hatnak a régi heroikus hangzások. Egyéni lelki erők mind kevésbé, sőt, többé egyáltalán nem is fonódnak össze kollektív, hősi kiállásban.
Inkább a kollektivitás kereteit szétverő aknamunkára bátorítanak ma a fortisszimók. Nem az ilyenek, persze, hiszen nem akkordikus összhangzatok vagy hangszerek szükségeltetnek ahhoz, hanem média arzenál, modern színtér, ami trónfosztásra biztat minden honfiúi hevület, kollektív identitást teremtő önfeláldozás, minden régi, klasszikus érték uralmával szemben.
És lehetne másképp?
Ott ácsorog már klónozott sokadmagával, jelenésre várva a füttykoncertes nézőtér összeborult - mennyi gyalázatos történés után összeborult - bársony függönyszárnyai mögött a magát nagy gaztettekkel és összeférhetetlenséggel még le nem járatott poszthumán ember.

Egy kissé destruktív média csinnadratta 2012-ből

2017. november 1., szerda

Elavuló fotóattitűdök





Ha fotográfiai tetteink releváns célja maga a fotografálás, akkor fotografálásunk által a mindenkori láthatónak képi birtokbavétele és vélemény értékű láttatása zajlik (minimum felidéző vagy érzelemkeltő az a képen látható dolog, azért mutatjuk). Ám a kulturálisan releváns vélemény - nem csupán társadalmi hanem egyéni tudati szinten is egyfajta igen bonyolult változó.
Ahogy terebélyesedik a fotografálás múltja, a fényképező motiváltságának hátterében mind nagyobb befolyással van jelen a fotografálás története és a gömbfelületen táguló ábrázolási lehetőségek dimenziójában fogant s maradandó nyomot hagyott törekvések mérhetetlen sokasága. A valóság és benne önmagunk fotográfiai felfedezése is olyan folyamként hömpölyög előre, melybe - érdemileg legalább is - kétszer nem léphetünk bele.
A látható valóság persze fütyül erre meg az olyan elmevetületekre, mint az érdemi, és végtelenszer kínálja újra és újra formációit és történéseit.
Elképesztően - vagy lassan már inkább csak a súlyos szóval illetendően - megnövekedett és növekszik tovább az emberiség fotografálásának cselekvés-sűrűsége. Mindenki kattintgat, és mindenki mutogat. A fotografált kép mind ritkábban áll egyedül szemünk előtt, figyelmünk előterében, s mind ritkábban kínál újat elménk számára. Ráadásul a "tehetséges" fényképező szerkezetek remeklései homályba taszítják a képalkotás iránti emberi tehetséget, a látás megfontolt, figyelmes voltát, a fotografáló áldozatos, elhivatott és következetesen lényegre törő habitusát.
Egy megnyerő fotóra pillantva nem mindig tudjuk helyesen megítélni, hogy hány százalék az érdem a fotós, illetve a fókuszálás és fénymérés dolgában kiválóan felszerelt fényképezőgép oldalán. Ehhez kellő mesterségbeli gyakorlottság, a képalkotás mindenkori domináns szervezési és technikai kihívásainak kellő ismerete és a médiumspecifikus eldöntendők sokasága közti jártasság szükséges.
Az elméleti emberek agya ezért szívesebben jár az adott ábrázolás történeti, szociális és kommunikációs vetületein - konszenzuálisnak mondható megközelítési minták mentén, sem mint a mesterségbeli és formai érdemeken, és még kevésbé a művészi különösség mint olyan jelenvalóságának kérdésein.
Alábbi észrevételeink leginkább azt a bizonyos betakarító típushoz tartozót érintik, aki mindent fényképez, ami vizuálisan szembe jön, és témájában érdekes, formailag tetszetős látványként hat rá.
Minden alkotó befogadó is egyben, és mind több száz millióan vagyunk, fotóink száma pedig megszámlálhatatlan. E korábban elképzelhetetlen mértékben kiterjedt cselekvési szférát nehéz áttekinteni. Lövünk és lövünk, figyelünk, nézünk és nézünk, következésképp kínálunk és befogadunk, felfedezünk és ununk egyszerre, végeláthatatlanul. Így támadnak és sokasodnak a meglehet törekvő, művészkedő (?), de ideje múltnak mondható fotografálási attitűdök:

1. A készen talált, vizuálisan mutatós, szép, jópofa, drámai, érdekesen dekadens, formailag érdekes, de önmagáért való stb. látványoknak formai kivágás útján való megörökítése.
2. A sikerülések, amikor egy kép formailag, illetve a látvány különösségét, a pillanat múlandóságát vagy a pillanat kifejező, gondolat ébresztő voltát tekintve - a fotografáló különösebb érdemei nélkül! - sikerült. Eme attitűd alján található a félsikerülésekkel való megalkuvás :-)
3. Az érzelmekre és kíváncsiságra ható tetszetősségek (a fotografálót a kép tárgya és a befogadó közti konvencionálisan pozitív pszichés viszony lehetősége motiválja - természetes vagy véletlenszerűen létrejött szépség (rajzolatos homok dűnék), emelkedettség, élők megejtő identitása (bájos növény, aranyos macska, csecsemő, esendő öreg, celeb stb. fotótechnikai megturbózással is.)
4. Csimpaszkodás. Mások által létrehozott formaesztétikai értékek (szobrok, attraktív épületek) lefotózása.
Legmarkánsabban talán e négy tűnik dominánsnak az u.n. törekvő amatőr fotografálásban, de nem zárkózunk el továbbiak megismerése elől sem. *

A modern és még inkább a korszerű eszközök semmiképpen nem hibáztathatóak az attitűdök devalválódása miatt. A fiatalok csodálatos játékszereket kaparinthatnak kezükbe, s ez ama négy fenti, idejét múlt attitűdön túli kalandozásra sarkallja nyűgös konzekvenciák által még le nem terhelt, ifjú képzeletüket. Az "öregek", a fotográfiai látás heroikus, gyors számításokkal és vegyszerekkel terhes - vagy ha tetszik, megáldott - korszakának továbbéltetői, na meg a kiállítási vintage kópiában gondolkodók igyekeznek beterelni a sitty-sutty kattintgatókat a bevett formaesztétika és a megfontolt unikális szentté kattintás zászlaja alá.
Hagyjuk csak ezt is, azt is! Az érdemek szférájában majd eldől, melyik kattintás mennyit ér - még ha az emberiség kattintgató többsége fütyül is az érdemiségre.
Azt a négy fenti pontot azonban - magunk munkálkodását illetően - érdemes tekintetbe venni. Na és különösen, hogy mi magunk, mint semmi máshoz nem fogható, benne vagyunk-e képeinkben?

* a beállított látványok között leginkább az idejétmúltság határán van az akt az aktért alkotói attitűd. Ám lehet, hogy ez - életkoromra tekintettel - már nem hitelt érdemlő megítélés. De bízom benne, hogy a hülyéskedés a hülyéskedésért örök aktualitással bír, és ez iránti attitűdömet holtomig megőrzöm.

Vadászgatás talált dolgokra
















 Félig sikerülés












Jópofa dolog

















Csimpaszkodás












Hülyéskedés a hülyéskedésért:
Virágért ágaskodó kutya

2017. október 18., szerda

Tóth István emlékére

Fotókiállítással tiszteleg a MAOE fotóművészeti tagozata az egy éve elhunyt kiváló ceglédi fotográfus, Tóth István előtt.
Ez alkalomból elkapott ceglédi eseményfotónk: Kossuth Lajos rákűdi a vadászgépet a Habsburgokra.

2017. október 16., hétfő

ArtMarket 3.

japán apróságok


Vallatom emlékezetemet, hogy egy nap távolán át mi dereng elő a 2017-es ArtMarket kínálatából, főképp az ArtPhoto Budapest tárlatain való többszöri forgolódás után.
Mindenek előtt az izraeli Ilit Azuolay díszvendéghez méltó, minden értelemben nagyszabású montázsképe. Ennek látványi kontrasztjaként az FFS ifjakat kilóra felvonultató standja. Fátyol Viola Capa nagydíjas műbalhéja. Haris lerágott újságja Art+Text, ha jól emlékszem. A Szövetség új nevekkel előhozakodó semmitsema dunkel standja. A MOME (mesterek? bachelorok?) állókép-színháza. A Random tavalyinál szerényebb, de jellegében nevéhez méltó felhozatala. Hoppá! Két veszett jó Stalter kép! A váltig morbid lengyelek. A digitális őstrükkökbe csomagolt David Bowie, mint a londoni 8 Privé Galéria egyetlen aduásza. A Lumas szalonképes kereskedelmi kincsei. A nyolcvanadikat ünneplő Korniss Péter konzervatívan modern fotókirándultatásai. A berlini Michaela Helfrich csikicsuki méretekben kínált műgondos falravalói: metafizikus nők szenvedései a modern lakásban. A bécsi Photon Vienna egész standot betöltő vagina-kollázsai. Pár látványfeljavító mondat Anna Fabricius idegenbe szakadt nyafogó-tollából. Hajas Tibor performansz nagymester Vető János dokumentálásában fennmaradt borzalmas szenvedései, és retro, retro, retro, itt, ott, mindenütt.

Gyenis, Drégely, meg más efféle jelesek sehol nem szöktek szemembe. Zavart persze valami: próbáltam képet is lőni, felszerelve a Nikon egyik itt a fókusz hol a fókusz pillanatszalajtójával.

Összegzésemül:
Az ArtMarket jelszava lehetne: Eladnál? Viszek!
Mindenki fényképez, nem veszi, hanem viszi, s majd megnézi otthon.
Képek saját output célú újra-adatállományosítása egymásról csak hozzávetőlegesen tudó sztenderdek mentén. Ez ma a képi tömegkultúra egyik főcsapása.
A kópiaméretek leperegnek a mobilozók tudatáról.
Ki tud a fogótávolságról? Ez az a távolság, ahonnan olvasni szokás. Azért a fogó előtag, mert ha e távolságban hüvelyk és mutató ujjával megfogja az ember a falon kínálkozó képi látvány lét szélét, láthatja, hogy mekkora kópia is elég lett volna abból a képből, ami esetleg több méter szélesre fel van fújva. Kevés ilyen kópia bírja valós felbontásával a vallató közelítést. Sandít a stand őre: mit nyúlkál ez az ürge az óriásképükkel átellenes irányból. Bolond? Ez se vesz akkor semmit.

Digitális trükkök David Bowie-ra
A merész bécsi stand
 
Saját autput célból fotózom, hogy saját autput célból fotózzák a képet
Ha már vásár, Surányi Mihály főszerkesztő a fotósajtó polcnyi standján elsóz egy mosolyt
(itt és most minden fentebb lencsém elé került közszereplő és becses mű szíves hozzájárulását kérem :-)




2017. október 15., vasárnap

ArtMarket 2.

Vasárnap lényegesen javult a helyzet.
Jöttek is a vevők.



















Az egész kiállítást tekintve igencsak gondolkodóba estünk.

2017. október 13., péntek

ArtMarket 1.

Első nekifutás ma, péntek délután.
E pompás időben az ArtPhoto Budapest délután nézhetetlen volt.
Úgyszólván vízszintesen vágott keresztbe mindenen a borotva éles napfény.
Na, majd egy szerencsésebb délelőttön! talán  :-)


2017. október 9., hétfő

Levelem érkezett



Az éjszakai órák során valamikor levelem érkezett. Pontosabban levelet kaptam.
Még ennél is pontosabban az történt, hogy a szobámban lakozó növényi társ reggelre nedves, friss levélhajtással hozakodott elő.
Gondolván, hogy megítélésekhez kettőnk közül eszem csak nekem van, az efféle levél érkezést rendre köszöntésnek és barátságunk fenntartó gesztusának veszem. Ez által pedig ez az új levél esemény, miként az összes korábbi is, valóban az: baráti gesztus.
A barátság nem lehet egyoldalú: növényi társam nyomban kapott vizet. Ág-karjait is megmozgattam finoman, hogy érezze, nem az eső esik itt néhány naponta, hanem létezik itt egy barátkozó élőlény, aki növényi társaknak kedvezően, rendre, újra és újra locsol.
Na persze: rendre! Néha, bizony, rendetlen ez a locsolás. Az ág- és levélbabusgatás közben figyeltem fel arra, hogy új levelét úgy tolta felfelé az ág, mintha a naptáramba próbálna beleolvasni.
Talán lebecsüljük ezeket a növényeket! Lehet, hogy elfoglaltságom menetét silabizálja, annak sűrűségét, hogy megtudja, mikor áll fenn a veszély, hogy négy, sőt, akár hat napon át is elfelejtek locsolni. Ilyen várható esetekre nedvességeit tartalékolnia kell. Okos!
Úgy döntöttem, két naponta, a naptár teljes hátra lévő hosszában beírom a reggel nyolc órai sávba, hogy LOCSOLNI! A mai naphoz még azt is beírtam, hogy BOCS! JOGOS VOLT A GYANAKVÁS.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ez megnyugtatóan hat, meg hogy barátság ez csakugyan, s mostantól felhőtlen lesz fejünk felett a mennyezet.