2017. május 7., vasárnap

SOR



Megálltam a Parnasszus és Pegazus utcák kereszteződésénél, ahová befészkelte magát még a középkorban egy kicsinyke tér. Van itt egy pont, ahonnan nézve a távoli Parlament kupolája pont takarja a Mátyás templom tornyát, mintha az a kupolából nőne ki egyenesen. Reméltem, ezt a frappáns konstellációt még senki más nem vette észre.
Ácsorgott már ott egy esernyős alak, de ártalmatlannak tűnt, fényképezőgép nem volt nála, és nem is azon az ikszen állt, amit a múltkor szpréztem oda az aszfaltra, hogy megtaláljam majd gyorsan és tévedhetetlenül, hova kell állnom, amikor legközelebb nálam lesz a Nikonom.
Kevés híján odafértem az ikszre.
- Bocs, volna szíves kicsit balra lépni, mert innen...
- Én voltam itt hamarabb - vágott szavamba az esernyős ürge.
- Nem mindegy magának az a fél méter?
- Na, ne játssza már meg magát, mintha nem tudná, mire célzok!
Ekkor odanyomakodott az illető mögé egy másik ember.
- Ott hiába okoskodik, erre van a sor.
Jöttek még ketten, beálltak mögéje.
- Nem látja? Ez itt a sor. Ott maga az életben nem fog sorra kerülni.
- Teszek én a sorra, én csak...
- Ismerjük ezeket - szólt hátra az esernyős. - Idejön, de nem mögém áll, mint maguk, rendes emberek, hanem elém.
- Ezek mindig előre akarják fúrni magukat, a Simicska félék meg a Gyurcsányok.
- De én csak...
- Tágulj kisapám, vagy állj a sor végére! - tolakodott képembe (jobb, mint ha a lépembe :-) egy kis termetű, de felettébb tömör kopasz hapsi, az a verőlegény féle. Látszott, rég nyugalmazták már, kifutó példány, aki azonban, mint tudjuk, egyre paprikásabb lesz a sok unatkozástól. - Tágulj, mielőtt magamra találok!
Tágultam volna én, de cingár vagyok. Láttam, bármekkorára tágulok, ez fél kézzel feldönt engem.
- Kedves Uram! - ezt láttam még lehetőségnek.
- Ne próbálkozz! Semmi süketelés! Húzz innen!
- Igen, táguljon dolgára, én voltam itt először - kontrázott az esernyős.
Közben jöttek még vagy hatan. Kezdett vitathatatlan formát ölteni a sor.
Makacs öszvér vagyok, felemelt fényképezőgéppel, szó nélkül próbáltam odafészkelődni valahogy az ikszre.
- Adjon már neki valaki egy frászt, mert ha én adok...! - biztatta az időközben sorába visszatalált vén verőlegény a mögötte állókat, rongyos nylonzacskókkal megpakolt kis öregasszony bámult rá közvetlen a hasa előtt.
- Hallotta? Most már ez következik, ha nem kotródik gyorsan a sor végére - csámcsogta a nylon zacskójában kotorászó öregasszony.
- De én ez után az ember után érkeztem. - Úúú, rosszul szóltam, későn vettem észre. - Hát nem igaz, Uram? Ezek még sehol sem voltak, mikor én itt...
- Most már késő. Nem jó helyre állt - mondta valaki.
- Egy héttel ezelőtt itt voltam már. Én jelöltem meg szprével ezt a pontot.
- Akárki mondhatja. Majd legközelebb oda áll, ahová csak akar, de nem amíg mi itt vagyunk...
- Ikszelhet a nemzeti konzultációban - szúrta közbe az előbbi valaki, amin mindannyian jót röhögtek.
Kockás napszemüveges fiatalabb ürge lépett most elém, és szó nélkül lekevert egyet. A csattanásra az eddig háttal álldogáló rendőr megfordult, s közelebb ballagott. Az ifjú sorozatlövésre beállított ökleit leengedte.
- Végre valaki rendet csinál! Ez az alak nem ért a szóból - lázongtak alázatosan a sorban állók, majd egyre zajosabban kezdték a rendőrt ostromolni. - Látja? Ebben a fene nagy jogállamiságban a tisztelt kiafene úr nem tudja, mi az, hogy sor vége. Lesz itt már végre rend?
Az esernyős mélyen pillantott a rendőr szemébe:
- Én voltam itt először, ezek meg mind rendesen beálltak mögém, kivéve eztet.
- De én... azt az ikszet is én szpréztem oda.
- A graffiti az alvilág kommunikációs eszköze - mért végig nagy higgadtan a yard tetőtől fényképezőgépig. Végigmérte a sort is, ami mind szembeötlőbbé dagadt, lehettek már harmincan is. Az utolsó előtti épp most tudatta az utolsóval, hogy ingyen jegyet osztanak a Michael Jackson emlékkoncertre.
- Hogy nem áll sorba, hát nem áll... nálunk demokrácia van, de a graffiti...
- Nem az erdőben vagyunk! - rivallt a rendőr szavába valaki. - Igenis álljon be a sor végére! Emberek között ez a rend!
- Már tíz perce itt vagyok, és egyáltalán nem megy a sor emiatt az úr miatt -lamentált szelíden egy épp a rendőr előtt toporgó finomabb idős asszony.
- Hallotta? Álljon már a sor végére, ha akar valamit - szólt a rendőr - és köszönje meg, hogy a graffitiért nem bírságolom.
Lemondóan sóhajtottam, s már szedtem volna a sátorfámat, de akkor mi van a kupolával meg a toronnyal, ez ötlött eszembe. Ideális, enyhén tört napsütés volt. Emeltem a gépemet, ám a vén verőlegény félrelökve a kezemet, gyakorlottan megmarkolta az arcomat hatalmas tenyerével (lazító mellékmegalázás.)
- Ez nem ért a szóból - hergelte a többieket. - Szólaljanak már meg maguk is, ne csak én verjem már itt egyedül ebbe a kurva nagy demokráciába'!
- Régen két ilyet intéztem el fél kézzel, de nekem már súlyos heresérvem van. Megmutassam? - Kockás nadrágos sovány ember kezdett vetkőzni.
Jobbnak láttam szó nélkül távozni. Búcsúfélét intettem szabad kezemmel.
- Nézd már, heilhitlerezik!
- Dehogy! Csak megyek...
- Takarodj inkább! - ordítottak mind.
- Tűnjél is, bizony, a picsába! - visított még utánam a nylonzacskóból falatozó asszony, amikor már csak olyan ilf és petrovi kis pontnak látszottam.
Taglalták még röviden, micsoda pofátlan alak volt ez a buzi, már hogy én, s aztán, hogy végleg köddé váltam, mindenki elégedetten ment a dolgára.




2017. május 4., csütörtök

A FELHŐKARCOLÓ




Maszületési karnevál.

Nézem a tisztelgő sereglést, hogy micsoda dolgok pörgetődnek szavak zsonglőrei által.
Legelöl vonulnak a ragcsillantók, mögöttük a versszabadítók. Hoppáverselők meg a blaszfémia csikorgatók is sorjáznak nagy transzparensekkel, hogy le az élet halandóságával!
A lelátón jambikus bakugrásokkal rivallgó időpecérek ünnepelnek. A Szószövetség tisztvivői szavak vörös szátyárszőnyegét terítve várják az ünnepeltet. A képzetek, a Társult Képzetek ködölnek amott, a távolban meg a Rendetlen Boldogítók Szóközössége.
Porondra lép aztán a feltámaszthatatlan, mert soha meg nem halt Lázár. Rejtélyes identitása közepén talán csak egy betű és bor: R vin, a sorsuk megértését halogató felnőtt gyerekek menedéke.
A szóláncokból, felejtés-bilincsből szabaduló Ervin most ferde karcolást húz, új mesét bont a magas égen.
Ezt látván szómalmaikat tekerve kotródnak a veszékelők, kik - reverenda fekete betűikkel feddőn füstölgő istenszolgái - egészen az ég magasáig uralni remélték a verbális vigasságokat.
Helyükbe köldöksziporkát pattogtató jövendőmondók nyomulnak. Meg a képzettség társult bolondjai. A húszsorossal, a tizenhét szótagossal kilincselők. Az udvari költők és egyéb eszmegladiátorok. Jönnek a szócsipegetők, kik szómazsoláikat borban érlelik, jönnek a nesztorok és doajenrekedésben szenvedők, az anyázók, a bölcselet-gránátokat szertehajigálók és a másoknak örökösen visszaszámlálók.
Amott Diogenész gurul hordójában, nem egészen célirányban.
Zajonganak a párt-kobzosok, az egyébként-ügyesek, a tisztadal és a hülyékisértsék ügyes mixerei, a facebook szófosók, az ilyeténis tudorok, a szócsokorkötők és szivárvány tálalók, az igaznak ság-ségvitézei, az örök ígéretek, na meg a szellemi reformkonyha csíraserege.

Legvégén jövök én, ezzel az egésszel, messze leszakadva, híg emlékezetem savában foszlott szavakkal, hármasával reptetve orrom előtt új szólabdacsaimat, félésszel, visszaészből, jobbféltekézve, örök reménykedésben, hogy elsárgul bár a papír, s elszáll bár az író maga, de az ihlettel fűzött szavak közötti végtelen szellemi tér - a didaktikusok sírjaiból még jókor kiásva - itt marad nekünk.
A lázári felhőkarcoló mindenre képes árnyékot vetni, kivéve, ami tőle délre van.
Ebben bíznak az értelem-billegetők, hamvában hótt hamvasolók, az aranykor szóvirágkötői, akik a teóriák féktelen magaslatából visszazuhant baromságaikkal tétován bukfenceznek Lázár lábai előtt, s nyomukba hemperednek azok is mind, kik a szocializmust a verselés magasából próbálták aláásni - már így, most, visszamenőleg, hogy ne tűnjék alantasnak húsosfazék közeliségük.
Jönnek a posztmodernek, a rambósodott értelem gondolatcsomóit nyisszantva hasítók, na meg a blaszfémikusok és múlt pocskondiázók, hogy igekötő kallantyúikkal a szellemi spájzot másértelművé reteszeljék. Szállingóznak szerteszétről az új szócsiperkeleves genéziselők, a mondat kereteit szerterikkantók, rettenetes mángorlófáikkal a verbális konvenciók nyüvői.

Mire tollamat csikorgatván ide érek, a felhőkarcoló már nyugatról kapja a fényt, árnyéka átnyúlik a keleti városrészen, gyűrűbe kényszerítve a távoli bölcseletek áramlásait. A szörnyű ricsajt leszámítva csönd volna itt most. A magyar parnasszus gyűrűjén belülről kitiltották e nagyszerű alkalomból, Ervin tiszteletére a gazdaság örvénylő tolongását. Fonott, felszentelt kosárban hozzák Lázár elébe a középkor szirommá hervadt, feltámaszthatatlan szavait, melyekkel a karmelita pap valaha az ég nyitott ajtóin dörömbölt.
Az est beálltával, fő attrakcióként színre lép a jazz nagy mestere, a hogyishívják, aki fullajtárok tucatjai által gördülővé tett zongoráján az Ady és Prohászka közötti különbséget zongorázza majd.
De azt Ervin már nem várja meg. Még egy utolsót karcol az ég alkonyvörös kárpitján, hogy a tiszta fekete semmi süssön le onnan, aztán megy kiérdemelt őrhelyére, ahol már nem divat semmilyen életre emlékeztető cirkusz.

Lázár Ervin (1936. május 5. – és azóta is minden további május 5.)

2017. április 30., vasárnap

Fotószakkör otthon



Elmegy a férfi vadászni.
- Mit lőttél? - kérdi az asszony, hogy az ember visszatért.
- Öthatodra százat.
- Ebben a gyönyörű időben? Te tiszta koca vagy! És ezt akarod majd rám sózni.
- Kicsit alá hívjuk.
- Az úgy is nézhetetlen lesz. Én szépre vágyom. Kopogni fog megint a szemem az éhségtől.
- Nekem így is tetszeni fog.
- Mindig csak magadra gondolsz! Legközelebb én megyek, te hívót keversz és mosogatod a tálakat.

Megjön az asszony a vadászatból.
- Mit lőttél?
- Elmondhatatlan.
- Lássuk! (még a fixíres tál fölött:)  De hát ez mind bemozdult!
- Na és? Nem látod, hogy milyen gyönyörű? Az a sárga csík ott egy rigó.
- Aha, rigó! Ezt nem eszem meg. Legközelebb én megyek. Vadászni, maradjon csak a férfi dolga!


2017. április 25., kedd

KÉTFARKÚ HIGHLITES



2017. április 22. Budapest.
A Kétfarkú Kutya Párt vidám békemenetelő délutánja.
Tényleg vidám volt és könnyed, bár a ragasztójuk már ragadósabb, mint hajdan, Szegeden. A két farok közül minimum az egyiket mintha kötné valami. Lehet hogy a szekértábori fegyelem? Kétségtelen, hogy párt-magasban a legjobb alulról jövő viccelés is kezd körülményes lenni.

Pártfegyelem mentes, alulról jövő beszámolónkkal átköltöztünk a Vimeora:







2017. április 19., szerda

Szájon ragadva



avagy a q..vajó film másnap



A lelkemet, azt rázzák meg a vérprofik, de azt nagyon. Ezt szeretem, tagadhatatlan, mi által - állítólag -  én vagyok az ideális médium, egy az átlagnézői statisztika hálójában vergődő milliók közül.
Nekem legkedvencebb pillanatom a bűnöző - általánosságban a frászhozó - előugratása az operatőr füle mögül. Gyanútlan lelkem ettől ugrik leginkább, lévén hogy nézői életem sava-borsa a páratlanul mély mindenről megfeledkezés.
Mikor történetesen a sivatag kellős közepén, nekem háttal látható az űzött főhős, és premier plán közelségben vagyok, ekkor ígérkezik a tutti frász. Már várom (sok évtizedes rutin!), de az ember ilyenkor mégis maszületett zsiger, annyira, hogy a szobáról, de még a tévé készülék kávájáról is tökéletesen megfeledkezik.
Hatalmas filmnéző múltam ellenére a frász jön rám tehát,  amikor rettenetes hangeffekttől turbózva nyakon ragadja hősömet egy kéz.  A borzalmas mancs. A tök üres sivatagban. Ezt aztán nem várnád! Honnan a frászból? Hát az operatőr mögül, hiszen kamerájával ő van a gyanútlan főhős mögött, a nézőszög szerint ott kell lennie, másképp nincs film.
Rendszerint aztán aszongya nyomban ez a nyakon ragadó a következő, tágabb snittben, aminek köszönhetően láthatóvá vált, hogy ő csak a főhős valamelyik ártatlan rokona: "Már mindenütt kerestelek." Ezt mondja kedvesen, ott a sivatag közepén, s a szájam széléig csapott adrenalin indulhat visszafelé.
De állhat a főhős szemben is velem. Állhat akár egyes-egyedül a szemhatárig üres sivatag kellős közepén - imént mutatták épp körsvenkben. Néz tehát pont énfelém az a gyanútlan szerencsétlen, akiért engem úgy izgultatnak. Ott áll tök egyedül, egyetlen virtuális társa én volnék most, ám amikor lehunyja a szemét egyetlen kis pillanatra, akkor rendezői premier plánban szájon ragadja őt a halottnak hitt, gonosz, aberrált, de filmlélektanilag fontos ember-állat, régi üldözője, kinek a sivataghoz - a filmbelihez legalább is - pont volt kulcsa. De hogyan ugrott ez ekkorát? Na persze, hogy nem a horizontról, hanem csak az operatőr mögül. Dél magasából tüzel a nap, reggel óta, még ha késve kelt is, volt ideje átverekedni magát a hatalmas stábon, mert ennyire azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, ki mindenki van ott, mikor készül a film. Az biztos, hogy az operatőr minden disznóságban benne van.
Szájon ragadja tehát szerencsétlen hősömet ez az alak, aki testi erejével egyenes arányban akkora marha, hogy akár a kéknyelv is megtámadhatná, ha a forgatókönyvíró tudná, mi marhaság az. Ám a forgatókönyvíró ilyen földi dolgokra nem figyel. Az igazán felkapott forgatókönyvíróban épp az a nagy, hogy észjárása a legdörzsöltebb nézői rutinnal sem követhető. Horror forgatókönyvíró meg csak abból lehet, kinek gondolkodása csavarosságában elegendő nagy a felforgató nyomaték.
Azért szájon ragadás áll a forgatókönyvben, hogy a támadó prédája ne kiálthasson segítségért. Értitek, ott a sivatagban! Segítség! - kiáltana az a szerencsétlen, talán a rendezőhöz. Illetve ott a stáb is, az összes csúcsfényhegyező és sminkleső, a kamerabogozók, univerzális ugrancsok meg a fahrtsín olajozók is hatalmas körívben, de azok a szerződésük foglyai, így tehetetlenek. És egyébként is, így vagy úgy, mind-mind abból él, hogy én majd a szájpropaganda nyomán ("képzeld, összeszartam magamat!") becsődülök a mo... a karosszékembe, persze, hiszen hol van már a mozi! Sejtem, hogy a főhős maga is le van fizetve, hogy a jelenésére váró gonoszról én szerezzek tudomást utoljára.
Na és ahogy az a borzalmas ronda, kopasz, szőrtelen zombi-állat (egyébként szeretni való színész) ráveti magát - közvetlenül a rendező mellől - az én galamblelkű főhősömre (aki azért, persze, a dramaturgiai végső pillanatban jól bánik majd az ásóval, mint fegyverrel, naná!) akkor engem elhagy a tudás, zsigereimben szétáramlik a frász, s ha kis szerencsém van, még össze is csinálom magamat.
Ám amilyen én vagyok, ez sem gátol meg abban, hogy a dolgok logikáját keressem.
A gonosztevő csakis azért tapaszthatja be lapát tenyerével az ártatlan főhős száját, hogy az el ne árulhassa nekem - ugyan kinek másnak? - hogy ott termett, már ő, az a szemét alak. De hát közben meg én, aki a legvéresebb sivatagban is gyorsan kapcsolni igyekszem, már felfogtam, hogy ott van ez a gátlástalan szörnyeteg, és akkor minek ez a szájbarágás?
És mégis - ilyen a néző:  pattanásig kimered mindkét szemem!
Az olvasó talán már kezd hülyének nézni. Nono! Nem ám csak bámulok és fosok ezeken! Dehogy! A jobbfajta átlagnéző, mint én, mindenből tanul. Az átlagnéző ilyenkor kiönti fölös lelki nedveit, minimum a szemén át - na persze, azt csak a sima szomorúfilmek eseténben. A krimiben inkább kiéli saját képzeletétől való rettegését.
És ott van még a többi, ami másnap jön, majd csak, miután már katartikusan utána gondolván megerősödtem végső morális konzekvenciámban, jelesen, hogy az emberek nem csupán a filmekben jóságosak és gonoszak, hanem az életben is, és akkora mértékben, hogy ezt már nem szabad tétlenül néznem.
És valami azt súgja ilyenkor, hogy kiáltsak még egy utolsót a feledhetetlen tegnapi élmény hatására.  Te jó ég! Valami ilyesmit.
Te jó ég! Bár egyfolytában abba az irányba bámulok, nem vettem észre, s már fél éve nem töröltem le a port a tévém dobozáról! Hát nem figyeltem az eszmei mélységek felé? Hát mikor szűröm már le, hogy nem csak bámulás, hogy nem csak frászos élvezkedés az élet? Igen, hozzunk csak frászt néha mi magunk is magunkra! Ugorjunk elő saját hátunk mögül - az undorító portörlővel! Dolgoznunk is kell kicsit, hogy a következő megrázó filmi frászt erkölcsileg kiérdemeljük!


2017. április 17., hétfő

apropó locsolkodás



Ott és itt


Kőre hulló csepp
királynői pompában
lemond magáról.

Fogkrém és szájvíz
spriccelve összejátszik
a fogkefével.

2017. április 16., vasárnap

Fénykép és fotó



A Nemzeti Múzeum fényképtárába már tengernyi sok fotográfiát sikerült átmenekíteni. Itt mindenek előtt a történeti tartalmak jutnak (majd egyszer - esetleg) szerephez.
Így van ez persze "odakint" is. Nagyon sok fényképet a nézői háttértartalmakból kisugárzó kulturális vonatkozás érdemesít figyelemre, tölt fel kommunikációs tartalommal. Sok esetben a képen ábrázolt(ak) közismertsége, s nem pedig a formai erények. Esetleg csak egy szűk (családi?) körben való ismertség. Ezek a körök viszont viszonylag gyorsan átrendeződnek, idegen vér szerint felhígulnak, sőt, tovatűnnek.
A fotó elnevezés - ha ésszerűen rendezzük el a fogalmi viszonyokat dolog és rokonítható dolog között, azoknak a fényképezési tetteknek jár, amelyek nem csupán pszichénknek a múlt, az elmúlt nyilvánvalóságába való átröppenéséhez szolgálnak, hanem formájuk által is hangolják nézői lelkünket.
E formáltság (és még valami) nélkül a fénykép a pillanatnyi hangulat - dominánsan a közöny -  prédája lesz (a még valamit illetően lásd például Roland Barthes fenomenológiai megközelítéseit a Világoskamrában.)
A Nemzeti Múzeum kerítéstárlata (Múzeum utca) mely a Budapesti Fotó Fesztivál palettájára is felkerült, zömében fényképeket, tárgyuk, illetve a fényképező személy jelentőségére apelláló régi fénykép felvételeket mutat, s csak kisebb mértékben fotókat. (mutat... - pongyola kifejezés: ...menekít ki kis időre a hajdani pillanatok tengernyi sokaságával szembeni emberi és intézményi tehetetlenség éjsötét karanténjaiból :-)
A fényképeknek jót tesz a kerítés (legalább is nem árt,) a fotóknak kevésbé (lásd illusztrációnkban rejlő célozgatást a térbeli szétszórtságra. (Tudom, a kerítés itt egyébként síknak számítana :-)
A fotónak szánt felvételek idő távlatában megmutatkozó érdekessége, hogy némelyek formáltsága váltig hat, másokén pedig kezdünk átlátni, vagyis elvesztik esztétikainak mondott varázsukat.
Ezeknek a befogadói gondolatoknak jócskán keresztbe tesz, amikor a járdán, a képeknek háttal beszélgetők, látván, hogy valaki fényképezni szeretné (s még állványa is van!! :-) a kerítésre akasztott képsort, azért se mennek odébb.
Érdekes végiggondolni, hogy ilyenkor készíthetünk-e fotót, vagy csak fényképet, vagy esetleg még azt sem.  Ez utóbbit gyanítván próbáltam utólag a végképp-semmit-mondásból kitörni.  


2017. április 13., csütörtök

TUSKOCKA



Az árhullám elragadott egy ágait vesztett, kétöles tuskót a bősi kikötőnél. Végigverődött a roppant fatörzs a Duna kanyarulatok külső ívein, s két nap múlva megérkezett Budapestre.
Történetesen a Szabadság híd lábához, ahol az a második világháborúban elanyátlanodott okoskocka szellőzik alacsony vízállás idején. Szertefoszlott főgondolatból leszakadt, geometrikus mellékgondolat, alaktalan kövek közt suvadva. Szikkad és szomorkodik, szimmetrizál, váltig úgy tudja, hogy ő még egy gondolat. Így telnek évei minden múltja és célja vesztett betondarabnak.
Tőle pár méterre akadt meg egy meder alján akadékoskodóban, talán egy láthatatlan kőben a két és fél öles tuskó.  Sötétre hízott, hasa mind mélyebbre ereszkedett a nagy utazásban.
A kocka félig sárba vesző lapjával fordult feléje. Nézd már, egy semmi, egy alaktalanság!
- Nem vigyázol? Még összekarmolod a puha testedet! - ezt a semmiséget ötölte ki a kocka másnapra, csakis mert már ennyire lezüllött végtelen unalmában.
A víz éppen apadt. A tuskó, ki Bős óta jócskán súlyosra szívta magát, már rendesen fenn volt akadva. Se száj se testbeszéd, meg sem billentették a hajók által keltett hullámok. Rangjához és pillanatnyi szilárd helyzetéhez méltatlannak érezte, hogy ilyen alantas fricskákra reagáljon, de hiszen, gyakran érzi magát méltóságosan megállapodottnak, ki csak megfeneklett.   
A tuskó hízott s feketedett tovább. Esélyein tűnődött, s válasz nélkül töltötte az éjszakát.
- Do you speak hungarian? - ezt sütötte ki a kocka másnap pirkadatra, mikor a feketére ázott farönk a folyó sötétjéből újra előderengett.
- Kicsit - loccsant a tuskó az apró hullámok nyelvén.
- Beszéljek magyar-angolul? Na jó. Mondd, are you a faking? - Ezen jól esett volna fetrengve nevetni, de a szögletes idom túlságosan a földbe volt ragadva. Amikor már elég világos volt, engedékenyen hozzátette még: - ...vagy inkább angol-magyarul? Egy woodkirályhoz van tán szerencsém?
- Tuskocka! - Ez volt csupán a válasz. A tuskó inkább szabadulása lehetőségein gondolkodott.
Érezte aztán másnap, hogy könnyebbé lesz a teste. Az ár lassan lopakodott fölfelé a derekán, és egyszer csak ázott hasa elszabadult. Pár perc se telt, s forgolódva tovaevickélt, át a híd alatt.
- Bagy-bugy-bigy-bugy - a vízszint alá kerülő betonkocka próbált még elköszönni. A tuskó már az Erzsébet híd hasa aljával szemezett, mikor a mértani alakzat utolsó csücskét is beszopta a folyó.
- How ár víz...  - de ezt már nem sikerült befejezni.

A tuskóra vártak még szerb napok, bár szerbül még kevésbé tud, ki a szlovák Duna parton nőtt fel. 

2017. április 10., hétfő

Haiku verseny



A magyar haiku rendezvényekre, melyek mögött jórészt az idén harminc éves Magyar-Japán Baráti Társaság áll,  gyakorta kerül sor a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban.
Az idei haiku nap alkalmából Dr. Vihar Judit, a társaság elnöke beszélt arról a kicsiny létszámú, de annál bennfentesebb jelenlévőknek, mit is kellene tennünk, hogy "a haiku tényleg szárba szökkenjen itt Magyarországon".
Ezen eltűnődtünk. A szárba szökkenés vajon hol kezdődik, hiszen már klasszikus minősítésre méltó haiku életművek zárultak le nálunk, például Fodor Ákosé. Az is lehet, a haiku írásnak tömegmozgalommá illik válnia. De hiszen rengetegen ontják nálunk a haikut, tehetségesnél is buzgóbb amatőrök meg profinak nevezhetők. Haikura szakosodott, magát A haiku kiadójának nevező formáció is virágzik. Maradjunk annyiban, hogy ez a szárba szökkenés ("szárba szökkenjen") szóvirág. És pont öt szótag! Kezdő hangütésnek talán valóban jó.
Vihar Judit elmondta, hogy a haiku íráshoz nem alliterálni kell minden áron, a legfőbb irányadó, hogy legyen benne költői erő. Ez világos, és mi magyarok mindig is jók voltunk ilyesmiben, csak a költői figyelem és vele az erő nálunk hagyományosan máshová koncentrál, mint a japánoknál.
"Ne cicomázzuk a verset, mint egy karácsonyfát!"
Ezek szerint ezt csináljuk, legalább is egyes magyarok, és feltűnően sokan, ha már így kellett szóba hozni :-)
A haikunak két nagy csoportja van és ehhez kötődően Japánban 4 klasszikusa:
A Number One Macuo Basó a 17. századból. Előtte a japánok a láncverset szerették, amiben központi elem volt az 5-7-5 morából álló (ennek nálunk a szótag a formai megfelelője)  hokku. Az alkalmi társaságok tagjai akár kimerülésig is rögtönöztek az előttük versben megnyilatkozó valamelyik versszavához kapcsolódva.
A korai időkben vidám első versszak vált később önállóvá. Basó tette igazán naggyá, ünnepélyessé, széppé. Több haiku iskola is keletkezett.
A haiku egyik csoportját képező versek követik a Basó koráig visszanyúló szabályokat. Az első szabály a szótagszám kötöttség, de - idézzük Vihar Judit szavait: "ha véletlenül nem hét szótag van a középső sorban, hanem nyolc, de gyönyörű a vers, akkor semmi baj... Legyen minden természetes. És a hagyományos haikuban nagyon-nagyon fontos, hogy a haiku valamelyik évszakról szóljon. A japánok nagyon büszkék arra, hogy négy évszak van náluk.(!!! :-) - a szerk.) Mi elfogadjuk, nálunk van ugye nyár, tavasz, ősz, tél, satöbbi. ( :-) - a szerk.) Mi inkább bosszankodósak vagyunk, nekünk soha nem tetszik semmi, s akkor azt mondjuk, ááá, már megint itt van ez a tavasz, jaj, hát hol tavasz ez? Itt semmi nem történik. Nyáron: jaj, már megint negyven fokos hőség van, de rossz ez a nyár! Télen: jaj, ilyen hosszú tél, megint fázunk! A japánok azt mondják: ezt kaptuk, ezt kell kihasználnunk, evvel kell élni, és mosolyognak hozzá, és bizony így sokkal több eredményt lehet elérni talán."
Vihar Judit elmondta, hogy minden évszakhoz vannak évszak-szavak (évszakonként kötetet töltenek meg!) tavaszi haikuba tavaszi évszak-szó kell. Cseresznevirágzás a legkedvesebb japán évszak-szó. A japánok tavasszal "az időjárás jelenrésben nem azt nézik, hogy most milyen idő lesz, hanem, hogy hol tart az országban a cseresznyevirágzás".
A másik nagy haiku csoport kialakulása 1860 után kezdődött, amikortól a császár beengedte az európaiakat és az amerikaiakat Japánba, s velük "betódult a nyugati kultúra". "A japánok tízszer jobban majmolták az európai és amerikai kultúrát abban az időben" mint mi a rendszerváltás után. Akkor kezdtek el szabadverseket írni, és feledésbe merültek a hagyományos japán műfajok, így a haiku is. Ekkor jelent meg Maszaoka Siki költő, a negyedik klasszikusnak mondott haiku mester, aki visszaterelte a japán költőket a hagyományaikhoz. Ő adta a hokkunak a máig virágzó haiku nevet. Huszonkétezer haikut írt, bár élt mindössze huszonvalahány évet!  "Ha ő nincs, akkor a haiku sincsen ma, mert ő terjesztette el nyugatra... Hozzánk angol, francia költőkön át jutott el a haiku, és Kosztolányi a Nyugat első nemzedékének egyik fő képviselője tette ismertté." Ekkortól terjedt el hát nálunk.
A modern haikuról részletesebben Czifra Adrienn mesélt. Szavaiból úgy tűnt, hogy a japán költők számára kemény próbatétel a klasszikus haiku hagyományokon túllépni. Különösen, mert a klasszikus hagyományaikban gyökerező kötelességüknek tekintik a modern haiku írásban a világnak irányt mutatni. Érzékeltetésül megemlített Czifra Adrienn egy modern haikut. Sokat mondó:
Nézem a folyót,
kezemből földre csúszik
lassan a banán.
 Hát igen! Ezt a modern egyszerűséget azért még majd utol kellene érni.

Az idei haiku nap nagyszerű meglepetése volt, hogy a képre írott haikuval operáló haiga műfajában, a felnőtt verseny-kategóriában kedves barátunk, Hajdú Gabriella nyerte az első díjat.
Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy sok, helyenként  ügyefogyott és ez által bátorító haikunkkal sikerült felhívni figyelmét erre a szép költői formára.



Vihar Judit a Hopp múzeum tavaszias színpadán















Haiga rögtönzés a múzeum udvarán 















Zapcsák Feri kalligrafikus ecsetei










Hajdú Gabi első díjas alkotása a Hopp Múzeum utcai kerítés-tárlatán










D-Vektor Hajdú Gabriella első díjként kapott japán poszterével

















ráadásként: Hajós Gabriella által megzenésített Basó haiku (RáczIstván fordítása)
Sima víztükör/béka ugrál a parton/megcsendül a tó.
video

2017. április 8., szombat

Én volnék bonyolult?



Én volnék bonyolult, amikor elmém éppen pontosan, szépen, csillagként menni próbál az égen?

Fényben, az elektromágneses hullámok rendjében, s azok törvényszerű interferencia játékaiban lakozik a világ önmagáért való, ember által felfogható harmóniája. Megfigyelései és felismerései útján az ember erre a harmóniára, a színek kombinatív rendjére elnyelető - és kibocsátó - anyagok által képes rájátszani (lásd akár: szobafestés, festészet).

Élők által keltett, tudatosan és szelektíven irányított energiák valamint eltérő számszerűségnek megfeleltethetően  méretezett/átméretezhető rezonánsok (lásd például: hangszálak, hegedű stb.) híján a világ hangzása csupán formai rend nélküli történésekről referál. A világ hangzásának ember által érzékelhető spontán harmóniája jószerével a ritka véletlen szülötte.

Nem jön itt szóba akár a látvány, akár a hangzás szándékosságára bízott, abból vagy a természet megnyilatkozásainak megfigyeléséből egyezményesen lepárolható - ám a természet felsőbb rendjére formailag nem apelláló -  kulturális minőséggel címkézett üzenet (lásd például: fizikai értelemben formátlan/formálhatatlan hordozóra ültetett vizuális vagy auditív/verbális kommunikációs gesztus.)

Nem jönnek itt szóba a fény- és hangviszonyok forrásainak ismeretében elménkben támadó - leíró vagy elvont -  képzetek. Az elme egy másik, kollektíve és individuálisan teremtett, szuverén valóság egyénre címzett foglalata.

Próbálják olvasóim a szemük felemelése nélkül, egyetlen pillantással összekötni a három pontot!

2017. április 2., vasárnap

Miért ne csinálnánk a fesztivált?


A Frühlingsfestival alkalmából ezúttal a Gellért hegyre látogattunk el.


Ürügy kirándulásra

Gépünk a virágba borult Szabadság szobrot kutatja. Ott van.















Művészi táblaképekből látható kiállítás a Gellérthegy aljában.









Tavaszi virágzás - nagyközönség nézet
















Tavaszi jó meglátás - már a miénk :-)











Tavaszi egérutak a Gellért fürdő felé
















Keresztbe tesznek a Szabadság szobornak
(esetleg - lángleheletével meggyújtja a fáklyát a tavaszi szabadság :-)













pontosabban a tavasz lángleheletével meggyújtja a fáklyát

Poszt-pszeudo szelfink a fesztivál alkalmából












2017. április 1., szombat

április 1

Tegnap régi barátunk Füles (Tóth József) az ő tréfás képi ötleteit vetítette a Józsefvárosi Galériában. Például olyan talált krumplikat is, melyek egyebek mellett állatra hasonlítanak (például emberre :-)
Ma, április elseje tiszteletére eszünkbe jutott, hogy nekünk is, illetve Pesövé Ofszinak szintén akad sok ilyen vicces képe. Itt van például ez a teknős, ami megszólalásig hasonlít a krumplira:




2017. március 21., kedd

Arany János emlék-bedobás

Március 21-én a tavasz beköszöntének és egyben a Meinl féle kávéköltészetnek fényes napján délután 3-kor - lélekszámban jócskán megfogyatkozva már - Arany Jánosra emlékeztek a Szabadság hídra visszajárók.
A páratlan szép tavaszi délután témája ezúttal az ÁTOK volt.




Az átok eleve költői megnyilatkozás, mert bátran kísért realitáson túli összefüggéseket. Egyebek mellett ezért sincs átok hatékony nyelvi forma nélkül.
Az átkok tartalma koronként és az átkozódó társadalmi hovatartozása szerint változó. Az átok a mindenkori tudástól inspirált késztetésből és egyben látomásokból táplálkozik, így egyszerre fejeződik ki benne az individuum és a korszellem.

Kiindulásul itt egy szépirodalmi átok:
Száradjon el a kar, mi őt lefejezte! (Arany János: Szondy két apródja)

És íme a nagy költő 200. születésnapját köszöntő változatok:
1. Esdeklő átok (középkoriasan):
Ó, bár száradna el a kar - de csak ha Isten is úgy akarja - mi őt lefejezte! 
 vagy még esdeklőbb formában:  
Édes Istenem! Fejet hajtok a Te kiismerhetetlen igazságod előtt, hogy bár annyira szeretném, esetleg mégsem szárad el a kar, mi őt lefejezte.

2. Túlzott indulattól képzavaros átok:
Száradjon el a kard, mi őt lefejezte!

3. Demokratikus átok:
Szavazzunk! Száradjon le, vagy nem kéne leszáradnia a karnak, mi őt lefejezte?

4. Liberál-demokratikus átok:
Akár le is száradhat a kar, mi őt lefejezte, de átkozottul elég legyen a kar személyiségi jogainak semmibevételéből!

5. Ókor, tirannusi átok:
Halál fia, aki nem a kart szárítja, mi őt lefejezte!

6. Rendőr prefektusi eligazító átok, 20. század eleje:
Átkozott hülyék! Két napon belül itt legyen nekem leszáradva a kar, mi őt lefejezte!


7. Népmesei átok:
Száradjon le a kar! - kiáltotta a boszorkány, és a kar úgy leszáradt, mintha ott se lett volna.

8. Internetes, 6-10 év korhatáros mesepályázat különdíjas átka:
És a kar úgy elszáradjon, mint a sicc!

9. Esküdtszéki döntés nyomán jogszerű bírói átok:
A kar bűnös. Három és fél év alatt száradjon el, de tekintettel a vádlott zavarodott voltára, a végrehajtást a bíróság felfüggeszti!

10. Absztrakt átok:
Akkor lássam el nem száradva a kart, mi őt lefejezte, amikor a hátam közepét!

11. Cigány-átok:
Az íz egye meg a máját, holló nagybőgőzzön a belein, míg le nem száradt a karja, mi őt lefejezte!

12. Átokcsapda:
A kénköves leszáradás jöjjön rá, ha magától nem szárad el a kar, mi őt lefejezte!

13. Sámán átok:
Torkod kiszárad, eltűnik belőled minden életnedv, s karostul elszáradsz, ki őt lefejezted!

14. Háziasszonyi átok:
Száradjon a gangon kötélre csipeszelve a kar, mi őt lefejezte!

15. Finom úrinő átok:
Kar, mi őt lefejezte! Volna szíves leszáradni, még mielőtt átkozódni kezdek?

16. Tudományos átok:
A mátyási aranykorra célzó "holló vájja ki a szemedet" átkot nem volt időszerű emlegetni a 19. század ötvenes éveiben. Ez egyébként is nagyon áttételes átok lett volna a bősz Ali nyomasztó üzengetései közepette, mert ez az átok-forma csak akkor jöhet működésbe, ha előtte a célszemély már megfogadta alapozó tanácsunkat is, nevezetesen, hogy dögöljön meg. Holló ugyanis elevent nem váj. Why? Nobody knows.
Ilyen körülmények között kézenfekvő, hogy miért választja Arany János versében a leszáradásos megoldást, ami egyben finom utalás a Bach korszak passzív rezisztenciáját tápláló nemesi morál erodálódására is. Mind e fenti érvelés egybecseng Pesövé Ofszi Bevezetés és duplabukfenc című tanulmányában kifejtett meggyőződésével is *.


* "Száradjon ki a tinta a tollából, aki ezt másképp magyarázza!" - (Pesövé Ofszi idézett műve 13. oldal)

17. Fogyasztói bevezető átok:
Ne törje a fejét, hogy mi legyen a karral, mi őt lefejezte! Vegye, vigye Átok-csomagunkat - most féláron!

18. Univerzális átok-kapszula:
RRRRRátok!

19. Morális átok:
Száradjon el a szám, hogyha hallgatok, s nem kívánom, hogy száradjon el a kar, mi őt lefejezte!

20. Fogyasztói megerősítő avagy fenntartó-átok:
Átkod nem elég hatásos? Miért hezitálsz? Keresd fel Átokboltjainkat! Most féláron kínáljuk prémium kategóriás száradásgyorsítónkat. Keresd az Arany-kupakosat, és nyerj egy nosztalgiakirándulást a drégelyi romhoz!

21. Hippy átok:
Let the arm dry, let the arm dry in... his arm dry in.
(köszönet a társszerző Hajdú Gabinak:-) 


let the arm dry... - musical kivitelben
a leszáradt kar és az Arany Jánost köszöntő kiválóságok: Faklen Pál, Szentmártoni Szabó Géza, Szigeti Lajos, Mindszenty Andrea, Kard Aladár és D-Vektor

sok éves szünet után ismét bedobás
 A fotókat Tóth József Füles készítette


2017. március 13., hétfő

A 2B Galériában




Megnyílt Féner Tamás fotóművész újabb kiállítása a Ráday utca 47-ben.
Jelképek erdején át.  A cím Charles Baudelaire Kapcsolatok című verséből merít.
Tűt lehetett leejteni, de aztán lehajolni a tűért, ez szinte lehetetlen volt.
Tömeggel egészen mutatós e tér: 2B Galéria. Ám vájt szeműeknek érdemes visszatérni, amikor lélek sincs ott, mert akkor látni, a képek és a számukra felkínált tér kölcsönösen fellengzős viszonyát. Ez ma már így megy. Igazán a prominens személyek megnyitónak nevezett futó találkozásakor nem is a képeken van a hangsúly.

A megnyitóbeszélő Parti Nagy Lajos mondja a magáét
a beszéd alatt egy szintén fotós látogató hegyezi exponáló ujját

Az egyik fal

Egy másik fal. Rajta A gázkonvektor metamorfózisa. Előtte Bak Imre, a Nemzet Művésze és Fehér László festőművész, aki kilépett a Magyar Művészeti Akadémiából.






Egy harmadik fal. Mintha a purgatórium nyílna ott. Cerberus őrzi a bejáratát.









Albertini Béla Professor Emeritus fotótörténész, hátán a vacsorájával















Albertini Béla CSs és Beke László CSs történész. Háttérben A gázkonvektor metamorfózisa.








Beke László CSs felkínál Féner Tamásnak néhány hiányzónak gondolt fogalmat az ikonográfiával kapcsolatban.








Nem hallottuk, hogy erre Féner Tamás mit válaszolt. Talán jobb is :-)