pillanat

avagy adalékok a

vajon kellenek-e még az "emberek" * az ember művészetéhez témaköréhez.

A pillanatfelvételről tudhatjuk, micsoda, de mi a helyzet a pillanattal magával?

A pillanat a valóságnak csupán bizonyos absztraktuma, empirikus alapú, érzékelési és észlelési sebességkorlátaink határai között sűrűsödő eseményhalmaz, amit az idővel való összefüggésben tekintünk, ám az időről, s következésképp a pillanatról is elég zavaros a tudomásunk. Némelyeknek még talán gőzük sincs róla.

A pillanaton legtöbben idő-összetevőt, idő alapelemet értenek, miközben a tudomány már az idő, mint szuverén dimenzió létezését is kezdi kétségbe vonni.

Elismerjük: gépileg rögzített látvány formájában a történések legapróbb mozzanata is megállítható (tehát van mit pillanatnak nevezni), de ez a "mozzanat" sem egyéb, mint irányultsága vagy jelentősége által behatárolható, együvé tartozónak tekintett történéshalmaz, mely végtelen számú további mozzanatra, "pillanatra" volna bontható.

Badarság tehát, hogy a pillanat, mint olyan megállítható volna. Az ember jelen, korszerű eszközei útján a leggyorsabb zárral sem férhet hozzá a valóság valóban mozdulatlan alapelemeihez. Bizonyára nincs is ilyen. És ha volna is, minek bámulnánk mi azt?

mozzanat leképződésnek képszerkezeten belüli tovamozdulása

 Azt is többé-kevésbé jól érzékeljük vagy lényegileg helyesen ítéljük meg, hogy miért "jó" vagy "rossz" a számunkra jelentőséggel bíró történésekből kiragadott képi "pillanat". A jó pillanatból - minimum sejtés szintjén - kiolvashatóak a történés előzményei és következményei, azaz, elménkben rekonstruálható a valóság dinamizmusa. Érzékelni véljük magát a történést, ítéletünk tárgyává lesz, minőségeket ölt magára a pillanatképi helyzet, melynek ez által sajátos érzelmi vetülete, "íze" keletkezik.

Képzeljük ide egy "élettelen" városi úttest, utcarész fotóját. E kép is pillanatfelvétel, csak a pillanat, a bele foglalt történés érdektelen.

Az ember nézi a történések kiragadott mozzanatát, és belső érzékei, képzelete számára a történés "jó" esetben a képi jelentés inspirációi szerint zajlik, mozdul tovább, játszódik akár alternatívák mentén párhuzamosan is , empátiától vagy averziótól vezérelt irányba, ahogyan, például, a hátrafeszülő karban tartott dárdát érezzük elrepülni, vagy szenveink mentén szeretnénk, hogy a lendületben elkapott gumibot okvetlenül lecsapott vagy mégse csapott le.

Ez a hatás volna - már, ha fellép - az igazi érték a történésekből kiragadott látványban. Az, hogy befogadói elménket beleélő aktivitásban tartja. Ritkán sikerül ilyen valóság mozzanatot képileg megragadni - a statisztikai gyakoriságot tekintve: azt a mozzanatot, amiben benne van az előtte és az utána is, sőt, még a megítélésre ösztökélés is.

A statisztikai adatot egyéni esetekre bontva: van fotográfus, kinek ilyesmi soha, s van, kinek szinte mindig sikerül. Ezt a vele született tehetség számlájára írjuk. A "jó"pillanat látványa a történés mozzanatának természete és jelentése szerint különféle irányba és különféle mértékben tereli és mozgósítja a képzeletet, és fontos pszichés konzekvenciákat szül(het.) Akár csak, hogy a képet nézve nem unatkozunk.

Így jön létre a tova tűnt idegen történésekhez, "pillanatokhoz" való, esetleg szórakoztató, de általában számunkra érdektelen vagy ritkábban érdemi viszonyunk.

Ennek a velejét most megismételjük:

Nem mindegy, hogy a képből milyen értelmezési inspirációkat vélünk magunk felé áramlani.Az inspirációk néha érdektelenek, más fotók iránt meg heves érdeklődés támad bennünk. Mindez azonban nem csupán a képzeletet mozgósítani képes, "jó" pillanattal függ össze.

Markovics Ferenc emlékezete szerint Berekméri Zoltán hangoztatta, hogy egyetlen képelem nem elegendő a fotón. Valóban! Legkevesebb két képelem kell, még hozzá afféle képelemek, amelyek mögött olyan lencsevégre kapott entitások vannak (mondjuk például: élők által megnyilvánított erőtlenség kontra ragadozás) melyek létérdekei és energiái - akármilyen értelemben - egymásra irányulni látszanak, vagy melyek között, például, tudottan vagy érezhetően antagonizmus feszül. Vagy kölcsönösen minősítik egymást, egymás helyzetét (mondjuk például: itt egy nyitott festékes doboz, amott távolabb meg egy eldobott, beszáradt ecset.) Ha vannak ilyen viszonyt színre állító képi elemek, ezt a viszonyt megragadja és mozgásba hozza a nézői képzelet.

Nem kínál a nézőnek semmi ilyen érdemlegeset az, aki képein egyetlen - mondjuk például természettől szép - dolgot önmagában mutogat, vagy aki pusztán a képből ki nem deríthető közlési szándékait kísérő cédulákon narrálja. Meglehet, sértőn hangzik ez a magukat mutogató, ím már magukat milliárd számra mutogató szépség levadászók s úgyanúgy a konceptuálisok fülének. De azok se örüljenek, akik egymás iránt érdektelen képelemek alakzatait tákolják esztétikai formáltságúvá: metszik az aranyat, építik, bontják, csiszolgatják a képi finomszerkezeteket, miközben a képi elemek között érdektelen vagy elcsépelt a viszony.

De vissza most az "állóképhez"! Ha megállunk és figyelmesen tekintünk, mondjuk, a faluvégi tájra, nem látjuk, de ma már tudhatjuk, hogy a szemünk elé táruló összes dolog (pontosabban matéria) építő elemei strukturális mélységeikben, atomi szinten és még mélyebben folyvást csereberélik a maguk viszonyait. Ennek a ténynek hosszú távon megmutatkozó vizuális bizonyosságait ismerjük: kórhad a deszka, porlik a kő, megdől a házfal, a kerítés színét kiszívja a Nap stb. De ez, amit így tudunk, egyetlen elkapott "pillanatban" sincs benne. Olyasféle elváltozásokról (történésekről) van szó, melyek század-tizedmásodpercekben, de talán még években, évtizedekben sem mutathatják meg magukat, sem tendenciáikat. Nem pillanatfelvételként tekintjük az ilyen fotókat, holott ezek is azok, hanem jó esetben beleérző merengésünk tárgyaiként.

Ám ha a fotó, mondjuk, olyan empirikusan már ismert történésről szól, hogy a kerítésen át menekülő gyümölcstolvajt már majdnem eléri az ugrásában képileg megragadott kutya, akkor könnyű visszajátszani képzeletünkben, mi előzte meg ezt a mozzanatot, s attól, hogy mi következhetett azután, hátunkon még akár a szőr is égnek áll. Vagyis a "jó" képeken a befogadó által érzékelhetően mozog a "pillanat" előre, hátra.

Gyakran felötlik emlékezetemben 1985-ből a 13 éves kolumbiai lányarc, Omayra Sanchez Garzón World Press Photo nagydíjra érdemesült portréja, akit foglyul ejtett a vulkánkitörést kísérő sáráradat, s 60 órán át, lassan elmerülve várta egyre nyilvánvalóbb halálát. Bár hosszan változatlan volt, amit a fotóriporter nem szokványos portréja láttat, pillanatkép ez is, mert inspirációja tűhegyes: a halállal szembeni tehetetlenség zaklató érzését keringeti bennünk, s emellett még ama zaklató kérdést is, hogy mit is csinál érdemében, igazán, aki csak fényképez ilyenkor.

Szóval, fotók láttán, a kontextust megértve számtalan minden mozgásba jön a képre tekintő, gondolkodó ember elméjében, több is, mint amennyit a pillanatfelvétel megragadhatott. Persze, csak, ha van kellő erejű motiváció, s ha túlmutat a pillanaton az érdeklődés, és szociálisan motivált, kellő mélységű a környezetünk iránti empátia is,

és érdekel még bennünket kattintgatás közben az "ember".

* "emberek" a hatalmi elit divatba jött nagyképű terminológiája szerint (értsd: akik csak vannak, de a kiváltságosok által el kell nyerni választói kegyeiket és hasznukat kell venni.)

kakukkot se!

Ahogy a réges-régi mondás tartja, nincs az a rémálom, amiből a kakukkos óra ne tudna kimenekíteni. Eme biztató körülmény tudatában, Úniónk szabad állampolgáraként, állítólag, most már végre csakugyan, bátran és szabadon álmodozhatunk, amiről csak akarunk.

Így akár azt is álmodhattam volna az éjjel, hogy Európa fészkében ott egy több milliót nyomó, hatalmas kakukktojás, amit a liberál-toleráns avagy tolle-liberáns EU-békegalamb költöget kifelé. Megálmodhattam volna akár azt is, hogy mi lesz azután, amikor a kakukk már kikelt, például, hogy hányat kiált még nekünk az a kakukk, (esetleg egyet sem... :-)

de merek én ilyesmit álmodni?

Városszépítés

Mráz Zoltán fotószolgáltató barátunk pompás diadalstatívot emelt a Rákóczi útról hozzá vezető sugárút fölé. Élmény volt átsétálni alatta.

Őrületes átverés

avagy kaland a tyúkeszű okostelefonommal.

Megsétáltattam feleségem által levetett mini-Ldzsímet az Erzsébet hídon. Na gyere, mondtam végül, most csináljunk egy szelfit, s ő már nyomta is a képembe a képemet.

Csakhogy...

...ekkor fejem fölé emeltem a Nikonomat, és azzal fényképeztem. A tyúkeszű okostelefonom ebből semmit nem fogott fel. Azt hiszi, selfit csináltunk, pedig ez egy hamisítatlan hiperszelfi, s mint legeslegelső ilyet, már be is jelentettem a szabadalmi hivatalban.

sitty-suttybolygó

Két markos férfi jött szembe ma, kora reggel a Piac utcában. Úgy tűnt, agyondíszített karácsonyfát cipelnek. Kicsivel később az a karácsonyfa már mennyezetről frissen letépett, ormótlan csillárnak látszott. Mobilom a zsebben, két kezem tele élelmiszeres szatyrokkal. Hát erről is lemaradok, gondoltam mérgesen, pedig micsoda kép!

Akkor majdnem felrobbantam, csakugyan, de most már azt mondom, sebaj, majd felelevenítem a hihetetlen történéseket szavakkal.

Nos, ez a giccsbe álmodott karácsonyfa, de hamarosan mint dúsan roskadozó kristályüveg csillár, csak növekedett és növekedett, és egyszer csak világosan láttam, hogy sem azt sem ez utóbbit, hanem egy galaxist cipel ez a két zsákmányörömben fürdő alak.

Pont úgy is festettek mindketten, mint a Bogár a Men in black című filmben, aki egy bizonyos galaxist jött megkaparintani, és ezért minden büdös disznóságra képes. Határozottan éreztem a fekete lyukat a gyomromban, ahogy elloholtak mellettem, de nem volt mit tennem. Szidva pechemet, mérgesen bandukoltam a piac felé.

Amikor azonban dolgom végeztével visszájára fordítám a Piac utcán való kutyagolást, megcsillant valami a járdán, s látom ám, hogy az csakis a galaxisból perdülhetett oda. Egy mágikus bolygó a holdjaival. Bár akaraterő dolgában messze esem a Bogártól, éreztem, hogy így, ahogy savanyúságostól jövök a piacról, felsőbb hatalom által kiszemelt vagyok, és sitty-sutty, zsebre vágtam a galaktikus kincset. 

A felsőbb hatalmasság akarta bizonyára, hogy mégis mutathassak nektek valamit ebből a képtelen kalandból.

P.O. 

Kihívtam Rogert

Álmomban, most, hogy finis felé tart a US OPEN, kihívtam Rogert. És - felhúzta bár a szemöldökét - képzeljétek, szervámat fogadta. Az összes labdájára rámozdultam. Láthatta, nem akárki az ott, a túloldalon.

Aztán a harmadik hatnullánál hirtelen feladtam. Alig hittem az álmomnak. Pont most, amikor... ? Korholtam magamat, de hiába, csak kifogás és kifogás, hogy még nem ittam kávét, hogy menni kell a gyerekért, és a reumám is vacakol.

- Nem vagy már a régi - szólt ekkor Roger.

- Én e? - Mérgemben felébredtem.

És tudjátok, így, utólag, bár piszkosul megsértett, Rogerre valahogy nem haragszom, mert szűgyöm mélyén a tisztelet mások nagysága iránt mindig ott volt, és ott is marad.

Volnék és kész

Kérdezhetnék valamit, valami praktikusat, ha történetesen én is épp arra szelném az űrt. Mondjuk: - Hello, üstikém! Nálad hány óra?

De válaszolhatna-e az üstökös, mondjuk így: - Mi, micsoda? Hogy hány óra? Hm... mit tudom én. - Vagy: - Nálam egy se - amivel aztán jól magára haragítana.

Aligha. Mert az üstökös csak van, és kész.

Hát igen, talán én is csak volnék és kész, ha be tudnám fogni a pofámat.

Űrkirándulók által telefirkált aszteroida