GONDOLKODOM



Zsigeri boldogságok 
"Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa."

      J.A.  (vigyázat, nem Jakupcsek Abrielláról van szó!)
 Akkor kívánjunk ilyet, 
 ha teljesen közömbös számunkra, hogy az illetőnek bejön, amit kívántunk, vagy sem.
BUÉK alapforma:     "Bort, búzát, békességet!" 
   továbbiak:              "Szeretetben gazdag Új Évet Kívánok"
                                   "Erőt, egészséget az Új Évben...!"
                újabban:                    "szerotonin-szintben gazdag Új Évet!"
                                                  "endorfinban gazdag Új Évet kívánok"
Boldogság-Járandóságok
            ide sorolandók a szociális előmeneteli pozitívumok
            és a státusszimbólumok birtoklása
                        direkt: "Elismerésben gazdag Új Évet..."
                                   "Sikerekben gazdag Új Évet kívánok..."
                                   "Karriered legyen töretlen!"
                                   "Adóterhed tűnjék elenyészőnek!"
                        biankó: "Váljon valóra minden, amire csak vágysz!"

Import Boldogságok
                                   heppi nyú jiér!
                                   nevögivapp!

Boldogság-garanciák 
   Nyílt:   mindent, amit magamnak is-féle kívánások: sikerülések, szerencs
              "azért is legyünk boldogok az Új Esztendőbe
              "légy dúsgazdag és mégis boldog az Új Esztendőben" 
              "kívánom, ami a boldog Új Évhez kell: 
                                   jó származás, 
                                   jó barátok, 
                                  jó szerencse, 
                                  egészség, 
                                 gazdagság, 
                                 szépség..." 
Homályos: (előfeltétel-függő garanciákkal) 
            "kerülgessen az igazi boldogság az egész Új Esztendőben!"
            "ott lássuk viszont egymást: egy szebb, boldogabb Új Esztendőben!"

Boldogtalanság-relativizálók, boldogságbetlik
filozófiai alap: Ki bánatot sosem ismert: boldogságot meg sem ért. - Rusztaveli
            ilyet bárkinek kívánhatunk: 
            BUÉK alapforma:    
                        "bú, betegség elkerüljön!"  
                        (feltételezvén, hogy a megcélzottnak volt már ezekben része) 
            továbbiak:      "lábad ne törjön!"
            invert fenyegetés:        "jöjjön a baj csőstül, de Te valamennyin felülkerekedj!" 
            szerencse kelepce:      "találj pénzt!"
                       "lépj szarba!" 
túlélő-csomag:            "kár, baj ne érjen...!"
            "ez legyen végre a Te éved!"

Boldogsághátrány kiegyenlítők
                Boldogulás (ott kívánjunk másoknak ilyet, ahol elcsépelődött vagy vészesen lanyhul a boldogságérzet korábban beállt természetes okának újdonságértéke!)
                        pl.:       "karriered legyen töretlen!"
                                   "boldogulásod legyen a boldogságod!"
              Káröröm (akkor kívánjunk magunknak ilyet, 
                             ha már garantáltan nincs reményünk
                             boldogság-áramköreink pozitív feltöltődésére!)
                BUÉK alapforma: "Mindenki más lova is dögöljön meg!"

Boldogság-hígítók
                                   "tudj örülni mindennek!"
                                   "csak rosszabb ne legyen...!"
                                   "kerüld a vágyakat!"

Boldogság-morzsák
                        konkrét apróságok,
pl.:      "az Új Évben néhányszor vegyék észre,
           hogy fodrásznál voltál!"
           "a vakond kerülje el a kertedet!"

Mentális boldogságok
            alapforma:     "...küzdj és bízva bízzál!"
                        "találj magadra!"
                        "kívánok helytállást egy emberpróbáló lehetőségekben gazdag Új Esztendőben!"
"boldog Óesztendőt!"
"teljesíthetetlen fogadalmaktól mentes Új Esztendőt kívánok"
                        "kívánom, hogy ne akarj minden áron boldog lenni"
                        "kívánom, hogy ne függeszd sokáig sóvárgó szemed a boldogság valamely bezárult ajtajára, mert talán már nyitva áll egy másik!"
                        "észrevehetően boldog Új Évet kívánok"
                        "világos prioritásokat kívánok az Új Esztendőben"
                        "értelmet, szervezettséget, rendet kívánok az Új Esztendőben"
                        "hosszan követhető célt kívánok az Új Esztendőben"
                        "kívánom, hogy ne csak remélj, merj is boldog lenni"
                        "kívánom, hogy az Új Esztendőben ne érj rá boldogtalan lenni"
                        "kívánom, hogy ne mintázd mások boldogságát"
Kívánom, hogy
"Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
s mondhasd:
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat."

Tradicionális
"Annak nevével jöjjön fel a forró vízben leghamarább megfövő gombóc, 
akit férjül szeretnél."

Absztrakt:

                        "homlokegyenest kívánok..."
                        "nektek se mellé...!"
                        "legyen az Új Év olyan börtön, 
                         melynek boldogságból vannak az ablakrácsai!"

kényszer-boldogságzubbonyok, boldogságváltók
(jól megfontolandó, kinek, milyen körülmények közepette kívánjuk ezeket)
"Boldog, akinek hűtlensége megbocsátatott, vétke eltöröltetett. 
Boldog az az ember, akinek az úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság." 
                                           (Zsoltárok 32,1-2)
            "boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld
            boldogok, akik sírnak, mert ők megvígasztaltatnak
boldogok, kik éheznek és szomjúhoznak az igazság után, mert ők kielégíttetnek
boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek
boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent
boldogok a békés lelkek, mert ők Isten fiainak hívatnak
boldogok, kik igazságért üldöztetnek, mert övék a mennyeknek országa"


társadalmi boldogság tényezői:
kielégítő jövedelem, lelki és mentális egészség, biztos és kielégítő munka, kiegyensúlyozott, szeretetteljes magánélet, biztonságot nyújtó közösség, szabadság, stabil erkölcsi érték. (Richard Layard közgazdász professzor)

(társadalmi boldogságon itt feltehetően a társadalmi viszonyokban mutatkozó általános elégedettséget kell értenünk, ami természetesen az egyéni kondíciók statisztikai képén alapul. - a szerk.)


_____________________________________________________________________
...



VALÓSÁGOKRUL
1.
Nem vonnám kétségbe az objektív valóság létét. Hogy elhíresült forrásokra hivatkozzam, idézek D-Vektornak és Pesövé Ofszinak A Lényeg Naiv Kisszótára című, máig kiadatlanul heverő (ugyanis sehol nem haver ő :-) opuszából:

Az objektív valóság működő létezési feltételrendszer. Mint ilyen - evidencia.
Nem mondhatjuk-e biztonsággal, hogy valami van, hiszen minimum mi, akik mondjuk, létezünk. Ha nem léteznénk, sem azt nem mondhatnánk, hogy objektív valóság van, sem azt, hogy nincs, márpedig mi folyton mondjuk vagy ezt vagy azt. Ilyenformán tehát kizárt, hogy semmi sincs. Az objektív valóság minimum valami beszélő dolog. Ezek után igazából már az is mindegy, mit mondunk, sőt, szavak helyett elég, ha megmukkanunk.
A kérdés, aminek ezek után még értelme van, csak az lehet, hogy mi van? Nem árt, ha előtte köszönünk: "Szevasz, mi van?"
Na de most már komolyan: az objektív valóság emberi lényege abban látszik lenni, hogy teréül szolgál az életnek és korlátjául a teremtő elmének...

...mondják ezek. Én ma, e ködös januári napon árnyaltabban fogalmaznék:
Valóság dolgában az objektíve adott valóság - amit magam sem tagadnék, hiszen érzékeink erről szereznek önérdekű cselekvéseinknek értelmet adó információkat. ("Hu, ez forró bameg, vigyázz, elégeti a kezedet!" - ha nem vigyáz, kezének valóban annyi; vagy térdig a hegyi patakban: "Te, nem aranyrög az ottan?" és mert meglátta, meggazdagodik; vagy forró sivatagban: "Látom a fát, már csak odáig kell eljutni!" - felkel, elvonszolja magát odáig és megmenekül) - csak kiindulás további valóságokhoz.

2.
Bármíly meglepő, a második legfontosabb helyre a virtuális valóságot sorolnám. Újkeletűnek tűnik, de mindig is létezett. Az érzékszervek közvetítésével kelt képzetek, mint például a vizuális kép is, mind-mind virtuálisak. A modern kor tetézte ezt a valóságot az érzékeket, de még inkább az elmebéli következtetéseket megtévesztő, épp e célra kiagyalt technika-keltette input tartalmakkal, az érzékszervek mesterséges táplálékaival.

3.
A megragadható dolgok valóságának virtuális voltából és a hozzájuk való pszichés viszonyulásból táplálkozik a szubjektív valóság. Virtualitás dolgában megturbózván, az emberi elme most aztán még a korábbiaknál is inkább elszemtelenedett. Gyermekded játszadozásnak tűnnek ma a szolipszisták (lásd ott, más szótárakban!) filozófiai akadékoskodásai. Ha a szolipszisták fejére esik egy tégla, akkor ők esnek téglaként a saját fejükre, olyannyira, hogy képzeletük - szerintük mi más, ugye? - ebbe nyomban bele is hal, mi által, ugye, szerintük, mi is megsemmisülünk, mert bennünket csak ők képzeltek.
de akkor az meg hogyan képzelődődik (sic!) tovább, hogy mi röhögünk az ő sírjuk fölött, hehe...?
Az öntudata hézagosságába belepistult szubjektum a maga felkentségére apellálva előszeretettel pocskondiázza a virtuális valóságot. Be kell látnunk, némi joggal, mert kétségtelen, hogy az érzékek természet/felsőbb-teremtés által kínált táplálékai valóban jól elkülönülnek az ember által, "öncsalás" vagy ha tetszik, szubjektív, virtuális "kaland" céljából teremtett kínálattól. Az önmaga igazi, kíváncsi és kaland-szerető mivoltára ébredt szubjektum azonban, mint az enyém is, szeretőn befogadja mindkettőt.
A virtuális valóság tehát, ellentétben az objektív valósággal, szerves részét képezi a szubjektív valóságnak, ami a tudattal és pszichével felszerelt biológiai entitás, az esetenkénti én objektíve adott belső valóságának kivetülése. A szubjektív valóság, mint objektíve adott, a tudálékosság civilizációs medrében statisztikai kép által igazolható - mondhatjuk tehát: társadalmilag számításba vehető - valósággá nemesül.
Ami sokat sejtetőn arra hajaz, hogy bizonyos bárminemű valóságbeli összefüggések valós tendenciákban tombolják ki magukat, vagyis, hogy például a társadalmi ideák sorsa egyéni gyarlóság által eleve megpecsételt.

4.
Jogos kérdés, hogy a gyarló és eleve elnagyolt érzékelésünkből fakadó érzetek és képzetek eme minőségükben (tehát annak kérdéses voltát illetően, hogy valóban az objektív valóságból kelt inputokból támadtak vagy sem) vajon hitelt érdemlőek-e? Bizonyos belső vizsgálatokkal lefuttatható checking meggyőz bennünket, hogy történhetett vagy nem történt öncsalás (például akkor, mikor azt érzékeltük, hogy az elhagyatott erdőn át sietvén hazafelé, elrabolták tőlünk a te nálunk lévő tömött pénztárcádat, akkor például részegek voltunk, hazudjuk-e ezt csupán neked vagy sem stb.)
Számunkra a velünk történtek a nyilvánvalósághoz tartoznak. Ám csupán eme belső, egyéni kontextusban létezik a nyilvánvalóság, melyhez kívülről nincs mód hozzáférni. A megítélés jogát magának vindikáló hatalom találgatásokkal és ítélkezéssel próbálja hozzá nem férését kompenzálni. (érvelő szavak vádlói kontra védői csűrcsavarása, bírói türelemvesztés, esküdtszéki-valószínűsítés - ez az igazságszolgáltatás szánalmas terhe.)
A nyilvánvalóság természetesen tévedésektől megtűzdelt valóság, hiszen az egyén maga sem tudja mindig pontosan megítélni, hogy a bent támadó kép kívülről vetült-e be, vagy a képzelet vetíti azt, "hátulról" az elme, a képzelet vetítővásznára, netán e kettő eggyé keveredik.

5.
Ahogy öregszik az ember, kezd mind figyelmesebb lenni egy u.n. ötödik valóság, a hiábavalóság iránt, ami persze kezdettől adva volt, csak azt ifjúi ereje teljében semmibe vette az ember. Nem volt az hiba! Bár a hiábavalóság a legnemtelenebb minden lehetséges valóságok közül, csak a legkisebb szellemi tornától visszarettenő, nagyon eccerű elmék kerülik nagy ívben.
Hiábavalóságoktól hangszerelődik hallgathatóvá, például, az ifjúi romantikus képzelődés muzsikája.

6.
Aki, körültekintvén e témakörben - és nem az olcsó poénkodás szintjén! - hatodik vagy akár további valóságokra lelt, az főoldali megjegyzések keretben jelentkezzék! :-))

___________________________________________________________________








ÁLLAM - ALAMIZSNA - AKARAT - ALKOTMÁNY - BÉKE - CIVILIZÁCIÓ - DEFINÍCIÓ - ***(DEMOKRÁCIA) - DOLGOZNI - EGO - ÉLET - EMBER - EMBERNEM - GŐG - HÍR - IGAZSÁG - KONZERVATÍV - KULTÚRA - LÉNYEG - MÉLTÓSÁG - MŰVÉSZET - MŰVÉSZETI - MŰVÉSZ - SZABADSÁG - TÉNY - VÉLEMÉNY -






cogito ergo nihil
(magyarul: az itt közöltek publikálásának minden joga D-Vektoré és Pesövé Ofszié)

ezt az oldalt szánom arra, hogy legfontosabb - mindmáig kiadatlan - fogalom-rendszeremet, illetve definíció-kísérleteimet és fogalom-magyarázataimat közzétegyem.
Azokról a fogalmakról van szó, melyek ember és ember, ember és társadalom viszonyát járják körül.
Ezirányú, sokéves munkálkodásom közben ráébredtem valami későn észrevett, pedig kézenfekvő dologra: a fogalmak összefüggő, filozofikus szemléletű teljességet kell hogy alkossanak. E teljesség nélkül nemcsak hogy nem látni a fától az erdőt, de nincs is erdő, csak a szellemi Gazos.
A fogalmaknak egymást igazolván egyetlen valóságképet kell alkotniuk tehát.
Figyelmeztetem olvasóimat: Minden szócikkről, minden fogalom értelmezéséről lehet vitatkozni - olcsó kaland alapon. Annak azonban, aki nem az egészet, s nem annak komplex belső rendjét tekinti, aligha lehet autentikus a kritikája, az csak kergeti körbe a rendszer próbájának ki nem tett magán meglátásait. Az észrevételek tehát e témakörben egyáltalán nem érdekelnek.
A lényeg naiv kisszótárát - mert erről van szó - sem megírni - mintegy hét év - nem volt, sem végig olvasni nem lesz kicsiny falat.
És bevallom, azt a fentebb büszkén emlegetett egészet, én magam, innen, 2010 magasából már kritikával olvasom. Ma már látom, hogy pályatévesztett bölcsész lévén, túlvállaltam magamat.
Hallgatván azonban a közélet, különösen a politikusok szánalmas értelmezési perpatvarait, ma is azt mondom: a revízió indokolt volt, s jó nyomon vagyok. E hitemben semmi meg nem ingat!

__________________________________________________________

Jöjjön kezdetnek, mindenek előtt az életünkben legfontosabb. A lényeg szótárírója kezdetben nem is gondolta volna, hogy elkerülhetetlen újra definiálnia, hogy mi maga az

ÉLET

Az élet a létezésben való érdekeltség.
Blogról lévén szó, ezt bővebben majd máskor fejtem ki, mert most kaptam észhez: e nagy melegben kihül az asztalon felejtett gyümölcsleves!

(másnap:)
Ez az érdekeltség: késztetés a létezés, mint adott struktúra fenntartására. Él tehát minden létező struktúra, mely létezését tulajdonságaként kapott késztetésből megvalósítani törekszik. Nézd a kőtömböt: tökéletesen közömbös számára, hogy kalapácsot emelsz rá, hogy kőtömb marad vagy porrá törik.
Az élet definíciója e szótár lapjain felépített valóság-modell egyik archimedeszi pontja, olyan - a gondolat lehetséges mértékéig - szilárd pont, melytől elrugaszkodni képes a modellt működésbe hozó logikai erő.
Ettől eltekintve, az élet mivolta után kutakodni, nem az élet specifikus megnyilatkozása. Az élő birtokba veszi, ami van: nem kérdez, hanem cselekszik. A valóság elmélkedés útján való birtokbavétele meglehet fájdalom mentes, de szánalmas kiút az életből. Mi csak tudjuk…!?
A hétköznapok magasából belátható: az élet minden. De hiszen ezt az olvasó is tudja. Mondhatjuk azt: az élet hatáskör túllépés a kozmosz (a teremtő) fennhatósága alá rendelt létezők körében, de mondhatjuk ezt is: az élet nem más, mint fékbetéteink elkoptatása a benzinünkből nyert energiával. Ha pedig mégis megengedi az olvasó, hogy a magunk definíciójánál maradjunk, a tétel melletti érvelés így folytatható:
Amennyiben az univerzum egyféle létezésben való érdekeltséget képvisel, úgy az univerzum is élő. Kár, hogy - csak úgy kísérletből, cselből - nem próbálhatjuk meg agyonütni, na, semmi pánik!, csak úgy csinálni, mintha... vagy legalább életveszélyesen ráijeszteni, hogy lássuk, vajon reagál-e.
Az emberi élet keletkezésén nem érdemes elmélkedni, mert annak hogyanja sokkal kevésbé elméleti, mint inkább a múlt ködébe vesző történeti kérdés. A szaporodás pedig csupán az entrópia és a véletlen mesterkedéseinek ellenszere. Az élet mint továbbadható adottság: kémiai függőség mátrixba zárt láncolata, melynek kezdő rekeszében az anyag egy nagy valószínűségű külső véletlenre vár.
Az élő megnyilvánulása szükségszerűen offenzív, mert a kozmosz könyörtelenül nyomuló végtelen közönyével néz farkasszemet, mert az élőnek végtelen érdekeltsége, de csak véges tere van, és ez expanzíót követel, kiterjeszkedő, előrenyomuló, ellenállást legyűrő, konfrontálódó aktivitást. A konfrontáció elöl csak egyetlen visszavonulás lehetséges: a megsemmisülés. A konfrontáció tehát - épp annyira, amennyire az élet maga - örök.
__________________________________________________________

ÁLLAM

Az állam első pillantásra földrajzilag behatárolt gazdasági, politikai közösséget (s e körön belüli társadalmi együttműködést) fenntartó, irányító és védelmező hatalmi szervezet. Népek képviselete más népek (államok) viszonylatában.
Ám az első pillantás nem lényeges! Az állam néha a fentieknél jóval többnek tűnik, máskor jóval kevesebbnek: egyféle emberi tudásból és tettekből lepárolt absztraktumnak. Mintha fizikai értelemben nem is létezne. Pedig nagyon is létezik. Az állam a fejlődés törvényszerűségei hatására születő, az emberi társadalmakra mint bázisra települő magasabb szintű létforma. Az állam a társadalmi tudat és az emberi együttműködés akaratlan fejleményeként előálló struktúra, mely ontogenezise során absztraktumból élőlénnyé válik: önnön létérdekekkel bír. Jó ráérzésre vall a kifejezés: állambácsi.
Az élet fogalmára adott definíciónk ráillik az államra is, hiszen sajátos létérdekeltséggel van jelen a valóságban, és ezt az érdekeltséget határozottan képviseli. Ezen érdekeltség megnyilvánulásaként bonyolult mechanizmus- és intézményrendszer indul fejlődésnek, mely útján az állam kiveszi sorsát az ember kezéből. Az állam önnön létfunkcióinak sajátossága miatt elidegenül az embertől, túllép a képviseletére bízott emberi célok és érdekek körén. Az eredendő társadalmi szerződés értelme megfordul: az ember szolgálja, testesíti meg az állami érdekmechanizmus cselekvést követelő funkcióit, és az állam alapvető létérdekeltségei többé nem írhatók felül az ember alapvető létérdekeltségeivel.
Az állam olyan természeti produktum, melyben a természet fejlődése meghaladja a fejlődés biológiai állomásait. Az állam elsődleges létérdekeltsége felől nézve: az ember csupán építő sejt, alárendelt biomassza, szaporodni képes léthordozó. Az emberi sokaság: az egyed képességeit meghaladó szintű erőkifejtésekre alkalmas homogén, élő szövet.
Állambácsinak épp úgy vannak életfunkciói és szervei, mint az embernek, így például anyagcsere forgalmát a pénz biztosítja, idegrendszere a Jog, immunitása a hadi potenciál. Mindez, mechanizmusait tekintve nagy mértékben az emberre épül. Az államnak nincs szüksége szaporító szervre, mert létformája nem biológiai természetű, illetve létbázisa maga az ember, annak egyedek közötti felcserélhetőségében, azaz a létfolytonosság egyfajta halhatatlansággal felérő formájában.
Sajátos evolúciós baki: Azon túl, hogy az állam az emberi egyed kollektív késztetettségét és kinetikus energiáit érdekeltségei szolgálatában hasznosítja, szüksége van a teremtő emberi szellem közreműködésére is, mert neki magának nincs ilyen. Az egyén ezirányú készségének ágya a társadalmi tudat, melyet a kollektívre tekintő egyéni tudat generál, s melyben az egyed a kollektivitás és azon túl az állam érdekeivel azonosul.
Az, hogy az emberi teremtő gondolkodás nélkülözhetetlen a társadalmi léttér fejlődéséhez, az államot kompromisszumokra kényszeríti.* Melyik állam szereti ezt? (Lásd: államnak sok kárt okozó hollywoodi szuperhősök, mint az emberi méltóság védelmezői!) Ezért, a nélkülözhetetlenség gondolata végén a társadalmi tudat, igazából maga az állam már erőltet egy kérdőjelet. (lásd: mesterséges intelligencia!)
Embernek és államnak értelemszerűen vannak közös érdekeltségei, a kommunikáció, a kultúra, a biológiai egészség, az élettér szuverenitásának fenntartása, ám míg az ember - tudatától eltekintve - materiális létezőként pusztán biologikum, organikus sejtek magasabb célra szerveződött rendszere, addig az állam testének alkotóelemei nem csak biológiaiak, részeinek viszonya több, mint a biológiai szövet vegetatív működése. Állambácsi akarata a társadalmi struktúra felsőbb célszerűségében, a szuverenitást szolgáló erőkoncentrációban, a hatalom gyakorlatát szolgáló intézményi mechanizmusokban, a javak és lehetőségek valamint az emberi viszonyok feletti rendelkezés (jog-)gyakorlatában nyilvánulnak meg.

* (ha még nem fáradtál bele az olvasásba :-)
Bár az állam, mint látjuk, az életnek a biológiai szintű fejlődést meghaladó állomása, mégis - zavarba ejtő dolog - teste élő szövetét az ővénél magasabb szintű tudattal bíró elemek alkotják. Ez alighanem evolúciós műhiba, legalábbis az állam szuverenitását tekintve, melynek nyilvánvalóságát és retorzióit nap mint nap tapasztaljuk és szenvedjük.
A műhiba legkényesebb pontja az, hogy az államnak egyáltalán nincs alkotó tudata, így modellezése céljaira napról napra megnyerni, megvenni kényszerül az emberi elmét. És ezért az emberével ütköző érdekeltségeiből engednie kell. Az államnak tehát egyrészt úgy van szüksége az emberre, mint egymással felcserélhetők sokaságára, mint koncentrált tetterőt hordozó izomkötegre, másrészt az embert individuumként is számba venni kényszerül. Olyan ez, mintha egy karunkon ágaskodó szőrszáltól kéne megtudnunk reggelente, hogy ma mi a teendő. Az állam, bár történelmi erőfeszítései ismertek, hogy e fogyatékossága miatt az emberen megbosszulja magát, önálló tudat híján mindmáig kompromisszumra kényszerült. Így verhettek éket globalizálódásra hajlamos zsarnoki érdekeltségei közé az emberi jogok.
Ha az állam fejlődés- és versenyképes akar maradni, táplálnia, fejlesztenie, tisztelnie kell, sőt, helyenként szabadjára kell engednie a teremtő emberi fantáziát. Az ember viszonylag későn ébredt rá, hogy valójában mi történik vele. A történelmi idő azonban sok megrázó és elgondolkodtató fejleményt hozott. Ennek köszönhetően az állammal kapcsolatos antagonizmusok felismerésében az individuális tudat is előbbre haladt. Az államnak mind több energiájába kerül, hogy elvonja az Ember figyelmét a tudat fejlődése folytán kirajzolódó valós érdekviszonyokról. Ma ott tartunk, hogy némely szélsőségesen önző államnak üdvözölnie kell minden, az Embernem humán érdekű közösségét megosztó erőt, legyen az bár az ember felvilágosodását elodázni segítő vallás, az etnikai törésvonalak körüli feszültség, a terrorizmus vagy az érvényesülési törtetésvágyat kielégítő szélesre tárt politikai platform.
Az Ember és állam között dúló érdekharc megosztja magát az emberi közösséget is, két forma felé tereli az emberi tudatot. Az emberek egy része azért szolgálja az államot illetve arra használja az állam életfunkcióinak működtetésében elnyert szerepét, hogy a kiváltságokra irányuló tülekedésben minél előnyösebb pozícióhoz jusson.
Az emberek többségének nem jut ilyen szerep. Aki eme körből kiszorul, érdekei folytonos csorbulását látván individuális oppozicióba vonulhat: dühödten hangoskodhat, a társadalom valós kondíciói iránt ignoráns egyéni elvárásokat támaszthat az állammal szemben,.
A modern államiság ma is tartó kezdeti korszakában a kisállam polgárává született ember időszakosan tán lappangó, ám igazából feloldhatatlan rossz közérzete abból fakad, hogy olyan közegben él, ahol leplezetlenül jelen van az állam nagyobbaktól, vagy akár a környezőktől való rettegése és szorongattatása. Az emberi érdekeket áruba bocsátó magasabb érdek jelenlétének kínzó érzete felfokozódik a kisállam nagyhatalmakhoz való alázkodó törleszkedése láttán, és különösen a történelmileg akuttá, ám feloldhatatlanná vált területi és etnikai elégedetlenség cinikus állampolitikai felhangjai közepette.
_____________________________________________________

ALAMIZSNA

Az alamizsna lényegében a társadalmilag jól bevált távolságtartó szerek egyike. Ha nem is mindenütt a világon, de az egyéni érvényesülés ambíciójára épülő társadalmakban efféle funkciót betöltő elem.
Hogy konkrétabban éppen mi az alamizsna, ez mindig az adakozó helyzetének függvénye. Az alamizsna lehet pénz, ruhadarab, étel, de puszta szó is, s mértéke az alamizsnázás mögötti rejtett stratégiából értelemszeren következik.
Az, aki alamizsnára szorul, s mi is, akik azt adjuk, kezdetben, a bölcsödében még azonos szinten voltunk, és egyformán sokra vágytunk. Csak aztán, miközben mi azon munkálkodtunk, hogy eme olcsó egyenlőség szintjét meghaladjuk, illetve talán csupán azon, hogy ide nekünk a lehető legtöbbet, esetleg ide nekünk mindent, a többieknek meg csak, ami marad, addig őt – úgy látszik - nem érdekelték eléggé ezek a dolgok. Ha ez nekünk - végül is - sikerélményt hozott, melynek igazi értelmét a maguk sorsával épp a kevésbé boldogultak indikálják, akkor a kirajzolódott szociális kontrasztokat érdekünkben áll fenntartani.
Az alamizsna tehát mindig annyi, ami fenntartja a kialakult szociális különbséget. Sosem több, mint ami pusztán életben tart. Segít megúszni a mát, a mai éhenhalást, a ma közelgő fedéltelen éjszakát. A jövőről nem tudhat bizonyosat az ember, de a ma itt van és érzékletes, az ember, aki éppen veszni készül, a közös méltóságot csúfító dolog. Jóravaló polgár ezt nem nézheti tétlen. Nem tűrheti, hogy szeme láttára pusztuljon éhen valaki. Nos, innen származik és mindössze ennyi a tehetősek belső etikai késztetése.
A jópofa a dologban az, hogy az alamizsnát abból adjuk, ami igazság szerint a másiké lehetett volna, ha nem olyan mafla, tehetségtelen, ügyetlen meg igénytelen vagy csak egy kicsit is szerencsésebb.
Kibontakozni, sorsot fordítani kevés az alamizsna, ha arra is futná belőle, az veszélyeztetné a pillanatnyilag nekünk kedvező hierarchiát. Aki alamizsnából él, helyét nem változtatja a boldogulási ranglétrán. Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy akinek rendszeresen juttatunk, az, mint jótevőjére, megmentőjére gondol ránk, nem lázad, nem támad, csupán várakozó tisztelettel közeledik. Minden figyelmét annak szenteli, hogy az alamizsnát el ne szalassza.
Az alamizsna a szegénységcsapda ördöglakatja.
Hideg lesz az éjszaka, vigyázzanak magukra, duruzsolja a rádió műsorvezetője, aki tudhatja, hogy az utcai fagyoskodók között talán ott van az is, akit ő fúrt ki az állásából, s akiért dehogy is duruzsolna ő aggódó, jóságos szavakat, ha kettejük sorsa fordítva alakult volna.
_______________________________________________________


LÉNYEG

A lényeg a dolgok szemléleti érdekeltséget kifejező nézete.
Felfogásunk szerint tehát: ahány érdekeltség, annyi lehetséges lényeg. A lényeg ilyen formán nem is annyira a szemlélt dolgokról, mint inkább a szemlélőjükről vall. Ez talán jogos, a dolgok fogalmilag csupán a tudat felől ragadhatók meg. Fentiek értelmében a dolgoknak önmagukban nincs lényegük. Eszerint a természetnek sincs lényege.
Ez persze magyarázatra szorul. Azt kéne mondanunk, a kozmoszban magában, azon kívül, amit az ember meglátása, érdeke teremt, nincs semmi lényeg, eltekintve attól az esettől, hogy a kozmoszon más értelemmel bíró lényekkel osztozunk, vagy hogy talán az emberénél magasabb szintű tudati pozíció is létezik. ( Időtlen idők óta fennáll efféle nézet.*) Ez esetben a természet magasabbrendű lényege az, ami annak a tudatnak, illetve ama tudat hordozójának érdekeltsége felől a természet nézetében sajátosan megjelenik.
Egy dolognak annyi lényege lehet tehát, ahány érdekeltség (aspektus) felől vehető szemügyre. Persze lényeglátásunk szocializációnk során nagyon is rokonul, már csak azért is, mert sok vonatkozásban érdekünkben áll szór érteni egymással.
A tudati modellt csaknem mindig befolyásolja az élmények individuálisan általánosságban jellemző belső környezete is, például a gyávaság, a szenvedély, a felfokozott képzettársítási hajlam. A honvágy, a szerelem vagy valamely katartikusan ható esemény is meghatározó lényeget kölcsönözhet egy adott dolognak, helynek vagy pillanatnak.
Az ember lényegi szemléletét mindenek előtt egy alapvető és nehezen változó/változtatható, jelentőségében - feltéve hogy nem őrültünk meg - csak ideig-óráig háttérbe szorítható körülmény predesztinálja: hogy ugyanis az ember biológiailag sajátosan és tartósan - helyenként végérvényesen - meghatározott és fizikai létfeltételeknek kiszolgáltatott lény. Nem nehéz elősorolni néhány ezzel kapcsolatos érdekeltséget: létfontosságú szükségletek kielégítése (táplálék, levegő, relaxáció és miminden!), önvédelem, fennmaradás (létért folyó harc). Csak ezek után jönnek szóba a tudatnak köszönhető cirkuszok (kíváncsiságunkat kielégíteni, érvényesülni, boldog lenni, biológiai funkcióinkat manipulálni) meg a tudat sajátos expanzív státusza (alkotni, teremteni), vagy szociális fejleményeink (összefogni, összetartozni, erőket akkumulálni, teendőket megosztani, kompromisszumot kötni, védelmet kiépíteni...hm!...itt talán már el is hagytuk az eredendő érdekeltségek sorát.
Társadalmi lényeg

Az összetartozás társadalmivá fajult érzete bizonyára sors hozta megszokás. Az ember eredendően nem társadalmi lény - mondja az ember, de talán csak megkövült érdekeltségből, hogy a szocializmusban ránksárgult sztálini filozófiai lexikonnal feleseljen. (Jujujj! Az ember társadalmisága igazából olyan veszélyes kérdés, mely a történelem hínárosába vezet - veti itt közbe Pesövé Ofszi, de csak hogy meg ne feledkezzünk róla.)
A lényeg alapját képező aspektus lehet áttételesebb is, olyannyira, hogy nyomot hagy bár valamely gondolati modellen, mégis meghúzódik a háttérben (pl. munkafázis értékű/érvényű nézet, mások aspektusát feltételező, respektáló vetület, véletlen hozta kérdéses/félreértéses pillanat befolyása, egyéni és társadalmi érdekektől egyaránt távol maradni kívánó száraz logikai megközelítés, vagy éppenséggel blöff, felületes hozzáállás, bődületes hülyeség, stb.)
A társadalmi lényeg általánosító, esetleg csoportérdekű, felsőbb strukturális aspektus megnyilvánulása a dolgok szemléletében, vagyis olyan felismert érdekek sokasága, amelyeket az ember a társadalom szükségleteit és bonyodalmait megértve individuális érdekei elé helyez. Társadalmi lényeg mindaz, amit az élettől, a világtól, másoktól és magunktól, mint az Embernem részesétől elvárunk, amit szociális környezetünk számára fontosnak tartunk.
Viszonyaink változásának függvényeként egyéni és társadalmi érdekeink rangsorát gyakran csereberéljük. Akár percenként is más, sőt ellentétes érdekeltségre váltunk. Lásd pl. kínzástól való megtörettetés, árulás, szerelembe esés, hirtelen megvilágosodás, "ja, te fizeted a sörömet?", stb.
Az érdekeltségnek számtalan sajátos státusza, formája, szintje kerülhet előtérbe az ember életében, akár egyszerre is! (lásd: Viaskodó Lélek, Tanácstalan Elme, stb. címszavak más - esetleg létező - szótárakban!)
A háromféle alapvető tudat státusz (lásd ott!) és különösen a tudat gyarló biológiai bázisa okán az ember tudata - legyen bár szó a legélesebb, legaszketikusabb, önmagával szüntelenül viaskodó emberi elméről - egyszerre három egymással gyökeresen szemben álló lényeghez is orientálódik. (Bizonyára a paradoxonok is lényegek egymásnak feszülő kardpengéi.)
Akárhogy is közelítsünk, társadalmi lényeglátásunk zavarosnak tetszik. A mai, modern, versengésre sarkalló tájékozottság, mely látszólag az első számú jogalap a dolgokról kijelentéseket tenni, különösen alkalmatlanná tette az embert a társadalmi lényeg magragadására. A tanulás ugyanis - nem a tanulás mint tapasztalás, hanem a "karrier-orientált Seggelés" és a kedvezőnek látszó Mintáknak való behódolás! - úgy, ahogyan annak lehetősége a civilizált társadalmakban kialakult, a tudat manipulálódásával jár.
A tudásban összevegyülnek, sőt, felcserélődnek a gondolkodást motiváló különnemű érdekeltségek. Ráadásul a tudós is ember! Talán ezért is van az, hogy míg oly sok "lényeges" dologról írunk és beszélünk, az ember számára igazán fontos dolgokban az állapotok előjele alig változik. A kiművelt, okosra deformált Ember lényeglátása múlt és hatalom tömegvonzásában lassan elvándorol úgynevezett embertől idegen, gyanús (gyanúsan globális, gyanúsan üzleties, gyanúsan könyörtelen) érdekeltségek felé.
Nap mint nap tanúi vagyunk, amint mediaképesre tupírozott okos elmék az alapvető emberi gondok kerekasztalainál bajvívnak, úgy, hogy közben maguk is szenvednek elméjük malmának hamis lényegű őrleményeitől. (Szerencsére szájunk visszafordíthatatlan kirojtosodásának az adás szentséges időkerete képes még elejét venni :-)

*Az istenhívők világának (hitének) - ha nincs hitvallásukban semmi sandaság - az az elsődleges lényege, ami Istennek a világ teremtésében fontos volt. Hihetően persze, hogy megnevezhető ilyen! De mi lenne - igazolhatóan - az? E kérdés feldolgozása és a feltevések bizonyítása az ember számára csalárd feladat, mondhatnánk az embernek ez ügyben egyrészt atavisztikus mítosz-kényszere, másrészt ufó-látása van, vagyis képtelen a tény nyilvánvalóságát képzelete modelljeitől függetleníteni, vagy legalább statisztikailag döntő győzelemre juttatni. Amikor a rest elme a magáé elé sorol bármiféle külső lényeget, elhárítja talán a tudata okán rá háruló felelősséget a dolgok megértését és birtokbavételét illetően, de egyben igen nagy valószínűséggel olyan lényeget hirdet, mely magatehetetlen bámész csodálatra kárhoztatja mindazokat, akiknek erőből, kíváncsiságból, képzeletből, szellemi merszből esetleg sokkal több jutott. E két szélsőség közé sorolhatók azok, akik kifürkészhetetlen motívumoktól hajtva helytartói szerepre törnek, a többi embert valamely magasabb hatalom iránti hódolatra agitálják (korábban a kényszerítés volt a menő), úgy is mondhatnánk: valamely isteni lényeg jelenlétével kecsegtetik. Pedig ők tudják talán leginkább, hogy a lényeg itt a Földön mennyire önzően és ezer félén emberi.
_______________________________________________________

IGAZSÁG

Az igazság valóságkép, objektíve nem létezik. Nem is tűnne úgy, hogy igen, ha érzékleteinket nem tévesztenénk össze a valóság tények formájában modellezhető hajdani történéseivel.
Az igazság a mi lényegi rendszerünkben a dolgok viszonyára vetített minőség, s mint ilyen, szellemi termék. Konkrétan: az igazság olyan konszenzus tárgyává vált tény, amely valamely jelentőséggel bíró esemény, állapot, viszonylat megítélésében érvényre jut.
Egy tény igazság-mivolta mindig más, vele szemben érvényre jutni akaró tények viszonylatában manifesztálódik, és a tényekkel kapcsolatos érdekek, tévedés vagy megtévesztés jelentőségétől nyeri minőségét.
Ezek nélkül a ténynek csak valóság-értéke van.
Az igazság tehát mindig az érdekek összeütközésében gerjed.
Mivel a tény csak ott minősül igazsággá, ahol valamely érdek és vélemény fölénybe kerül a dolgok megítélésében, az igazság mindig a hatalom vagy a pillanatnyi erő- illetve véleményfölény oldalán testesül meg, és ezek változásával maga is megváltoztatható.
Igazságunk manifesztálódásához és érvényesítéséhez lényegében hatalom szükségeltetik, s ez mutatkozhat néha akár a legcsekélyebb szellemi tekintély formájában is.
______________________________________________________

AKARAT

Az akarat – elme-villamosságilag nézve - célirányos potenciál a tudatban (vagy az alatt :-), elkötelezett visszaszámlálás eljövendő tetteinkhez, abszolút értéke egyenesen arányos erejével és lankadatlanságával. Az akarat tárgya a valóság megfeleltetése célmodellnek. (Amit az ember a fejébe vett.) Áhított hozadéka: a szabadság.
Az akarat relatív értéke - az elme-villamossági vonatkozáson túl - függ a valóra váltani kívánt modell célszerűségétől, gyakorlatiságának mértékétől, „szépségétől, társadalmi hasznosságától. A felnőtté válás során az elmébe beépül egy részben egyedileg fejlődött, testre szabódott plug-in, ami részben irányt mutat, részben korlátokat állít az akarás lehetséges céljait illetően. Ez a plug-in a szocializáció hozadéka.
Az akarat kifejtéséhez - amennyiben váltig elme-villamosságilag tekintünk rá - magas szintű ampererő szükséges, mely legyőzi a mást akarók és a zsigeri lustaság bármely ellenállását. Némely buldog természetű elme nem engedékeny fizikai, pszichikai (az akarati program megvalósítását nehezítő, pl. idegen akarattól eredő) befolyásokkal szemben, olyannyira, hogy az akarás némely szinten végzetes lehet. A buldog módjára harapó... akarom mondani, akaró is beláthatja ugyan, hogy a dolgok esetleg nem engednek akarásának, és visszaszervezhetné akaratát, de harapása... akarom mondani akarása ekkor már önálló életet él.
Az akarat különféle hatékonysággal kiépült turbináját hajthatják atavisztikus vágyak és indulatok, de táplálhatja azt a másoktól átvett akaratminta vagy a belső és külső világ körében fellelt dolgok mibenlétére, értékére irányuló megítélések, érzetek, sőt, tévedések konzekvenciája is.
Az akarás tárgykörének kialakulásában közrejátszhat
1. a tudatra, a pszichére ható külső befolyás (anyuka: "jegyezd meg kisfiam, te vagy a legjobb, te vagy a legjobb!")
2. a morális tartás,
3. az ízlés ("Fújj, skinhead, intézzük el!")
4. okos vagy ostoba, vonzó vagy taszító minták
5. az ego felfuvalkodásai (toporzékolások a homokozóban), mint isten tudja honnan szerzett pszichofizikai kötelék.
Az akarat tárgyává lett célmodell gyakran dramaturgiai természetű, csak a lényeg dolgában kötött, formailag leleményfüggő, több konkrét úton-módon is megvalósulhat az, amit akarunk.
Az akarati "tervben" persze nemcsak külvilágra irányuló modell szerepelhet, hanem belső célú koncepciók is, pl. erkölcsi, megismerési, példamutatási, akaratépítési, visszakozási, mazochista stb. célok.
Az elme, épp így az akarat is, a külvilágból érkező impulzusokra élénken reagál. Amikor tűt szúrunk az ujjunkba, másképp gondolunk a világra, mint előtte. Az ember akarata tehát tudati háttértartalmak bevitelén és az idegrendszer állapotának (az elme munkakörülményeinek) befolyásolásán keresztül (önnön kondíciói szerint különféle mértékben) kívülről, valós-időben manipulálható.
A befolyást háríthatja az akarat ereje, ám akarata paramétereiért nem felelhet az ember, legalább úgy nem, mint izomszövetei természetéért. Néha a legerősebb akarat is feladja, ha az elmét jó helyen molesztáljuk (Lásd: kínzókamrák, főnöki elbeszélgetések, feleség megígéri, hogy elköltözik, stb.)
Akarata irányultságáért mégis felelőssé tehető az ember, hiszen elméjének felkínáltatott (szocializációs plug-in) egy biológiai adottságok feletti vezérlő szint.
Az akarat a tudat által képviselt, szocializáció útján szerzett értékrendre támaszkodik, de szerepe és megnyilvánulása több mint e meghatározók érvényre juttatása: megnyilvánulása egyáltalán nem evidens. Összefüggéseit tekintve: atavisztikus és szociális meghatározók viszonya csak találgatásos úton fejleszthető. Taktikai fogásként megkövetelhető ugyan az erős akarat, ám a satnya növény sem köteles nőni azért, mert kilátásba helyeztük, hogy nem locsoljuk.
Az akarat visszafejlődése.
Sokszor megvetünk másokat akaratuk gyengeségért, nem tudván, hogy az vajon eredendően is satnya volt-e, s hogy gazdája annak edzésén vajon mennyit munkálkodott, vagy hogy nem a társadalom fordított-e túl kevés figyelmet és erőt az emberi akaratot ösztönözni képes morális beidegződések és a kedvező környezet kiépítésére, vonzó minták felmutatására, vagy nem segített-e éppen ellenkezőleg, lerombolni azokat. Az akaratgyengeségnek szóló privát megvetés lehet erkölcsi aspektusú, de gyakran nem más, mint a farkastörvények megnyilvánulása az erős ítélkező hajlammal megáldottak tudatalattijában: "Vesszen a gyengébb!"
Kétségtelenül tetszetősebb, ha az érdekharcban felülkerekedők erkölcsre hivatkoznak: nem árt előbb, holmi misszionáriusi kudarc látszatát keltve a kollektív értékrend alsó fokára taszajtanunk azt, akit a lehetőségek jogától elmarunk. Az efféle magatartás persze tekinthető úgy is, mint a társadalmi lét morálon felüli evidenciáinak érvényesülése.
__________________________________________________


SZABADSÁG

Ha a szabadság értelmét az Emberen kívül keressük, csupán parttalanul vitatható, haszontalan fikciókat találunk. Ehelyett vagy az Ember specifikus szabadságáról vagy a társadalmon belüli szabadságról beszélhetünk, és ez két különféle dolog.
Az önmagában tekintett Ember számára a szabadság specifikus valami: elmebéli motivációinak, elképzeléseinek függvénye: az önmagában tekintett ember szabadsága az, amikor a valóság megfelel illetve megfelelhet valamely/bármely elképzelésének.
Aki sosem képzel, gondol, hiányol, tervez semmit, sosem vágyik semmire, annak eleve nincs semmiféle viszonya a szabadsághoz. Még ha ilyesmi ritkán fordul is elő, így kell szemlélnünk annak kérdését, mi a tudattal bíró ember specifikus szabadsága.
A szabadság fenti, lényegi értelmének külső vonatkozása miatt szinte mindig korlátozott. Korlátai között második, de legalább olyan fontos helyre tennénk az egyéni szabadság beteljesülésének elmebéli korlátait is (döntés- vagy modellképtelenség). Lehet-e szabadságélménye az üresfejű vagy zagyva, hebrencsül gondolkodó embernek, aki maga se tudja, mit akar vagy fizikai képtelenségeket akar? A specifikus szabadság beteljesülésének atavisztikus belső erők is útját állhatják, hiszen az ember mindenekelőtt nem elképzelései hanem alapvető létérdekeltségei szolgálatára van programozva. Na és lehet-e (még) szabad az a félkarja vesztett ember, aki balesete előtt, mondjuk, zongoraművész volt?
A társadalom fogalomtárában kevés olyan magasztos eszmékkel fellobogózott szó létezik, mint a szabadság. De az a lobogó legtöbbször valójában a függetlenség jelképeként leng, melyet hajlunk egynek venni a szabadsággal, holott a társadalmon belüli szabadságnak legfeljebb előfeltétele a nemzeti függetlenség.
Társadalmi létezésünk értelme a cselekvés, már úgy általában. Ha e cselekvésnek nem lenne semmi köze ahhoz, ami az ember társadalmi tudatában formát ölt, nem joggal érezhetné-e szabadnak magát a semmittevő, vagy az, akinek a mások méltóságát vagy szabadságeszméjét sértő állapot épp megfelel? Bár sokan a szabadságról mondják, valójában csupán a szabadságérzet az, ami hiánya viszonylatában ragadható meg.
Más az ember szabadság-esélye a természettel és más a többi emberrel szemben, a társadalom közegében, hiszen a társadalom zártkörű, végtelenül bonyodalmas élettér, emberi vágy és becsvágy, célok és erők egymásra irányuló, nagy mértékben antagonisztikus szövevénye.
Az individuális tudati modell szabad, korlát nélküli megvalósulásáról a társadalmi gyakorlatban nem érdemes beszélni. Kézenfekvőbb az ember individuális tudati modellhez való jogát tekintenünk a szabadság társadalmi alapértelmének. Az individuális szabadság itt csupán ideál, irányadó eszmei pólus. Az ember egyrészt az őt vezérlő és körülvevő szükségszerű környezeti feltételek, konszenzus, felsőbb érdekek és erőfölényes érdekeltségi mechanizmusok, másrészt az ezeket módosító véletlenszerű konstellációk szövevényében él. Az ezektől befolyásolatlan, teljes korlátnélküliség pusztán fikció, csaknem olyan értelmetlen elemezni, mint azt a helyzetet, hogy adva van egy ember, de rajta kívül nincs senki.
A mindenkori adottság a szabadságvágyon át visszahat az elképzelésre. Az ember társadalmi jelenlétét sok, különféle szintű és vonatkozású, atavisztikus és minta alapján, tudatosan vállalt érdekeltség jellemzi. Az ember tényleges szabadságának kérdése e vonatkozásokban más és más válaszhoz vezethet. Szabadsággal bír-e a társadalomhoz idomult ember érdekeltségei fontossági sorrendjének átrendezésében? Lehetséges, hogy valamely adott pillanatban, amikor szabadon választhatunk, mondjuk, megalkuvás és éhenhalás között, erősebbnek bizonyulnak elveink mint életösztöneink, és éhenhalunk. A társadalmi sors felől nézve minden ez, csak nem szabadság.
Más dolog a szabadság objektív hiánya, mint annak szándékos, fizikai korlátozása. A szabadság és az erőszak viszonya minőségileg új fogalmi terület. Az egyén fizikai szabadsága előfeltétele a szellemi szabadság megnyilvánításának, a hatalom él is vele: büntetésként általában beéri azzal, hogy (csak) fizikai szabadságunktól foszt meg bennünket. Gondolhatsz bármit, de csak azt teheted, amit "szabad". Na, itt is lehet kivétel: például amikor a smasszerek türelmüket vesztvén kirántják sötétben kaparászó ceruzád alól a papírt. Szocializálódott ember számára az egyik legeslegrosszabb: megfosztva lenni a szabad cselekvés terét képező társadalmi környezettől.
Az ember elvileg olyan hatalmi helyzetben is lehet, hogy létezése érdekeit, a tudatában modellezett programot szinte minden külső korlátozás nélkül keresztülviheti. Ennek statisztikailag kicsi a valószínűsége, de mint tudjuk, nem kizárható. E kedvező körülmény némi csalással is megközelíthető: lemondunk egyéni elképzeléseinkről és felismerjük a szükségszerűséget. Ez volt a marxizmus által ránk oktrojálta örömteli felismerés, hogy környezetünknek alárendeltek vagyunk. Felismert helyett persze belátott szükségszerűséget kellett volna mondanunk, hogy a tudat árulása nyomban egyértelmű legyen.
_____________________________________________________

BÉKE

Ha az élet expanzív, már pedig lényegében az, akkor következésképp konfrontálódások menete is egyben, mert az Élő, aki viszonylag korlátlan képzelete nyomában jár, valójában - Földhöz kötöttként - fizikai korlátok között szorong a világtérben, de néha még egy talpalatnyi földön is. Ahol szakadatlan az erők alá- és fölérendelődése, ott a béke - vagyis az, amikor nincs a közösségek feje felett lét-fenyegetettség - csupán köztes állapot, az erőtlenek és felülkerekedésben esélytelenek ábrándképe, a felülkerekedők részéről pedig propaganda-kép, a hatalmi méltányosság gyorsan elvirágzó veteménye. Álcája annak, hogy a létbiztonság garanciája valójában nem létezik. A Béke - nagy bével - olyasmi, mint oltárkép a progresszív aggodalmak égbe tekintő katedrálisában.
Politikusok szájából a béke szó ellensúlya igyekszik lenni a lappangó s hatalmukat meghaladó érdekviszálynak - kicsiben és nagyban. Az általuk értett béke talán általuk sem kívánt ellenfázisa a háborúskodás, ami gyakorta a közösségen kívülről jövő erőszak-erőfölény okán elkerülhetetlen.
A nemzetközi politikában a béke a békeszerződés (jogi) politikai következménye. Alapvetően papírformális nyugalom az állami szintű ellenérdekek között. Valamelyik ellenérdek kényszerű feladása, vagy ha tetszik, a fegyveres erőszak uralomra jutása valamelyik oldalon. Ritkábban kölcsönös kifáradás a háborúzásban. Ahol nincs nyílt, véres erőszak, ott nem béke lép a konfliktus helyébe, hanem vereséges megállapodás.
Ha a mindennapi ember - ember a mindennapiság státuszában - békére gondol, egész mást ért alatta, mint amit az a "nagypolitika" szóhasználatában jelent: Az emberi viszonyok, de leginkább a közállapotok konfliktusmentességét, illetve akár csak egzisztenciális értelmű létveszély-mentességét. Nem ritkán nézeteltérések tisztázódását. ("Akkor szent a béke?" Maga a béke, mint a háborúzás ellenfázisa, sohasem szent, legfeljebb csak szomjazott.)
Az állampolgárnak mellékes kell legyen, hogy a béke milyen felsőbb alkunak köszönhető, s ha vérpatakon túl ígérkezik, legtöbbünk kényszerűen bár, oda is elmegy érte. Persze, ha az ember nem csak állampolgár, s ha megvan a magához való esze, hidegen hagyják a felsőbb presztizs-érdekek.
A béke szó tehát viszonylag tág jelentéssel bír. A magánemberek zöme tudja, mi ez a szó a politikusok szájából, de ő, maga mást tekint létezése értelmének, mint odafent azok; már csak azért is, mert bár sok pluszt nem hoz neki, megszenved minden békeharcot, vérével fizeti meg annak árát.
Az értelmezés körüli konfliktus persze több mint kétpólusú. A magánember máslényegű harmóniák, máslényegű létegyensúly után vágyik, mint ami természetes. Aki mögé lát, tudja, milyen kétes harmónián virágzik az etnikumok vagy a földrajzi érdekviszályok feletti béke, a természet látszólagos békéje vagy akár a jóléti viszonyokon belüli béke. Áldozat is kell mindehhez: kell, aki elszenvedi a mohók, úrhatnámok és intoleránsok, a közönyösök és nyomulók nyomulását. Kell, aki hagyja sanyargatni, kisemmizni, alávetni, jóléti ellenpólusba szorítani magát.
A művészetben a béke leginkább metaforikus képet ölt: virágzás, kék ég, az élő természet háborítatlansága, élők tápláléklánctalanított közössége. Már-már a giccs köntösében tárul elénk a békevágy - mint minden irreális ábránd.
___________________________________________________

DEFINÍCIÓ

Minden fogalomnak van neve és tartalma. A fogalmakhoz általában közmegegyezés rendel nevet és hatóteret, azaz definíciót. Ez a "köz" azonban egyrészt gyakran homályosan, néha egymásnak ellentmondóan definiálja a szavakat (itt a szavak, a fogalmak hatóterei közötti ellentmondásról van szó!), másrészt meggondolatlanul vagy akár csak pillanatnyi érvényű fegyverként használja őket, ez a “köz” ugyanis világtérben és történelmi időben értelmezési vitában áll, s a jelenben is érdek- és szellemi körökre bomolhat. Így távolodhat el a szakzsargon a köznyelvtől, a szólás és az értelem viszonyáról már nem is beszélve. Mindebből születik aztán a süketek párbeszéde, vagy a nézetek és ideológiák viaskodása, amikor a fogalmak definíciója címén igazából arról vitatkozunk, hogy a valóság mivoltának különféle célszerű értelmezéséhez kinek milyen jogosítványai vannak, illetve céljai szolgálatához kinek milyen kategóriákra lenne szüksége. Ilyenkor általában nem faktum, nem valamely történeti tény vitatott, hanem a dolgok egészének célszerű megítélése. Végül aztán a való és a célszerű világ – mindkettő – maszatos lesz, összemosódik.
Ha látnánk a lényeget, vagyis hogy előbb kell helyesen érzékelni, látni a dolgok valós természetét, semmint néven nevezni és beskatulyázni őket – akkor birtok- és tekintély-viszály helyett egy definitíve ellentmondásmentes valóság-modellt kreálhatnánk magunknak. Ennek megtörténte után aztán az is szóba jöhetne, hogy mi legyen a használatba vett fogalmak neve. Végül ezt az egészet - egy eleddig elképzelhetetlen fórumon - együtt kellene felkínálni konszenzusra.
Csakhogy az emberi ismeretek nem így fejlődnek. Ráadásul a legtöbb elme szeret zavarosban halászni, nem is annyira egyetértést, világos, ellentmondás mentes definíciót, mint inkább álcázó szóködöt, szellemi egérutat, üres szavakon vett hegemóniát, verbális bunkósbotot akar. (lásd pl. pártpolitikai vitákban: igazság, erkölcs, árulás, uszítás, nemzet, haza, stb.!)
____________________________________________________

*** (DEMOKRÁCIA)

Az emberi lényeg felől tekintve, a kollektív hatalom átruházásának és visszanyerésének történelmileg kimunkálódó mechanizmusa az, ami a mesés emberi viszonyokról kiagyalható ábránd-mechanizmusok között leginkább figyelemre érdemes lehet. Ám a valóban működőképes mechanizmusok forrása nem lehet sem a csúsztatások kényszerétől latyakos ideológia, sem bármely hataloméhes uralmi elgondolás, sem pedig a nép tudatlan vágyakozása.
A *** mechanizmus - ha funkciója valóban fontos - nem jelentheti az emberek egymás közötti vagy a társadalmi berendezkedésre irányuló korlátlan cselekvési szabadságát. Szabadság és *** : a társadalmi viszonyok egymást elkerülő vonatkozásai. Ha definíciónkban mégis kedvezni akarnánk a szabadságnak, akkor olyasféle badarságot kéne mondanunk, hogy a *** olyan szekér, melynek mechanizmusát szabadságunkban áll menet közben megtapasztalni, reparálni vagy akár alávetni a jobbító kritikának. Demokráciát mindenesetre veszélyes mondanunk, mert a szó történelmileg sokszorosan foglalt.
A demokrácia szó görögül népuralmat jelent. Uralom – mi fölött, sőt, kérdezhetjük: mi helyett? Ma már tudjuk: az uralom nem tartozhat a néphez, amely egyéb nélkülözhetetlen teendőkkel és figyelmet ígénylő mesterségekkel foglalja el magát. Az uralom sajátos ismereteket követelő főszerepkör a társadalmi mechanizmusok menedzselésében. És főképp: alattvalókat követel. Kik lennének a nép alattvalói?
A fogalom "fejlődése" kapcsán uralom és a hatalom gyakorlásának módszereiről is gyakran beszéltek demokrácia címén. "A demokrácia az uralom formai oldala." Hm... A lényeglátás vonatkozásában nem mellébeszélés ez?
Holmi "polgári" nézetként felmerült, hogy a demokrácia politikai rendszer, melyben a kisebbségnek joga van többséggé válni. Sejthetően a politikai kisebbségnek. Csakis a politizálókról lenne szó tehát? Vajon mi köze van e többségi kiszorítósdinak az átruházott hatalom számonkérésének jogához, a népnek a politikai ígéretek valóraválttatására irányuló érdekeltségéhez?
Nálunk a huszadik századvégit megelőző társadalmi rendszerben a demokrácia szó értelmét túlságosan az államigazgatás, a kormányzás hatáskörének közelébe telepítették. Újabban pedig fent holmi ködös populista szólam, alant meg, a nép szintjén holmi érdemek nélküli egyenlősdi kulcsszava.
A társadalmakban a legtöbb emberi ambíció az irányítás és az engedelmesség két pólusa között bontakozik ki, és értelemszerűen az irányítás pólusa felé tör, mert itt ragadhatók kézbe a társadalomban akkumulálódó erők, és ez többek között különféle kiváltságokkal jár.
A kérdésre, hogy miért tökéletlenek a politikai alapon deklarált u.n. demokráciák, több lényegi válasz is adódik:
1. Nem tudni, valójában miről van bennük szó.
2. A hatalmi elit a legnyomorúságosabb gazdaságban is többet juttathat magának, a legnagyobb bizonytalanságban is viszonylagos biztonságban érezheti magát. Ha ügyes, még bukásával is milliókat sodorhat a maga zsebébe. De ez csak addig van így, amíg az óriáskerék éppen őt tartja a magasban. Így a hatalmi elit az óriáskerék forgásában nem igazán érdekelt.
Szükség van tehát olyan mechanizmusra, mely lent és fent lévők között kikényszeríti az időnkénti szerepcserét. Ám uralkodói önkény és hatalmi dölyf talán csak az eget nem tudja lerántani. Ezért tételezzük, hogy az, amit az ember *** címén leginkább kereshet, sokkal inkább kozmikus, mint társadalmi, sokkal inkább törvényszerűségek, mint törvények nyomán kiépülő mechanizmus kell hogy legyen.
A kollektív lét eredendő értelméből/céljából következik, hogy a természet logikája által működő mechanizmus nem lehet az államhatalmon lévők, az ellenérdekeltek kegye az állampolgárok felé, nem lehet a politikusok, a hatalmon lévők napi belátásának tárgya. Bármely ember politikai, illetve államigazgatási státusza csupán a *** mechanizmusának működéséből adódó funkcionális szerep lehet, amennyiben ez a kiérlelődött társadalmi mechanizmus valóban adva van. A funkcik mindahányan csak úgy tekinthetők, mint kezelői egy mérnökileg többé-kevésbé életképes mechanizmusnak. Egy valóban ***(demokratikus) rendszerben a vezetők csupán a mát csinálják, nem pedig a holnapot.
Ahogy a kocsi bizonyos terepeken használhatatlan, például a kereket lánctalpakra kell váltani, úgy bizonyulhat valamely történelmileg bevált, mindenhatónak tűnő szisztémája is használhatatlannak a jelen megváltozott "terepviszonyai" között. Minden mechanizmus helyénvalósága illetve hatékonysága függ a tágabb értelemben vett környezeti adottságoktól. A jó *** bizonyára élő rendszer, mint a tó, öntisztulása azonban azénál jóval bonyolultabb dolog.
Az ideális ***(-t), ha már van, s tényleg az, ami, egyéni önzés, téves politikai buzgóság által - a mechanizmust védelmező törvények hatálytalanítása, felülírása nélkül - nem lehet elrontani. De felismerhető-e, amikor a *** érvényesülését mégis efféle ármánylat ostromolja? Az államhatalomnak csupán a *** kinyilvánítására futja őszinte igyekezetéből. Kinyilvánítani még igen, de megnyilvánítani már nem igen tudja/akarja, különösen mert gazdasági ellenérdekeltek jutottak a politikát befolyásolni képes nagy-nagy hatalomra.
Lehet, hogy az igazán működőképes *** a történelmi hányattatásaink fölötti gondolkodás, szenvedés és belátás egyféle lassú, még csúcspontra soha nem ért evolúciója útján áll elő? És csakis az eszményi Ember társadalmában, ami pedig, ugyebár, csakis a mesében létezik?
___________________________________________________

CIVILIZÁCIÓ

A civilizáció az emberi szükségletek kielégítése a maga történetiségében. Naivan és lényegében ennyi. Zárójelben jöhet még, hogy: élen a közös létből fakadó szükségletekkel. Ez az élen, persze, a dolog történeti múltjának időtengelyén egy viszonylag késői fejlemény.
Az emberi szükségleteknek kezdetben két főága volt, ami később további kettővel bővült: Kezdetben voltak a biológiai és értelmi szükségletek, mely utóbbiaknak jelképes alapmotívumaként nevezhetnénk meg a kíváncsiságot, és ennek új helyzetet teremtő hozományaként tekinthető a megismerés, és amit csupán az embernél tapasztalunk: modellek elgondolása. Harmadikként, szinte nyomban a szocializáció kezdetétől előtérbe kerültek a közös lét szervezeti, intézményi szükségletei és egyéb közösségi mechanizmusai, egészen a hierarchikus irányító hatalomig.
A negyedik szükséglet egy visszacsatolódásból fakad: a kultúra a civilizálódás során maga is szükségletté lesz.
A szükségletek kielégítése új szükségérzetet szül. A jóllakott embernek például nagyobb a kalandvágya mint az éhesnek.
A megismerés a szükségletek kielégítésének s így a civilizációs előrehaladásnak legfőbb záloga.
Az emberiség a történelem során több - sokáig egymástól elszigetelt - különféle civilizációs úton indult el szükségleti céljai nyomában. A különbség jórészt az ideológiai (vallási, filozófiai) felfogáson és a formai - kulturális - eltérésen alapul.
___________________________________________________


KULTÚRA

A kultúra - lényegünk felől tekintve - emberi szükségletek és kapcsolatok megformálása a maga történetiségében (pontosabban fejlődésében, vagyis hagyomány és formakincs történeti egymásra épülésében).
Eszerint a kultúra alapvető, mégis szekunder emberi igényből fakad, melynek a szükségletek kielégítése nyit valós teret, s s mely így a szükségletek függvényeként megjelenő mindenkori emberi tudatállapot befolyása alatt áll.
Nemcsak eltakarjuk a szemérmünket, hanem öltözködünk is. Nem csak öltözködünk, hanem ennek okán színekkel, formákkal, külsőnkkel játszunk, de még a játékos külsőségnél is többről van szó: a kultúrával a lelkület szintjén visszatükrözzük mindennapi létezésünket, identifikáljuk is, fellobogózzuk magunkat, hogy egymásra ismerjünk, sőt, hogy kellő motívumok alapján összetartozhassunk. A kultúrában következésképp benne van az egymás viszonylatában érvényesülni vágyók viaskodása is.
Mindemellett, sajnos, melegen tartani hátsó felünket, azt lehet szívünknek idegen rongyokkal is.
A civilizációs előrehaladás során a kultúra maga is szükségletté válik, s mint ilyen önmaga eredendő funkcióját meghaladja.
A mindennapi gyakorlatban kultúrán általában kultúránk azon szegmensét értjük, melyben az u.n. humán szükségletek kielégítésére, szellemi beltartalmak gondozására, esztétikai formateremtésre és kommunikációra, kollektív identifikációra törekszünk.
______________________________________________________

DOLGOZNI


Mindegy, minek nevezzük, más az, amit el kell végeznünk és más az, ahogyan dolgozunk. Ez utóbbi szorosan összefügg képességeinkkel és gondolkodásunkkal.
E kérdéskörben sokan összetévesztik a képességet a hajlandósággal, és azzal áltatják magukat, hogy kétszer akkora fizetésért kétszer olyan jól dolgoznának. Nincs-e okunk kételkedni ebben, hiszen, míg a hajlandóságot elég bemondani, a képességet bírni is kell. Másrészt a munkához való viszony erkölcsi kérdés. Itt nem a fizetés a fejlődés mozgatója, hanem az önbecsülés.
Aki ingyen nem tud jól dolgozni, az pénzért sem tud.
A munkaként körvonalazódó feladat - mindegy, kaptuk vagy magunknak kerestük - kihívás arra, hogy egy paraméterekkel behatárolt, kitűzött célra törjünk. Ha ez a gyakorlat - mindegy, hogy a gyenge fizetés vagy más okán - elmarad, nagy valószínűséggel fedezet nélküli minden ígérgetés.

A közértben az eladónőtől 15 deka tepertőt kérek. Először 21-et mutat a mérleg. Jó lesz? - kérdi. - Tizenöt! - mondom rigorózusan. Ez már ingerlő behatárolás, valamire való ember felveszi a kesztyűt. Ő lelapátol a tepertőből, találomra, most 19 dekát mutat a mérleg. - Jó? - kérdi megint. Tőlem kérdezi, pedig tudnia kellene. Ennyire azonban nem lehet buta, nyilván azt kérdezi némi csúsztatással, kötök-e vele kompromisszumot. – Tizenöt! – mondom ismét. Lapátol: 17 deka. - Jó lesz? - Ezt kérdezni, körülbelül annyi ideig tart, mint még egyet lapátolni. Válasz helyett legyintek, rendkívül beszédesen: Ez lefokozás, fizetéscsökkentés, prémiumelvonás, kirúgás és minden. Gondolom, rá sem hederít. Csomagolja a tepertőt, és sóhajt nagyot, mint aki párszor már túlélt efféle perceket.
___________________________________________________

EGO

Ha az ego szociális megjelenését, a személyiséget dialektikusan akarjuk vizsgálni, kétszer érdemes szemügyre venni, milyenre sikerült: az életút elején és a végén. A társadalmi értelemben vett én ugyanis -lényegünk felől - a hozott és megélt dolgok összessége.
Ám vizsgálódásunkhoz nem feltétlenül ez a helyes kiindulás, hiszen a társadalmi én nem azonos a filozófiailag megragadható énnel, aztán pedig: a személyiség nem azonos a filozófiailag megragadható személyességgel. A személyiség fogalma szokványos tartalmát és a tudomány vizsgálódásainak történetét tekintve tágasabb a minimálisan szükségesnél.
Jelen vizsgálódásunknál az a lényeges, bár naiv kérdés, hogy egonk vesztekor valójában mi történik, illetve, hogy megsemmisülünk-e mindenestől valóban vagy sem.
Felfogásunk szerint az ego jelenség alapvetően geometriai ügy: a személyességnek, mint létezésünk identitásképének eredendően egyetlen fókuszpontja van. Ez adja az ego egységét, vagyis, ami változik benne, az evidens, a kép mindig a fókuszpontból adottal, a fókuszpontból lehetségessel és magával a fókuszponttal azonos.
Ez egyszerű. A bonyodalmat az okozza, hogy bizonyos létezőknél, mint például az ember, az ego a tudat eszközének birtokában kívülről is "szemügyre képes venni" a maga létezés aspektusából fennálló teljességét - személyességét. Így aztán e második fókuszpontból változásként elszenvedi mindazt, ami az első fókuszpont felől evidens, ami ott nem hat változásként. Létezésünk, mint történet jelenik meg szemünk előtt.(A másodikon keresztül még további fókuszpontok is szerephez jutnak: Az, ahogyan az ember öregszik, teljesen evidens. Az első lelki probléma akkor adódhat, amikor idő múltával szerencsénk van tükörbe nézni, vagy ha néha külső fókuszpontból gyűjtött információhoz jutunk: "Szevasz. Te vagy az? Hú, de megöregedtél!") A vicces a dologban (már akinek van akasztófahumorérzéke), hogy mindezen plusz információkat az én-tudat forgalmazza, helyezi képbe, hasonlítgatja, szenvedi el, az az én-tudat, amelyik aztán, mint a személyesség kísérőjelensége, az elsődleges fizikai képpel maga is szétesik.
Egyesek itt nononoznak, ezért az általunk felvetett problematika vizsgálatához tennünk kell még egy kitérőt gondolatban. Mivel a kozmosz maga makro és mikro vizsgálataink tanúsága szerint folyamatosan történik, s principiuma valamiféle számunkra megközelíthetetlenül finom részletességű, megfékezhetetlen energia-szövevény, feltételezhető, hogy semmi felsőbb szintű összecsengés, létező dolog nincs benne végső helyén, egyetlen struktúra sem önmagával véglegesen azonos dolog. Minden, ami a kozmoszban benne van, a nagy történés érintett részese, ésszerű tehát azt feltételezni, hogy a létezők objektív összefüggéseik közepette folytonosak ugyan, de permanensen és visszavonhatatlanul mássá is lesznek. De hát ezt már ismerjük: arcunk sem egyéb, mint pillanatnyi variáns, egyszeri történések múló kísérő jelensége. Érdemes-e ezek után bármely létező, bármely létezett dolog örökkévalóságát firtatni?
Az ego geometriai sajátsága valamint történet- vagyis változó volta együtt arra késztet, hogy bármely személyesség létező voltát múló jelenségként szemléljük. Ilyenformán az emberi egyed az embernek mint teremtés által adott potenciálnak konkrét megnyilatkozása. Hasonlítható a gömbvillámhoz, ezek mindegyike nagy mértékben ugyanolyan, ám mégis mindegyik megnyilvánulás egyedi. Mindig is volt, mindig is lesz ilyen, de senkinek nem jut eszébe firtatni, hol van most az a bizonyos tavalyi gömbvillám. Logikus feltételezni, hogy a jelenségként megnyilvánuló konkrét, személyes egyed két megtestesülés között – pontosabban a megtestesülések szünetében - sehogy másként, mint (törvényszerűségekbe zárt) potenciálként adott. A konkrét, az egyed, az individuum, mint a potenciál megnyilatkozása, a nemlétezésből lép elő, testesül meg (esetleg az evolúció mérhetetlen lassúságával), és oda is tér vissza (általában hirtelen).
Némely bonyolult struktúra reflexív adottságainak köszönhetően képes érzékletei rendjébe transzponálni a környezet konzekvens megnyilatkozásait. Mindez csodálatos, de nincs benne semmi különös, semmi irracionális. Az ember-szerkentyű reflexív adottságainak köszönhetően a többiek, a mindenkori emberi környezet számon tarthatja a múlót, az egyedet, mindazt, ami általunk volt, de eltűnt már. Ilyenformán a személyességében vett ember mégsem teljesen a nemlétezésbe tér vissza, hanem - hogy úgy mondjuk - a „nincstöbbébe”. Szóval – ha csak kivonatosan és statikusan is - a reflexiókban fennmaradhatunk.
Összegzésül: Az egyed esszenciája tehát hideg, geometriai dolog, nem azonos senkivel. Az individuum-jelenség bárkivé válhat, és válik is, mint ahogy biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is, újra és újra lesz gömbvillám, de csak a fizikailag megnyilatkozónak van milyensége.
Az pedig, hogy aztán az egyednek, mint a potenciál megtestesülésének éppen milyen test, milyen fizikai habitus adatott, hogy segíti-e éppen vagy hátráltatja, nehezíti a megnyilatkozást, a kibontakozást, mindez véletlen szerencse dolga. És ím, a bölcsőhöz szerencsésen visszatértünk.
___________________________________________________

KONZERVATÍV

Konzervatív lényegében az, ami, bár a külvilágnak, az életnek szól, a külvilágtól, az élet befolyásától mégis elszigetelt (lásd: konzerv, befőtt). Mindenekelőtt a tudat-állapot efféle elszigeteltségéről érdemes beszélni.
Ám a gondolkodás többféle módon lehet konzervatív.
Nem mindegy, hogy a konzervatív attitűd valami hajdan bevált érték védelmezésében nyilvánul meg, vagy pedig a konzervatív ember a jövő nyitott lehetőségeit kívánja gúzsba kötni.
Mitől esik a konzervativizmus hibájába az elme?
A konzervatív gondolat legtöbbször azonos azzal a hajdan újító gondolattal, amely úgy maradt, miközben az emberiség gondolkodása és létfeltételei változtak. Az a gondolat hajdan talán ismeretlen feltételek közé, az adotton túlra, a jövőbe mutatott, érvénye jó ideig talán nem is volt cáfolható.
Így lesz ez mindig. A jövő megváltó képei, melyek itt és most születnek, továbbra is elsősorban itt és most csodálhatók.
A befőtt, mert az ízlés változik, könnyen jut arra a sorsra, mint a konzervatív gondolat, még ha nem csak magunknak dunsztoltuk is. Ha telis-tele vannak a polcok, mihez kezdjenek az újonnan jövők, az új ízeket megsejtők, a saját főztjeikre kíváncsiak? Ahhoz, hogy a magukénak helyet találjanak, kénytelenek kiüríteni a polcokat.
A konzervativitás időnként feltámadó erejét abból a körülményből meríti, hogy az ifjú elme kalandszomjjal, kísérletezve kotyvaszt, s gyakorta melléfog. A régi befőttesek ilyenkor az új pancsolásoktól sikamlós, lekozmált főztök utáni szellőztetéstől cúgos konyhát a meg nem alapozott revízió, holmi ellenbefőzés forradalmi színterének látják, holott ez, amit ilyenkor támadnak, nem a befőzés, ez még csak az élet.
Az élet rendje szerint az új befőzés akkor jön, amikor a régi befőzők már nem szólhatnak bele a dolgok menetébe, amikor az új illatokkal már nincs kit bosszantani, amikor már s még nincs, aki védelmezze sem az élet sem a befőttes polcok öröknek vélt rendjét.
________________________________________________

VÉLEMÉNY

Kérdés-e, mi a vélemény, hiszen mindenki él vele.
Persze, nem feltétlenül lényegében.
A vélemény olyan valóságkép toldalék, mellyel az ember néha told, épít, máskor meg csak ellentételez, rombol. Célja tehát valós vagy akár csak virtuális befolyással lenni idegen valóságképek célzatosnak tűnő összefüggéseire.
A vélemény-nyilvánítás lényegében nem iszapbírkózás megtoldása szavakkal, nem is puszta locsogás.
A vélemény legegyszerűbb válfaja a közönséges vagy mezei vélemény, mely értelmét abban leli, hogy kontaktus, cselekvés, illetve ezek ellenkezőjének alapjául szolgál. "Pocsék időnk van." "Ma jól nézel ki, elnök úr!" "Maga szerintem téved!" stb.
Az érdemi vélemény ítéletértékű és tágabb egészre tekintő, de nem komplex világkép-értékű kijelentés, mely így indokaiban, bizonyosságaiban vagy akár felvetése körülményei miatt vitatható. (Például hogy, mondjuk, a kormány hamarosan megbukik.) Esetleg ennél is több: beavatkozás értékű, amennyiben platformot kínál fennálló viszonyokkal, érdekekkel szembeni fellépésre. Megmutatkozhat benne a fejlődésvágy haragja a stagnálással, a védelem konfrontálódása az ármánnyal, a lendület erőfeszítése a tehetetlenséggel szemben. És persze fordítva is!
A vélemény tekintélyét az érvből meríti. Anélkül csak sárdobálás, csak pampogás.
Az érdemi vélemény tartalma, éppen mert modell, vagyis a valósághoz való viszonya nem nyilvánvaló, a megcélzott viszonyok fölött rendelkező hatalom tetszése, érdeke, tehetetlensége szerint méretik meg, bármily csekély legyen is az a hatalom. S mert ítéletértékű, a vélemény általában kockázatos dolog.
A kérdés lényeges: vajon mit ér ez a kockázat? Mit ér kimondani, amikor rájöttünk, hogy az orvos, hasára ütve, már a hatodik gyógyszerrel kísérletezik rajtunk, anélkül, hogy precíz diagnózist állított volna fel? Minek tudatni anyósunkkal, hogy pocsék az ízlése, ha ettől az úgysem lesz jobb? Minek szemébe kiáltani a zsarnoknak, hogy az, hiszen éppen e természete miatt nem tűri, ettől ösztökélve torolja meg a kritikát? Minek azt mondani a görcsbe csavarodott elméjű inkvizítoroknak, hogy a Föld forog, mikor ők épp egy olyan ideológia szolgálói, mely a Föld mozdulatlanságában érdekelt?
Kérdem, minek?
Nincs véleménye?
Ha az embernek nincs véleménye (no comment), ennek két oka lehet: 1. valóban nincs, 2. van, csak érdekei védelmében hallgat róla. (Ne szólj szám, nem fáj fejem!) A vélemény vélemények kereszttüzében áll, s bár potenciálisan lehet téves, sőt, ártó szándéktól átitatott is, általában feltárja, hogy a vélekedő miben hisz, kit, mit szeret, milyen változásokat, idegen véleményeket pártol, segít (illetve, akár, hogy ilyesmi meg sem fordul a vélekedő fejében :-) Míg a mezei vélemény színvallás elmeállapotunkról, az érdemi vélemény színvallás gondolkodásunkról.
Az érdemi vélemény olyan szellemi alkotás, melyet néha rendkívül rosszul honorálnak, úgy is mondhatjuk, olyan gránát, mely gyakorta a fabrikáló kezében robban. Némely óvatosoknál tehát az ilyesféle vélemény, hogy „igen, uram, máma valóban szép időnk van”, akár valami ilyesmit is jelenthet: "Kapd be, belőlem úgysem húzol ki semmit!"
Mégis, a véleményformálás sokak feltartóztathatatlan, őszinte belső szenvedélye. Ezek közül kerülnek ki a nevesebb újságírók, humoristák, társadalomtudósok és a leginkább szószátyár politikusok tiszteletre méltó kisebbsége. A politikai szerepvállalás emberi lényegét tekintve köpönyegforgatás, különösen igaz ez a politikusi véleményre.
A vélemény üzlet is lehet: épp a minap láttam egy kiragasztott cédulát, valahogy így szólt: "Hozott megfigyelésekből véleményt vállalok."

______________________________________________________

TÉNY

A tény összefüggés-feltáró és minősítő mozzanatok azon eredménye az események utólagos modellezésében, mely által az elillant történések a tudat számára vannak, vagyis a végtelen eseményláncolat bizonyos kitüntetett elemei az időből kiszakítva fogalomrendszerünkbe konvertálhatók és a fogalmi gondolkodás számára megtörténtük után is létezőként megragadhatók.
Ha objektív létezőkre szűkített érzékeinkkel múltbeli dolgok után kutatunk, a nyomok sosem tényekhez, hanem mindig bizonyos tárgyi dolgokhoz vezetnek, egy átlőtt kalap, vagy egy levéltári dokumentumként őrzött feljegyzés, egyre megy: tárgyak ezek, melyek az események valóságával nem identikusak. Ezek csupán valamely hajdani eseményre való következtetéshez alapot, támpontot adó, a hitelesség különféle mélységű érzetét keltő tárgyi dokumentumok.
E tárgyi rekvizitumok és a tények közé ékelődik később még valami, a kinyilvánítás mozzanata, mely az eseménnyel duplán áttételesen, tárgyi dokumentumok fölötti vélekedésben, utólagos tudati képben rögzül.
Ha a tény megtestesülésének eme motívumait a kutakodó személyével együtt vizsgáljuk, kiderül, hogy a tény nem más, mint az ember és a valóság viszonyát leíró értékrendszer által projektált modell.
A tény konkrét modellje mögött a történések különféle mélységeiben (idő) egymásra ható fejlemények (állapotok) számbavétele rejlik - élen a tényfeltárás tárgyi formában fennmaradt bizonyító értékű rekvizitumaival, de a hiátusok betöltésének szerteágazó és kényszerpályákba bicsakló lehetőségeiről sem megfeledkezve.
A mindenkori jelenben számontartott, elfogadott tény, mint a múltbeli dolgok jelenbeli alteregója, akkor kerül a helyére, ha nemcsak a múltbeli eseményekkel, hanem a múltbeli tényekkel sem tévesztjük össze. Vagyis látjuk múlandóságát. Biztonsággal csak a tárgyak léteznek - már ugyan, ha megóvjuk őket. A tény tulajdonképpen tanúsítványok alapján rajzolt "divatos" skicc a múltban (akár csak a közelmúltban, tegnap, ma délelőtt, öt perccel ezelőtt) történtekről. Az események végtelen sokaságának - néha még a tárgyi bizonyítékoknak is - csak egy érdekek, célok, prekoncepciók, korlátok preferálta töredéke épül be ebbe a képbe.
A tények a rájuk irányuló érdekből és (társadalom-tudati) belátásból táplálkozó hitel nélkül nem kommunikációképesek, nem tölthetik be (meggyőző) szerepüket.
____________________________________________________

MŰVÉSZET

A művészet, mint csak az emberre jellemző sajátos aktivitás, a valóság érzéki megismerésének eszköze.
Az ember által alkotott és a valóság érzéki megismerésére alkalmas modelleket művészi alkotásnak nevezzük.
A megismerés két párhuzamos iránya közül az egyik ág a racionális megismerés. A tudományos, racionális megismerés mozzanata mindenkori tárgyával szemben egyszer s mindenkorra letudható, az ismeret adatként, vagy modellbe építve, fogalmilag feltárva megszerezhető, rendszerezhető, felhalmozható, befogadásra konfekcionálható és továbbadható.
Ezzel szemben az érzéki megismerésben a kihívás nem zárul le az ismeret birtokbavételével. A művészi, érzéki megismerésben nincs egyszer s mindenkorra megszerezhető vagy közvetítő úton továbbadható ismeret. Az ismeretszerzés maga az ismerettel való érzéki szembesülés - a sajátos esztétikai formán keresztül. Amely ismeret letudhatónak vagy akár referátum formájában továbbadhatónak bizonyult, az nem bizonyult emocionálisan elég fontos, fentiek értelmében igazán sajátos, specifikus ismeretnek.
A művészi gondolkodás is modellez, de nem olyasmit, ami a kozmosz törvényszerűségeinek próbáját kiállni készült. A művészi alkotás is modell, nagyon is az, amennyiben működik, vagyis hat.
A művészet által az ember (maga az alkotó is) érzékileg szembesül a valósággal, s ismerete az a pszichés emelkedettség, katartikus érzés, melyet jórészt csakis az esztétikai hatástól való lelki felfokozódás állapotában élhetünk át. A művész ezirányú tehetség által képes hozzáférkőzni a felsőbb, érzéki szférákhoz, és alkotott műve által a hétköznapi pszichét is e rejtett, magasabb szférákba emeli.
A művészet által megragadható "ismeret" tartalma más és más esztétikai formákban, nem csökkenő katartikus szinten újra és újra átélhetővé válik. Ilyen értelemben a művészi megismerés feladata egyetlen "témakörben" sem tudható le végleg. Egyrészt ezért vannak az u.n. örök témák, halhatatlan művek pedig azért, mert ezek az ember és környezete azon viszonyát, létbe vetettségének azon ellentmondásait és biológiai észlelésen túli titkait jelenítik meg, melyek az Embernem fejlődése ellenére változatlanok és fontosak maradnak, s mélyen érintik az emberi lelket és a tudatot. Amilyen mértékben nem így van ez bármely művészinek mondott konkrét mű esetében, olyan mértékben indul hervadásnak a hajdan felszentelt babérkoszorú. Persze valamelyest az emberi szellem, az emberi lélek is változik. Ennek okán mondhatjuk, hogy a mindmáig halhatatlannak bizonyult művészi alkotások is csak legnagyobb valószínűséggel halhatatlanok.
A művészi tartalom érzéki absztrakció, mely a téma és a forma esztétikai egymásra hatásából áll elő.
Az a "művész", aki tehetség híján bármíly hatalmas ambíció jogán férkőzik kegyeinkbe, hamiskártyás - a művészet fenti lényegét tekintve.

____________________________________________________

MŰVÉSZ

Művész az, aki akarva vagy akaratlan művészi hatású* alkotásokat képes létrehozni, illetve ilyen hivatástudattal él, és többé-kevésbé sikerrel fáradozik.
Itt-ott hallani manapság, hogy minden ember művész. Ami az ekként vélekedőket megtéveszti, az talán az, hogy
- egyrészt az emberek a huszadik században - a szellemi kommunikáció felfokozottságának köszönhetően - igen nagy rutinra tettek szert a művészi üzenetek befogadása terén. A modern befogadó a környezet stimulálta empatikus (beleérző) hajlamával elébe siet a művészi szándéknak, dörzsölt művészetértőként képes megelőlegezni a rejtőzködő esztétikai üzenet kiváltotta érzelmi állapotot. A mindennapi ember művész-volta tekintetében ez annyit tesz, hogy képes belevetíteni művészi alkotás iránti feltételezéseit a tehetségtelenek alkotásaiba, pszichés értelemben ő alkot helyettük, valamint hogy az esztétikai semmit, a másnemű üzenetet - akár a sajátját is - empátiával képes fogadni és közvetíteni. Jóllehet még nem tudja, mi lenne az igazi oka rá, képes egy megszokott jeladásra (ami lehet például mindennapi tárgyak kiállítási hagyományok szerint installált felvonultatása) őszintén sírni és nevetni, képes önnön lelkében katartikus megrázkódtatást gerjeszteni, s mert a művészet misztériuma éppen ez, gyakran tapasztaljuk, hogy a legblődebb dolgok is célba találnak, olyan kreátumok is katartikus hatást érnek el, melyeket nem is arra szántak,
- másrészt a művészetet manapság szokás összetéveszteni a modern kommunikáció formakeresésben, szellemi kezdeményezésben gazdag, eufóriás módozataival, (amelyeknek valóban minden ember egyaránt aktív részese lehet), na és az alkalmazott széptevéssel is, amihez valóban szükséges némi esztétikai érzék és művészet-mesterségbeli tanultság.
Művésszé lehetünk azért is, mert minden ismétlődésében állandósult gyakorlat történeti ténnyé válik. (pl.: "mióta az eszünket tudjuk, X.Y. mindig festett és kiállított...") A felszínes szerepvállalói szemlélet - a tetszetős és célirányos ambíció vagy az üzleti élet véletlenszerű hullámain magasba lendülő keresettség láttán - könnyen helyez sekélyes lelkű de szorgos önjelölteket az elhivatott művész szerepébe.
Régebben, amikor még úgy általában szürkék és konszolidáltak voltunk, a művész bohém volt, vagy aszkétikusan elhanyagolt, kívül-belül durúzsolt, haja lobogott, nyakán tarka sál tekergett, vagy épp ellenkezőleg, tágra nyílt szemekkel koplalt a koszos hónapos szobában, s utolsó május éjjeli kóborlásakor a csillagok között felsejlett soványka glóriája. Most meg, mióta megszülettek a technikailag bonyolult kifejezési eszközök, a művész mind nehezebben ismerhető fel külleméről. Az ember annak reményében, hogy nem sokat téved, leginkább mobiltelefonos harsány vállalkozófélére gondol, aki alkotni ugyan nem nagyon ér rá, de felettébb média-képes.
Lényegében csak az nevezi joggal művésznek magát, aki esztétikai és katartikus hatású érzéki ismeret megszerzésére képes. (Lásd: művészet!)

* Művészi hatás = ember által esztétikailag megformált anyag katartikus, maradandó felismerés értékű lelki hatása más emberekre. Más oldalról: a közönségnek a művész által megcélzott belső reakciója.
__________________________________________________

MŰVÉSZETI

Művészi, művészeti, e kettő a művészet társadalmi szerepének más-más aspektusú nézete.

A művészi alkotások létrehozására irányuló tevékenységek körében fellelhető dolgokkal kapcsolatos szóhasználat:
művészeti élet = művészettel foglalkozók mindennapjainak, támogatásának, szerephez juttatásának, alkotó tevékenységének, kritizálásának, társadalmi kommunikációjának stb. egésze
művészeti jelleg = valamely objektum, gesztus művészi alkotásnak szánt voltának megmutatkozása
művészi/művészeti szempont = a művészeti alkotás terén létrejött művek, illetve a velük kapcsolatos társadalmi jelenségek maguk nemében való megítélését szolgáló nézet
művészeti érték = a művészet történetével vagy elméletével kapcsolatban figyelemre méltó érték (pl. Van Gogh levelei, Hitler festményei stb.), ami a művészet specifikus értelmében nem feltétlen művészi érték is egyben.

A művészeti kifejezés tehát nem szinonimája a művészinek, következésképp nem garanciája annak sem, hogy a művészek, akikre vonatkoztatva szóba jön (pl. művészeti díjak), valóban maradandót alkottak volna.
Nem igazán következetesen használatos a szó néha olyan összetételekben is, melyek alkotások művészi értékének megítélésére irányulnak (pl. művészeti kritika művészet-kritika helyett).
______________________________________________________

EMBERNEM

Az Embernem egyenlő az emberi fajjal, tértől, időtől függetlenül, mint egyetlen, egyedekre és jellemvonásokra bonthatatlan entitás. Az Embernem fikció, ha tetszik, az emberi méltóság absztraktuma. Erkölcsi értékű tartalma: Ember más Emberekkel való felcserélhetőségében.
Az Embernem manifesztálódása: íratlan törvények, emberi kultúra, továbbörökített tudás és a társadalom intézményi érdekeit ellensúlyozó humán törekvések.
Az emberi faj szocializálódásának védelmében való kölcsönösségünk ideája az újkorban született meg, de realitása már az őskorban, az első éhes pillanatban elveszett. Ellene szólt az ember alapvető természete, az érvényesülés lényege. Az ember eladta magát a jóléti remények ördögének, Emberneméhez való jogát a hatalomnak. Felcserélhetősége tagadójává, nemének veszélyeztetőjévé lett.
Az ember - méltóságérzetétől vezérelve, de nem kevésbé érdekből - felvállal bizonyos érdekazonosságot a többi emberrel. Kérdéses méltóságról s jórészt épp az eredendő kollektivitást korlátozó érdekekről van szó. ("Becsüljük meg őket, jók lehetnek még nekünk valamire!") Az Embernemről vallott eszmény, bár mélyen befolyásolhatja az emberi viselkedést, rendkívül sok jóval eredendőbb és gyakorlatibb hatás kereszteződésében áll. (Felsőbb körök felsőbb szempontjai.)
Aki nem érzi magát neméhez tartozónak, nem érezhet felelősséget nembeli sajátjai iránt, s ami még rosszabb, nincs korlátja, erkölcsi mércéje társadalmi törekvéseinek. Sajnos az Ember mióta világ a világ - instabilan azonosul neme eszményével, s az utolsó száz év során privát kütyüvé degradálta a civilizációs ideáink szerint oszthatatlan emberi méltóságot.
Az ember a modern társadalomban egyre elvontabban érzékeli az Embernemet, s nehezen érti meg, hogy a legfontosabb az, amiben nem vagyunk különbözőek. Ma szinte minden arról szól, hogy én nem vagyok ezek, hogy ezek - a többi ember - nem én vagyok. Az én eltávolít nemünktől és magányossá tesz, hiszen egom létezésében csakis egyedül én vagyok érdekelt. A többi, hogy tán helyet cserélhetek azzal, akit hívnak vagy elkerülnek, akit üldöznek vagy szeretnek, hogy tán szólíthatok, szerethetek név nélkül is - erkölcsi nosztalgia. De mégis, e nosztalgia teszi az emberben az Embert.

* e fogalomnevet szótárunk számára mi kreáltuk
_____________________________________________________

MÉLTÓSÁG

A méltóság a mások iránt toleráns önbecsülésnek, az Embernemmel való azonosság áldozat-kész vállalásának gyümölcse, semmiképen nem a túlélésé vagy a felülkerekedésé. Az Embernem csupán nembéliségünk egész voltát jelölő absztrakcióként létezik, melyhez egymással felcserélhető voltunkban tartozunk. Ilyenformán a méltóság csupán akként bármelyikünké, miképpen mindenkié, szóval egy és oszthatatlan, vagyis minden másokra irányuló gesztusunk visszaszáll ránk. Bárhol, bárkitől vonjuk meg az embernek kijáró tiszteletet, a magunk méltóságát sértjük meg. Sajnos, vannak, akik mindezt nem érzékelik. Hogy eredendő eltévelyedésből-e, netán az ember állat-ösztönének túltengése okán vagy a jellem kényszerű romlása miatt, mások dolga hosszan elemezni.
Az emberi méltóságérzet bizonyos veszélyezetett körülmények között megmutatkozó tragikus színezete a morális engedmények iránti kompromisszum-képtelenségből, hősi színezete pedig a körülmények miatti meg nem alkuvásból fakad. Ha nem forognak fenn ilyen kényszerítő körülmények, a méltóság áttetszővé válik, békés, bizakodó légkört teremtve környezetünkben.
___________________________________________________

GŐG

A gőg a nagyra értékelő önérzet egyik intoleráns formája, mások lebecsüléséből merített felsőbbrendűség-érzet. A gőgös ember kiváltságos jussnak tekint minden erényt, amit ő igen, de más nem birtokol.
A gőg tehát egyfajta téves méltóságérzet, melynek rangja az Embernemmel való nem azonosulás nyomán előálló érték-vákuumban terem. Úgy egyébként nem létezik - a gőgös emberek szerint. A gőgös ember arról, amit érez, úgy véli, méltóságérzet. Tény, hogy némely külsőségében, például ha szembe néz egy puskacsővel, nem sokban különbözik egymástól méltóság és gőg.
Gőgössé tesz a dolgok iránti szeretet és értés hiánya. A nagy felszínt uraló ember könnyen lát silánynak másokat odalent. Esélyt nem ad, nem kételkedik.
A gőg szólhat csupán kiválasztottaknak, de szólhat mindenkinek, ha érzésben és értésben oly nyomorúságosan szegény az ember.
Nézz a tükörbe és kérdezd meg önmagadtól, csorbítatlan marad-e a mások iránti türelmetlenséged akkor is, amikor csupa nagybecsű ember vesz körül?
A gőg önelégült gazdagoknak való, kiváltságok megtartására kiváló, de nagyon nehéz vele megszerezni, ami nincs. (Legalábis e reményre sarkall igazságérzetünk :-)

__________________________________________________

EMBER

Nagy E-vel írva az emberre specifikusan utaló tulajdonságok és történelmi jellemzők gyűjtőfogalma. Ez nem felmagasztalás, csupán megkülönböztetése általánosnak a specifikustól. Az emberi lét tendenciáiban megmutatkozik az Ember sajátos, ambivalens státusza: teremt és rombol, himnuszt zeng az életről és öldököl, csak ember igyekszik lenni, de Embernek álmodja magát.
Emberfogalmunk lényege az önáltatás nélküli önismeret.
Ennek nélkülözhetetlen része megismerni és számításba venni az embert is (így, kis e-vel), azt az autonómiáját, fizikai ereje és akarata feletti szuverenitását jelentős mértékig elveszített, értelemmel bíró állati lényt, mely betagolódott a társadalomba:

ember*

Az ember eredendően az állat (gerincesek - lásd ott, más szótárakban!) egyik faja.
Az embert - mint állatot - biológiai fennmaradását biztosító alapvető belső érdekeltségei (létszükségletei, fajfenntartó, önvédelmi ösztönei valamint tudatalattijának más kényszerítő tartalmai) mozgatják.
Másfelől, az ember a társadalomban akkumulált és az államhatalomba integrált cselekvő erő biológiai cellája. E szerepében egészen különleges valami, egyfajta kotnyeles cellának nevezhetnénk, hiszen minduntalan túllép fenti szerepkörén. Képzeljünk el egy olyan autó-akkumulátort, mely annak okán, hogy nélkülözhetetlen, nemcsak a saját kondíciói fenntartására törekszik, hanem belebeszél abba is, hogyan kanyarodjunk, sőt, hogy hová utazzunk.

* fogalmi elhatárolás végett kis e-vel írandó!

______________________________________________________


HÍR

A hír a valóság valamely frissen támadt jelentőséggel bíró összefüggésének, frissen történt és közérdekűnek mondható eseménynek, szerzett ismeretnek, érdeklődés középpontjába került vonatkozásnak tényszerűen tömör tudomásra juttatása. Sajtó-elméletileg számontartott ismérvei: kivel/mivel hol, mikor, mi történt/fog történni, illetve kifejtett hírnél mindez megtoldva okok és körülmények tömör közlésével.
A hír lényegében sokkal több, mint sajtóműfaj.
A hír útja a hírkeltőtől a hírközvetítőn át a hírérdekeltig terjed.
A hír tartalma információ, melynek értéke abból fakad, hogy a környezetünkben adott vagy történő dolgok következményeikben kihatnak ránk, érinthetik érdekeltségeinket. Valójában a hír iránt megnyilvánuló puszta kíváncsiság is az ember eredendő létérdekeltségeinek áttételes megnyilvánulása.
A modern társadalomban nem elégíthet ki bennünket az információk spontán módon való megfogalmazódása és terjedése, sőt, veszélyt jelent azok elkallódásának növekvő esélye. A kiélezett versenyhelyzet miatt arra kényszerülünk, hogy forszírozott módon jussunk a körülöttünk történő események, jelentőséggel bíró változások, feltáruló állapotok ismeretének birtokába. Létrejöttek tehát a hírek szolgáltatására irányuló tevékenység-formák.
Az információ megszerzését, a hír megformálását és továbbítását erre hivatott szakemberek, újságírók végzik. A hír továbbítása a társadalomban - nagy tömegeknek, nagy távolságra - nemcsak szellemileg, hanem technikailag is - speciális, nagy költségekkel járó szakmai feladat. Ez a körülmény a hírérdekeltet kiszolgáltatottá teszi.
A felgyorsult kommunikáció korában a hírek aktualitása és valós jelentősége körüli bizonytalanság tág teret kínál az igények stimulálásának. A műhírek iránt mutatkozó kereslet a szerkesztői sablonokkal mesterségesen gerjeszthető.
A hír lényegében akkor hiteles, ha az információt olyan szakemberek szerzik és formálják meg, akik mindezekben maradéktalanul képviselik a hírérdekeltet. Ebben az értelemben nélkülözhetetlen a hírügynökségek hatalmi befolyástól való függetlensége. Egy kormány által fenntartott hírügynökség társadalmi érdekeket érintő híreinek hitelt érdemlő volta kérdéses. Nem hitelt érdemlő hír az, amelynek megformálásában nem a hírérdekelt - a hallgató vagy olvasó - szuverén érdekeltsége érvényesül, amelyre árnyékot vet a hírkeltő érdekeltségének gyanúja. Ilyen értelemben a hatalmi intézmények által a hírügynökségekhez eljuttatott és változatlan formában továbbadott információ vagy közlemény hírként nem, csak közleményként érdemel hitelt.




____________________________________________________________________

ALKOTMÁNY
Eredetileg - vagy talán csak naivan és lényegében - az alkotmány embernek emberrel való megállapodása lenne hatalmi struktúrát alkotó közösség létrehozásáról és fenntartásáról, e közösség külső és belső viszonyainak szabályairól. Az első, eredeti - és de facto bizonyára csak szimbolikusan értendő - társadalmi szerződés létrejöttekor az ember még aligha tulajdonított kellő jelentőséget egy ilyen írásos szabályozásnak. A hatalmáról azonban lemondott - esetleg hatalma szuverén voltáról, hiszen a gyenge már korábban is az erős, szuverén személyiségek igája vagy csupán hegemóniája alá került, s az uralkodótól cserébe kapta az uralkodói kegyet, mely az alkotmány magjának mondható. Az uralkodó államot formált magából, az államhatalmi formációk pedig kisebb-nagyobb kataklizmáktól eltekintve folytonosak. Többé nincs lehetőség a fenti értelmű, történelmileg kútba esett, közös felkiáltással szentesített szabályozásra.
Az Alkotmány mára bonyolult, normatív alaptörvénnyé lett, a jogrend valamennyi törvénye ezen alapul. Az ember, az egyén két okból sincs az alkotmányozás fontos mozzanatainál döntési szabadsága birtokában:
1. Árgus szemű apparátusaiban örökösen fölé tornyosul az állam, mint harmadikból elsővé lett fél, s hatalma jogán átrendezi az egyének természeti jogviszonyait: saját létszükségleteinek igyekszik alárendelni az alkotmányt, s az emberre annak csupán szentesítése marad. (Ezt kell szeretni!).
2. Az is igaz, hogy a társadalmi lét az idők során oly bonyolulttá vált, hogy mechanizmusai és belső törvényszerűségei áttekintésében, tendenciái megítélésében az emberek többsége aligha kompetens. Az első társadalmi szerződés szentesítésekor (ha volt egyáltalán ilyen) még nem lehetett előre látni, hogy e mozzanatban egy, az emberrel csaknem végletes érdek-összeütközésbe kerülő fenomén születik. Igaz ugyan, hogy az eredendő emberi lényeg még mindig aktuális: az állam született az ember szolgálatára és nem fordítva, mégis, ami érvényre jut, az fejlődési törvényszerűség: állam és egyén erőviszonyaiban szükségszerűen az egyén marad alul.
Az ember feltételezett lehetősége tehát arra, hogy a képviselésben megnyilvánuló teljes elszigetelődés előtt megszabhassa, mi történhet ill. mi nem történhet meg vele állampolgársága kiszolgáltatott állapotában, fiktív dolog. Az utolsó valós lehetőség az államok fölé emelkedő nemzetközi jog térfelén van, mely esetleg - egyszer majd - az ember visszaperelt természeti jogainak képviseletére kötelezheti az alkotmányozókat.
Az alkotmány az egyén szemszögéből - lényegében - a többiek - ideértve az államot is - fékentartására szolgálna. A hatalomra törőnek viszont már nem annyira szükséges. Neki, magának inkább a teljes szabadság kéne, ami, mint tudjuk, szükségszerűen közösségellenes.
Ahhoz pedig, hogy az emberek erőviszonyait szabályozó íratlan törvények kötelező érvényre jussonak az alkotmányban, kicsi az esély, mert a Jog nem képes a maga nyelvén definiálni az olyan szabályozók mibenlétét, mint például az erkölcs vagy tolerancia, mert ezek az egyén önmagával szemben érvényesített korlátozásai. A defenzív szabályozók értelmezhetetlenek és tételezhetetlenek az offenzív, felülről kényszerítő Jog szempontjából.
Amit az alkotmány szövege talán magába foglalhatna mégis, az valami olyasmi, hogy a törvény nem űberelheti a kollektív lét olyan ősi kölcsönösségeken alapuló szabályozó mechanizmusait, mint az erkölcs. Ehhez azonban kellően széles konszenzussal, világosan definiálni kellene a fogalom funkcionális szerepét és érvényesülésének mechanizmusát. Ám melyik jogalkotó fogalmazna készséggel olyan passzusokat, melyek épp az ő hatalma előbbrevalóságát kérdőjelezik?
Az Alkotmány még naivan nézve sem Himnusz. Persze, ha van tere a legcsekélyebb idealizmusnak, akkor több annál. A jó alkotmány figyelmét a létező veszélyre irányítja: kizárni igyekszik a közösségi lét rossz fejleményeit, nem rajzanak benne fekete lyukak, vagyis értelmezésre szoruló joghézagok, egyértelmű fogalmakkal írja le, és tételesen állapítja meg embernek és államnak az életért s a közös élettérért való kölcsönös felelősségét. A jó alkotmány  úgy fogalmaz, határol körül, korlátoz és szabadít fel társadalmi viszonyokat, mintha enélkül minden rossz újra megtörténhetne, ami azelőtt is megtörtént, sőt mindaz a rossz is, amire még nem volt precedens, de az ember ismeretei szerint - és az ember ismeretében - elképzelhető.
Szájer József észrevétele a Hogyishívják egyik hajdani számában, miszerint a történelem során az emberi természettel szemben pesszimista kiindulású alkotmányok bizonyultak sikeresnek és a szabadságot védelmezni képesnek, nem hangzik valami felemelően, de egyébként is megígértük, hogy nem citálunk!