2016. szeptember 15., csütörtök

Pillanat

avagy a szélmalomharc értelme



Ahogy évtizedeken, sőt, ím már évszázadokon át fotózgatunk, lassan homályba vész ama szó eredendő értelme, hogy pillanat.
A stockholmi pillanat-pályázatkiírás (Capture the Moment) Baudelaire idézettel indít, ami azonban koránt sem a pillanatról szól. Amiről Baudelaire szólt, az lényegében a látás és a kifejezés (nyilván nem csupán képi kifejezés) magasabb képességéről szól. És helyesen idéztetik ez most, mert e nélkül a történések bármely mozzanatának zársebességi megragadása értéktelen volna.
A fotografálás kezdeti, pillanat iránti tehetetlenségét kiküszöbölni igyekvő kémiai kísérletezések és műszaki fejlesztések, pontosabban a képrögzítő emulzió kezdettől gyorsulva csökkenő fény-falánksága az idő folyamából kiragadott, egyre szűkülőbb pillanatra terelte figyelmünket. Lassan közelébe férkőztünk egy lehetőségnek, ami a lényegek megragadásának kezdettől adott képességéhez újfajta módon társul: Megtörténtük tényét hitelt érdemlően megörökíteni tudni a történések változásukban megmutatkozó, ám gyakran - a látás tehetetlenségei okán - szinte megpillanthatatlan, a lélek és értelem számára azonban fontos lényegét; bizonyos antropomorf vagy szociálisan értelmezhető csúcspontokat az események alakulásában, melyek az ember pszichés-tudati reflektálása nélkül valószínűleg nem is léteznek.
Mert például, egy dolog, entitás materiális elrendezettsége a fellépő erők hatására nem úgy változik valami más elrendezettségi állapottá, ahogyan a ház az ember szeme láttára, a célirányos emberi figyelem valamint az érzelmi asszociációk számára és az értelem tükrözésében összedől. A rajtunk kívül álló valóságot működtető törvényszerűségek teljesen közönyösen viseltetnek irántunk és szempontjaink iránt. Minden entitás csak a szakadatlan változás valamely stádiumában áll fenn, múlik ez által minden, amire az ember figyelme irányul (kivéve talán egyet :-)
Tagadhatatlan azonban: fontos, különleges és bravúros "megörökítési" lehetőségek birtokába jutottunk a fotótechnika fejlődése által.
Az ember, persze, eredendően nem a villámgyors változások alanya és tárgyaként kötődik a környező valósághoz, hanem a környezetével együtt létezőként. Azaz nagy mértékben az ismétlődő, a tartósan ismétlődő pillanatokban, másként közelítve: a maradandóságukban fontos állapotokban keresi létezése eredendő értelmének emlékezetébe vésendő bizonyosságait.
És a mai fotográfiában a múlékony-pillanat-csúcsteljesítmények mellett váltig léteznek is a maradandó pillanat iránti lényeglátás csúcsteljesítményei. Ezekről azonban a kommunikáció egymás elébe vágós tülekedéseinek terepén szeretünk megfeledkezni. Rohanó életérzéseink közepette nem elég sportosak az örökkévalóság mutatványai.
Vagyis: furcsa lenne most fontos, ám csak tartós ismétlődésükben megragadható pillanatok még oly lényeglátó ábrázolásait beküldeni erre a stockholmi pályázatra, holott a kiírás szavai szerint ez nincs kizárva.
Na de ez van - ma.
A lényegi pillanatba való beletrafálás valóban sokat hoz vizuális konyhánkra.
És még mindig rangosabb lehetőség ez, ha a pályáztatások terepén körbetekintünk, mint bizonyos más kommunikációs jelenségek. Mint például a vállalati/intézményi önreklám értékű lájk-vetélkedtetések, ahol a zsűriben az egyetlen alkotó szaktekintélyre 6 PR menedzser és hivatali feljebbvaló esik.
Ott vannak aztán az olvasókat vagy fotografálókat egymásnak közvetítő kulturális ál missziók is, ahol az alkotói érdemeket a puszta publikálással honorálják, ami pedig - a publikáció megjelentetése - nem önzetlen, ugye, így vagy úgy mindig valaki(k) létkövetelményeiről, előbb-utóbb így-úgy forintosítható hasznáról szól.
Egyre több olyan pályázatba botlik a szem, ahol egy harmadik "lényegi" cél uralkodik: bizonyos ideológiai, politikailag célirányos gondolatok képi illusztrálása céljából buzdítanak bennünket, válogatatlan hangyasereget (profikat is, na már miért ne!?), hogy összehordjuk a válogató szem elé a tematikailag célzott képi információk és formációk válogatatlan hegyeit.
Olyan pályázat, hogy alkoss valami Baudelaire-nek tetszőt ( a zsűriben kizárólag Baudelaire inkarnációi!) egyre ritkábban kerül szemünk elé.

Összeomlásnak indult szélmalom a maga pillanatnyi helyzetében, Santorini szigetén, félúton Emporio felé.
Pusztulása az építéssel előállt célszerű erőviszonyok lassú változásának, bizonyos kiszámíthatatlan időpillanatokban bekövetkező moccanások sorozatának mentén halad végkifejlete felé.

Csupán mellemmel a pusztuló szélmalom félig bedőlt őrlőkövének nyomódva tudtam feljutni a kerékhez. E kis erőhatás is elég lehetett volna, hogy a hatalmas kőkerék moccanjon egyet, s akkor...
Tudtam ezt, nagyon is, s hátborzongató volt ilyen szorosan négyszemközt lenni a valószínűséggel. Hatalmas megkönnyebbülés volt végül ismét a szabadban.
Ja igen, hogy az egész minek is volt, mi gyakorlati haszonnal járt... Hát igen, jogos.
Ámde lényegében mégis életem pár meghatározó pillanatával lettem gazdagabb:
nem futok el, nem csinálom magam össze mindjárt e permanens pusztulásban.

2016. szeptember 14., szerda

Útszéli fagyis

Visszamentünk a Vérmezőre, ahol mostanság nem vér folyik. Visszamentünk egy nyalásra, mert először nem volt nálunk a nyelvünk. Citrom és hogyishívják, ez a kedvencünk.Öröm volt látni, a fagyis hogy dolgozik. Még ha nincs is vevő, csak úgy nyomja kifelé útszéli gombócait. Süt a nap, és ez már három napja ott van. Láthatóan csak a szádban olvad el.

2016. szeptember 7., szerda

Tűnés-maradás



A hazafi még erőszakoskodik,
erőért fohászkodik legalább is,
ám érték-vákuumban már a haza gondolatköre.
A nemzet művészete meg, mint olyan, különösen abban,
lévén, hogy kérdés: jó-e még az elődök tanultsága valamire,
kell-e még visszatekintő vágyálmokat kolorizálni,
egyáltalán, van-e, kell-e itt kollektív identitás,
értékállón gyökeres arculat?
Vagy csak létezés-terep, ennyi kell,
s leleményes és globális gazdasági ragadozás?
Kontraszelektáltak bátor sokasodásban
magukhoz ragadják a szerteszét értelmezett haza
s az újraértelmezett haladás zászlaját.
A honatyák csak bámulják büszkén,
mekkora verbális szélerő borzolja a piros-fehér-zöldet.
A szél, mi feszít, mi kifért valakik torkán,
ködös és savas,
s mintha viharossá lenne,
ám virtuális és így feltartóztathatatlan,
kár lesz öreg szekrényeinkben hagyományos viharkabát után kotorászni,
ha csontjainkon átfú a korszakos változás szele.
Az eredetre tekintő értelem erkölcsi mechanikái olajozatlanul csikorognak.
Ilyesmi se kell.
Mintha válaszút előtt volna csekély zajkeltés értékű életünk.
Miként megtorpanásunk, tűnődésünk is kreatív:
Alternatívája lehet-e ama kérdésnek, hogy
magunk maradásunkért hová menjünk el innen,
az a kérdés, hogy
tűntünkből mikor kéne szerencsével visszatérnünk ide?
Vagy nem visz érdemében sehová sem ez, sem az,
mert már más mindenki is elment mindenhová,
s másrészt nem csak mód, hely sem lesz ide visszatérni.
S akkor pedig vesszünk inkább kérdezés nélkül a semmibe?
Ha így, most még hiányozni fogunk majd magunknak.


2016. szeptember 5., hétfő

szín-póz

Hogy múlik az idő! A MAOE fotóművészeti tagozatának 14. hódmezővásárhelyi workshopjára került sor az idén, szeptember elsején. A kiinduló pont a MANK mártélyi alkotóháza volt.
Irányadóként ezúttal a PATINA fogalma és vizuális megjelenése szolgált.
A szó köznyelvi értelmezése tágas, bár mindenek előtt a még szolgálatra kész tárgyi dolgok felszínén látható, nagy múltat sejtető elváltozásokra céloz.

























Plóhn József hódmező- vásárhelyi fényképész kamerájának legkevesebb 125 éves utaztató táskája.



A workshopra több, fotográfiai tevékenységével a régi technikák előtt tisztelgő "nehéz fiú" és "nehéz lány" érkezett.


Rövid egyeztetés a Hédi támasz- ponton

A debreceni Gál András
az ő harmonika kihuzatos fa kamerá- jával. Csillaga éppen felfelé menőben.








Dozvald János küzd a mártélyi holt ágat ellepő növény- zettel.










Az ifjú Soltész Boglárka keresi az obscurá- lisan megfelelő nézőpontot a digitális tanösvé- nyen.











Rapcsák Katalin alkotóház vezető, akinek a hódmező- vásárhelyi művészet összes zugához kulcsa van.