FOTÓ ÉS MONDANIVALÓ

A fotográfiailag tiszta beavatkozás az u.n. vizuális gondolatok (elcsépelt szóhasználattal mondanivaló) közvetítése, illetve asszociációk kiváltása céljából alapvetően 2 kompozíciós mozzanatból áll össze: 

1. a nézőpont megválasztása, 

2. a látószög meghatározása. 

(Harmadikként számításba vehető a színek hangolása is, felvételi paraméterek tudatos megválasztásával vagy utólag, de ezek a közvetíthető gondolatiság csak kisebb részénél bírnak relevanciával. (Vigyázat! Az utólagos szín hangolás az okos eszközökkel felszerelt képalkotók zöménél szoftveres sablonok gombnyomásos bevetésével történik, ami élménykeltés szempontjából valóságidegen maszatolás, gyorsan közhelyességbe torkollik!)

 

Szemléltetésül álljon itt két kép :

1.

A gondolat: Szegény, szerencsétlen, magára hagyott kábel!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.

A gondolat: Ah! Tehát ez firkál itt összevissza!

 

 

 

 

 

 

Plusz 1 szó

 

Meghalt Berényi Gyula, az állami Nemzeti Énekkar tagja, fotóművész, a MAOE tagja, a természeti látványok tónusainak mesésre hangolója. Covid vírus által megtámadott súlyos betegen október 31-én töltötte fel facebook oldalára rossz sejtései és emberi hitvallása vizuális összegzéseként Rettenthetetlen című fotóját. Barátai aggódó, rajongó, és a gyógyulása iránti reményt sugárzó bejegyzéseire ezután már nem válaszolt. Még további két hétig küzdöttek az életéért. November 17-én hunyt el. A Nemzeti Filharmonikusok közleményében egyebek mellett ez a tömör jellemzés olvasható: " Karakán, egyenes személyiség, olyan igazságkereső, aki a konfliktusoktól sem hátrált meg."

Megtoldanám egy szóval: jóságos. Jóságos Igazságkereső. Emléke maradjon velünk!

 

COVID CORSZAC

 Bátraké a terep. Nagyfelszereltségű modell fotózás árkádunk alatt a Covid 19 nyár utolsó napján.

:-)

A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJA

2003 óta minden évben  augusztus 29-én van ez a nap, a MAFOSz kezdeményezésének köszönhetően.

Arról, hogy pontosabban mit ünnepelünk ezen a napon, sokféle tömör fogalmazás kering a világhálón. Leginkább megállapodottnak tűnik, hogy ezen a napon ünnepeljük a magyar fotókulturális nemzeti örökség és a kortárs fotóművészet értékeit. Hát, igen! Micsoda gyönyörű, kultúrpolitikailag is szalonképes nagy szavak ezek. 

A fotográfia azonban - a magyar is -  jóval több ennél. Fotográfia = ember és fényképet rögzíteni képes gép kezdettől szerteágazó értelmű találkozása. A fényképezőgép a camera obscurális képalkotás természete okán, a hajdani nyilvánvalóság közvetítése által olyan mágikus tulajdonsággal bír, aminek pszichés átéléséhez művészi közvetítés nélkül is hozzáférhetünk. A fotografálás legegyszerűbb ilyen képességű "terméke" az akármíly csekély távlatú múltból ránk maradt fénykép. A múlt képződése pedig szakadatlan, és itt van még nekünk a jövő is!

Ma már mind több olyan szemléleti szegmens és képalkotási eljárás létezik, amihez a fotografált fénykép szolgál kiindulásul, de a pszichés élményt vagy a fontosságtudatot lényegében azok a manipulációk váltják ki, melyeket a játékos, folyvást újat kereső alkotó képzelet tesz a fényképhez, vagy kanyarít a fotografálás társadalmi jelensége köré. A digitális fényképező technika ma már magát a kattintást és az optika "nézését" is oly mértékben manipulálni képes, hogy kezdünk elfeledkezni, de egyáltalán, talán nem is tudunk azokról az időkről, amikor a fotografálás, a fényképezés csak igen kevesek hivatása és életre szóló, szenvedélyes áldozatvállalás volt. A fotografálás ma a vizuális értékteremtés legdemokratikusabb csodája, azzal együtt, hogy jogod van nem fényképezni, tengernyi sz@.t nem csinálni. :-)

E napot köszöntő, fotográfia alapú digitális képemmel egyben  eddigi életem legkedvesebb fotografáló társára, a minden helyzetben bátran, vonakodás nélkül helytálló GÖELEVENRE emlékezem, aki zárszerkezetét jó pár éve már örökre becsukta.

 

A fotó tehetetlensége

Néha tehetetlen, igen. Itt van például ez az eset, amikor képtelen referálni arról a bűzről, amit némely SZÉP dolog magából lehelni képes. Megkísérelhetnénk áttételes képi utalást ilyesmire, például, esetleg egy vécékagylóba vetett virágcsokorral, vagy gusztustalan kinézetű, bűzre asszociáltató pépes dolgokba mártással, de ez inkább csak egy szépségnek ártani akaró, otromba beavatkozóra terelné a figyelmet, mert a fotót néző ember, ha képileg közvetített "élmény" hátterében kutakodik, ritkán képzelődik szinesztézikusan (magyarul: összeérzőn), vizuális figyelmét legkevésbé tereli holmi szaglások lehetséges orgiája felé. Nekem meg  - a magam reggelizős valóságában - itt van ez a névnapot köszöntő ajándékcsokor a maga rettenetesen illatos valóságában.

hasonlítás és fényképezőgép

A fényképezőgép mágiátlanítja a legősibb emberi tettet, a hasonlítást célzó ábrázolást.

Már senki sem szomorú emiatt. Megnyomunk egy gombot, és ezzel letudtuk a hasonlítás követelményével járó nehézségeket. A fényképen az arcok automatikusan hasonlatosak lesznek a valóságban felleltekhez.

Ám itt csak a fénygeometria és a tárgyfelszínekben adott fényelnyelési képesség szerint előálló "automatikus", fotometrikusnak is mondott fényreferencia áll a hasonlítás hátterében, nem pedig a kivételes emberi tehetség.

Igazából az tűnik rossznak ebben, hogy a fényképezés demokratizálja a tehetségként kapott kiváltságot, vagyis a tehetséges ember bravúros tette értékét veszti. Mindegy, ki nyomja meg a gombot.

Az így előállt probléma száznál több évre visszanyúló kerülgetésével kezd azonban mind többünk számára világossá válni, hogy a hasonlítás, a hajdan csak keveseknek megadott képesség csillogtatása szellemi tettnek mindig is olcsó mutatvány volt. Az igazi mágia mindig is máshol rejlett:

ráérezni és ráéreztetni a hétköznapiságában leledző embert a környező valóság különös voltára, érzékenyíteni a közönyt s a tompaságot az érzéki hatások befogadása iránt, ráébreszteni az embert valóságba vetettsége antagonizmusaira, és ennek nyomán felemelő, katartikusan nemesítő pszichés élményforrásokkal ajándékozni meg a jövő emberiségét.

Az alkotó ember szellemi ereje éppen hogy nem azonosságok felmutatására, hanem a valóságról érvényesnek hitt igazságok felülvizsgálására irányult, ami a test ösztönösen vezérelt mozdulatai nyomán, az esztétikai megformálás által fontos érzéki felismerésekhez vezetett. Na de hogyan lehet ezt érvényre juttatni a fotografálás ábrázoló automatizmusai közepette?

A fényképezés története megmutatta, hogy lehetséges ez, nagyon is, csak ez másféle adottságok kiválasztódása, másféle szellemi játéktér felrajzolása és másféle eszközök birtoklása által válhat valóra. A korábban sosem gondolt új és új, ím már digitális megformáló eszközök birtokában megkezdődött a ráció által eddig el nem érhetőnek mutatkozó valóság új ostroma. Más utak, más üdvök, más áldozatok, más győzelmek és más vereségek várnak a művészre a fotografálásban.

Humofotoreszkünk

Fénykép és fotó

A Nemzeti Múzeum fényképtárába már tengernyi sok fotográfiát sikerült átmenekíteni. Itt mindenek előtt a történeti tartalmak jutnak (majd egyszer - esetleg) szerephez.

Így van ez persze "odakint" is. Nagyon sok fényképet a nézői háttértartalmakból kisugárzó kulturális vonatkozás érdemesít figyelemre, tölt fel kommunikációs tartalommal. Sok esetben a képen ábrázolt(ak) közismertsége, s nem pedig a formai erények. Esetleg csak egy szűk (családi?) körben való ismertség. Ezek a körök viszont viszonylag gyorsan átrendeződnek, idegen vér szerint felhígulnak, sőt, tovatűnnek.

A fotó elnevezés - ha ésszerűen rendezzük el a fogalmi viszonyokat dolog és rokonítható dolog között, azoknak a fényképezési tetteknek jár, amelyek nem csupán pszichénknek a múlt, az elmúlt nyilvánvalóságába való átröppenéséhez szolgálnak, hanem formájuk által is hangolják nézői lelkünket.

E formáltság (és még valami) nélkül a fénykép a pillanatnyi hangulat - dominánsan a közöny -  prédája lesz (a még valamit illetően lásd például Roland Barthes fenomenológiai megközelítéseit a Világoskamrában.)

A Nemzeti Múzeum kerítéstárlata (Múzeum utca) mely a Budapesti Fotó Fesztivál palettájára is felkerült, zömében fényképeket, tárgyuk, illetve a fényképező személy jelentőségére apelláló régi fénykép felvételeket mutat, s csak kisebb mértékben fotókat. (mutat... - pongyola kifejezés: ...menekít ki kis időre a hajdani pillanatok tengernyi sokaságával szembeni emberi és intézményi tehetetlenség éjsötét karanténjaiból :-)

A fényképeknek jót tesz a kerítés (legalább is nem árt,) a fotóknak kevésbé (lásd illusztrációnkban rejlő célozgatást a térbeli szétszórtságra. (Tudom, a kerítés itt egyébként síknak számítana :-)

A fotónak szánt felvételek idő távlatában megmutatkozó érdekessége, hogy némelyek formáltsága váltig hat, másokén pedig kezdünk átlátni, vagyis elvesztik esztétikainak mondott varázsukat.

Ezeknek a befogadói gondolatoknak jócskán keresztbe tesz, amikor a járdán, a képeknek háttal beszélgetők, látván, hogy valaki fényképezni szeretné (s még állványa is van!! :-) a kerítésre akasztott képsort, azért se mennek odébb.

Érdekes végiggondolni, hogy ilyenkor készíthetünk-e fotót, vagy csak fényképet, vagy esetleg még azt sem.  Ez utóbbit gyanítván próbáltam utólag a végképp-semmit-mondásból kitörni.  

időutazás térben

Fotómütárgy és valóság

avagy a ráközelítés mint száműzetés

Az igazi műtárgy nemcsak időt álló, hanem állja a teret is.

Szerencsés esetben - a befogadó szerencséjéről beszélek - a fotó virtualitását is elménkhez méltóan intelligens matéria hordozza. Ekkor születnek a fotó műtárgy élmények: esztétikailag ajzott utazásunk az illúzió hídján, el a felszíntől, mélyebb és kikezdhetetlen igazságok felé.

Most időutazásra vetemedünk, még hozzá Bozsó András és Kovács Melinda hajdani képei kapcsán.

Nyilatkozat a tv-ben (Stúdió ápr. 1. - 2002-ben lehetett, korábban?)

Kovács elhatárolja a magáét Bozsó generációjától, ami érthető talán úgy, hogy Bozsó (szül.1960) már kiöregedett. Mindez arra enged következtetni, hogy Kovács úgy vélekedik, a szellem fejlődése harmincegynéhány éves korban a test fejlődésével együtt visszafordul. Ha nem így vélné, inkább irigyelnie kellene Bozsót. Minden esetre Kovács Melinda szavaiból olyasféle méltatás csendül ki, hogy annak ellenére, hogy Bozsó már (hozzá képest) öreg, ím, hajlandó volt vele erre a közös kiállításra. Ez a felvetés olyasmit is sejtet, hogy Kovács Melinda a biológiai ifjú volt jogán kisajátítani igyekszik a szellemi jogokat, legalábbis azt sejteti, az ifjúság szellemi rangjához méltatlan közeledés történt, holott - holmi íratlan nagy könyv szerint - a Bozsó féle öregektől ésszerű lett volna elkülönülni.

Ez előjáték. Közelítésem független volt attól, hogy a generációs dolgok hogyan állnak. 

Pusztán a kiállítást tekintettem. Sokkal érdekesebb volt ugyanis, hogy mit mondanak Bozsó és Kovács fotói - melyek a generációs pöffeszkedésről mit sem tudnak - magáról a fotóról, mint műtárgyról.

A fotók tárgyisága a médium természete szerint feltűnően virtuális. Ez nem valami kedvező vonás, kezdettől aggasztja a gondolkodót.

Először a meghívón lát az ember egy-egy 4x5 centis nagyságú képet. A nyomat hívogató, az ember szívesen közelít. Második lépésként a járdáról, az üvegfalon át pillantunk a Dorottya utcai kiállítótérbe. Húsvét hétfő van. A terem üres, az ajtó zárva. Az ember 5-6 méteres kényszerű távolságból szemügyre veheti a képeket. A látvány most is hívogató.

Aztán mégis előkerül a teremőr, be lehet lépni, s amikor a képek közelébe jut az ember, akkor jön a meglepetés, különösen Bozsó fotóira érvényes ez: a fotók - műtárgyi értelemben - nem bírják ki a közelítést.

Ezt többféleképpen lehet kommentálni.

A fotók virtuális valósága a közelítés során érzékelhetően, majd nyilvánvalóan otromba kulisszává lesz. Kiderül a fotókról, hogy bizonyos közelítéshez nincs bennük elegendő részlet. Ez önmagában nem lenne baj. Ez maradhatna a lényegnek csupán külső héja. A baj az, hogy adott felbontásuk viszonylatában túlságosan közel lehet menni a kópiákhoz. A látvány ilyenkor kikezdi saját érzéki hitelét. Bekerülünk a részletekbe, ám a részletek virtuális maszatként mutatkoznak, halottak.

Ezek a fotók nem műtárgyak tehát, még annyira sem, amennyire a fotó az lehet.

Bozsó alkotói magatartása zsurnalisztikai. Számos körülmény mellett kiválóan funkcionál, a környezetet itt azonban elvétette. Ez valószínűleg nem véletlen. Az a valószínűbb, hogy Bozsót ez a pillanatnyilag kényesnek ítélt körülmény nem érdekli.

A képzőművészeti műtárgy - eltekintve bizonyos újabbkori, fiktív matériákkal való kísérletektől - a tárgyi valóság szerves értékű része. A kő, amiből a timpanont formálták végtelen finom erezetet mutat, strukturális erőt sugároz, vagy éppen fordítva, mállik, porlad, érzéki erővel bizonygatva az eszmék szolgálatára kényszerített matéria roppant szép gyarlóságát.

A fotó ebben a vonatkozásban - tehát mint papír, ezüstoxid és egyéb, mint molekuláris, sőt, atomi strukturáltsággal felruházott matéria, szintén adhatná a valóság teljes értékű illúzióját, ami élményként nem kevesebb, nem kevésbé illuzórikus, mint amazok. Adhatná, ha a papír maga - átküzdvén magát a ráöntött, fényérzékeny emulzión - gazdag nézni valót hordozna.

A klasszikus fényképi emulzió azonban nem ilyesmi. A képi információ felbontása bizonyos technológiai megalkuvás tárgya, és nem képes végtelenségig a hordozó elfedett valódiságáért kárpótolni.

A közelítésnek abban a pillanatában, amikor a virtuális kép már alkalmatlanná lett arra, hogy valóságként hihessünk benne, Bozsó képeibe bele kellene hasítanunk, hogy a metszés mentén a semmitmondó felszín mögül kibuggyanjon a valóság, a papír szövetének gazdagsága. Ilyesmit nem teszünk. Túl nagy bennünk a tisztelet. Inkább száműzzük magunkat a vizuális értelmetlenség sivatagába.

A gyilkos pillanat persze bárki más számára elkerülhető, hiszen a néző a kiállítási szituáció általános paraméterei között nem szokott a képre szorosan rátapadni, nem nyalja, nem zörgeti, nem vizsgálja nagyítóval. Már csak önmaga érdekében, virtuális irányultságú élménye védelmében sem. Ha néha mégis túlzottan a kópia közelébe lendül, ezzel megkockáztatja ugyan a művészi tárgynak kijáró töretlen illúzió összeroppanását, de máris visszahőköl, s a kiábrándultság suhintását egészséges önvédelmi ösztönnel a "természetellenes" (valójában csupán nem konvencionális) közelség okozta, múló rosszullétként könyveli el. A virtuálisnak valósághitele a távolodással visszaáll.

A részletek - a brómezüst emulzió küldetéséből következően - előbb-utóbb minden fotón életlenséggé, materiális semmitmondássá, elmaszatoltsággá válnak. A fotográfia kezdetei óta próbál a művész lélek ezen a gyarlóságon áttörni, egyebek mellett bizonyos nemeseljárásokkal, és egyéb virtuális redukciókkal is.

Ez az út azonban mind keskenyebbé zsugorodik a másik, sztrádává szélesedett mellett. A nem műtárgynak, hanem bizonyos kommunikációs gesztus, társadalmi diskurzus és más önmagáért való agyalmány hordozójának szánt fénykép felbontása bizonyos valószínű távolság mellett kielégítő lehet. Bozsó képeivel, ha ilyesmik is, a galéria kiállító terében találkozunk. Ezek itt túl nagyok, talán mert Bozsó többet vár a camera obscura hatástól, mint amennyit az nyújt. Látószög opzimalizáló kordont kéne húzni képei elé. Ám az meg micsoda dolog?

     Persze az a kérdés is felvethető, hogy érdemi-e ez a kissé spekulatív, teóriázásba hajló agyalás a virtuális és nem virtuális matéria konfliktusáról, hiszen az említett fotók esetén hangsúlyozottan publicisztikai gesztusról van szó, s a korunkra mind jellemzőbb diszkurzív attitűd eleve arra tör, hogy maga alá gyűrje az önmagáért való művészkedést!

Ám, ha ezt érvként elfogadjuk, már le is tértünk a művészet útjairól, innentől kezdve már csak a kommunikácó értelméről és módjairól vitatkozunk. Az eszme viszont a művészet, az érzéki megismerés birodalmában nem választható el a matériától, nem verbalizálható. Műtárgy kapcsán a koncepció fontossága mellet érvelni olyan spekuláció, aminek csak alkotói taktikaként, a mű elkészültének, a siker beálltának pillanatáig van létjogosultsága. Utána szabad a vásár az érzékek számára.

Ezen szabadságában egyetlen alkotó sem gátolhatja meg a befogadót. És rakjuk félre a hangadók által diktált illemet! Az esztétikai természetű műélvezet olyasmi, ami valóságos tartalmak és az ősiségét meg nem tagadó szabad lélek spontán találkozásakor áll be. A művekre irányuló viselkedés társadalmi mintákkal szabályozható ugyan, de annak spontaneitása a befogadó elvitathatatlan joga marad. A katarzisnak semmi köze az etiketthez, trendhez, konszenzusokhoz vagy a tudat más, előre gyártott koncepcióihoz.

A magunkfajta ember olyan gyarló állat, aki igenis közel megy, ha nincs kordon, és ha a kép felfokozódó tárgyi materiális mivoltában elveszíti varázserejét, akkor kötésünk kioldódik, az ember hátra zuhan, kihűl, meztelenség-érzete támad, csalódik, szégyen és viszolygás lesz úrrá rajta. Igen, kis szégyent érez nevetségessé lett jóhiszemű közelítése, elhamarkodott katartikus hajlandósága miatt. Már émelyeg is. El innen, míg nem késő. (Esetleg hosszan hány odakünn :-)

A klasszikus műtárgyaknál ilyesmiről nincs szó. Azok atomi mélységekig bírják a közelítést, töretlen gazdag vizuális világot tárnak elénk. A festék csorog, domborlik, kuszán keveredik, tévelyeg is, a színszemcsék is eleven harcot vívnak. A szobrász kése, kalapácsa is a zúzódás végtelen gazdag, sosem ismétlődő nyomait hagyja maga után. S amikor a műtárgy - néha észrevehetetlen lassúsággal - elindul vissza a természetbe, ez a folyamat is végtelenül beszédes. A valóságos, természetes méltóságú anyagot az idő tovább alakítja, s érzékileg mélységesen fontos dolgokat mond el vele.

Kovács Melinda fotói részben állják a közelítést, az előtérbe helyezett relikviák a leképzés vonalminőségének köszönhetően tűrik a közelhajolást. A díszletek (a vizuális háttérirodalom) már jóval kevésbé. Műtárgyi értelemben Kovács technikája ugyanúgy elvérzik a közelítésben, mint Bozsó neo-archaikus mesterkedése. Az ember óhatatlanul azon kezdi jártatni az eszét: hogy a fenébe volt ennek a Kovácsnak türelme az egészhez, miközben kulisszái - a tengernyi piszmogás dacára - ennyire felszínesek, tákoltak és engedetlenek maradtak.

Mit szólna mindehhez Kerekes?

Persze távolságtartó szellemi önfegyelmünk mellett Kovács Melinda fotói is ugyanolyan asszociációs kalandot ígérnek, mint Bozsó képei. Ám akárhogy erőlködünk is, képtelenek vagyunk generációs díjakat osztogatni.

Ez volt - talán 2002-ben, és ez van ma is.

A művészkedés értelme, a művész nagysága befogadó nélkül végképp semmis. Mi pedig jövünk, közelítünk, nézünk, látunk és gondolunk. Lelkesedik, nyomakszik mindaz, aki-ami lát és gondol, aki-ami eleven.

Érdekes lenne tudni, hogy tizenöt év múltán Kovács Melinda mit gondol most a maga generációs sanszáról. De lehet, hogy nem is lenne érdekes.

Kerekes pedig már kérdezhetetlen. De hiszen, el is mondta a magáét, eléggé érzékelhetően.

szín-póz

Hogy múlik az idő! A MAOE fotóművészeti tagozatának 14. hódmezővásárhelyi workshopjára került sor az idén, szeptember elsején. A kiinduló pont a MANK mártélyi alkotóháza volt.
Irányadóként ezúttal a PATINA fogalma és vizuális megjelenése szolgált.
A szó köznyelvi értelmezése tágas, bár mindenek előtt a még szolgálatra kész tárgyi dolgok felszínén látható, nagy múltat sejtető elváltozásokra céloz.

Plóhn József hódmező- vásárhelyi fényképész kamerájának legkevesebb 125 éves utaztató táskája.



A workshopra több, fotográfiai tevékenységével a régi technikák előtt tisztelgő "nehéz fiú" és "nehéz lány" érkezett.

Rövid egyeztetés a Hédi támasz- ponton

A debreceni Gál András
az ő harmonika kihuzatos fa kamerá- jával. Csillaga éppen felfelé menőben.

Dozvald János küzd a mártélyi holt ágat ellepő növény- zettel.

Az ifjú Soltész Boglárka keresi az obscurá- lisan megfelelő nézőpontot a digitális tanösvé- nyen.

Rapcsák Katalin alkotóház vezető, akinek a hódmező- vásárhelyi művészet összes zugához kulcsa van.





   

égi megfigyelések

Csak hogy a savanyú embereket idegesítsük, utunk során szemügyre vettünk pár égi jelenséget:

Szárítani kiteregetett felhő

Villanydrótnak ütköző vadászrepülőgép

Gyeplőn tartott felhő

Rakéta kilövőállás Simontornyán

Makettfény

- avagy fejlődés hová?

Soltész Rezső frappáns interjúját olvasgatom a FOTOVIDEO-ban a fiatal, bátor, mesterség dolgában alapos és mindezeken túl istenadta tehetségnek mondható Borsi Flóra fotográfussal, s mindahhoz, amit olvasok, mint általában, az alapvető értés nyomvonalán közelítek. (Ez körülbelül olyan, a teoretikus szféra szemében lenézendő viselkedést jelent, hogy egyáltalán nem támaszkodom trendi háttérirodalomra. :-)

I.

A tehetséggel fémjelzett művészi tett (alkotott mű) valamiféle intelligens matéria megformálásán alapul, az által válik megörökíthetővé, továbbadhatóvá. A fotó esetében könnyelműen virtuálisnak mondjuk a matériát, de itt valójában a fény az a matéria, a legvalóságosabb dolgok egyike, mely a láthatóról éppen az által közvetít információkat, hogy a strukturális dolgok felszíne és közege megformálja az oda érkező, felszínt érintő fény spektrális összetételét és egyenletes intenzitását, vagyis a való világ materiális dolgai a visszavert fénnyel színekben és tónusokban üzennek magukról. A fény tehát a camara oscurális szituációba megformáltként toppan be, ez által és a fénygeometria, egyáltalán a geometria törvényszerűségei szerint hoz létre kép-referenciát, ahhoz hasonlót, amire az emberi/állati látószerv képes.

Befogható a camera obscurába egyetlen csillag fénye is, de az képet, annak síkszerű és lehatárolt felépítettsége értelmében nem alkot. Ha optikán halad át, akkor persze a lencsetagok sok mindent mondhatnak magukról, és az már az általunk meghódított, megragadható és síkban is kiterjedt valóságról szól, ha asszociációk dolgában szegényesen is.

A kép felépülését tekintve a fényreferencia időben is moduláltan változik, ám ezt a fotó esetében vagy el szoktuk hanyagolni, ha csupán a képrögzítéshez elegendő fénybehatás elérése a cél, vagy mozgásra elvontan utaló rajzolatok megragadásakor jut szerephez. A fotografikus képalkotás másik fontos szerepében viszont, a filmnél éppen ez a legfontosabb kifejezési fenomén, a történő valóság illúziójának alapja.

Fényeink eredendően természeti forrásokból lépnek elő, gömbfelületen, sugár irányban terjednek. A fénysugár csak a képzelet költői képe. A fény terjedése táguló fénygömbként fogható fel a valósághoz legközelebb esően, aminek konkrét téri viszonyok között részben-egészben útját állhatja valamilyen strukturális erőtér (tárgy), megbontva a gömb egészét, de csak úgy, hogy a gömbfelszín megtorpant részének még mindig számtalan pontjáról újabb táguló fénygömböcskék indulnak útnak. Ha pedig félig/részben áteresztő anyagokkal találkozik a fény, akkor azokon részben áthalad, s a kilépő oldalon a tehetetlenség törvényszerűségei szerint eredeti útját kívánja követni, vagy újabb, végtelen számúnak tekinthető fénygömböcskék indulnak tágulásnak. Az akadályokba ütköző fény útjának bonyolultságát szavakkal aligha lehet leírni, esetleg Nádas Péter vehetne ehhez bátorságot, de abból végül regény lenne.

A fényi történésekben törvényszerűségek érvényesülnek, s ezek sokasága és következményeik összevisszasága, na meg a látás szempontjából értett gyarlóságok (nem kielégítő látásviszonyok, kósza árnyékvetések stb.) teszik gazdaggá és "igazzá" a való világról érkező látványt.

II.

Az ember azonban már Platon idejében is holmi ideákhoz ragaszkodott. A filozófia terén új felismerések írták felül az ideák, mint teremtett entitások létezésének elgondolását. A vizuális ideák azonban máig itt vannak velünk, a valóság kuszaságának megszépítését célozzák, kiirthatatlanok, akárhogy nézzük is.

Ezzel is összhangba hozhatóan merülnek fel a fotografálásban bizonyos fényszükségletek. Nem csak mennyiségben, a kielégítő expozíciós behatáshoz lehet kevés, ami természetes módon adva van, hanem sokszor az ideális tárgyi benyomás keltéséhez is. Súrolt fényben kiugranak a felszíni hibák, rossz helyre eső árnyékok megzavarják a képszerkezetet és a pszichés irányultságú figyelmet. Szegényes fények, kopasz villanykörték szegényesnek mutatják a valóságot és a fény-matériát. A természetes forrásokból érkező fény folytonos változásai így-úgy óhatatlanul betesznek a helyes expozíciónak, aminek helyessége eredendően akkor áll fenn, ha konzekvensen rekonstruálódnak a tárgyi valóságban éppen fennálló tónusarányok és színjellemzők, és látás-fiziológiánk és pszichológiánk számára is optimális kontrasztviszonyok mutatkoznak.

Szórt fény, pontfény, tömbösen irányított fénytömeg volt már régebben is, de a világítási eszközök fejlesztőinek figyelme mind inkább a fények ravasz terelgetésére, a fényformálásra irányul. Lassan kiszabadulunk a természetes fényviszonyok szorongatásából. Megszabadulunk a pusztán látásunkat szolgáló fényben szegényes szituációk deprimáló rútságaitól.

A tárgyakra eső erőteljes és u.n. smart stúdió-fény viszont egyre kevésbé idéz képzeletünkbe ismert fényforrásokat. Van fényözön, de nem a nap süt a képen, nem érezni, hogy tárgyunk ablak előtt állt volna. Nem gyertyafénynél, nem is villanyfénynél olvas a modell, árnyékok és fényvetések nem keverednek valós helyszínekre asszociálóan.

Létrejött egy fényvalóság, ami szabályozható fényű generátorokból ugratható elő (a hosszú expozíciós bemozdulás nem a tárgy ideáját írja le, legyen hát elegendő expozíciós erő egyetlen villanásban!) és ravasz fényterelő, szóró kulisszák között, elölről, hátulról surlón, glóriásan, árnyékokat hangolón jutnak el a fények a tárgyhoz.

Akárhányszor hajszál pontosan megismételhetőek eme előre beállított fényi bonyodalmak. Így költözik a tárgyakra és magára a képre a stúdiók highlite fényhangulata. A fénytechnika mindenkor adott fejlesztési szakaszában nagyjából mindenütt ugyanazok a fénybenyomások érhetőek el. Hozzá jön még a retus, persze, vagyis a nem kívánt részleteket, melyekkel nem bírt a fény, legyőzik, megsemmisítik az ügyes szoftverek.

A bátor egyéniségek, a képzeletben erősek persze kísérleteznek, keresik, hogyan tudnának a közhelyesből kitörni.

A többieké: steril fényformák, steril művalóság. Az eszközök sugallta szemlélet és világítási atmoszféra behatárolt, és annak a valóságossal való konfliktusa feloldhatatlan. Lassan el is feledjük, hogyan kellett természetes fényviszonyok között fotózni, mi volt a jó kép, az igaz hangulat. Rossz fényviszonyok pszichésen megejtő auráját, az érintetlen, bonyodalmaiban izgalmas, szép és különös valóságot a legnehezebb előre elképzelni és műfényekkel utánozni. Nem is az a cél.

Ha beállíthatjuk a modellt lámpáink közé, legutoljára jut eszünkbe, mondjuk,  háttal az objektívnek állítani. A fej fényhordozó tárgy, az arc idea mekettje, frontálisan vagy profilban leginkább. A műtermi fotó igyekszik a csúcsteljesítmények kirakatává lenni.

Műteremben eltompul a természetesség iránti felismerő tehetség, ezért a legtöbb műteremben helyzet-tákolás folyik: állj ide, állj inkább oda, kicsit így, kicsit amúgy, ne annyira, csinálj úgy, mintha, na, mégse.

III.

Borsi Flóra holt biztos nem így dolgozik. Kalandozásai azonban őt is be-becsalják a műtermi ideák világába. Egyszer kockázatot meg nem spóroló öntesti kérdésfelvetések, másszor öko-nosztalgikus  paradoxonok foglalkoztatják. Na és a formák! Ez utóbbit leszámítva olyan lényegek, melyek tiszta esszenciává csupaszítva megközelíthetetlenek műtermi fénymakettezés nélkül (lásd Animeyed sorozat!) Borsi Flóra gyakran állít gondolatainak szolgálatába virtuális, szürreális látványokat.

A mesterséges fények terelési technikái láthatóan nála is egyfajta képiség-filozófiai trendnek engednek. Álomvilágnak mondanánk, olyan művalóságnak, ahol a valóság fényi, színbeli és fényvetési gyarlóságok és szerkezeti aránytalanságok nélkül vall magáról. Valójában egy pszeudo-valóságról.

Az efféle képi valótlanság keresése a kor látványvágyainak és a modernség-tudatnak elébe menve legtöbbször a kellem és elegancia irányába hat. Kiküszöböli az eszmei értelemben értett harmonikusnak ellent mondó vizuálisan problematikusat és szabálytalant, a csúfító véletlenszerűséget, és ilyen értelemben magát a kendőzetlen valóságot is.

A giccs melegágyában tollászkodik a legbriliánsabb szellemi paradoxon is, ha képet formálunk belőle.

Még Borsi Flóra is le-letér az őszinte útról. Pusztán a modern technika csábítása okán? Vagy mert túl kalandos még a tettvágya? Túlságosan lebilincselik a gondolatai? A fotográfiai kép azonban nem képes pusztán a gondolatról referálni.  Az ugyanis, a gondolat absztraktum, aminek nincs vizuális valósága/megfelelése. És egyébként is, míg ember  az ember, a képen - atavisztikus megszokásból talán -  az árnyékokat keressük. A kalitka árnyékát például, ami a valóságban a kalitkán belülre vetül, kirajzolva térszerű voltát a madárnak. És más csúszunk is a józanság felé, és ezt a kint a madár, bent az ember gondolatsémát már kezdjük kis szamárságnak látni.

Az Adobe a legcsodálatosabb eszközzel ajándékozta meg a kreatív embert a photoshop által. Ím már feledhetetlen érdeme a cégnek, hogy Borsi Flórát felkarolta. A világot jobbítani az Adobenak aligha küldetése, szokás azonban a legnagyobb hatalom szintjén ilyesféle gesztusokat tenni. Elválaszthatatlan minden ilyen gesztus a reklámértékétől.  Jobbítani, hogyan? Talán csak problémátlanítani akarnak.

Egy ilyen célú projektbe vonták be Borsi Flórát, és örömemre szolgál, hogy a dizájnos csomagolás alól is kitetszik az ő őszinte szenvedélye és ábrázoló igényessége.

Megpedzettem fentebb ezt-azt enyhén kritikusan, de csak hogy létezésemet igazoljam :-) Csupán ürügyet kerestem a Borsi Flórával készült interjúja olvastán, hogy ezt-azt szóba hozzak. 

Ásó és Capa

Nem áskálódunk! Pusztán csak a következetes gondolatrendszer-építésre ösztökélés szándékával vetjük fel az alábbiakat:

Miközben a rotációs kapa kezd belefulladni az elszikesedő (így látszik meg úgy látszik) fotószakmai anyaföldbe, megjelent  egy másik fotópályázati felhívás.

A Capa nagydíj zsűrije ellen lázongóknak - elnagyolt igazuktól vagy mégoly jó szándékú tévedéseiktől függetlenül - érdemes volna elgondolkodni azon, hogy rástartolnának-e erre, és ha nem, akkor miért nem, és érdemes lenne utána gondolni annak, hogy elhatárolódása érveit ki-ki hova, miféle valós-vélt értékekhez horgonyozza?

Nemzetközi Magyar Fotópályázat 2016

A Magyar Fotóművészek Világszövetsége fotópályázatot és

kiállítás sorozatot rendez a magyar és a határainkon túl élő és alkotó, magukat magyar nemzetiségűnek valló fotográfusok részére. A tárlat célja bemutatni és népszerűsíteni mindazon magyar alkotók munkásságát, akik a Kárpát-medencében, vagy azon is túl, gazdagítják az egyetemes fotókultúrát, ugyanakkor művészeti tevékenységükkel kapcsolatokat teremtenek a különböző országok, népek és kultúrák között.

Életkortól és foglalkozástól függetlenül, bárki részt vehet a pályázaton, aki magyar állampolgár, vagy magyar nemzetiségűnek vallja magát, bárhol is él a nagyvilágban

A pályázat témája kötetlen.

Az alkotói szabadságot semmilyen formában nem korlátozzuk.

apropó

Művészet-e a sajtófotó?

Újabban fontos tudományos felvetésen gondolkodom. Nevezetesen, hogy repülőgép-e az autó? Persze emelkedettebben is fogalmazhatok, hogy az olvasó megérezhesse a kérdés fontosságát:

Égi magasságok meghódítására alkalmas eszköz-e az autó, akár csupán a Porschék vagy a BMWk technológiai magasában?

Az én válaszom határozott nem, de az olvasó kedvéért a kérdést nyitva hagyom, hátha élvezné, amikor a magasságokba küldött autó a fejére pottyan.

                                                                                                 Pesövé Ofszi

Valamilyenség

A valamilyenség paraméter volna, aminek a szembeötlés (érdeklődés-keltés) személyre szabott világában tól-ig skálája van. Megengedjük: ahány személy, nagyjából annyi féle figyelem, bár ennek a nagyjábólnak hátterében kerekedik ki a típus, amire mi előszeretettel koncentrálunk, mert a tárgyilagos szemlélődés közben kevésbé szem elől téveszthető.

A valamilyenség skáláján az ig az a határérték, amikor a valamilyenség-hatás (zsenialitás? összeférhetetlenség?) kiveri elménkben a biztosítékot (katarzis? halált megvető flow?). A tól pedig... hát, az a nagy semmi, amikor nézünk át közönnyel a szólaláson, nincs többre késztetésünk.

Mivel a művészet területén szeretjük járatni elménket, megemlítjük, hogy az e területre betolt, művészet-éheseknek adresszált, felháborító vagy undorító „szólalás”, mint olyan, hatását tekintve valamilyenség ugyan, de a művészet sok évezredes hagyományainak nyomvonalát követő konzekvens figyelmünk számára értéke nincs.

Tereptévesztés áldozata lehet, ki így, felháborítóként vagy zsigeri undorítóként és egyéb provokátorként művészet címkével kínál bármit is nekünk. A művészettől látszólag nem is oly messze (hiszen mára a művész, ha csak az életben maradás érdekében is, önimázs hizlaló kommunikációra kényszerül) található a kommunikáció terepe. Ott kínálja magát a diszkurzív meg kapcsolati (zsigeri, meta- és egyéb) kommunikáció, a feltűnési viszketegség meg társadalmi csetepaték iránt vonzódók serege, ahol a közlés provokatív és taszító csomagolása nagyon is hatékony lehet.

Ilyesmiről persze most szó sincs, mindezt csupán mutatkozás-szemléletünk nem beszűkült voltának bizonygatásaképpen fogalmaztuk ide, s biztosítjuk az olvasót, hogy a továbbiakban bennünket csupán a művészet terepe érdekel. Ekként a valamilyenséget itt most csakis a művészet legfőbb specifikus vonásának, a különösségnek kontextusában vizsgáljuk.

Az ArtPhoto Galéria utolsó kiállításán valahogy eszünkbe ötlött, hogy az ím már tucatra nőtt, egyszerre családias és elegáns bemutatkozások célszemélyeit vajon milyen sorrendbe lehetne állítani valamilyenség dolgában.

Bizonyára egyetért az olvasó velünk abban, hogy a valami mindig valamilyen, ám ezt meg kell toldani azzal, hogy a valamilyenség teljes bizonyossággal csupán emberekhez köthető. Olyanokhoz, akik a valamit megítélik. E nélkül a valami semmilyen. Ekként kell hát tekintenünk a szóban forgó kiállítások műtárgyaira. Vagyis legalább annyira a befogadói sémákat, mint amennyire az alkotókat illetik megjegyzéseink. Azt reméljük azonban, hogy az ArtPhoto Galéria kiállítóinak művész karakterbeli valamilyenségéről nem csak magunkra érvényesen szólunk, hanem az egyéni megítélések statisztikai összképébe is sikerül beletalálnunk.

A legmarkánsabban valamilyennek alighanem Kerekes Gábor személyisége mondható, műveinek pszichés hatását és formai megjelenését tekintve egyaránt. Vele szinte egyenrangúan nagyon valamilyen a már közülünk, sajnos, ugyancsak végleg eltávozott Farkas Antal Jama, az ő kifejezési eszközök tekintetében páratlanul bátor, művészeti örökségünket szem elől nem tévesztő, mégis valahogy nagyon-nagyon földönkívüli pillantásával.

A skálán tőlük csak kevéssel odébb találjuk Balla Demetert, aki habitusának bonyolult szenzibilitású és egyszerre nagyon poétikus és nagyon bátor önreflexióival ragadja magához kiállítása látogatóit. A művész habitus megnyilatkozásának valamilyensége dolgában vele egy magasságba helyeznénk Féner Tamást, akinek, úgy mond, beérett látása és intellektuális dörzsöltsége Balláétól egészen eltérő helyre céloz ugyan, ám tiszteletre sarkalló testes húrokat pendít meg értelmünk hárfáján.

Csak kevéssel távolabb e második gyülekezési ponttól helyeznénk el Eifert Jánost, akit a vizuális különösség megpillantásában mindig is a legkiválóbbnak találtunk, s akinek kedvelt képi tartalmai iránt való érdeklődése mögül hiányozni látszik azonban bizonyos áldozatos őszinteség, és a korunkat érintő kulturális relevancia iránti igény is, ami kissé tompítja a valamilyenség iránt ajzott lelkesedést.

Több mindenki következik ezután, szinte fej-fej mellett a másféleség tágas mezején.

Vancsó Zoltán létünk titokzatosságainak irányába kivetített és képzeletünkben felsejlő, fáradhatatlan és vizuálisan jól hangolt vízióival. Markovics Ferenc az ő ember és valóság viszonyának, ember és kultúra klasszikus értékeinek megszólaltatására hangszerelt, magas gyakorlottsággal és hangsúlyozottan pozitív kedéllyel performált vizuális muzsikájával. Ide soroljuk Horváth M. Juditot, aki viszonylag hosszú vizuál-csipkerózsika álom után rátalált génjeiben forma- és színlátásának érzelmekben fürdő gazdagságára. Mindamellett már a fekete-fehér szociofotózás népszerűségének idején is néző voltunkat bizsergetőn került a látómezejébe vont emberek közelségébe.

Valamilyenség-érzékelésünk innentől kissé összezavarodik. Nem igazán találjuk markánsnak sem Haris László sem Mucsy Szilvia önazonosság értékű valamilyenségét. A technikailag nagyon precíz harisi panoráma fotók zömének valamilyensége hosszabb szemlélés után eléggé hervatag dolognak tetszik, a művészi gondolat vagy egyszeriség-bravúr különösebb kísérő jelei nélkül.

Mucsy Szilvia valamilyensége az önmagában figyelemre méltó valóság-objektumok rendes lefotózásának (és az ArtPhotót dicsérő jól installált tálalásnak) most elénk táruló képe mögött látens formában rejtezik. Tetszhet ez a sorozat sokaknak, nem szerencsés azonban, ha arra gondol akár csak egyetlen vájtszemű néző is, hogy ha ő ott van éppen, meg annyi mindenki más is, akkor ő meg a többiek is épp ezekre a kompozíciós mintákra kattantak volna rá, ezeket az egzotikusan ható objektumokat és más múlandóságból menekített gondolatszerűségeket találták volna fotózásra érdemesnek, sőt, ennyi eséllyel akár az a számtalan, nem lebecsülendőn gyakorlott amatőr is sikerre tehetett volna kísérletet, hogy hasonló eredményre jusson.

Stalter György tudatunkban élő, hajdani időkből tisztelt, mind retrospektívabbá váló valamilyenségébe erősen bezavart a galéraibeli bemutatkozását kísérő, újabb törekvéseiről referáló aktfotó füzet, ami emlékezetünkben a látványosnak mondható emberábrázolás egyik legrangtalanabb fajtájaként ragadt meg. Arról bezélünk, amikor a kihívóan vagy céltalanul mezítelen nő a kép nézőjével szemez.

Milyen most ez a Stalter György? Lehet-e még olyan milyen, mint hajdan vala :-)

Na ez szöges kérdés a művészi valamilyenség megítélése szempontjából.

Ha szempontjainkhoz következetesek maradunk, a sor végén áll az általunk sok szempontból nagyra becsült, hiszen zenészként (Tom Úr) is lájkosan követett Varga Tamás, aki mostani törekvéseinek domináns középpontját fordítva felénk, nedves kollódiumos felvételeivel mutatkozott be az ArtPhoto Galériában.

Varga Tamásnak itt és most, művészi fotó tekintetében ezúttal nem volt valamilyensége, legfeljebb csupán a téves látszat erejéig. Nála a technika az, ami nagyon karakteres, vagyis a néző által talán nem is sejtetten nagy precizitást igénylő, nagy költségkockázatú manualitás. És persze, a műveleti bonyolultságok fölötti győzelem - képről képre. Az ebből fakadó valamilyenség azonban, ha más is rendelkezne a neo-fotó-reneszánsz iránti, Varga Tamáséval vetekedő odaadással, ugyanolyan valamilyenséget sugározna ránk, lévén, hogy a technika ember és ember közt nem válogat. A nedves kollódiumos fotózás iránt elvárható tisztelethez kell némi mesterségbeli háttérismeret. E nélkül nem tudhatja a néző, mi itt a csodálni való. Mi persze tudjuk, rontván ezzel a statisztika érvényes voltát.

Minden kifejezésre, művészi megformálásra alkalmas matéria - a hozzá célszerűen szükséges, kellő árnyaltságokra és szándék-követésre alkalmas megformáló eszközökkel együtt birtokolva - ígéret valami nem garantálhatóra, ami a személyes látás és egyéb érzékelés másokat emelkedetten megérintő, különös megmutatkozása. A nedves kollódiumos eljárás, bár az ideje a 19. században gyakorlatias okokból lejárt (beköszöntött a száraz korszak :-), ma is ilyesféle matéria volna, már ha az, aki játszik és formál vele, a technika iránti szerelmét át tudná vinni „fogában tartva” a technikai bonyodalmakon túli partra. Az archaikusnak mondható, nagy gondosságot igénylő régi eljárásokba szerelmesültek nem igen jutnak túl a hagyomány tisztelő kultusz határain. Talán, mert míg sodródnak - szerszámaikat fogukban tartva - a műveletek különös figyelmet igénylő áradatában, azt hiszik, már átjutottak ama túlsó partra.

Telt ház az ArtPhoto Galériában

Mi az, hogy mi az?

Tegnap az ATRBÁZIS-ban

KÉP(E)ZÉS 1. Beke László és Horányi Attila beszélgetése:

Lehet-e olyan fotót készíteni, ami nem kép?

Elmentünk. 

Kicsit szörnyű volt.

Két viszonylag nagy tárgyi tudású ember beszélgetése. Olyan kettőé, aki azonban úgyszólván semmit nem ért abból, amiről beszélget.

Kb. nyolcvan embert érintő szédítés. Korunk fogalmi összezavarodottságának elmélyítése.

Egyébként igen, lehet olyan fotót készíteni, ami nem kép. Ma már kétféleképpen is.

Na persze, mi az, hogy KÉP? Mi az, hogy FOTÓ?

Mi az, hogy fogalom, s mi az, hogy konszenzus? Kiknek micsodája az? 

Mi az, hogy mi az?

Hát igen! Ki vagyunk kerítve. 

Őszi Mutatvány

Felhívás

a földhözragadottakhoz:

Dinnyék! Tudjatok már repülni!

Mumifikázás

Ha spirituálisak volnánk, észre sem vennénk, hogy a halál már nem az élet része.

Ám mi nem vagyunk azok. D-Vektor ugyan úgy tesz néha, de Pesövé Ofszi csak kajánul mosolyog ezen. Egyszerű avagy mezei pogányság a végső kicsengés.

Taszítanak bennünket a múmiák, pedig micsoda meló van abban!

Tudjuk azt, érezzük is a spiritusz szagát, és mégis, fúj, múmiák!

A holtra vetített virtualitás bezzeg az élet része!

Nem rég sikerült ilyen mód életre keltenünk a hibiszkusz elvirágzott szirmát.

Aki lát, látja, mit tud ez a torzó.

Eleven, igen!

összecsengések

már annak, akinek van füle a szerelemhez