képalá/föléírás

Lassan nyomul a kétszemélyes takarító kommandó a reggel nyolckor már forró Kazinczy utca hossztengelyében: a City-Cleaner szippantógép kezelője meg a mellé rendelt seprűs ember. Sebességükre kihat, ahogyan a gép arasznyi széles gégecsövén át komótosan szopogatja magába az éji dorbézolás még oda nem ragadt apró hulladékait.

Aztán ott van az úttest kellős közepén egy jókora, harapást még nem látott pizzaszelet, amit a gépkezelő, felismerve a CityCleaner öblös gégecsövében kínálkozó lehetőséget, kiváló pszeudo golfütéssel kiteremt a házfal tövébe.

És bandukolnak tovább. Az utca végén azonban - csak nem lelkiismeret furdalás? - megfordulnak, és cammognak visszafelé, ahogy a gép szereti. Amikor elérnek a pizzaszelet magasába, a seprűs ember a csücskénél fogva felemeli azt * és az épp ott - hol nem? - kínálkozó gyorsbüfé etető-párkányára hajítja.

És mennek tovább, mendegélnek.

Én meg hivatásbéli romlottságból arra gondolok, hogy a köcsög mobilom bezzeg épp töltődik odahaza, mert sunyin lemerült a forró éjszakában. (Fényképezőgép? Olyasmit ki cipel már ilyen melegben?

Aztán nekem is lelkiismeret furdalásom támad. A pizza fél óra múltán még ott van. Csak kattintok egyet. Nincs most semmi étvágyam.

* ki mire tippel: mire, kire s annak kicsodájára gondol a seprűs ember, aki legvalószínűbben egy, a bulinegyedi busás adóbevételből jól fizetett közmunkás? Mire gondol, amikor lekezeli a éjszakai dorbézolást már igen, de szájat még nem látott pizzaszeletet? 

Nem megosztó szándékú megosztás

A facebookba belépve Dobos Sándor barátom Materából szemünk elé terített, tónusaiban nagyszerűen hangolt, festői városképe ötlött szemembe. Elmémbe meg nyomban az, hogy hány ilyen gyönyörű ókorig és azon túlra is visszanyúló otthon-világot építettünk és pusztítottunk el az idők során!

A fotón egyetlen sárga autó segít datálni. Ember sehol. Csapongó képzelettel nagyon is aktuális most olyasmit érezni, hogy talán mindenki elhagyta azt a földet.

Messze ki kell hajolnunk civilizációs valóságunkból, hogy ím már gyeplőtlenül, de egyben földünkön és kultúránkban meggyökeresedett kollektív rendünk védelme nélkül közel hajolhassunk valakihez, aki más civilizációs háttérrel, falkában és hívatlanul földünkön portyázik. Közelről kétségtelenül egy másik emberi arcot látunk, nem ritkán még reménykedő gyermekszemet, ami mögé azonban - valamelyest az életkor magasával arányosan növekvőn - mind kevésbé látni. Lappang ott épp úgy felelőtlen kalandvágy, mint bűnbakot kereső harag. A közeli és távoli múltba nyúló történésekből nagyjából kikövetkeztethető, hogy ez a falkában idáig vergődő ember civilizációs rendünkről nem igazán kíván tudni, ám abban, hogy van oka a földönfutásra, a kis mértékű, de tendenciózusan fenyegető ökológiai változások mellett a mi civilizációnk nagyon is hibáztatható.

Mi legyen? Toleranciát mutassunk intoleranciával szemben? Ha e portyázás inváziós méreteket ölt, meghátrálunk? Ez a lehetőség erősen emlékeztet azon nomád időkre, amikor nyers erők relációi között méltóság és érték vesztetten pusztult az ember. A jelentős különbség az, hogy ma globális üzletelés tetszik elő a sorsszerűnek tűnő, humán érzelmeinkre apelláló, világot átfogó földönfutás mögül.

A civilizált erőszakerőkkel szemben tehetetlen lévén, csakugyan nomád mintákat oktrojálna ránk a vaksi ENSz? Hol leledzik ama magasabbról tekintő, kiváltságos és álságos elmék hazája? A globális bürokráciában?

a Szabihídon

A rádióban hallottam szombaton, hogy a Szabadsághíd mostanában már csak per Szabihíd említődik, s a civilek ismét birtokba vették hétvégére. Lesz mindenféle szórakoztató program, bohócoktól zenélőkig, ígérte a szervező.

Vasárnap megvártam, hogy Djokovics beüsse az első ászt, és elszaladtam, hadd lássam, hogy fest kedvenc hidam a demokratizálódás mai magasában.

Egyetlen rendőrpár ácsorgott a pesti hídfőnél, igaz, felettébb termetesek, ketten kitettek négyet. Himbálódzott itt-ott pár függőágy a zöld traverzeken, buzgólkodott egy csecsebecse árus is a hídközéptől nem messze, tollászkodtak, iszogattak itt-ott, ám a tömeg és a műsoros programok pódiumai sehol. Szelíd lézengés lehetne az összefoglaló kifejezés. Hallani véltem a hétvégére karanténba dugott villamosok sértődött nyöszörgését.

Ezt a világvárosba nem illő díszletet, aminek sok nézője akadt, maga a Duna hordta össze.

  

 Néhány turista is lézengett mobiljával a hídon

 

Ez az ujjnyi nagytele, a mobil fotózás szédületes fejlődése eszembe juttatta azt a május elsejét 2004-ből, amikor a magyarok EU-csatlakozásunk iránti friss örömüket sugározták magukból, a pázsitba öltöztetett Szabadság hídon különösen. A digitális fotózás kezdetén jártunk, a hídon mindenki mámorosan fényképezett, ezért senkit nem zavart, hogy valaki fényképez. Ez volt a fotózás demokratizmusának egyik szépséges pillanata. Hm.. volt-e másik is?

Több mint tizennégy éve volt, akkor még magam is bátran fetrengtem, kihívván magam ellen az érdeklődést. A digitális fotókorszak kezdetén jártunk, a dészázasom kétpercenkint mindössze négy tif lövést volt képes megemészteni, ezért jpg-re váltottam, hogy szakadatlan lőhessek.

Pszeudoszelfi villamossal

Szelfiztem legújabb házi kedvencemmel, a spájzban kitenyésztett szobakrumplival.
Félárnyékba húzódtunk, mert nincs kedve sütkérezni.

Nekünk meg nincs szívünk megenni.
Egyelőre ebben a gyümölcsös dobozkában lakik.

Próbáltuk szabadon tartani, de könnyen elkóborol. Aztán keresheti az ember.
És az ilyesmihez nekünk sincs elég sütnivalónk.

HRTKRCHN-i kalandozások

Mobilárnyékkal verébre