Megjelent a közeli
Sparban a Sziget Fesztivál emblémájával vonzerősített, kisdobozos Dreher Gold sör már-már hihetetlennek
mondható, 139 forintos egységáron. Vettem nyomban egy rahedlivel. Nézem aztán otthon
a számlát: 189 forintot számláztak dobozonként. Rahedliszer 50 forint, hát
igen, az már szép sokra rúgott. Többet is elkótyavetyéltem én már, de a
kereskedelmi morál jó híre volt itt veszélyben. Gondoltam hát, megyek vissza
máris. Na, semmi ajtóval házba rontás, csak szót váltunk kedvesen.
Röppent máris fölém
a múzsám, s mondá: nem lesz az jó! Te meg a kedves megszólalás, nehéz
elképzelni egy ilyen jelenetet.
Ellenkeztem, hiszen
mindenkit megillet a jövőbeli kedvesség vélelmének joga.
Mire a múzsám:
- Na persze, eredj csak,
de gondold végig előre, hogyan is lesz az adjonisten, hogy az üzletvezető is
úgy érezze, jár neked is a kedves fogadjisten.
A múzsa az múzsa,
kötélnek álltam, s futtomban ekként emlékeztem máris: Beütötte a kedves D-Vektornak
a rahedliszer 189-et az a kedves pénztáros nő, holott ott volt az a kedves ártábla
a 139 forintról.
Még mindig ott volt
csakugyan: 139 forint. Az üzletvezető, mogorván ugyan, de leadminisztrálta a
gépi tévedés következményeit, aláíratott D-Vektorral ezt-azt, és máris visszaperkálta a pénzt.
A pénztárosnő - ritka véletlen - , éppen unatkozott kicsit kasszafülkéjében. D-Vektor - Pesövé
Ofszi súgásának engedve - széles mosollyal közelébe perdült.
- Kegyed aztán szép árakat ütögetett be nekem az imént.
(Óvatosságból még nem toldotta hozzá a micsinálmaestét.)
- Na, nézd csak -
mosolygott a nő - hogy átment maga arctalan vásárlóból szívélyes bajkeverőbe! Mutassa csak, melyik lábával kelt
máma!
- Ezzel, ni, a
ballal, de csakis a jobbal jöhettem egy ilyen kedves hölgy színe előtti
szépnapunkolásra.
- Akkor mit
beütöttézik itt, édes úr? Én nem ütök be árakat.
- Tudom, tudom,
számítógépes árkezelés van, maga csak az olvasófej elé tolja az árukódot, és a
fej hozzárendeli a számítógép agyába korábban marketing-stratégiailag betáplált
árat, és akkor nyomtatás közben hozzá adódik...
- Hallod Mica, mit
pofázik itt ez a bal lábbal kelt ürge? - kiáltott át a másik kasszában dolgozó
hölgyhöz az én kedves pénztárosom. - Azt hittem, lesz fél perc nyugalmam.
- Hívd a Misit! Az
ürge biztos részeg.
Ám a bevásárló tér
utca felőli oldalán ekkor már csilingelve tárult fel a csiki-csuki üvegajtók
legszélesebbike, s tolták rajta befelé a helyi zeneiskola isteni szerencsével,
azaz, kormányzati támogatással szerzett Steinway zongoráját. A kerületi tévé
legjobb fogdmegjei eldobták álcázó vásárló kosaraikat, és kapcsolták a fényt,
amennyi csak belefért, a zeneiskola gyermekkórusa pedig rázendített a
"Míly drága vagy nekem" kezdetű zsoltárra.
A pénztáros által
riasztott üzletvezető nő csodálkozva ejtette ki kezéből a raktárból
előparancsolt vasvillát. A felvágottas pultos ember is köpenye zsebébe csúsztatta
védőöltözet értékű üvegszemét, hogy jobban lássa, mi a fene veszi itt kezdetét.
Mihelyst lecsengett
a zsoltár, előpattant a tévé moderátor (az öregasszonyok nyomban felismerték, s
máris híre ment, hogy ma alighanem ingyen van minden.) A moderátor széles
mozdulattal hátrafelé terelte a tekinteteket, ahol három spárolósan öltözött
kisgyerek várakozott hatalmas dobozokkal. A pénztárosnő kapott egy Yamaha
villanyzongorát bontakozó tehetségű gyermekének, a férje számára két karton
arannyal kivert fesztiválsört, ő maga pedig, ki elálló lélegzettel csak annyit
tudott kinyögni: miért nem mondta, hogy kandikamera, máris visszakapta
gyöngyházzal fényesített réges-régi mosolyát, s csak állt ott könnyezve.
- Ölelje meg! -
kiáltott oda az adásrendező asszisztense. A rendező közbe vágott:
- De előbb az
üzletvezető nő kérje vissza, hogy most adhassa majd át ünnepélyesen a
rahedliszer ötven forintot!
A bevásárlók
felujjongtak. D-Vektor szeme könnybe lábadt: Ezek ismerik az én József Attila
parafrázisomat, csakis arra célozhattak ezzel a visszaadja, hogy újra kapja
ötlettel!
Az üzletvezető nő
eme összefüggésekről semmit sem tudván visszavette, és aztán széles mosollyal
átadta a pénzt, s nyomban kapott egy
tejszínhabonnyal töltött Gucci táskát.
A felvágottas
pultos ember üvegszeme is könnybe lábadt valahol. Kivette volna, hogy
megtörölje, de nem találta.
A pénztárosnő suta
mosollyal megölelte még D-Vektort, miközben a reflektorok sorra szemet húnytak.
Fél perc sem telt
el, s már elhúztak a tévések. A zongora farával kicsit nekivágódott a
türelmetlen szárnyasajtónak, de aztán szerencsésen visszamenekült a körzeti
zeneiskolába.
- Na, jóvan! Most
aztán menjen!
- A fenébe? -
kérdezte Pesövé Ofszi, a virtuális lélektakaritónő, ki ott téblábolt a
megilletődött D-Vektor mögött.
- Nem, nem, csak
haza! S jöjjön máskor is! Szeretettel várjuk - mosolygott az üzletvezető nő. -
Remélem, felfogta, hogy a Spar részéről kis flashmob volt ez az egész. Maga sem
járt rosszul, ott vannak a sörök.
A felvágottas
pultos ember lehetett az egyetlen, aki alighanem rajtavesztett ezen az egészen:
váltig nem találta az üvegszemét. Kieshetett a zsebéből az utolsó nagy
kavargásban. Talán egy kíváncsi kutya acsarog majd rá a telepre kerülő
szemétben.
- Nem baj -
vigasztalta a bolt vezetője - most már úgyis hamarosan zárunk. Mosolyogj,
próbáld eltalálni, amennyit kérnek, hiszen látod, mindenki mosolyog.