2014. december 29., hétfő

Űrpisztoly

A szomszéd gyerek vergődik az udvarban éppen. Kert az egyébként, nem is akármilyen, tele egzotikus fákkal, de neki csak udvar.
Vergődik a gyerek faltól falig, célozgat mindenre foncsorát vesztett űrpisztolyával.
Szülei vagy fél millióval lógnak a háznak, a közös költségek be nem fizetése okán. Anyukájának nincs most állása, emiatt van ez az egész, hogy még egy rendes űrfegyverre sem telik, nem hogy közös költségre.
Nekem 1970 óta nincs állásom, és most 2014-et írunk. Már nem is lesz tehát. Státusz, ha kínálkozott is néha, nem ért annyit, hogy megalkudjak ezzel-azzal, basáskodó, nagypofájú ügyeskedőkkel. Talán, ha erőszakosabb, nagyobb pofájú lettem volna náluk.
Folyvást magam felé fordítottam hát űrpisztolyomat. Ki vagyok luggatva rendesen, így viszont most szépen átfúj rajtam az értelem szele.
Értem ezt a vergődést is a házfalak között, nagyon is értem.
A városka széle, ahol felnőttem, a gyermeki kalandozás körbefalazhatatlan terepe volt. Megtanultam, hogyan kell boldogan csavarogni, poros utakon, törpeharcsában gazdag kubik gödrök közt, magasra rakott fészkekkel csalogató ártereken. Máig hat az a tudás, ha nekilódulok.
Csak társ, mi a boldog kalandozáshoz nélkülözhetetlen, hetven felett mind ritkábban akad.
Ennek a szomszéd gyereknek viszont már tíz évesen sincs.
Mi lesz így vele? Legtöbb, ami történhet, talál majd egy állást. Esetleg gyorsan egy kicsivel többet fizető másikat is. És így tovább.
És a közös költséget esetleg majd ő sem fizeti. Mert a virtuális űrhajó igen sokba fog kerülni, amivel gyermeke, kitörve a kopár házfalak közül, a neten fog csavarogni.

Űrtársra lelt szerencsés csavargók a Klauzál téren

2014. december 27., szombat

Képi vonzerő



A beigli hígítja a szellemet. Napokon át nem írtunk semmi értelmeset.
Most, hogy hétköznap van megint, előhúzzuk Régi Tanácsunkat Fotósoknak. Kis kerülővel válasz ez a kérdésre: mitől van a fotónak micsodája?
Fotózz féltéglát, tiport hamut vagy akár eldobott banánhéjat, miként Balla Demeter merte. Igen, ehhez szellemi bátorság kell. Akkor viszont, ha van, kijöhet belőle valami, amiben saját tollakkal ékeskedünk.
Nem mintha a sárguló emulziós rétegen átsütő hajdani pillantás keltette nosztalgiától idegenkednénk. Más miatt tereljük a figyelmet a féltéglák felé.
Környezetünk telis-tele van másokat dicsérő vizuális értékekkel. A legtöbb amatőr ezeket fényképezi, ezeket mutogatja büszkén, netán önmaga iránti elragadtatással. Pedig a néző szeme elé tálalni fotónkon a Lechner épületeket vagy Michelangelo szobrait, nem ad választ a kérdésre, hogy mi, magunk képesek vagyunk-e esztétikailag megformálni bármit is. Kis rendcsinálás a síkba szorított térben, ennyi, amire esélyünk van ilyen témák közelében. Képeinket eluralják az idegen értékek. Városi környezetben szinte nincs is más.
Az igénytelen néző persze örül, ha vizuális VONZERŐT érez, talán nem is tud a fotó szerzőjéről, tömi magába a szépet.
Van fotó tehát, aminek a vonzereje a lencsevégre kapott tárgyi környezetből, más által hozzáadott esztétikai értékből táplálkozik. Milliárd ilyen kerül manapság szemünk elé.
Aztán van jóval kevesebb olyan, aminek a vonzereje teljes mértékben a MEGPILLANTOTTSÁGból táplálkozik. Olyasféle tárgyi valóságban fogant, ami zavaros semmi, érdektelen közhely volna a megpillantás különös volta nélkül.
Ez volna az érzelmileg innovatív, fotográfiailag eredensőnek mondható és dicséretes út.
Egyre több olyan fotó akad mind eközben, amin rengeteg spekuláció mutatkozik, nehezen utánozható manipulációkat sejtet, de nincs semmi vonzereje. Vagy esetleg van, sajnos, nagyon is van, csak miféle? Kedveltek az archaikus világlátás-sablonok, a szörnyetegség meg a plug-in által turbózható ezoterikus fantazmagóriák. Nyilván azért, mert tévelygő lelkülettel ezek iránt vonzódnak sokan.
És hogy az alkotásokkal szembesülő kulturális környezet mennyire igazságtalan, mind többen akadnak olyan nézők a vizualitás terepén, akik befogadóként abszolút empatikusak. Nyelik az úgytudjákhogyot, mint kacsa a nokedlit. Nem is a pszichés vonzerőre reagálnak, hanem divatmintákra. A vonzerő számukra virtuális, a lelki táplálék valós jelenségével szemben szuverének: abba látnak bele értéket, amibe akarnak, attól jönnek lázba, amitől úgy tudják, lázba kell jönni manapság. A néző mára megtanulta vezérelni befogadói érzékeit. Ide értve azt a képességet is, hogy le tud vetni látásáról mindenféle, szocializáció során ráragadt konvenciót, képes értékszemléletét és empátiáját vakon az irányadásban ambiciózus körökéhez igazítani.
A fentebb említett idegen vizuális érték persze domináns hozzáadott minőség által űberelhető. Ez a mozzanat, s még inkább ez az út a látás hatalmának felfedezése. A látásénak, miben alkotóként, nézőként eredendően egyek volnánk.
Létezik aztán olyan fotó is, ami a mások által létrehozott, s környezetünket gazdagító értékeket MEGITÉLÉS alá vonja. Nem feltétlenül kritikailag vagy negációba fordítva, hanem esetleg csak azokéval vetekedőn (kulturális, életérzésbeli stb. síkon) képes teret nyitni újfajta értelmezéseknek, korhű életérzéseknek. Ez is egyike a beiglivel telt szívvel kívánatosnak mondható utaknak.
Igen sok az olyan fotó manapság, különösen a galériák és kiállítóterek terepén, ami nagyon profi technikával mond el pszichés vonzerő tekintetében halálosan unalmas dolgokat, mondjuk, a roppant finom felbontás még szokatlan voltára apellálva. Ezek a borotva éles, technikás képek gyakorta csak bizonyos bennfentesek által ismert és kívánt, a nagyközönség előtt rejtett diskurzusok részei, arról szólnak általában, hogy mi volt előbb, a köldök vagy a nézés.
Civilizációs vakvágány ez, a sokaságnak nem javasoljuk. Váltig arra biztatjuk a művészi becsvággyal megvert sokaságot, hogy fotózzon féltéglát, félrecsordult levest, félre dobott banánhéjat, abban a reményben, hogy érzelmeket, sejtéseket lesz képes kiváltani vele, de az isten szerelmére, mintául ne vegye legelőször is, hogy az igazán nagyok efféle témákkal hogyan boldogultak.
Utána, akkor már lehet. Sőt, nagyon is fontos, épp azért, hogy felmérhessük, van-e a vizuális alkotás terepén egyáltalán bármi keresni valónk.

Forrásban lévő vízcsepp
   

2014. december 23., kedd

Frame to my Fantasy


     Igaz gondolatokat kívánok Minden Kedves Olvasómnak  -  D-Vektor


Kedves olvasóm írta, hogy címnek talán kicsit fenyegető a Frame in the Way, s miért szólok angolul, miért nem bátorkodom kifejezni magamat csodálatos anyanyelvemen.
Nos, elfogadom a kritikát. Megvallom, néha nagyon megtetszenek angol szavak vagy tömör kifejezések angol nyelven. Lehet persze, hogy csak azért találom őket frappánsabbnak, mint a melléjük állítható magyar kifejezést, mert nem tudok elég jól angolul :-)
Itt van például ez a frame szó. Más értelmezési területeket sugároz be, mint a keret szó, ami a fenti kép fotózására késztetett. Maga a fotográfusi mozzanat, amit végül közvetíteni szándékozom, magyarul leginkább így fejezhető ki: ideképzelt képkeret.
Nos, a Frame in the Way cím - a delfin tudja miért - hirtelen lecserélődött valami ártatlanabbra. Ha valaki azonban jobb, még ennél a mostaninál is frappánsabb angol megfelelőt ajánl az ideképzelt képkeret fordításaként, tekintettel a békességre sarkalló karácsonyi hangulatra, elfogadom :-)

2014. december 19., péntek

aranypéntek


Útban a hyperszaloncukor a Madách Gimnázium felé




















 Vörösmarty tér.
Vörösmarty Mihály karácsonyi melegedősátra


Adventi forraltbor helyettesítők az Erzsébet téri Design Centerben













Angyal elröpül, szerző mellre szívja

2014. december 17., szerda

Homeless vekkere

A rendőr mint vekker


A homelessnek annyi mindene nincs, ha lakása sem, hát persze hogy vekkere sem. Ezért megesik, hogy a fedéltelenek a Deák téri aluljáróban délelőtt fél tizenkettőkor még alszanak. Ím, jön aztán két rendőr, és kezdi ébresztgetni őket, s miután a homeless úgy-ahogy felült, a rendőrök, mint ki dolgát végezte, tovább sétálnak. Az élet csupa kompromisszum.





2014. december 10., szerda

Barátságos sütemények



Kellemes órák a LUMASban
avagy milyen a valóság a ráción túl?



A budapesti LUMAS fotógaléria december 6-án megünnepelte létét az Október 6 és az Arany János utcák közös sarkán található elegáns bemutatótermében.
Jelen volt a német alapítású és szerte a világban 36 galériát számláló fotó-műkereskedelmi hálózat egyik magyar futtatottja, a díszes terekben lebegő lányokról megjelent sorozata óta felkapott Bakonyi Bence, aki tanulmányait a MOMÉn végezte.
  
Mondhatjuk, ez a galéria - légkörét emelendő – körültekintőn és dominánsan a valóság műfényes oldalát mutatja. Már ha összfelületben tekintjük a dominanciát, hiszen legalább olyan fontos a LUMAS kereskedelmi filozófiájában a classic, a fotótörténet híressé lett neveinek vagy akár ismeretlenként tovatűnt szerzőinek alkotásai, a nosztalgia-pillanatoknak inkjet printeken, kisebb kópiaméretben visszaigazolt divatja.
Műfényes oldal, mit tesz az? Olyasmit, olyan fotót, ami műtermekben, kiagyalt pózokkal, vagy highliht életszituációkban, a divat, a rivaldák fényében készül. Itt még az elefánt víz alá merülése is elegáns és pompás. Esztétikailag emelkedett, pozitív képzelettel megmachinált édes csendéletek, és levitáló lányok – persze! - Bakonyi Bencétől.
Hiába vannak emberek a képeken, az emberről, mint sorsába vetettről igazában semmit nem tudni meg. A galéria hálózat két német kiötlője és tulajdonosa jól meggondolt és két évtized alatt jól bevált üzleti stratégiát követ. Hálózatuk működtetői is kötelezően az ő elképzeléseiket és normáikat követik. Ajánlatokat ugyan tőlük is fogad a két alapító által összefogott, Berlinben székelő portfólió menedzsment, de mindenben a két német tulajdonos akarata dönt. Ízlésük nyilván a vásárlóképes elit ízlésének nyomon követésén alapul.

Korábban s máshol szerzett ismereteinkből úgy tudjuk, a művész a ráción túli valóságot képes tapintani s láthatóvá, mások által is tapinthatóvá/láthatóvá tenni. 
Na de mi van odaát?
Mi az ottani pillanatnyi jelen? Az időben már eltávolodott, csak fotókon rögzült - nyilvánvaló - valóság léte, amin átüt a volt-de-ott-már-nem-lehetünkből táplálkozó nosztalgia, csak virtuálisan létezik, valójában nincs eleven jelene. Jelene csupán a tárgyiasult kópiának van, ami makulátlan, kényes és költséges jószág.
Az eleven élet mindeközben itt van mindenestül, és más, mint régen volt. Változik-e vele a ráción túli valóság is? Mi ennek a mi mostani jelenünknek a ráción túli valósága?
A LUMASból tekintve problémátlan, esztétikus lebegésnek látszik, az élet minden búja és baja nélkül. De hát ez volna a mélyebb, vagy ha tetszik, emelkedettebb művészi igazság?
Vajon csak a ráció mutatja olyan pocséknak és ellentmondásoktól terhesnek az emberi világot, mint amilyennek hétköznapjainkban látjuk? Mit lát, mit tapint a művész odaát? A lét miféle irracionális összetevőire van jogosítványa, s honnan, kitől e jogosítvány? Csak a formákkal játszhat? A desztillált esztétikaiság, ez volna a művészet játéktere?
Vagy pedig a művészi látás továbbra is mélységes világából csupán az eladható, vagyis a nem szűkölködő, potenciálisan tehát vevőnek számító társadalmi réteg ábrándozásait és hedonizmusát megcélzó fotók választódnak ki itt és mindenütt, a fotó-műkereskedelmi szférában?
Vagy esetleg a galériaképes fotóművész nem is művész, csak valaki, aki tetszetősséggel kereskedik? Aki valójában nem odaát keresi felfedezni valóit, hanem nagyon is ideát, csak ügyesen mímel, csak úgy tesz, mintha szellemi portékáját odaátról hozná, mintha a kiscsaj bármi irracionális kontextusban valóban lebegni lenne képes?
Aki fél milliót áldozhat egy fotóra, és gyűjt ilyesmit, az jómódú kell hogy legyen.
Ezek a LUMASban is megpillantható, galériaképes fotók nem valók húsz évente kifestett, elpiszkolódott falakra, zsúfolt kis terekbe. Aki ilyen képeket gyűjt, követezésképp anyagilag az átlagnál tehetősebb, érthető, ha léte határozván meg tudatát, nem az élet savanykás ízeivel kívánja körülvenni magát. Ezek a négyzetmétereket tűélesen megugró fotók a highlight életszint lakberendezési tárgyai. Várja, keresi, fogadja őket a jólét által tehermentesített esztétikai figyelem.
Sejthető, hogy az ilyen kópiák gyűjtője szemét, fülét és orrát az élet kellemeivel akarja betömni, és mi több, talán azt sem kell tudnia, hogy eredendően, az ember eredendő pszichés adottságaiból következően mi is volna az atavisztikus művész-attitűd.
Miért tudná? Máskülönben azt úgyis felülírni látszik a kor. Elég, ha elhiszi valakinek, hogy mi az, művészet, s hogy egy műtárgy mennyit ér.
Nincs az a művész, aki mélyebb érzéki igazságokat, antagonisztikus ellentmondásokat, igaz kegyetlenséget, őszinte bánatot és végső vereséget a LUMASban vagy más menő fotógalériákban el tudna adni. Talán még ha szellemi kereslet lenne rá, akkor sem, mert az alighanem a tudatlanság ellentmondásos kereslete volna, ami könnyen csalódásba torkollna s veszteségbe taszítaná az így/rosszul orientálódott galéria alapítókat is. Ráadásul, rációhoz szokott kereskedelmi szimattal nehéz nemes lelkesedést, miként ráción túli igazságokat is helyesen feltételezni és felismerni. 



A galériák által felkapott fotográfusok által tükrözött kép tehát nem is a ráción túlról való, hanem nagyon is innen, a racionális üzleti világból. A szlogen - The liberation of art – blöffnek hangzik. A művészet szabadsága ma a virtuális kapcsolatok terepén közelít, amiből, sajnos, nem következik egyben a művésznek magának a szabadsága is. Sok a megvilágosult dezertőr, aki nem kér az ideák szellemében értett szabadságból. Alkotni muszáj, már ha navigálni nem is, ám a korszerű alkotó eszközök, a művészet mai szerszámai költségessé teszik a művészi alkotást.
Mindeközben az állam csak ideológiai szolgálóiról gondoskodik. Amit felszabadíthatnak a fotógalériák, az a megalkuvás felé hajló belátás. Jó annak, akinek nem kell ezt átélnie, mert mindig is ideát volt, s nem odaát!

Túllépve most a LUMAS tetszetősen szelektív valóságképén, megkockáztatjuk, hogy a működőképes fotógalériának (egyáltalán bármi művészeti ágban való műkereskedésnek) valójában nincs szüksége filozófia értékű világképre, nincs filozófiája a szó tudományos, magasabb eszmei értelmében. Nincs jövőnket formáló célja sem, ellentétben az elméleti/művészetelméleti munkálkodással. A műkereskedelemnek csupán jelene van, nem beszélve persze a feltételezetten jövőképes üzleti stratégiáról, ami evidencia. A művészeti galéria kereskedelmi formáció: divatból táplálkozó műkereskedelmi értékkel kereskedik, esztétikai portékáit eladja gyorsan, és életérzéseit továbbadja bárkinek, aki vásárlóképes vagy olyasminek mutatkozik. Végső bizonyosság a vásárlás. Következésképp ezek a vételre kínált műtárgyak a vásárlóképesek szemléletének pillanatnyi irányát, világképét tükrözik. Néhány művész, ki korábban kellett, most hirtelen nem kell többé, nyílván a kereslet indikátorai jeleztek.
A vásárlóképesek, épp az itt döntő szerephez jutó gazdasági pozíciójukból következően egyformák, ez statisztikailag kimutatható: nem ragadnak le az élet problémáinál, jólét felé törekszenek szinte bármi áron. Nem vállalják fel a társadalmi lét ellentmondásait, következésképp képi üzeneteket sem kérnek ebből az irányból.
A galériák üzleti pozíciója posztideologikus, ahogy Vilém Flusser mondaná, különösen a fotókkal kereskedőké, lévén, hogy a legújabb fényképezőgépek éppen hogy a posztideologikus alkotói viselkedésre ösztönöznek. (a ma lehetséges felbontásnak köszönhetően hajszálpontosan leválasztható és eldobható a kelletlen háttérvalóság stb.)
Ami a menő galériák falméretű, makulátlan képi szövetű fotóiból sugárzik: a ráción túlra mutató mágia. Az élet ellentmondásaitól molesztált, sújtott ember is szívesen vállal egy virtuális utazást a mágikus ihletettség, a felhőtlen életérzések magasában. Jól esik, hogy csillogó szemünkkel egy szombat estére, barátságos sütemények között vásárlóképesnek mutathatjuk magunkat.

Ami legígéretesebb az egészben, hogy noha a LUMAS vásárlóinak fel itt, a-közép-európai régióban külföldi, mégis realitásoktól okosultnak s fellendülőben levőnek látszik a fotó-műkereskedelem Magyarországon, a korábbi évekhez, a kudarcos próbálkozásokhoz képest mindenképpen. 
Csak el ne kiabáljuk!


A highlight mágia eliminálása mobillal
Mágia vagy sem, nem bírtuk ki, hogy lábra ne menjünk :-)
Mágikus tekintetünkkel a LUMAS kirakatok


2014. december 9., kedd

nézőszög

Sokan mondták, okos emberek: a fotó több mint művészet.
Minap megtörtént a Kéktúra útvonalakról szóló fotókönyv bemutatása a Design Terminalban.

Képünkön egy lehetséges nézőszög



2014. december 3., szerda

Gondolatok az árukatalógusba




Látom az árukatalógusban: eldobható kanál. A csomagárat adják meg, de számolni még tudok: darabja húsz forint körül. Sokallom, még ha a koldus felszisszen is, mikor ennyit dobok. Ám nem csupán az árról van szó.
Könyörgöm, szinte minden kanál eldobható!
Csak könnyű szívvel eldobható-e, ez itt az egyik kérdés. A határvonalat oda húznám, ahol már nem fáj az ára. Húsz forint könnyű szívvel való eldobása tehát a tett, ha financiálisan veszem. Ehhez más országban kéne élnem, na persze, nem a Putyinéban :-)
A másik kérdés, szeretünk-e igazán, vagy még inkább: honnan a késztetésünk kanalakat eldobálni?
Alig hiszem, hogy ez a dobálhatnék atavisztikus volna. Inkább kérdéses értékű fejlemény.
A kétségtelen közjónak számító megoldás még várat magára, s pusztán azért, mert abban az irányban amerre tartunk minden megoldáshoz invesztíciók sora szükségeltetik, amit természetesen a fogyasztónak, a kanál használójának kell majd megtéríteni. Csak sokaknak nincs miből. Ha van is, észre sem veszik. Benne rejtőzik valamelyik, látszólag teljesen másról szóló árban.
Minél kacifántosabbak a kanál adottságai és képességei, annál inkább sok-sok pénzbe kerül, de rászoktatnak bennünket. Erről szól a fogyasztói társadalom. Látszólag jóléti jellegű a dolog hozománya, ám a jóléti törekvések éppen jólét dolgában polarizálják az emberi közösségeket.
A tudás profit-érdekű befektetése az ember jóléti álmainak valóra váltása végett, részben erről szól a tudás. A jóléti álmokat pedig a nagy ambíciójúak érvényesülési vágya generálja. Alattomos és erőszakos mechanizmus ez, önmagáért való. Sőt, az eldobható tudás, hovatovább már erről volna szó!
 Tudni, leleményesnek lenni, érvényesülni, persze mindenkinek alanyi joga. Ám ellentétben az emberi méltósággal, a tudás megszerzésének képességében nem egyként osztozunk.
Ha költségeitől eltekinthetnénk, az ú.n. „igazi” megoldás ezen a nyugatinak nevezett civilizációs úton, amin járunk, legtöbbünknek álmegoldás volna: a bumeráng-kanál. Igen sokba kerülne az, amelyik eldobás után röptében – mondjuk aerodinamikusan – sikálni kezdi magát, hogy tisztán landoljon ismét és ismét kezünkben.
Félre azonban az álmegoldásokkal!
Az igazi fejlemény az volna, ha nem mindenekelőtt az evés, a futtában való evés jutna egymásról eszünkbe. Ennénk otthon, egyedül, ahol dalolva elmosható a kanál, és elménket, nem pedig kanalunkat csillogtatni sereglenénk közös, fehér – vagy akkor már tarka - asztalok köré. Az elmét ugyanis azért, mert akár ha bátran, szabadon használtuk is, nem kell eldobni használat után – kivéve persze az illiberális demokráciákat :-)
Na persze, az egyik ember a még oly tarka asztalok mellett sem csillogtathatja a másik ember történetesen fénytelen elméjét. Elvileg lehetséges bár, ezt a mozzanatot a maga idejének korán rendre elmulasztjuk. Az iskolai oktatás során. A társadalom mechanizmusa más mutatókra irányul. Aztán meg: Radnóti elnagyoltan ítélte meg a helyzetet, ugyanis a csecsszopónak, mire felnő, megnőtt értelme már tele van gyanútlanságában rátukmált rossz mintákkal, téveszmékkel, tőle eredendően idegen tudati reflexekkel, szemléleti és ideológiai tartalmakkal.
Ami az atavisztikusból még aktuális: az ember állat voltát kozmetikázza, mert hogy attól sem nem akar, sem nem képes szabadulni. Kényszerűséget érez szépen, civilizáltan, nagyvonalúan dobálózva enni. Ez talán a kompromisszumos alapmotívum, ami az eldobott kanál árát mellékesnek, röptének zűrös ívét pedig szépnek mutatja.

AZ ÉN ELDOBHATATLAN KANALAM

2014. december 1., hétfő

esti kérdés

December 1.
Este 6-kor vágtunk neki esernyő nélkül.
Ugye, majd megszáradunk? - kérdezte GÖELEVEN :-)))